TÉREY JÁNOS:

A Két malomtól a Szent Annáig

1986-ról nyolcvanhétre virradóra

dagonyáztam a nihilben.

Beköszöntött elsô zacckorszakom.

Hajnalban keltem. (Azóta csak

borgôzös hazautakból ismerôs ez a napszak.)

Ovális tisztást vágtam a tenyeremmel

a tükröt borító páratakaróba.

Bibliai átkok hagyták el az ajkamat,

míg leápoltam vadonatúj pattanásaim,

és nem borotválkoztam csakazértse.

Az Országzászló lépcsôi elôtt

zakóztam egyet a Bem téri tükörjégen.

Isaura telén negyven centis hó hullott.

(Az ózonlyuk vagy mi a fene bekavart azóta.)

A Honvédlaktanyánál fölkaptam a villamosra,

amelynek homlokán ott díszelgett

a hívságos szám, az 1-es.

(Az egyetlen, hírmondónak maradt

vonal. Harminc éve hetet tartottak számon.)

Zötykölôdtem a Péterfián. Már és még üres volt

a majdani Debrecen Plaza telke.

Mellette a városgazda háza, a családi

hagyomány szerint gazdálkodó ôseink építették.

Tanítóképzô, Csokonai szobra, Kálvin

tér, Nagytemplom, Piac utca – mondanám,

de akkor még javában Vörös Hadsereg útja.

... És aztán – szigorúan csak képzeletben –

átszálltam a 4-esre a Szent Anna-saroknál.

Egy júliusi délelôttön, középsô

és nagycsoport között, rávettem

a Mamát, hogy járjunk a végére

ennek a titokkal teljes vonalnak.

Egyvágányú villamos kelet felé.

A kocsi bevárta az ellenjáratot,

és a Dohánygyár elôtt pakolt le minket.

Ha visszaszállhatnék rá valaha!

Ha egyetlen intésemre megint

sínek tarkítanák az aszfaltot,

tapinthatóvá válna a csoda.

Csoda, mintha aszúborrá változott

volna áldásosztó kezemben a csapvíz,

nemesfémmé a hitvány kacat.

Még vihetném valamire.

KUN ÁRPÁD:

Térkép Janának (I.)

Van valami alagút, szívem, ami

összeköti a Damjanich utcát a Trasteverével,

valami alagút, ahol Mucius Scaevola

átrohant (jobb keze mint a fáklya), és

megkönnyebbülten füstölgött a hetedik

kerületi, olcsó esôben, félórára rá

felpofozott egy akadékoskodó éjjel-nappalist,

aki nem fogadta el az obulusát

(teljes gyógyulás!). Ha pedig

gesztenyék kopognak a Gorkij fasorban,

minden ötmillió-egyedik ôrült mandinerbe kezd,

ripityára töri a bútorokat egy prágai lakásban,

költözik a nagylány Budapestre,

követve vadul a visszapattanó vadgesztenyét.

Lenne egy alagút, vagyis egy briliánsfényben

fürdô cseppkôbarlang, ahol egybenyílik

a mittudoménmi a mittudoménmivel,

ahol eltéved egy egész koncertzenekar,

csak az illemhelyre rohantak ki

(romlott volt a rák a fogadáson),

lenyomták a vécéöblítôgombot, rémálom!,

és nem emlékeznek semmire,

jéghideg zenében gázolnak bokáig,

arcukba hegedûszerû denevérek csapódnak.

Lenne egy alagút, csak legkritikusabb

pontján Micimackó beszorult. Nincs alagút.

Hol szökdösnek át akkor a macskák

Caracalla fürdôibôl az Állatorvosi kertjébe

és viszont? Kurucvilágot ígérsz, ha másra

nézek. Szikrát hány tenyered alatt a megkopott

macskairha. Lusta kandúr a pikszisben,

dorombolva ígérgetek. De tényleg mi ez?

Halálpontosan azt csinálod, ami a legjobb nekem.

Nincs alagút, de van egy híd.

Hétfôn az Ikva, kedden a Szajna,

szerdán a Duna, vasárnap persze

az Amazonas hömpölyög alatta.

Van egy híd, egy Louvre-tövi vakondtúrás

és a prágai gyorson elvesztett fülbevalód

között ível át. Két év hosszú híd,

félve osonok, csak a sóhaj tartja.

Van egy Károly, Lánc-, Erzsébet híd,

egy Pont des Arts, vagy valami hasonló,

egy gombostût nem lehet elejteni,

tüntetnek a homokosok, vízágyúval

lövik az Angyalvárat, daliás idôk!

(Akkor alattam a víz a Tiberis lesz.)

Bolygó lelkek káromkodnak latinul

a szivárványszínû zászlók között.

Tulajdonképpen hová igyekszem?

Sodor a tömeg a Kossuth, a Bastille tér

felé, le kell dönteni a Nagy Phalloszt,

vagy éppen fel kell állítani.

És megnézni a pontos idôt,

mert egyszerre tör rám az éjfél és a dél,

napszentület és napáldozat.

Hiába, a toronyóra számlapján egymást

üldözi tucatnyi mutató.

Elalszom, felébredek, gyûlölök és szeretek.

Persze híd sincs, csak te meg én,

a Király utcán baktatunk haza.

CSUKÁS ISTVÁN:

Rövid útszakasz

Alkalmi vers az ÉS-nek

A Szépvölgyi út 61-tôl

mondjuk 91-ig –

ha a szûkmarkú élettôl

kaptam volna csak ennyit,

boldog lennék, boldog én,

és fôleg elégedett,

tarts velem ez úton, hátha

reád ragad mint a nátha,

olvasd el e versemet.

Bár ez a páratlan oldal,

mégis itt van a járda,

vagyis hóban, sem esôben

nem vagyunk mi bezárva,

minden reggel nagy szatyorral

lassan haladok a korral,

boltba, Holdba lassan én,

túl az életem felén.

A nyárvég a legszebb itten,

ahogy kukucskál az ôsz

a hársfák csont-ujjain át,

túl téli nap röggönyöz:

lombot, csontot átvilágít,

mutatja a világ vázát,

s az évszakok változását,

alázatra így tanít.

Kutyám a terasz-korlátnál

panaszosan búcsúztat,

ne sírj, intek, csak bejárom

ballagva e kis utat,

testreszabott a cél, az út,

nem csábít a végtelen,

mostanra ennyit megtanult

deresedô vén fejem.

Ha egyszer eltûnök végleg,

vissza ne lapozzatok,

múljon velem ôszöm, telem,

jönnek újabb évszakok,

ami csak a tiétek lesz:

öntsön nyakon a világ

új örömmel, látomással,

ne is törôdjetek mással,

így nyugtom lesz legalább!