ÓSZABÓ ATTILA–VAJDA ÉVA RIPORTJA:

A luxusvella nem apácazárda II.

– a Globex birodalom tündöklése és bukása –

Tízmilliárd forint. Ennyi pénzt kérnek számon a Globex Holding Németországban letartoztatott vezetôin, akiket sikkasztással és tôkebefektetési csalással gyanúsít a rendôrség. Vajda Lászlót és Vellai Györgyit sokan az évtized szélhámosainak tartják, akik kisbefektetôk százai mellett bankokat, nagyvállalatokat és önkormányzatokat károsítottak meg. A valóság azonban ennél bonyolultabb: a Globex-birodalom története ugyanis csak halvány tükörképe annak a sajátos gazdasági és társadalmi környezetnek, amelyben a félrevezetés és a hazugság érték, csakúgy, mint a jogszabályok kijátszása. Ezért viszont a két „fôkolompos” mellett a foghíjas törvények alkotóit és a jogszabályok betartása felett ôrködô állami szervezeteket egyaránt felelôsség terheli. Elôzô számunkban bemutattuk, hogyan hoztak létre lényegében tôke nélkül egy papíron milliárdokat érô vállalkozást, most pedig kísérletet teszünk annak feltárására: milyen okok vezettek ennek a – látszólag virágzó – birodalomnak az összeomlásához.

A Globex Holding az általa diktált hihetetlen növekedési tempót szakértôk szerint 1997-ig tudta „kordában tartani”. Ekkor azonban válaszút elé került: az állandósuló pénzhiány miatt vagy „meghúzza a vészféket” (azaz visszafogja az aktivitását), vagy pedig elôremenekül és még több pénzt von be a vállalkozásba. Ma már tudjuk, hogy az utóbbit választották. Céljuk – csakúgy, mint korábban – merész volt: az ezredfordulóra a vállalat forgalmát több mint négyszeresére (harmincmilliárd forintra) tervezték emelni, közel nyolcmilliárd forintos nyereség mellett. Ezeket a – elemzôk szerint a gazdasági racionalitásnak ellentmondó – terveket a látványos külsôségek és a jól felépített PR-kampány sokak elôtt hitelesítette. Forrásaink szerint ideig-óráig még az ingatlannal, illetve az értékpapírral foglalkozó üzletemberekkel is képesek voltak elfeledtetni azt az érzést, hogy „ezeknek biztos vaj van a fülük mögött”. Egy befolyásos és a piacokat jól ismerô forrásunk szerint „hiába nem volt jó hírük, ha egy cég kellôen sokat szerepel nyilvánosan, akkor az ember egy idô után elhiszi, hogy az egész mögött van valami”. A Globex ebbôl a szempontból hasonlított a Postabankhoz: a jól felépített, oroszlánnal „dúsított” reklámkampány és a cégtábla átfestése – átköltözés Budapest legelegánsabb és legdrágább ingatlanába, a Vörösmarty téri Gerbeud-házba – még az utolsó utáni pillanatban is képes volt azt a látszatot kelteni, hogy minden rendben van.

Zserbó-szelet

Pedig a Királyhágó téri székház elhagyása már jelezte, hogy a Globex-szel semmi nincs rendben. Az irodaház tulajdonosának, az osztrák hátterû Raiffeisen Ingatlanforgalmazó Kft.-nek mintegy 77 millió forint pénzügyi veszteséget és „rengeteg bosszúságot” okozott a velük kötött üzlet. A cég hatalmas purparlé közepette szegte meg az 1993-ban kötött, öt évre szóló bérleti szerzôdést. A jól bevált recept szerint egy évig folyt a „beetetés”, azaz a Globex rendesen fizette az 1200 négyzetméter után járó bérleti díjat, majd kezdte „csepegtetni” a havi körülbelül nyolcmillió forintot.

Abban a közel három évig tartó harcban, amely végül a Globex kiköltözéséhez vezetett, „mindkét fél bevetett mindent”. A tárgyalások több mint egy évig húzódtak, s közben a Globex halmozta a tartozásokat. Különbözô bankgaranciák, illetve német márkában kiállított váltók körül folyt éppen a huzavona, amikor a Globex fogta magát, és 1997 októberében átköltözött a Gerbeud-házba – maga után hagyva több tízmillió forintos adósságot és a földszinti reprezentatív recepciót. Utóbbit többszöri felszólítására sem voltak hajlandók elhagyni, végül a Budai Központi Kerületi Bíróság 1997. december 17-én kiadott határozata szerint a székház tulajdonosa a rendôrség közremûködését kérhette volna a földszint kiürítésére. A végrehajtásra azonban már nem került sor, mert a Globex Holding tavaly január elején önként kiköltözött.

A Gerbeud-házat felújító Immo-Müller Kft. német tulajdonosa is tisztában volt azzal: a Globexnek rossz a híre és tartozásai vannak. Ugyanakkor ügyvédje, Hidasy Gábor szerint világos volt, hogy „a Globex erôs kirakatpolitikát folytat, és az újabb pénzbevonásokhoz szüksége van a Királyhágó térinél is látványosabb háttérre”. Az ügyvéd szerint ezért az volt a döntô, képesek-e megfelelô biztosítékot nyújtani arra az esetre, ha nem fizetnek. Ebbôl a szempontból az Immo-Müller jobb helyzetben volt, mint a Királyhágó tériek, ugyanis a Gerbaud-házban mindent szolgáltatást azonnal szüneteltetni lehetett. Ez egyébként meg is történt 1998 augusztusában, amikor elfogyott az a közel 180 millió forint összegû, Postabank által nyújtott garancia, amely három hónapig fedezte a bérleti díjat. Hidasy Gábor szerint „az döntött mellettük, hogy az egész házat ki akarták venni, és volt bankgaranciájuk. Abban biztosak voltunk, hogy technikailag el tudjuk ôket lehetetleníteni, ha nem fizetnek. Az egész ügy végül csak azért okozott csalódást, mert a Globex – noha tíz évre kötött szerzôdést velünk – egy év után csôdbement. Ez ellen viszont egyetlen bérbeadó sincs védve.”

Mutatványosok

A székház-ügy mindenesetre sokak számára ékes bizonyítéka volt annak, hogy a színfalak mögött a Globex „továbbra is permanens likviditási gondokkal küszködik”. Ezt támasztották alá az építôiparból érkezô hírek is, amelyek arról szóltak, hogy több alvállalkozót nem fizettek ki határidôre, és többen felszámolási eljárást kezdeményeztek a csoport tagjai ellen. A „csepegtetôs technika” azonban ekkor még mûködött, „nem borult a mutatvány”. Azt viszont a legtöbb forrásunk állítja, hogy a Globex nemhogy csökkentette volna aktivitását, hanem „flúgos futamba” kezdett, azaz egyszerre vágott bele több olyan nagyberuházásba, amely külön-külön is meghaladta az erejét. Ekkor azonban már ott állt mögötte a Postabank (PB), amellyel tulajdonosi szinten is szorosra fûzte a szálakat 1997 ôszén, amikor halasztott fizetéssel Postabank-részvényeket vásároltak az Egészségbiztosítási Önkormányzattól (HVG, 1997. október 25.). A „nagy összeborulás” egy befolyásos forrásunk szerint mindkét félnek hozott a konyhára: a Globex – többek között kétes követelések vásárlásával – aktívan részt vett a PB mérlegének kozmetikázásában, cserébe a pénzintézet forrásaival az összes Globex-ügylet mögé állt.

Ezek között az élre kívánkozik a XII. kerületi Önkormányzattal közösen hasznosított Kútvölgyi úti ingatlanegyüttes. Az 1996. augusztusában kötött szerzôdés szerint a Globex Holding az addig üresen álló három telekre 18 hónapon belül négy házat épít, amely egyenként öt lakást, két garázst és egy tárolót foglal magába. A telkek 135 millió forintos áráért cserébe az önkormányzat tulajdonába kerül majd az egyik ház, a másik hármat a cég szabadon hasznosíthatja. A tervre a Globex külön céget hozott létre Kútvölgyi Ingatlanfejlesztô Kft. néven 360 millió forintos alaptôkével és ócsai székhellyel. Utóbbira azért volt szükség, mert a cég alaptôkéjében apportként szerepelt Vellai Györgyi édesapjának ócsai családi háza (HVG, 1997. március 21.). A pénzügyi hátteret a koreai tulajdonban álló az egyik koreai tulajdonban álló bank 640 millió forintos hitele jelentette, amely biztosítékként jelzálogot jegyzett be a Kútvölgyi úti telekre, és egy 600 millió forint értékû – csak az ügylet végén felszabadítható – speciális betétet (depositot) kért. (Ezt az összeget információink szerint a Postabank biztosította – formailag egy hitelszerzôdés keretében –, s egy hamis tulajdoni lapon alapult.) Forrásaink szerint a hitelt azért adták egy külön kft.-nek, mert „a finanszírozó attól tartott, hogy a közös kalapban lába kel a pénznek”. Az ügyletet ismerô egyik informátorunk szerint a tranzakció a pénzintézet számára igencsak „rázós” volt, mivel a folyósított összeg meghaladta az egy ügyfélnek adható, úgynevezett nagyhitel-korlátot, ami „kifeszítette a bankot a Globexszel szemben.” Ráadásul a depositot késôbb tisztázatlan módon felszabadították, így a bank fedezetéül gyakorlatilag csak az elkészült ingatlanok szolgáltak. Ezekre azonban késôbb többen jelentették be igényüket, mivel a Globex, tartozásai fejében, másoknak is fedezetül ajánlotta a házakat. A tulajdoni lapokon ma is ott sorjázik a Globex hitelezôinek széljegye (Richie Film Co., Révai Nyomda), emellett igényt jelentett be a Kútvölgyi Kft. jogutódját, a CPH Kft.-t felszámoló Agro-Alba Rt. is. A Hanwha Banknak végül a rendôrség segítségével kellett az ingatlanokat birtokba vennie (Magyar Hírlap, 1999. január 9.). Szakértôk szerint azonban így is kérdéses, hogy a bank maradéktalanul viszontlátja-e a pénzét, vagy kénytelen lesz a hitel egy részét veszteségként leírni.

A Globex–Postabank páros ezzel párhuzamosan „még nagyobb fába is vágta a fejszét”. Elôször üzletközpont építésébe kezdtek a Rózsadombon, amelynek költsége forrásaink szerint elérte a kétmilliárd forintot. A beruházó egy Dovinvest nevû kft. volt, amely mögött a cégnyilvántartások szerint az osztrák BCL Trading GmbH áll, amely a Postabank tavaly tavaszi alaptôke-emelése kapcsán híresült el. A projekt kezdeti finanszírozója az MNB osztrák leánybankja, a CW Bank volt, amelyhez késôbb csatlakozott a Postabank és a – Máté László szocialista politikushoz közelálló – Nádor ‘95 Rt. közös tulajdonában lévô osztrák Trigon Bank is. A projektben a Globex Holding Deutschland generálkivitelezôként vett részt, részére a Postabank egy úgynevezett feltétel nélküli garanciát biztosított. (A garanciát késôbb a Trigon Bankra ruházták át.) A Globex munkájával a beruházó sokáig elégedett volt, annak ellenére, hogy „a Rózsakerttel mindenki elôtt mint saját beruházásával dicsekedett”. Késôbb azonban már feszültséget okozott a két fél között, hogy a cég rossz híre miatt „egyetlen bank sem volt hajlandó közvetlenül pénzt adni, ezért tulajdonosi hitelekbôl kellett fedezni a beruházást.” Ennek ellentmond, hogy információink szerint a CIB Bank 1998. júliusában közel 900 millió forint bankgaranciát adott „kamat- és kötbértartozásra, szerzôdés szerint fennálló tartozásra, az épület átadására, illetve a megrendelt pótmunkákra”. Ehhez a pénzhez azonban egyik informátorunk szerint már nem tudtak hozzájutni, mert a Dovinvest – hivatkozva arra, hogy nem fizette ki a vele szerzôdéses kapcsolatban álló alvállalkozókat – 1998. augusztus elején felmondta a Globex-szel kötött szerzôdését.

Idôközben belekezdett a Globex addigi legnagyobb – és sokak szerint a bukást okozó – vállalkozásába, a Rózsadomb Hotel átépítésébe. Ettôl azt várták, hogy egy csapásra megoldja a cégcsoport egyre mélyülô pénzhiányát, ám a terv balul ütött ki. A Rózsadomb tetején terpeszkedô egykori SZOT-szállót egy négycsillagos luxushotellé akarták átépíteni (4,5 milliárd forintért), amelyet aztán a Holiday Inn nemzetközi szállodalánc mûködtetett volna. Erre sajátos konstrukciót dolgoztak ki: a szálló tulajdonosával, a Hunguest Rt.-vel közösen részvénytársaságot alapítottak, amelybe a Hunguest 800 millió forintos apportértéken vitte be az ingatlant. A Globex Holding az rt. 53 százalékos, a Hunguest pedig 47 százalékos tulajdonosa lett. A történetet ismerô egyik forrásunk szerint „már ez a felállás is elég furcsa volt, mivel a Hunguest a piaci értéknél jóval alacsonyabb áron vitte be a szállót, ráadásul még a többségi részesedésrôl is lemondott”. A Globex viszont kötelezettséget vállalt arra, hogy sikertelen hasznosítás esetén 1,2 milliárd forintért megvásárolja a Hunguest tulajdoni hányadát. Erre szintén a Postabank vállalt garanciát. A pénzügyi hátteret a Kereskedelmi és Hitelbank (K&H) 43 millió német márkás hitele jelentette, ám ehhez a pénzhez végül soha nem fértek hozzá. A pénzintézet ugyanis meglehetôsen szigorú feltételekhez (betekintési jog a bank számára, a Holiday Inn-nel kötött végleges szerzôdés bemutatása, a beruházás teljes pénzügyi és mûszaki leírása) kötötte a hitelkeret megnyitását, amit azonban a Globex „nem óhajtott teljesíteni”. Ez már csak azért is kínos volt, mert idôközben felvonultak az alvállalkozók, és megkezdték a hotel átépítését.

A végjáték kezdete

Forrásaink egybehangzó véleménye szerint ez volt az a pillanat, amikor „a dolog szándékos rosszhiszemûségbe fordult”. A beruházások pénzigénye messze meghaladta a vállalkozás tôkeerejét, a hitelek bevonása pedig állandó, folyamatos létbizonytalanságot, kiszolgáltatottságot eredményezett. Ráadásul nem gondoskodtak más finanszírozási módokról, „mindent egy lapra tettek fel, ami nem jött be”. Egy, a vállalkozás pénzügyi helyzetét jól ismerô informátorunk nemes egyszerûséggel így fogalmazott: „a Globexet a bankok letolták a pályáról”, azaz a kritikus idôpontban a pénzintézetek kifaroltak a cég mögül. Pedig szerinte „ha akkor kitartanak, csak a Rózsadombon mindenki akkorát kaszál, hogy ma a Globex sikereitôl lenne hangos a sajtó”.

Független elemzôk szerint ennél árnyaltabb a kép. A holdingnak ugyanis ebben az idôszakban járt le néhány korábbi tartozása határideje is. Ezek közül a legégetôbb az volt, hogy közeledett a Globex ‘98 kötvény lejárata, ami további 1,3 milliárd forintot vont volna ki a vállalkozásból. Ráadásul egyre több jelzést kaptak az állami szervezetek, miszerint a csoport vonakodva egyenlíti ki tartozásait. Információink szerint több takarékszövetkezet már 1996-ban a Bankfelügyelethez (az Állami Pénz- és Tôkepiaci Felügyelet – ÁPTF – jogelôdjéhez) fordult a Rezidencia-jegyekkel kapcsolatos problémák miatt, 1997 szeptemberében pedig a XII. kerületi önkormányzat tett bejelentést azért, mert a brókerház nem fizette ki az általuk kezelésre átadott vagyon hozamát.

A Vajda–Vellai páros a gyülekezô viharfelhôk ellenére sem adta fel, bár sokak szerint ekkor már „belecsúsztak az ügyfelek pénzébe”, azaz olyan pénzt is a beruházások olajozására használtak fel, amely soha nem volt az övék. Más úgy jellemezte ezt a helyzetet, hogy „akár a konjunktúralovagok, ôk is hajlamosak voltak a megalomán törekvésekre, miközben a dolog mögött már rég nem volt rendes üzleti megfontolás”. Ennek a folyamatnak a legfôbb kárvallottjai végül azok a helyi önkormányzatok lettek, akik a belterületi földek után járó vagyonukat bízták a Globexre. „Beetetésük” története szétfeszítené e cikk kereteit, ezért most csupán annyit: közel négymilliárd forintot csaltak ki egyazon módszerrel Sopron, Dorog és Budapest XII. kerület önkormányzatától. Valamennyien bottal üthetik a pénz nyomát.

Egy informátorunk szerint már 1997 végétôl „szándékos volt a pénzek eltüntetése”. Ekkor kezdték elôkészíteni a mobilizálható vagyon Németországba menekítését. Elsô lépcsôként a 96-ban alapított Globex Holding Deutschland AG alaptôkéjét emelték 1997. december 31-én egymillió márkáról negyvenmillió márkára. Ez a korábbról már ismert technikával történt: elôször a német társtulajdonos, Günter Holch Rezidencia I-II. befektetési jegyeit apportálták a vállalatba kilencmillió német márka értéken. Ezt követôen Vajda és Holch a Globex Holding Rt. teljes, 3,1 milliárd forint névértékû részvénycsomagját ruházta át a német cégre, 30 millió német márka értékben. Egy, az ügyeket közelrôl ismerô forrásunk vitatta, hogy a Globex Deutschland „felpumpálása” tôkekimenekítési célokat szolgált volna. Szerinte ez inkább az elsô lépése volt annak „a régóta dédelgetett álomnak, hogy a német leánycéget a frankfurti tôzsdére viszik, és így vonnak be újabb forrásokat a vállalkozásba”. Ennek ellentmondani látszik, hogy a Globex vezetôi 1998 tavaszán közel egymilliárd forintos osztalék kifizetését javasolták a tulajdonosnak, azaz a Globex Deutschlandnak (Napi Gazdaság, 1998. július 31.). Bár információink szerint az osztalék kifizetése végül nem valósult meg, szakértôk szerint ez a lépés egyértelmûen tôkekimenekítési kísérletnek tekinthetô.

Kéz kezet mos

A Globex „nyargalásáért” a piaci szereplôk szerint jelentôs felelôsség terheli a jogszabályok betartása felett ôrködô állami szervezeteket. A Pénzügyminisztérium és a vállalkozás viszonya a befektetési adókedvezmények „innovatív kevergetése” óta nem volt felhôtlen. A tárcánál azt is tudták, hogy a cég olyan – egyik forrásunk által primitívnek minôsített – pénzügyi gyakorlatot folytat, amelynek lényege a nem fizetés. Ennek ellenére – egybehangzó vélemények szerint – maga a Globex „érdemben nem volt téma, már csak azért sem, mert a minisztériumnak semmilyen jogköre nem volt”. Egy akkoriban befolyásos vezetô szerint a cég neve néhányszor felbukkant különbözô szakmai tanácskozásokon, amikor például „arról volt szó, hogy a holdingok ne legyenek arra kényszerítve, hogy bújtatva intézzék a pénzügyeiket”. A jelenleg hatályos hitelintézeti törvény szerint Magyarországon csak a bankok csoportosíthatják át szabadon a pénzeszközeiket a leányvállalatok között, miközben az Európai Unióban ezt a holdingoknak is szabad. „Mindenki tudta a szakmában, hogy ez nálunk is így mûködik, többek között a Globex is ezt csinálta, a szabályozást mégsem változtattuk meg.”

Egy másik ilyen kérdés az ingatlanbefektetési alapokkal kapcsolatos szabályok átalakítása volt, tekintettel az alapok vagyonának ellenôrzésére vonatkozó hatályos törvények meglehetôsen foghíjas voltára. A Globexnek is ez tette lehetôvé, hogy a Rezidencia befektetési jegyek árfolyamát (nettó eszközértékét) úgy tartsa magasan, hogy a már meglévô ingatlanvagyont cserélgette egyre magasabb értéken cégei között – pénzmozgás nélkül. Egy szakértô szerint „ez nem volt jogszabályellenes, bár a házon belüli cserélgetés nem biztos, hogy tükrözi a piaci értékítéletet”. Egy másik ingatlannal foglalkozó forrásunk szerint az is gondot okoz a szabályozásban, hogy az ingatlanalapok nem függetlenek – lásd Rezidencia I-II. – az ingatlanokat kivitelezô cégtôl. Az alapok elsôdleges dolga az lenne, hogy vigyázzanak a befektetôk pénzére, a Rezidenciák viszont a felértékelt ingatlanokkal lényegében a kivitelezô Globex Holding túlélését biztosították.

Az Állami Értékpapír- és Tôzsdefelügyelet emiatt annak idején – ahogy egyik forrásunk elmondta – „folyamatos levelezést folytatott az alapkezelôvel”. A cél az volt, hogy „a Rezidenciákat megvásárló kisbefektetôk javára dôljenek el a dolgok, hogy reális áron értékelt ingatlanok kerüljenek a portfólióba”. Egy korábban befolyásos Bankfelügyeleti vezetô szerint azonban „az ingatlanpiac ingoványos talaj, ahol nehéz tisztán látni. Olyanokon huzakodtunk, hogy például a lakás és a hozzátartozó garázs külön ingatlannak számít-e az alap vagyonában”. E forrásunk a felügyeletet ért kritikákra azt mondta, hogy sem a könyvvizsgáló, sem az ingatlanértékelô nem jelzett soha problémákat, márpedig az alapkezelôk esetében ezeknek különleges felelôsségük van az alap vagyonának ellenôrzésében.

Ettôl eltekintve a felügyelet a Globex Értékpapír Rt.-t sokáig nem tartotta különösen problémásnak. Forrásaink a brókerházat úgy írták le, mint „a piacon nem túl aktív céget, amely a holdingot szolgálta ki, annak ügyeit bonyolította”. Ezt egy másik, a brókercéget közelrôl ismerô forrásunk is alátámasztotta. Szerinte kezdettôl fogva egyértelmû volt, hogy „a brókercég nem tevékenykedett brókerként”, mert nem rendelkezett azzal a tôkével, amivel létrehozták, és szabad pénzeszközei sem voltak papírok vásárlására. Felügyeleti források szerint 1997-ig három alkalommal vizsgálták a brókerházat, ám soha nem tártak fel hiányosságokat, csupán két esetben szabtak ki kisebb pénzbüntetést azért, mert elmulasztottak adatot szolgáltatni magukról. Ezek „a feltárt hibák nem voltak különlegesek. Noha nem volt különösen jó hírük, olyan bejelentés nem érkezett soha, hogy a bróker nem teljesítette a megbízásokat. Ebben az esetben ugyanis a céget be kellett volna zárni.” Ehhez képest több forrásunk is állította, hogy a folyó pénzekbôl értékpapír helyett ingatlant, földet, telket vásároltak, azaz nem teljesítették a kapott megbízásokat.

Akták és kukacok

Az ÁPTF hozzáállására Globex-ügyben forrásaink szerint az volt jellemzô, hogy a törvényeknek nem a szellemét – értsd: a befektetôk védelmét –, hanem inkább a betûjét tartotta szem elôtt. A piaci szereplôk egyöntetûen állítják: ha korábban határozottan lépnek fel a cég ellen, meg lehetett volna akadályozni, hogy az önkormányzatok és a késôbb Globex 2000 kötvényt jegyzô kisbefektetôk pénze elússzon. A Globex újabb kötvénykibocsátásával kapcsolatban tudomásunk szerint „a házon belül nagy szakmai viták voltak”. 1997 szeptemberében ugyanis a XII. kerületi Önkormányzat bejelentette, hogy a brókerház nem teljesíti azt a szerzôdést, amiben vállalta az önkormányzat 600 millió forintos vagyonának kezelését. A hitelintézeti törvény befektetô-védelmi passzusai alapján kérték a felügyelet intézkedését. A végrehajtott helyszíni vizsgálat megállapította, hogy „a létrejött szerzôdések a brókerház üzletszabályzatának megfelelôek, jogszabálysértést nem tartalmaznak. Mivel az adásvételi szerzôdésekbôl eredô fizetési kötelezettségét a Globex Brókerház Rt. nem teljesítette”, felszólították az adósság törlesztésére. Az önkormányzatnak öt hónappal késôbb adott válaszában az ÁPTF azt is leszögezte, hogy – mivel a két fél között peres eljárás van folyamatban – nincs megfelelô hatásköre. A vizsgálat nyomán mindenestre kialakult egy olyan álláspont, miszerint „addig ne engedélyezzük a következô sorozat kötvény kibocsátását, amíg az elôzôt nem fizetik vissza.”

Az felügyeleten belül egyébként az ügyben kezdettôl a banki részleg volt az aktívabb, mivel tudták, hogy „jobb bank ekkor már nem állt szóba a Globex-szel”. 1997 elején feltérképezték a cég banki kapcsolatait, és kiderült: már szinte valamennyi pénzintézet „megégette” magát a Globex finanszírozásával. Ezek közül az algyôi takarékszövetkezet 1997 augusztusában csôdbe is ment, amibôl „nagy cirkusz lett”. Így amikor december táján Vellaiék beadták a felügyelethez a Globex 2000 kötvény kibocsátási tájékoztatóját, az ÁPTF bankos és értékpapíros munkatársai egyetértettek abban, hogy olyan társaság ne próbálkozzon nyilvános források bevonásával, amelyrôl egyértelmûen kiderült, hogy pénzintézeteket károsított meg. A felügyelet azonban ezzel együtt is meglehetôsen liberális álláspontot képviselt az ügyben, mivel nem ellenôrizte a kötvény – befektetôk eligazodását segítô – kibocsátási tájékoztatójának tartalmának valódiságát, mondván: „ilyet a felügyeletek a világon sehol nem tesznek”, illetve „azért van a társaságoknak könyvvizsgálója, igazgató tanácsa és felügyelô bizottsága, hogy vállalják a felelôsséget”.

Az ÁPTF mindazonáltal elôírta a Globexnek, hogy rendezze a tartozásait, addig nincs kötvénykibocsátás. A cég ezt meg is tette. Más kérdés, hogy ez többnyire halasztott fizetésrôl szóló megállapodások aláírásában merült ki, amirôl az egyik felügyeleti forrás azt mondta, hogy „abba nem szólhattunk bele, hogy ki hogyan ütemezi át a Globex tartozását”. A takarékszövetkezeti affér után mindenesetre a felügyelet a szokásosnál tovább vizsgálta a tájékoztatót, egy forrásunk szerint azért, mert abban „hazudni méltóztattak”. Egyebek mellett azt állították, hogy nincsenek bankhiteleik. Errôl azonban helybôl tudták, hogy nem igaz, hiszen a felügyeleti nyilvántartások tükrözték, hogy akkoriban legalább három bankkal (Postabank, Hanwha, Pénzintézeti Központ) álltak hitelkapcsolatban. A tájékoztatóban szereplô pénzügyi mutatók egy magas rangú felügyeleti forrásunk szerint ráadásul „egy csôd felé menetelô vállalat képét mutatták. Arra azonban nem vonatkozott a törvény, hogy azt mondjuk, csôd lesz, ezért nem bocsáthat ki kötvényt”.

Az ÁPTF végül tavaly február közepén engedélyezte a kibocsátást, majd rögtön kötelezte a Globexet: tüntesse fel reklámjaiban azt a mondatot, miszerint „a kötvény a tôkepiacon szokásos átlagos mértéknél nagyobb kockázatot tartalmaz”. Ekkor derült ki ugyanis, hogy a tájékoztatóban a Globex tulajdonaként feltüntetett, IX. kerületi Haller utcai telek egy 350 ezer dolláros követeléssel és jelzáloggal terhelt, tehát a tájékoztatóban szereplô adat nem felelt meg a valóságnak. Ekkor már Medgyessy Péter pénzügyminiszter is telefonált Nyers Rezsô elnökhelyettesnek, hogy „legyenek szigorúak a Globex-szel”. A felügyelet márciusban aztán kétszer egymás után megintette a brókercéget, mert a kötvény reklámjain elfelejtette feltüntetni a fenti kitételt. Másodjára kétmillió forintos pénzbírságra büntették ôket, amit a Globex máig nem fizetett ki.

A felügyeleti forrásaink máig sikernek élik meg azt, hogy „csak” mintegy 800 kisbefektetô esett áldozatul a Globex 2000 kötvénynek. Véleményük szerint azzal, hogy felhívták a figyelmet a befektetés kockázatos voltára, minden tôlük telhetôt megtettek a befektetôk védelmére. Egy forrásunk szerint „az állam nem hozhat döntést a befektetôk helyett, hogy ne fektessék különösen kockázatos papírba a pénzüket”. Az azonban világos volt számukra, hogy „a Globexnek annyira kellett a pénz, hogy Vellai többször szinte ott éjszakázott a felügyeleten”. Az eredeti tervekben kétmilliárd forint bevonása szerepelt, de végül mindössze 700 millió forintnyi kötvényt jegyeztek, és a felügyelet információi szerint ennek zöme önkötés volt. A 800 kisbefektetô körülbelül 200-250 millió forintot bukott.

A pénzügyi tárca jelenlegi vezetése messze nincs ilyen jó véleménnyel a felügyelet akkori tevékenységérôl. Információink szerint az ÁPTF vezetôinek múlt heti lemondásához vezetô, 1999. február 9-én véglegesített jelentésben közvetlenül a Globex-ügy miatt az ÁPTF-et nem marasztalták el, mivel „a vezetôk, tulajdonosok a nyilvántartásokat a felügyelet intézkedését megelôzôen eltüntették”. Azt azonban megállapították: „a felügyelet a befektetési szolgáltatók engedélyezése során nem a törvény által megkívánt körültekintéssel járt el. A tevékenységi engedély kiadása során nem vizsgálja és ellenôrzi elvárható alapossággal a helyszínen, illetve további iratok bekérésével a befektetési szolgáltatók nyilvántartási rendszerét, a számítógépes nyilvántartások tesztelése nem vagy nem megfelelôen történik meg, a befektetési szolgáltatókban történô tulajdonszerzés engedélyezése felügyeleti hibákra utal”. Ugyanakkor azt is rögzítették, hogy a brókercégeknél csak akkor éltek kényszerintézkedésekkel, ha a baj már bekövetkezett, de nem próbálták azt megelôzni.

Soproni ászok

Mindazonáltal több informátorunk szerint éppen a kötvénykibocsátás körüli felügyeleti huzavona pecsételte meg végképp a Globex-csoport sorsát. Azzal ugyanis, hogy az ÁPTF nem engedélyezte a kötvénycserét (hogy a lejáró kötvényeket az újonnan kibocsátottból fizessék vissza), más úton kellett sürgôsen pénzhez jutniuk. A bankoktól már végképp nem kaptak hitelt, csupán – meg nem erôsített értesüléseink szerint – a Hanwha Bank tette meg azt, hogy néhány napra az összes likvid eszközén Rezidencia jegyeket és Globex-kötvényeket vásárolt. Ez azonban édeskevés volt a megoldásához, és a szakértôk szerint ekkortól már „tudatosan dézsmálták a brókerház ügyfeleinek a pénzét is”. Ez a „pilótajáték” valószínûleg egy ideig még mûködött volna, ha Sopron város önkormányzata 1998 szeptemberében nem „borítja ki a bilit”. A hûség városa ugyanis egy évvel korábban 3,2 milliárd forint értékû vagyont adott át kezelésre a cégnek, és néhány lelkiismeretes tisztviselô a kötvény-kibocsátási botrány után érdeklôdni kezdett, hogy megvan-e még a város pénze. Nem volt meg. Bár a Globex vezetôi – különösen Vellai Györgyi – ezt követôen sokáig válogatott hazugságokkal igyekeztek elszigetelni az újabb válságot, azonban már késô volt. A helyi és az országos sajtó beszámolói nyomán „a hitelezôk megrohanták a Globexet, és a tíz évig építgetett kártyavár néhány perc alatt összeomlott”.

Ezzel együtt Globex-ügyben számos kérdés továbbra is nyitott maradt. Azt ugyanis máig nem lehet tudni, hogy hová lett a hiányzó pénz. Egyes forrásaink biztosak benne, hogy a Globex vezetôi a mobilizálható vagyon jelentôs részét külföldre mentették. Pletykák keringenek arról, hogy Vajda Lászlónak luxusvillái vannak Németországban és Mallorcán, Vellai Györgyi pedig áttételesen egy mexikói villa és egy spanyol jachtkikötô tulajdonosa. Mások szerint a Globex a szervezett alvilág pénzét is kezelte, ahol nem válogattak az eszközökben, ha tartozásról volt szó. Egy informátorunk szerint „Vellait egy alkalommal saját Mercedesének csomagtartójába zárták, és addig verték a tetôt vascsövekkel, amíg vissza nem adta a pénzt”. Biztosat errôl viszont senki nem tud. A Vajda–Vellai kettôs ugyan a hivatalos közlések szerint várhatóan rövidesen hazakerül, de az távolról sem valószínû, hogy válaszolnak is ezekre a kérdésekre. A fentiek tükrében csupán abban lehetünk biztosak: ez a páros nem csak az építészetben honosított meg egy új stílust Magyarországon.