Gyakran mondjuk, hogy ezredvégi, meg azt is, hogy posztmodern. De még nem biztos az, minek is lesz vége, és hogy mi van a modernen messze túl. Mit hoz a sokat emlegetett információs forradalom, és mi váltja ki; mi a lényege, és merre tart?
A szellem és az intézmények változását feljegyzô és magyarázó tudósok az európai idôtáblát nyersen, kétszázéves tömbökre darabolták. Az egyes korszakok neve és jellemzése közismert. A késô skolasztika, a reneszánsz, a felvilágosodás és a kapitalizmus (vagy piacgazdaság) egyaránt mintegy két-két évszázada. Határukat a közgondolkodás és közszellem megváltozása vonta meg. Az élet mindennapi menetét vizsgáló gazdaságtörténészek, az örökölt kapcsolatok és a gazdaság folyamatosságának súlyát hangoztatva, szintén elfogadták e periodizálást. De mi váltja ki e lassú hullámzást, mi hajtja áramlatait, mi változtatja meg folyásukat? Van-e törvénye, rendszere, hasonlítanak-e egymáshoz valamiben a most ismét meglepetést okozó, zûrös, nem várt és egyedi korszakváltások?
A történelem nem ismétlôdik, de rímel, mondta volna állítólag Mark Twain. Ezt a mottót írta D. H. Fischer, a Brandeis-egyetem történész professzora könyve élére. A könyv címe: A nagy hullám. Árforradalmak és a történelem ritmusa. Az árstatisztikát régóta gyûjtögetik a történészek, mert az árak mozgása hû tükre minden gazdasági változásnak. De nem csak tükör. Az ár a gazdasági körforgás egyik láncszeme. Eredménye, de kiváltója is a mozgásnak. Milyen görbét rajzol hát az árstatisztika szeizmográfja?
Fischer négy nyugalmas és egyre magasabb fennsíkot vagy lépcsôt, és ezeket összekötô árforradalmakat rajzol ki. Az árforradalmak viharos mozgással és gyors inflációval járnak. Ez annak jele, hogy a gazdaság gyorsabban változik és messzebb nyújtózik, mint ameddig szokott takarója ér. Persze az árak egyensúlya – így nevezi a szerzô a fennsíkokat: a késô középkor, a reneszánsz, a felvilágosodás és Viktória királynô korszakának viszonylag nyugodt és kiszámítható menetét – nem jár nyugvó árakkal. Csupán azt jelenti, hogy az árak mozgása váltakozó irányú és ritkán halad meg néhány százalékpontot évente. Az árak forradalmában viszont a mozgás jobbára egyirányú és jóval sebesebb. Ez rövid idô alatt megtöbbszörözi az árakat. Különösen ijesztô a mostani infláció. Szakadatlan és a korábbi négy inflációnál jóval meredekebb.
A korszakok végét jelzô nagy inflációkat a növekvô kereslet okozza, ennek gyökere pedig a szokásosnál nagyobb népszaporulat. De mindez még csak a tartós konjunktúra jele. Új elemként járul hozzá az ambiciózus háború, az elbizakodottság következménye. Az áremelkedés beépül az életbe. Az egyenlôtlenség egyre nô, míg teljes gazdasági és civilizációs vagy kulturális válságba nem fordul. Az elsô két váltás demográfiai katasztrófát, a második kettô már csak jelentôs lassulást hozott.
Ahány árelmélet, annyi magyarázat. Egyoldalúak, de lényeges vonásokat emelnek ki. A szerzô összefoglalóan az „autogén változás” elméletét dolgozza ki, ez demográfiai megfigyelésekbôl, a túlnépesedésbôl indul ki. A stabil periódusok végén megváltoznak a szokások: korábban házasodnak, több gyereket nevelnek, terjeszkednek. A lakás, az élelmiszer és az energia ára gyorsabban nô, mint az egyéb termékeké. A járadékok és kamatok is növekedésnek indulnak, mert nagyobb a föld és a pénz iránti kereslet. A reálbér süllyed, mert a munkakínálat bôséges. A jövedelmek elosztása egyre egyenlôtlenebbé válik. Az infláció intézményesül és a pénz mennyisége egyre szaporodik, a reálbér meg egyre jobban elmarad. A bizonytalanság általánossá lesz és ez fokozódó erkölcsi zavarhoz vezet. A vagyonok és jövedelmek polarizálódása kirívóvá teszi a szegénységet, a hajléktalanságot. Ez túlterheli a társadalmi viszonyokat és kiélezi az osztályok konfliktusát.
A magyarázat logikus és egybevág a tényekkel. Ám nem ad választ arra, hogy miért éppen 200 évenként ismétlôdnek a hullámok. Az elmélet ugyanis a rövidebb, 50-60 éves Kondratyev-ciklus leírására is alkalmazható. Mostanára a kétszázéves hullám és a hatvanéves ciklus egyaránt leszálló ágába került. Nehéz hát hatásukat világosan megkülönböztetni.
Mind a két ciklus kulcsa a demográfia, csakhogy az egzakt matematikai leírás eltérô hatásláncolatot rendel a két ciklushoz. A Kondratyev-ciklus modellje pontosan olyan, mint bármely más élôlény populációszámának számításához felhasznált modell. A populáció lehetséges ingadozásának idôtartamát az egyed létrehozásához szükséges idôvel és az egyed átlagos élettartamával határozza meg. Sertések esetében az így kialakuló ciklus 3-4, marhák esetében már 14-15 éves. A csecsemô háromnegyed éves kihordása és 60-80 éves várható élettartama vezet a Kondratyev-ciklus 50-60 éves tartamához. A 200 éves hullám ennél hosszabb folyamatot ír le.
Ha most azt vesszük figyelembe, hogy az ember értelmének kialakulása hosszú idôt, körülbelül 20 éves nevelést és tanulást kíván meg, és hogy az így kiképzett egyed tudását mintegy 50 további éven keresztül tudja alkalmazni, akkor e két idôtartam geometriai átlaga, Ö20x50, nyersen 30 év. Ha ezt a hosszabb idôtartamot szorozzuk be a matematikai modell szabálya szerint 2 p-vel, akkor éppen 200 év körüli ciklus alakul ki. De hasonló eredményhez juthatunk úgy is, bár körülményesebben, ha a gazdaság teljes rendszerének átlagos „forgási idejét” vesszük számba. Ez ugyanis szintén mintegy 30 év, az átlagos gazdasági növekedés évi 3 százalékos ütemének reciproka. Ha tehát az emberi erôvel létrehozható összes eszköz, anyagi és humán tôke élettartamát felbecsüljük, átlagosan mintegy 30 évhez jutunk. A rendszer élettartama és megújítása azonos idôt igényel, 30 éves átlaguk tehát szintén 200 éves ciklust eredményez.
Így a hosszú hullám egyrészt az emberi szellem újratermelési periódusa, másrészt pedig (és ugyanakkor) az általa felépített civilizáció megújításának üteme is. De van az elôbbiekkel összhangban álló harmadik magyarázat is. Ez Keynes és Hawtrey pénzügyi cikluselméletének modern ökológiai (logaritmikus) változata. Ugyanazt a hosszú lengést írja le és találja meg a növekedés és a kamat évi rátáinak mozgásában, csak most a szabályozó szerkezet szemszögébôl nézve. Ez a változat ad módot arra, hogy helyünket a cikluson belül pontosabban felbecsüljük. Csak becslésrôl lehet szó. A ciklus fordulópontja nem éles, nehéz pontosan kijelölni. A becslés hibája ezért nem szorítható a plusz-mínusz tíz év alá. Talán már túl vagyunk a nagy pénzügyi válságok mélypontján, de lehet, hogy a válság a következô dekádban még erôsödik.
A hosszú hullám árforradalmakkal és pénzügyi mizériákkal járó visszatérô válságperiódusait Fischer részletesen, sok adattal és grafikonnal írja le. A növekvô munkanélküliség és hajléktalanság, valamint a viszonyok ijesztô bizonytalansága mindenkor az ital és kábítószer fokozott és mértéktelen fogyasztásához, bûnözési hullámokhoz, a családok bomlásához, a családon kívül születô gyerekek számának növekedéséhez vezet. Mindez nem csak az ezredfordulóra jellemzô, hanem a korábbi hosszú hullámok végére is. A matematikai magyarázat azonban ennél optimistább képet ad, amely – nem tagadva az elhúzódó válságot és rendkívül káros következményeit – arra is fényt vet, hogy a krízisen belül a katarzis milyen erôi munkálkodnak. A 200 éves hullám nemcsak keserûséget és bajt okoz, de a társadalom újabb 200 éves szakaszának hírnöke és kiváltója. Új és egyre magasabb fokon álló társadalmi együttmûködés eszközeit hozza magával.
A társadalmi együttmûködés legfôbb közege a nyelv, az írás, a beszéd. De az emberek egymás közti érintkezése, a kommunikáció technikája maga is változó. Az öt nagy hullámot öt kommunikációs forradalom indítja el. A késô skolasztika a szöveg forradalmával indul kibontakozásnak. Ez a szöveg akkor még elsôsorban latinul szól, ez az európai érintkezés általános nyelve, ami azonban eleve szûk körre szorítja a diskurzusban résztvevôk számát. Mai szemmel nézve szerény „formattálási és kódolási” forradalom. Kialakul a paragrafus és az interpunkció, Donatus latin nyelvkönyvének végleges alakja. Ezek nélkül a megértés, összehasonlítás, vita, szövegkritika, tudomány nem jöhetett volna létre. A reneszánsz a betûszedés forradalmát hozza. A felvilágosodás az anyanyelven történô egyetemi oktatást. Csak ezzel lépi át a diskurzusba bevonhatók, azt megértôk száma a társadalom néhány százalékát.
A rend kedvéért „forradalmon” azt értem, amikor valamely újítás terjedésének és felhasználásának sebessége néhány évig, egy-két évtizedig az éves duplázódás. (Mint a Microsoft kezdeti forgalma, vagy az ôsnyomtatványok száma Gutenberg után). Az ipari forradalomhoz tartozó hírközlési forradalom, az újságok, távírók ismeretesek. Mai forradalmunkkal már tele van mindenki feje. Az azonban nem köztudott, hogy ezek a forradalmak a maguk idején roppant költségesek. Bár rendkívüli hasznot ígérve – mégis gazdaságtalanok. Nagy bukásokkal, évtizedes perekkel terhesek. Az emberiség ennek ellenére belevág, mert valami ködös ösztönnel érzi, hogy az „új” nélkül nem képes emésztô problémáit megoldani, s néhány év vagy évtized múltán nem tud majd meglenni nélküle. Az átalakulást az hajtja, hogy az információ a hatalom kérdése. Az információ birtoklói vannak hatalmon és a hatalom szüntelen küzdelem az információ birtoklásáért.
Az információ feltalált, kiküzdött, gyorsan terjedô új formája mélyen átalakítja a társadalmi életet. Új társadalmi rétegek keletkeznek, újfajta emberek, akik másképp bánnak az információval, és ezzel félresöprik a régi monopóliumokat. Az öt 200 éves periódust pontosan az jellemzi, hogy kik (hányan) és hogyan (milyen eszközökkel) jutnak az információ birtokába és maga ez az információ (formája szerint), miképpen kezelhetô.
Minden ilyen forradalom legelébb a leggyorsabban mozgó formációnak, a pénztôkének kedvez. Az, hogy jelenünket a pénz hihetetlenül felgyorsult mozgása veszélyezteti és szabja meg, nem véletlen. Az, hogy a pénztôke értékesülése régóta magasabb, és valószínûleg egy-két évtizedre még magasabb marad, mint a termelôtôke vagy a kereskedelmi tôke haszna, az a „forradalom” jellegébôl következik. Így volt ez a korábbi hullámokban is. Kesereghetünk miatta, de hiába. Együtt jár ezzel, hogy a megnôtt profitráta elemi erôvel fékezi le a tradicionális, ósdivá vált ágazatok növekedését és új, ma „high-tech”-nek nevezett ágakat robbant a világra. Ilyen „high-tech” korábban is létezett. Volt amikor a krumpli meg a tengeri, a kávé meg a dohány, volt amikor a textil, a fûszer vagy az étkészlet volt a dernier cri. És természetesen újra meg újra „divatossá” válik – a forradalom második lépcsôjében – a világkereskedelem. Ez a jobb információra támaszkodva szintén az átlagosnál mozgékonyabb és a munkamegosztás tágulását hozza magával.
Elkerülhetô-e mindez? Simítható-e a 200 éves ciklus lengése? A válasz határozott nem. A négyéves ciklus két évig tartó mélyrepülése enyhíthetô 1-2 százalékkal, ha a nemzeti jövedelem évi fél-egy százalékát erre költjük. Hosszabb ciklusok enyhítésének arányosan nagyobb a költsége, a 200 éves ciklus hasonló enyhítése ötvenszer annyiba kerülne. A feladat így nem oldható meg. Még a leggazdagabb országok is csak a legrövidebb ciklusok ellen védekeznek, ha tudnak és akarnak. (Az utolsó két évtizedben ez az igyekezet is erôtlenné vált, a rövid ciklusok mindenütt erôsödnek).
A 200 éves ciklus ereje a lassú, tektonikus földmozgásokéhoz hasonlít. Oly lassan hat, csak akkor érezzük meg, amikor már természeti csapásként, földrengésekben, vulkánkitörésekben vezeti le felgyülemlett feszültségét. Tehetetlenek vagyunk, ezért alkalmazkodnunk kell, sôt fel kell készülni az alkalmazkodásra. Mindaz a rengeteg baj, erkölcsi zavar, bûnözési hullám, mélyülô egyenlôtlenség, amit Fischer könyvében oly gondosan összegyûjt a Nagy Hullám jellemzésére, tünetileg jelentôsen enyhíthetô. Természetesen csak akkor, ha tisztában vagyunk eredetével. Ha a droghasználatot büntetik, az csak az üzletelést teszi nyereségesebbé. A gengszterbandákat támogatja. (A „száraz” Amerika eseményei ezt világosan megmutatták.)
Ugyanakkor a változásoknak, forradalmaknak elébe lehet menni. A változás hasznos oldalát még hasznot hajtóbbá lehet tenni, ha felismerjük, miben áll ez. Közerôvel sokat lehet tenni az információ szabadságáért, az új dolgok támogatásáért, és az újat megfogalmazó, kidolgozó, megalkotó értelmiség kibontakozásáért. Mert azt azért már világosan lehet látni, hogy az új éra új embere nem az arisztokrácia, a parasztság, a munkásosztály, a klérus, az állami adminisztráció, a honvédelem vagy a titkosszolgálatok érdekeit fogja szolgálni. Még akkor sem, ha egyes öröklött rétegek az információt régi monopóliumaik alapján ma is birtokolhatni vélik, vagy erre jogot formálnak.
Ha innen tekintjük át a többpártrendszer eddigi kormányainak tevékenységét, erôs hiányérzet alakul ki bennünk. A kor követelményeit nem értik, saját „polgárosodásukat” intézik, s eközben inkább hátráltatják mintsem segítik a tisztázódást. Az alkotó értelmiség életszínvonalát és életlehetôségét nyirbálják, korlátozzák, presztízsét lebecsülik, a véleményalkotást és közlést gátolják, és egyre szélesebb körben hódolnak titkosítási szenvedélyüknek. Ezek a legkevésbé sem adekvát mozzanatok.
A politikusok magatartását elemezve csupán két személy emelkedik ki, Boross Péter, aki az állami információs szervek monopóliumainak átmentését és fenntartását szervezte meg és szorgalmazza. Személyes motivációja mellett ez konok maradiságának természetes velejárója. Tudomásul kell vennünk, hogy ma a parlament nem szabadíthatja fel az információk áramát. Ellenkezôleg, minden képviselô felesküdni tartozik a cefreként erjedô „titkok” védelmére, mielôtt választóitól kapott megbízását gyakorolni kezdhetné. Ez azt jelenti, hogy mint minden intézmény és állampolgár, a parlament is a titkos szolgálat tárgya. Orbán Viktor tett egy tétova kitörési kísérletet, de személyes sérelmébôl indult ki, ráadásul „üzleti titkok” megfigyelésérôl volt szó (ez is szép szeglete az életnek), így a változás hamvába holt. Kövér László pedig úgy véli, hogy „saját” emberei kinevezésével a rend helyreáll. A szokásos rövidlátás.
Magyar Bálint viszont, aki a körülményeket áttekintve egyedül bizonyult államférfinak, megpróbálta megtenni azt, amit az adott körülmények közt és az adott pozícióban lehetséges volt. A Sulinet, a Neumann társaság, a kulturális és tudományos alapok ápolása, a Nemzeti Színház – és még sorolhatnánk néhány nehezen kiharcolt intézkedést és további tervet – arra mutat, hogy korát megértette és tette, ami tehetô.
Nem rajta, végsô soron a választásokon múlt, hogy elakadt. De mégsem véletlen, hogy a magát valamikor szabadelvûnek és modernnek vélô és hirdetô Fidesz az MDF felépítményének kisajátításával maga is maradivá, ósdivá és jobboldalivá vált. És az sem véletlen, hogy éppen az említett vívmányokat kívánja befullasztani, visszaállamosítani. Scsedrin jeles bürokratájához hasonlóan, aki határozatba hozza: „Hát, ha Amerikát felfedezték, nincs más hátra, megint be kell csukni”.
Remélem világossá sikerült tenni egy új reformkor aktualitását. Késik, mint ahogyan az nálunk szokásos, de ide is el fog jönni.
Felnôtt férfi ül a kamerák kereszttüzében és tagadhatatlanul, leplezhetetlenül folyik az arcán a könny. Közben ragyog a szeme, mosolyog. Megnyerte az év elsô Forma–1-es futamát, miért sír hát?
Ha még emlékszik az olvasó: az idei szezon elején történt, hogy a célegyenes elôtti kanyarban a versenyben vezetô David Coulthard lelassított és hagyta, hogy csapattársa, Mika HÀkkinen fusson be elsôként a célba. A sajtótájékoztatón Mika könynyek között mondta el, hogy mindez elôzetes megállapodás alapján esett meg közöttük: megbeszélték, hogy aki a rajt utáni kanyarban vezet a másik elôtt, annak a másik hagyja megnyerni a versenyt. Mika vette elsôként a kanyart, így David hagyta, hogy a végén elôtte fusson be a célba. De miért hagyta? Hát hiszen ha nem hagyja, akkor sem történik semmi: mindenképpen a McLaren nyer, nem veszítenek egy pontot sem. David Coulthard-nak semmilyen külsô oka nem volt arra, hogy betartsa a megállapodást, erre nem kötelezte semmilyen „csapatfegyelem”. A skót autóversenyzô egyszerûen csak állta Mikának adott szavát.
Ezért sírt Mika több százmillió TV-nézô nyilvánossága elôtt: pontosan tudta, hogy David minden kockázat nélkül nyerhetett volna, s hogy mégsem tette, az kizárólag neki, Mikának szóló nagylelkû gesztus. Meg a lelkiismeretnek.
Azután jöttek Schumacher agresszív sunyiságai, tenyérbemászó pökhendiséggel kísérve, végig a szezon alatt. Gyôzni minden áron, mindenkit kilökve, letaposva, leröhögve a pályáról, akár szabályos, akár nem. Ráadásul a Forma–1 elsô embere is neki szurkolt, meg a Ferrarinak, úgyhogy komolyan kezdtem aggódni, nehogy a gátlástalan gyôzni akarás elmossa a szabályos játékot, nehogy a pénzzel megvásárolt brutális erô legyen a nyerô. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy több százmillió TV-nézô milyen tanulsággal dôl hátra karosszékében a szezon után: azt látja-e, hogy igen, továbbra is érvényesek az európai kultúra alapértékei, igen, azt illeti a gyôzelem, aki szabályos keretek között, fair-play-re hangoltan nyer, vagy azt, hogy a Schumacher-féléknek áll a világ.
De „persze” Mika nyert, úgy, ahogy az a „nagy könyvben meg volt írva”: Schumachert cserbenhagyták az „égiek”, kocsija defektet kapott, így sehogyan, semmilyen gonoszsággal nem veszélyeztethette az igazságos eredményt. Mert a világ alapvetôen és többnyire Mikának és Davidnek, a szabályok és megállapodások tiszteletben tartásának „áll”. Ebbôl lesz igazi, maradandó, jóízû siker. A nyugati világban. Ahol a szót alapvetôen és többnyire „állni” szokták.
Jót tenne Magyarországnak az egyfordulós választási rendszer, listák nélkül. Így csak olyanok kerülhetnének az országos vagy helyi hatalom közelébe, akiket emberek egy adott csoportja mindenképpen alkalmasabbnak ítélt erre, mint riválisaikat. Vagyis valamilyen szinten, valamilyen mértékig bírják a választópolgárok bizalmát; tehát nyertek és szavukat állniuk kell. Nem fordulhatna elô, hogy a vesztesek hosszú tömött sorban bemasírozzanak a politikai hatalomba a különféle helyi és országos listákról. Olyan emberek, akiket nem választott, nem akart senki, csak pártjuk vezérkara.
Nagy-Britanniában nemcsak hogy listáról nem lehet „búvópatakként” bekerülni a Parlamentbe, de még az is szokásban van, hogy a választásokon indult jelöltek személyesen megjelennek az eredmény kihirdetésekor szavazókörzetükben, fölvonulnak a dobogóra és a TV nyilvánossága elôtt állva néznek szembe a választók ítéletével. A miniszterelnök éppúgy, mint az újdonsült, huszonéves politikus. Szavaik és politikai tetteik következményeit nyilvánosan kell elviselniük, a bukással járó esetleges szégyent éppúgy, mint a nyerés örömét. A magyar nyilvánosság mentálhigiéniáját nagyban növelhetné egy ilyen rendszer: ha a választópolgárok láthatnák, hogy a politikusok valóban vásárra viszik a bôrüket, talán növekedne a nekik megelôlegzett bizalom is.
Az egyik nagykôrösi étteremben, ahol húsvétkor jártam Ágival – elvittem dédszülei házaihoz az „alszögre” és a „fölszögre”, alig változtak fél évszázad alatt, ivóvíz, budi még mindig az udvaron, csak a Tetétleni utcát aszfaltozták le végre, bár továbbra is itt a város széle –, szóval az étteremben a pincér srác a javunkra tévedett: többet adott vissza, mint amenynyit kapott. S persze örült, amikor felhívtam figyelmét a tévedésre. Amibôl annyi bizton megállapítható, hogy legalábbis nem törekedett a becsapásunkra. Amikor meg Veresegyházán hirtelen igen rondán kezdett csikorogni a kocsi és megállásra kényszerültünk, a legközelebbi házból kijött a tulaj és megkérdezte, miben segíthet, hívjon-e szerelôt.
A lokalitás szelleme segítôkész és bizalommal van. De mennyivel könnyebben menne a dolog, ha országos szinten is a szabálykövetô, törvénytisztelô viselkedés fizetôdne ki és nem úgy látszana, hogy a „Schumacher-féléknek” áll a világ.
Mit is írt Ady 1903. július 30-án a Nagyváradi Naplóban?
„Korrupt országokban a panamákon szokás legjobban felháborodni. Imádott hazánk pedig igen-igen korrupt ország. Ebbôl kifolyólag természetes, hogy itt minden ember fölháborodik, ha a másik ember is panamázik. Ne tessék ezt cinizmusnak venni. Ez a korrupció természetrajzának egyik erôs tapasztalati igazsága. A magyar társadalomban, mint minden fenékig romlott társadalomban privátim, kis körökben bizalmas tereferék közt vidáman és szemérmetlenül szoktuk tárgyalni mindezt. Vezetô státusférfiakról, elôkelô politikusokról, társadalmi vezéremberekrôl, kedves, hízelgô elismeréssel szoktuk megállapítani, hogy nagy gazemberek. (…) Nálunk ritkán pattannak ki panamák. Mert mi regarddal vagyunk egymás iránt. Én panamázom, te panamázol, ô panamázik. Mind panamázunk. A lelkünk fölujjong, ha például olvassuk, hogy a francia parlamentben ismét panama sült ki. Na, ugye hogy nem mi vagyunk a legrosszabbak? Persze, azt nem ismernôk be semmiért, hogy az az állapot, amely mellett a panamák kipattanhatnak, aranyállapot. Hiszen bárcsak nálunk is mind sûrûbben pattannának ki a panamák. Ez etikai erôsödést jelentene.”
De persze csak akkor, ha a lokalitás szelleme, amely tud rendes emberekrôl, amely tudja, hogy nem mindenki panamázik, képes elég erôsen hallatni a hangját. Ezért folytatja így Ady:
„Ebben az országban mindent föltesznek és elhisznek egymásról az emberek. Nem új dolog ez, kedves magyar testvéreink. Mikor szegény Szilágyi Dezsô meghalt, Max Harden, a merész német publicista így sóhajtott föl:
– Milyen szörnyen korrupt ország lehet az a Magyarország, ha valakit egy improduktív élet után nagyon nagy embernek tartanak, csak azért, mert abban az országban, ahol mindenki korrupt, ô intakt maradt.
Szóval, nemcsak egymást tartjuk korruptaknak, de azoknak tartanak bennünket külföldön is. Ez az igazság. No, és hogy a korrupcióban a hon atyái az atyamesterek, ez meg éppen nem új dolog.”
Ezért lenne kivált üdvös dolog, ha a hon atyái igazi, közvetlen választások útján, és csakis így kerülhetnének be a Parlamentbe, mert ekkor alkalma lenne a lokalitás szellemének, hogy elvégezze az elsô, alapvetô szûrést és kigolyózhatná a korrupció atyamestereit. Éppen ez az, ami nem tudott megtörténni a negyvenéves szocialista uralom és a Horn-kormány ideje alatt sem.
Azután persze az is szerencsés lenne, ha az ország közjogi méltóságait valóban megilletné a méltóság és a törvények lehetôvé tennék, hogy hivatalukat méltósággal betöltsék. Mert miféle ország az, ahol a köztársasági elnök hiába ad kegyelmet, kegyelem mégsincs, és ahol a legfôbb közhatalom gyakorlóját, a kormányt egy fôpolgármester perrel fenyegetheti, mert az felülbírálja az elôzô kormány döntéseit? Mire való akkor a parlament?
Ha ehhez még végre egy jó ügynöktörvény is hozzájárulna, amely valóban azt eredményezné, hogy a közhatalom és a nyilvánosság vezetô pozícióiból kihullanának a volt és jelenlegi ügynökök és besúgók, akkor sem lenne még itt a Kánaán, de a bontakozó magyar demokrácia legalább olyan szilárd alapokra lelhetne, amelyet komolyan senkinek nem juthatna eszébe kétségbevonni. És akkor talán fokozatosan elôállna az a helyzet, hogy Magyarországon sem tennének föl és hinnének el mindent egymásról az emberek.
De persze a magyar közélet megtisztulását nem csupán a korrupció és a besúgás kórosan elterjedt gyakorlata nehezíti, hanem az a körülmény is, hogy bármilyen politikai, gazdasági, kulturális vagy mindennapi konfliktusról legyen is szó, az érintettek ebbe úgyszólván mindig belelátnak egy magyar-zsidó dimenziót is. Így a legritkább esetben lehet szó „magáról a dologról”, valós problémák valós megoldási alternatíváiról, ezeket elnyomja, vagy legalábbis átszínezi az antiszemitizmus illetve az antiszemitizmus vádja. Ezért is katasztrofális, hogy a Fidesz és az SZDSZ képtelen szót érteni egymással, mert kommunikációs csôdjük azt a látszatot erôsíti, mintha valóban létezne ilyen dimenzió, sôt, néha mintha az volna a legfontosabb.
Antiszemitizmus persze létezik. Hiába írta Ady: „…egy neves magyar író nem tudja azt, hogy az intelligencia a mi mai társadalmunkban körülbelül ott kezdôdik, hogy valaki nem antiszemita…” (1903. márc. 28.), ez az intelligencia a mai magyar közélet némely szereplôjébôl sajnálatosan hiányzik. Ezeknek az uraknak éppúgy nem lehetne helyük a parlamentben, mint volt besúgóknak a nyilvánosság közvéleményformáló posztjain.
És hiába követelte magának és az egész országnak Ady a modernitás eszméjét – „A leghatározottabban tiltakozunk ellene, hogy a kozmopolita címet lefoglaltassák a zsidókkal! Hohó! Ha a tudományos haladás, tisztult gondolkodás, modernné válásra való törekvés és kultúra kozmopolitaság a klerikális szemekben; akkor vagyunk itt még többen kozmopoliták! Nem vagyunk talán elegen, de ha az Idô és Sors ezt a kis országot fenn akarja tartani, ha van vele valami céljuk: leszünk még nagyon sokan. Mindenesetre pedig lesz köztünk elég zsidó is, mert ez a nemes és intelligens fajta egy országban sem segítette szebben és erôsebben a haladást és kultúrára térést, mint a mi országunkban.” (1902. július 6.) –, a mai magyar antiszemiták gyûlölni való zsidót teremtenek maguknak, s ezzel nehezítik az ország modernizálását, kétségeket ébresztenek az EU államaiban: valóban közéjük tartozunk-e?
A Fidesz is modernizálni óhajtja Magyarországot, ebben a törekvésében számítania kell tehát minden tehetséges és törvénytisztelô magyar állampolgárra, aki maga is boldogan modernizálná életét és környezetét. Színvonalat, minôségi teljesítményt elfecsérelni nem vezet semmi jóra, csak a bosszúvágyat, az ellenséges indulatokat növeli, vagyis a rossz oldalt gyarapítja.
„Nostra res agitur. Ha élni akarunk, kezdjünk már az élethez. Oldjuk meg magyarul a problémáinkat. Mert ugye nem kedves kilátás, hogy esetleg a porosz Bebelek vagy a szláv Bakunyinok utódai fogják ezt elvégezni helyettünk – ha majd germán vagy szláv tenger ömlik a mi élhetetlenségünkre!?” (1903. febr. 1.) Ady profetikus jóslata beteljesedett: a germán és szláv tenger valóban elöntötte a huszadik századi magyar történelmet. A harmadik évezred küszöbén azonban igazi esély kínálkozik számunkra, hogy immár európai módon, a fejlett nyugati demokráciák bevált megoldási módjaihoz igazodva és mégis magyarul oldjuk meg problémáinkat. De ez csak akkor sikerülhet, ha a politikában, a közéletben, a nyilvánosság fórumain és a gazdasági életben is egyre többen lesznek olyanok, akik képesek állni a szavukat és képesek jótállni tetteikért. Különben maradunk Ázsiában, ahová legutoljára Kádár és negyven év szocializmus lökött vissza bennünket.
(Szabolcska Mihály: Salzburgi csapszékben)
Nem tudom, vannak-e még, akik Szabolcska Mihály verseit olvasgatják? (Amolyan félig elfeledett költô – bár az 1996-ban kiadott Hét évszázad magyar verseiben három verssel szerepel, köztük a fentivel.) Ha esztétikailag vizsgáljuk, nem is volt olyan rossz költô: kissé szentimentális búsmagyarkodó. Ez a vers nem valami fényesen sikerült, de a benne rejlô üzenet mélyen visszahangzó. Egy magatartást tükrözött, amelyet Szabolcska (és nem egyedül) ôszintén hitt és vallott: hogy mi magyarok minden más népnél különbek vagyunk.
Szabolcska egyáltalán nem volt olyan egyszerû költô, mint amilyennek tetszelgett. Tudatos volt az „üzenetben” s tudatos még a szavak, kifejezések megválogatásában is. Ha ezeket analizáljuk, ez a tudatosság nyilvánvalóvá lesz… Már a címben is a „csapszék” amolyan „lebujt” idéz fel. A „halavány sör – piros bor” szembeállítása magában is bizonyos érték-eltolódást jelez. „Sváb legények – Salzburgban?”… A „sváb” jelzô szinte magától értetôdôen lenézést foglal magában. „Verklis”, ez megint (tudatosan) kissé lesajnáló – amellett helytelen megnevezés: egy verklis forgatja a verklit, nem próbálkozik rajt. (A helyes megnevezés „harmonikás” volna.) „Köszörülget” – nem túlságos sikerrel (bezzeg, a jó cigányzene! – ki nem mondva, de ideértve.) „Tenni nem mernek” – micsoda pipogya népség –, érezteti a költô.
A vers csattanója „idebent azóta csak egy legény volna” hivatva van megdobogtatni büszke magyar szívünket. Ebben mutatkozik meg legvilágosabban Szabolcska ideológiája, egyfajta ethosz, amit ô tudatosan és magától értetôdôen képviselt.
Érdekes volna felvetni a kérdést, hogy a mai olvasóra – ha van ilyen – hogyan hat ez az ideologikus költemény. Vajon az-e az ösztönös reakció „Úgy van, mi nem vagyunk olyan kákabélûek!” – avagy elvásik az olvasó foga az egyoldalú, rosszmájú ábrázolástól? Mert bizony az ösztönszerû hozzáállás a próbája annak, mennyire szabadultunk meg a hamis, „keleti” hencegô magatartástól.
Végül is azok a „sváb legények” képviselik (ha öntudatlanul is) a „nyugati”, civilizált életforma egyik legfôbb elvét: a kompromisszum mindig jobb, mint az erôszak. Ezzel szemben áll Szabolcskánál (és a vele egy húron pendülôknél) a brutalitás dicsôítése. Az az „egy legény” sem nem okosabb, sem nincs inkább igaza – csak erôsebb a többinél. (Az egy más kérdés, hogy a mûvelt Nyugaton mennyire dúl az erôszak – de legalább elítélik és nem dicsôítik.)
Szabolcska ravasz, vállalt együgyûségét, tudatos magyarkodását Karinthy fogta meg tökéletesen az Így irtok tiben:
Attól tartok, a Szabolcska-féle magatartás, a kuruckodó nacionalizmus, még távolról se veszett ki teljesen. Ezért itt az ideje a Szabolcska-féle ethoszt a fejérôl a talpára állítani.
Lenke néni összepakolt és hazajött a kórházból, ahová kivizsgálásra feküdt be, mert azt hallotta, az elsô hét ingyen van, utána viszont le kell adni a nyugdíj bizonyos százalékát. Elébb eltátotta a száját, aztán rákérdezett, jól hallotta-e, közvetlenül ezután meghányta-vetette a kórteremben a szobatársakkal, majd éktelen haragra gerjedt, fogta a papucsát, hálóingét, dérrel-dúrral összepakolt és hazavillamosozott; hogy jobban jár, ha otthon kifôzi azt a pénzt, annyira rossz a kaja.
Lenke néni a templomban szokott társadalmi életet élni, mise elôtt meg után, úgyhogy lerohant liturgiára és boldog-boldogtalannak elmesélte a történteket, plusz hogy ilyet még nem is hallott, nem egy misét hallgatott végig, hanem az összeset, az egész napját a templomban töltötte. Kiderült, hogy mindenki hazajött valamelyik kórházból, mert mindenhol vacakul fôznek (és még van képük pénzt kérni); pénzt kórházért; közbe’ az ember egész életében fizeti a tébét. Volt, aki úgy hallotta, ez az egész még titkos, csak három hónap múlva hozzák nyilvánosságra, egy öregúr azt állította, ôvele már a múlt hónapban fizettetni akartak (viszont a felesége többször is lehurrogta), volt, aki azt mondta, nem igaz az egész, de ezt az embert mindenki lehülyézte; többen is úgy vélekedtek, ezektôl minden kitelik, ez aztán átterjedt még négy vagy öt padsorra, sôt, az egyik templom-oldalhajóra is, ugyanakkor a hátsó sorban valaki azt mondta, miért, azoktól talán nem telt ki; itt néhány padsor közt elébb vita támadt, aztán abban egyeztek meg, hogy kitelik minden ezektôl meg azoktól is; egy nô azt mondta, összevissza beszél az egész templom, de maga a nô is összevissza beszélt; abban mindannyian egyetértettek, hogy ennél még otthon is jobban jönnek ki, a fölháborodás hullámai újra és újra végigmorajlottak a padsorokon, a tisztelendô alig bírt misézni.
Kérem szépen, épp ideje valamit csinálni: ez a nyugdíjasok hozzáállása.
Enni járnak a kórházba.
Melegedni, traccsolni; különösen télen, ellepik az egészségügyi intézményeket, bekvártélyozzák magukat, ki se lehet ôket robbantani, kivetetik a vakbelüket, gyomormosást kérnek, iontoforézist, dialízist, ami épp eszükbe jut, és, ami már tényleg több a soknál, fumigálják a kaját, rágós a hús, töppedt a krumpli, a fôzelék ízetlen, a leves egy moslék, ráadásul két sápadt mócsing úszik a tetején, de még a villát se lehet beleszúrni egyikbe se, mert vagy kiugrik a tányérból, vagy szétesik az egész; érdemes megjegyezni, hogy Lenke néni mindennek tetejébe úgy pakolt össze a nyolcadik napon, hogy az ebédet még megette, délelôtt tíz órától útrakészen várta a fiát az ágyszélen, de közbe’ megmondta neki (többen is hallották a folyosón, mikor telefonált), hogy fél egy elôtt ne jöjjön, tizenkettôkor van ebéd, csak odaadják.
Kérem szépen: a tébé nem az ebédre van.
Nem azért megyünk kórházba, hogy jóllakjunk, hanem hogy meggyógyuljunk; vagy esetleg elhunyjunk, kivetessük a vakbelünket, megtükröztessük a gyomrunkat, ha például gyomrosak vagyunk.
A nyugdíjasok most már tényleg el vannak szállva.
Az a legkevesebb, hogy a második héttôl fizettetni kell velük; az elsô hetet is csak azért érdemes ingyen hagyni, bár járni nem járna, hogy ne szólhasson senki egy szót sem, a szakszervezeteknek meg mindenkinek legyen befogva a szája; ezeknek a nyolcadik naptól nemhogy ebéd nem jár, de az operáció is abba lesz hagyva olyan betegnél, aki nem rak cash-t a mûtôasztalra; a nagy szart, esetleg hét öltést még teszünk rajta, a nyolcadikat, ha így félbe’ nem tetszik neki, majd ô varrja; vizsgálja, tükrözi magát, ha annyira akarja; ha nem jön ki otthon jobban.
Mármint: a vers. A vers, amint saját lábába botlik. Azután hasra esik. Vagy dülöngél. Vagy pillanatnyi zavarát leküzdve visszaszerzi egyensúlyát. Vagy elájul és kiesik a versenybôl. Elôbb azonban megbotlik. De hogyan? Sietne, s nem veszi észre, hogy megkötözték? Vagy ellenkezôleg, azt hiszi, hogy összekötözték, s nem sejtve saját szabadságát nagyobbat lép a kelleténél? A szabadvers botlik meg, ha nem vesz tudomást a versbeni létezés kötöttségérôl? Vagy a kötött vers esik hasra, ha túlzottan meghunyászkodik fogvatartói elôtt s mindenben engedelmeskedik nekik? És egyáltalán: milyen a vers lába? Jambikus? Trochaikus? Van rajta cipô? Vagy mezítlábas? Van lábujja? Lábujjai között összegyûlik-e a piszok? S vajon ez is része a versnek? Van-e szaga a versnek?
A vers megbotlik önnön lábában. De még inkább egy metaforában. Egyelôre azonban hagyjuk a metaforát. Késôbb még úgyis lesz róla szó.
„Magadról vett bolhácskákkal is oktathatsz higiéniát, mint ahogy ez a szöveg is attól vers, hogy saját lábába botlik, folyamatosan dôl saját dugába.” Erdély Miklós Metán címû versében olvasható ez az idézet. Vers egyáltalán a Metán? Az idézet állítása szerint az. Az idézet azonban, legalábbis formáját tekintve, egyáltalán nem emlékeztet versre. Prózában írott állítás, egy logikai fejtegetés része. Molière úrhatnám polgára rettenetesen elcsodálkozott, amikor megtudta, hogy egész életében prózában beszélt. A Metán prózája legalább ennyire elcsodálkozhatna, ha megtudná, hogy valójában versben beszél. És persze hitetlenkedhetne is: csak nem járatják bolondját vele?
Önmagát hazudtolná hát meg az idézet? Úgy látszik, igen. S ettôl lenne vers? Könnyen lehetséges. Az lenne a vers, ami meghazudtolja önmagát? S ha igen, akkor ki kapja rajta a hazugságon? Botladozása árulja el? Hamarabb utolérni a verset, mint a sánta kutyát? Vagy maga a vers egy sánta kutya?
A Metán Erdély legköltôibb irodalmi mûvei közé tartozik. Vers a javából. Attól tökéletes, hogy ravasz (vagy igazán költôi) módon aláaknázza magát, de nemcsak játékból, a látszat kedvéért, hanem a tényleges szétesés kockázatát vállalva. S azután, mint a valódi kockáztatók többsége, ô is megússza, sôt: diadalmasan lép túl a minden szó elhangzása pillanatában jelentkezô veszélyen. „Bárki kétségbe vonhatja, hogy amit most olvas, az vers, hiszen a szövegben teljes mértékben prózai viszonyok uralkodnak – olvasható egy késôbbi helyen a Metánban. – Mégis költôinek kell neveznem ezt a törekvést két okból: másodszor, mert az az elhatározás, hogy verset írok, a felelôsségérzetet írás közben felfokozza. Hogy elôször miért, azt elfelejtettem, de késôbb – bizonyos vagyok benne – eszembe fog jutni.” Önmagában a felelôsségérzettôl persze nem lesz vers a vers. Ehhez, mint korábban értesülhettünk róla, a megbotlás is szükséges, ami a felelôsségérzettel nincsen feltétlenül összhangban. Inkább a zavarral, a megtorpanással, a pillanatnyi kétellyel. Írja is késôbb Erdély: „attól vers a vers, hogy nem törekszik ellentmondásmentességre.”
Ellentmondásmentesség: ritka csúnya szó. Nem költôi. Sôt. Ahelyett, hogy költôi hatást keltene, itt inkább csak szolgál: költôietlenül elmondja, mi is a vers. De közben, mint korábban megtudtuk, ez az elmondás, rámutatás mégis része a versnek. A csúnya szó, amint saját hajánál fogva fölemeli magát. Vagy átugorja a maga árnyékát. Vagy lába kel, s elfut önmaga elôl. Bárhogyan legyen is: a Metánban a szavaknak teste van. S ez önmagában is a vers közelségére utal.
De mondható-e tökéletesnek egy vers, ha lételeme a botladozás, az ellentmondás, a hazugság és önmagának a folyamatos rászedése? Erdély költôi munkásságát olvasva olyan benyomásom alakult ki, hogy vonzza ôt a botladozás, az ellentmondás, szeret belegabalyodni a saját lábába, és örömét leli abban, ha a leírt szavak és a papírra vetett gondolatok egymást hazudtolják és cáfolják. Vagyis élvezetét találja a tökéletlenségben. Illetve, árnyaltabban fogalmazva, vonzza ôt, ha mindarról, ami megfogalmazható, leírható vagy kimondható, bebizonyíthatja, hogy az így, ebben a formájában vagy változatában korántsem nyerte el a maga végleges formáját. Márpedig, ha egyszer mindaz, ami elgondolható, meg is fogalmazható és ki is mondható, akkor fennáll annak veszélye, hogy minden nyelvi megnyilvánulás magában rejti a tökéletlenségnek és a botlásnak a veszélyét. És azt is, hogy vers legyen.
Egyelôre ne gondolkodjunk azon, hogy eszerint minden megszólalásban ott lappang a verssé válás lehetôsége is. Figyeljünk inkább arra, hogy e logika szerint megszólalni annyi, mint vállalni a megbotlást, az elesést. A bukást. Aminek erkölcsi következményeivel a versnek ugyancsak számolnia kell. „Amint gyûl a szöveg, gyûl a bûne is”, írja Erdély, még mindig a Metánban. Létezik persze bûntelenség is. Ez azonban nem a versben keresendô – de nem is a prózában, sôt még csak nem is a nyelvben. Hanem azon kívül: ott, ahol nincsen nyelv, beszéd, megszólalás. És talán nincsen gondolat sem. De mi az, ami látszólag csak negatív meghatározásokkal írható körül? Megtudható-e róla bármi is, ha a csupa nem nyomán próbálunk következtetni rá? Újfent Erdély szavait híva segítségül: „Attól még nem lesz valami valami, hogy valamilyen nem.” Erdély gondolatai újra meg újra az elmondhatatlan és a megfogalmazhatatlan körül köröznek. Ô maga azonban messzemenôen ódzkodik attól, hogy a múlt misztikusainak nyomdokába lépjen, s mindig ügyesen elkerüli, hogy retorikus ékesszólással a misztika negatív istenbizonyítékához folyamodjon segítségért.
Vitathatatlan persze, hogy az írásaiban van valami mélyen misztikus. Ám az, ahogyan Erdély az ilyen fogantatású élményeit az olvasó tudomására hozza s megosztja vele, távol áll a misztika hagyományától. Inkább a modern költészet módszerét juttatja eszembe – még akkor is, amikor látszatra Erdély a lehetô legtávolabb kerül az úgynevezett modern költészet szellemétôl. A Kollapszus orv. címû kötet Váratlan kantáta címû darabjában ezt írja: „Ki kell hámozni a valóság illúziójából az illúzió magvát. Rejtélyesen (kell) építkezni, a rombolás mozdulataival.” Rombolva építeni: ez az, ami Erdélyt egyfelôl a modern költészet hagyományához köti, másfelôl pedig a misztikáéhoz. Az avantgárd szellemét a tradícióéval ötvözi, de nem azért, hogy egy új, eddig föl nem fedezett egységet teremtsen belôlük, hanem hogy a kettôt egymással ütköztetve jusson el oda, ami mindkettôt meghaladja. S az avantgárd és a misztika közben rombolja, pusztítja – vagy legalábbis véresre harapja – egymást. Emiatt hatnak rám Erdély szövegei sokszor úgy, mintha folytonos párbaj szem- és fültanúja lennék: önmagukkal folytatnak dialógust a szövegek. E dialógus hol humoros, hol gúnyos, hol önleleplezô, hol pedig vérremenô. Ilyenkor mintha vérebek acsarkodnának egymásra.
A szöveg, amely önmagával dialogizál: ez éppúgy része egy ôsi, biblikus (és misztikus) hagyománynak, mint a klasszikusan modern, illetve posztmodern költészetnek. Ha akarom, Erdélyben könnyedén nyomára bukkanhatok az Ótestamentum prófétáinak: elég föllapoznom a Mondolatot, a Fényismeretet, a Lehetôség-vizsgálatot vagy az Idô-Môbiuszt, hogy olyan komolyságnak, a halál olyan szenvedélyes megidézésének a megnyilvánulásaival találkozzam, amelyek a mai világban gyanúsan korszerûtleneknek tetszenek. De éppígy ráismerhetek – mindenekelôtt a montázs használatában – a szürrealizmus hagyományára, a franciáknak vagy József Attilának a hatására, s elegendô beleolvasnom verseibe, hogy a késôbbi magyar posztmodern irodalmat is lássam elôlegezve. A Miserere orv.-ban például ott lappanganak Tábor Ádám káprázat-versei („Ami a sötétségben villan az fény, ami fényben villan, az káprázat”, írja Erdély), Találka Pál Rácz Péter verseit juttatja eszembe, a démonok felsorolása pedig A próza iszkolását elôlegzi Esterházytól. A Toborzó mögött Kukorelly tûnik fel, az olyan szavak, mint „fehérnemûbrikett” vagy „bugyimóló” Parti Nagy Lajost idézik meg, a „szôrmecsókról” meg Garaczi jut eszembe. (Zárójelben: a hatvanas évek magyar avantgárd irodalmának története, különösen pedig poétikai sajátossága a mai napig nincs körültekintôen feldolgozva; így azután még ma is a meglepetés erejével hat, hogy mindaz, ami a hetvenes és nyolcvanas években látszólag a „semmibôl” született meg, mennyi hajszálgyökérrel kapcsolódik azokhoz, akiket a magyar irodalomkritika késôbb oly könnyedén kihullajtott az emlékezetébôl – akár politikai okok miatt, akár pedig egyszerû – bár mégis bonyolult – ízlésítéletek miatt.)
Az önmagával dialogizáló szöveg témájához visszatérve Erdély poétikáját úgy tudnám jellemezni, mint ami a nyelvet azért ütközteti önmagával, hogy érzékelhetôvé tegye azt, ami túl van a nyelven. A nyelven túliság nem témaként nyilvánul meg Erdély szövegeiben (nem prédikál róla, nem tûzi tollhegye végére, nem értekezik róla), hanem ez a nyelvi rétegeknek és elemeknek az ütköztetése során támadt nyelvi ûrben és ürességben mutatkozik meg. Maga a mûvészet kerül így határhelyzetbe. Erdély számára, legalábbis ha verset ír, a mûvészetnél is fontosabbnak látszik ennek a nyelvi ûrnek az érzékeltetése, amely munkásságában attól olyan jelentôségteljes, hogy nincsen semmilyen jelentése sem. Ahogyan az úgynevezett Marly-tézisekben olvasható: „A mûalkotás… olyan jelnek tekinthetô, mely a különbözô jelentéseket egymás rovására erôsíti föl, szaporítja, ezeket egymás által kioltja, így a mûalkotást mint egészet megfosztja attól a lehetôségtôl, hogy jelentéssel bírjon.” A mûalkotás mint üresség persze nem „semmi”, hanem a kioltás nyomán támadó teljesség. A Miserere orv. kifejezésével: „fényben villanó káprázat”, a Fényismeret szavaival pedig: „hirtelen látás”.
A jelentés kioltásának módszere a költészet ôsi eszközei közé tartozik. Vérbeli rokona a metaforának (a lábnak, melyben a vers megbotlik), ahol, a hasonlattal ellentétben a jelentô és a jelentett közötti különbség elmosódik, jobb esetben eltörlôdik, még jobb esetben pedig maga a jelentés válik illuzórikussá. A hasonlat olyan jelentéssel rendelkezik, amely utal egy elôzetes jelentésre. A metafora ezzel szemben kiolt minden elôzetes jelentést, és olyan jelentô lesz, amely önnön jelentését is magában hordozza – miközben mégis kizárólag „felrobbant” (vagy önmagába omlott) jelentésként tud megnyilvánulni. Az amerikai kritikus, Paul de Man szavaival: „A középpontból végtelenül kigyûrûzô vibrációhoz hasonlóan a metafora olyan képességgel van felruházva, hogy a tapasztalatot az általa gerjesztett univerzum szívébe helyezi. Táptalajt biztosít, semmint keretet, korlátlan elôzményt, mely lehetôvé teszi egy sajátos entitás korlátok közé szorítását… A metafora »jelentése« az, hogy nem »jelent« semmi határozottat”.
A szavak rendje felôl nézve a jelentéskioltó metafora anarchikus (minden hallgatólagos egyezményt fölforgat); de mert jelentô, ezért mégis rendet alkot, még ha szubverzív és alkalmatlan arra, hogy egyezményessé váljon. A metafora – akárcsak az Erdély elméleti és képzômûvészeti, illetve filmes munkásságában kitüntetett szerepet játszó montázs – a „rombolva építés” eszköze. A montázshoz hasonlóan, amelyre Erdély következô szavai vonatkoznak „elkerülheti a közlés fogalmi elszegényítését, a kiürült jelek kényszerû használatát. Általa mindig választható a csak oda vonatkozó, a dúsan egyszeri, a nem meghatározható, de nem is helyettesíthetô.” A jelentések ütköztetése során leplezôdik le a szavak és állítások esetlegessége és esendôsége, az, hogy minden jelentés csak részleges érvényességgel rendelkezik. Erdély költôi szövegeiben e részlegesen érvényes jelentések ütközete (csatája, párbaja, dialógusa, bohózata) során sejlik föl az, ami nem redukálható sem jelentôre, sem jelentettre, és aminek üressége egyszersmind a teljesség megnyilvánulása is. Erdély verseiben a létezésnek e kettôs szerkezete jelenik meg lépten-nyomon: van egy érzéki, nyelvileg jól-rosszul megformálható világ, és van egy érzékelhetetlen, nyelvileg megformálhatatlan világ. A kettô nem azonos, de nem is választható szét: az utóbbi nem független az elôbbitôl, hanem kizárólag általa, benne tud megnyilvánulni – úgy, hogy közben maradéktalanul el is különül tôle.
A létezésnek e dichotóm szerkezete valamennyi mûfajban tetten érhetô, amelyben Erdély alkotott: a filmben (Álommásolatok), az installációban (Hadititok), a festészetben (Aranyfasisztáim) éppúgy, mint a költészetben vagy az elméletben. Egy jellegzetesen gnosztikus alapállásra következtetek ebbôl: mintha Erdélyt, miközben a jelentéseket ütközteti és kioltja, egyéb sem foglalkoztatná, mint a születés és a halál oktalanságának és megmagyarázhatatlanságának a kérdése. „Minden születés kudarcnak tekinthetô, mikor is sikertelennek bizonyul a jövô általános támadása saját elôzményei ellen”, írja a Lehetôség-vizsgálatban, A véletlen történetében pedig a semmirôl a következô vérbeli gnosztikus vád hangzik el: „Hogy még eléggé gonosz is legyen, nem képes tulajdonság nélküli semmi maradni, mert úgy instabil. Hanem idôbefekvô, pusztító, önmagát újratermelô gonosz tud csak lenni, mint a nemlévôk általában. Mit kezd pl. egy gyermek lehetôségével? Kénytelen megszülettetni, hogy hullát készítsen belôle.”
Erdély irodalmi munkássága föllebbezés e hullalétre-szántság ellen. Vagy: folytonos (és rendhagyó) ima. „Ha képes vagy állandó és hirtelen görbülettel gondolkodni, úgy gondolatod imává és gyakorlattá válik”, írja a Mondolatban. A hirtelen görbület persze maga is egyfajta jelentéskioltáshoz vezet. És elbotláshoz: „görbén” járva a vers saját lábába botlik. Elzuhan mint vers, s talpra áll mint ima. De olyan imaként, amely az imádkozóra sincsen tekintettel. Mert amíg az imádkozó saját megváltásának gondolatától bekerítve él, addig ki is van szolgáltatva önmagának. Ezért mondta azt Erdély az Idô-Môbiuszban, hogy „Tarts önmagadtól”. De mondhatta volna ezt is: „tarts a költészettôl”. A költészet, akárcsak az ima, szavakba kénytelen kapaszkodni. Azon létfelfogás szerint azonban, amely Erdély költészetét jellemzi, a szavak legfôbb rendeltetése a szavak kisemmizése. A szavak egymást semmizik ki, hogy elkerüljék a költészetté „nemesedés” veszélyét; az ima pedig az imádkozót semmizi ki, hogy így védje ôt attól, ami (aki) megkérdezése nélkül világra teremtette ôt és hullajelöltet készített belôle. Ne csak önmagadtól tarts hát, és ne is csak a költészettôl, sugallja Erdély irodalmi munkássága. Tarts istentôl is. S ezzel Erdély, miközben radikálisan fölforgatja a nyelvet és a nyelvi mûfajokat, következetesen beteljesíti a jelentéskioltást. Imádkozva átkozza el a létezést, s úgy alkot költészetet, hogy megvonja a költészettôl annak lehetôségét, hogy gyógyírként és vigaszként szolgálhasson.
Azon tûnôdöm, miért jobb gödörbe temetni a Nemzeti Színházat, mint fölépíteni?
Talán Aczél Györgyöt kellene megkérdezni errôl.
Vagy Hérosztratoszt.
Százhatvan évig a magyar kormányok csak fölépíteni nem tudták a Nemzeti Színházat. Orbán Viktor kormánya az elsô, amely azzal írja bele nevét a színház- és építészettörténetbe, hogy a szó szoros értelmében a földdel tesz egyenlôvé egy épülô Nemzeti Színházat.
Foglalkoztat a gondolat, hogy megfejtsem a rombolásvágy titkát.
Aczél György elfuserált színész volt. Talán a múzsán akart bosszút állni.
Messzebbre mutat az antik példa. Kevesen tudják, ki építette az epheszoszi Artemisz templomot, sokan, hogy ki gyújtotta föl. Képzeljük magunkat Hérosztratosz helyébe. Naponta elmegy a templom elôtt, naponta eszébe jut, hogy nem az ô nevét viseli. Másnak szól az áldozati szertartás. Ott áll mögötte az impozáns építmény, benne egy tôle független rituális közösséggel, és folyton akad valaki, aki odanéz.
Örkény ôrnagya érezheti magát így, amikor a nála magasabb Tót elnéz a feje fölött.
Mit lehet ilyenkor tenni? Lefejezni, azt már nem lehet. Megtiltani a nézést lehet, de nem célravezetô. Viszont lehet fölgyújtani, talajt gyalulni, eltörölni, ami mögöttünk van. A múltat végképp. Vár állott, most kôhalom. Nemzeti alapkô alatt mélygarázs. Az alapkô is eltüntetendô. Valaki mindig odanéz. Helyét fölszántani. Sóval behinteni. Semmi se legyen ott. A hátunk mögött. Csak elôttünk nyíljék (Erzsébet) tér. Velünk kezdôdik a történelem.
Ifjúkoromból ismerôs ez a bájos voluntarizmus. Elkésett KISZ-titkárok akarnak történelmet csinálni.
Az „alkáderek rémülete”. A kifejezést Gobbi Hilda használta egy televíziós interjúban, nem sokkal halála elôtt, amikor arról beszélt, hogyan destruálja a hatalom színházi emberek és adakozó civilek kinyilvánított akaratát a Nemzeti Színház fölépítésére. A történelem egy évtized elteltével kísértetiesen ismétli magát. Az alkáderek ezúttal a városligeti fantomtervvel ködösítik céljukat. A stratégiát a szolnoki színház irodájában dolgozták ki. Schwajda György és Várhegyi Attila, a színigazgató és a politikai államtitkár. Várhegyi, a volt szolnoki polgármester a miniszterelnök jóváhagyásával végezte el a fáradságos elôkészítô munkát.
Nem a városligeti Nemzeti eszmei fölépítését, hanem az Erzsébet téri színház alapjainak lerombolását.
Ne tévedjünk: ez a „koncepcióváltás” minôségileg különbözik a megelôzô százhatvan év obstrukciójától. Most nem egy virtuális ígéret késlekedô beváltásáról, egy morális értelemben vett mulasztásos törvénysértés prolongálásáról volt szó; most egy fölöslegessé vált, ezért hullának nyilvánított színházi újszülöttet, egy élô szervezetet kellett eltakarítani az útból. Ez szabályos gyilkosság.
Nem szerzôdésszegésrôl, hazudozásról, közgyûlési szavazatokban regisztrált meggyôzôdés visszavonásáról és megváltoztatásáról beszélek, ezek a politikusok megszokott pimaszságai – a józan állampolgár mindig is különbséget tett etikus lény és politikus között. De itt emberek arcába köptek. Egy nemzetközi szaktekintélyek által fölkent építészt hurcoltak meg; egyetlen bocsánatkérô szó nélkül eltaposták Bán Ferenc álmát, amely önmagában életmû, s mellesleg az új évszázadba lépô ország jövôszimbóluma lehetett volna. (Nemzetiek és nacionalisták hagyták kihasználatlanul a millenniumi színházmegnyitás presztízsét – mennyi lehet bennük a prakticizmust is legyôzô szubjektív gyûlölet a „mások” kézjegye iránt?)
Nem csak az építészt alázták meg, hanem a magyar színészet legjobbjait is, akik nem kutyakomédiára, hanem alapkôletételre mentek márciusban az Erzsébet térre, és néhány percig, amíg a Himnuszt hallgatták, egy társadalmi küldetés megbízottainak tekinthették magukat.
Megéri-e egy frusztrált színházi ember és egy rémült alkáder miniszterelnöki pohárköszöntôvel megpecsételt barátsága két mûvészeti szakma leterítését?
Földereng bennem ezzel kapcsolatban egy kérdés: érdekli-e a polgárinak becézett hatalmat maga a polgár? Ismeri-e azt a fogalmat, hogy polgári becsület, tisztesség, esetleg fair play? Képes-e szóba állni az egyes emberrel? A véleményét tudakolni? Kíváncsi-e az érzéseire? Arra, hogy mit gondol. Például amikor a Himnuszt énekli. Örkény tudná, mirôl beszélek. A Tóték egyik maliciózus pillanata, amikor az ôrnagynak sehogysem sikerül elérnie, hogy a családfô csak a dobozolásra koncentráljon, semmi más ne jusson eszébe. Utoljára elénekelteti vele a Himnuszt, mire Tót végre elismeri, hogy az „Isten áldd meg” alatt tényleg nem jutott eszébe semmi. Azt föltételezni, hogy jeles magyar színmûvészek a Nemzeti alapkövénél kiürült aggyal és kihûlt lélekkel énekelték a Himnuszt, szerintem legalábbis sértô. Akik így vélekednek, talán magukból indulnak ki. Ha nem, akkor tudomásul kell venniük, hogy amikor vállrándítással kitörölték a múltból ezt az emblematikus Erzsébet téri képet, jéghideg cinizmussal hivatásukban hívô embereket gyaláztak meg.
A politika nem, de a színház kétezer éve morális intézmény. Ha a színház mûvelôi valaha is elfelejtik ezt a velük történt gyalázatot, nem tesznek mellé legalább fekete keresztet a krónikában, mint La Grange, a „Regiszter” Bulgakov Álszentek összeesküvése címû drámájának krónikása, akkor megérdemlik a színháztörténet elmarasztaló ítéletét.
A történtek mindössze egy bekezdéssel bôvítik A magyar Nemzeti Színház és a politika címû sötét fejezetet, annak is a Halogatások, avagy úgy teszünk, mintha alcímmel ellátott részét. E tárgyban ugyancsak Gobbi Hilda mondta ki a visszamenôleg és a közeljövôre nézve egyaránt érvényes szentenciát az említett televíziós interjúban: „Az ország politikai konstellációjának nincs szüksége Nemzeti Színházra.” Elôször is a színházépítés sok pénzbe kerül. Már Széchenyinek meggyûlt a baja azokkal, akik nem tudták – és mint látható, azóta sem tudják –, hogy a drágább az olcsóbb. Ha a reformkorban Széchenyi reprezentatív tervét valósítják meg, nem a szerényebb, ámde magánérdekû Földváry-Grassalkovich lobbyét, talán még ma is állna a Nemzeti Színház a Duna-parti szállodák helyén. Csakhogy ehhez hozzáértô kormánydöntés kellett volna. El lehet képzelni ilyet Magyarországon? El lehet képzelni magyar pénzügyminisztert, aki önként és dalolva mélyen a zsebébe (pardon: az adófizetô polgáréba) nyúl olyan fölösleges, mihaszna szellemi értékért, mint egy Nemzeti Színház? Bankkonszolidáció céljából igen, az más. Hofer József írja az 1960-as évek Nemzeti Színházának meghiúsulásáról, hogy „az új gazdasági rendszer elsô éveiben a nem termelô jellegû beruházásokat erôsen redukálták”. Csak akkor? Mindig. „Nem termelô beruházás.” Nagy pech, de a színház tényleg nem termel anyacsavart vagy esztergapadot. Csak képzeletet. Erkölcsöt. Hát azok mi fán teremnek? Coki!
Mellesleg jegyzem meg, hogy a Grassalkovich-telken épült, elsô, átmeneti Nemzeti Színház a tervezett összeg hatszorosába került.
Eljutottam az elôzô kabinetet érintô legsúlyosabb vádhoz: alulkalkulálta az Erzsébet téri építkezés árát. Lehet, hogy eleve, szándékosan; lehet, hogy csak engedve az eredeti tervet s ezáltal a színház alapterületét menet közben bôvítô szakmai lobby nyomásának.
Az alkáderek képzeletében színházat építeni nyilván ugyanúgy lehet, mint pártházat vagy kormányrezidenciát az államalapítás millenniumára. Négyzetméterszám osztva szobaszám. Ebben az évszázadban, a félresikerült gyôrin kívül, színházat nem épített magyar építész; a mostani lett volna az elsô és az utolsó alkalom. Nem tudjuk, hogyan kell, nincs benne gyakorlatunk. Az angoloknak van, ôk tudják.
A londoni Nemzeti Színház fölépítésére a század elsô évtizedében hozott törvényt a parlament. Szakértô bizottságok mérlegelése után úgy döntöttek, hogy az épületet a Temze bal partján kell emelni. Kétszer akartak nekikezdeni, kétszer szólt közbe a világháború. Végül 1951-ben tette le az alapkövet II. Erzsébet királynô. Tíz évvel késôbb kinevezték a Nemzeti igazgatójává Laurence Olivier-t, és megbízták társulat szervezésével. A Nemzeti Színház társulata csaknem másfél évtizedig ideiglenes helyen játszott. Az építkezést a hetvenes évek elején kezdték el. A színházat 1976-ban adták át. Az alapkô letételétôl számított utolsó huszonöt év alatt többször volt választás és kormányváltás Nagy-Britanniában, elôbb a konzervatívokat váltotta föl a munkáspárt, majd újra a toryk jöttek, az alapterületet és a terveket többször módosították (egy ideig operaházat is belekalkuláltak, aztán újra elálltak tôle), de a színház helyét senkinek sem jutott eszébe megváltoztatni, és a parlament idôrôl idôre kinyögte az eredetihez képest mérhetetlenül emelkedô költségeket.
Az angolok ugyanis a nemzetnek és az örökkévalóságnak akartak színházat, nem a miniszterelnöknek kampányzáró választási emlékmûvet emelni.
Nem kis különbség szakmai érdekekben vagy kormányzati ciklusokban gondolkodni. Nem ugyanaz Lord Olivier elôzetesen kinevezett igazgató korrekciós tanácsaira hallgatni és pótköltségvetést kérni, vagy Bálint András elôzetesen kinevezett igazgató politikai legitimitását vitatni, a módosított árkalkuláció racionalizálására szolgáló áthidaló javaslatokat tárgyalás nélkül elutasítani, az építkezést leállítani, és B. A. elkerülhetetlenné tett lemondását farizeus sajnálkozással fogadni.
Október 28-án, az Országgyûlés Kulturális Bizottságának ülésén a Nemzeti Farizeus Örökség Minisztériumának politikai államtitkára felrótta Magyar Bálintnak (akit bocsánatkérô helyszíni beismerés szerint „elfelejtettek” meghívni, bár ha mindenkit meg akartak volna hívni, akinek valaha köze volt a Nemzeti Színházhoz, akkor Széchenyi grófot is meg kellett volna hívni, mondta az államtitkár), hogy pénzügyi trükközéssel becsapta az elôzô kormányt, a színházi szakmát, a közvéleményt, az országot, mondhatni a dolgozó népet.
Itt azért megállnék, mert jelen lehettem az ominózus délutánon, amikor a bizottság több mint két órán át a Nemzeti Színház ügyét tárgyalta. A magamfajtának, aki soha semmilyen pártnak nem voltam tagja, ritka alkalom az ilyen. Már az is, hogy betegye a lábát a Fehér Háznak nevezett pártfészekbe. Életemben kétszer jártam ott. Másodszor akkor, amikor – némelyek talán még emlékeznek erre a névre – Knopp elvtárs invitált bennünket egy kritikus kollégámmal, mondanánk véleményt arról, kinevezzék-e Csiszár Imrét a Nemzeti Színház igazgatójának. Csak futólag jegyzem meg, hogy csaknem egy évtized múltán belépve az épületbe, az orromban éreztem a doh szagát. Nem sokáig. Késôbb, a bizottsági ülésen kiderült, hogy a koalíciós (bolsevik) párt soraiban csupa knoppelvtárs ül.
Visszatérve a „trükközésre”, az igazsághoz tartozik, hogy a kifejezést Petô Iván használta elôször, kvázi a Magyar Bálint-vezette kultusztárcára nézve beismerôen. Bizony trükköt alkalmaztak, mondta, a reális beruházási összeg minimál-szintjén számoltak, csak így lehetett áthajtani a kormányon, legyûrve a pénzügyminiszter ellenállását – ha nem így tesznek, soha nem épül Nemzeti Színház Magyarországon. A farizeussági államtitkár, mint vércse a pocokra, rögtön le is csapott Petôre, mondván, hogy ô bezzeg (a vele egy padsorban ülôkkel egyetemben) sohasem vetemedne trükközésre, mindig nyíltan és becsületesen igazat mond. Ezen mosolyognom kellett, mert több más adat mellett akkor már tudomásom volt az önkormányzati színházak finanszírozására elôirányzott költségvetési összegrôl, amely a jövô évi infláció alatt marad, noha a trükközés esküdt ellenségei jóval többet ígértek, olykor a korábbi támogatás kétszeresét (fôleg, ha a színházi szakma megérti, hogy a Nemzeti Színház építése a többi színháztól
vonhatja el a pénzt).
Ebben a pillanatban mint lapidáris igazság, axióma és végsô tromf világossá vált Gobbi Hilda mondata: „Az ország politikai konstellációjának nincs szüksége Nemzeti Színházra.” Soha, semmikor. A politika értelmiség- és kultúraellenes. A politika retteg az önálló gondolkodástól, a független szellem megnyilvánulásától. A politikának nincs ízlése, minôségérzéke, a politika nem olvas, a politika mûveletlen és kulturálatlan. „A Nemzeti Színház jó kis téma, amivel lehet foglalkozni, de a nagy nemzeti ügyekhez képest ez nem egy súlyos probléma”, nyilatkozta minap egy miniszteri rangban lévô alkáder. No comment.
A politika az alkáderek rémuralma.
John Tusa, a londoni Barbican Kulturális Központ vezérigazgatója (figyelem, ez a „kultúrcentrum” nem más, mint a hírneves Királyi Shakespeare Társulat otthona!) nemrégiben aggodalmát fejezte ki, amiért a brit kormányfô „azt a látszatot kelti, mintha az Oasis együttes fontosabb volna Nagy-Britannia számára, mint az opera, a talkshowk-k legalább annyira lényegesek, mint a regények, a televíziós szappanoperák pedig értékesebbek, mint a színház”. Aztán hozzátette, úgy tûnik, a miniszterelnök „személyes ellenszenvvel viseltetik a mûvészetek iránt”.
Ez Anglia és Tony Blair, aki oxfordi egyetemista korában a Csúnya Rémhírek elnevezésû bandában gitározott.
Orbán Viktor viszont hetenként háromszor futballozik.
A brit kormányfô elôszeretettel rendez fogadásokat a show-business, a pop-rock szakma, a filmipar és a teleregények sztárjainak.
Viszont Angliában van Nemzeti Színház elnevezésû kultúrcentrum.
Nálunk 2004-ben, ha minden jól megy, futball Európa-bajnokság lesz. Harminc vagy negyven milliárdból. Tizenkét milliárdos bekalkulált veszteséggel.
A Nemzeti Színház felépítéséhez kétmilliárd hiányzik.
A miniszterelnök azt a látszatot kelti, mintha a futball fontosabb volna a színháznál.
A Postabank konszolidációja meghaladja a százmilliárd forintot.
A futball Eb-hez nyolc új, európai normáknak megfelelô stadionra van szükség (ebbôl talán csak négy esik ránk, a többi Ausztriára, ahol föltételezem, már most is van annyi). Mennyibe kerül egy új, európai normáknak megfelelô stadion?
Vajon a futball Magyarországon megfelel-e az európai normáknak?
„Ha nem ígérgetnének és fizetnének milliókat a játékosoknak teljesítmény nélkül, akkor lenne játék, és nem hatezren járnának például Fradi-meccsre, hanem jóval többen.” Ezt pár nappal ezelôtt a futballszövetség fôembere mondta.
Magyarországon évente ötmillió színházjegyet adnak el.
Magyarországon a futball merô amatôrizmus, a klubokban piszkos üzlet, a lelátón szégyenletes szavalókórusok öklendezése, a stadionokon kívül (olykor belül is) véres vandalizmus.
A futball Magyarországon siralmas és szégyenteljes. A román válogatott gyomorforgató, a maturáló miniszter által mentegetett fogadtatása után a kormány méltán retteghet attól, mi lesz jövôre Bukarestben.
A Katona József Színház, az Európai Színházi Unió alapító tagja a bukaresti nemzetközi színházi fesztiválon óriási közönségsikert aratott.
A színház még nem ment le kutyába.
Milyen jogon finanszíroz tizenkét milliárdos veszteséget a kormány a futball Eb-re az adófizetôk pénzén?
Milyen jogon temeti gödörbe a Nemzeti Színházat, amelynek megnyitóján föltehetôen nem fütyülnék ki a Himnuszt, és a falára sem firkálnának ürülékkel?
Az erôsebb jogán? A hatalom jogán?
A politikai anomália ritka eseteként másfél évig Magyar Bálint volt a kultúra minisztere. Alkáderek között egy értelmiségi, színházi család sarja, aki „kitrükközte” a Nemzeti Színházat. Sosem lesz neki megbocsátva. Az ifjú bolsevikok nem felejtenek. Különösen azt nem felejtik el, hogy szakmai alapon nevezte ki Bálint Andrást. Ebben az országban haladó hagyomány, hogy parlamenti interpellációt lehet benyújtani egy Hevesi Sándor ellen, mert hozzá mert nyúlni a Bánk bán szövegéhez. A Nemzeti Színháznak magyarnak és magyar formájúnak kell lennie, mondja az ellenzékben levô kormánypárt. Ha a miniszterelnök kipróbált fôtanácsadóját kérdezik: egészséges vidéki magyar gyerekek kellenek bele, mint a televízióba.
Magyar Bálint megbocsáthatatlanul európai humanistaként viselkedett, úgyszólván polgári humanistaként, a szónak abban az értelmében, amit még fél évvel ezelôtt is jelentett. Színvonalat akart a Nemzeti Színházban, mészárosmunka nélkül. Új, méltó épületet emelni egy új, méltó társulat fölé, anélkül, hogy a múltat végképp eltörölné, értsd: földönfutóvá tenne egy csomó színészt. Egyesek sértônek találták, hogy nemrég a Gömbös-kormányhoz hasonlították az Orbán-kormányt. Ez szerintem is méltánytalan. A Nemzeti Színházat illetôen mindenképp. Gömbös kultuszminisztere, Hóman Bálint történetesen színvonalat akart a Nemzeti Színházban, ezért menesztette az igazgatónak tehetségtelen Arany-rokon Voinovich Gézát, aki tönkretette a színházat. Helyette Németh Antalt nevezte ki, miután egyetlen éjszaka alatt fölmondott a teljes társulatnak. Nem volt európai humanista, de volt minôségérzéke. Úgyhogy legyünk óvatosak a múltat sértô párhuzamokkal.
No jó, Magyar Bálint lehet, hogy polgári humanista – aztán mit ért vele?
Nem úgy van az. Hankiss Elemér mondta, amikor lemondott a tévéelnökségrôl, hogy mindaz, ami történt, hozzátartozott a politikai demokrácia iskolájához. (Az iskolapénzt, milliárdokban, azóta is fizetjük.)
A Nemzeti-ügy tele van tanulságokkal.
Elôször is újra föltevôdött a kérdés, hogy kell-e egyáltalán Nemzeti Színház. Ez jó kérdés, közel és távol sehol máshol nem tehetnék föl, csak nálunk. Ahol a színház mindig is mentálhigiéniai igény volt, mint a németeknél, természetes pojácaság, mint az angoloknál, olaszoknál, pláne közösségi összelélegeztetés, mint a lengyeleknél, oroszoknál, cseheknél vagy románoknál, ott értetlenül néznének a kérdezôre (függetlenül attól, volt-e, van-e ilyen néven nevezett színházuk). Nálunk a színházat, hagyományaiból következôen, szokás tömegeket mozgató perifériális jelenségnek tekinteni. Ez az oka annak, hogy néhány elszigetelt kísérlettôl eltekintve mindig nélkülözte a jelentôs gondolkodók, társadalmi hangulatokat, mozgásokat irányító írók, mûvészek, intellektuelek és általában az értelmiség támogatását.
Föltûnô, hogy a magyar szellemi elit, vezetô drámaírókat és színházi embereket is beleértve, maximális érdektelenséggel viseltetik a Nemzeti Színház iránt. Ez nem csak az elmúlt hónapok „válságperiódusaiban” volt így (legföljebb a gödör-effektus horzsolta egyesek politikai érzékenységét), így volt végig a kilencvenes évek vészes Hevesi Sándor téri színvonalsüllyedésének idôszakában, elôtte a Székely–Zsámbéki korszak harapófogó-helyzetében és – kár részletezni – az egész, mögöttünk hagyott században, talán az ötvenes évek közepét kivéve. (Akkor is a politikai metakommunikáció felhajtóerejének köszönhetôen.)
Másfelôl viszont az utóbbi idôben egyre hangosabb az értelmiség – jogos – jajgató kórusa a kultúra és általában a szellemi érték társadalmi megbecsültségének folyamatos csökkenése, hovatovább a lét peremén való kétségbeesett kapaszkodása láttán.
Érdekes, hogy ennek a paradoxonnak az egyik lehetséges – színházi – föloldását viszonylag kevesen látják.
Eddig nem volt szükség Nemzeti Színházra, mert mindegyik színház jobb vagy rosszabb Nemzeti Színház volt; most szükség van egy új típusú Nemzeti Színházra, mert egyik színház sem az.
A londoni színben a vadkapitalizmust megjelenítô Madách ma bizonyára nem csak a tudományról, hanem a mûvészetrôl is úgy beszélne, mint önmaga árulójáról, „mely nyegle, hogy megéljen”. A színházi nyegleség jelenleg a megélhetés fô forrása. A piac a mértékadó, és a piacon az olcsó bóvli kelendôbb, mint a tartós, szolid érték. Régi, híres épületek adják föl arculatukat, mert erre kényszeríti ôket a korszellem – és a színház-finanszírozás rendszere. Budapesten évenként szûnik meg „észrevétlenül” egy-egy állandó társulat, és a színházi szakma, amely az állandó társulatot tekinti az értékteremtés zálogának, hallgat. Új magyar drámát, nehezebb klasszikust csak stúdióban játszanak. A színház kettészakadt, a tömegé a szórakoztatás, az elité a mûvészet. Ez nálunk mindig reális veszély volt, ellentétben Európával. A folyamat most feltarthatatlannak látszik, és szellemi sivataghoz vezethet. A közszolgálati televízió, amely nemrégiben még évente huszonöt-harminc elôadást közvetített, gyakorlatilag leállt a felvételekkel. A produkciók helyét elfoglalta a nyegle színházi önreklám. Négy-öt év múlva, amikor majd kiderül, hogy nincs meg ez vagy az a pótolhatatlan elôadás (az ilyesmi általában akkor „derül ki”, amikor egy-egy nagy mûvész elhalálozik), biztosan lesz valaki a szakmából, aki kemény kritikával illeti a nemtörôdömséget.
Látni kellene, hogy egy újonnan és célszerûen építendô Nemzeti Színház a színházat mint nyilvános és közösségi mûvészetet, társadalmi agórát, a szellemi és érzéki kultúra mindennapokba ágyazott gyakorló terepét teremtené újjá és mentené át a jövônek. Nemcsak az építését, folyamatos mûködését is ennek megfelelôen kell jó elôre kimunkálni, szakmai és financiális szempontból. Nincs szükség egy újabb színházra, amely este héttôl tízig ugyanúgy, ugyanolyan darabokat, ugyanannak a piacnak kiszolgáltatva játszik, mint az összes többi. Az alkáderi okoskodás, amely fölösleges „kultúrcentrumot” szajkóz, ezt persze nem értheti. De a szakmának értenie kellene.
A színházi szakma azonban le van bénulva. Nehezen emészti meg, hogy fokozatosan elvesztette érdekvédelmi pozícióit. Széthullott, képtelen szolidaritást vállalni ügyekkel és személyekkel, könnyen megosztható és kijátszható. Nagy föltûnést keltene, ha egyszer valaki megírná, hogy az utóbbi tíz év színházvezetô személyiségei – tisztelet a kivételnek – hogyan árulták el körbe-körbe egymást, hogyan próbálták elfoglalni egymás színházépületeit. Egy erôs, elvszerûen és programszerûen mûködô, határozott jövôképet sugalló szakmát a nemzeti színházi kutyakomédiákkal nem lehetett volna ennyire hülyére venni; mindenesetre több született volna, mint két lepkefing közlemény testületi állásfoglalás gyanánt.
A szakma túlnyomórészt egészségesen gondolkodó, becsületes mûvészekbôl áll, akik egyenként Krisztust mondanak, de kórusban Barabbásnak hallik. Nyolcszáz színészbôl hétszázhetven az Erzsébet téri Nemzeti Színházat akarja, Bán Ferenc tervei szerint. A színházvezetôk többsége is, néhány cinikus iparos, titkos önjelölt igazgató és világéletében sértett ellendrukker kivételével. Akkor mitôl a bénultság?
A félelemtôl. Régi barátok félrevonnak az utcán, és lehalkítják a hangjukat. „Öregem, ne akard, hogy megszólaljak. Fideszes a polgármester.” A színigazgatás ma újra pártszolgálat, mint volt. Utoljára a nyolcvanas évek elején. Örkény ôrnagya itt jár köztünk, és „csipogót” rak a szájakba. Hogy rendben menjen a dobozolás. Hang nélkül. Ígéretek fejében. Oda lesz véve a Gyula az irodára. Lesz pénz. Ilyenek. Gondoltuk volna? Sokáig kibírtuk az ôrnagyot. Dobozoltunk, csipogóval a szánkban. De hát az ég szerelmére, az ôrnagy egyszer már elment.
Emlékszik még valaki, mi történt vele, amikor visszajött?
A legfôbb ígéret most a városligeti Nemzeti Színház. A kulturális bizottsági legfôbb alkáder, aki egyszer azt mondta, hogy csak a „polgári oldal” tiszteli a nemzeti hagyományokat, csak ô épít kultúrát, a „másik oldal” holt kôhalomnak tekinti a kulturális örökséget (akkor még a „polgári oldal” nem hagyott gödröt a Nemzeti Színház helyén), szóval a kult. biz. legf. alk. a farizeussági államtitkárral és a szolnoki színigazgatóval együtt váltig állítja, hogy a felvonulási téren teátrum fog épülni. A szolnoki direktor, aki kormánybiztosi minôségében kialakítja az épület „koncepcióját”, jelenleg egymaga képviseli a színházi és az építész szakmát, noha fölhatalmazást erre egyiktôl sem kapott, kizárólag politikai barátjától. Az Erzsébet téri gödröt, a gödör betemetését, a kártérítéseket, a pályázatokat, a piaci áron való városligeti telek-kisajátítást, az építendô mélygarázst beszámítva nyilvánvaló, hogy ha fölépül, a legújabb, kisebb igényû Nemzeti Színház sokkal többe fog kerülni, mint félbehagyott elôdje.
De csak azért is fölépül. Majd megmutatják. Olyan ez, mint a Karinthy-féle kiscica, amely mindenképpen meg lesz simogatva, ha belegebed is az a ronda dög. Te édes kicsi színházi szakma, neked is lesz olyan Nemzeti Színházad, hogy attól kódulsz!
Mikor?
2002. december 31-én, mondta a farizeussági államtitkár 1998. november 2-án, és hozzátette: a dátumból világos, hogy nincs mögötte politikai megfontolás.
2002. március 15-én, mondta egy napra rá a miniszterelnök.
Hogy helyretegye a dolgokat.
Én meg azt mondom, ôrizzük csak meg gondosan a fundamentumot az Erzsébet téren. Jól jön még az. Hátha lesz egy miniszterelnök, aki hetenként háromszor színházba jár.
Egye fene, edzés után.