Egy magatartás anatómiája

• Poszler György: Duna-völgyi reálfantasztikum. Liget, 1998. 391 oldal, 1200 Ft

Poszler György esszékötete láthatólag tökéletesen tisztában van saját magával: ismeri az illetékességét és a határait. Ez pedig azért nagy dolog, mert a könyv – legalábbis elsô pillantásra úgy tûnik – olyasféle vegyes mûfajú válogatás, amely egy másra hivatott szerzô alkalmi írásait foglalja össze. Fölrémlik tehát az inkompetencia réme, hiszen meglehetôsen sok példát lehetne felsorolni a közelmúltból, ahol egy ilyesféle mûfaji váltás a szerzôi szerepértelmezés válságát fedi csupán el.

Hangsúlyozom: Poszler György kötete nem ilyen. S ha értelmezni kívánjuk a gyûjtemény egészét, szembe kell néznünk azzal is, hogy a kifinomultan ironikus szerzô maga kínálja föl az érveket a megítéléshez. Poszler, a tudós esztéta ugyanis olyan elôszót illesztett az írások elé, amelybôl kiderül a jegyzetek készülésének alkalmi jellege és összetartozásuk folyamatszerûsége: a Liget folyóirat felkérésére készített, havonta megjelent, vegyes tárgyú elmélkedéseket, szövegelemzéseket, olvasói élménybeszámolókat tartalmaz a kötet. A bevezetôben és a többi írásban is sokhelyütt a szerzô az alkalmiságot mint alacsonyabb rendû szellemi produktumot állítja be: számos idézetet hozhatnék arra, hol és hány helyen állítja szembe az itt közölt jegyzetet a tervezett, soha meg nem írt nagyobb elemzô tanulmánnyal. Természetesen ez a következetesen sugallt értékrend aligha vitatható, és nem csak azért, mert olyan szerzô mondja ezt, akinek tudományos teljesítménye vitán fölül áll. Ennél ugyanis sokkal lényegesebb, amit ennek a szembeállításnak a megfordítása révén érthetünk meg: ez a kötet mûfajilag nagyon sokat köszönhet annak a könnyedségnek, amelyet ez a módszertani megfontolás alapoz meg – még ha retorikusan éppen az esszégyûjtemény látszólagos elmarasztalása történik is meg, egy világosan érzékeltetett eszmény jegyében. Mert nem egyszerûen arról van azért szó, hogy Poszler – kilépvén a szerepbôl, amelyet eddigi munkássága révén magáról és magának kialakított – szabadon „fecseg”: írásainak tárgyai egyrészt nem ötletszerûek, másrészt alkalomszerûnek is csak annyiban tekinthetôk, hogy valóban alkalom hívta ôket életre. Hiszen Poszler többnyire egy olvasási folyamaton keresztül ábrázolt gondolkodási folyamat leírását, kommentálását végzi el, márpedig ez nagyon közel van ahhoz, amit ô esztétaként – és természetesen az elvontságnak más fokán – elvégzett.

Hogy egy szinte találomra kiválasztott esszéjére utaljak, A múlt vége vagy a jövô eleje? címû írásban a történetfilozófia bizonyos, számára releváns dilemmáit három szerzô (Fukuyama, Popper, Nietzsche – így, ebben a sorrendben!) kiválasztásával írja körül. Az esszé egésze ettôl még nem lesz közönséges publicisztika, hiszen ez az eljárás nem tagadja meg a tudományosság eszményét, csupán a tudományos közlésformák egyik sajátos, ám legitim eszközéhez nyúl: kiválasztott példákon keresztül szemléltet, azaz egy eszmetörténeti, gondolkodástörténeti folyamat végigkövetése helyett koncentrált tanulságokat von le. Ez az értekezôi mód, párosulva Poszler könnyed nyelvi eleganciájával és az igazság végsô birtokolhatatlanságának permanens érzékeltetésével, gyakorlatilag a tanári munka metodikáját követi. Poszler ugyanis a publicista szerepét alapvetôen a hozzá alkatilag is közelálló tanári szereppel váltja föl – ráadásul úgy, hogy folyamatosan a kétkedés, a töprengés fontosságát sugalmazza.

Mindazonáltal mégis sok igazság van abban, ahogyan a szerzô mindezt a tanulmányíráshoz képest alárendelt tevékenységnek állítja be. Nem csak azért, mert ezáltal ismételten kinyilváníthatja azt, hogy tudomása van szakmai-etikai eszményekrôl: hanem azért is, mert ez a havi jegyzetekbôl kiformálódó könyv annak is a dokumentuma, hogy miképpen számolhatunk el olyan tudományos tervekkel, amelyek részletes kidolgozására már aligha fog sor kerülni. Poszler György ugyanis, miközben határozottan fölvázolja saját érdeklôdésének széles és vonzó terrénumát, rögzít olyan kérdéseket, amelyek megíratlanul maradt nagy témái voltak. Voltaképp az írások nagyobb része annak tisztázását végzi el, hogy mire is kellene választ keresni – Poszler ugyanis pontosan érzi, hogy a választott módszertani alapállásból aligha remélhetô ennél nagyobb eredmény. Ráadásul az esszék rejtett önéletrajzisága azt is lehetôvé teszi, hogy az illetékességhez való eljutás jellege, az állandó felkészülés, a folyamatos szellemi újrakezdés tematizálódjon. Poszler többször ábrázolt apropója – a kiindulópontul választott könyv föllelése az antikváriumban és az interpretációhoz szükséges egyéb ismeretek megszerzésének módja – ebben az összefüggésben lesz hangsúlyos. Hiszen voltaképp ez sem más, mint egy nemes értelemben vett tanári szemléltetés része: hogyan kellene felnôni a felismert probléma méltó tárgyalásához. S azért azt sem szabad elhinnünk a szellemesen nagyvonalú szerzônek, hogy válaszkísérletei rögtönzöttek vagy hevenyészettek: az a retorikai játék, amelynek keretében ezek az önironikus gesztusok megfogalmazódnak, nem fedheti el, hogy alaposan végiggondolt erkölcsi, filozófiai vagy éppen mûvészetelméleti kérdések újrafogalmazását végezte el a szerzô, lenyûgözô mûveltség birtokában. Még akkor is, ha az esztétikai fejtegetések koherenciájával aligha vehetik föl a versenyt a XX. századi magyar történelemrôl megfogalmazódó víziók: ezek a részletek, különösen, ha kilépnek a személyes életsors tanulságosan általánosított közegébôl, erôsebben kötôdnek közhellyé szilárdult, felülvizsgálatra szoruló koncepciókhoz. Poszler György könyvének lényege azonban nem az, hogy találhatunk benne olyan pontokat, ahol bizonyosan nem értünk egyet vele: hiszen mi más is következnék a választott értekezôi modorból, mint éppen ez a gondolkodásra ösztökélés? Ebbôl a könyvbôl inkább a nyitottságnak, a szemlélet frissességének az élménye marad a legmaradandóbb emlék: az, ahogyan mindez bevallottan a számvetéssel, egy egész életút mérlegelésével képes ötvözôdni – pátosztól és önsajnálattól egyaránt mentesen. Ezáltal lehet valóban megragadóvá az a szellemi magatartás, amelyet a könyv egésze sugároz.

{short description of image}

EX LIBRIS

BOJTÁR ENDRE

• Vermes Géza: A qumráni közösség és a holt-tengeri tekercsek története

A könyv 1994-es angol eredetije a szaktudós, az orientalista, a zsidó tudományok mûvelôje, a Biblia-kutató stb. számára természetesen kötelezô olvasmány, tankönyv. Az 1946-tól Louvainben, majd 1957-tôl Angliában élô szerzô a kérdés talán legismertebb nemzetközi szaktekintélye. Az Osiris Kiadó azonban nem csak ezért tette jól, hogy Vermes két elôzô könyve (A zsidó Jézus; Jézus és a judaizmus világa) után ezt is viszonylag gyorsan megjelentette magyarul. Nem csupán a szakembert érdekelheti az a zsidó élet és vallás gyökeres megváltoztatására törekvô csoport, amelyik a bûnös városból, Jeruzsálembôl kivonult a pusztába, a Holt-tenger parti Qumránba, illetve e közösség könyvtárát jelentô, 1946 és 1996 között megtalált holt-tengeri tekercsek (i.e. 22 és i. sz. 70 között bôrre és bronzra írott-vésett több mint 800 héber és arámi nyelvû szöveg, köztük a teljes héber Biblia, valamint a közösség szabályzatai – „alkotmányai”, költôi és liturgikus alkotások, bölcsességi szövegek, bibliaértelmezések stb.).

Érdekelheti mindazokat is, akik zsidó-keresztény kultúránk forrásvidékére kíváncsiak, arra a történelmi pillanatra, amikor a kereszténység a zsidó Jézus tanaiból és személyiségébôl, életébôl megalkotta magát, ami azt jelentette, hogy elkülönült, kivált a korabeli zsidó ideológia farizeusok által képviselt fô irányából. A holt-tengeri (Vermes szerint: esszénus) közösség ugyanúgy a zsidóság életének a megreformálására törekedett, mint a valamivel késôbb születô kereszténység. Ellentétben azonban az utóbbival, amely jóval a kizárólag a zsidó vallás kereteiben gondolkodó Jézus halála után, az 1–2. században a maga kozmopolitizmusával eloldódott a zsidóságtól, s új, önálló vallás formájában nagyon is életképesnek bizonyult, a holt-tengeri közösség az ellenkezô utat választotta, amely végül is eltûnéséhez vezetett: az esszénusok dogmatikus merevséggel – Komoróczy Géza kifejezését használva – „bezárkóztak a hagyományba”. A történész azonban csak a két közösség párhuzamba állításával érhet el eredményt, mint ahogy párhuzamba állítandók a tekercsek is az Újszövetséggel. Vermes így is jár el: a szövegek alapján, bôséges idézetek segítségével elôször elhelyezi a korabeli zsidó ideológiai irányzatok között, majd leírja ôket, diakronikusan és szinkronikusan.

A magamfajta laikus számára (akit egyébként személy szerint meglehetôsen taszít az esszénusok kommunisztikus ridegsége, amely – akárcsak a történelem több ilyen képzôdménye-ideológiája – arra a tételre épül, hogy az ember eredendôen jó és tökéletes, s a jelen eltévelyedettségbôl csupán vissza kell térni a kezdetek tiszta tökélyéhez) Vermes könyvének egy még általánosabb vonulata a legizgalmasabb. Ez pedig a múlt jelenségeirôl vallott vélemények (ha úgy tetszik, a történeti igazság) ki- és átalakulása. Ebbôl a szempontból a holt-tengeri tekercsek döbbenetes illusztrációs anyagot szolgáltatnak. Sokáig, közel negyven évig, csak egyes darabjaihoz lehetett hozzáférni, mert egy nemzetközi kutatócsoport szerzett jogai birtokában ráült a kéziratokra, s nem adta ki, de attól is elzárkózott, hogy másvalaki kiadja. Ezért Vermes még 1977-ben kénytelen volt azt mondani, hogy a legjelentôsebb héber kézirati leletegyüttes ügye már-már „a huszadik század par excellence tudományos botránya”. Hasztalan háborgott: a szövegek csak 1991 ôszén váltak a kutatók számára általánosan hozzáférhetôvé. Az ok? A leghétköznapibb emberi gyarlóságok: irigység, féltékenység, lustaság, kapzsiság stb., amihez járultak az ideológiai (teológiai) természetû okok: maga a szövegek kiadása, majd még inkább értelmezése a zsidó-keresztény viszony erôterében zajlott, s a kéziratok akkor szabadultak fel, amikor a kutatócsoport vezetôje kénytelen volt lemondani, mert egy interjúban becsmérlô kijelentéseket tett nemcsak Izraelrôl, hanem a zsidó vallásról általában.

Nem csoda, hogy Vermes Géza már Jézus-könyveiben is, és itt is igyekszik kimenekülni ebbôl a zsidó-keresztény ringbôl, s történészként még legkedvesebb, a qumráni közösség esszénus voltát állító tételérôl is csupán azt mondja, hogy az a legvalószínûbb feltevés.

(Osiris, 1998. Fordította: Hajnal Piroska, 294 oldal, 1280 Ft)

Komoróczy Géza: Kiáltó szó a pusztában (A holt-tengeri tekercsek)

Szellemi életünk különleges szerencséje, hogy Komoróczy Géza személyében itthon is van egy nemzetközi hírû orientalistánk, judaizmus-szakértônk. (Komoróczy az igazi, a nem hivatalos értékrendben az egyik legnagyobb társadalomtudósunk – szó se róla, a hivatalos szerint is vitte valamire: kandidátus…)

Még egyetemista korában, a felejthetetlen Hahn István hallgatójaként látott hozzá a tekercsek tanulmányozásához-fordításához, s hatot közülük már 1961-ben megjelentetett. Ez a könyv (a teljes anyag 1. kötete) közli a legnagyobb szövegeket, kiegészítve, erôsen átdolgozva (szinte újrafordítva), az azóta történtek fényében írt friss magyarázatokkal és jegyzetekkel, minden szöveghez bevezetô tanulmánnyal, bibliográfiával.

Ami megint csak a laikus számára is a legtanulságosabb, az a szövegeket megelôzô tanulmány. Ebben Komoróczy felvázolja azokat a különbözô kereteket, amelyek között a szövegértelmezés zajlott, s amelyek eleve és sokkal inkább megszabták, hogy mi lesz az egyes szövegek jelentése, mint „maguk a szövegek” (újra bebizonyítván, hogy olyasmi, mint az interpretációtól független „maga a szöveg”, „maga a mû” – aligha létezik). Attól függôen, hogy a tekercseket mikorra datálták, milyen összefüggésbe hozták a régészeti leletekkel stb. (ami mind-mind már az adott kutató elôzetes, szubjektíve elfogult döntésének a következménye volt), három értelmezési keret (s ennek megfelelôen három, egymástól eltérô jelentés) alakult ki: elôször a korai kereszténység (esetleg egyenesen Jézus élete) dokumentumaiként magyarázták ôket, majd a zsidó keresztények, s végül a kereszténységet közvetlenül megelôzô zsidóság mûveiként. Ez a három történeti keret megegyezik avval, amirôl Vermes is írt. Komoróczy azonban ehhez hozzátesz még egyet, amit értelmiségi paradigmának hív: „a megtérés útjainak keresése, amire a szövegek ezer változatban kínálnak példát, általánosabb, mint a qumráni eset: az ember természetes élethelyzete, vallási tartalom nélkül is. Ahhoz, hogy történelmi tényként határozzuk meg magunkat, ez szükséges: állandó szembenézés a régi szövegekkel, amelyek korábbi állapotokat rögzítenek, és az eleven hagyományokkal, amelyek folyamatosan változnak, napról napra, helyzetrôl helyzetre. Ez tulajdonképpen az ön-meghatározás, helyzetmeghatározás szellemi mûvelete.” A történeti interpretáció egzisztenciális életmagyarázattá fordítása Komoróczy majd minden írására jellemzô, a sumer kultúrával foglalkozókra ugyanúgy, mint a Bulgakov Mester és Margaritá-ját tárgyalóra. Ez az a „mûfogás”, amelynek segítségével mindnyájunkat érdekeltté tud tenni, be tud vonni távoli, látszólag nem ránk tartozó szakmai ügyekbe.

(Osiris, 1998. 275 oldal, 980 Ft)

Karl Jaspers: Filozófiai önéletrajz

A cím azt jelenti, hogy századunk egyik legjelentôsebb német filozófusa életének (1883-1969) azokat az eseményei vetette 1953-ban papírra, amelyek a filozófiával kapcsolatosak. Bölcs könyv, Jaspers magát a filozófiát is valamiféle bölcselkedésnek tartotta, olyan értelmes gondolkodásnak, „amelynek nincsenek olyan eredményei, amelyek a tudható dolgok formájában tartósak”, viszont „önmagamra ébreszt, s azáltal lesznek következményei, hogy belsô cselekedeteimet e gondolkodás segítségével hajtom végre”. Ez a Spinozára, Kantra és Kierkegaard-ra építô-hasonlító egyetemes személyesség nála áthatja és ellenôrzése alá vonja még azokat a (fôként Max Webertôl tanult) fogalmakat is, amelyeket pedig a kollektivitáshoz szoktunk rendelni. A nemzet, a németség fogalmáról például (amely szerinte a porosz-német területen a 17. század óta elveszett, s csupán Hollandiában meg Svájcban maradt életben) azt írja Jaspers: „Ami német, az egy nagy szellemi térben él, szellemi alkotásokat hoz létre és küzd, nincs szüksége arra, hogy németnek nevezze magát, nincsenek német szándékai és nincs német büszkesége, mert szelleme a dolgokból, az eszmékbôl, a világméretû kommunikációból táplálkozik.”

Jaspersnek mozgalmas élete volt, noha egy gyermekkori betegség miatt lakásából is alig mozdulhatott ki. Az orvosnak tanult fiatalemberbôl a pszichiátrián-pszichológián keresztül lett filozófus. Protestáns létére 1910-ben feleségül vett egy mélyen hivô zsidó családból származó nôt, akivel mindhalálig boldog házasságban élt. A nácik 1937-ben megfosztották egyetemi katedrájától, eltiltották a publikálástól. Bár „a paragrafusok gépies végrehajtása következtében” kapott nyugdíjat és szénnel-élelemmel is el voltak látva, a háború vége felé már minduntalan azt kellett várniuk, hogy mikor hurcolják ôket koncentrációs táborba. Ennek idôpontja 1945. április 14-ére volt kitûzve – az amerikai csapatok április 1-jén szabadították fel Heidelberget. (Nem árt felidézni ezeket a száraz adatokat sem, mert több lexikon – így például a „Világirodalmi Lexikon” egyébként is szégyenteljes címszava – mindjárt a nácik uralomra jutása után emleget holmi svájci emigrációt, holott Jaspers a háború után, 1948-tól 1961-ig volt Bázelben vendégprofesszor.) Életének ez a nem kívánt mozgalmassága juttatta azután az 1945-öt követô évtizedben az egyéni egzisztenciát középpontba állító filozófust arra a felismerésre, hogy „nem létezik filozófia politikai következmények nélkül, (…) s hogy mi jellemez egy filozófiát, az megmutatkozik a filozófia politikai megjelenésében. (…) Nem véletlen, hogy a nemzetiszocializmus és a bolsevizmus halálos szellemi ellenségének tartotta a filozófiát.”

A bölcselkedés és a gyakorlati cselekvés kvintesszenciájaként felfogott politika (és még tágabban: az emberi minôség, a jellem és a szellemi teljesítmény) közötti viszonyt valóban ez a két gyilkos ideológia helyezte kínzóan éles fénybe azáltal, hogy vonzáskörébe tudott vonni kitünô elméket is. Közülük talán a legkitûnôbb Martin Heidegger volt. Jaspers koronatanú a Heidegger-ügyben. Több mint tíz évig, 1932-33-ig barátok voltak (Heidegger – errôl Jaspers nem ír – eléggé gyalázatos módon ekkoriban szakított tanítványával-szeretôjével, a zsidó Hannah Arendttel is), noha ez amolyan szakmai barátság volt: Heidegger többnapos látogatásokat tett Jasperséknál, amikor is olvasmányaikról beszélgettek, arról a különösen kezdetben eltökélt szándékukról, hogy fordulatot hoznak a német filozófiába. Az a néhány oldalnyi fejezet, amit önéletrajzában Jaspers az ügynek szentel, jobban megvilágítja Heidegger nácizmusát, mint az a kisebbfajta könyvtár, amit már összeírtak róla. Ez esetben ez mindössze annyit jelent, hogy Jaspers eljut addig, hogy az olyan merô irracionalitás, mint a nácizmus volt, megmagyarázhatatlan. Amikor utolsó, 1933-as találkozásukkor azt kérdezte Heideggertôl, hogy „hogyan kormányozhatná egy olyan mûveletlen ember, mint Hitler, Németországot?”, a filozófus válasza az volt: „A mûveltség teljesen közömbös, nézze csak meg, milyen csodálatos a keze!”

(Osiris, 1998. Fordította Bendl Júlia, 150 oldal, 880 Ft)

Arthur Koestler: A Föld söpredéke

A XX. század történelmi igazságának kutatói aligha találnak alkalmasabb tanút Arthur Koestlernél. A magyar származású, 1940-ig németül, attól kezdve angolul író Koestlert sokminden ideális tanúvá teszi: páratlan – nemcsak humán, de természettudományos – mûveltsége, nyelvtudása, világpolgársága, kíváncsisága, ragyogó esze, írnitudása, s mindamellett jellemének bizonyos kíméletlensége, amely habozás nélkül szembefordította akár saját korábbi önmagával is. Legjobb mûvei ezért az önéletrajzi írások: az életét 1951-ig elmesélô két kötet (Nyílvesszô a végtelenbe, A láthatatlan írás) és két „közelkép”: a spanyol polgárháborúról szóló 1937-es Párbeszéd a halállal és A Föld söpredéke, amelyiket Koestler 1939-40-es franciaországi tapasztalatairól írt 1941 elején, s amelyik ugyanannak az évnek az augusztusában már meg is jelent, mégpedig nemcsak Londonban, hanem New Yorkban is.

Az iszonytató XX. századi történelemnek is alighanem a legiszonytatóbb közel két éve volt az, amelyik az Európa keleti felét felosztó 1939. augusztus-szeptemberi Molotov-Ribbentropp féle titkos szerzôdések és a Szovjetunió 1941. júniusi német megtámadása között eltelt. Ekkor termelôdött ki a hazugsággal elegyes erôszaknak az a mérge, amely – ötven évig felszívódva – megsemmisüléssel fenyegette az európai szellemet. Különösen reménytelennek tûnt a helyzet azok számára, akik, az európai értelmiség legjobbjai, Koestlerhez hasonlóan valamiféle liberális-szociáldemokrata baloldaliság nevében kritikusan szemlélték a nyugati kapitalizmust, megalkuvás nélküli antifasisztaként irtóztak a nácizmustól és ugyanakkor már tisztában voltak ifjúságuk eszménye, a bolsevizmus gyilkos természetével is. (Koestler ebben az idôben írta a szovjet diktatúrát elsônek bemutató Sötétség délben címû regényét.) A náci-szovjet szövetség az utolsó, a Szovjetunió antifasiszta mivoltához fûzôdô illúziójukat oszlatta semmivé. (Ezt a hazug illúziót aztán a második világháború nemhogy újra felélesztette, hanem kitörölhetetlenül a közvéleménybe sulykolta.)

Az éppen Franciaországban élô Koestlernek abban a „szerencsében” volt része, hogy mindjárt megtapasztalhatta, mit jelent a senkiföldjére kerülni, a Föld söpredékévé válni: mint a német kommunista párt volt tagját, mint volt szovjetszimpatizánst, mint gyanús baloldali idegent a franciák letartóztatták, s több tízezer kelet-európai és fôként német antifasisztával együtt koncentrációs táborba zárták. (A német antifasiszták közül sokakat késôbb a Vichy-kormány ugyanúgy kiszolgáltatott a Gestapónak, mint a szovjetek.) Koestler hónapokat töltött ott, végül az angolok közbenjárására kiengedték, de hogy elkerülje az újabb letartóztatást, beállt az idegenlégióba, ahonnan megszökött, s Észak-Afrikán, Portugálián át eljutott Angliába, ahol hatheti vizsgálati fogság után újra szabad ember lett. A könyv mindennek a leírása: kalandregény a történelmi méretû emberi aljasságról és ostobaságról. Ha idôben eljut az olvasóhoz, sokakat felébreszthetett volna. A háború azonban elnyomta hangját.

De hogy az ilyen keserûen igazmondó tanúságtétel mindig kellemetlen marad, azt bizonyítja, hogy a magyar szöveg, amelyik (az Osiris Kiadó elôvigyázatlansága folytán) az 1955-ös angol kiadásból készült, (amelynek alapjául viszont feltehetôleg az 1941-es londoni kiadás szolgált!) – csonka. Az 1941-es amerikai kiadást Koestler két fiktív levéllel zárta, s a kettôbôl együtt kirajzolódik egy olyan cselekvési program, amelyik annyira vonzó (még ma is), hogy – tanácsosabb volt elsinkófálni. Az elsô címzettje egy bizonyos Blump ezredes (hangzó név, jelentése: ókonzervatív), aki szerint Anglia „a szabadság és tisztesség sziklájaként áll szemben a Kontinens szégyenével”, míg az (angol és magyar kiadásból hiányzó) másodiké Blump elvtárs, aki szerint Anglia „a reakció és a képmutatás mélységes szakadéka”. Az ókonzervatív és a dogmatikus-elvtársi butasággal szemben Koestler programja: „újra nevetni tanítani e földgolyót”.

(Osiris, 1998. Fordította: Makovecz Benjámin, 258 oldal, 980 Ft.)

{short description of image}

PAJZS JÚLIA:

Országh = Szótár

• Országh László – Magay Tamás: Angol–magyar nagyszótár, Akadémiai, 1998. 1779 oldal, 11000 Ft; Országh László – Futász Dezsô – Kövecses Zoltán: Magyar–angol nagyszótár, Akadémiai, 1998. 1583 oldal 11000 Ft.

Az Akadémiai Kiadó a Klasszikus Nagyszótárak sorozatának elsô darabjaként jelentette meg az átdolgozott Angol–magyar / Magyar–angol nagyszótárakat. Régóta aktuális volt már e szótárak felújítása, hiszen a korábbi változat – noha számítógépen is megjelent – eredetileg az 1950-es években készült, utolsó kisebb javítása 1976-ban történt, így az eddig piacon lévô legteljesebb angol szótárunk lényegében közel 50 évvel ezelôtti nyelvállapotot tükrözött. Ezért különösen nehéz, felelôsségteljes feladat volt az új kiadás elkészítése.

Már a kötetek kézbevétele is igazi öröm: kívül ízléses, jó minôségû borítás, belül szép, fehér papírra nyomtatott, olvashatóan szedett szócikkek. A lap szélére nyomtatott regiszter segít a keresésben. A szótár használatát jelentôsen megkönnyíti, hogy egy-egy kötetben sikerült elhelyezni az eddigi kétszer kettôvel szemben.

A szótárpárt böngészve valóban számtalan új szót találunk. A lapozgatva olvasgatás élvezete után ellenôriztem, hogy az Oxford English Dictionary (OED) 1992-es kiadásában 1980 után feltûnô szavak, jelentésárnyalatok közül melyeket tartalmazza az új angol–magyar szótár. A teljesség kedvéért még két modern egynyelvû angol szótárt is bevontam a vizsgálatba. Mindkét szótár, a Cobuild és a Cambridge International Dictionary of English (CIDE), számítógépes korpusz (szöveggyûjtemény) felhasználásával készült, az utolsó két-három évtized szókincsének minél teljesebb leírására vállalkozik. Az OED-ben publikált 53 új szóból csak 21 került be az új angol–magyar szótárba, elsôsorban azok, amelyeket már a CIDE is tartalmaz (AIDS, download, e-mail, foodie, walkman). De vannak azért olyan szavak is benne, amelyek csak az OED-ben fordultak elô (Argie, backslash, coprocessor, hoolivan). Egy-két olyan szó viszont sajnos kimaradt, ami nemcsak az OED-ben, hanem a CIDE-ben és a Cobuild-ben is elôfordult már: brill, kissogram, yuppie. A yuppie felvétele azért különösen fontos (a második utánnyomásba már be is kerül), mert ez egy meglehetôsen divatos angol szó: a Young Urban Professionals rövidítésébôl eredô, kissé gunyoros elnevezés a „menô” fiatalokra. Egész bonyolult szócsalád is alakult e köré, ennek része az OED-ben szereplô yap és a yumpie is, valamint a yuppification. Ez utóbbi egy városrész átalakítása oly módon, hogy a gazdag yuppie-k jól érezzék magukat benne.

Érdekessége, mulatságossága miatt lett volna jó a kissogram, kissagram szó felvétele: ez olyan születésnapi vagy egyéb alkalomból küldött jókívánság, amit egy csinos ifjú hölgy egy puszi kíséretében ad át. (Bizonyára jól menô üzletág lehet.)

A magyar–angol szótár címszóállományának felfrissítése sokkal nehezebb feladat lehetett, mivel sem új magyar értelmezô, sem korszerû magyar–idegen nyelvû nagyszótárunk nincs. Még az Értelmezô kéziszótár „leporolt” változata is csak most készül. Így a kiadónak saját erejébôl kellett – ráadásul igen gyorsan – megoldania ezt a kényes feladatot, amely alapos, körültekintô gyûjtômunkát igényel. A címszavak közt böngészve úgy találtam, hogy ez – a rendelkezésükre álló rövid idôt figyelembe véve – viszonylag jól sikerült. A bevezetôben is megemlítik, hogy szleng szavakat is felvettek a szótárba, álljon itt néhány példa: csaj, hapsi, pihizik, zsozsó, tropa, toplák. A szleng kifejezések egy része azonban véleményem szerint nem ilyen általános célú szótárba való; a jelek szerint kritikátlanul sok anyag került át az egyik fôszerkesztô (Kövecses Zoltán) szleng szótárából. A csupán periferikusan használt kifejezéseket (például gádzsi) szerintem jobb lett volna kihagyni, a magam részérôl nem „tobzódtam” volna a kifejezetten durva szavak számos ekvivalense felsorolásának „élvezetében” sem (például az angol–magyar részben a fucked up ekvivalensei). Annál is kevésbé, mert a minden tekintetben pontos ekvivalensnek tekinthetô szó megadása ezekben az esetekben még nehezebb és kockázatosabb. Könnyen elôfordulhat, hogy a szócikkíró félrevezeti a felhasználót, aki így esetleg a szándékoltnál durvább, az adott helyzetben nem megfelelô fordítást választ. Ebben a kérdésben is követendô példának tartom az említett Cobuild és CIDE szótárak gyakorlatát: csak a valóban gyakran, akár írott szövegben is elôforduló tabu szavakat veszik be a szótárba, gondosan elmagyarázva, kik és milyen körülmények között használják azokat.

Felhôtlenebb élvezetet nyújtanak a nem kifejezetten szleng, inkább bizalmasként minôsíthetô új szavak: ciki, kápé, pofafürdô, tökjó. Külön örültem a csevely szónak, ami az idei nyár egy kedvelt publicisztikai vitatémája volt (Timár György: Egy különös sorsú pesti szó. Népszabadság. 98. jún. 3.): létezik-e egyáltalán ez a szó, ha egy szótárban sincs benne? Ha létezik, hogyan kell írni, j-vel vagy ly-vel? Itt mindenesetre megtalálhatjuk, ly-vel írva.

Természetesen számos, a technikai fejlôdésnek köszönhetô új szó van a szótárban: rádiótelefon, mágnesszalag, mikróhullámú sütô stb. Ez az új kiadás legnagyobb erénye. A társadalmi – gazdasági változást-visszaváltozást jól tükrözô szócsaládokban is bôvelkedik: adókibúvó, adókihágás, adókijátszás, adókikerülés. (Mennyi fontos szó, és ezek az árnyalatok…). Az adó szó összetételeinek alakulása jól példázza a szótár címszóanyagának változását: a korábbi kiadásban 119 ilyen összetett szó szerepelt (az adó mûszaki jelentésével együtt), az új kiadásban 134. Néhány példa a kimaradt szavakra: adótárnok, adótiszt, adóvallomás, és az újonnan bekerültekre: adóparadicsom, adószorzó, adótáblázat, adótanácsadó. Az adó elôtagú összetett szavak nagy száma jól illusztrálja, hogy a szótár szokatlanul kevéssé él a bokrosítás eszközével. Ez már a korábbi kiadásban is így volt, talán érdemes lett volna ebben a kérdésben bátrabban felülvizsgálni az eredeti kiadást. Rendszerint a magától értetôdô produktív képzett és összetett alakok egyáltalán nincsenek külön címszóként kezelve a szótárakban, csak olyankor, ha valamilyen jelentésváltozáson ment keresztül a képzett alak (például olvasó). Szerintem nem érdemes például a tûzelôanyag szó minden összetett alakját külön felvenni: tûzelôanyag-ellátás, tûzelôanyag-fogyasztás, tûzelôanyag-gazdálkodás, tûzelôanyag-rendszer, ha a megadott ekvivalensek mechanikusan képezhetôk az összetétel tagjaiból, ráadásul pedig ugyanezeket az utótagokat még egyszer felsorolni az üzemanyag szó alakjainál is. Ezek a szavak igen hasznosak – a kötôjeles írásmód miatt – a magyar helyesírási szótárban. Bokrosított formában vagy példaként még a kétnyelvû szótárban is indokolt egy-kettôt ezekbôl felsorolni.

Igen jónak tartom a kiadónak azt a törekvését, hogy az általuk megjelentetett nagyszótárak magyar címszóállományát egységesíteni kívánják. A fentebb említett kifogásaim is arra utalnak, hogy nagyon nagy szükség volna egy alaposan kidolgozott, mintának tekinthetô magyar címszóállományra. Az igazán jó megoldás hosszú távon az volna, ha – célszerûen az MTA Nyelvtudományi Intézetével együttmûködve – elkészülne egy olyan naprakész magyar címszóadatbázis, amely a különbözô méretû és célú szótárakhoz ajánlott aktuális címszólistát foglalná magába. Ebbôl automatikusan leválogatható lenne a kb. 150 000 szavas nagyszótár, a 80 000 szavas középszótár és a 30 000 címszavas kisszótár ajánlott címszóanyaga. Ez az adatbázis természetesen folyamatosan bôvülne, aktualizálódna, az idôközben divatjamúlttá vált kifejezések valamilyen minôsítést kaphatnának.

Nemcsak a szótár címszóállománya újult meg, helyenként egy-egy új jelentést is betoldottak, például a boot szó számítástechnikai „rendszerindítás” fordítását. A szócikkek belsejében hiányoltam, hogy tipográfiailag nem különülnek el az egyszerû példamondatok a kötött idiómáktól. Egy ilyen nagyigényû munkában erre érdemes gondot fordítani. Kíváncsian várom a szótár elektronikus verziójának megjelenését, talán abban megkülönböztethetôk lesznek ezek az egységek.

A nyomtatott változat alapjául szolgáló korszerû SGML adatbázis formátum lehetôvé teszi, hogy további, kevésbé tûzoltó jellegû átdolgozások készülhessenek. A késôbbi felújításokban célszerû lenne nagyobb mértékben figyelembe venni a jelenlegi lexikográfiai tendenciákat: a példákat legjobb lenne párhuzamos korpuszokból válogatni.* Arra kell törekedni, hogy mindkét irányú címszólista minél nagyobb korpuszon alapuljon, ehhez már az eddig összegyûjtött magyar számítógépes korpusz is elégséges lehet, az angol korpuszok mennyisége és minôsége pedig természetesen messze felülmúlja a magyarét. A modern angol szótárakból számos jó ötletet át lehetne venni (például vonzatok, szinonímák, antonímák a margón).

A jövô szótárához is a jelenlegi adatbázison keresztül vezet az út: ebben majd a felhasználó dönti el, hogy az egynyelvû vagy többnyelvû szótár adataira kíváncsi-e éppen, akar-e részletesebb jelentésárnyalatra bontást, vagy csak a fôbb jelentésekre kíváncsi, hány példát szeretne megnézni, milyen korszakokból, milyen mûfajokból és így tovább.

Az említett kisebb-nagyobb hiányosságok ellenére úgy gondolom, jogosan állítja a kiadó, hogy felújította a nagyszótárakat. Nemcsak a kötés és a nyomdatechnika változott, a tartalom is – a korábbi kiadásnál lényegesen jobban – megfelel a ma igényének. Bízom benne, hogy a hamarosan megjelenô német és francia szótárak is legalább ilyen mértékû és minôségû átalakuláson mennek keresztül.

* Párhuzamos korpusznak nevezik az egy (vagy több) nyelvre lefordított és egységes formában számítógépen tárolt szövegeket. Ezek közül azok az igazán jól használhatók, amelyekben mondat szinten van megjelölve, melyik eredeti mondatból mi lett a lefordított változatban. Angol–magyar (továbbá bolgár, észt, francia, román, szlovén) viszonylatban ilyen az Orwell 1984 címû regénye alapján készült párhuzamos korpusz.

{short description of image}

SZEGÔ LÁSZLÓ:

Kínai–magyar szótár

• Bartos Huba–Hamar Imre: Kínai–magyar szótár. Balassi Kiadó, 1998. 888 oldal, 3000 Ft

Ha elmondható egy szótárról, hogy hézagpótló, akkor a kínai–magyar szótárról elsôsorban ez mondandó el. Végtére is több évszázados múltra tekinthet vissza a magyarság Kína iránti érdeklôdése, s legalább fél századra a politikai, gazdasági, kulturális és megannyi egyéb területen kibontakozott magyar–kínai kapcsolatok intenzív szakasza.

Kínaiak tízezrei fordulnak meg napjaink Magyarországán, s nem kevés azoknak a magyaroknak a száma sem, akik turistaként vagy hivatalos úton látogatnak a Kínai Népköztársaság vagy a tajvani Kínai Köztársaság földjére. S korunkra immáron teljességgel tarthatatlanná vált az a (korábban is csak nyögvenyelôsen indokolható) arisztokratikus kiadói álláspont, amely szerint a kínai nyelv annyira „egzotikus”, hogy aki kínai tanulmányokra adja a fejét, nyilván ismer már néhány olyan európai világnyelvet, amelyen kínai szótár éppenséggel hozzáférhetô: „Minek tegyünk közzé akkor egyet magyarul?”

Ha tehát a kiadvány jelentôségérôl szólunk, úgy tudomásul kell vennünk: ez oly nagy, hogy eltörpül mellette a szótár valamennyi hibája. Minthogy azonban – különös tekintettel hazai könyv- és (még különösebb tekintettel) szótárkiadásunk úgyszólván exponenciálisan romló anyagi helyzetére – teljességgel valószínûnek tetszik számunkra, hogy belátható idôn belül újabb kínai szótár kiadására nem fog sor kerülni, nem mehetünk el szó nélkül Bartos Huba és Hamar Imre mûvének néhány, jóllehet nem túl jelentôs fogyatékossága mellett.

A szótár legelsô, kritikusát gondolkodóba ejtô sajátossága a terjedelem. A kínai–magyar szótár mintegy 3750 írásjegy-címszót és körülbelül nyolcezer összetételt tartalmaz. (A hazai könyvpiacon is forgalomban lévô, angol–kínai szótárral egybekötött, A. P. Cowie és A. Evison által szerkesztett, mindössze 600 oldalas kínai–angol szótárban foglalt anyag ezt csaknem 15 százalékkal meghaladja!) Bartos Huba és Hamar Imre – mint ez szótárunk tanulmányozása során kiderül – számottevô mértékben támaszkodott erre a kínai-brit kiadású szótárra; sajnos azonban annak ellenére, hogy nála, ismétlem, kisebb terjedelmû szótárat alkottak, a Balassi Kiadó gondozásában megjelent munka mérete több mint 36 százalékkal nagyobb a Cowie-Evison szótárénál, amely a szó szoros értelmében véve zsebszótár. (Szemben a magyar kiadvánnyal, amely lexikográfiai mértékkel még a zsebszótárak terjedelmét is alig-alig éri el, könyvként azonban van akkora, mint bármely középszótárunk.)

Tudunk róla, hogy Tajvanon már évtizedekkel ezelôtt elkészült egy terjedelmes kínai–magyar szótár, s vannak sejtéseink azt illetôen is, hogy azt mind a mai napig miért nem adták ki (sem ott, sem minálunk!) – ez azonban jottányit sem változtat azon a helyzeten, hogy sem a turista zakózsebébe beleférô kínai-magyar zsebszótár, sem a fordítói-filológusi munka eszközeként használható kínai–magyar nagyszótár nem áll rendelkezésre.

A szocialista világrendszer egykori tagországainak mindegyikére, így szép hazánkra is jellemzô ugyan a szószátyárkodás, egy 800 oldalas szótárban azonban még ennek figyelembevételével is ízléstelennek tûnik a három és fél oldalnyi terjedelmû elôszó. (Untig elég lett volna A címszavak kikeresése címû féloldalas, és praktikus tartalmú eligazító szöveg.) A kínai írásjegyek latin betûs átírására ma már világszerte, így a Bartos-Hamar féle szótárban is használt pinyin-ábécé mellett pedig felesleges a hangok IPA-átírásának, „magyar tudományos” átírásának és úgynevezett „magyaros ejtésének” ismertetése, sôt (meg merem kockáztatni) még a pinyin-átírás betûi által jelölt hangok leírása is – elvégre szótárt tartunk a kezünkben, nem fonológiai szaktanulmányt. (Mellékelhették volna viszont a szerkesztôk az úgynevezett „népszerû magyar” átírást, hiszen a szótár forgatói, a nem nyelvész vagy sinológus szakemberek sajnos mindmáig a leggyakrabban ezzel az átírási móddal találkoznak újságainkban, térképeinken is.)

Mind e többé-kevésbé inkább „formainak” minôsíthetô ellenvetések mellett szólnunk kell azonban arról a végül is lényegében tartalmi természetû vonatkozásról, amely a Bartos Huba és Hamar Imre alkotta szótárt lényegesen gyengébbé teszi a szerkesztése során felhasznált kínai–brit kiadványnál. A magyar szótár készítôi olykor teljességgel önkényesnek látszó módon válogatnak a Cowie-Evison féle szótár tartalmában. Egyetlen példa erre (bár még megszámlálhatatlanul sokat említhetnénk.)

Van a kínaiban egy szó: fu (=„has”, „gyomor”). A kínai–angol szótár ez alatt hat összetételt sorol fel: 1) elôlrôl-hátulról támadva lenni; 2) háttér; 3) vázlatterv; 4) hasüreg; 5) hasfájás; 6) hasmenés. Egyszerûen érthetetlen, hogy a kínai–magyar szótár e hat összetétel közül miért éppen és kizárólag a „hasmenést” minôsíti megtartandónak. (Az Osanyin-féle négykötetes kínai–orosz szótár 45 összetételt ismertet ugyan a fu után, dehát tudjuk: a Balassi kiadványa a legcsekélyebb mértékben sem kíván nagyszótár lenni.)

Szakmai körökben köztudott, mennyire kényes ügy egy-egy kínai szó szófaji besorolása. Bartos Huba és Hamar Imre úgy teszi túl magát e nehézségen, hogy semmiféle szófaji megjelölést nem alkalmaz, ugyanakkor egyes nyelvtani magyarázataiban mégiscsak operál bizonyos szófajfogalmakkal: például a ge mértékszó használatának ismertetésekor ezt írja: „ige utáni tárgy számlálószavaként számnév nélkül is állhat…”, amibôl kitetszik, hogy elismeri: igenis van a kínaiban ige, sôt számnév is.

Megint más kérdés, hogy Bartos Huba és Hamar Imre szófaji megjelölésen kívül stiláris megjelöléseket sem alkalmaz, ami olykor félrevezetheti a szótár kínaiul alkalmasint nem tökéletesen tudó használóját. (Erre is említek egy példát: a „hét” fônév kínaiul kétféleképpen mondható: xingqi-nek vagy libai-nak. Egy magára valamicskét is adó szótárnak tartalmaznia kellene azonban azt az útbaigazítást, miszerint a két szó közül az elsôt az írott és a beszélt nyelvben egyaránt, a másodikat azonban csupán a beszélt nyelvben alkalmazhatjuk. (Írásban otrombaság látszatát kelti.) Ilyesmi is nagyon sok akad, nem szaporítom a példák számát.

Kelet-Ázsia számos országában, így Kínában is a vezetéknevek száma zárt, nem az utóneveké. Vannak forgalomban kínai családnévgyûjtemények; kár, hogy Bartos Huba és Hamar Imre ezeket nem használta fel. Különösnek tûnik azonban, hogy míg a leggyakoribb kínai vezetéknevek (Wang, Chen, Zhang, Li stb.) szócikkében a szerzôk nem tesznek említést e szavak családnévi funkciójáról (igaz, Cowie és Evison sem tesz, bár például a forrásjegyzékben ugyancsak megemlített pekingi kiadású Xiandai Hanyu Cidian szerkesztôi már igen), felvesz a szótár törzsanyagába egy olyan írásjegyet (Qiú), amelyrôl semmi egyebet nem tudunk meg, csupán annyit, hogy vezetéknév. (Ugyanez alatt a címszó alatt a már említett Osanyin-szótár számos köznévi jelentés mellett még húsz összetételt is felsorol. Viszont igaz: ez az írásjegy meg éppen a Cowie-Evison féle szótárból hiányzik, szerzôink tehát elmondhatják: e vonatkozásban többet nyújt az ô szótáruk, mint a brit–kínai kiadvány.)

Összegezve az összegezendôket: jó, hogy van végre kínai–magyar szótárunk, és dagadhat keblünk a nemzeti öntudattól: nem valamely fránya külhoni szótárt fordítottunk le magyarra, hanem magunk alkottunk magunknak egyet. (Hát persze könnyû- és nehézipari termékeinkhez hasonlóan: olyat, amilyet.)

Én magam azonban ezentúl is inkább az Osanyin-, a Cowie-Evison- vagy akár még a vörösgárdista szellemiségnek sem egészen híjával lévô Wu Jingrong-féle szótárakat használom majd kínai szövegek fordításakor.

{short description of image}

BAZSÁNYI SÁNDOR:

Az alapítás esélyei

• Schein Gábor: Irijám és Jonibe. Jelenkor, 1998. 62 oldal, 680 Ft

Schein Gábor negyedik verseskötetében – miként azt a borító grafikájának két figurája (a kisebb növésû és keskeny vállú, valamint a nagyobb növésû és széles vállú) nyomán is könnyedén megállapíthatjuk – az emberi nem eredendô megosztottságát szimbolikusan megjelenítô férfi és nôi karakterekre lehetünk figyelmesek, amelyek felfoghatók úgy is, mint a költeményekben megszólaló alapvetôen egynemû hang sajátosan stilizált mutációi, más szóval mint a hagyományos költôi szereppel egyértelmûen azonosulni már nem tudó, végképp szakítani pedig még nem óhajtó ezredvégi lírikus alakmásai. E kissé hermetikus – a férfi és a nôi karakter cserebomlásának határolhatatlan gazdagságát valamiképpen mégiscsak hermetikusan határolni, mondhatni klasszicizálni óhajtó – költészet számos olyan szereplehetôséget kínál a beszélônek, amelyek az olvasó számára többek között a grammatikai számok és személyek összjátékában válhatnak letapogathatóvá, így például Az angyaloknak társai… címû nyitóversben: „– Csak szárnyam ne nôjön, csak úszni / ne tanulj meg. – Az se lenne más / beszéd, ha kitalálnánk angyalneveket… /…/… És mondanák / az angyalok… /… /… És kezdôdik ott a karok / verdesése…” kiemelés – B. S.)

Az Irijám és Jonibe kilenc kisebb-nagyobb egységbôl álló narratívája, amelyet külsô-formális (= a prózai világegésztôl elválasztó) keretként két programatikusan tematizált vers (Az angyaloknak társai…, Angyalfolt) határol, és amelyeknek belsô-lényegi (= a költôi világegészt megteremtô) keretének az Irijam és Jonibe, valamint a Jonibe és Irijám címû hosszabb költemények tûnnek, megemlítve továbbá a kötet középtáján elhelyezkedô Álomfejtés, Médeia és Szigetek címû hosszabb és tagoltabb kompozíciókat – tehát Schein Gábor kötetének átfogó narratívája a Románc és a Más vizeken címeket viselô ciklusszerûségek mentén szervezôdik, amelyeknek sajátosan archetipizáló hátországát nyújtják az említett keret- és magköltemények. E kissé mechanikus kötetleírás, tehát az alapított egész eszméjének könnyelmû és futólagos megjelenítése után annak egyik résztapasztalatát kísérlem, ha nem is körüljárni, de érinteni, nevezetesen azokat a verseket, amelyeknek fôszereplôi vagy beszélôi egy bizonyos Rico Franco és egy bizonyos Catalina.

Rico Franco és Catalina e költészet egészének olyan (mediterrán) részperspektíváit nyitják meg, amelyek dinamikusan értelmezik egymást a már említett én-te viszonyban és a szintúgy említett átfogó narratívában. E dinamikus költôi önértelmezés kerettapasztalatai pedig: „… Táncolj / velem, ó bölcs menyasszony, én / egyszerû vagyok, mint a kavics, melyet / bedobsz a vízbe, elmerülök benned.” (Rico Franco énekel 1. a Románc ciklusában) – „… Hajómat látni / fogod a parti sziklákon. Már gyengék / vagyunk, de még törékenyek: lelkünk / elveszti házát, a sötétségbe száll.” (Rico Franco énekel 2. a Más vizeken ciklusban.)

Ha a kötet koncentrikus körökben kibomló önértelmezése, mitologizáló önépítkezése nyomán elfogadjuk a német romantikában gyökeredzô tételt, miszerint a költészet alapítás, akkor azt is érdemes hozzátennünk, hogy az alapítás gesztusának nincs szüksége a folytonos önigazolásra. Hiszen igazolásul ott a puszta gesztus, a tett, a szó tette. Ám Schein Gábor költeményeiben esetenként (hálistennek ritkán) olyan határozottan önigazoló szólamokra lehetünk figyelmesek, amelyek (amellett, hogy segíthetik a tanácstalan olvasó berendezkedését e hermetikus lírai közegben) látványosan és bántóan ütnek el a versek érzéki szövetétôl. Negatív bizonyítékául annak, hogy a kötet valóban megalapítja önnön létesítô alapját. A továbbiakban – a recenzió mûfaj rövidségébôl (is) fakadó kényelmi kényszernek engedve – az olvasás során egyfajta negatív lenyomatként megmutatkozó néhány mozzanatra szorítkozom, ám ez a döntés ugyanakkor nem szoríthatja ki a kötet jelentôs „pozitivitását”, tényleges költôi hozamát – csupán, ha „negatívan” is, de utal rá.

A verseskötet kvázi-teoretikus szólamai tehát mintegy magyarázzák, pontosítják az egyébként magyarázásra nem szoruló pontosat. Ha viszont a pontos magyarázatra szorul, akkor az már nem pontos, azaz nem költészet az alapítás értelmében (más értelemben persze igen, csakhogy Schein Gábor költészetének éppen itt keresendô a miértje és a hogyanja: az alapítás nehézségeiben és esélyeiben). S ebbôl a tudatos, idônként talán kissé akarnok szerzôi pozícióból születhetnek az alábbihoz hasonló, zavarba ejtôen vegyes hangulatú sorok: „… megvalósítja a nem-cselekvést, de az én szívem telve van gyönyörrel…” (kiemelés – B. S.) (Románc) Vagy például igencsak megdöccenti a „nem szólhatok hozzád oly tisztán, / Catalina, mint a hegyi patak”-szerû sorokból álló szonett (Rico Franco énekel 1.) tematikusan is alátámasztott nyugodt hullámzását a „benne jutnak el hozzád leheletem / részei” (kiemelés – B. S.) gondolat kissé darabos megfogalmazása. Továbbá azt sem értem, hogy például miért kell a Más vizeken címû darab „Azóta / sötétségbe vetem ágyam, de nyugodt / vagyok” kezdetû mondatát ekképp befejezni: „mert a helyes szavak olyanok, / mint az ellentétük.” (kiemelés – B. S.) Ezeken a pontokon mintha különválna, külön szólalna meg a szerep (Rico Franco) és a szerzô (Schein Gábor). Mintha itt a szerep valóban szerepként leplezôdne le, amely mögött ott rejtôzik a szerzô, aki tehát nem is annyira helyzetbe hozza a nyelv alapító eseményét, mint inkább deklarálja ez irányú szándékát. Sôt amikor Catalina énekel, még akkor is ott munkál a versnyelv akaratlan önparódiájának veszélye – az alábbi sorok egyik enyhén szólva furcsa szókapcsolatában: „Testem, mint a sellôké, / ha megérintesz, távozom, / a mélyrétegekben mosok rád…” (kiemelés – B. S.) Ráadásul Catalina talán indokolatlanul kevert szólamára Rico Franco hasonló nyelvi kevertséggel énekli válaszul: „Kértelek dobbal, furulyával, hogy támadjon köztünk ellentét, mely eljuttat a nagy összhanghoz.” (kiemelés – B. S.) (Rico Franco énekel 2.)

Noha az is lehet, sôt igencsak valószínû, hogy a meggyôzô biztonsággal kézben tartott és nem kevésbé meggyôzô egységekbe rendezett költôi hanghordozás imént érintett bizonytalanságai nem is annyira a szerzô, mint inkább az olvasó határozatlanságáról árulkodnak. Azon olvasó határozatlanságáról, aki viszont lelkes határozottsággal mutathat rá a kötet jó néhány kiemelkedô darabjára, például a Canticum címûre, amelynek felszólítása – úgy érzi – nem csupán a versben megjelenített kedvesnek, de a vers által megcélzott olvasónak is szól: „Imé szép vagy, én / kedvesem, jöjj, táncoljunk / a pokolbéli gonoszokkal.”

{short description of image}

REMÉNYI JÓZSEF TAMÁS:

Helybenhagyottak

• Lányi András: Egy fellebbezés elutasítása. Liget, 1997. 143 oldal, 580 Ft

„Levelet írok: szaporodik a valóságom. Kiterjedek. Nem érzem magam határtalannak (csak semmi eufória, kis napidíjasom!), de nem bánom, hogy határaim elmosódnak.” Az írás (megírás) élvezetérôl Lányi András 1989-es kollázs-regényének egyik – hôst gyártó – hôse vallott ilyen játékos öniróniával. Igen, a Hölgyek titkárának egész konstrukcióját, a múlt századi mûfajok kedvteli imitációit, szerzôk-olvasók pezsgô szerepcseréit mind áthatotta a játék, a fölfedezô kedv, amely a pusztán szövegek által létezô dolgok egykori romantikáját egybejátszatta a textus mai kultuszával. Lányi a régmúlt s a közelmúlt diktatúráinak virágnyelvében rezignált örömét lelte, az pedig elszórakoztatta, amint a nyílt színen dirigálhatta a váltogatott szólamokat. Ügyes szerkezet, üdítô olvasmány volt a Hölgyek titkára, kiváló stílusérzékrôl tanúskodott, s midôn itt mellékes információ, hogy a szerzô filmrendezô, hogy szenvedélyes közíró, kiváló esszéista – a 89-es regényt nem csupán említeni illik: ismeretében pontosabban rátapinthatunk az új kötet erényeire s gyarlóságaira.

Az Egy fellebbezés elutasításának novellái folytatják az ismert epikai kísérletet: ha fikciókat más fikciókkal ütköztetünk, vegyítünk, a tragikomikus variabilitásban ráismerhetünk valami – egyébként megfoghatatlan – magányra és szomorúságra, amely helyzetünket jellemzi. A kötet elsô írása (Fogságom naplója) a kísérletsor allegorikus nyitánya, egyedüliként emlékeztet is a Hölgyek titkárának világára, de annak mintegy elvont képlete már. Ezután Lányi elengedi színes sormintáját, s a következô elbeszélések napjaink kulisszái közé vezetnek, a nyolcvanas-kilencvenes évek értelmiségi identitás-keresésének motívumaival. A posztreform- és kiegyezéskori dekadenciát fölváltják napjaink (nem többé és nem is kevésbé) kisszerû elkárhozás-mintái, föltûnik a politikailag s magánemberileg egyaránt otthontalan kortárs figurája, a többszörösen elvált és újralelkesült férfié, szerkesztôségi szobák és bérházfolyosók frusztrált lakójáé.

Helyben vagyunk. Illetve hát: helybenhagyottak vagyunk. Ami (aki) mozdul a történetekben, csak úgy, ahogyan Az alattuk lakó címû írás kezdetén: „Álmában feljön”. Szimultán fogásokkal nógatott holt világ. De ezek a fogások a kényszerûen szûk és untig ismert tenyészetben most nem engedik Lányit önfeledten játszani. Fantáziája néhol egyetlen ötletre szorítkozik, a kapcsolatok elpusztulásának kórrajzaira azonos sémát használ, nyelvileg okos, de föl nem fénylô megoldásokig jut. Azaz egyik alakja hiába jön rá, hogy „az elevenek mennyire hasonlítanak a könyvtárak polcain olvasatlan porosodó emlékiratokhoz”, a visszafelé-stilizálás kevesebb mûvészi eredménnyel jár. Ami így óhatatlanul túlsúlyra kerül, az az írói önreflexió gesztushalmaza. A Hölgyek titkárában ezek az elemek – az egyes elbeszélôi síkok közti – oknyomozó kommentárokként természetesen illeszkedtek a mûegészbe, itt viszont gyakran fölös magyarázkodásba csüggednek.

Pedig Lányi igen jó technikával elsajátított egy novellatípust, amelyikben az elhallgatásos, mozaikos elbeszélésmód az egymásba fordított belsô monológok torzóival valóban szuggesztív és lebegô hatású. Az Alibi, Az alattuk lakó, a Rossz hír vagy a kötet címadó (záró) darabja azt mutatja, hogy az írónak megvan az útja, amerre – az interaktivitás vagy akár az interaktivitás paródiájának sérelme nélkül – a szövegektôl visszább vonhatja magát. S a kompozíció – magáért beszélhet.

{short description of image}

VÁLYI GÁBOR:

Mozi-film

Vegytiszta, tomboló ôrület

Ha egy befutott filmrendezô szeretné egy csapásra romba dönteni addigi pályafutását, nem kell mást csinálnia, mint filmre vinni egész generációk életérzését megfogalmazó és befolyásoló legendákat – gondoljunk csak a Doors-filmre. Ezzel a fogással a kasszasiker mellett nagy eséllyel megpályázható a „Legtöbb Ember Illúzióit Porrá zúzó Film” mellett az „Évtized Leghatásvadászabb Giccse” díj is. Nos, az eddig számos remekmûvet – többek között: Münchausen báró, Brazil, 12 majom – alkotó Terry Gilliam feltehetôleg saját hideg verítékében fürdött egész éjjel, miután elsô lelkesedésében elvállalta A félelem és reszketés Las Vegasban megfilmesítését. Aztán másnap nekiállt, hogy minden várakozással ellentétben teljes sikerrel oldja meg a filmtörténet egyik legnehezebb feladatát.

Ezzel persze nem állítom, hogy a film jobb, vagy legalább olyan jó lenne, mint a gonzó-újságírás királyaként számon tartott Hunter S. Thompson alapkönyve. De az szinte biztos, hogy Gilliam olyan közel jutott a Félelem és reszketés szellemiségéhez, amennyire a nyersanyag engedte. És az már éppen elég közel van a vegytiszta, tomboló ôrülethez. Hogy a film mégsem tud akkorát ütni – viszont bizonyos tekintetben még durvább –, mint a könyv, az azért van, mert olvasás közben megússzuk egyszerre egy mondattal, a vásznon pedig legalább huszonhárom valószínûtlen dolog történik egyszerre, ami egyszerûen túl sok egy normális agy befogadóképességét nézve.

A Félelem és reszketés elôször a Rolling Stone magazinban jelent meg folytatásokban 1971 novemberében, azóta a világ jóléti államainak kákáján is csomót keresô rosszindulatú deviáns elemek – narkósok, anarchisták és egyéb hasonlóan veszélyes szabadságmániások – bibliájaként funkcionál. A gonzó hazai élharcosainak számító MaNcserek jóvoltából már évek óta magyarul is végigretteghetô, ahogy Raoul Duke – Thompson alteregója – és Dr. Gonzo levadásszák az Amerikai álmot.

A könyv cselekményét és szerkezeti szétesését hûen követô filmben a Johnny Depp által alakított újságíró és feltûnôen csúnya ügyvédje alaposan felkészülnek, mielôtt elindulnának Los Angelesbôl a Las Vegas környéki sivatagban rendezett motorversenyrôl tudósítani. Az alaposság – a szakmai igényességnek megfelelôen – fôleg a munka elvégzéséhez elengedhetetlenül szükséges kábítószerek széles választékának és nagy mennyiségének beszerzése terén nyilvánul meg. Ezek után senkit sem lephet meg, hogy a szálak – már ha feltételezzük ezek létezését – kibogozhatatlanul összegabalyodnak már az elsô megtett mérföld elôtt. Ami utána következeik, arról pedig jobb – és könnyebb – nem is beszélni. Önmagukból teljesen és többszörösen kifordult fôhôseink egy olyan városban futnak ámok, ahol a marihuána birtoklásáért húsz év, az árusításért pedig életfogytiglan jár, így a tudósítás következményei beláthatatlanok. Szinte megnyugszik a nézô, amikor a paranoid pszichózis és még ki tudja mi által vezérelt Duke és társa egyszer csak az USA kábítószerrel foglalkozó fôzsaruinak konferenciáján találják magukat.

Mégis, annak ellenére, hogy hôseink különlegesen veszélyes narkotikumok egész hadseregével támadva próbálják meg térdre kényszeríteni saját idegrendszerüket (ezt a képzavart kérem vizualizálni), nem jut eszükbe például kancelláriát csinálni bizonyos múzeumokból. Ehelyett ártatlan takarítónôket fenyegetnek puskamikrofonnal, vallástól megkattant kislányokat etetnek LSD-vel, mielôtt szodomizálnák ôket, és ôsgyíkokkal küzdenek a hotel halljában a túlélésért. Magyarul: sokkal kevésbé káros dolgokat csinálnak, mint az emberiség túlnyomó többsége tenne ennyi tiltott szer elfogyasztása után.

A fenti összefoglaláshoz hasonlóan kusza, és elsô ránézésre öncélú cselekményt azonban félreérti, aki csak a kábítószerek felelôtlen és korlátlan fogyasztására buzdításon – vagy az attól való elrettentésen – kívül nem lát más mondanivalót a Félelem és reszketésben. Pedig az üzenet ott van, bár beszéltem olyannal, aki szerint pont Johnny Depp komikusra vett alakítása nem engedi, hogy igazán a mélyére nézzen az ember. Nekem ezzel nincsen bajom, hiszen a film pontosan annyira komolytalan, mint a könyv: a hetvenes évek amerikai társadalmának kritikáját elnyomja a hurrikánként tomboló drogtéboly, és csak a végkimerüléssel küzdô Thompson delíriumos negyedóráiban fordul komolyra a szó. Akkor viszont sebészi precízióval írja le azt a csalódást és frusztrációt, amit a hatvanas évek fiatalságának zátonyra futott reményei hagytak benne, és ez a filmben is éppen elég hangsúlyt kap. Thompson tagja volt a világ elsô és utolsó olyan generációjának, amelyik tényleg elhitte, hogy hamarosan megnyílnak az addig elôítéletekbe, ideológiákba zárt tudatok kapui is, és minden, ami gonosz, értelmetlen és ártalmas, eltûnik majd a múlt süllyesztôjében. A vietnami háború, Nixon elnök és azóta még jó páran elég világosan bizonyították, hogy mégsem. Ez azért elég nagy pofáraesés lehetett.

A Las Vegasban szinte kézzel fogható az Amerikai álom, hiszen bárkibôl egy csapásra milliomos lehet – bár ennek ellenkezôje sokkal valószínûbb. A pénz korlátlan – néha már-már az idiotizmust súroló – hatalmáról szóló város szürrealitása, fôleg halucinogénekkel fûszerezve, ideális terep annak az abszurd és visszataszító valóságnak a bemutatására, amelyben mindannyian élünk. Persze meglehetôsen unalmas és patetikus lenne ez a film, ha végig nyíltan ezt sulykolná a rendezô. Így viszont: aki egy fasza drogos filmet akar látni, legalább ugyanolyan jól szórakozik, mint aki vélt vagy valós metaforákat keres a felszín alatt.

Aki attól tart, hogy a film lerombolja majd benne a könyv olvasása során vizualizált félelmet és reszketést, megnyugodhat. Különösen rosszindulatú természetem ellenére csak egyetlen jelenet volt, amiben kivetnivalót találtam: a rendôrkongresszust nagyságrendekkel monumentálisabbra vettem volna, sok ezer barátságtalan rendôrrel. De ez feltehetôleg az én perverzióm.

(Terry Gilliam: Félelem és reszketés Las Vegasban)

{short description of image}

FÁY MIKLÓS:

Zene

Egy felvonás Martonnal

A walkür második felvonása. Addigra már lement az elsô, Brünhilde nélkül, a második viszont vele kezdôdik. Érezhetô a várakozás a nézôtéren. A közönség elegánsabb a megszokottnál, a jegyszedô nénik is arról beszélnek, hogy Marton, azt mondják, már nem is olyan nagy sztár. Dehogynem, szólnak közbe mások, már megint a legjobb operaházakban énekel. Nyilván odabent is izgatottak valamennyire, Marton Évával énekelni nem olyan könnyû egy énekesnônek.

A zenekar egészen egyszerûen kétségbeejtô. Reménytelenül az. Játszik valamit a trombitás, és világosan hallani, hogy nem azért fújja a gikszereket, mert ma ilyen napja van, kicsit izgatottabb, lázas a gyerek vagy akármi, hanem mert ezt az öt hangot ô még soha életében nem tudta simán, egyenletesen, értelmesen elfújni. Ez itt az alap, efölött tessék a színpadon énekelni, és lehetôség szerint zseniálisnak lenni. Függöny föl.

Marton. Már a megjelenése más. Meglehetôsen testes, páncélban, nagy vörös parókával a fején, kezében a dárda, és úgy mozog, mint egy kézilabdázó, mint az amerikai futballban a hátvédek. Átjárja valami furcsa készenlét, erô és lazaság, harcra készülô amazon. Iszonyatosan jó, pedig még nem énekelt semmit. Elkezdi kurjongatni a hojotohót, szép, erôs a hangja, de egyáltalán nem érezni, hogy emberfölötti, amit tesz. Sôt. Már kicsit szûken van meg a csúcs, a hang ugyan egész és sértetlen, de pontosan hallani a korlátait. Wotan elküldi, ô még egyet int a dárdával az apja felé, ahogyan a jókedvû, erôs fiúk szokták egymást kicsit megbokszolni, megdöbbentô pillanat, de nagyon a helyén van a mozdulat.

Marton Évát Takáts Tamara váltja föl Berczelly István Wotanja mellett. Szóval ez az a görcs, amirôl szó van. Takáts Tamara nagy erôvel, nagyon elszántan énekel, próbálja a hangja középsô tartományán bemutatni, hogy ô is éppen olyan, mint az elôtte szóló, ami egy ideig többé-kevésbé sikerül is, de a szólam idônként elég udvariatlan módon túlmutat az énekesnô jelenlegi lehetôségein, és akkor összedôl az egész építmény. Naivan vagy álnaivan el lehet töprengeni, hogy hogyan is van ez. Van az operában tizenöt perc, abban van mondjuk öt olyan hang, amit az énekes nem tud elénekelni. Tudja ô is, tudja az is, aki rábízza a szerepet, és ha elôbb nem, akkor az elôadáson rájön a közönség is. Nem értem, hogy miben bíznak. Olyan ez, mint amikor a kettôhuszat ugró atléta kettôötvenre teszi a lécet. Nem valószínû, hogy sikerülni fog. Tegyük föl, megjön az ihlet, szerencse, csoda, egyszer összejön. De ötször, egymás után?

A példa, persze, csal, teljesítménycentrikusan hamis, hiszen nézhetjük ugyanazt az atlétát a mozgás szépsége miatt, az elrugaszkodás pontosságéért, a ruhája színeiért, a frizurájáért, a combhajlító izmaiért, és ha minden rendben van, akkor majdnem mindegy, hogy végül leverte a lécet vagy átsuhant fölötte. Az a legrémesebb, hogy nem lehet igazságosnak lenni. Takáts Tamarának nem volt szép estéje, és ez elsôsorban a levert lécek rovására írható. Berczelly István rengetegszer rezgette meg a lécet, sokszor fordul elô, hogy a hangja felsô tartománya reszketeggé, fûrészporossá vált, mégis folyton úgy érezte az ember, hogy van benne valami. Szépen feketednek és súlyosodnak a mélységei, az alakban van valami komor férfiasság, amire nem játszik rá, hiszen egészében is alig játszik, de ott van, és ettôl valahogyan a részletek ellenére is jó az egész.

Ott van Marton Éva is, és voltaképpen csakugyan azt csinálja, mint a többiek, énekel és játszik. Nehéz megfogni a különbséget, pedig mindenki látja. Van egy kevéssé ihletett rendezés, amiben helyére kerül minden. Nyilván más énekes is így csinálja, de mégsem csinálja úgy. Marton Éva egy-egy mozdulattal, gesztussal kitölti a jelenetet, értelmezi a többiekkel való kapcsolatát. Nem az, hogy letérdel az apja mellé, hanem ahogyan letérdel, együttérzéssel, alázattal, tisztelettel, de mégis erôvel.

Ingovány az egész. A különbség voltaképpen nem nagy, mégis azzal jár, hogy az egyik nem tud hibázni, a másik nem tud helyesen lépni. Az egyikbôl világsztár lesz, a másikból iparos. Veszett világ. Ne járjanak operába.

{short description of image}

KOVÁCSY TIBOR:

üveggyöngy

Sztrájkjog helyett tanyavilágot!

Most, hogy éppen hetedszer futok neki a kezdômondatnak, és szorongok, ahogy csak lehet, nehogy ismét figyelmeztessen kínlódó toporgásom elhúzódására a hárompercnyi írásszünet után automatikusan bekapcsoló képernyô-kímélô program a feketén fehér, kozmikus pontocskáival, azon kapom magam, hogy zavartan sorolgatom, mi mindenre nincs konkrét javaslata az ideológiai katyvasznak, amely reggel, miközben világosodott, elôször lassan elöntötte a szobát, alattomosan feltapadt a bútorokra, egészen az asztalon álló, díszeitôl már este megfosztott karácsonyfa csúcsát balról a könyvespolc mitológiai-néprajzi szekciójához, jobbról a konvektorba csatlakozó gázvezetékhez feszítô-rögzítô madzagig; beleragadt még az ébredô gyerekek hajába is, szörcsögve az elôszobába áradt, a bejárati ajtó alatti huzatrésen át tovább tolult a gangra, majd emeletrôl-emeletre síkosan kúszva, csorogva rádermedt az egész házra.

Pedig nem akartam rosszat, nem kerestem hálás tárgyat könnyed és rest poénkodáshoz, békétlenségben fôni, pukkadozni, ruganyozni dúlt elmék kipárállásain dehogy volt kedvem. Elôítélet-kontroll – na jó, nézzük, hallgassuk meg újra. Tekintsük a dolgot magát, lássuk az üzenetet. Valami ilyesmi mozgatta a kezemet, amikor a mûsorkezdéshez képest megkésve, a vasárnap reggeli háziszokások összefüggésében mégis inkább korán, hat óra huszonhét perckor az erôsítôn az „aux/CD/video”-ról „tuner” állásra váltva bekapcsoltam a rádiót. Elôször mellélôttem néhány kilohertznyit, valami gerjedelmes ritmusú szláv népzene hallatszott sisteregve, nocsak, na tessék, sôt: hinnye mán – gondoltam elsôre, a látókör tán tágult, mifene. Hanyatlottam volna takaró alá, párnára vissza, de az éledezô elme feddô szava mégis gondosabb állomás-beállításra intett, s joggal, mert lám, máris becsendült a gondûzött férfihang, a bukovinai csángók által vállalt áldozatok koordináta-rendszerében Ágota nénit konferálva fel, aki „hetven éves korában is székely élénkséggel”. Ágota néni a valósághoz híven elmondta, hogy a csángókat Horthy ötlete volt a háború alatt a megszállt Délvidékre menekíteni, ahonnan persze hamar és immár saját iniciatívára ismét csak menekülniük kellett. Kitelepített sváb falvakba, Pestkörnyékre, Tolnába, Baranyába hajszolta ôket a sors, másként – a riporternô szavaival – fogalmazva: megsegítette ôket az Isten. De nem idôztünk hosszan régmúlt történelmi részleteknél, a lényegre tértünk, a lényeg pedig az, hogy szoktak-e a csángók munka közben énekelni. Egy népdal, némi Pávakör, de a zárózene már nem Ágota néni.

A „Szép vagy, gyönyörû vagy Magyarország” recscsent föl, és telt-múlt a Vasárnapi újság, és valahogy nagyon nem engedte magát viccre venni. Pedig hát amúgy a szépvagygyönyörûvaggyal sincs semmi baj, csak ahogy itt minden csak patron, utal hülyén valami hülyeségre, az. És hiába minden, ami nem is rossz, Bulányi atyával például probléma-exponáló interjú készült, utalva a katolikus egyház kádárizmus alatti hát hogy is mondjam, hát szóval legfôképpen gyalázatos viselkedésére, és hogy ezt az egészet maga a Vatikán is kajálta. Vagy a vasúti riport, miszerint aki nem sztrájkolt, az fôleg megfélemlítettségbôl nem, szóval minden hiába, ha az egészet mégiscsak egy Makovecz-Baloghakadémikus-Gyurkovics nyilatkozat-koszorú koronázza, és eszerint mindenért a multik a hibásak, és a globalizáció, csoda, hogy a fotoszintézist például nem érte kritika, továbbá azok a magyar cégek (Postabank, MOL), amelyeket a még hivatalban lévô kormányzat a nyársára tûzött-tûzne, még továbbá – és itt belekeveredett a dologba valahogy a lélek is – a Magyar Televízió és Rádió. Amúgy pedig micsoda el-ké-pesz-tô pofátlanság ez a mindenféle követelgetés, amikor közbe’ meg belvízkárokat szenved a tanyavilág. A tanyavilág, melyet még csak nem is a kádárizmus tett tönkre, rombolt földig, darált be és ôrölt föl, hanem hát lényegében mindaz, ami nem az aktuális hatalom.

Büfi, büfi! – paskoltam meg szeretettel az elfúló nagy triász hátát, hiszen eddigre megértettem. Nem szabad haragudni, nincs mire. Nincs kijelentés, amely hatalmi gyakorlatot indukál vagy vetít elôre. Hatalmi gyakorlat az persze van, de körülötte a szavak, azok nem sorakoznak föl szolgálattételre, állítások közvetítésére. Önfeledt, locsi-fröcsi, magányosan szétspriccelô vízcseppek csupán. Elpárállni látszanak, de nagy tömegben – ki érti ezt! – réteges péppé gyûlnek mégis. Ez a pép az üzenet maga. A katyvasz.

(Vasárnapi újság, Kossuth rádió, január 10., 6.27–8.00)

{short description of image}

KOLTAI TAMÁS:

Színház

IV. Richárd

Shakespeare-i jambusban beszélnek, szeretnek, gyilkolnak Lôrinczy Attila Balta a fejbe címû színmûvének szereplôi, mai újgazdagok, nagymenôk, kisgengszterek, könnyû lányok, nehéz fiúk és túlvilágról kísértô szellemek. Richárd, a jó családból való aranyifjú egy külvárosi bárból kiverve, vérében fekve rögtön az elsô jelenetben ezt találja mondani: „Én aztán nem játszani születtem, / mer mikor nyerek, akkor is rábaszok…” Késôbb a nagybátyja hamvait tartalmazó urna fölött – a férfi halálát okozó vitorlásbalesetnél nem volt egészen vétlen – letámadja a friss özvegy nagynénit, Annát. A helyét nem lelô fiatalember tompult szándékát atyjának szelleme jön megedzeni, aminek következtében úgy dönt, hogy két bérgyilkossal kiirtatja egész családját, anyját kivéve. Az akció azonban balul üt ki, és az elidegenedett ifjú rossz véget ér.

Semmi kétség, az elsôdrámás szerzô a III. Richárd és a Hamlet tiszta esszenciájából hígít föl egy mai kordrámát. A mûvelet ellenirányban már többször mûködött – Shakespeare szövegére számos jelenkori maffiózó-Ricsi és elfuserált diák-Hamlet ágált a színpadon –, Lôrinczy most kipróbálja, hogy a shakespeare-i nyelv és dramaturgia képes-e a mai körülmények között létrehozni shakespeare-i konfliktust. Vagy affélét. Hiszen már a Shakespeare-értelmezések is leértékelôdtek; ha a két kor párhuzamba állítható, akkor a reneszánsz vad, nyers és formátumos, míg a jelen vad, nyers és pitiáner. Vagyis, hogy elôbbi szavamat pontosítsam, nem Lôrinczy hígít, hanem a rendelkezésére álló életminta tartalmatlan, híg. Ebben kell az összegyúrt Hamlet-Richárdnak – aki nem úgy dönt, hogy gazember lesz, hanem a gazemberségbe menekül az utált család viselt dolgai miatt – egyszerre ethoszt és végzetes romlottságot sugallnia.

Nem kis feladat sem a hôsnek, sem az írónak. A vérparázna, rongyrázó, kibírhatatlan család egyfelôl kellô magyarázat az elkeseredésre. Másfelôl új fejlemény, hogy az apa szelleme nem ad alternatívát – azon kívül, hogy vissza kell szerezni az elrabolt Rolex órát –, sôt épp az ô fennkölt semmitmondását értelmezi Richárd biztatásnak a gátlástalan tettre. (Bereményi Géza Halmi címû drámájában, amely a Balta a fejbe elôzményének tekinthetô, a mai Hamlet meg sem akarta hallgatni a múlt szellemét.) A családirtást végül a fia urnája fölött virrasztó szenilis nagypapa akadályozza meg a szerencsétlenkedô bérgyilkosokkal szemben, akik közül az egyik a fogát is otthagyja, a másik viszont válogatott tortúrákkal kivégzi a megrendelôt.

Grand guignolból bohózatba, pamfletbôl tragédiába vált oda-viszsza a darab, és az egészet a shakespeare-i blankvers fogja össze, olyan stiláris közegbe ágyazva, amelyet jobb híján retorikai argónak neveznék. A nyelv viszi a prímet Lôrinczy eszköztárában, hol az alvilági roncsnyelv „költôivé” emelése („Jaj, Ricsi, ne sírjá’, hazatépünk, / azt kész, ne feszkózz, nincsen semmi gáz”), hol a régiesség paródiája („magasb törvény szerint”), hol a társalgási sznobéria karikatúrája („too much, amit mostanában iszol”), hol az ironikus idézet-intarzia („vagyok rút, üres szibarita váz”). A nyelv rántja egybe a szörnyûségest a nevetségessel, a groteszket a tragikussal, a fennköltet a kisszerûvel, például a bérgyilkos patetikus monológjában, amikor gyerekkori emlékein lamentál nosztalgiázva, miközben idônként drasztikus mocskolódásba váltva élô áldozatának testrészeit nyeszeteli. Ez a blaszfémikus ékesszólás, amelynek több változata van, remekül mûködik a darabban. Egyet azonban nem tud: mélyebben ábrázolni. Lôrinczy szereplôinek beszédmódja modort jellemez, nem jellemet. Ez az oka, hogy a bérgyilkos nehézfiúk a gyilkossági jelenetben könnyen változnak bohózati figurává, vagy hogy a szellem-apa, szellemi arcát pótolandó, kénytelen „mennyei prostituáltakkal” megjelenni. Még a fôhôs Richárd is közhely-karakter marad a beszéd cifra szôttese nélkül. Ez fölróható a máskülönben erôs drámai (és fôleg színpadi) tehetséget mutató szerzô darabjának.

A Kamra elôadását rendezô Máté Gábornak könnyû lett volna Shakespeare-paródiát csinálni a mûbôl, ô azonban elkerülve a veszélyt, annak fogta föl a mûvet, ami: új magyar drámának. Elôadásához sajátos stilizációs rendszert alkalmazott. Ennek legfontosabb eleme Horgas Péter színházkeretet idézô, a helyszíneket és a tárgyakat jelzésszerûen, a valóságtól elemelve ábrázoló díszlete, amelyhez Füzér Annamária ruhái és a világítási, illetve zenei effektusok (Barabás Árpád) is alkalmazkodnak. Noha realisztikusabban is el tudnám képzelni a darabot (minél természetesebb közegben szólal meg a blankvers, annál frivolabb a kontraszt a tárgy és a hangvétel között), a vállalt játékfölfogás következetesen stílszerû. Különösen jó Kun Vilmos mint a hamvakat a „nemzetközi emberfeldolgozótól” védô, kretén pater familias, és Bodnár Erika mint az úrinô gondterhelt szeretetét deviáns fiára halmozó anya. Fullajtár Andreának nem igazán való a dögösen baljós nagynéni szerepe, meg kell dolgoznia érte, és az eredmény fanyar, malíciózus jellemrajz. Máthé Erzsi lefokozott, „anyakirálynôi” retorikát hoz be múltidézô stílbravúrral a színpadra. Rajkai Zoltán és a työtyörész-sémából kitörô Tóth Anita az éjszakai élet, Vajdai Vilmos és Tóth Zoltán bérgyilkosai az alvilág jellegzetes fölstilizált figurái. A fôiskolás Nagy Ervin Richárdként derekasan megküzd az angyali szörnyeteg Shakespeare-elôképekre, köznapi korunk-hôsére is utaló szerepével, bár a karakter öntörvényû eredetiségét s fôként drámáját – önhibáján kívül – nem tudja ábrázolni.

Az utolsó jelenetben Richárd a saját temetését nézi atyjának átlátszó esôkabáttól transzcendens szellemével, akit a Shakespeare-utalók filológ-profijává átképzett Takács Ferenc játszik. Apa és fia, túllépve e mai korcsmán, egykedvûen álldigál, a hétvégi meccseredményen kívül nincs mit mondaniuk egymásnak. A sírhantot lapátoló nôk eközben kiásnak egy macskakoponyát. „Szegény macska” – hommage à Shakespeare és Spiró. Avagy hogyan tesz körutat egy motívum, amíg ismét jó talajra talál.

(Lôrinczy Attila: Balta a fejbe – Kamra)

{short description of image}

Szerbhorváth György:

médiadal

KultúrTévé, a kultúrtévé

Hmmnya, nyögtem fel, mikor arról hallottam, a kultuszminiszter kultúrtévét óhajt beindítani. Ez már hír, mi több, szenzáció. Ezzel már lehet valamit kezdeni. Mert mi az, hogy az MTV-sek szerint a Duna TV-t be kellene olvasztani? – ez nem egy nagy ötlet. Az lenne a nagy vasziszt, ha a TV2-t vagy a RTL-t szándékoznák beolvasztani kormányzati segédlettel – bár ahogyan a dolgok állnak, még ezt is meg fogjuk élni (lásd a kidolgozás alatt lévô „A keynesi pluszbevitel alkalmazása a médiában” címû Fidesz-MPP dolgozatot).

Szóval kultúrtévét kell csinálni, így a jelszó. Ha pedig tévé, akkor tévékritika. Rögtön beindultam, pedig még egy fia mûsor sincsen kész, egy fél mûsorterv sem, de még az alapvetô orientáció felvázolása is elmaradt t. miniszter úr részérôl.

De énnékem kritizálhatnékom van. Most olvastam az egyik Ezredvégi beszélgetést, melyben bizonyos Detlef B. Linke, bonni agykutató elmondta, hogy a zenehallgatás vagy zenélés közben mindkét agyféltekénk aktiválódik. Igen ám, de megfigyelték, hogy a zenekritikusnak zenehallgatás közben inkább a beszédért felelôs agytekéje aktiválódik csak, hiszen rögtön arra koncentrál, mit is írjon.

A tanulság tehát, hogy éppen az, aki kritizál, figyel oda legkevésbé magára a dologra.

Hát nézzék el nekem, ha én is csak fél agytekével tudom most feldolgozni a kultúrtévé elindításának ötletét, legyen mentségemre, hogy Linke szerint tévénézés közben az agy éppen fordítva dolgozik mint egyébként, és fölöttébb gazdaságtalanul is. Amibôl nem más következik, hogy a jó tévékritikus éppen attól jó, hogy nem néz tévét.

A kultúrtévét még nehéz is lenne, de elképzelni el lehet (és ez hozzásimul agymûködésünk hagyományos tendenciáihoz is). Az elsô nagy kérdés: mi a kultúra? Illetve: mit ért kultúrán Hámori? Mert ma már nem arról írnak tanulmányokat, hányfajta kultúrfogalom él s virul, hanem azt összegzik, hány tanulmány számolgatja össze, hogy hányfajta kultúrafogalom van. A kormányzat azonban sejtelmes, ám mi résen vagyunk: ez évben prioritást a millenniumi kultúrmanifesztációk élveznek, bizton számíthatunk hát arra, hogy a KultúrTévé hírmûsorai napi három szoborállítást fognak bemutatni („Maradjanak velünk, következik az Elsô Vonyarcvashegyi Szent István Szobor felállításáról szóló reportázs”); a forrónyomonos stáb pedig hetente készít majd dramatikus felvételeket arról, miképpen halad a kultúrházakból kialakított kocsmák visszakultúrházasítása. Sanyi bá’ és Pista bá’ sörösüveg helyett ezentúl színházi kellékeket fog kezében szorongatni, mert a kultúra alulról épül (vö. még báziskultúra). Akárcsak minden Makovecz-épület, melyek építését – természetesen – organikus live-adásban kísérhetjük majd figyelemmel.

Félre a viccel, a KultúrTévé megalakításának ötlete minden szoclib érzelmû kultúrmunkásban vegyes érzelmeket vált ki. A kabinet ugyanis hirtelen mindent támogatni akar, ami „örökség”, nem vacakol: a mûvelôdési házakat meg a mélygarázsból kinövô elitista magaskultúrát is. Meg a köztereket is, és itt már mindenki elôtt leesik a tantusz. Szociológiai nyelvezettel szólva, a hülye elôtt is világos, a KultúrTévé – a köztéri szobrokkal együtt – az Új Nemzeti Identitás reprezentációját kívánja elôsegíteni. És ha már ÚNI, akkor politika. „Fenn” ugyanis belátták, hogy a kereskedelmi televíziózás nyomulása átformálja a már amúgy is teljesen átformálódott nemzeti identitást, és ez bizony nem a konzervatív erôk malmára hajtja a vizet, mert Horthy fehér lovon, az árvalányhaj és egy menyecskekórus összesített hírértéke messze alulmúlja azt, ha egy amerikai gyermekorvos nôvé operáltatja át magát, és továbbra is harmonikus életet folytat feleségével. Itt valamit tenni kell, gondolták az ÚNI-ra építôk, és engedve a posztmodernitás strukturális kényszerének, nem másba akarnak kezdeni, mint tévé révén visszaváltoztatni azt, amit a tévé változtatott olyanná, amilyenné, s ami éppen nem simul az ô értékrendszerükhöz.

Elôször arra gondoltam, még siker is koronázhatja törekvéseiket, amennyiben heroikus kísérletüket azokhoz a kalózhajókhoz mérem, melyek a nyílt vizeken hánykolódva adtak új típusú, már kereskedelmi jellegû rádiómûsorokat is, széttörve a korábbi status quo-t (egyszersmind a zárt nemzeti tereket) a rádiózás terén. Ám ez rossz hasonlat, a KultúrTévé ugyanis nem kalózadóként indulna, hanem hivatalos kultúrpropaganda-tévéként; ezt beetetni a néppel meg súlyos milliárdok elkótyavetyélésével sem lehet.

Marad hát a remény, hogy ezen milliárdokat ún. belsô forrásokból halásszák elô (s nem az adófizetô polgárra számítanak ismét), úgysmint Deutch privát minisztériumától – a sport is kultúra azért –, Nemeskürty huszonöt milliárdjának azon részeibôl, ahová maga Nemeskürty nem pályázik, esetleg az agykutatásra szánt pénzekbôl.

Mert azt tegyük hozzá, hogy dr. Hámori amúgy neurobiológus, és e szakma az agykutatástól nem esik oly messze, mint speciel a tévékritika. De a miniszter úrnak szólhatna valaki, hogy a tévé nem az a média, amely belepászol a NKÖM kultúrkoncepciójába, lévén – ismét Linkét idézve – a televíziózás inverzió: „evolúciós struktúráink használatának visszájára fordítása”. És egy ilyen kormánytól mégsem várhatjuk el, hogy tovább erôsítse azt a médiát, amely a Nagy Magyar Örökséget széjjelbombázza. Vagy ha elvárjuk, akkor egy másik kormányról van szó.

(KTV, még adáson kívül)

{short description of image}

Wehner Tibor:

Tárlat

Friss téli akvarellek

Mûvészeti életünk jelenkori történései különös kapcsolódások, érdekes kapcsolatteremtések révén érnek mûvészettörténetté, kultúrhistóriává. A Magyar Vízfestôk Társasága és a Pro Kultúra Sopron társaság Akvarellek az ezredvégrôl címû, tizennyolc kortárs alkotó mûveit felsorakoztató, a soproni Festôteremben rendezett, decemberben megnyílt tárlata a XX. századi magyar piktúra akvarellfestészeti ágazatának egyik legavatottabb mûvelôje, „Soproni” Horváth József munkássága, életmûve elôtt tisztelgett, felvonultatva a hûség városához erôs szálakkal kötôdô, féltôn ôrzött oeuvre-bôl is néhány alkotást. Horváth József, aki e finom, érzékeny festésmód kitüntetett jelentôségû alkalmazása révén alkotott maradandót az akt-, a portré- és a zsánerfestészet mûfajában – és akinek tájképfestészete érdekes módon ezen virtuóz lapok mellett kissé háttérbe is szorult –, mûveivel elismerést aratott a Magyar Akvarell- és Pasztellfestôk Egyesülete két világháború között megrendezett azon tárlatain, amelyeket az 1910-ben megalakult mûvészeti szervezôdés rendezett. Az akvarellisták egyesülete csak a második világháborúig mûködhetett; a szocializmus évtizedei nem kedveztek a mûvészeti szervezôdések, a társaságok fennmaradásának és létrejöttének sem, de azért 1968-tól, az Egerben megrendezett országos biennálék jelezték, hogy az akvarellisták körében is elengedhetetlenül fontos, nélkülözhetetlen egy olyan szakmai fórum, ahol az ágazat alkotói és alkotásai rendszeresen találkozhatnak, ahol a szakma idôszerû kérdései tisztázhatók. Nos, az egri biennálék vissza-visszatérô szereplôibôl verbuválódott élcsapat 1990-ben – vállalva a század elsô felében mûködött elôdök hagyományát – megalakította a Magyar Vízfestôk Társaságát, amely az elmúlt közel tíz év során számos kitûnô rendezvénnyel írta be nevét festészettörténetünk lapjaira. A klasszikus, de a meg nem merevedô, meg-megújuló technika által összefogott mûvésztársaság aktivitásának példaértékû megnyilvánulása volt az 1993-as, nagy szakmai feltûnést keltô budapesti Színes víz címû kiállítás, majd emlékezetes bemutató gyanánt rögzôdhetett az emlékezetben a millecentenáriumi programsorozat jegyében szervezett 1001 vízcsepp címû tárlat is, de akár hivatkozhatnánk az 1995-ös Víz–fest-ôk bemutatóra és szimpozionra is.

A kortárs magyar festészet rangos bemutatójaként értékelhetô kiállítással szembesülhetett 1998 telén a soproni Festôterem látogatója. A tárlat anyagában az idôs mesterek, az immár a XX. századi magyar mûvészet kiemelkedô fontosságú életmûveit építô alkotók – Gyarmathy Tihamér, Lossonczy Tamás és Deim Pál – kompozíciói mellett jelen voltak a középgeneráció és a fiatalabb nemzedékek munkái is. Az akvarell kötöttségekkel terhes, de mégis fantasztikus szabadságot teremtô természetét, korszerû alkalmazhatóságát tanúsította Bikácsi Daniela, El Kazovszkij, Földi Péter, Légrády Viktor, Stefanovits Péter és Szily Géza három-három alkotása. Ugyancsak három szép mû idézte a tavaly váratlanul elhunyt egyik társaságalapító, Simsay Ildikó mûvészetét. Mindemellett Bukta Imre, Butak András, Erdélyi Eta, Magyar Gábor, Mayer Berta, Pokorni Péter, Polgár Csaba, Tolvaly Ernô fellépése eredményeként felmérhettük Sopronban, hogy ez a technika – a mûvészeti kifejezések, a mûnemek, a mûfajok és a mûalkotás-státus radikális változásainak, módosulásának, átminôsülésének korában – már csak ritkán jelenik meg tiszta formában; a vízben oldódó festék, a vízfestés rendszerint más anyagokkal, más metódusokkal keveredik.

S miként a nyugat-dunántúli városban konstatálható volt, Budapesten, az egri Dobó István Múzeum gyûjteményébôl válogatott akvarellfestészeti kollekció Kempinski Galériában rendezett karácsonyi tárlatán is regisztrálhattuk: a laza technikai kapcsolódáson túl minden mû különálló, autonóm világ. El Kazovszkij és Hegedûs 2 László, Szentgyörgyi József és Szikora Tamás, Lóránt János és Vizi Tihamér, Ferenc Tamás és Bartl József, Krajcsovics Éva és Szemethy Imre tiszta és kevert akvarelljei szerteágazó törekvéseket körvonalaztak. Geometrikus hangsúlyok és lírai absztrakt foltkompozíciók, nagyvonalú motívumhasználat és aprólékos részletezés, a valóságra utaló, de bonyolult áttételekben játszó stilizáció és festôi látomás, szimbolikus megjelenítés és jelszerû összegzés, szürreális és transzcendens álomkép, egyéni mitológia és hûvös tárgyszerûség – talán ezek lehetnének a címszavak, amelyek kibontásával ezen együttes közelébe kerülhettünk. S valamifajta biztos támpontot keresve – visszakanyarodva a klasszikus eszményekhez – Supka Magdolna 1996-ban közreadott eszmefuttatásához fordulhattunk: „Ez a technika ügyességet kíván, de ennél többet és mást is, azt a fajta – a formát és a tartalmat is stilizáló – átszellemiesítô artisztikum-érzéket, amelyre igazában egyetlen fogalom talál – a poézis. Ezt nem említik az akvarell kívánalmaként, nem is tanítják, de voltaképpen ez magának a mûfajnak a szellemi habitusa, magatartása, a mû egészének bensôséges, emocionális kifejezése – olyasmi, mint amit az írás mûvészetén belül a prózához viszonyítva a vers szelleme, ritmikája és metaforáinak nemes pátosza jelent a mûfaj sajátosságaként.”

{short description of image}

Bakács Tibor Settenkedõ:

fotográfia

Kotnyekeskedés

Haszontalan baromállat a kritikus, lássuk be százegyedszer is. Például már évek óta mondom, hogy a magyar szellemi élet s szûkebben filmmûvészetünk elásott, vidéki számûzetésre ítélt, katalógusba nem szereplô drágaköve Kotnyek István (látom én is, mekkora közhely ez a drágakövezés, de csak Varnus Xavérnak szabad közhelyszerûen eredetinek lenni?). Az esztétikai szakvélemény és a mûkedvelô Magyarország megtartó tudatában mégsem szerepel a szakállas, apró termetû nagykanizsai lakos neve és személye. Ô maga is tehet errôl, persze, tûrhetetlen civil pimaszságnak tûnik, hogy klasszikus amatôrként várja a helyi járatot, mely munkahelyére viszi. Kotnyek István nem filmjeibôl vagy fotográfiáiból él, hanem szolid polgári foglalkozása után kapott havi bérébôl. Még számlakönyve sincs. Durva avantgardizmus ez, belátom. Ha a hülyéknek kell a hasonlítás, az elhelyezés, hát Huszárik Zoltán kisfilmjeiben kijelölt irány folytatódik, talán Tóth Janó tárgyérzékenysége ismerhetô fel, de ezt tényleg csak a lassú hülyéknek. Olyasmiket látni képein, amikre a profik csak két teli kanna rizling után képesek emlékezni az ájulás elôtt. Kotnyek civil a pályán, ami a hülye, a trotli és a szerencsétlen udvarias megfogalmazása. Évekig dolgozik egy filmtervén, szupernyolcra forgat, nem pályázik támogatásokra, nem szerepel a médiában. Hétvégén alkot, már ha túl van a porszívózáson és a bevásárláson. De különösen alkalmatlan személyiségszerkezete és a struktúrák iránti kriplisége sem tudja feledtetni a kritikusban, hogy amit lát, vagy kezébe fog (például ez az A4-esnél kisebb album, amit Talált tájaim Zalában címmel adott ki a Zalatour nevetséges példányszámban) az van, nagyon van, olyannyira, hogy büntudat nélkül nem is hazudhatjuk magunknak a semmit. Még a tök fölösleges kritika is jobb, bár zavaró, hogy Kotnyeket berántja mégiscsak a médiába, holott ô kívül akart lenni…, na így megy ez, el van baszva mindig, ha a média fölsliccelt szoknyájában megjelenik.

Haszontalan baromállat a kritikus, ha pont a leglényegesebb pillanatban nem áll fel benne a kategorikus imperatívusz, az esztétikai tetszéstôl kövér fogalmi fallosz. Elcsábítja tárgyát s kielégítetlenül hagyja. Vagyis nem hiszem, hogy Kotnyek Istvánnak jobb lesz, hogy most róla olvasnak. Naivul: Ki hiszi el nekem, hogy a soha, sehol nem látható Zala -képeit nézheti végig az albumban. S itt a „Zala” szó a totalitás fileneve. Ki hiszi el nekem, hogy egyedül Kornis Péter képes hasonló erejû, lélegzésû képekre. Kotnyek metafizikus tartalmakat lát bele a tájba, ami által valóban mélyebb jelentésû és totálisabb lesz az, ami rejtôzködése miatt primitíven egyszerûnek és jeltelennek mutatja magát. Kotnyek elôtt, illetve általa nyílik meg a fizikai világon keresztül átcsillanó Lét ok (azért sem írom le Isten nevét). S ami ennél is fontosabb, hogy képes lelkileg és technikailag is annak közvetítésére, amivel találkozik. Fölfogja, megragadja, közvetíti. A köd mögött a Deus Absconditus, és Kotnyek képes a ködön átnyúlni, belesétálni. A köd mögött történik valami. Kotnyek se tudja, hát még én. De ha ilyenkor találkoznál vele, biztosan törölgetné kezérôl a vért, a párát, és a köröm alá száradt angyalszárny pikkelyeket.

Söjtör, Rádiháza, Nagykapor, Miklósfa, Gôsfa, Rigyác, Bázakerettye – ezek címek, képek címei. Nemsokára képtelenség lesz térképen kutatni utánuk, ugyanakkor talán ez az egyetlen esélye ezeknek a településeknek, hogy az örökkévalóság részei legyenek. Vagy nem. Mert mondom, haszontalan baromállat a kritikus, aki még arra sem képes, hogy jóslatában higgyen. Ha realista akarok lenni, mint egy kiló zsír, ki kell mondanom: Kotnyek mûvészetérôl – egy kivétellel – halála után hamar megfeledkezünk. A szellem önfenntartó rendszere már régóta sérült. A múzeum pedig a kispolgárság bosszúja. De az az Egy kivétel, aki számontartja és értékeli Kotnyek Pista „dolgait” elég lesz a teljes vigasztaláshoz is. Jó erre gondolni.

(Talált tájaim Zalában – Kotnyek István fotói; Kiadó: Zalatour)

{short description of image}

Varjasi Farkas Csaba:

élet-stíl

Nincs több szívás

Kezdetben vala a nevenincs kafé. Legalábbis sokáig így hívtam a furcsa Gaudi-utánérzést és az IPM-bôl (InterPress Magazin) ismert Boris Vallejo rajzainak imázsát keltô kávéházat a Horánszky (ipéemes idôkben még Makarenko) utca sarkán. Aztán valahogy kiderült, hogy az ízzé zúzott fajansszal és fémmel bélelt ajtó fölötti ákombákom a Darshan nevet takargatja. Ez biztos jelent valamit szanszkritul vagy perzsául, de sosem volt alkalmam megkérdezni a pultoslánytól, mert az étlapon többféle rántotta is szerepelt, és ez elvonta a figyelmem a névadás rejtelmeirôl.

A Darshan pár hónap alatt jól belekopott az alhambrai hangulatú cirkogejzír filmszínházzal és a szép emlékként lelakatolt Tilos az Á-val fémjelzett Krúdy utcai alternatív tengelybe. A meredek dekort jól kiegészítették az ablak melletti asztalnál herbateát szürcsölô sápadtarcúak, akik szerintem a szemközt megnyitott Iguana hippirutibutik fizetett statisztái, ehhez kétség nem fér. A hely szecessziós átirat, gondtalanul válogatott bolhapiaci bútorokkal esetlegesítve. Már mióta azt rebesgetik, hogy a Krúdy lesz a mi Camden Townunk, amolyan bohém negyed, ahol csôstül lehet majd trapézgatyát is kapni, meg lemezeket, meg tetováltatni, és olcsón jót enni, kiülôs kávéházban ejtôzni. A Darshan biztató indításnak tûnt, de a Mikszáth tér kissé túl konszolidáltra sikeredett tatarozása eloszlatni látszott a hely szellemét. Az Á környékét távol s közel nem lengik be már ferde illatok.

Most viszont – a plázák és centerek dömpingjéhez nem fogható szerénységgel – megnyílt a Darshan udvar. Szolid kis földszintes józsefvárosi udvarház, ami valahogy, valamikor megúszta az eklektikus telekspekulációt és többemeletes tûzfalak közé szorítva várta a jobb idôket. Addig is koszos liszttel és ázott fûrészporral felszórt padlójú állami pékség árult itt fincsi sóskiflit. Aztán jöttek a betonkeverôk, és csak a meleg okkerszínre festett homlokzat, meg a háznál is nagyobb, számítógépen rendelt épületcsodát és fantáziadús kivitelezô cégneveket felmutató gigantposzter hiánya árulkodott arról, hogy itt valami nem mindennapi készül.

Aki belép a bambuszból mívesen rakott nagykapun, hagyjon fel minden prekoncepcióval és legyen pszichedelikus készenlétben. A Pocahontas háttérrajzolói és Vámos Rousseau fogtak össze, hogy ezt a díszletudvart megálmodják. Szemközt a Darshan udvar Café portálját mozaikkúpok ôrzik, fölötte téglából rakott torontáli szônyeg-minták elképesztô színekben, az egész lezárásaként pedig orgonasíp oromzat, és mindez egy ablakokkal gyéren tûzdelt irdatlan tûzfallal keretezve. Lélegzetelállító. Körben az udvar egy pueblo belsô sikátorának hangulatát idézi. A viszonylag alacsony párkányt meleg vörhelyesre pácolt natúr deszkákkal elôbbre ugratták, így lett a térbôl védett átrium, és nem egyszerûen átbuherált józsefvárosi belsô udvar. Bizarr oszlopok tagolják a burjánzó mintáktól hemzsegô homlokzatot, a sarokban kis mézeskalácskunyhót kerítettek el, feltehetôleg a DJ Vasorrúnak és keverôpultjának szabadtéri bulikhoz. A falat stilizált életfák, megkövült állattappancsok és cápauszonyok tacepaózzák tompa földszínek és valószínûtlenül élénk kékek, mély bordók és feketék keverékében.

A belsô tér sem sokkal visszafogottabb. Egy tenyérnyi falfelület nem maradt parlagon, festett muráliák indáznak körbe. A lámpatestek festékhullámot vetnek. Minden felület izgalmas, taktilis: a vakolat egyenetlenül elkent, a falakra is felfutó gazdag padlómozaik szabálytalan töredékekbôl rajzol szabályos mintákat. A terem végében kabbalisztikus falfülkék közül úszik elô egy festett viking hajó. A mágikus realizmus jegyében fogant kéksárkány boxok bambuszrúdjai a plafonon teljesednek pálmafákká az ifjúságvédelmi szervek glaukómás szemei láttára, bár a Kis növényhatározó szerint a páratlanul szárnyalt és feltehetôleg gyantás tapintású levelek a cannabis sativa, vagy indiai kender tartozékai. Aki ezen a felismerésen felbuzdulva sodrásra ragadtatná magát, a hártyapapír megnyalása közben olvassa el a jól látható helyeken kifüggesztett El Tantorito táblácskákat, miszerint bárminemû drogfogyasztás a helybôl való kitiltást eredményezi, úgy is mint vonja maga után. Húzós. Ami atilos, az tilos. Mármint áááá, EZ itt nem a Tilos, akarják mondani a tulajok, nehogy félreértés essék már a legelején. Nincs több szívás a Krúdy utcában. Aki révületre vágyik, az mélázzon az indákon, vagy térjen be a szantálszagú Filosz könyvesboltba, szintén a pueblo berkein belül, és vegyen meditációs könyvet.

A tiltó táblák ellenére a hely határozottan jobb, vagányabb, mint a szemközti ôs-Darshan: nagyvonalúbbak, szellôsebbek a motívumok, bátrabbak a színek, absztraktabbak és ötletesebbek a muráliák. Hogy milyen hagyományokra támaszkodik ez az egyveleg? Józsefvárosi elôképekre biztosan nem. Talán Lechner legelrugaszkodottabb munkái foghatók ehhez, Hundertwasser pökhendi exhibicionizmusa viszont eszünkbe ne jusson. Ilyen dimenzióváltást utoljára a prágai aranymûvesek utcájában éreztem, ahol Kafka valószerûtlenül aprócska háza szürkéllik. Egy elvarázsolt mesevilágot gyúrtak össze ezoterikus anyagokból példamutatóan jó minôségben és odafigyeléssel. Mit nekik organika, high-tech, meg decens polgári elegancia? Minden részlet arról mesél, hogy jó itt lenni, pontosabban valaki vagy valakik törôdtek azzal, hogy jó legyen itt lenni. Nincsenek negyedmegoldások és fájdalmas huszárvágások, rosszul találkozó anyagok, félbehagyott ívek: legalább annyi gondolat van itt befalazva, mint tégla. Nagyon kellett egy ilyen hely Pesten. Nincs több szívás!? Valaki, vagy valakik tényleg világvárost építenek itt.

(Darshan udvar, VIII. ker., Krúdy utca 7.)