KÁNTOR PÉTER:

Egy csütörtöki napon

benn vala minden szerkesztôje a szép nevü ÉS-nek,
mert a csütörtök szent, értekezésre való,
s mondám: ennyi dicsô fô egyszer venne ha merszet,
s versbe beszélnének, volna pazar mulatás!
Jaj, ne tegyünk mi ilyet soha, óvna a Fônök elébb, de
ám legyen úgy, felelé Váncsa vitéz tüzesen.
S azzal a fénysisakot meg a vértet felcsatolák ôk,
és aki mer, nem mond íme csütörtököt az!

A szerző további művei ugyanebben a számban


VÁNCSA ISTVÁN:

A keddi farok

Lankatag immár, nem csap a légbe az egykoron oly dali
szerszám, nem pusztul tôle a ronda bögöly.
Méla barom valagára e farkat isteni önkény
szánta, de nem dísznek, fegyver a szép adomány,
sorsa a fegyvereké: ha a harcnak vége, a kard is
veszti becsét s mihamar lógva találja magát.
Hét elején mészáros lengeti szörnyû gyilkát,
bús ökör elhaltán farka a boltba kerül,
kedden a farkat kampón rendeli lógni a törvény,
bölcs, aki hentesnél keddi napon szimatol.
Konyhájába királyi cupákot hurcol a mester,
régi fazékban kezd fôni a keddi farok,
puffadt hagymagumók feredôznek a lében, sárgán
kelleti répa magát, fonnyad a petrezselyem,
éjszaka jön, de a férfi kitartón ôrzi a tûzhely
lángját, addig, amíg vajpuha lészen a hús.
Másnap a hétnek vége, csütörtök délben a szent bölcs
vállairól a világ atlaszi terhe lehull,
díja aranyló lében a cérnametélt meg a mennyei
mócsing, ezzé vált mára a keddi farok.
Pár kupa bor követendi a roppant koncot a mélybe,
alszik a mester már, álma a rétre vezet,
orrlyuka lángot fú, ragyogó két szarva a félhold,
izmos farkával hajtja a csillagokat.

A szező további írásai ebben a számban


BATA IMRE:

Háborús idill

Kilencszáznegyvennégyet jegyzett a naptár,
Lucernát vágtunk ketten – én és nagyapám.
A Szôlô névre hallgató dülô szélén,
ahol az út a semmibe tartva, végét
járta, s innen csak vissza lehetett menni;
határzug volt, ritka dülôút, mert semmi
út rajta túl, csak szántó, most kukoricás,
vele párhuzamosan araszolt kaszánk.
Tizennégy voltam én, hatvanhat nagyapám,
amit ketten kitettünk: egy sályi emberszám.
Be nem vallottuk volna – gyermek és öreg:
az egyik még, a másik már – nem való ide,
szusszanást egyikünk se kezdeményezett,
húztuk kaszánkat, bárha nehezen.
Mert a szükség nagyúr, ha távol a férfi,
s ki tudja, hol van most, talán csak bír még élni.
SAS-behívó hívta, menni kellett neki,
kasza helyett fegyver most a kezebeli.
Az ég tiszta kék volt, felhô? – nyoma sincsen,
Távol morgás támad, közel ezüst libben
fölénk, hatos csoportban Liberátorok,
és már dübörgés, felettünk járt a megátalkodott
erô, vitte Miskolcnak a biztos halált,
nem nekünk szánta, de eldobtuk a kaszát,
s be a szomszéd kukoricásba mi ketten,
heveredtünk a töklevél alá, s kezdte
nagyapám Boszniát, Doberdót mondani,
s noha rég csönd volt, nem bí
rta abbahagyni.
S már csak a régi mese képei szálltak,
gyermek és öreg aznap már nem kaszáltak...



MOLNÁR ERZSÉBET:

Antik depresszáns

(Daktilikus töredék a „Téli bú és más mentális tanulmányok” ciklusból)

Kedden a házban egy nôt, kinek cerka a lába,
a tél letepert s vak búba vetett. Nemlétbe merengve,
busongva bolyonga a gangon a szárnyaszegett.
Fényre epedt, vakitó ragyogásra a nô és
ím, a világítóudvarba kimászott, s várt a sugárra.
Várakozóban halla’ dobozt, amibôl jöve kép: ha
tél szele peng és a semmi dereng, biza’ jobb odahagyni
a gangot, az omlatagot. Ki eszes, nem teng, nem eseng, csak
bú ellen az Egyenlítôre megyen, hol nyár heve lángol.
A búskomor indult lichthofon által, e módon akarva
lebírni a távolt,
megközelíteni, megkaparintani Ráktérítôt, Zöld-foki
dzsungelt.
Ámde a sors keze közbebeszéle, mer’ foszla a párkány,
s lásd, a galád ceruzák párkányba akadtak,
csúful cserbenhagyva a nôt, kinek cerka a lába,
s az asszony egészét végzetesen félfák közibé betokolták,
így, ahogy épp a világegyetemnek fordul az arca.
Most ki vagyon támasztva, de bévül kong és borzong.
Ott éré a csütörtök, s bár odakérte a früstököt (márhogy
a csülköt),
ott kuporog felerészt fényudvarban, szomorún, komoran,
s így hagyatik örökül késôi korokra talánynak.


ORBÁN OTTÓ:

Kedden szünnap

– Hommage à W. S. –

Hétfôn, szerdán, csütörtökön
Kendet bottal ütöm tökön.
Kimarad egy nap, a keddi.
Minek folyton verekedni?

Péntek, szombat, vasárnap,
Kend nyugodtan pisálhat.
De csak próbálja meg kedden,
Egybôl följelentik ketten!



TARNÓI GIZELLA:

A versrovatvezetô faxol

Kerek szemei csüngnek a gombokon,
rövidke a levél, várja az alkotó.
Fölfelé? Lefelé? – ógmóg a szerkesztô.
Megnyom egy gombot, de nem elegendô.
Eltelik öt perc, majd még egyszer annyi.
A dühe csak nô: abba kéne hagyni!
Mennyivel jobb lenne oly világban élni,
ahol az embernek nem kell géptôl félni.
Ahol nincs se PC, se fax, se E-mail,
ahol se költôt, se postást gép nem kímél.
Ahol a szó, a versláb csak a lényeg,
ahol a költôk is egyenrangú lények.
Ekkor jövök én, a felmentô sereg,
(aki mindent hallott, de szólni nem merek).
„Elromlott a faxunk” – vált határozott hangot,
így vissza is szerzi a veszni hitt rangot.

Együtt betesszük*, nyomjuk a gombokat.
Motoszkál fejünkben egyazon gondolat:
ha egyszer mint lap, gazdagok leszünk,
a fax mellé egy fix embert teszünk.
* lefelé!


KOVÁCS ZOLTÁN:

Baja Ferenc tisztázó látogatása egy csütörtöki napon

– tárgyszerû rapszódia –

Elôzmény nincs, már csak az állás van
(a szobában ketten: Ferenc meg én)
mindez nem volt rövid már eddig se:
úgy a kambrium és a szilúr közti tartomány,
Tisztázni jött Ferenc, hogy az nem így volt,
hanem úgy – a prioritások!
De most még, pillanatnyilag csak az állás van,
‘etnikumi vákuum és térségi rekonstrukció!’
Egy pepita kabátujj a papírra bök:
‘ha és amennyiben és vagy
ilyen vonatkozásban’:
‘szocprobléma!’
De természetesen még mindig csak az állás van,
variszkusz jön, gyalulódik már a sukorói hátság
(a szobában ketten: Ferenc meg én).
‘Nem tudjuk artikulálni akaratunkat!’
‘Fölzárkóztatás, tájhaza! Nyírfa-ügy nincsen!’
Hirtelen az jut eszembe,
egyszer hellyel kell kínálni ôt.