Pólya György A gondolkodás iskolája címû, Magyarországon a hatvanas évek végén közreadott könyve szerint a megoldhatatlannak látszó feladatot elôször át kell fogalmazni ahhoz, hogy egyáltalán megcsillanjon a megoldás esélye. A vitaindítóban megfogalmazott feladat csak elsô látásra könnyû. Valójában nagyon nehéz, különösen az eddig közölt válaszok, illetve hozzászólások fényében, és ezért célszerû lenne saját használatra átfogalmazni. Mert mirôl is beszélünk valójában?
A vita a magyar értelmiség elmúlt egy évtizedben befutott pályájáról szól. Részben arról, hogy milyen állapotban és milyen szellemi poggyásszal lépte át az új politikai és gazdasági korszak küszöbét. Részben pedig arról, hogy egy évtizeddel a rendszerváltozás után mitôl bizonytalan –, talán útját tévesztett is, miért is a „frusztráció, a kritikai tudat hiánya”.
A kérdést azért kellett kissé átfogalmaznom a magam számára, mert két részét nem tudom jól egymáshoz illeszteni. Tartok attól, hogy ma már a társadalomnak nem pontosan ugyanazt a részét nevezhetjük értelmiségnek, amelyre ez a fogalom hat-nyolc-tíz éve még használatos volt. Feltételezem, hogy akkori és mostani tartalma erôsen elcsúszott egymástól. Ennek egyik oka az lehet, hogy a magyar társadalom többféle (bár kétségtelenül nem minden) szempontból halad Nyugat-Európa felé, ez az út viszont nem éppen kedvez a kulturális értelemben közép-, politikai értelemben pedig sokáig kelet-európai értelmiség helyzetének és kilátásainak.
A kilencvenes évtizedbe annak idején zömmel derûlátóan belépô akkori magyar értelmiség aligha tudhatta, hogy olyan világ bontakozik ki, amelyben az ô szellemi vagyona majd részben értéktelenné válik. A szellemi vagyon a tudásanyagnál többôl áll, hiszen beletartozik az értelmiségi léthez szükséges kapcsolatrendszer és társadalmi környezet, valamint azoknak a céloknak a tudata, amelyekért valaki értelmiségi pályára lép (itt valójában „küldetéstudatra” gondolok, de a szót nem szívesen írom le, mert régiónkban túlideologizált fogalommá vált, s így nem azt jelenti, amit jelentenie kellene). A magyar értelmiség jelentôs részének szellemi vagyonában a tudásanyag mellett leértékelôdtek a régi kapcsolatrendszeri, környezeti elemek is. Nem sok új elem pótolta ezeket, a tudás felhasználásának céljai pedig részben megváltoztak. Ugyanazt jelenti-e Magyarországon értelmiséginek lenni ma, mint jelentett tíz évvel ezelôtt?
Az „értelmiség” furcsa szóképzôdmény. Ritka ez a kifejezés angol vagy francia nyelvû szövegekben. Többnyire ott bukkan fel, ahol Európa átalakuló részérôl, esetleg fejlôdô országokról írnak. A legtöbb esetben „a társadalom szellemi elitjét”, vagy „az átalakulás vezetô csoportját” értik alatta.
A laikus nyelvészkedés kockázatos dolog, mégis érdekes, hogy az angolban és a franciában is idegenszerû, esetenként talán kelet-európai eredetû szó jelzi a fogalmat: „intelligentsia”, egyes francia szótárak szerint pedig „intelligentzia” vagy „élite intellectuelle”. Valóban az a látszat, mintha ez a két nyelv – és gondolkodás – kissé nehezen barátkoznék a fogalommal, s hol szókölcsönzéssel, hol pedig körülírással próbálkozna.
A Rajnán túli nyugati gondolkodás számára tehát a mi értelmiség-fogalmunk kissé homályos vagy talán idegen, pedig nekünk annyira világosnak tûnik. A kelet-európai átalakulás iránti nagy érdeklôdés idején (a kilencvenes évek elején) külföldön gyakran használtam a fenti, szótárból elôbányászott szavakat, de sokan nem értették. Nem a szót, hanem a fogalmat, mert nekik nem volt világos, hogy mitôl is más a társadalomnak ez a csoportja, mint a többi.
Nem kértek definíciót, de látszott, hogy valójában az hiányzott beszélgetôpartnereimnek, illetve hallgatóimnak. Én persze igyekeztem elkenni a választ. Szakképzett emberek olyan laza, de nagy és elhivatott csoportjáról beszéltem, amelynek a társadalom átalakulási és fejlôdési stratégiája megfogalmazásában, kidolgozásában és megvalósításában van vezetô szerepe. Ebben az értelmezésben is szerepet kapott tehát az, amit technokrata zsargonban az értelmiség szellemi vagyonának „célrendszeri” – már kevéssé érvényes, mert félreérthetô szóhasználattal pedig „küldetéstudat-béli” – elemeinek nevezhetünk.
Az értelmiség fogalma nem azért ritka a nyugat-európai nyelvekben, mert azokban a kultúrákban nincs szükség értelmiségre, vagy talán nincs is ilyen. Ott – és nyilván másként az Egyesült Államokban vagy Angliában, illetve Franciaországban vagy Belgiumban – a magas fokon szakképzett emberek nem elsôsorban értelmiséginek tekintik magukat, hanem egyetemi tanárnak, köztisztviselônek, gyógyszerkutatónak vagy újságírónak, egy szellemi szakma hivatásos mûvelôjének, aki a szürkeállományával keresi a kenyerét, és akinek a társadalmon belüli munkamegosztás egyedül elfogadott rendszerében ennek megfelelô hely jut. Ez az egyedül elfogadott rendszer elsôsorban gazdasági alapokon áll, és a teljesítményt – persze sok áttételen át – azzal próbálja mérni, hogy az adott rendszeren belül ki mennyire járul hozzá a közösség anyagi és szellemi jólétéhez.
Ezzel szemben régiónkban, illetve vidékünkön az átlagosnál jóval értékesebb szürkeállománnyal megáldott emberekkel szemben legalább kétszáz éve nem csupán, vagy éppen nem az adott rendszeren belüli teljesítménymércéhez való alkalmazkodás, az adott rendszerben értelmezett közjóhoz való hozzájárulás az egymás által való megítélés alapja, hanem a rendszer megváltoztatásában kifejtett közremûködés is. Értelmiséginek tekintették a falusi népet fölemelni akaró papot vagy tanítót, a társadalom valódi állapotát ábrázolni kívánó közírót, a politikai változások szellemi gyúanyagát kotyvasztó társadalomtudóst. Minthogy az elmaradott és elnyomott társadalmakban az igazi szellemi tevékenység nagyon gyakran segíti a változásokat is, az értelmiség fogalomköre jócskán kiszélesedett.
A kilencvenes évekbe olyan magyar értelmiség lépett, amelynek jelentôs része valóban hitte, hogy köze volt a változások elôkészítéséhez. Akkor sem tudtuk, ma pedig végképp nem tudjuk, hogy ez mennyire volt igaz. Azt azonban feltételezhetjük, hogy az úgynevezett tudásörökség nem csekély része egy elmúlt rendszer gondolatvilágához és az akkori és ottani értelmiség céljaihoz kötôdött.
Próbáljunk most modellnek választani egy képzelt személyt, akit annak idején elfogadtak értelmiséginek, és kövessük pályáját.
Emberünk 1989-1990-ig kutatóintézetben dolgozott, és szellemi alkotómunkának minôsíthetô tevékenységet végzett. Közben kollégáival együtt egyre hangosabban vett részt reformmûhelyekben. Ott megismerkedett néhány olyan emberrel, akibôl nem sokkal késôbb ismert politikus lett, és aki elhagyta szakmáját. Emberünk szakmájában maradt, a kilencvenes évek eleje után azonban egyre inkább mással foglalkozott, mint amit annak idején szellemi alkotómunkának tekintett. Ôt ez nem zavarta, hiszen a szellemi alkotómunka értelmezését fokozatosan életpályájához igazította. Sem anyagi, sem szakmai értelemben nem került perifériára. Korábban valóban úgy hitte, hogy eredeti gondolataiért (vagy fennkölten mondhatjuk: a Pascal-féle tudásgömb térfogatának növeléséért) fizetik és becsülik meg, bár inkább a megbecsülés puszta tényével, mint mértékével volt elégedett.
Manapság a helyzet merôben más. Most ô maga is tudja, hogy szellemi alkotómunkája mindenekelôtt alkalmazó jellegû, és eredeti gondolatait csak nagyon óvatosan célszerû fônökei tudomására hoznia. Ezt a munkát alkalmazói viszont osztrák kollégáiétól most már nem harminc, hanem jó esetben csak tíz évvel elmaradó életszínvonallal honorálják.
Meg is becsülik, vagy csak megfizetik? Azt hiszem, hogy emberünk akként veszíti el korábbi értelmiségi attitüdjét, ahogy egyre ritkábban teszi föl magának ezt a kérdést. Ideje sem nagyon van rá: a Balaton helyett most már egzotikus tájakra jár nyaralni, pénze ugyan több, szabadideje viszont sokkal kevesebb, és abból is kevesebbet használ fel igazi feltöltôdésre. Már régen nincsenek reformmûhelyek, de nem is jutna el ezekbe a mûhelyekbe. Az idôhiány mellett talán már nem is igazán érdekelnék ezek a mûhelyek. Ne feledjük: megtapasztalta, milyenek voltak, résztvevôik hogyan használták fel ôket saját felemelkedésükre, és azt is látta, hogy a magasztos reformötletek mekkora hányada jutott végül a gyakorlati politika közelébe.
Azokban a modern ipari, sôt posztindusztriális társadalmakban, amelyek útjára mára Magyarország is ráfordult, a magas szakképzettséget igénylô szakmák nagy részében – a valóban élvonalbeli tudomány és mûvészet kivételével – nem a régen oly nagyon megbecsült vagy legalábbis dicsôített puszta kreativitásra van szükség. Sokkal fontosabb az alkalmazói kreativitás vagy kreatív alkalmazás, míg az összefüggések és háttér nélküli, rendszeridegen kreativitás az adott keretek között akár veszélyes is lehet.
Egy nagy multinacionális vállalat magyarországi üzemében történt 1991 körül, hogy leállt a szerelôszalag. A magyar mûvezetô tudta, hogy a leállás mekkora kárt okoz a gyárnak. Ezért, miután szolgálati úton jelentette az esetet fölötteseinek, azok pedig hamarosan közölték vele, hogy a hiba külföldi szerelôt kíván, ezért a szalag legalább egy napig állni fog, a mûvezetô munkatársaival együtt nekilátott a hiba elhárításának. A külföldi mérnökök késôbb lelkendezve mesélték a magyar intelligenciának és leleményességnek ezt a nagyszerû példáját. Lelkesedésük azonban nem akadályozta meg ôket abban, hogy megbüntessék a mûvezetôt. Beavatkozása ugyanis nagyban eltért a gyári technológiától. A szalag mûködött ugyan, de a külföldi szerelôknek elôször vissza kellett állítaniuk a hibás állapotot, hogy azután a pontos gyári elôírások szerint javítsák ki a hibát, így pedig a javítási költség a vártnál sokkal nagyobb lett. A magyar mûvezetô jó, sôt kiváló szakembernek bizonyult, csakhogy szakmájának régi, nem pedig új szabályai szerint. Értelmiségiként viselkedett ott, ahol a szabályok ezt már nem követelték meg, sôt kifejezetten tiltották.
A példával szemben jogos ellenvetésnek látszik, hogy az effajta dilemmák elsôsorban a mûszaki vagy természettudományos értelmiségi pályákon képzelhetôk el. Ez azonban egyre kevésbé van így. Gondoljuk csak el: a jogalkotók és a jogalkalmazók közül ma már egyre inkább az utóbbiak az ismertebbek és az ô presztízsük nô jobban; a középiskolai tanár teljesítményét nem aszerint minôsítik, hogy mennyire mutatkozik önálló emberformáló egyéniségnek, hanem mindinkább a tanterv végrehajtásában elért eredménye alapján; a társadalomkutatónak mindinkább részproblémák módszertanilag kifogástalan megoldásával érdemes foglalkoznia, a nagy elméletalkotó kísérletek kora mára lejárt.
A magyar társadalomnak az a szelete, amely egy évtizede értelmiségnek nevezte magát, mára jelentôs részben professzionalizálódott, ugyanakkor elszürkült. A „nevezte magát” kitétel nem elszólás vagy fogalmazási hiba: valóban úgy gondolom, hogy igen ritka eset volt, amikor nem-értelmiségiek írtak vagy beszéltek értelmiségiekrôl. Akkor még – lássuk az angol vagy a francia szót! – az értelmiség tagjai egyfajta kasztnak tekintették magukat, mintegy az írástudók (és a gondolkodni tudók, sôt a kritikusan gondolkodni tudók) kasztjának. Ebbe a kasztba nem kinevezés vagy diploma, hanem széles vagy szûk közmegegyezés, netán önjelölés alapján lehetett bekerülni. Akkor az értelmiségi már szóhasználatából is könnyen fel tudta ismerni a hasonszôrût.
Ma már a közmegegyezés fórumainak köre szûkebb, az egyetemi tanári címet a régi nagydoktori „eljárásnál” sokkal egyszerûbb habilitációval is el lehet nyerni, és – bizonyára ez a legfôbb változás – kommunikálni jól megtanultunk. Az értelmes és mûvelt bróker biztosan megállja a helyét nemegy „vájt fülû” társaságban, aminek tagjai ma is értelmiséginek vallják magukat. De van, ahol jaj neki, ha elárulja a foglalkozását.
A magyar értelmiség sokáig joggal hihette, hogy olyan országban él, amelynek szellemi teljesítményére az ország méreténél és nemzetközi súlyánál nagyobb mértékben kíváncsi a világ. Hosszú idôn át éltünk a világ olyan „érdekes” részén, amelyre kíváncsian vagy együttérzéssel figyeltek, mert itt fontos dolgok történtek. Van azonban elônye annak is, ha egy ország elveszíti politikai eredetû szellemi érdekességét, mert belesimul a nemzetközi gazdasági és szellemi fejlôdés úgynevezett „fôáramába”.
Ez nem jelent önfeladást, viszont szükségessé teszi a szellemi alkalmazkodó- és befogadóképesség növelését. Egy öreg barátom mondotta évekkel ezelôtt, amikor panaszkodtam neki értelmiségi szakmák kiveszésérôl Magyarországon, hogy „a nomád magyaroknál a sámánkodás fontos értelmiségi szakma volt, mégis el kellett tûnnie Szent István idején”. A példa kétségtelenül túlzó és drasztikus, de azt érzékelteti, hogy idôtôl és tértôl független értelmiségi státusz aligha létezhet. Legföljebb ennek az illúziója maradhat fenn hosszú éveken át akkor, ha a társadalmi közeg nem vagy csak alig változik. Az igazi értelmiségi szerep lényege azonban éppen a törekvés ennek a közegnek a megjavítására. Kissé olyan ez, mintha a sámánok a kereszténység felvétele érdekében mutattak volna be állat- (vagy akár ember-)áldozatot szertartásaikon.
A magyar értelmiség egy része (például a tisztességes és elhivatott közírók) manapság afféle csalódott sámánnak tekintheti magát. Ez az ország ilyen értelemben is valóban kompország a Kelet és a Nyugat, vagy egyszerûen a múlt és a jövô között, hiszen még mindig számosan vannak, akik egyszerre próbálnak gondolkodni két világ szabályai szerint.
Sámángondolkodású emberek kénytelenek megtûrni brókereket a maguk értelmiségi társaságában. Horribile dictu, talán még azt is be kell vallaniuk maguknak, hogy az új korban bôven van mit tanulniuk az „újértelmiségiektôl”.
(a szerzô a közgazdaságtudomány MTA doktora)