Esterházy Péter: 1 könyv (Fecsegések a határon)Nádas Péter: La gloire absolue„A tényekhez azért ragaszkodom” – Tar Sándorral beszélget Károlyi CsabaECO – Török Ádám: Sámánok és brókerek (vita)Összeállítás a Móricz-ösztöndíjasok tavalyi munkáiból

Fejléc

MEGYESI GUSZTÁV:

Magyar Oszkár

Láthattuk Roberto Benignit hét elején az Oscar-díj átadásakor. Amikor Sophia Loren felnyitotta a borítékot és bejelentette, hogy a legjobb nem angol nyelvû filmnek járó díjat Az élet szép címû alkotásával és a fôszerepének eljátszásával az olasz nyerte, Benigni felugrott a szék támlájára, s úgy ugrált elôre karjaival hadonászva, mint egy gyerek, a végén pedig már békaügetésben szedte kettesével a lépcsôfokokat a pódiumra, amiért már eleve kijárna neki az artisták Osdar-díja is.

Szép volt.

Mármost képzeljük el ugyanezt a jelenetet itthon, mondjuk a Kossuth-díj átadásakor. Ünnepélyesen bejelentik, hogy teszem azt, Eperjes Károly vagy Hernádi Gyula a kitüntetett, mire fel elordítják magukat az örömtôl, s a szék tetejére ugorva csókokat szórnak a közönség felé, majd trappolva, brékelve repülnek Orbán Viktor karjaiba, aki még egy piruettet is lejt velük a publikum legnagyobb gyönyörûségére.

Most itt nem arról van szó, hogy a mi díjazottjaink már eleve hivatalból értesítve vannak a kitüntetésükrôl, sôt, a legtöbben elôbb tudnak a díjukról, mint az adományozó grémium; persze, hogy így már nehéz volna eljátszani a spontán örömöt. S nemcsak a Parlamentben, de egy közönséges magyar filmszemlén is, amelyen a fôdíjat tartalmazó borítékba legújabban már egyetlen nevet se raknak. Nem szólva arról, hogy a magyar díjazott, amint megtudja, hogy díjat kap, azzal van elfoglalva, hogy hány ellenséget szerzett magának, ki fogja ôt leköpni, vagy ha nem köpik is le, hátralevô éveit állandó szabadkozással töltheti.

Hanem itt most kizárólag csak arról volna szó, hogy ha lehetne is önfeledten, gyermekien örülni a díjnak, akkor se lehet. El van véve az emberek kedve már az örömtôl is, már a Kossuth-díjba is bele van rondítva, csakúgy, mint eddig. Ezt csak azért mondom, mert épp a múlt héten jelentette be Radnóti Sándor, hogy lemond a Kossuth-díj irodalmi, tehát szakmai albizottságában betöltött posztjáról, mert már nem elôször veszik semmibe a munkájukat. Radnóti meg is írta, a tévében elmesélte, hogy két évvel ezelôtt Horn Gyula piszkált bele a listájukba, most meg Orbán Viktor, s Radnótiék hét Kossuth- illetve Széchenyi-díjas jelöltjébôl mindössze kettôt hagyott meg.

Várható volt.

Orbán Viktorról tudni való, hogy mindenhez ért, a sporton, építészeten, színházon, metrón túl nyilván az irodalomhoz is (nála csak Deutsch miniszter sokoldalúbb, a március 15-i központi ünnepségen kissé átírta a történelmet, azóta úgy kell tanítani az iskolákban, hogy Széchenyi István építette a Nemzeti Múzeumot). De most nem Orbán vette kézbe az ügyeket, hanem egy Magyar Írók Társasága nevû szervezet, amelyrôl az irodalmi életben senki nem tud semmit, csak azt, hogy mint mindennek, ennek is Gyurkovics Tibor az elnöke. Mármost Gyurkovics Hernádi Gyula, s a szintén friss Kossuth-díjas Mészöly Dezsô legjobb barátja, ám ebbôl az égvilágon semmi se következik, ugyanis a Magyar Hírlap információi szerint, a két írót éppen nem Gyurkovics, hanem a miniszterelnök maga javasolta kitüntetésre. Fogta magát és odaírta ôket a listára.

Eperjes meg Orbánnal focizik és a Vatikánba jár, lehetne mondani sokat sejtetôen. S épp ez a szörnyû. Itt van egy negyvenöt éves színész, nagy filmek nagy fôszereplôje, vagy itt van Hernádi Gyula, Mészöly Dezsô, s akaratukon kívül rájuk freccsen a politika sara. Már nem életmûvük, pályafutásuk, eddigi teljesítményük a fontos, hanem, hogy kinek az emberei, ki sajátította ki ôket; ha örömtáncot lejthetnének és a kupoláig ugrálhatnának örömükben a Parlamentben, akkor sem lehetnének Roberto Benignik, a közvélemény sandaságra gyanakodna, pedig attól, hogy valaki Orbán Viktornak is tetszik, az esetek többségében még lehet tehetséges.

Ezt már bizonyos Aczél is tudta.

Különben persze, adjanak díjakat, akiknek akarnak, ettôl az élet megy tovább, a publikum mindent megszok. Csak a módszer, mert ez így megalázó s devalválja azt is, ami érték. A baj az, hogy az Orbán-kormány letért az eddig jól bevált útról, s a díjaknál demokráciát játszik, grémiumokat, szakértôket foglalkoztat. Pedig eddigi tevékenysége azt bizonyítja, hogy egyáltalán nem kell demokráciát játszani ahhoz, hogy átrendezze az országot. A logika szerint például bizonyos leváltásoknál, átszervezéseknél is demokráciát kellene játszani.

Fölösleges. Kiállok a Parlament elé és bejelentem, hogy ezentúl csak háromhetente jöhettek, mert én így akarom. Csinálok ellenzék nélküli kuratóriumot, miniszteri biztost hirtelen kormánybiztossá emelek, a pályázatot mint fogalmat kitörlöm a szótárból, demokratikusan választott sportszövetség elnökét felfüggesztem, a FIFÁ-t helyrerakom, 2002-ben úgyse ôk nyerik a magyar választásokat, tüntetôket, sztrájkolókat nem fogadok, fôpolgármestert államtitkárhoz irányítok, Budapestet megbüntetem, várost átrendezem, színházat tologatok, metrót likvidálok, sajtót kiegyensúlyozok, rádióban reggeli rovatot nyitok, minisztériumi óvodát, könyvtárat bezáratok, millenniumi ünnepségre húszmilliárdokat adok embereimnek, magamnak új rezidenciát építtetek, s egyáltalán: az van, amit én akarok, s most már meg se magyarázom.

S mindezt kiszámíthatatlanul, váratlanul, hogy sokkszerû legyen a hatás.

A tévében benn volt egy asszony, bizonyos Görög Ibolya, kormányfôk soránál volt protokollfônök, Orbán is meg volt vele elégedve, megbízható, szakértô alkalmazott. Erre fel március 15-e elôtt egy szombati napon, midôn épp az édesanyjánál járt vidéken, leváltották ôt. Mobilon. Csöngött a készülék, a profokollfônök fölvette, s perc múltán már nem ô volt a protokollfônök. Magyarázat, indoklás nincs, azóta se mondta meg senki Görög Ibolyának, miért lett kirúgva.

Csak.

Ezt a csak-ot kellene a díjakhoz is mellékelni indoklásként, mennyivel egyszerûbb volna a világ grémiumok meg demokratikus szabályok nélkül.

Hogy mi jön ezután, nem tudni. Mindenesetre a héten volt tízéves az Ellenzéki Kerekasztal. Orbán Viktor is megjelent az eseményen, s belemosolyogva a kamerába elmondta, hogy annak idején kisfiúknak érezték magukat, mindenki nagyobb, okosabb és erôsebb volt, de aztán „utolsó pár elôre fuss”, a többit már tudjuk.

Elôl vannak, futnak.