Magyarországon a menekültek börtönnél rosszabb körülmények között élnek a közösségi szállásokon. Többségük koszovói albán, aki a tavaly nyár eleje óta egyre kegyetlenebb harcok elôl menekül a szabadságot jelentô Magyarországra. A menekültek egy 1998. augusztus elején bevezetett intézkedés óta azonban gyakorlatilag nem hagyhatják el a szállást, sokukat hónapok óta a szabad levegôre sem engedték ki. Nem tudják, miért és meddig tartják ôket fogva. A szállásokat fenntartó Határôrség nem alkalmas a menekültüggyel kapcsolatos feladatok ellátására, nem rendelkezik az ehhez szükséges anyagi és szociális feltételekkel. Tavaly csaknem 3300 jugoszláv menedékkérô közül mindössze 35 kapott menekültstátust, többségük magyar származású volt.
Krasniqi Refki a nyírbátori közösségi szállás mocskos étkezôasztalánál tányérjában turkál. Nekilát a babnak, de a tányér szélére tolja a disznóhúst. Ha már itt nincs lehetôsége ramadánt tartani, legalább a legalapvetôbb muzulmán elôírásokat igyekszik betartani.
A 24 éves koszovói fiú joghallgató volt Orahovacban. A Pristinától 60 km-re fekvô, húszezer lakosú kisvárosban július 21-én kezdôdtek a harcok a Koszovói Felszabadítási Hadsereg és a jugoszláv hadsereg között. „Egy gránát eltalálta a házunkat, a 21 éves húgom azonnal meghalt.” A ház körül található ruhákat összeszedve Krasniqi apjával és bátyjával az erdôn át indult el egy biztonságosabb falu felé. „Magunkkal vittük a halott testvéremet is, hogy rendesen eltemethessük. Két nappal késôbb a bátyám eltûnt, az apám pedig megsebesült és a pristinai kórházba került. Nem tudom, mi lett vele, pedig többször próbáltam telefonálni. Ô kért, hagyjam el az országot, hogy legalább én életben maradjak. Magyarországra szöktem, papírok nélkül, és amikor a rendôrök augusztusban igazoltattak, idekerültem. Azóta várok, hogy kikerüljek innen.”
Krasniqi jelenleg 270 menekülttársával él a nyírbátori közösségi szálláson, többségük koszovói albán. Ide – valamint az országban mûködô másik hét, határôrség által üzemeltetett közösségi szállásra – azok a külföldi állampolgárok kerülnek, akik megszegték a ki- és beutazás szabályait, például zöld határon keresztül vagy papírok nélkül jöttek az országba. A nyírbátori közösségi szállás vezetôje, Usztics Mihály ôrnagy szerint egy-egy ember átlagosan tíz és fél napot tölt itt, az általunk megkérdezettek többsége viszont azt állította: hónapok óta vár, hogy a sorsa rendezôdjön. Usztics ôrnagy szerint azonban „sokan még azelôtt elszöknek a közösségi szállásról, mielôtt a hatóság döntene a sorsukról. Augusztus elôtt, miután odakerülésük után néhány nappal kaptak egy ideiglenes fényképes igazolványt, amivel szabadon eltávozhattak a városba, 80 százalékuk nem tért vissza a nyírbátori szállásra.”
Augusztus közepe után radikálisan megváltozott a nyírbátori közösségi szállás lakóinak és dolgozóinak élete, miután a Határôrség országos parancsnoka és az országos rendôrfôkapitány augusztus 12-i együttes intézkedése értelmében a menekültek gyakorlatilag csak akkor hagyhatják el a közösségi szállást, ha orvoshoz vagy követségre kell menniük. Pedig a helyzet a korlátozás bevezetése elôtt sem volt ideális. A szállás eredetileg ötven személy befogadására volt alkalmas, nyár eleje óta azonban állandóan kétszáz feletti a létszám. Hiába bôvítik folyamatosan, nagy a zsúfoltság: férfiak, nôk, gyermekek vegyesen alszanak, és nem ritka, hogy harmincnál is többen élnek egy szobában. A közösségi szállás idegenrendészeti osztályvezetôje, Balogh Tibor alezredes szerint „a helyhiány miatt lehetetlen megoldani a férfiak nôktôl való elkülönítését. Kezdetben családias hangulat uralkodott a szálláson, mert az ötven ember ügyeit gyorsan és rugalmasan tudtuk kezelni, de a mostani létszám súlyos problémákat okoz.” A szálláson nagy a kosz, a folyosók kivilágítatlanok, a mosdók és a vécék büdösek, vécépapír sehol, kevés a szappan is, a zuhanyzók letörve. A szobákban mindenkinek van egy ágya és egy stokija, ahová a ruháit rakhatja, zárható szekrény viszont nincs. Ezért a legtöbben értékeiket és pénzüket állandóan magukkal hordják, nem élnek a határôrség által kínált lehetôséggel, hogy az irodák páncélszekrényeiben helyezzék el azokat. A falak csupaszok, könyvek vagy újságok nincsenek, a szállás lakóinak három tévékészülék, néhány pakli kártya és egy sakk-készlet jelenti a szórakozást. Usztics ôrnagy szerint „a szállás területén lévô sportpályának nyáron nagy volt a kihasználtsága”, de ezzel együtt is a legnagyobb kikapcsolódást az jelentette, amikor kimehettek a városba. Ennek lehetôsége azonban az augusztusi rendelkezés értelmében mára gyakorlatilag megszûnt.
A feszültség azóta napról napra nô. A nyírbátori közösségi szállás sajtóreferense, Tanyik József alezredes szerint „a külföldiek kezdetben nem hitték el, hogy megváltozott a törvény, és nem mehetnek ki”. A legtöbben hónapokkal az új rendelkezés életbelépése után sem értik, hogy miért nem hagyhatják el a közösségi szállás területét. „Nem vagyunk bûnözôk, nem csináltunk semmit, miért tartanak minket fogolyként?” – kérdezi a 18 éves Krasniqi Shefqet. Shefqet hasának hatalmas területét gránát roncsolta szét, családját elvesztette. Éjjelente a harcokról álmodik. A 24 éves Gashami Blerim egy pristinai általános iskolában tanított angolt. „Két nappal azután, hogy érvényes útlevéllel Magyarországra jöttem, megölték a nôvéremet és a gyerekeit. A családom többi tagjának sikerült elmenekülnie a rokonokhoz, ahol majdnem minden nap felhívom ôket. Egy nyolcszáz forintos telefonkártyáért négy percet beszélhetek. Az apám nem érti, hogy miért tartanak engem fogva Magyarországon. Azt mondja, Magyarország ugyanúgy bánik az albánokkal, mint Szerbia. Mi, akik itt vagyunk, mind egy háború elôl menekültünk. És én nem tudok mit mondani a családomnak, hogy miért vagyok itt már november eleje óta.” Blerimnek nemcsak érvényes jugoszláv útlevele, hanem Németországba szóló meghívólevele is van. A német nagykövetség azonban az általános gyakorlat szerint csak Belgrádban ad ki vízumot jugoszláv állampolgárnak, Budapesten nem. Még akkor sem, ha a meghívólevél tanúsága szerint Andre Feichtiger münsteri lakos kilenc hónapig vállalná Gashami Blerim eltartását.
Blerim azonban kivétel, hiszen a legtöbben valóban papírok nélkül érkeznek Magyarországra. Usztics ôrnagy szerint a legnagyobb baj az, hogy a menekültek többségének „nincs belátása arra, hogy ma már nem lehet feltartott kézzel Nyugat-Európába menni, mert a schengeni egyezmény értelmében a határokat lezárták, és akit elkapnak, azt visszatoloncolják ide. Egyértelmû, hogy Schengen miatt a sár a miénk.” Usztics ôrnagy szerint a menekültekkel való foglalkozás hálátlan feladat. „Az a baj, hogy ezeknek az embereknek a belátóképességük korlátozott, mert nem akarják megérteni, hogy Magyarországon annak van joga szabadon mozogni, aki jogszerûen tartózkodik itt. Márpedig nekik nincsenek okmányaik, ezért nem jogszerûen tartózkodnak itt, és így nem is mozoghatnak szabadon. Különben is, a szabadságukat nem tôlem, hanem Milosevicstôl kéne kivívniuk.”
A nyírbátori közösségi szállás vezetôi, így Usztics ôrnagy és Tanyik alezredes nem értik, hogy „a külföldiek miért panaszkodnak, amikor a határôrség mindent megtesz értük”. Tanyik József szerint „ôsszel a hivatásos állomány családtagjai összegyûjtötték a használt játékokat, és odaadták a szálláson lakó gyerekeknek. Akkor bezzeg senki nem szólt egy jó szót sem.” Usztics ôrnagy szerint „ezeknek az embereknek meg kéne becsülniük magukat, hiszen nagyon sok hajléktalan magyar állampolgár rosszabb körülmények között él, mint ôk”. A határôrök között általános az a nézet, hogy a nyírbátori közösségi szálláson élôk csaknem mindegyike rosszabb körülmények között élt otthon, mint itt, ezért is nem tud vigyázni a lakókörnyezetére. Az általunk megkérdezett határôrökben nem merült fel, hogy a közösségi szálláson élô külföldiek a helyzetük elleni tiltakozásként vizelnek ki az ablakon, vagy dobálják meg zacskóba csomagolt ürülékkel az ôröket. Usztics ôrnagy szerint „a tisztaság és rendigény nem jellemzô rájuk, nem véletlen a balkáni jelzô használata”. Hasonlóan vélekedett a Belügyminisztérium idegenrendészeti és menekültügyi osztályvezetôje, Végh Zsuzsanna is, aki szerint „sok a távoli földrészrôl érkezô, nem az európai kultúrának megfelelôen viselkedô ember” Arra a kérdésre, hogy vajon hogyan viselkedne a menekültek helyében, Usztics ôrnagy azt mondta: „lehet, hogy én sem lennék különb az ô helyükben, de egy felnôtt embernek tisztában kell lennie azzal, hogy mit szabad és mit nem. Azt hiszem, én nem kerülhetnék ilyen helyzetbe.”
A menekültek bezártsága, valamint az ebbôl fakadó feszültség és bizonytalanság a határôröknek sem tesz jót. A legnagyobb feszültségforrást az jelenti, hogy az ôrök nem tudnak a lakókkal kommunikálni. Bár Usztics ôrnagy szerint „a metakommunikáció mindennél többet mond”, a rendszeresen szolgálatot teljesítô nyolcvan ôr közül mindössze ketten beszélnek angolul, ketten oroszul, egy pedig románul. Ennél is nagyobb probléma, hogy hivatásos tolmácsok csak ritkán fordulnak meg a közösségi szálláson, albán tolmácsot pedig az általunk megkérdezett menekültek soha nem is láttak. A határôrök elôszeretettel használják tolmácsnak azokat a vajdasági magyarokat, akik Nyírbátorba kerülnek, mert ôk legalább szerbül szót értenek a koszovói menekültekkel. „De miért kéne megbíznunk egy olyan tolmácsban, aki ugyanolyan menekült, mint mi? – kérdezi a 20 éves Nasib Hoxhaj. – Ráadásul Szerbia és Koszovó háborúban áll egymással. Miért kellene megbíznunk egy szerb tolmácsban?” Ez a bizalmatlanság odáig fajult, hogy egy alkalommal a koszovói albánok megvertek egy hivatalosan a szállásra érkezô szerb tolmácsot.
A nyírbátori közösségi szállás vezetôi maguk is tisztában vannak azzal, hogy nem egy fegyveres testület feladata lenne a menekültekkel való szakszerû foglalkozás. A szállás idegenrendészeti osztályvezetôje, Balogh Tibor alezredes szerint kevés a személyzet, és ôk sem szívesen dolgoznak itt. A szálláson 35 olyan ôr dolgozik, aki az idegenrendészet saját állományába tartozik, a többiek Nyírbátorba vezényelt határvadászok vagy útlevélkezelôk. Az egyik ôr szerint „ez nem a mi feladatuk, nem ezt tanultuk. Nem vagyunk felkészítve a sokféle országból származó emberre, ráadásul amióta nem járhatnak ki, egyre feszültebbek”. Balogh alezredes pedig úgy véli, hogy „a munka szociális munkásokat igényelne, nem határôröket, mert olyan feladatot kapott a határôrség, aminek az elvégzéséhez jelentôs humanitárius segítségre lenne szükség. Borzasztó bezárással büntetni olyan embereket, akik szabálysértést követtek el.” Egy ôr szerint „nekünk hasonló bezártságérzésünk van, mint a külföldieknek. Ôk nem katonák, persze, hogy nem lehet ôket sorba állítani, és nem értik, miért kell tízkor lefeküdniük. Hazamegyünk, és csak két nap alatt sikerül regenerálódnunk, de addigra megint jönni kell.” Az alezredes nem tagadta, hogy „idônként elôfordul kényszerítô eszköz használata, miután az ôrök többsége is állandó félelemben dolgozik”. Az általunk megkérdezett menekültek azt mondták, némelyik ôr alkalmanként gázsprayt használ. Erre általában este tíz után kerül sor, amikor a tábor lakóinak aludniuk kellene, de ezt mégsem teszik.
A határôrök a betegségektôl is félnek. A szállásra bekerülôket orvosi vizsgálatnak vetik alá, de nincs igazán lehetôség a betegek elkülönítésére. Tanyik alezredes szerint „a tetvesség és a rüh itt mindennapos. Sokáig attól tartottunk, hogy Nyírbátor ki fog pusztulni a fertôzéstôl, a betegségektôl.” Tóth Anikó, a szálláson dolgozó öt felcser egyike azonban azt mondja, hogy „a menedékkérôk fertôzés szempontjából nem jelentenek veszélyt a lakosságra, és egzotikus betegség sem fordult még elô a szálláson”. Az általunk megkérdezett menekültek azt állították, hogy nem részesülnek megfelelô orvosi ellátásban. Balogh alezredes elismerte, hogy az egészségügyi ellátás valóban megoldatlan, és nemcsak a betegek elkülönítésének hiánya miatt, hanem azért is, mert a megelôzô szûrések elvégzésére a szállás területén nincs lehetôség.
Tanyik József szerint a fertôzésektôl és a város esetleges kipusztulásától is tartva hozták be a határôrség területére a helyi Áfészt, hogy legyen egy bolt, ahol a szállás lakói vásárolhatnak.
Augusztus közepe elôtt a városban vásárolhattak azok, akiknek volt pénzük, de Usztics ôrnagy és Tanyik alezredes egyaránt azt állították, hogy „a helyi boltosok már az együttes intézkedés elôtt kérték, hogy ne engedjük ki a külföldieket, mert minden boltba bemennek, minden árut megtapogatnak”. Miután augusztus közepe után a menekültek nem hagyhatták el a szállást, egy darabig a határôrség próbálta beszerezni, amit kértek, de végül november végén az udvaron nyitottak egy kis boltot. Az árak jóval meghaladják a városi árakat: az eladó elmondása alapján egy Amodent fogkrém 250, egy Amo szappan 180, egy joghurt 100, egy kétliteres kóla 250, egy kiló alma pedig 100 forint. Az eladó szerint egy doboz Marlboro 275 forint, a menekültek azonban egyöntetûen azt állították, hogy 350 forintot fizetnek egy doboz cigarettáért. A nyírbátori közösségi szállás idegenrendészeti osztályvezetôje, Balogh Tibor alezredes szerint „az árak magasak ugyan, de a határôrség jelentôs összeget spórol meg azzal, hogy nem kell a városba szállítani a menedékkérôket. Az Áfésznak ide kell hordania az árut, fûtenie kell, tehát érthetô, ha magasabbak az árai, mint a városban.” Balogh Tibor az Áfész igazgatóságának tagja, szerinte azonban ez nem összeférhetetlen a határôrségnél betöltött pozíciójával.
Augusztus után a menekültek több ízben is megpróbálták felhívni a figyelmet magukra és tarthatatlannak vélt helyzetükre. Ennek leglátványosabb megnyilvánulása az volt, amikor elôször október 31-én százötven, majd november 3-án százhúsz menekült a kapu és a kerítés kidöntésével kitört az épületbôl. „Meg akarták mutatni, hogy ôk is szabad emberek. Demonstrálni akarták a város lakosságának, hogy ôk is itt vannak” – mondta a közösségi szállás sajtóreferense, Tanyik József alezredes. De a bezártság elleni tiltakozásként korábban már két alkalommal volt éhségsztrájk. Fényes László, Nyírbátor rendôrfônöke szerint „az október végi kitörés nem jelentett problémát: a rendôrök és határôrök megbeszélték a menekültekkel, hogy vissza kell menniük a szállásra, ôk pedig tudomásul vették és visszamentek”.
Ennek ellenére Petróczki Ferenc, a tizennégyezer lakosú Nyírbátor tavaly ôsszel harmadszor is újraválasztott MDF-es polgármestere az októberi végi események után az állampolgári jogok országgyûlési biztosához (ombudsman) fordult. Szerinte október elôtt a közösségi szállás jelenléte semmilyen zavart nem okozott a városban. „A város színes foltjai voltak, akik senkit sem zavartak.” Az általunk megkérdezett városlakók mindegyike úgy emlékezett viszsza, hogy amikor a nyáron a menekültek még kijárhattak a szállásról, akkor a város fôterén ücsörögtek és élvezték a napsütést. A város kereszténydemokrata alpolgármestere, Báthori Gábor gimnáziumigazgató szerint azonban a kitörések „mindenkit nagyon megbolygattak”. Annak ellenére, hogy az alpolgármester maga is elismerte: a laktanyán kívül sem személyi sérülés nem esett, sem anyagi kár nem keletkezett a városban, „de pszichés hatása volt, és utána pár napig szóbeszéd tárgya volt a közösségi szállás”. Báthori Gábor néhányszor járt a szálláson, de mindig csak a határôrök által kijelölt szobában. Azokban a szobákban, ahol a menekültek laknak, soha nem járt.
Az elsô kitörés másnapján a határôrség és a rendôrség megyei és helyi vezetôi tanácskozást tartottak, amelyen a rendôrök azt javasolták, hogy közösen forduljanak a polgármesterhez. A tanácskozáson részt vevôk közül többen – nevük elhallgatását kérve – megerôsítették, hogy „a határôrség nem örült annak, hogy a rendôrség beavatkozott és a polgármesterhez fordult, és így az ombudsman miatt országos ügy lett az egészbôl”. A polgármestert végül a második kitörés napján, november 3-án keresték fel a két fegyveres testület vezetôi. A polgármesteri hivatalban lezajlott megbeszélés jegyzôkönyve szerint egyetértettek abban, hogy nem fogják a város érdekeit nemzetközi szerzôdéseknek alárendelni, ezért egyetlen lehetôség van: bezáratni a közösségi szállást. A résztvevôk egyike Csornára hivatkozott, ahol a polgármester elérte, hogy ne legyen a városban közösségi szállás.
Petróczki Ferenc a megbeszélést követôen még aznap levélben kérte a közösségi szállás körülményeinek kivizsgálását az ombudsmantól. Arra hivatkozott, hogy az önkormányzatot nem kérdezték meg, legyen-e a városban közösségi szállás. Levelét eljuttatta többek között az országgyûlés elnökéhez, a belügyminiszterhez, az igazságügyminiszterhez, az országos rendôrfôkapitányhoz és a határôrség országos parancsnokához. A levél szerint a menekültek nagy része „civilizálatlan körülmények között élt, és ezt telepítette át a jelenlegi helyére is (a legalapvetôbb emberi higiéniás és együttélési követelményeket sem tartják be). Az érkezésüktôl függôen hiányos a ruházatuk, a szükségleteiket nem ritkán lopás útján kívánják kielégíteni kimenôik alkalmával. (…) A szálláson belül a bezártsági következményeken túl más jelenségek is felléptek, például a prostitúció, üzletelés. Az utóbbi idôben alapos gyanú merült fel külsô-belsô irányú szervezkedésre, ami alatt azt kell érteni, hogy a bent lévôk fegyverkeznek (rácsokból, fûrészlapokból, egyéb használati eszközökbôl próbálnak hidegfegyvereket gyártani), míg a látogatóiktól, nem ritkán a nyugaton élô külföldiektôl tanácsokat, anyagi támogatást kapnak. Az Igazgatóság területén ehhez a nagy létszámú táborhoz nem igazodóan aránytalanul kevés fôvel ôrzött fegyverraktár található. (…) Veszélyben van Nyírbátor város lakosságának személyi, és vagyonbiztonsága, az Igazgatóság személyi állománya.”
A levél több olyan súlyos kitételt tartalmaz, amelyek születését és valóságtartalmát utólag csaknem lehetetlen rekonstruálni. A levélben említett lopás alatt például a határôrség rendészeti igazgatója, Bánhegyi János és Balogh Tibor alezredes szerint azt értették, hogy a menekültek a boltban, mire a pénztárhoz értek, megették a vásárolt élelmiszert. „Hozzánk esetleges lopásról vagy más, a külföldiek által elkövetett bûncselekményrôl bejelentés nem érkezett” – mondta Nyírbátor rendôrkapitánya, Fényes László. A város központjában található két üzlet eladói elmondták, náluk nem fordult elô a „szolgaszállásról” való külföldi által elkövetett lopás. Korábban sem Petróczki Ferenc polgármesterhez, sem Báthori Gábor alpolgármesterhez nem érkezett állampolgári bejelentés, hogy a menekültek lopnának. Arra a kérdésre, hogy akkor miért írta a polgármester a levélben azt, hogy ilyen esetek elôfordultak, Petróczki Ferenc azt válaszolta, hogy neki nem feladata a rendôrségtôl és határôrségtôl származó információk ellenôrzése. „Ha engem a rendôrség és a határôrség megkeres, hogy ilyen problémák fennállnak, akkor azok számomra hiteles információk.”
Hasonló a helyzet a levélben említett, aránytalanul kevés fôvel ôrzött fegyverraktárral is. A polgármester szerint a fô ok, amiért az ombudsmanhoz fordult, az volt, hogy „a sorállomány kézifegyverzete a laktanyában van, és esetleg hozzáférhetnek a külföldiek. Hiszen korábban már elôfordult, hogy törtek-zúztak, százezres nagyságrendû kárt okoztak.” A határôrség rendészeti igazgatója, Bánhegyi János elmondta: tôle a rendôrök tudakolták, hogy van-e fegyverraktáruk, de szerinte az nem jelenthetett veszélyt, hiszen ahhoz, hogy a külföldiek fegyverhez juthassanak, három-négy biztonsági rendszeren kellene átjutniuk. „A fegyverraktár ügye kis túlzás volt, akkora veszély nem fenyegetett” – mondta utólag a rendôrség megyei idegenrendészeti vezetôje, Tisza Miklós. Balogh Tibor alezredes szerint sem jelenthetett a fegyverraktár akkora problémát, mert „azt már valamikor szeptember-október körül biztonságos helyre telepítették”. A polgármester azonban azt mondta: a rendôrség a megbeszélést követô héten hívta fel ôt, hogy a helyzet megoldódott, biztonságba került a fegyverraktár, ily módon pedig a város is. Fényes László városi rendôrkapitány viszont azt állítja: „nem a fegyverraktár ôrizetével kapcsolatban történtek lépések, hanem több rendôrt vezényeltek a szálláshoz”.
Báthori Gábor alpolgármester szerint a szállás léte soha nem volt igazán politikai téma. Az átlagosan kéthavonta ülésezô városi képviselôtestület sem tûzte soha napirendre a kérdést. Ezt a polgármester is megerôsítette. Petróczki Ferenc a rendôrség és a határôrség képviselôivel folytatott megbeszélésérôl nem tájékoztatta a képviselôtestület tagjait, mert – elmondása szerint – nem akart pánikot kelteni. Lehoczky Péter szocialista képviselô szerint ez olyan jól sikerült, hogy „azt sem tudtuk, hogy az ombudsman itt járt”.
Pedig az ombudsman még jóval karácsony elôtt nyilvánosságra hozta a nyírbátori közösségi szállásról készített jelentését, amelyben megállapítja: „A közösségi szálláson történô elhelyezés, illetve munkavégzés kimeríti az embertelen bánásmód fogalmát”, ezért mind a határôrök, mind a külföldiek alkotmányos jogai sérülnek. Egy, az ombudsmani vizsgálatokat jól ismerô, neve elhallgatását kérô jogász a jelentés kapcsán úgy vélekedett, hogy „az ombudsmannak nincsenek igazi jogosítványai, hiszen ô nem hatóság. A legtöbb, amit tehet egy-egy ilyen jelentéssel, hogy tükröt tart, aztán reménykedik, hogy hátha valaki elszégyelli magát.”
Az elmúlt évben a menedékkérôk sorsáról érdemi döntést hozó, 29 ügyintézôvel dolgozó Menekültügyi Hivatalhoz 7097 kérelem érkezett. Ezek csaknem felét jugoszláv állampolgárok nyújtották be. Közülük 35 személy kérelmét ismerték el jogosnak, többségük magyar származású volt.
A menedékkérelmet megtagadó határozatok indoklása általában abban merül ki, hogy „a kérelmezô nem tudta igazolni az általa elmondottakat”. Az egyik koszovói albán férfi kérelmének elutasítását a hivatal azzal indokolta, hogy „Koszovóban minden albánnak rossz a helyzete”. Egy másik határozatban az állt, hogy a kérelemben foglaltak „nem alapozzák meg menekültté nyilvánítását, mert azokra a polgárháborús eseményekre hivatkozik, amelyek egyaránt sújtanak minden, a körzetben élô lakost”. Dobó István, a hivatal fôigazgatója elmondta: jelenleg Európa egyetlen országa sem nyújt olyan ideiglenes védelmet a koszovói albánoknak, amelyben a boszniai háború idején a bosnyákok részesültek. Szerinte „Európa ugyanis tart attól, hogy ha a koszovóiak is megkapják ezt a státust, többé nem mennek vissza hazájukba”. A fôigazgató szerint a menedékkérôk elsôsorban a jobb életfeltételek reményében igyekeznek Nyugat-Európába. A közelmúltban a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa egy, a hivatal munkatársainak tartott tréningen felhívta a menekültügyesek figyelmét arra, hogy az albánság mentalitásából kiindulva valószínûsíthetô, hogy a többségében férfi menedékkérôk, családjaikat hátrahagyva, pénzkereset céljából indulnak Nyugatra. Dobó István ugyanakkor tisztában van azzal, hogy jelenleg az egyik legfontosabb megoldatlan probléma a koszovói albánok ügye, akiket bizonyos ideig nem küldhetnek vissza hazájukba. A Belügyminisztérium idegenrendészeti és menekültügyi osztályvezetôje, Végh Zsuzsanna szerint viszont nincs olyan nemzetközi elôírás, amely megtiltaná a koszovóiak visszaküldését, „hiszen lehetséges, hogy a menedékkérô a tartomány egy másik városában békében élhet”. Ill Márton, a Magyar Emberi Jogvédô Központ vezetôje szerint azonban a koszovói albánok Nyugat-Európában biztosak lehetnek abban, hogy nem adják ki ôket Jugoszláviának.
A menekültügy kezelése szempontjából Magyarország nemzetközi megítélése legalábbis ellentmondásos. Tavaly júliusi jelentésében az Amnesty International nyilvánosságra hozta annak a koszovói férfinak az esetét, akinek menedékkérelmét a magyar hatóságok elutasították, majd a férfit közvetlenül átadták a jugoszláv hatóságoknak, akik az eszméletlenségig összeverték a hazatérôt. Augusztus elején az ENSZ Menekültügyi Fôbiztosságának bécsi irodája a koszovóiak Jugoszláviába történô gyakori visszaküldésére hivatkozva megkérdôjelezte, hogy Magyarország biztonságos harmadik ország lenne, ha pedig nem az, akkor Ausztria nem irányíthatja vissza ide a menedékkérôket. Kisebb diplomáciai botrány után végül a Fôbiztosság bocsánatot kért a kritikáért, nemrég pedig az ENSZ hivatalosan is kinyilvánította, hogy Magyarország biztonságos harmadik ország. Dobó István szerint az iroda nyári állásfoglalása nem a hazai menekülthelyzetnek szólt, hanem az osztrák hatóságokat igyekezett rábírni arra, hogy foglalkozzanak a délszláv térségbôl érkezôkkel. Ennek ellenére Günther Fleischmann, az ausztriai menekültekkel foglalkozó Caritas menekültügyi osztályvezetôje most is azt mondta, hogy egyes esetekben Magyarország nem nevezhetô biztonságos harmadik országnak, mert a koszovói albánokat visszatoloncolja Jugoszláviába. Fleischmann szerint „ha ilyen történik, akkor Ausztria nem küldhetné vissza az itteni menedékkérôket”.
A magyar illetékesek szerint Magyarország nemzetközi megítélését nem a visszatoloncolások rontották nagymértékben, hanem az a tény, hogy tavaly augusztus közepe elôtt a közösségi szállásokról engedélyezett eltávozások alkalmával a külföldiek 80 százaléka Nyugat-Európába szökött. A Belügyminisztérium idegenrendészeti osztályvezetôje, Végh Zsuzsanna szerint ezért vezették be az eltávozást szigorító együttes intézkedést, amely szerint a menekültek csak akkor hagyhatják el a szállást, ha orvoshoz vagy követségre kell menniük. Az ENSZ menekültügyi fôbiztosa budapesti képviselôjének, Stefan Berglund véleménye szerint az intézkedés a mozgásszabadság teljes korlátozását jelenti, amely nemzetközi egyezményekbe ütközik. A Belügyminisztérium hivatalos álláspontja viszont az, hogy nemzetközi normák lehetôvé teszik a korlátozást, ezért a Fôbiztosság félelme nem megalapozott. Tavaly december elején Berglund levélben kérte az intézkedést törvényi erôre emelni kívánó magyar Országgyûlést: komolyan fontolja meg, hogy valóban szükség van-e erre a korlátozásra. Habár az Országgyûlés kétharmados többsége az év utolsó napján nem fogadta el, hogy az intézkedés törvényerôre emelkedjen, az együttes intézkedés továbbra is érvényben van. Tímár György, az Országgyûlés emberjogi bizottságának FKGP-s tagja – aki módosító javaslatot nyújtott be az idegenrendészeti, illetve a menekültügyi törvényhez – felháborítónak tartja, hogy bezárva tartsák a menekülteket. Ugyanakkor szerinte az a legfontosabb, hogy „nyugalom legyen az országban, ennek egyik formája, hogy minden külföldi állampolgár huszonnégy óra alatt hagyja el a határt, és csak az jöjjön vissza, aki félmillió dollárt felajánl a gazdaságnak. Az összes kínait kiebrudalnám az országból, maffiástól együtt, hogy azzal jöhet vissza, ha befizet félmillió dollárt a magyar gazdaságba.”
Végh Zsuzsa szerint az is indokolta a szigorítást, hogy „a rendezetlen helyzetû külföldiek könnyen válhatnak bûncselekmények áldozataivá és elkövetôivé, és esetenként közülük kerülnek ki a nemzetközi szervezett bûnözés katonái”. Ennek ellenére a Belügyminisztérium statisztikája szerint a külföldiek körében elkövetett bûncselekmények száma évek óta stagnál, a migránsok körében leggyakoribb bûncselekmény a közokirat-hamisítás. „Nem az a riasztó, hogy a számok erôteljesen növekednének, hanem hogy a különösen súlyos bûncselekményeknél jellemzôen külföldi elkövetôk is vannak. Csak arra emlékeztetnék, ami az elmúlt évben történt: a bolti gyilkos vagy a szegedi taxis gyilkos épp ilyen közösségi szállásról került ki” – mondta Végh Zsuzsanna. A Határôrség Országos Parancsnokságának idegenrendészeti és menekültügyi fôosztályvezetôje, Dúzs József ezredes szerint a pesti bolti gyilkos eseténél mindenki a határôrséget szidta, hogy miért engedték ki az illetôt. Dúzs szerint azonban fontos leszögezni, hogy a szállás lakói nem bûnözôk. Ezt a véleményt osztja Varga István, menekültekkel foglalkozó nyírbátori ügyvéd is, aki szerint nem lehet potenciális bûnözôként kezelni minden menedékkérôt csak azért, mert egy közülük bûncselekményt követett el. „A kezdetben szerbként emlegetett bolti gyilkos ráadásul vajdasági magyar volt. A menekültügyet végre menekültügyként kellene kezelnünk, nem pedig bûnügyként” – mondta az ügyvéd.
Az ENSZ menekültügyi fôbiztosának budapesti képviselôje szerint itt az ideje, hogy a magyar kormány menedékesstátust adjon a többségében koszovói menedékkérôknek. Stefan Berglund ezt a január 17-i koszovói mészárlás után a Magyar Hírlapnak adott interjújában is elmondta. Szerinte „érthetô, hogy Magyarország jó fiú akar lenni az Unió felé, ezért igyekszik lezárni a schengeni határt.