Az ÉS minden hónapban felkér egy költôt, hogy legyen ô a VISSZANÉZÔ, válasszon ki a huszadik század magyar költészetébôl egy verset, a kevésbé ismertek közül, és fûzzön hozzá néhány sort, amibôl kiderül (ha kiderül), hogy milyen kapcsolat áll fenn közte és a választott vers között.
Álmodom is vele néha.
Ezzel a verssel.
Nagy, megfoghatatlan, érzéki álom, akár a szélesvásznú filmek az illatosított panoráma-moziban, San Francisco rakpartján, ahol a mozi téglaépületére ki van írva: Hershey’s Tropical, ezt az étcsokoládét osztogatták az amerikai katonák 1945-ben, amikor elmúlt az életveszély, de voltaképpen nem is tudtuk, hogy életveszélyben vagyunk, ahogyan a vers fôszereplôje sem tudja, csak lehunyja a szemét, és beszél, beszél a megittasodott világnak. Nagy, megfoghatatlan, érzéki álom.
Csónakok egész sora várakozik az öbölben. Csupa néma hattyú. Az újplatonisták szókészletébôl úsztak ide, Petôfi feje fölött húztak el, és mire a Tiszára értek, egybemosódott sajka és hattyú, léleklátás és némaság. A Genezáret taván ôk voltak a megtestesült félelem. Nem tudjuk, mi következik.
Nem tudjuk, mert pattanásig feszülnek az érzékek. A tavon végigvonul a hold. A csónak roskadásig. A halász olyan kimerült, mozdulni sem tud, társa énekbe fog, félhangon, a többi átveszi, két másodperc, és zsong a tavon az ének. A Mester nem énekel velük, kicsinyég távolabb áll, mondhatni, magasabban, a Genezáret holdfénye felszökik az arcára – vagy az arcának fénye folytatódik a tavon? Ilyesmit nem való megkérdezni, az elnémulás pillanatában fizikum és metafizikum között nincs nagy különbség; az újplatonisták szerint a hattyú maga az emberi lélek.
A glória pedig nem a fôalak feje köré kerül, csak a hegy köré; ezüstös glória, a holdfény járja tovább az útját. Bekapcsolódnak az ünnepélybe a ciprusok, illatuk senkit sem téveszt meg, a gyász jegenyeforma fái ôk, lombjukat Petôfi gyûjtötte Etelke sírjáról, a bûvös illat inkább valami boszorkányost csempész ide, valami balsejtelmet, tessék vigyázni ott fenn a hegyen! A hold közben magasabbra hág, az ég tetôire, mintegy háztetôire, mintha laknának ott is, és vesztegel a hold, mint egy ijedt jármû.
Holott tavasz van mindenfelé. A hegyoldalon virágzik a szôlô, az, amit Józsua kémei cipeltek a vállukon, jeléül annak, az ország gazdag és belakható. Földön kell lakni. Innét, lentrôl látjuk a nagy árnyakat, a távolságot, halljuk a gerlék idegesítô burukkolását. Az árnyra ráfogjuk, hogy kék. A gerlebúgásra, hogy nászdal. A földre boruló nagy igézet merô illúzión alapszik, azon, amit hinni szeretnénk.
És akkor a hegyen megszólal a hang. A magányos férfi odafönn lehunyja a szemét, és beszél, beszél a megittasodott világnak. Hitelesedik visszafelé minden. A madarak, az árnyak. Az ormok közelsége, a szôlô íze. A hold továbbvonul, a ciprus beáll az élôk közé, a glória a helyére csúszik, a fény koordinátarendszerében Mester és tanítvány, elakadt hullámverés és zsákmánnyal teli csónak együtt fogalmazza meg a Nyolcszögletû Boldogságot, teljes és erôs és zengô hangon, s a Genezáret elsötétült vizérôl ráfelel a visszhang, Hershey’s Tropical, sivatagi katonainduló ebben a nagy, megfoghatatlan, érzéki álomban. Hattyúdal.