SÁNDOR IVÁN:

Kolonoszi táj

cherbourgi ernyô alatt az I’m your man-nel

Karácsonyi történetet mondok el.

Kérdéssel kezdôdik.

Milyen, amikor egy korszak olyan messzire kerül kultúrájának alapmítoszaitól, hogy nem tud velük mit kezdeni?; milyen, amikor a kortudat fel sem ismeri az ilyen helyzetet?

1.

Majd elmesélik: „volt egyszer” egy évtized, amely már nem beszélt az élet kereteit megajánló mítoszok nyelvén, de még nem rendelkezett a másféle emberi helyzet megnevezéséhez szükséges szintaxissal, amellyel – miként a megelôzô korszakok – aktualizálhatta volna az ôsmítoszokat.

Aktualizálás? Nem kell ettôl megrettenni. Minden mítosz „elkészített, megformált, célra irányított, mélyen aktualizált mítosz volt, nemcsak Szophoklész, vagy Aiszkhülosz, hanem jó okkal föltehetôleg már a megelôzô mûvek sora is, Homérosz bizonyosan.” (Nemes Nagy Ágnes)

A mítoszfeldolgozások magja és iránya a hétköznapokban van. Az európai kultúra alapjait jelentô mítoszok hatástalansága, befogadatlansága is. Errôl szól a történetem.

De minden történetnek van elôzménye.

Az európai kultúra közmegegyezésként fogadta el, hogy a sorsunk egyik mindenkori ôshelyszíne a kolonoszi táj mint felismeréshelyszín. A tájhoz azonban hozzátartozik az is, ami Oidipusz Kolonoszba érkezése elôtt, és sírbaszállása után történik. Tudjuk, hogy Oidipusznak a rejtéllyel való szembenézés után tovább kell élnie a valóság roskasztó tudatával is. Tudjuk, hogy a kor Athénjának ugyanez volt a sorsa: élni tovább az önfelismerés lesújtó tudatával.

Az istenek jóslata szerint Kolonoszban megbékélés vár a földre, amelybe Oidipusz végsô nyugalomra tér. Tudjuk, hogy ezzel a jóslattal az a korszak aktualizálta hétköznapjainak elvárása szerint az ôsmítoszt. A történetem bevezetô kérdése ez: milyen, amikor egy korszaknak az illúzióra van szüksége ahhoz, hogy elfordíthassa tekintetét a gyilkos, az öngyilkos valóságról?

A máig érvényesülô felfogás szerint Kolonosz a megvilágosodás helyszíne volt. Csakhogy Szophoklész nem ezt aktualizálta.

2.

Gondolkodástörténetünk egyik legszebb fejezete Hamvas Béla Kolonosz-esszéje. Az ô Kolonosza is a megismerés páratlan helye, ahol a vak Oidipusz: lát; az utolsó elragadtatás ligete, a végsô tudás megszerzésének és továbbadhatatlanságának helyszíne.

Sokáig éltem Hamvas Kolonoszának bûvöletében. De eljött az idô, amikor túlságosan éteri lett a számomra. Igaz, Szophoklész Kolonosza búcsúhelyszín, de sehol nem találunk a szövegben utalást arra, hogy a tiszta látásnak volna a helyszíne. Szophoklész drámái azért voltak a közönségükre nagy hatással, mert a nézôk feszülten várták, mit kezd az általuk ismert ôsmítosszal. Tudjuk, hogy jóval a Kolonosz elôtt megírta a „folytatást”, az Antigonét. A kolonoszi tájra így rávetült, hogy mi történik Kreon és Antigoné, az események szerint késôbbi, a drámafolyamba rögzítetten korábbi összecsapásában. Tudjuk továbbá, hogy Kolonoszt Szophoklész azért írta meg, hogy pereskedô fiával szemben kilencvenévesen épelméjûségét igazolja.

Kevésbé ismert az, hogy „mintha Szophoklész el akarná határolni a maga eszményi Athénjét saját kora szomorú valóságától. Ez nem az az Athén, ahol köpönyegforgatók, kétszínûek, a hatalom, a saját hatalmuk megszállottai uralkodnak, hanem az, ahol Thészeusz az úr, akinek a szava biztos ígéret… Szophoklész eszményesítette Athént, amikor búcsúzva az élettôl, még egyszer felmagasztalta…” (Ritoók Zsigmond). Valóban, az ôsmítoszt Athénra aktualizáló Szophoklész Kolonosza nem a végsô felismerés, hanem a végsô illúzió színhelye. Miközben a jóslat legyôzhetetlennek és gyalázatmentesnek hirdeti a földet, amely tetemét befogadja, mindazok az értékek, amelyekért Antigoné majd továbbindul Kolonoszból, az athéniek számára már elérhetetlenül távoliak. Kolonosz: meneküléshelyszín.

Ne toljuk azért félre Hamvas esszéjét. Csak lássuk annak, ami: a tudás használhatatlanságán, a tapasztalatok továbbadhatatlanságán való – a szophoklészi Kolonosztól tulajdonképpen független – töprengésnek. Igazi jelentôsége az, hogy utolsó mondatával azért elválasztja magát a kolonoszi táj éteri képétôl: „Már tudja. Mit? Tudja, hogy ez az élet itt, így sötét és véres gyalázatos…” Ezzel a mondattal megkezdi a visszabontást.

3.

Visszabontás? Mihez? Mit csinált kora Athénjában a mítoszból Szophoklész? Mindenekelôtt az utániság szellemét érvényesítette. Nála minden a lényegi események után történik meg. Oidipusz az önszembenézés után érkezik Kolonoszba. Túl van azon, hogy ismeri a megoldhatatlanságot, azt, hogy nem lehet béke, mert a fiai egymás ellen fordultak a hatalomért, azt továbbá, hogy hiába akart megszabadulni a bosszúvágytól, mégis megátkozza ôket. Túl van azon is, hogy lehet még hagyományozható üzenete, hiszen bár azt mondja Thészeusznak: „… a titkot, melyhez szóval érni nem szabad, / megtudod most, ha utánam jössz egyedül”, azonban rögtön hozzáteszi: „De mit tanítlak? Mindezt jól tudod te is.” Még azt sem tudja megóvni, aki a legközelebb áll hozzá, Antigonét, hiszen az ô könyörgésére hajlandó találkozni fiával Polyneikésszel, ám ez a találkozás ad alkalmat – ismét Ritoók Zsigmondot idézem – „Oidipusz szörnyû átkának elmondására, melynek következménye a gyûlölt fiuk halála, de Polyneikész temetetlensége következtében Antigoné veszte is… A megtorlások sorozatát nem lehet megállítani…”

A kolonoszi táj vad, vérrel és gyûlölettel teli vidék. Olyan, mint a korabeli Athén, amelyik túl a fénykor századán alkonyát éli. Hogy a fiával szemben épelméjûségét bizonyítani akaró Szophoklész megengedhetett magának ennyi hamisságot? Persze, megengedhetett, hiszen korábban az Antigonéban azért elmondta már, hogy mi következik Kolonosz után. Talán erre az utániságra gondolt, amikor Antigoné az apja nyughelyérôl – a gyanútlanul hülyén szivárványos jövôt hozsannázó Kar gyûrûjébôl kilépve – az utolsó szavaival megérezteti a kétséges jövôt: „Akkor bocsáss / haza Théba felé! Talán tehetünk / valamit véres testvéreink / végzete ellen”; talán erre gondolt, amikor Oidipusz végsô mondataival megfogalmazza a történtek megváltoztathatatlanságát: „Menjünk hát, már villámaival sürget az / isten, menjünk, s ne nézzünk többet hátra sem.”

4.

A század utolsó harmada két visszabontási törekvése közül az egyik George Steineré. A mítoszok megszólíthatatlanságának korában annak a kapcsolódásnak a struktúráját írja le Antigoné-könyvében, amellyel élôvé lehet tenni azt, ami az alapokból még idôszerû. „A mítosz kicsapja és megtisztítja a közvetlen helyzet zavaros mozgásban lévô homályos elemeit… De ezt csak úgy végezheti el, ha befogadja magába a helyi, alkalmi eseményt… Az egyetemes szövegekben mindig van valami életadó helyhez kötöttség.”

Konklúziója egyik tételeként azt szûri le, hogy a mítosz azzal „csapja ki” és „tisztítja meg” az áttekinthetetlen jelen gomolygását, hogy mindig „van benne valamilyen »várakozás« a jelentésre”. Steiner gondolatából azt szûrhetjük le, hogy a meg nem fejtett várakozás az a hiteles pont, amelybôl elkezdôdhet a mítosz alapjaihoz való visszabontás. A mítosz struktúrájában ez a várakozás a meg nem fejtett jelentésre – amely az archaikus homállyal hozva kapcsolatba a „saját kor” áttekinthetetlen gomolygását –, rálátást ad arra, ami már „mutatja magát”, ám még nincs feltárva és megnevezve.

Egy másik figyelemreméltó visszabontási változat a Pasolinié. Itt a mítosz struktúrájából továbbra is változatlanul mûködik az „ismerd meg magad” célkitûzése. Amikor Pasolini Oidipusza megkerülve Szophoklészt visszamegy az ôsmítoszig, alámerül a vérbe, akkor a korélménnyel kíván szembenézni. Az ô idôszerûsége, amivel a mítosz „kicsapja” a zavaros gomolygás elemeit: a huszadik század barbarizmusa.

Mire mutat? Vajon az elsô világháború elôtti korszakot (ahhoz viszonyítva, ami utána következett), egy struktúrában elhelyezve nem tekinthetjük-e periklészi világnak?; a totalitarius évtizedeket az alkonynak?; a századközép utáni évtizedeket a „thészeuszi” illúziók korának, amelyben érik egy századfordulós új „Antigoné-story”? Ezt nem tudhatjuk. Pasolini azonban így látta. Az ô Oidipusza – hatvannyolcas film! – siheder kölyök. Amerre jár: vér, pusztulás. A barbár ôsmítoszig bont viszsza, hogy elmondja: az ezredvégnek nincs már kapcsolata az ôsi mítoszok etikai elemeivel.

Hol folytatható a visszabontás a kilencvenes évek végén?

Errôl szól a karácsonyi történet, amelynek mindeddig az elôzményeirôl beszéltem.

5.

Az Oidipusz-mítosz visszabontásának egyik magyar változatát elég közelrôl végigkísértem.

Öt éve írást kértem A századvég szellemi körképe elsô programjára Gábor Miklóstól is. Megköszönte, igen, persze, írogat, de fogalma sincs, hogyan tudna egy ilyen közös munkához kapcsolódni. Egy hónap múlva elhozta a posta az Isten veled, Oidipusz! címû esszéjét. Gyors egymásutánban két újabb változatot küldött. A kísérôlevelek bájos zaklatottságából arra következtettem, hogy talált még és még átírni–meghaladni valót a hajdani Oidipusz-naplójához írt új kommentárjában.

Az 1976-ban készült Oidipusz-napló volt ugyanis az írás alaprétege. A régi színészi, és késôbbi rendezôi találkozás után így foglalta össze a drámához és a mítoszhoz való kilencvenes-évekbeli kapcsolatát a második Oidipusz-rendezésének céljaként: „már kezdetben sem a mítoszt akartuk feltámasztani, hanem a közösséget, amelyben él a mítosz. De nem tehetünk úgy, mintha bennünk élne, mert nem él.”

A visszabontás következô fokozata a töprengés a felett, hogy habár az alapmítoszok kioltódtak, s ez rámutat az ezredvégi emberi helyzetre, ám az a gondolat még kísért, hogy az „egyén fel nem tárt titka, az egész közösség, az egész állam betegségének oka…” Kisért még, azonban már nemigen hasznosítható. De hogyan közeledhetünk a szöveghez, ha „semmiféle egyéni pszichológia sem magyarázhatja meg, hogy Oidipusz közvetlenül össze van kötve a városa sorsával… Ez az a pont, ahol a dráma nekünk a legidegenebb, tehát ez az a pont, amelyet semmiképpen sem szabad megkerülnöm…”

A visszabontás célja, hogy szembenézzen azzal, ami nem mûködik. A látszatkapcsolódás mint hamis viszony helyett élô kontextust keres, amelyben kikerülhetô a zsákutca, hogy ugyanis „a felmerülô kérdésekre adott és lekerekített válaszok semmi összefüggésben nem voltak az élettel…” Ez a meditáció arról beszél, hogy ha úgy teszünk, mintha volnának még az európai kultúra forrásainak etikai üzenetei, akkor hamis a szavunk. „Helyre kell tenni magunkat, és Thébát… nincs piactér, ahol összejöhetnénk. Minden képernyô egyben bunker is, ha a bombától nem is, a felelôsségtôl ment. Minden megakadályozza, hogy felelôsek legyünk! Ez nem Théba közössége! Nem szabad csalnunk. »Théba»ebben a drámában valódi közösség. Valami tehát, amit mi nem ismerünk. Ha van közünk ehhez a darabhoz, hát éppen ez.”

És végül, már az elôadás után: „Amit tudok: igaz a helyzet, amelybôl Szophoklészt megközelítettük. Feladtuk, ôszintén igyekeztünk feladni ostoba önhittségeinket.”

Mikor elôször olvastam ezeket a sorokat, nem éreztem eléggé át a súlyukat. Akkor kerültem igazán közel hozzájuk, amikor egy rádióadásban végighallgattam Gábor Miklóst arról, hogyan készült Babits Esti kérdésének elmondására. Abból indult ki, hogy amikor Babits leírta a vers elsô sorát, vélhetôen nem tudta, hogy a híres befejezô két sorhoz jut majd el. Elindult az elsô sor mutatta úton. Elmondta: úgy érezte, ha nem akar hamisan közeledni a vershez, ugyanilyen helyzetbe kell hoznia magát, azt az „aktuális kapcsolatot” kell a belsô ráhangolódással megkeresnie, amellyel egy verssorhoz (szöveghez? mítoszhoz?) való viszony igazzá tehetô, vagyis egy feladat elvégzésére inspiráló kihívássá lényegíthetô.

Mi ebben a legfontosabb? Az, hogy az igaz helyzetre való igény, mint az élethelyzethez, a mûvészi beszédhelyzethez (a mítoszhoz való kapcsolathoz) való reális igény, megteremthetô, átmenthetô. Ennek az igénynek az ébrentartása ugyanúgy „konstans elem”, amiként a mítoszstruktúra porladó elemei között, a leginkább tartós, ma is változatlanul élô kérdés: mit kezd az ember az életével és a halálával?

A Színész tapasztalatösszegezésének történetérôl beszélek, amelyben felismerhetôvé tette: Oidipusz a Szfinx kérdését illetôen magára ismer, a nyomozásban is magára ismer. Egy valamiben azonban nem ismer magára. És ennek az „egy valaminek” a beismerése a mítoszhoz való kapcsolódás egyedül igaz, önámítástól mentes lehetôsége: „… azt nem ismerte föl, hogy mi az ember; az emberi sors cseleit, amelynek ki van szolgáltatva a halandó…”

Ez a mítoszhoz való megszûnt kapcsolat helyére állítható, „mûködô” univerzalitás a kiindulópontja a jelen és a mítosz hamisság nélküli kontextusának, abban az értelemben, ahogy Hermann Broch beszél az ilyen felismerések lényegiségeirôl: „… az ember nem ragadhatja meg az univerzumot úgy, hogy egymás után megbámulja az atomjait, csak úgy ragadhatja meg, hogy rámutat annak legalapvetôbb és leglényegibb elveire…”

6.

Az utolsó, a halála elôtti televíziós beszélgetésben mindennel elszámolt a Színész. Mindennel, amiben hamisságot érzett. Az önmaga pályájával való szembenézésben a még „maradék” kiégetnivalóval is, a használhatatlan mítoszokból ittmaradt illúziókkal is. Hallgatta a kamera elôtt a túlbuzgó riporter kérdéseit. Miközben visszabontotta a történelmi korszakot, az élete eseményeit, a színházmûvészetet azokig az alapokig, ahol megtalálhatta a tiszta helyzetet, az arca maga volt a kolonoszi táj. És az utolsó kérdésre – amelyben a kérdezô rájátszva a korszak és uralkodó erôinek süketségére megkérdôjelezte az önszembenézés hitelességét, és a visszabontás célszerûségét – kimondta a végsô, a visszakérdezô választ: nem érzi, hogy hamisak a szavai?

Akár be is fejezôdhetne itt a történet. De a mítosz nem ismeri a „vége” fogalmat. A visszabontás tétje az: megtaláljuk-e, amit tudunk még belôle „mûködtetni”? Ezt nevezte Steiner a „jelentésre váró várakozásnak”. És ezért szerette idézni Kerényi Károly a negyedik századbeli Szalusztioszt: „ilyen sohasem történt meg, de mindig van”.

A Színész temetésén nem szólt ismert gyászzene. Ez elôször meghökkentett. Aztán: ami hallható volt, habár radikálisan másnak tetszett, mégis mindennapian meghitt volt. A ravatal felett Legrand muzsikája a Cherbourgi esernyôkbôl, és Cohen legszebb dala az I’m your manbôl. Ezt hallgatták legszívesebben kazettájukról, Társával, a Színésznôvel, ifjúságuk, összetartozásuk, szerelmük felidézéseként.

A Lorca-vers szövegére szerzett, az erotika-elmúlás-elválaszthatatlanság, az Ént épségben tartó „Legyen a Tiéd ez a valcer” üzenete?

A / korszak/ esôben,/ ama nehezen feledhetô ernyô alatt / egymáshoz simuló testek üzenete?

A mindennapiság élet-halálhelyzeteinek meghittségében szóló hitelesség dallamai?

A két zene között az Esti kérdés. A ravatalon fekvô hangján – odaátról is érvényes üzenetként.

Kérdéssel kezdtem, azzal is fejezem be. Milyen szembenézések árán, a korszak hamisságaira való milyen egyszerre radikális és meghitt rámutatással kereshetô még élô és igaz kapcsolat az európai kultúra alapjaival, abban az évtizedben, amelyrôl majd elmondják: nem beszélte már az ôsi mítoszok nyelvét, de még nem is találta meg a másféle emberi helyzet megnevezéséhez szükséges szintaxist?

Ennyi a karácsonyi történet az I’am your man zenéjében megszólaló Lorca–Weöres verssorral: „….fogadd a dalt, törött derekú ez a dal…”

{short description of image}


SCHÉNER MIHÁLY:

Karácsonyi lapok

Karácsonyi emlékek a múltból

Legkedvesebb karácsonyi emlékeim gyermekkoromból maradtak fenn. Ma is élénk színûek, évtizedek múltán sem fakultak meg, bár nagyon megváltoztak a szokások, és a világ kereke is nagyot fordult. Ami számomra hat évtized múltán is feltûnô, az az, hogy a karácsonyi ünnepek mintha bensôségesebbek lettek volna, az emberek szívét nagyobb öröm, várakozás töltötte el. A mai fejlett technikai viszonyok között már szinte majdnem mindent készen nyújt az embereknek az ipar és a kereskedelem, a jól kiépült merkantil filozófia. Gyermekkoromban, a 20-as, 30-as években egy más fajta szegénységben éltünk, és ez arra ösztökélte az embereket, hogy szívük, lelkük, a szépség örömének vágyát a szegénységben is a saját maguk által készített tárgyakban fejezzék ki. A karácsonyt a kicsinyek, a felnôttek, az idôs emberek egyforma izgalommal várták, készültek rá és szívük, lelkük gazdagságát saját maguk munkája által valósították meg a karácsonyi ajándéktárgyakban. A textilhímzésekben, a subák bôrdíszítésében, a különféle faragványokban, dobozokban, figurális tárgyakban, a tülökkarcokban a tájak népi hagyományainak megfelelôen hallatlan gazdagságban juttatták kifejezésre vágyaikat. Még a mézeskalácsot is gazdagon díszítették cukorhabbal, a pirospozsgásra sütött arcú karácsonyi süteményeket is megszórták ilyenkor finom gyümölcsízekkel, mazsolával. A ház portáján termett diót bearanyozták és a karácsonyfát díszítették vele. Sztaniol- és krepp-papírból különféle karácsonyi függôket készítettek, és ezt a mûveletet már a gyerekekkel is elsajátíttatták az iskolában. Néha narancs is került a karácsonyfa alá, mint külföldi delikátesz. Gyermekkorom kedves olcsó gyümölcsével, a szentjánoskenyérrel már szinte évek óta nem találkoztam. A gyerekek szerették a hosszú hüvelyes termést rágcsálni, pedig nem is volt olyan finom.

A falvakban külön szép szokás volt a betlehemezés.

Öt-hat gyermekkaláka is összeverôdött, és alakított betlehemezô csoportot egy olyan 5-6 ezres faluban, amilyen az én szülôfalum, Medgyesegyháza volt. Attribútumaikat saját kezûleg készítették. Elsôsorban a templomot, amelyet elhasznált ládákból barkácsoltak össze. A templomtoronyba még kis harangot is szereztek, kisded lélekcsengôt, míg jövetelük jelzésére nagyobb méretû birkakolompot vittek magukkal. Szépen megfaragták a kisded jászlát is, zöld fûvel bélelték, és a lányok kispárnát is készítettek az újszülöttnek. A láda oldalát, amely itt a templom fala lett, kifestették avagy aranyozott papírral borították, több színben is kapható, hajlékony és fényes kartonpapírból kivágott figurákkal, csillagokkal, napocskával díszítették. A szent család figuráit már megmintázták, vagy a bodzafa puha belének könnyen alakítható, hungarocellre emlékeztetô anyagából kifaragták. Kukoricacsutka-bábukat is készítettek. Legkedveltebb témájuk a betlehemi királyok érkezése volt. Kis istállót ácsoltak, itt helyezkedett el a szent család, mellé bodzabélbôl még apró jószágokat, szamarat is faragtak. Fontos volt a betlehemi üstököscsillag az istálló fölött, amely a betlehemi királyoknak jelezte az utat. Maguk, a betlehemezô fiúk mezôôrök, pásztorok vedlett bundáiba öltöztek, fejükön kucsma volt, királyi mivoltukat arany színû korona jelezte. Kucsmával és koronával süvegelték meg a szent családot. A szerecsenkirály arcát zsírral kevert korommal kenték be. Pénzt és italt illett adni a betlehemezôknek, karácsony elôtt szokás volt a Luca-napi ólomöntés is, különösen a lányok voltak kíváncsiak kitudni sorsukat az alaktalan ólomöntvényekbôl, amelyekben emberi és állati figurák formái sejlettek. Minden egyház a maga liturgiájának szokása szerint ünnepelte a karácsonyt. Ahol, mint madarak szárnyán felszállt az Ige és az ének, felszállt az égig a gyermekkórus éneke is, és kisdedangyalok hangján üdvözölte a Megváltó érkezését. Együtt volt az egész falu népe karácsonykor, és együtt készülôdött már hónapokkal elôtte az ünnepekre. Ahogy az elsô fagyok megérkeztek és a földmûvesek beszorultak a földekrôl otthonukba, rendszerint a búboskemence és a sparhelt mellett fôzték, álmodták, ízesítették nemcsak kulináris vágyaikat, hanem szívük-lelkük táplálékát is. Ami fontos és szép volt, az az együttvalóság a készülôdésben és a várakozásban, a kreativitásban teljesedett ki. Mára ezek a szokások megfakultak, az ipar és a kereskedelem mindent készen szállít. Szinte készen kapjuk magát a karácsonyi ünnepeket is. Így a primer örömök másodlagossá váltak. Hiányzik az alkotás, a kreativitás sikerének öröme. Már öt-hat éves koromban színes ceruzákat kaptam a Jézuskától, és még ma is öröm fog el, amikor tizenkét vagy huszonnégy darabos színes ceruzák fájának majdnem érzéki szépségére emlékezem. Takarékoskodtam és vékonyan színeztem, hogy minél késôbb kelljen meghegyezni a ceruzákat. Tudta anyám, hogy mivel kedveskedjen, ô is szépen festett, elsô tanítóm és inspirátorom ötéves koromban ô volt, együtt fogtuk a színeseket, amikor rajzoltam velük.

A 20-as, 30-as években a vágyak valószínûleg sokkal nagyobbak voltak, mint az emberek lehetôségei, hiszen egy pár cipô megvásárlása is sok családnak gondot okozott. Ebben az idôben sok gyerek cipôtlenség miatt otthon maradt, nem tudott iskolába menni. Ma szinte reneszánsza van a cipônek.

A karácsonyi ünnepet a várakozás mellett a titokzatosság misztériuma is körüllengte, úgy hiszem, ez ma is érvényes. A rejtett mögött az emberi imagináció is fontos szerepet kap. Nem csoda, hogy a mûvészet él is ezzel a lehetôséggel, évszázadok óta legkedvesebb témája a képzômûvészeknek a karácsony csodálatos misztériuma. Ahol a szent család mellett a földiek és az égiek együtt vannak. A földön gyermeksereg dicséri az újszülöttet, az égen szárnyas angyalkák énekelnek.

Karácsony a vasfüggönyön túl

Földi csodának számított, amikor 1963-ban, negyvenéves koromban elôször kijuthattam a vasfüggöny mögül Párizsba. A Champs Elysées-n halk karácsonyi dalok szóltak az üzletekbôl, csodálatos árubôség, a legelegánsabb divatkreációk. A bulvárok platánfáin színes fénygirlandok folyondára vonult száz méterenként az utcákon. A fény, a pompa és a gall szellem mindig megújuló eredetisége tükrözôdött a világ kultúrájának ebben a centrumában. Ekkor élte a mûvészetben a párizsi iskola aranykorának a végét. Ötszáz galéria és kb. ötvenezer mûvész munkálkodott itt, hogy elérje mûvészetével az isteni tökéletességet. Több magyar származású mûvész is nevet szerzett magának. Kedves élményem,hogy az áruházakban szinte órák hosszat kóboroltam a sokféle formájú, ízû, alakú áruk tömkelegében. Szinte nem telt be a szemem azzal a mérhetetlen lehetôséggel, amit az emberi fantázia produkciójaként láttam és megvehettem volna. Úgyszólván felszabadított az évszázados monolitikus szemlélet nyûgétôl, amely napjainkban sem szûnt meg egészen hazánkban. Órákon át figyeltem az áruházakban, amint a hölgyek egyre izgatottabban turkáltak a szebbnél szebb anyagok és kreációk között. Egészen kirózsásodott az arcuk, majd hirtelen megvették az egyiket a sokféle közül. Ám úgy tûnt, frusztráltságuk csak fokozódik, amint láttam, a kijáratnál gyakran megesett, hogy visszafordultak, kicserélték az árut egy másikra, vagy vettek hozzá még újabbakat. Ez a monolitikus „egyszoknyás” elmélet azt hiszem, nem egészen a szegénységgel függ össze, hanem a szemlélettel. Pedig tudhatjuk, milyen káros az, ha az egyik szemlélet abszolutizálni akarja magát a többi mûvészi szemlélet rovására. Párizs nemcsak mûvészetben sokszínû és gazdag, hanem ötszázféle sajtkészítményével is nagyhatalom.

Egyfajta szabadságból is leckét kaptam Párizsban, ahol az utcai melegítônyílásokon fekvô clochard-okat is megillette a Monsieur megszólítás. A Pigalle és a Sacré Coeur közelében lévô kis téren százegy mûvészt számláltam meg – köztük magyar is volt –, festették a környéket, hogy a turistáknak in statu nascendi eladhassák a képet. A Pigalle striptease-báraiba elegáns, cilinderes londinerek csalogatták a közönséget. A Rue St. Denis közelében laktam, láttam, amint a hölgyek egyezkednek az urakkal a hotelek elôtt. Minden oly természetesnek tûnt, és a gyakran havazásra álló szürke párizsi égen rózsaszínek bujkáltak. Ha esett az esô vagy a hó, szerettem megázni. Hiába, Párizsnak varázsa van mindig, különösen karácsonykor.

1974. Ádám-Éva éjszakáján landolt repülôgépem New Yorkban. A hó ultramarinkék színû volt ezen az éjszakán, az ég pedig bíborszínû a sok fényforrástól, amely visszatükrözôdött az égen. Az angol királyi testôrök zubbonyának színéhez hasonlított. Ezeket a gyönyörû meggyszínû pirosakat csak az angolok tudják ilyen gyönyörûséges kolorizmussal létrehozni. Talán még a római konzulok bíborszegélyû tógája sem volt ilyen gyönyörû hajdan. Qeens városrészben, ahol én is laktam, sok mexikói, portoricói származású ember él. A faburkolatú, villaszerû házak ablakait karácsony alkalmával a betlehemes jelenetek kis szobrocskáival népesítették be, a járókelôk szemében ezek kis oltárképeknek tûntek. Arche formájukat késôbb a nápolyi múzeumban, 17. században készült nagy méretû passió-jelenetekben véltem felfedezni. New York sokféle, sokszínû lakossága a maga rituáléja szerint ünnepli a maga karácsonyát, és mindenki tiszteletben tartja mások szokását.

Közelítés karácsonyhoz, a Rossz kiûzetésével és a Jóval

A mi világunk itt a földön duális, a Jó és a Rossz együtt van. Valójában majdnem mindig a választás keresztútján vagyunk. Mitôlünk függ, hogy a Jó vagy a Rossz felé hajlunk. Ahogy már Epiktétosz, a sztoikus görög bölcs is megmondta, hogy vannak dolgok, amelyek tôlünk függnek és vannak, amelyek nincsenek a mi hatalmunkban. Úgy gondolom, hogy Marcus Aurelius császár tanítójának ez a bölcsessége ma is érvényes. Gyakran kerülünk intermediális helyzetbe, amikor mások döntéseire semmiféle befolyást nem tudunk gyakorolni. Gyakran ébredünk reggelente olyan döntésekre, amelyek rajtunk kívül történtek.

Ennek ellenére úgy gondolom, mégis találunk magunkban annyi rosszat, amennyit szükséges kiûznünk. Különösen karácsonykor, a szeretet ünnepén szükséges magunk megtisztítása, ezért most magamból pernyefigurákat szitálok. Hullatok arcomból salakot, gnómákat, guttulákat és krumplipofákat, hogy belepje ôket a hó. Kigörgetem rossz gondolataimat az agyamból, mint brekulák csobbannak ki lelkem pocsolyájából, IA-koló ujjaim begyén okos és csökött szamarak, bamba-bök- és tákszemû pofák üzekednek kifelé belôlem. Félregombolt szájakkal bakuláznak és bottal verik az emberek árnyékát. Piszkukat kipurgálják magukkal, hogy így várjam a karácsonyt, mint egy közeli Purgatóriumban. Gyakran a sutba szorulok, mint köztes; két malomkô között mindig kéznél vagyok. Mégis, mint talpas, kétkezi agybugyborgásomban zárva vagyok. Nyolclábú önarcképem állandóan a bókoló sunykókat lesi. Mert nem szûnnek meg a satnya-szelíd suskás szellentések, amelyek az égbôl és a földbôl állandóan érkeznek felém. Rózsaszínûek, illatosak és penetránsak és bûnösek, ravaszkodásuk csendjében is jelen vagyok, várom a csendes cinkosokat is. Hápogó fohászom fültôl szájtáti és lábtáti már. Amit csak emberileg megtehetek, azt megteszem, kicsibôl naggyá és nagyból kicsivé teszem magam. Arcnélküli alázkodással jelentéktelenítem cselekedetem. Árnynélküli alaktalansággal kiikszelem magam. Már csak táplálkozom, ürítek és tátogok, mint személyiség nélküli globula. Hogy is volna ezek után bennem gyûlölet bármi és bárki iránt? Hiszen már nem számíthatok sem magamra, sem másokra, mert visszaköltöm magam a tojásba. Kisemmizem magam, hogy ne is számítsak.

Ma végre leesett az elsô hó, és folyamatosan esik. Fehér karácsonyunk lesz, szoktuk mondani. Ezen a fehér lapon mit is mond a gyermek, aki bennünk van és karácsonykor újraszületik, hogy megerôsítsen hitünkben. Hull a hó. Milyenek ezek a hópihék hetven év múltán, midôn szakállamra szállnak? Elsô tapasztalatom, hogy nem is olyan fehér a szakállam, a hó patyolatfehérjéhez képest inkább mákos, szürkésfehér.

És milyenek a hópihék? Mintha külön életre kelnének, ahogy valahonnan bolondosan megérkeznek, és a nagy mindenség takarójába olvadnak és eltûnnek.