– 1974-75-ben másodszor dolgoztam az NDK-ban – elôször 1967 és 1970 közt voltam kint –, otthonnevelô voltam a drezdai magyar házban, amit Paprikatoronynak hívtak. Benne voltam a drezdai megyei fegyelmi bizottságban, valahogy így hívták. Rengeteg anyagot gyûjtögettem össze, aztán mikor olvastam errôl a pályázatról, gondoltam, hogy ezeket össze lehetne dolgozni. A pályázati szövegem ilyen fegyelmi jegyzôkönyvek anyagára épül. Nem bûnügyekrôl van szó, hanem kisebb-nagyobb fegyelmi ügyekrôl, például verekedésekrôl. Érdekelt. Annyi. Az eredetiek megvannak a szekrényemben.
– A Mozgó Világnak már az elsô számai megvoltak nekem. Nagyon tetszett. Emlékszem, Nádas Péternek volt benne egy marha jó novellája, a Minotaurus. Azóta is az egyik novella, amit példaként emlegetek magamnak meg másoknak is. Nem mindegyik számhoz jutottam hozzá, de ahhoz éppen, amelyikben benne volt ez a pályázati kiírás, igen. Engem rendkívül zavart a kint dolgozó fiatalok erkölcsi állapota, életmódja. Megpróbáltam már ott kint szólni, hogy ne küldjenek oda ki mindenféle embert. Nem azért, mert a Magyar Népköztársaság tekintélyét rombolják külföldön, hanem a többiek miatt, akik normálisan akartak élni, németül tanulni, dolgozni. Ott is azok voltak a meghatározó elemek, akik iszákosak, agresszívak, munkakerülôk voltak, és mindenféle garázdaságokat mûveltek. Írtam haza, hogy valami módon szûrjék meg a kiérkezô embereket. Semmit nem értem el. Mikor hazajöttem végleg, akkor megírtam, hátha történik valami. Egyébként nem történt semmi.
– Igazából nem volt gyakorlatom az ilyen élmény feldolgozásában, mert korábban sehol nem jelent meg semmim. Sejtettem, hogy ebbôl probléma lesz, azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán megnyertem a pályázatot, mert ez elég kemény hangú szöveg volt. Akkor épp itt, Debrecenben nyomták a Mozgó Világot, és átment Pesten valahogy a rostán, de itt a nyomdának a cenzora visszavágta, hogy ez nem megy. Megvan egyébként az a példány, amin a nyomdában bejelölgette magának a cenzor, hogy melyek azok a részek, amik miatt ezt ô nem nyomja ki. A bejelölt kéziratot késôbb ideadta Berkovits György, a Mozgó akkori szerkesztôje. Volt például egy rész, ahol arról írtam, hogy amikor megérkeztünk, azt mondták többen, hogy úgy terelnek minket, mint a zsidókat Auschwitzban. Erôs mondat volt, de tényleg ez történt. Ez volt az egyik kifogásolt szövegrész.
– Gyerekkorom óta megszállott módon olvasok, ez ma is szokásom, én tévénézés közben is állandóan olvasok. Az olvasással kezdôdött nyilván. Szegényparaszt családból származom, elég sanyarú gyerekkorom volt. Engem nem akartak. Harmadik gyerek voltam, nem nagyon dédelgettek. Ráadásul apám csinált egy gyereket egy másik nônek is, aztán fizette a tartásdíjat. Alig maradt otthon pénz, ebbôl sok feszültség volt, kínos csendek a vasárnapi ebédeknél. Apám engem nem sokra tartott. Szerettem volna, ha legalább az elsô könyvem megjelenését megéri, de egy évvel elôbb, 1980-ban meghalt. Egyfajta elvágyódást fejezett ki ez az olvasásban való elmerülés. Elvágyódást abból a világból, ahol nem éreztem jól magam. Nem volt persze könyvtárunk, másoknak sem volt, szerintem a faluban. Akinek volt mégis valamilyen könyve, az kölcsönadta. Szovjet szocreál regények, Kosáryné Réz Lola, mindenféle érzelmes történetek. Mindegy volt végül is. Csak egy más világ legyen, amibe az ember beleélheti magát, aztán a képzeletében továbbszôheti a történetet, akkor, amikor éppen mást csinál, vagy nem csinál semmit.
– Nem tudom pontosan. Gyerekkoromban is írtam: Csili-csala meséit úgyszólván még egyszer megírtam. Rengeteget olvastam, összevissza mindent. Most is válogatás nélkül vannak a könyvek a polcaimon, a posztmoderntôl kezdve Gorkijig minden nyavalya van itt. Történeteket és verseket egyszerre kezdtem el írni, körülbelül húszévesen. A francia költészet volt leginkább hatással rám akkor. Katonaként egyszer verseket olvastam a vonaton, kinéztek majdnem a fülkébôl. Valami titkos anyagot vittem, pisztollyal, mindennel felszerelkezve, érdekes lehetett a látvány. Tartalékos tiszti iskolás voltam Jászberényben, és ha esetleg valakit érdekel, tartalékos századosként szereltem le. A verseim szabadversek voltak. Aki nem tud igazából verselni, az mindig szabadverssel kezdi, azt hiszi, hogy az könnyebb, pedig hát egyáltalán nem könnyebb. Nem mondta senki, de rájöttem, hogy ennél sokkal jobb versek vannak. És akkor abba is hagytam. Aztán inkább szociográfiákat olvastam…
– Moldovától és Végh Antaltól sok mindent, nagyon jónak tartottam az akkori munkáikat. Sejtettem nagyjából, mi a szociográfia, de azt nem tudtam, hogy mi az – lehet hogy most sem tudom pontosan. De amit leírtam, gondoltam, talán belefér ebbe a mûfajba, mert az általam olvasottak nyomán úgy éreztem, hogy eléggé tág teret ad az írónak ez a mûfaj, tehát lehet itt egy kicsit kalandozni, lehet dolgokat kitalálni is, nem kell riportszerûen mindent feldolgozni. Így írtam meg ezt a pályamunkát is egy kicsi dohányzóasztalon, a Mester utca 25. szám alatt, albérletben. Egy zöldszínû átütôpapírra írtam az egészet, harminc sûrû gépelt oldal lett belôle. Késôbb tudtam meg a zsûritagoktól, hogy meg voltak ôrülve ettôl, kis zöld papír, úgy nevezték, mert foszlott is, meg vékony is volt, meg sûrû is volt a gépelés, és másodpéldányt küldtem, nem az elsôt. Rutinos szerzô voltam. A rutin hiánya késôbb is kiütközött, mikor Száraz György, az ÉS akkori szerkesztôje mondta, hogy írjál öt flekket, megnéztem az idegen szavak szótárában, flekk szó alatt az volt, hogy fél oldal, mondom öt flekk az akkor két és fél oldal. Aztán késôbb felvilágosított a Gyuri, hogy egy flekk egy szabvány gépelt oldalt jelent ebben a szlengben, aztán küldött nekem papírokat, amik meg voltak vonalazva. Ezek még most is megvannak.
– Azt hiszem, akkor kezdôdött tulajdonképpen, harmincöt éves korom után. Csalog Zsolt volt a második helyezett, akivel aztán késôbb összebarátkoztunk. Én úgy viselkedtem ott, ahogy késôbb Zsolt fogalmazott, mint egy merev vidéki. Mielôtt fel mertem volna menni a szerkesztôségbe, én, a proli, bevettem vagy két nyugtatót. A Böszörményi úton volt akkor a szerkesztôség. Elmentem arra vagy kétszer, fölnézegettem: hogy kéne oda fölmenni. Azért csak fölmentem, erôt merítettem. Mindenki lezser volt, én voltam öltönyben és nyakkendôben, meg Svéd Pál, aki a KISZ-tôl volt. Akkor rájöttem, hogy nem kellett volna elmenni, de akkor már mindegy volt. Megemelt elsô díjat kaptam, mert ötezer volt kiírva, és azt hiszem, hétezret kaptam. Ez nekem jóval több volt akkor, mint egy havi fizetésem, úgyhogy nagyon jól jártam vele. Zsolttal beszélgettünk még egy kicsit az utcán, ôk bementek egy kocsmába, én meg jöttem el, mert indult a vonatom. Késôbb rajta keresztül ismerkedtem meg Kenedi Jánossal is, aki mondta, hogy olvasta ezt az írást, nagyon tetszik neki, azt is tudja, hogy letiltották, mondván, hogy a német érdekeket sérti. Tehát nem a magyarokét, hanem a németekét… Fölajánlotta, hogy van lehetôség kéziratos terjesztésre, hogy mások is olvassák, beleegyezek-e. Akkor használta a szamizdat szót, azt sem tudtam, mit jelent, fogalmam sem volt, pedig oroszból ötös voltam. Aztán késôbb kiderült, hogy a szamizdat saját kiadást jelent, orosz nyelven éppen. Furcsa volt. Mondtam, hogy természetesen, miért ne, abszolút kezdô voltam, tapasztalatlan, de ha tapasztalt lettem volna, akkor is beleegyeztem volna mindenképp, természetesen, nem akarom itt mentegetni magam. Végül így került be ez a kézirat a Kenedi szerkesztette Profil címû ôs-szamizdatba, amelynek egyik példánya itt van még nálam, a Jánosé egyébként. Ettôl kezdve amit írtam, azt általában elôször neki küldtem el, tehát a rendôrség után mindig ô olvasta elôször. Mert általában fölbontották a neki szánt küldeményeket. A fene tudta, hogy ô ilyen ellenzéki meg mit tudom én micsoda, akkor különösképpen nem is érdekelt. Késôbb aztán körvonalazódott elôttem is a dolog.
– Mai napig megvan, csak közben családi okok miatt ritkábban járok Pestre. Régebben rendszeresen megbeszéltük az írásaimat, neki általában voltak észrevételei, amiket érdemes volt komolyan venni, mert egy esetben nem vettem komolyan, és akkor is kiderült, hogy igaza volt. Az Újhold-Évkönyvbe küldött szövegrôl, a Napóra címûrôl mondta, hogy ne adjam ki a kezembôl, kiadtam, kár volt. Szóval nagyon jó kapcsolatom alakult ki vele. Én nem félek az olyan kritikától, amelyik azt mondja nekem, hogy ez vagy az rossz. Érzelgôs befejezései voltak korábban a novelláimnak, voltak ilyen kis könnyes-bús zárások, ezeket ô megnyesegette, azóta már elvagyok e nélkül is. Az ô segítsége kellett ahhoz, hogy pályámra kerüljek, hogy végül is megtaláljam magamat. Persze nem csak az ô segítsége volt fontos, hanem például Száraz Györgyé is az ÉS-nél. Száraz rendszeresen rugdosott engem kéziratért, és ez hasznos volt. Ha most össze tudnám gyûjteni az ô tényleg félflekknyi leveleit, akkor az majdnem több lenne, mint amennyit én összesen írtam idáig. Száraz ösztökélt arra is, hogy az elsô kötetem megjelenjen, azt neki köszönhetem. 1981-ben, negyvenéves koromban jelent meg az elsô kötetem, az ô többéves piszkálgatásának eredményeképpen. Visszatérve Kenedire: sok mindenrôl beszélgettünk nála, aztán neki gyakran jöttek vendégei. Kis Jánossal találkoztam ott, Haraszti Miklóssal, Halda Alizzal például. Egy más világ tárult fel elôttem. Ez közhely, de valóban ez történt. Egy csomó dolog nekem teljesen új volt, valahogy a valódi értelmiséghez kerültem közelebb. Különben soha nem kérték, hogy írjak alá bármilyen nyilatkozatot. Most már tudom, hogy tudták, ha én ilyesmibe belemegyek, mindent elveszítek: az állásomat, a lakásomat, minden nyavalyát. Tehát tudták, hogy én más helyzetben vagyok, mint ôk.
– Ez nehéz kérdés, 1964 körül beléptem a pártba, végül is huszonhárom évig voltam párttag, és egy évvel az összeomlás elôtt léptem ki, 1987-ben. És látod, mi lett belôlük nélkülem. De nem kellett nekem a demokratikus ellenzékkel való kapcsolat ahhoz, hogy lássam már a 70-es években, mi folyik ebben az országban. Hogy miért léptem be annak idején? Egy párt volt akkor, és ha az ember cselekedni akart, akkor ebbe az egy pártba lehetett belépni. Nyilván érdek is volt ebben, mert sokan azért léptek be, hogy ne járjanak három mûszakba, vagy kapjon a gyerekük óvodát meg hasonlók. Nálam is belejátszott nyilván az is, hogy haladjak, jobban éljek. Attól függetlenül, hogy a párttagságommal a világon semmit nem értem el soha. Volt vagy hétszázezer párttag. Hétszázezer tátika – volt egy ilyen vicc. Tudod, jövök valahonnan faluról, tanyáról, tehát egy szegény rétegbôl, nem lehetek más, mint baloldali, úgy gondolom. Lehet, hogy tévedek.
– Nem tudom pontosan… Egy csomó kérdésre a válasz így fog kezdôdni, hogy nem tudom pontosan. Egy idô után bizonyára tudták. Sokáig titkoltam, hogy írok, pedig akkor már megjelengettem itt-ott-amott, fôleg az ÉS-ben, a Mozgó Világban, aztán késôbb a Kritikában is. Igazán nem dicsekedtem ezzel, mert úgy gondoltam, ez az én magánügyem. Volt egy munkatársam, aki egy olyan gépen dolgozott, amihez nem kellett hozzányúlni fél óráig, és állandóan olvasott mindent, amihez hozzájutott. Hát így fedezte föl valamikor a nyolcvanas években a Vízipók címû novellámat az Élet és Irodalom nevezetû hetilapban. Akkor már annyira elszemtelenedtem, hogy mindenkit saját nevén neveztem meg. Akkor leleplezôdtem, lebuktam, hogy úgy mondjam. Ezzel nincs baj, csak utána jó ideig volt valami dermedt csend. Jó, köszöntünk, meg elvoltunk egymással, de gyanakvással néztek rám. Azt gondolhatták, áruló van köztük. Tehát hogy én mindent kibeszéltem.
– Azt hittem, hogy soha a büdös életben nem tudják meg. Ki gondolta volna, hogy egy irodalmi hetilapot olvasnak a TMK-ban? Hát olvasták. Aztán valahogy újra összemelegedtünk. Én megijedtem és teljesen magamba zuhantam akkor egyébként, mert ez a Vízipók gyerek – úgy hívtuk – amúgy is olyan értetlen volt szegény, szellemileg nem volt túlságosan jól eleresztve, és nagyon furcsán nézett akkor rám. Fölmerült bennem, hogy tényleg van-e jogom ezekrôl az emberekrôl írni, ráadásul a saját nevükön. Errôl aztán leszoktam azonnal, az biztos. Csûröm-csavarom a történeteket úgy, hogy ne lehessen ráismerni senkire, de így is rá lehet ismerni sok emberre, mit csináljak. Ezek az emberek egymás közt teljesen nyilvánosan kiteregetnek mindent, nincs titok. Azt is tudtuk, hogy ki hányszor a feleségével, naponta kibeszélték. De úgy nem, hogy az újságba! Oda nem! Az egy más dolog. Hát én meg ott elkezdtem összevissza mindenfélét írogatni. Mikor már kezdtem híres lenni, akkor értették meg, hogy végül is van egy ilyen mániám, hogy írok, hát istenem, másnak is van egyéb betegsége. Akkor kezdtek kicsit talán büszkék is lenni rám. Akkor találtunk vissza igazán egymáshoz.
– Ezt is a gyárban mondták, ezek szerint valaki a Hitelt is olvasta. Kérdezte, hogy olvastam-e a Hitelt. Mondom, nem olvastam még, mindig ezt szoktam mondani, merthogy talán utána még olvasni fogom. Mondta, hogy Bodor Ádám után én tudok a legjobb novellát írni. Mondom, biztos így van ezek szerint, de én még tudnék magam elôtt néhány nevet mondani. Nyilván, ha Esterházy mond valamit, akkor arra oda kell figyelni, mert tényleg olyanokat mond, de igazából nem változott meg körülöttem semmi. Én írtam tovább, ahogy tudtam, meg amit tudtam.
– A fônökeim általában nem olvastak, vagy nem vettek tudomást az irodalomról, nem tudom. Megint a nem tudom kifejezés. Ez bonyolult dolog, mert elképzelem, hogy gyanakvással figyeltek, azt gondolván, hogy én itt aztán mindent kiteregetek. De nem voltak ebbôl problémáim. Másfelôl pedig akkor már olyan beosztásban voltam, hogy igazából nem lett volna jó konfrontálódni velem, mert olyan munkákat végeztem, amiket más nem nagyon tudott. TMK-ban dolgoztam, ez a karbantartó-üzemet jelenti, jöttek új gépek, azok beüzemelésével foglalkoztam, ami azt jelenti, hogy az új gépet ki kell csomagolni, el kell olvasni a gépkönyvét, és be kell indítani. Na most ezek általában németül íródtak. Németül tudtam akkor még valamennyit. Úgy egyébként nem volt senkivel semmi bajom a gyárban, a fônökeimmel sem, a pártvezetéssel sem soha. Többnyire este, fél éjszaka írtam, nem zavart az senkit. Mikor 1977 táján ideköltöztem a Kishegyesi úti lakásomba, itt ragyogó volt, mert itt már nyugodtan írhattam. Jóllehet, egy barátom sokáig itt lakott a feleségével, mert nem volt lakásuk.
– Azelôtt tizennyolc évig albérletben laktam. Ezek az albérlôs helyzetek az írás szempontjából azért voltak hasznosak, mert mindig benne éltem egy idegen családban, amelyiket aztán belülrôl megismertem. Huszonnyolc bejelentett lakásom volt…
– Mindent, így van, mindent jól kifigyeltem. Ezek a mostanában megjelenô albérlô-történetek tulajdonképpen azokból az emlékekbôl táplálkoznak, jóllehet, eléggé meg van minden csavarva.
– Nem csináltam feljegyzéseket. Egy darabig csináltam, aztán rájöttem, hogy nem az igazi. Azért nem használok feljegyzéseket, legfeljebb emlékeztetônek címszavakban, mert minden emlékképhez egy hangulat is tartozik. Amit nem tudok feljegyezni. Vagy megírom azonnal, ami általában nem megy, mert akkor nem érzem igazából az egészet, hanem majd késôbb, vagy pedig ha feljegyzést készítek, akkor felírom azt, hogy Róka Pista ezt meg ezt csinálta. Ez nem fejezi ki azt a hangulatot, amit akkor éreztem. Viszont az emlékképben megmaradnak, tehát ha visszagondolok arra a helyzetre, akkor minden kijön a madárcsicsergéstôl kezdve addig, hogy milyen idô volt akkor, mit láttam az ablakon, amikor kinéztem, az a hangulat újratermelôdik, hogy úgy mondjam.
– Nekem az a szerencsém, hogy teljesen képzetlen vagyok az irodalmi kategóriák terén, gondolom én, hogy ez a szerencsém. Mikor leülök írni, akkor is, ha szociográfiát akarok írni, vagy gondolom, hogy azt fogok írni, akkor is rögtönözve írok. Rögtönzök, a tények ismeretében persze, a tényekhez azért ragaszkodom, s ha a történet úgy sikeredik, akkor abból novella lesz. Ez nem mindig van így, van, amikor kimondottan novellát írni ülök le. De abból a viszonylag gazdag élettapasztalatból, amivel mégiscsak rendelkezem, mindig beleépítek valamit.
– Az orosz prózát rendkívül nagyra értékelem, a klasszikus orosz prózát fôleg, de a mait is, mert most megint nagyon jó orosz prózaírók vannak, Venyegyikt Jerofejev vagy Popov például. De egymástól is sokat tanulunk, úgy értem a kortárs magyar írók egymástól. Szóval oda kell figyelni: mindenhol ötletek vannak, jó módszerek. Most olvasom például Zoltán Gábor és Halász Margit köteteit, inspirálóan jó könyvek. Vagy például Szijj Ferenc rövid idejû történeteit nagyon élveztem. Aztán persze Mándy, Mészöly, Nádas, Esterházy. A kedvenc Esterházy-könyvem a Fuharosok. Várom, hogy most mit ír, mert az Egy nô nekem nem volt igazán nagy élmény. Roppant szerettem, szeretem ma is Örkényt. Annak idején volt a Jeruzsálem hercegnôje címû novellája, eszméletlen jónak tartottam, évekig a hatása alatt voltam. Thomas Mann, Roger Martin du Gard novelláit, vagy Joyce novelláit, A dublini embereket például nagyon szerettem. A Malamud-novellákat. Aztán nagy hatással volt rám Kafka. Turgenyev és Csehov, fôleg a novelláik. Ez a mûfaj valahogy mindig többet jelentett nekem, mint a regények, vagy akármi más. Ez azért érdekes, mert volt egy korszakom, 18-20 éves korom körül, amikor kimondottan csak a vastag könyveket hoztam ki a könyvtárból, minél vastagabb volt, annál jobb volt. Így kerültem Tolsztoj, Dosztojevszkij meg a többi nagy regényíró közelébe is. Aztán ez elmúlt. Valahogy a novellát kezdtem az irodalom csúcsának tekinteni, mert ezt a legnehezebb csinálni, úgy gondoltam. Lehet, hogy ez nem igaz, de most is úgy gondolom, hogy nehezebb, mint regényt írni.
– A legtöbbet nem tartom igazán jónak. Úgy gondolom utólag, amikor újraolvasok valamit, hogy talán még egy-két hetet rá kellett volna dolgozni, hogy pontosabb legyen a szöveg, meg a slendrián fogalmazásokat ki kellett volna szûrni belôle. Könyvként A mi utcánk áll hozzám a legközelebb és néhány korábbi novella, például A te országod, és van néhány, amit jónak tartok még, mondjuk a Csóka... De úgy igazából sokat nem.
– Elôbb már írtam egy kisregényt Minden messze van címmel, ami érzésem szerint bô novella inkább. A Szürke galamb meg játékként indult. Nagyon meg voltam döbbenve, amikor a Repeta egyik adásában a tévében két fiatalember elemezte, és még a címnek is jelképes értelmet tulajdonított. Mosonyi Aliz ötlete volt, hogy tíz író, aki a Beszélôhöz közel áll, írja meg egy bûnregény elsô fejezetét. Egyetlen kikötés az volt, hogy kizárólag magyar szereplôkkel és magyar helyszínen játszódjon. Én akkor nekiestem, horrorisztikus kezdést csináltam, és adtam neki egy teljesen oda nem illô címet: a legtöbb galamb szürke, legyen hát Szürke galamb. Annyira megcsavartam az elejét, hogy nehogy valaki folytatni tudja – volt bennem egy ilyen aljas szándék. És a végén nekem kellett folytatni, szeretek játszani végül is, mondom, jó, akkor folytatom. A Beszélôben kezdôdött az egész, de közben az hetilapként megszûnt, így aztán a legnagyobb része az ÉS-ben jött le.
– Nem. Azt kérték tôlem, hogy négy-, ötflekkes szociografikus írást adjak rendszeresen. Az elején úgy gondoltam, hogy portrék lesznek, tíznél több folytatásra nem számítottam. Késôbb számomra is kezdtek a dolgok összefüggeni, tehát egy bizonyos utcáról van szó, annak a lakóiról, jóllehet, abba az utcába egy csomó más személyt is betelepítettem, például a lakóteleprôl egyiket-másikat, meg innen-onnan, de elkezdtem magam abban is jól érezni, mint a bûnregényben késôbb. Tíz helyett harmincegy rész lett, és miután a helyszín meg a figurák összefüggnek, kineveztük regénynek, mert lehet annak is nevezni.
– Erre azért nehéz válaszolni, mert ameddig dolgoztam, benne éltem egy közegben, amely közeg állandóan ellátott engem témával. Ilyen szempontból jobb volt akkor. Más szempontból is jobb volt, de ez már magánügy, ott jobban éreztem magam, nagyobb anyagi biztonságban, nem kellett állandóan attól félnem, hogy nem jut eszembe semmi, és akkor nem keresek semmit. Másfelôl viszont állandóan abból a környezetbôl táplálkozni és arról írni, az kezdett már önismétléssé válni. Döntenem kellett volna elôbb-utóbb úgyis, hogy most író leszek vagy gyári dolgozó. Így viszont rákényszerültem arra, hogy kicsit tágasabb világban gondolkozzam, változatosabb témákkal foglalkozzam. Ez talán még hasznos is volt.
– Nem. Próbáltam egyébként. Egy-másfél évig mászkáltam, rendkívül megalázó volt, mert akkor ötvenkét éves voltam, és úgy gondoltam, hogy én már vagyok valaki a szakmai tapasztalatommal. És akkor elmegyek egy vállalkozóhoz, aki két perc alatt lerombol, hogy neki nem ilyen kell, meg úgysem tudom ezt csinálni, meg öreg vagyok meg hasonlók. Ezt is végig kellett csinálni. Viszont legalább ezt is meg tudtam írni.
– A migrációról szólna, a réteg- és osztály-elhagyókról. Ezt tényleg meg akarom írni, végül is az én sorsomról is szó van itt, egyben arról a történelmi jelenségrôl, ami a negyvenes évektôl a nyolcvanas-kilencvenes évekig lezajlott. Az erôszakos iparosítás nyomán bekövetkezett elvándorlásról. Amikor a parasztok elmentek Kazincbarcikára, Dunaújvárosba, Leninvárosba dolgozni, és hetekig, hónapokig távol voltak a családtól, és utána nem találtak vissza. Tehát errôl szeretnék írni, errôl van is egy csomó anyagom. Az a probléma, hogy ez a munka rendkívül sok utazást igényel, de most nem tudok elmenni itthonról.
– Igen, beszéltetem ôket, meg interjúzom, de nem mindig. Nem mindig használok magnót, mert van, aki idegenkedik tôle, én is idegenkedtem sokáig. Volt, aki kiöltözött, tán még fogat is mosott. Azt az ember megérzi, hogy kivel lehet és kivel nem. Vannak rutinos nyilatkozók, arra jó a magnó, de sok esetben arra sem jó, mert akkor meg direkt úgy nyilatkozik. Tudja, hogy ez magnóra megy, és akkor azt a szöveget mondja, amitôl borsódzik az embernek a háta. A szociográfia szakmájában olyan kapcsolatot kell kialakítani az emberekkel, ami nem megy csak úgy, hogy becsengetek, és azt mondom, kezicsókolom, én vagyok a szociográfus, és most magával interjút akarok csinálni. Olyan kapcsolatot kell kialakítani vele, amitôl ôszinte lesz. Ha nem akar ôszinte lenni, azt is észre kell venni, és akkor arrébb kell menni. Több beszélgetés kell, ilyen hangulatban is, olyan hangulatban is, reggel is, délben is. Sokszor az ember délben mást mond, mint reggel, az estérôl nem is beszélve, amikor be van rúgva.
– Amikor megnyertem a Mozgó pályázatát. Utána nyertem egy ösztöndíjat is, Leninvárosról kellett volna írni egy könyvet. Nem írtam meg. Tapasztalatlan voltam, és amiket az elôbb elmondtam, még nem tudtam, csak sejtettem. A város vezetôivel kezdtem a beszélgetést, hogy egyáltalán hagyjanak élni. Mindvégig zavart, hogy egyrészt én nem vagyok tapasztalt, másrészt ôk sem tapasztalt nyilatkozók, szóval, mit mondjak: a vezetôk nem voltak ôszinték. De akkor még finom voltam. Nem tudták, mire megy ki a játék. Másrészt nem én voltam Moldova György. Tehát egy teljesen ismeretlen senki odajön, akinek a személyi igazolványában az van, hogy a Medicor dolgozója és gépésztechnikus. Akkor Gondos Ernô volt még a Magyarország felfedezése címû sorozatnak a titkára, megkértem, hogy adjon valami papírt, hogy én tényleg okkal kutakodok. Gondos Ernô írt vagy három sort és aláírta. Azon meg pecsét nem volt. Most érted, odaviszek egy papírt, ki tudja a hôerômûnél vagy a kôolajfinomítónál, hogy ki az a Gondos Ernô vagy ki vagyok én.
– A világon senki. Meg tudtam volna mindettôl függetlenül csinálni, ha több idôm lett volna rá, vagy lett volna egy jó autóm, például. Mert hát azt tudtam, hogy ha interjút akarok csinálni, akkor ahhoz magnó kell, vagy nagyon gyorsan kell jegyzetelni. Elég gyorsan tudok jegyzetelni is. Volt is, ami szabályosan sikerült, részletek megvannak. A Mozgó Világban is jelent meg egy nagyobb rész.
– Persze, ilyen is van, de abban nem magnó van, mert rájöttem, hogy ez nem megy. Próbáltam, de ezek az emberek nem igazán szeretik a magnózást. Volt, hogy utána már megmondtam, írni szeretnék az egészbôl valamit. Akkor úgy beszélgettünk. De végül is nem olyan rendkívüli dolog egy-egy novellaméretû rövid szociográfiát vagy szociografikus novellát megírni, emlékezetben is meg lehet tartani egy ekkora szöveget. Fôleg ha ismerem az illetô életét, beszédfordulatait. De persze ha ô elmondja, akkor az ô szavaival írom meg inkább. Ez történt a Ványa esetében is. A címszereplô itt lakik nem messze egyébként.
– Második éve csinálom. Csalog Zsolt halála után megüresedett egy hely, és az elnökség megkeresett, hogy nem vállalnám-e. Nagyon jól érzem magam a kuratóriumban.
– A tervek nagyobb része nem igazán dokumentumfilm. Slendrián módon állítják össze a pályázatok egy részét, nem lehet igazán elbírálni, nem tudja az ember eldönteni, hogy mit is akar a rendezô tulajdonképpen. De van egy nagyon erôs vonulat a dokumentumfilmben még mindig, a már klasszikusnak számító Schiffer Pál, aztán Almási Tamás például, meg sokan mások is, mondjuk Salamon András. De vannak egy csomóan, akik úgy gondolják, mint annak idején, amikor a szociográfia divatba jött, hogy azt marha könnyû csinálni, mert leül az ember, beszéltet valakit, akkor azt leírja, és ez már szociográfia. Hát nem az, ettôl még nem az! Ahogy a dokumentumfilm sem annyi, hogy beszélô fejeket ültetek a kamera elé, és akkor lefilmezem ôket. A másik problémám a dokumentumfilmesek egy részével az, hogy ezek némelyike nemhogy Budapestet nem akarja elhagyni, hanem még a lakását sem, tehát nem igazán él bennük a felfedezô szándék, ami bennünk annak idején még megvolt. Pedig ebben az országban rengeteg minden történik most. Óriási változások vannak, tehát rengeteg téma lenne, és bizony nagyon sok pályamû ezt egyáltalán nem veszi tudomásul. A kiírás például úgy szól, hogy csak mai magyar téma jöhet szóba, ennek ellenére nagyon sokan csak külföldön szeretnének forgatni, Amerikában mondjuk, meg itt-ott meg amott. Ezt nem lehet. Biztos, hogy az is nagyon jó lenne, mert végül is minden embernek az életét frankón dokumentumra kellene venni, az lenne az igazi. Mindannyiunk élete egy dokumentumfilm tulajdonképpen, de ennyi pénz a világon nincs.
– Az ideieket még nem néztem meg, ezért csak a korábbiakról beszélhetek. Ami nekem húsbavágó volt, az Almási Tamásnak az Ózd-története, és Schiffernek a Videoton-sztorija. Nagy ívû, igazán komoly munkák, több évet átölelô vállalkozások, nem is lehet igazán ezt a mûfajt másképp csinálni. Tartósan benne kell lenni, és a végére kell járni mindennek, csak akkor az igazi.
– Nem tudom. A Mi késztet élni? tényleg teljesen személyes indíttatású. Egy olyan lelkiállapot kifejezése, ami akkor volt, amikor úgy éreztem, hogy talán nem bírom tovább. Általában nem írok magamról, ez az egy kivétel. Errôl többet igazán nem is szeretnék mondani. Egyébként én csak odaadtam minden írást, ami volt, Körmendy Zsuzsanna szerkesztette meg a kötetet.
– Jól sejted, persze, jól sejted, mert nincs rá szükség. Bár az életem elég eseménydús volt idáig, meg valószínû, hogy ezután is az lesz, mégsem gondolom azt, hogy ez másokat is érdekel. A másik dolog az, hogy bárki bármirôl ír, ha tisztességesen megírja, úgyis benne van minden figurában ô maga is, biztosan benne van. Ha nincs benne, akkor az valahogy hiteltelenné válik. Egyébként többek közt az Apánk még élt címû novellám, nagyon áttételesen, de önéletrajzi elemeket is tartalmaz. Hogy valaki így vagy úgy ír, az technikai kérdés. Amióta irodalom az irodalom, megvolt az a lehetôség, hogy valaki inkább önmagáról ír, a maga figuráját helyezi úgymond fôszereplôként pozícióba, vagy inkább a másikat figyeli, inkább a másikon keresztül nyilatkozik meg. Egyébként nagyjából mindegy. Alkati kérdésnek gondolom ezt, ha valaki kissé zárkózottabb, vagy ahogy te mondtad, szemérmesebb, mint én vagyok például, akkor nem tolja magát elôtérbe.
Jean-Bernard Munch, az Európai Rádiók és Televíziók Szövetségének fôtitkára.
– A szövetségen belül meg akarjuk ôrizni a nemzeti adók egyesületét, azokét, amelyek a saját országukban a legnagyobb mûsorsugárzónak számítanak, akik mindenkihez kívánnak szólni, általános jellegû programokat sugároznak, akik maguk gyártják vagy gyártatják a mûsorokat, és felelôsek is azok tartalmáért. Mellettük nagyon sok új szereplôje van a piacnak, akik semmi másban nem érdekeltek, csak a kereskedelmi haszonban, és ezt a lehetô leggyorsabban és a lehetô legkönnyebben akarják elérni. Nem akarunk támadólag fellépni velük szemben, de nekünk egy saját, szûkebb szervezetre van szükségünk ahhoz, hogy dolgozni tudjunk. Ha egy szervezetben túl sokféle nézetet próbálnak érvényesíteni, az nem mûködik. Az Európai Rádiók és Televíziók szövetségéhez tehát csak azok tartoznak, akik – bár az országok különbözôek – teljes körû mûsort sugároznak, és nem kereskedelmi érdekbôl.
– Ez annak a kérdése, hogy az ember hisz-e abban, amit csinál. Én mindig nagyra becsültem a péket, aki éjjel fölkel, hogy hajnalra friss kenyeret süssön, és reggel ô maga vagy a felesége árulja a boltban. A péknek csupa tészta a keze, és tudja, hogyan kell jó kenyeret sütni. Amit kenyérgyárban állítanak elô, az is kenyér, csak éppen annak nincsen lelke. Ugyanez a média világára nézve sem más. Azok az emberek, akik a mûsorokat csinálják vagy újságot írnak, kell, hogy higgyenek abban, amivel foglalkoznak. A céljuk csak a közönség szolgálata lehet és nem a pénzcsinálás. Egy kereskedô természetesen pénzt akar. De a mi szövetségünk tagjai közrádiók és köztelevíziók, tehát számukra nem lehet ez a cél. Csakis a mûsor tartalma érdekelje ôket, semmi más. Ehhez pedig az kell, hogy higgyenek a munkájukban. De mostanság pénzkörökbôl, bankok tájékáról érkeznek érdeklôdôk, akik mûsorokat akarnak. Egyetlen mércéjük a gazdasági haszon és a hatalom. Ha a média kizárólagosan ezeknek az embereknek a kezébe kerül, az maga a katasztrófa. Ebbôl világosan következik, hogy azokra kell bízni a döntést, akiket a tartalom érdekel.
– Senkinek nincs pénze. Tény, hogy ezek a bizonyos újonnan érkezôk hatalmas költségvetést tudnak varázsolni a szerintük elsôdleges témák számára. De ez nem jelenti azt, hogy valami újat akarnak létrehozni. Egyszerûen csak az exkluzivitás a cél. Például egész focicsapatot, focimeccs közvetítési jogot vesznek, a világbajnokság jogát vásárolják meg. De biztos, hogy ugyanôk sosem veszik meg egy irodalmi mû televíziós közvetítésének jogát! Úgy érzem azonban, hogy a kérdés a közép- és kelet-európai országok rádióira vonatkozik. Ez egészen különleges helyzet. Önöknél a kultúrának és a mûvészeti alkotásnak nagyon fontos hagyománya van. De a posztkommunista idôszakban beállt gazdasági változások miatt ma már közel sincsenek olyan lehetôségeik, mint amilyenek azelôtt voltak.
– Meg tudom érteni, hogy a rádiósoknak rosszul esik, ha ôket kevesebbet emlegetik. De szerintem ezért nem kellene nyugtalankodniuk, inkább örüljenek. A televízióval nagyon sok probléma van. Hihetetlenül éles a harc a kereskedelmi és a közszolgálati csatornák között, olyannyira, hogy ez utóbbiak létükben érzik fenyegetve magukat. Még tartják a pozícióikat, de a helyzetet nyugodtan nevezhetjük háborús állapotnak. Ezzel szemben a legtöbb európai országban a rádiók meg tudták ôrizni meghatározó szerepüket, tartalmilag képesek megújulni, és sehol nem kérdôjelezik meg a szükségességüket. És a közszolgálati rádiók támogatását tudomásom szerint nem kívánják megszüntetni sehol. A rádió nagyon dinamikus médium, és talán jobb is, ha nem foglalkoznak vele túl sokat, mert épp ez teszi lehetôvé, hogy fejlôdjön.
Chris Dunkley, a Financial Times újságírója, tévékritikus.
– Hogy ki és mennyiben felelôs a mûsorokért, az bonyolult kérdés. Például a híreket egyetlen ember írja, igaz? Tehát sokkal nagyobb felelôsség terheli azokat, akik a hírmûsorokat csinálják, mint azt gondolnánk, vagy ôk maguk felfognák. A felelôsség kérdése az újságírók között gyakran nem elsôdleges szempont. Dolgoztam hírszerkesztôségben, újságnál, rádióban. Tudom mennyire mechanikusan mûködik, és nagyon ritka, amikor egy hírszerkesztô megáll és elgondolkozik azon, hogy abban a bizonyos szituációban mit is kellene tennie. Szinte már ösztönösen dolgoznak föl egy hírt, úgy reagálnak, ahogy azt az elôttük lévô szerkesztô vagy az ôket a híranyaggal megelôzô másik csatorna tette. Az is ritka, hogy újságírók összejönnek, és errôl beszélnek. Pedig kellene. Talán kicsit beképzeltnek hangzik vagy túl intellektuálisnak hat, amikor ezt mondom, de tény, ha nem jönnek össze és nem beszélnek ezekrôl a témákról, nagyon könnyen olyan keserves szituációba kerülhetnek, mint például a 30-as évek náci Németországában, amikor senki nem kérdezett, csak tette azt, ami ott és akkor természetesnek tûnt. A történet végét ismerjük. Tudnunk kell dönteni.
– Így van. Külön kell választanunk a szigorúan a tényekre hagyatkozó hírfeldolgozást a drámától, a fikciótól és az összes többi formától, a szórakoztató mûfajtól. Ezeknél egyszerûen elôre figyelmeztetni kell a nézôket, hogy mivel fogják bombázni ôket. Nagy-Britanniában az emberek úgy nôttek fel, hogy elhitték, hogy a tévé – és elôtte a rádió – vigyáz rájuk, gondoskodik róluk. Mindig azt hitték, hogy bizonyos idôpont, mondjuk este kilenc óra elôtt, csakis olyan mûsorokat sugároznak, amelyek megfelelnek az egész családnak. Ez rendben is volna, csakhogy a nézôknek ezzel azt tanítják, hogy az embereknek nem kell felelôsséget vállalniuk a saját gyerekük szemléletének alakulásáért. Úgy látom, hogy ez az attitûd hasonló volt Kelet-Európában. Fôleg a falbontás elôtt. Nincs miért aggódni, minden rendben van, az állam figyel ránk, gondoskodik rólunk. De aztán drámaian megváltozott a helyzet. A totalitarianizmustól elfordulva egy sokkal szabadabb attitûd áramlott be a mûsorszórásba és -készítésbe. Hasonló változásokért szónokolok én is már hosszú ideje Nagy-Britanniában, mert úgy gondolom, hogy technikailag elérhetünk egy olyan pontot, amikor már nem leszünk képesek kontrollálni a mûsorszórást. Jön a digitális tévé, több száz vagy talán több ezer csatorna, és onnantól egyszerûen lehetetlen lesz ellenôrizni, hogy mit sugároznak. Csak utólag lehet bárkit is felelôsségre vonni, ha megsértette a törvényt. De többé nem mondhatom azt a gyerekeimnek, hogy bármit megnézhetnek, csak azért, mert megbízom a csatorna vezetôiben. Megváltozott a felelôsség. Ez kétélû fegyver. A csatornáknak is fel kellene nôniük a feladathoz, hogy ne csak szexrôl beszéljünk, hanem politikáról, filozófiáról és még sok minden másról. De ezzel együtt meg kell változtatni a televíziós szokásokat, attitûdöket, fel kell készítenünk a közvéleményt, ha változásokat akarunk.
– A technika olyan mértékben és olyan gyorsan változik, hogy egyszerûen kénytelenek leszünk megváltoztatni a felelôsség fogalmát. Ha akarjuk, ha nem, az úgy is változni fog. Ha egyszerre több száz csatorna is fogható, nem lesz az a kormány vagy bármilyen intézmény, ami ezeket a nézô helyett kontrollálná. Már nem teheti meg, hogy abban a hitben ülhet le a tévé elé este kilenc elôtt, hogy nem lát olyat, ami ellen tiltakoznia kellene. Magának kell vállalnia a felelôsséget önmagáért.
(Fordította: Ádám Bernadett)