KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Károlyi Csaba

Szent Sebestyén maszkjában

Misima Jukio: Egy maszk vallomása. Fordította Fázsy Anikó, Nagyvilág, 1998., 180 oldal, 1200 Ft

Misima azok számára is bizonyára érdekes jelenség lehet, akik egy sorát sem olvasták még. Különös életérôl nemrég lehetett látni egy dokumentumfilmet a Spektrum tévében. Életének legkülönösebb mozzanata a szertartásos öngyilkosság volt. Misima 1970. november 25-én, azaz épp a napokban 28 éve nyilvánosan szeppukut követett el legjobb tanítványával, egyben fiúszerelmével és magánhadseregének parancsnokával együtt. E tett visszamenôleg más megvilágításba helyezte egyébként sem mindennapi életét. Ez az élet egy sikeres íróé volt, aki 19 évesen már publikált, Kavabata Jaszunari fogadta tanítványának, hírnevet elôször épp e regényével szerzett, majd a magyarul szintén olvasható Az Aranytemplommal és más mûveivel tényleg világhírûvé vált.

Ô, miközben világszerte sorra kiadták és ünnepelték könyveit, hihetetlen energiával írta minden éjszaka regényeit, novelláit, drámáit, esszéit, nappal meg filmet rendezett és színészkedett, politikai kalandokba keveredett, élete végefelé magánhadsereget szervezett, erôteljesen bele akart szólni Japán politikai életébe egyfajta tradicionális-nemzeti-konzervatív elgondolás jegyében (melynek egyik fô célja a császár isteni mivoltának visszaállítása volt), homoerotikus vonzalmai ellenére példás családapaként mutatkozott, vézna és beteges alkata ellenére napi több órás hagyományos harci gyakorlatozással szinte testépítô bajnokot csinált magából, és Szent Sebestyénként meztelenül fényképezkedett, majd a képeket albumban adatta ki.

A mostani kiadás borítójára akár az egyik ilyen fotó is kerülhetett volna. Az Egy maszk vallomása ugyanis önéletrajzi regény. Misima korai mûve, mindössze 24 évesen írta. Az egyes szám elsô személyben elbeszélt történet egy furcsa fiú eszmélkedését követi nyomon nagyjából addig, amíg elvégzi az egyetemet és felnôtté válik. Végzetként jelenik meg számára a sorsa: a fiúk vonzzák, nem a lányok. A történet odáig tart, amíg ez teljesen tudatosodik benne. Mert ez az önvallomás végsô soron akörül forog, hogy milyen lassan és nehezen válik világossá és feldolgozottá ez a hajlam, s mennyire nem az akarat irányítja a személyes életutat.

Meghatározó helyet kap a gyerekkori élmények közül a Guido Reni festette Szent Sebestyén-kép – melyet a gyerek apja féltett albumában talál –, a keresztény mártírhalálnak ez a pogány-reneszánsz ábrázolása. A fiú ezután ennek alapján képzeli el legmerészebb és legtitkosabb vágyainak megvalósulását. Életének alakulásához nem sok köze van a nevelôdésének, mindenek ellenére és szinte a neveléstôl függetlenül válik olyanná, amilyen. A pszichológiai elemzéssel sem mennénk itt sokra. Aki itt beszél, meg van róla gyôzôdve, hogy már a születésével minden eldôlt. Azzal kezdi egyébként az elbeszélést, hogy kifejti, szilárdan hitte, hogy emlékszik a saját születésére. És bár valójában éjszaka született, mégis amellett kardoskodott, hogy igenis emlékszik a napsugár beáramlására. (Az elbeszélés során gyakran esik szó erôs napsütésrôl, amikor valami fontos történik. Érdekes, hogy így van ez Az Aranytemplom címû regényben is.)

A szöveg utolsó mondatában egy másik baljós fényrôl van szó, egy italtócsa éles, baljós fényérôl. A fiú, Ko-csan ekkor találkozik utoljára Szonokoval, azzal a lánnyal, akit elvehetett volna feleségül, ha akarta volna. Nagyon jó a regénynek ez a záró jelenete, mint ahogy az egész mûben nagyon finoman kidolgozottak a jelenetek és a párbeszédek. Érdekes, furcsa, szenvedélyes szöveg ez. Van, aki nem tartja Misima legjobb mûvei közül valónak, mások az önvallomás remekmûveként emlegetik. Minden esetre a szenvedély, a szexualitás, a szerelem, a vágy és a szépség titkainak igencsak érdekes megközelítését kapjuk itt. Azt szokás kiemelni e könyvvel kapcsolatban, milyen különösen hat egymásra az európai vallomásos beállítódás, a nyugati lélektani gondolkodás és a szubjektivitásra nem figyelô, a másfajta sors- és szépségfogalommal operáló japán tradíció. A mottó A Karamazov testvérek-bôl való, s mintha az Egy maszk vallomása inkább ennek a dosztojevszkiji világnak a kifordításával próbálkoznék, mint a folytatásával vagy a japán kultúrába egy-az-egyben történô átültetésével. Az európai önéletrajzi és vallomásirodalom egyfajta kontrolljaként is felfogható e regény, tanulságos lehet mondjuk Gide és Goethe, Ágoston és Rousseau írásai, vagy mondjuk Vas István önéletrajza és Csáth Géza naplói mellett olvasni.

Jó, hogy most már könyv formájában is kezünkbe vehetjük, Fázsy Anikó élvezetes, erôs magyar szövegként megszólaló fordításában. A regény megjelent már a Nagyvilág folyóirat 1993/10-11. számaként. Miként több más Misima-szöveg (egyfelvonásos, novella) is helyet kapott az évtizedek során a Nagyvilágban, már 1964-ben napvilágot látott itt egy drámai no-játéka. Itt jelent meg Marguerite Yourcenar híres Misima-esszéje is (1981/8). (Egyik legjobbnak tartott elbeszélése, az Onnagata pedig a Nappali ház 1990/2. számában.) Az Egy maszk vallomása Misima Jukio második regénye magyarul, az elsô 1989-ben az Európánál jelent meg, a már emlegetett Az Aranytemplom. Akkor Nádas Péter írt róla figyelemfelkeltô, alapos kritikát (Holmi, 1990/5).

Ebben Nádas egyértelmûvé teszi, hogy szerinte Misima egyes szám elsô személyben írt regényei a gyengébbek, és a harmadik személyben írottak a jobbak. Ezzel együtt persze igencsak érdekes az a kísérlet, amelyet ez a furcsa önéletrajzi könyv megmutat. Történetesen épp az Emlékiratok könyvével sem volna érdektelen ezt a regényt alaposabban összevetni. Nádas – a mûvet nyilván az európai önelemzô, önéletrajzi próza világa felôl szemlélve – azt emeli ki, hogy Misima „Egy maszk vallomása címû regényében sem annyira önmagára kíváncsi, mint inkább azokra a kínban, nyomorúságban, szenvedésben és szenvedélyben megnyilvánuló életjelenségeknek az összefüggéseire, amelyek a személyes életsorsot a személyes akarat ellenében alakítják, s a tulajdonságokat vagy az adottságokat a hajlamokon és az ösztönökön keresztül végül is mozdíthatatlan kövületként teszik alkattá. Mint aki a saját személyiségében a személyiség mechanizmusát szemléli.” Számunkra éppen ez lehet az érdekes benne.

Károlyi Csaba

{short description of image}

EX LIBRIS

KABDEBÓ LÓRÁNT

Anekdotával kezdem. Szili József kedves kollegám nyomdamelegen hozta a Helikon legújabb, az új historizmust bemutató számát. Mosolyogva kérdezem: célzás vagy találat? Hiszen a folyóirat azokat a törekvéseket ismerteti-elemzi, amelyek egybeesnek azzal a mûhelymunkával, amelyet a Miskolci Egyetemen próbáltunk bevezetni az utóbbi években, amióta mindketten ott tanítunk. A történetiség és a szövegszerûség egymást kiegészítô vizsgálatát felmutató könyveket szeretnék most is felsorakoztatni.

Bevallom, elfogult vagyok. Szakmai szempontból. Olyan kollegáim könyveirôl beszélek ezúttal, akiknek tudományos életútja hangsúlyosan találkozott az enyémmel, mondhatnám, meghatározó pályám alakulásában.

Borzsák István: Dragma. Válogatott tanulmányok 1-3.

Borzsák István tanulmányainak gyûjteményét Dragma címmel elôször 1994-ben adta közre a Telosz Kiadó, a mai ínséges világhoz képest igen szép és ízléses külsô formátumban. Az érdeklôdés és olvasóinak sürgetése két évre rá nem új kiadást, hanem újabb gyûjtemény összeállítását követelte ki, majd nemrég újabb kötettel egészülhetett ki a sorozat. A szerzô azon kevesek közé tartozik, akik nemcsak Budapesten világhírûek, otthonosak a világ minden táján. A legnagyobbak közül való. A szakma világszerte ünnepli, méltatja. Bárhova fordultam, kollegáim körében szintén eseményszámba ment a könyv megjelenése. Amikor a Dragma elsô kötete megjelent, egyik legjelentôsebb prózaírónk, Szabó Magda asztalán találom: évek óta a legizgalmasabb könyv, amit olvasok, alig várom, hogy folytathassam – mondja lelkesen; persze ô fertôzött, latin tanár, aki doktorátusát ebbôl a tárgyból szerezte.

Magam, Borzsák professzor valahai tanítványa a köteteket olvasva inkább egyfajta önvizsgálatba merültem: mit kaphat tôle valaki, aki nem szûkebb szakterületén követi, ha egészen más világok vizsgálatához vezette sorsa?

Kezdjem egy életrajziként is feltûnô kitérôvel. A tanár – legyen bármilyen formátumú tudós – csak akkor válhat mesterré, ha etikai példává is magasodik diákjai emlékezetében. Ha az életben össze-összetalálkozók kapcsolata nem csak a hogylétük megvitatására szorítkozik, hanem annak számbavételére: az élet valamely nehéz pillanatában a tapasztaltabb példája el tudta-e igazítani az ifjabbat. Annak, hogy korunkra figyelô irodalmár lettem és nem az ókorral foglalkozó történész, azt paradox módon Borzsák Istvánnak köszönhettem. Ô nevelt, tanított ugyanis 1957-ig Tacitus, Vergilius és a latin klasszikusok beszédmódjának megértésére. Azután mester nélkül maradtam: ôt ugyanis eltávolították az egyetemrôl, mint „az ifjúság megrontóját”. De hát lázítottalak én titeket? – kérdezte meglepetten, amikor pár éve, egyik kitüntetése alkalmából interjút készítettem vele. Mire én csak tények felidézésével válaszolhattam: emlékszem az 1956 tavaszán elhangzott Tacitus emlékbeszédre, nagycsütörtökön hallgattuk, az egyetem tanácstermében. Hét órakor közbeszóltak a harangok. „Lázító volt ez az elôadás? Mert aztán ezzel vádoltak.” Ma már kimondhatom: igen, az volt. „De hát én csak Tacitus szövegeit idéztem.” Annál inkább. Mi ugyanis azt tanulhattuk belôle: a tények – tények, a zsarnokság – zsarnokság, a belsô függetlenség – megszerezhetô: idôtôl és helyzettôl függetlenül. Megtanított a szövegre figyelni úgy, hogy annak minden filológiai vonatkozását megismerve egyben vonatkoztassuk ugyanazt a szöveget önmagunk okulására is. Mondjam ki: kultúrtörténetet is tanított, de – akár akarta, akár nem, és ez akkor még fontosabb volt – politikai erkölcstant is. Az írói retorikát felfejtve rávezetett az olvasói retorika személyes megszervezésére. Ezt igazolta vissza a heidelbergi egyetem, megfelelve az 1957-es torz vádakra is, amikor többek között éppen az ifjúság neveléséért tüntette ki díszdoktori címmel. A megtisztelô címet ôelôtte Eötvös Loránd érdemelte ki a magyarok közül.

Olvasom a szigorúan szakmai tanulmányokat, melyek évezredek tudós kutatómunkája után is tudnak új eredményeket felmutatni, újabb kutatói horizontokat megnyitni. És rájövök, hogy szakmai-módszertani jártasságomat is neki köszönhetem. Ahogy volt tanítványaival, mostani kollegáimmal errôl beszélünk, kiderül, ôk is hasonlóan vélekednek. Évekkel ezelôtt egy rádiós beszélgetésben Ferenczi Lászlóval egyeztettük ebbéli emlékeinket, és akkor mondtam: ahhoz, hogy például a modern vers sokértelmûségét, a költô szavainak sokfelé kacsintó és „kancsító” értelmezhetôségét, és az e századi másodmodernségben megjelenô, a pécsi konferenciákon általunk dialogikus poétikai paradigmának nevezett formációt megérthettem és leírhattuk – a Borzsák professzor valahai szemináriumán alkalmazott módszernek, az ellentétekkel operáló tacitusi jellemábrázolás típusformáló irányzata, személyektôl és helyzetektôl elválaszthatatlan volta felmutatásának köszönhetem. Amint tanulmányai a filológiából átnônek a hermeneutikába, ahogy a legkisebb adatbeli felfedezést, megigazítást át tudja lényegíteni szinte metafizikai eseménnyé, az a mai irodalomtudomány számára is példát adó módszert jelenthet. Úgy lép valamely mû szövegébe, hogy az ettôl a megkérdezettség állapotába kényszerül, a továbbolvasás során nem egy hagyományos vélelem „omlik” majd „épül” az újabb értelmezés világa. Felvet egy talányt, amire még senki sem figyelt fel, feldobja, megforgatja, szétszedi, új kapcsolatrendszerben újjáépíti: közben az adott mû értelmezésének teljes megújítását is végrehajtja. Ennek az olvasói retorikának varázslója Borzsák István.

Az a szakma, amelynek sokszázados-ezredes hagyománya virágzik ki a Dragma tanulmányaiban – az adaptálódik az irodalomtudomány mai elméleteiben. Legfeljebb: ami az új törekvésekben jelenleg még inkább csak elméleti-módszertani nekirugaszkodás, önmagát újra és újra definiálni akaró törekvés, az a klasszika filológia esetében már nem módszertani, hanem éppen hogy gyakorlati kérdés. Gyakorlati – azaz lényegi. A téma, a mû, az imigyen kibontható összefüggések jól meghallható felfedezése. Ami végül is a mai elméletek próbája is lesz. Sôt van: mert ott meggyôzô az elmélet jelenléte, ahol a téma, a mû és az imigyen kibontható összefüggések jó meghallása is tetten érhetô.

És még egy: ha szemünk láttára kibomlik valamely összefüggés, akkor az nemcsak a felismerés folyamatának néha fizikai gyötrelmét, hanem a megértés akárha érzéki gyönyörét is igényli. Éppen ezért esztétáink figyelmébe élvezetes olvasmányként is ajánlhatom e tanulmányokat. Mert amilyen régi az alkotói retorika, olyan régi az olvasói is (nevezzük hermeneutikának, klasszika filológiának vagy bárminek. Minek is nevezzem Borzsák István elénk magasodó tudományát? Hagyományôrzô filológiának? Abban is sok új eredményt hoz, ott is, ahol már szinte újat mondani se lehet. Nevezzem a pontos olvasás mûvészetének? Veszem ezúttal módszernek. Újat ezzel sem mondok. Hiszen tudjuk, Nietzsche, kora jelentôs klasszika filológusa egyben a modern filozófiai és módszertani gondolkozás ihletôje is.

(Telosz, 1994. 1996. 1997. Összesen 1977 Ft)

Szili József: Arany hogy istenül az Arany-líra posztmodernsége

Szili József Arany-könyvét# ebben az értelemben is magaménak tekinthetem. Mindig is becsültem a tanult elméleti szakember kalandor merészségét. Lukács György elméleti preferenciájának évtizedében jelentkezett a Caudwell líraesztétikáját a Lukácséval szembesítô elemzésével, melyet akkori ismertetésemben az évtized tanulmányának neveztem (A mûvészeti visszatükrözés szerkezete Christopher Caudwell és Lukács György esztétikai rendszerében, 1975.). Szili József ezzel megújuló hazai költészetünk befogadásának elméleti lehetôségét teremtette meg. Másfél évtizeddel késôbb zárkózott mûhelyének megzavarását vállaltam magamra: elôbb Pécsre, majd Miskolcra hívtam oktatni. Egy kikötése volt, nem elméletet ad elô, hanem azokat a játékait mutatja be, amelyeket Arany költészetének szétbontásával és újraösszerakásával végzett. Diákjaim rajongásával csak az én megbecsülésem versenghetett: az elôadások tanulmányokban testesültek meg, melyek nagy részét az Irodalomtörténet lapjain közölhettem. A XIX. századi irodalommal foglalkozó szûkebb szakma értékelôen fogadta a könyvet, én most arra a nyereségre hívom fel a figyelmet, amelyet az irodalomelmélet nyert ezzel a gyakorlati „játékkal”. Szili József az Arany János-irodalom teljes feltérképezése után tette fel ál-kívülállóként kérdéseit, szedte szét a megkérdezett mûalkotásokat, hogy többfajta összerakási kísérleteket javasolhasson: úgy kérdez, hogy provokálóan felfigyeltet a megszokottól különbözô válaszok megkísérlésére. Közben persze nem lépett ki szakmai alapkutatásai körébôl sem, megjelentette elméleti munkásságának újabb összegezését is. (A poétikai mûnemek interkulturális elmélete. Akadémiai, 1997)

Tegyem hozzá: az évek során múlt századi költészetünknek olyan filológiailag is iskolázott tudósává nôtt, aki az egész korszakot – világirodalmi és mûnemelméleti összevetésekkel mérlegelve – megújított szempontok felvetésével faggatja példamutató eredményességgel (elôre jelezhetem, már túl van a korrektúrán ez az új könyve is a Balassi Kiadónál: A magyar líra a 19. század második felében címmel).

(Argumentum, 1996. 295 oldal, 520 Ft)

Kelevéz Ágnes: A keletkezô szöveg esztétikája Genetikus közelítés Babits költészetéhez

Amikor kézbevettem Kelevéz Ágnes új Babits-könyvét#, eszembe jutott elôzménye, amelyet Petôfi Irodalmi Múzeum-beli együttmunkálkodásunk idején készített: a Babits–Szilasi levelezés és Babits gyorsírásból megfejtett egyetemi elôadásainak publikálása. Az akkori tehetséges fiatal kutató azóta érett tudóssá nôtt fel, aki egy divatos francia irodalomtörténeti irányzat, a genetikai szövegvizsgálat segítségével a kéziratok elrendezettségének, írásképének, megalkotottságának figyelembevételével tesz javaslatot a Babits-versek történetiségének, keletkezési idôrendjének korrigálására, és ennek következményeképpen a költô pályaképének átrajzolására. Tulajdonképpen filológiai teljesítmény az övé, amellyel szembe kellett néznie valakinek ahhoz, hogy megkezdôdhessék az életmû kritikai kiadása. Mondjam azt: Kelevéz Ágnes azt a könyvet írta meg Babitsról, amelyet én magam is szeretnék elkészíteni (pontosabban tanítványaimmal elkészíttetni) Szabó Lôrincrôl. A könyv értékét igazán éppen most, megjelenése pillanatában tudom értékelni: párhuzamosan olvasom könyvét, és szembesülök gyakorlati problémáival amint sajtó alá rendezzük Szabó Lôrinc összes verseinek karácsonyra esedékes kiadását. A kollega mondja: alapvetô kérdéseket megfogalmazó könyv a szakma minden kutatója számára.

(Argumentum, 1998. 281 oldal + 15 oldal melléklet, 900 Ft)

Szabolcsi Miklós: Kész a leltár József Attila élete és pályája 1930-1937

Végül pedig záruljon a személyes alapon szerkesztôdô kör: Szabolcsi Miklós monumentális könyve# a század irodalmát meghatározó egyik költô- és gondolkozó személyiségrôl az évtizedekkel ezelôtt elkezdett, többkötetes pályaképet fejezi be. A legnehezebb, leginkább problémagazdag éveket fogva egybe. Óriási szerencséje: amikorra munkájában eljuthatott a harmincas évek történetéhez, a történelem eleresztette József Attila kezét. Befejezôdött a különféle kisajátítások, kényszerû politikai preferenciák idôszaka. A század elsô felének történetével foglalkozó történész azt a széleskörû életrajzi, esztétikai, politikatörténeti ismeretanyagot, amelyet pályája során magábagyûjtött most egyfajta egészséges távolságtartással alkalmazhatta. Sajátos, rendkívül szeretetreméltó alkotói módszert szervezett könyvében: tématörténeti memoárt ír, melyet az eddig feltárult imponáló mennyiségû adatból szôtt ismertetéssel szembesít, majd pedig személyes értékítéleteit is megkockáztatja. A memoár: kerülve minden személyeskedô megfogalmazást a költô élete és utóélete kulisszatitkainak feltárása a lehetô teljesség igényével, beleértve a szerzô saját részvételének mérlegelését a József Attila-kép alakulástörténetében. A tudományosan általa elfogadhatónak feltûnô adatokat úgy sorakoztatja, hogy végül is a pályakép írójának mára kialakult szemléletét sem titkolja: vállalja a század történéseit egyfajta baloldali humanizmus szempontjai szerint befogadó, de a század poétikai értékeit a politikai állásfoglalásoktól különválasztottan is felmérô, magát öntudatosan függetlenítô tudós magatartását.

A legproblematikusabb életrajzi, sôt poétikai problémákat szabadon ismerteti, József Attilát közvetlen életszerûségében rajzolja meg, költészetét és gondolkodói jelenségét szövegszerûségében kiszabadítja minden korábban konstruált értékrendbôl, mai horizontról szembesíti a század poétikai eseményeivel. Végül is kardélen táncol: de nem kell sem József Attilának, sem életrajzírójának szégyenkeznie különbözô életrajzi és poétikai megmerültségeiért. Arról a századról írva, amelyben így-úgy mindenki benne kényszerült élni ma már megítélt eseményekben, méltósággal tekinthet vissza hôse vagy önmaga mai horizontról kevéssé rokonszenvesnek feltûnhetô gesztusaira is.

A teljes század ismeretében! És ebben kapcsolódik Szabolcsi Miklós kutatásszervezôi karaktere meghatározóan a magam pályájához. Ô biztatott, pályakezdô ifjút a Szabó Lôrinc-életmû monográfikus követésére, segített az elsô kötetben, lektorként – módszertanilag, nem politikailag – vitatkozott a második kötettel. Tudta, hogy a József Attiláéhoz mérhetô költôre beszél rá. Könyvében most leírva találom: mai horizontjáról poétikailag egymás mellett látja a József Attila-i és a Szabó Lôrinc-i világot, elférnek a század – divatos szóval – kánonjában. Ezt olvasom ki a század egészére tekintô táglátókörû tudós példásan megoldott poétikai számvetésébôl, ezért is kell ezt a gesztusát beleírnom a József Attila-pályakép mögött feltûnô nagyvonalú memoárba.

(Akadémiai, 1998. 1015 oldal, 1500 Ft)

{short description of image}

VARGA PÉTER:

Szakadékba vezetô utak

Tíz tanulmányt tartalmaz Schmidt Mária könyve, ezek közül több magyarul most jelent meg elôször. A tíz fejezetbôl nyolc a magyarországi, illetve az európai zsidóság történetéhez kapcsolódik, a maradék kettô is közvetve – az 1945 utáni politikai perekrôl, és a Bárdossy László elleni eljárásról szól.

Érdekes és ugyanakkor igen kényes kérdésekre keres választ a szerzô, olyanokra, amelyek élesen megosztják napjainkban is – nem csak a szaktörténészeket.

A témaválasztás mellett a kötet legfôbb érdeme, hogy a különbözô tanulmányokból jól szerkesztett, egységes könyv született.

A bevezetô fejezet már megfogalmazza azt a szerzôi alaptételt, amelyet a késôbbiekben részletez, példákkal illusztrál Schmidt: eszerint a háborús bûnösök 1945 utáni perei a „gyôztesek igazságszolgáltatását” valósították meg: praktikus politikai megfontolásoknak rendelték alá a jogot. Következetlenek voltak az ítéletek, megbélyegezték az SS-t, de az NSDAP-t nem, mert ez kezelhetetlenül sok eljáráshoz vezetett volna. A lakosság számához képest a legtöbb náci párttagot és SS tagot adó Ausztriában alig voltak perek, mivel az országot „magasabb szempontoknak” engedve Hitler elsô áldozatának tüntették fel. Kelet-Európában pedig az eljárásokat kezdettôl a kommunista pártok befolyásolták, így azoknak igazolniuk kellett ahhoz, hogy ezek az országok egy új rend, a szovjet mintájú szocializmus felé haladnak, és a régi diszkreditálását szolgálták. Nem került sor a szövetségesek által elkövetett háborús bûnök (például Drezda bombázása, Katyn) kivizsgálására, ugyanakkor megindultak az újabb kollektív büntetések a németek, a krími tatárok, a kárpátaljai magyarok ellen.

Fontos módszertani kérdés, hogy Schmidt Mária a Holocaustot és a háború alatti és utáni más népeket, társadalmi csoportokat ért kollektív üldöztetést (például németek kitelepítése, a kulákok elleni „harc”) összevethetônek tartja, több fejezetben párhuzamosan vizsgálja. A perek általános mechanizmusát összefoglaló elsô fejezetet követôen három koncepciós – Schmidt megfogalmazásában látványper – vizsgálata következik: a Bárdossy, a Rajk és az 1953-ban tervezett „cionista peré”. Ugyanezt a logikát követi a zsidó tematika feldolgozása is: a második fejezet a magyarországi zsidóság kettôs identitásának változásaival foglalkozik 1956-ig, ezután több fejezet dolgozza fel az itthoni és az európai zsidóság sorsát.

A magyarországi zsidóság a térségben egyedülálló kettôs identitása Schmidt szerint lényegében végig fennmaradt, bár a Holocaust és a zsidóság egy részének szerepvállalása a kommunista pártban és az ÁVH-ban megrendítette ezt. Ennek ellenére nálunk a cionista mozgalom még 1945-48-ban is inkább csak a fiatalok körében terjedt, és a kivándorlás korlátozott maradt. A szerzô vitába száll azzal a véleménnyel, hogy Rákosiéknak semmiféle zsidó identitásuk nem volt. Szerinte mindvégig tudatában voltak zsidóságuknak – mindenki, barát, ellenség így tartotta ôket számon. A szovjet emigráció csak megerôsítette ezt, hiszen ott (ahogy Lengyelországban és Romániában is) nem ismerték el a kettôs identitást, a zsidóság nemzetiségnek számított. Schmidt úgy véli, hogy a „Négyesfogat” által 1945-53 között megindított paradox antiszemita (hivatalosan anticionista) kampányok egyfajta elfojtással, és a Sztálinnak való megfelelési kényszerrel magyarázhatók. Ebbôl a szempontból különösen érdekes a könyv végén olvasható tanulmány az 1953-as „torzóban maradt” anticionista perrôl. Ez lett volna a betetôzése az évek óta folyó koncepciós eljárásoknak, ahogyan Rákosi mondta, a „perek pere”. Az elôzmény a csehszlovákiai Slansky-per, a kezdô lépés a zsidó orvosok Szovjetunió-beli letartóztatása volt. Nálunk Péter Gábor letartóztatása adta meg a jelet. Végül Sztálin halála véget vetett a letartóztatási hullámnak, Péter Gábort sem cionista összeesküvôként ítélték el. (Hasonló metamorfózison ment át egyébként a Rajk-per is, amelyben elôször trockista, majd titoista ügynökökként álltak bíróság elé a vádlottak az aktuálpolitikai széljárásnak megfelelôen.)

Valamennyi tanulmányt összeköti, hogy arra keresnek választ: szélsôséges helyzetekben, totális államoknak kiszolgáltatva mit tehet az egyén, van-e lehetôség a szervezett ellenállásra, illetve mekkora a vezetô politikusok személyes felelôssége a háború alatt történtekért?

Az egyéni ellenállás esélyeit kutatja A civilkurázsi elsorvasztása címû tanulmány. Alapvetô állítása, hogy a – bármilyen ideológiájú – totális államok akármit megtehetnek polgáraikkal. Ebbôl következôen az egyéni ellenállás életveszélyes, tömeges szembefordulást a diktatúrával nem lehet elvárni.

A magyarországi és az európai Zsidó Tanácsok mûködésével kapcsolatban azt állapítja meg, hogy semmiképp sem felelôsek a tragédiáért. A nácik és az ôket támogatók ott is végrehajtották a zsidóság kiirtását, ahol ilyen tanácsok nem mûködtek. Sem kollaboránsok nem voltak, de nem is kooperáltak a németekkel, hiszen az csak egyenlô felek között lehetséges. Ugyanígy vélekedik a kor egyik legvitatottabb alakjáról, Kasztner Rezsôrôl is: Kasztner emberek százait mentette meg, és ez a fontos, nem pedig a módszerei, vagy a kiválasztottak köre. A szórványos mentôakciók, akár a zsidóság körébôl, akár keresztényektôl vagy diplomatáktól indultak ki, a vidéki zsidóság elpusztítását nem akadályozhatták meg. Erre egyedül a szövetségesek lettek volna képesek, ha légierejüket kihasználva lerombolják a megsemmisítô táborokat, és az oda vezetô vasútvonalakat – ez azonban nem történt meg –, szól a szerzô végsô megállapítása.

Schmidt Mária sarkosan fogalmaz, logikus gondolatmenetet igyekszik felvázolni. Többször is problematikusak azonban az egyes részkövetkeztetések. Bárdossy pere valóban koncepciós per volt, aktuálpolitikai célokat szolgált a korrekt eljárás, a múlttal való szembenézés helyett. Ugyanakkor igen vitatható az a metaforikusan megfogalmazott állítás, hogy a háború alatti magyar politika szakadékok közötti keskeny ösvény volt, amely maga is (elkerülhetetlenül) szakadékba vezetett. A kényszerpálya ellenére a háborúba való belépés idôpontját a magyar politikusok választották meg, elôbb, mint Hitler számolt vele, a revíziónak alárendelt túlzott teljesítési politika csak a Kállay-kormány alatt változott meg. A szerzô nem említi, hogy Bárdossyt félig-meddig Horthy helyett is ítélték el, akinek a döntésben legalább akkora személyes felelôssége volt. Nem tudhatjuk, hogy az Egyesült Államoknak elküldött hadüzenet elkerülhetô volt-e, mindenesetre a szintén Németország oldalán harcoló finnek nem üzentek hadat az USA-nak. Horthy felelôsségére a vidéki zsidóság deportálása kapcsán sem kérdez rá, miközben – jogosan – megemlékezik a budapesti deportálások leállításáról.

A Rajk-per amerikai összefüggéseit, Noel Field szerepét vizsgáló izgalmas fejezetben az Amerika ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságot kizárólag pozitív összefüggésben említi, mert segített leleplezni a ténylegesen létezô szovjet ügynökhálózatot. Nem szól viszont arról a torzulásról, amit a Bizottság ténykedése az amerikai politikában okozott, a boszorkányüldözés légkörérôl, amelynek ártatlanok is áldozatul estek.

Nem tesznek jót az egyébként végig érdekes és adatgazdag könyvnek azok az ideologikus megjegyzések sem, amelyekkel a szerzô gyakran kiszól az olvasónak. A zömmel baloldali amerikai értelmiség máig sem bocsátotta meg Nixonnak a (szovjet kém) Alger Hiss leleplezését, a kommunista bûnök megtorlása elmaradt, kettôs mércét jelent a kommunista pártok akadálytalan mûködése, miközben a fasiszta tevékenység (Európában) tiltott stb. A jelen esetben jobboldali, antikommunista meggyôzôdés ilyesfajta illusztrálása szükségtelen, bár a magyar történészek között többen is rendszeresen kimutatják a szerzôhöz képest ellenkezô elôjelû beállítódásukat – egyiket sem tartom szerencsésnek.

„Irigylem az ördögszekeret – árokba hull, céljához ért.” – írta Arany János Az örök zsidóban. A XX. századi diktatúrákat átélôk sorsa bizonyítja: a totális rendszerek túl gyakran értek célba, gyakran az életben maradás esélyét is megtagadva áldozataiktól.

{short description of image}

NÁDASDY ÁDÁM:

Ahogy a régiek

Kun Árpád verseskötete a líra kellôs közepén helyezkedik el. Azzal a személyességgel ír, azzal a naplószerû pontossággal, amelylyel a régi lírikusok, még azok az igaziak, akik nem röstellték megírni, ha aznap délelôtt (mondjuk) jókedvük volt, vagy (teszem azt) lefeküdtek a szerelmükkel, de valahogy nem jól sikerült a dolog – szóval igazi, személyes életszeleteket tartalmaznak a versek, szagokat, színeket, izzadságot, testnedveket, utcákat. Kun Árpád a „festô” típusú költôk közé tartozik, szinte minden verse festmény is, mindig tartalmaz valamilyen erôs láttató vonást. A németalföldi mesterek gondosságával és pontosságával tud egy fát, egy fotelt, egy gyûrött lepedôt, egy beesô fénysugarat megfesteni.

De valami egészen más is van ezekben a versekben. A csirkepaprikás zokog, a ruhák menekülnek, a bunda béget, Prométheusz máját az alkohol csipkedi. Mindig ott bujkál a szürreális, az allegorikus, a nyugtalanítóan kreatív. Mintha a németalföldi festménybe egyszercsak Salvador Dali nyúlna bele, megérintené a tárgyakat, azok pedig csörögnek, morognak, szólnak, éreznek.

A kötet két részbôl áll: Egy és Kettô. Az elsô részben értékekrôl, ifjúságról, kezdôdô szerelmekrôl, angyalokról olvashatunk – komoly és filozofikus ez a rész, ahogy fiatal emberhez illik. A második rész sokkal játékosabb és sokkal tragikusabb. Nyilvánvalóan egyetlen szerelem, egyetlen kapcsolat (meg is mondja: a feleségével való kapcsolat!) története ez. Én nem ismerem közelrôl Kun Árpádot, nem tudom, hogy nyomozati értelemben igaz-e, amit ír – de hogy költôi értelemben igaz, az bizonyos. Ez a kapcsolat létezik. Vigyázat: nem „létezett”, ahogy a szegény elhagyott szerelmes férj gondolhatja, hanem „létezik”, mert a költô megcsípte és a papírhoz rögzítette, mint Dürer a nyulát.

A versek fegyelmezettek, félúton vannak a szabadvers és a kötöttvers között, egyenletes sorhossz, kiszámítható ritmus, strófák egyfelôl, viszont nincs versláb, alig van rím, nincs klasszikus metrika másfelôl. Ahol Kun Árpád büszkén vállal valami régimódiságot, az a metaforák, allegóriák, megszemélyesítések világa, már-már mitologikus világa. Költônk egyébként is szereti a régieket: a görögöket, a Bibliát, Árkádiát és Schillert. Ezt mellbevágóan ellensúlyozza a saját magával szembeni szigorú magatartás, a távolságtartó, szinte zoológiai pontosságú megfigyelés. Hogyan mûködtem? – kérdezi. Vagyis, általában: hogyan mûködöm.

Gyakran – meg kell mondanom – megterhelôek ezek a versek: szokatlanul erôs fájdalmat, szomorúságot, veszteséget közvetítenek, ám anélkül, hogy patetikusak vagy szentimentálisak lennének. Szépen szól a költô a szerelem testi vetületérôl, antik szemérmetlenséggel és egyben modern szemérmességgel, hiszen a mai ember bármely testrészérôl könnyebben beszél, mint a szívérôl. A szív nagy tabuját okosan és szemérmesen járja körbe ez a költészet.

Férfiasnak, józannak, visszafogottnak mondhatnám a kötetet. Érettnek. Csak a lángok, a tûz árulja el a feszültséget, az izzást, a vulkán izzását, a téboly ólálkodó kavargását. Nagyon gyakran és nagyon erôsen lobognak a lángok e könyv lapjain, sokat beszél tûzrôl, tûzvészrôl. Talán azt tanítja ezzel Kun Árpád, hogy a szerelem, az élet nem gyerekjáték: egy rossz mozdulat, és házunk lángba borul. Egy jó mozdulat, és nemesítô, tisztító tûz világosítja föl bolyongó lelkünket. E költészetben mindkettôre van példa.

Szeretettel ajánlom tehát figyelmükbe Kun Árpád második verseskötetét, a Medárdus énekelt.

(Elhangzott az Írók Boltjában, november 17-én.)

{short description of image}

DÉRCZY PÉTER:

A szelíd kép-író

Lábass Endrének 1987-ben jelent meg az elsô könyve, Az ünnep címmel (alcímében, mûfaji meghatározásként a „laudatio urbis” volt olvasható), melyet aztán lexikonok „regénynek” neveztek; hogy tulajdonképpen mi is volt ez a szövegtöredékekbôl és fotókból álló mû, azt a mai napig nem tudnám megmondani.

Tizenegy évvel késôbb, azaz most, új könyve, a Szárnyasajtók jóval kisebb terjedelmû, nincs benne egyetlen fénykép Budapestrôl és lakóiról, csak a címlapon látható egy kép, az viszont Lábassnak egy festménye alapján készült. Tehát akkor a szerzô: festô, fényképész, író. Nem tudom viszont, hogy a képzômûvész szakma mennyire tartja számon? Lehet, a festôk szerint fényképész vagy író. Azt sem tudom, hogy a fotósok miként gondolnak rá, de ô magáról így ír a Heraldika címû írásában: „Azt hiszem, most már teljesen képtelen vagyok fényképeket készíteni… Évek óta nem hívok elô és nem nagyítok. Régi képekbôl élek. Már fogynak.” Akkor tehát író?! De az irodalmi szakmáról meg tudom, ritkán és nem szívesen fogad be olyanokat, akik kerülô utakról, áttételeken keresztül közelítenek hozzá. Az irodalmárok tehát lehet, hogy úgy gondolják: Lábass fotós és képzômûvész. Zavaros valahogy ez az egész, de a látszat-dilemmákat a Szárnyasajtók szerintem most végérvényesen eldönti, legalábbis ami az irodalmiakat illeti. A szövegek önmagukban állnak, önmagukért kell „felelniök”, s ezt meg is teszik.

Ezek az apró, négy-öt oldalas írások az elmúlt öt évben láttak napvilágot, elôbb a régi Magyar Naplóban, aztán az Élet és Irodalomban, mindkét helyen rendszeres gyakorisággal. Lábass e két sorozatból válogatott, méghozzá nagy szigorúsággal, az anyag terjedelme az itt olvashatónak a többszöröse. Mik ezek az írások, ha közelebbrôl vesszük szemügyre ôket? Nem elbeszélések, nem is novellák, nem történetek a szó hagyományos értelmében, nincs cselekményük, elmesélhetô „sztorijuk”, s talán még tradicionális kezdetük és befejezésük sincs. Ha e csupa negatív meghatározás tükrében kellene megmondani, hogy hát végre akkor mirôl is szólnak Lábass írásai, igen nehéz dolgom lenne.

A szövegek legtöbbje egyes szám elsô személyben íródott, gondolnánk tehát, hogy mondjuk ezek az írások napló-bejegyzések, s így a szerzô életérôl tudhatunk meg ezt-azt – de nem, alig valami közvetlen személyes szûrhetô ki a mondatokból annak, aki nem ismeri Lábasst; a Ferenczy-körbe sokan járhattak rajzolni, talán fehér kínai teniszcipôt is vásárolnak sokan minden tavasszal, a budai Fô utcában is rengetegen laknak-lakhatnak. Aztán meg, ha valóban az „életrajzát” írja, akkor a szerzô csak tudja pontosan, hogy mi történt vele. De nem: a Szárnyasajtók szövegeinek elbeszélôje elbizonytalanítja olvasóját, hiszen például egyszer azt írja: „Brakl Andrást minden áldott este hattól nyolcig lerajzoltam három éven át” (Magyar virtuózok), másszor pedig azt, hogy „Két évig, hetente háromszor három órában rajzoltam” (Fej). Furcsán keveredik hát szerzô és elbeszélô személye, s talán nem is olyan nagyon fontos, hogy mereven elkülönítsük ôket. Van egy személy, aki hol Lábass, hol egy névtelen valaki, aki viszont egy nagyon is valóságos, azonosítható térben bolyong, kószál: Budapesten. Valóságos kapualjakat, utcákat, tereket, s e terekben embereket, furcsa figurákat elevenít meg, sokszor úgy, mintha mégis téren és idôn kívül lennénk, egy álomvilágban, szürrealista díszletek között. A szöveg sugallatára látjuk a Csarnok teret, a Pipa utcát, a Három Disznó nevû kocsmát, vagy a Szív utcát, a Fô utcát, az Aradit, a Rózsát, a Városligetet, a Batthyány téri csarnokot, a Király utcát, a Liszt teret, a Moszkva teret, a Rudas-Podmaniczkyt és sorolhatnám vég nélkül az ismerôs, általam vagy általunk is bejárt, vagy éppen teljesen ismeretlen, felfedezetlen városrészeket. Képek villannak fel a Király utcai fodrászról, aki már hatvan éve dolgozik ugyanott, aki a Lugót és a Frankl Aljonát meg a kislányukat „megnyírja”, s aki egy nap már nincs többé a „helyén”, vagy Inzsenérrôl, a hajléktalanról, aki bádogházat épített egy ház udvarán, s ô sincs már. „Képzeljünk el valakit, végigmegy egy közepes nagyváros összes utcáján, belép a kapukon, elkopik a falakhoz súrlódva, térdig járja a lábát. Kopott nyakporcokkal forgatja fejét, mint egy fogoly bagoly.” (Tengerész Henrik)

Lábass vagy az elbeszélô a szövegekben nem magyaráz szinte semmit. Sokszor csak megnevez, megmutat valamit úgy, hogy talán nem is értjük, csak érezzük, aztán egy másik kis írásban elmesél félmondatban egy kis eseményt s ekkor utólag is feltárul az, amit korábban csak jelzett. A szövegek így mintha körkörösen alakulnának, újra és újra felbukkannak ugyanazok a helyszínek, ugyanazok az emberek, történetrészecskék, s nemcsak e könyvben, de így van ez Az ünnepben is, s a két könyv között is sok az átjárás. Szinte mindent felfedezhetünk itt is, ott is – a Lábass nevû elbeszélô hosszú-hosszú ideje mindig ugyanarról beszél. Más oldalról egy idézettel tudom érzékeltetni ugyanezt: „sok vándor csak körbe-körbe jár, talán mert az elhagyott helyeken ottmarad lebegve az elhagyott pillanat, elmaradt mögöttünk, de a kört körbejárva visszatérhetünk a régi pillanatba… meg kell tanulni visszatérni.” Ezeket a pillanatokat meséli el hát az elbeszélô, mintegy igyekezvén a változásokban megragadni azt, ami talán állandó, ami talán azonos önmagával. Valóság és szürreális keveredik így az írásokban, de nem mindig a valóság a valóságos, s néha a szürreális a reális. A tárgyi világot körülvevô idô pedig nem mindig osztható múltra és jelenre, ahogy korábban idéztem, „a régi képek” nem feltétlenül a múlt nosztalgikus megidézései, inkább egy folyamatos történés „pillanatai”, amelyekbôl az enyészetrôl, pusztulásról értesülhetünk, de az elbeszélô viszonya ehhez is sajátos. Nem ítélkezik, nem osztja a világot jóra és rosszra, egyáltalán, a moralizáló beszédmód teljességgel idegen tôle, s mégsem amorális. Az elbeszélôi hangnemben van egyfajta különös, minden írást megalapozó szelídség (érdekes módon a könyv leggyakoribb szava éppen ez a kifejezés) és gyermeki szeretet, függetlenül attól, hogy az elbeszélô éppen mirôl szól. Ha mégis ki akarnék valamit emelni, akkor azok a tárgyak lennének; azokhoz talán még erôsebb az elbeszélô kötôdése; kabátok, levelek, mások számára értéktelennek tûnô apróságok. De a „gyûjtögetésbe” beletartoznak a növények is – s mind-mind talált tárgy, kapualjakban, utcákon elszórt dolgok, melyek fölé az elbeszélô nagy kedvvel hajol, mert talán beszéli a „nyelvüket”. Lábass képes e tekintetben olyan mondatokat leírni, amiket senki más. Például: „a haldokló filodendront megsajnáltam. Utcai vaskonténerben feküdt, magas volt, mint egy ötéves gyerek, és szerteágazó léggyökereivel karcsú kristályvázát ölelt magához… A vázát hónom alá fogtam – olyan lehet ez neki, mint a mackója, ha felébred, hiányozna…”, s ezért viszi magával a virágot és a vázát is. Vagy ki gondolna ilyesmit egy kesztyûrôl: „Apámnak nagy tenyere volt, nagy pofonokat adott, hát kényelmes, tág kesztyût örököltem, tél is volt épp, másnap elhagytam, valaki meglelhette, tele pofonokkal.”

Az apa alakjánál meg kell állnunk. Az ô elmosódó, de újra és újra felbukkanó alakja fogja össze talán az egész könyvet, úgy is mondhatnám – ellentétben az egyik írásban szereplô „tanáccsal”: „Találj ki végre egy hôst” –, van hôse e feljegyzéseknek, s ez nem más, mint az apa, és az ô kesztyûje, szénakölnije, naplókezdeményei, fényképei. Az elbeszélésnek ebben a rétegében sûrûsödnek meg, koncentrálódnak az írások, az elbeszélés maga itt kap mélyebb, általánosíthatóbb jelentést. A vándorlás, az állandó keresés, gyûjtögetés, a járkálás a házakban, az utcákon, tereken mindig azt is sugallja, mindez csak azért van, hogy az elbeszélô végre valami biztosra és állandóra leljen, ne „tévelyegjen” tovább, legyen egy rögzített pontja az életének és ennek a városnak, ahova nyugodtan térhet vissza, mert nem változik, otthonra talál benne, nem téved el többször, s így már attól sem kell félnie többé, hogy „ismeretleneknek ír”.

{short description of image}

JÁNOSSY LAJOS:

Régi mesterek

Jó kötetcím, Rimbaud Abesszíniában, verseskötet elején is állhatna, de prózákat is tudnék mögé képzelni, arról nem is beszélve, hogy komolyabb zenekarok albumcímnek és megirigyelhetnék. Ezt az esszét Alain Borer jegyzi, akirôl, bevallom nem tudom ki, és itt, még a méltatás elôtt felhívnám a figyelmet az összeállítás egyik hiányosságára: az esszéírókról nem közöl rövid életrajzi jegyzetet a válogató (ahogy egyébként a Nagyvilágban ezt megteszik). Nem biztos, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem tudja ki az említett Borer, vagy Heidi Urban de Jauregi, Gilles Barbedette vagy Marco Vallora. S aki nem olvasta a Flaubert papagája címû nagyszerû, teljesen sajátságos „monográfiát”, az nem feltétlenül ismeri Julian Barnes nevét sem. Mindenesetre a címadó esszé arról beszél, amit megjelöl, vagyis Rimbaud afrikai, költészet utáni korszakáról. Borer helyet csinál az életmûben Rimbaud sivatagi vándorlásainak, szerencsétlenkedésének, kereskedôi kudarcainak, vagyis amikor Rimbaud-ról gondolkodik, akkor nem csak a verseket elemzi, nem a mûvek zárt és személytôl független világa érdekli, hanem a rimbaud-i figurát, mint élet-mûvet tekinti az elmélkedés tárgyának. Rimbaud-ban egész élettörténetet lát, amiben az elhallgatás, a mûvészi létezés része, valaminek a hiánya, olyan döntés következménye, aminek elôzményei a mûvekben megelôlegezettek. „Csak az igaz beszéd alapozhatja meg az igazi csöndet”, mondja Borer Heideggerrel és „Nem a kimondott szó a költészet, a költészet abban rejlik, ahogyan a nyelv visszakanyarodik a csöndbe, a meg-nem-hallhatóba, nem azért nagy költô, mert elhallgatott, hanem mert eljutott [kiemelés Borertôl – J. L.] a csöndig, Rimbaud nem megtagadta, hanem bevégezte életmûvét.” A költô ki- és lelépése, hogy a földrészt is maga mögött hagyja, szakítása a versírással, Borer szerint, etikai döntés, tehát egy mûvészeten kívüli szempont beemelése a világképbe, egy olyan szemponté, ami kívülrôl mondja meg, rombolja le szükségképpen e világkép koherenciáját. Rimbaud le kell számoljon addigi életével, mert etikailag nem tud elszámolni vele, s mivel élete és a mûvek, poétikája és praxisa teljesen elkülöníthetetlenek, költészetének is hátat kell fordítson. „A lehetô legnagyobb züllésnek indultam. Hogy miért? Költô akarok lenni, és azon dolgozom, hogy látnokká tegyem magam… Arról van szó, hogy az összes érzékek összezavarásával eljussunk az ismeretlenhez”, idézi Borer azt a levelet, amit Rimbaud 1871. május 13-án írt Georges Izambard-nak. Hab a tortán, hogy az esszében olyan megfigyelésekkel találkozhatunk, mint: „A töltelékszavak izgattak, a versek csapszegei.”

A Rimbaud-esszé után Yourcenarhoz lapoztam, aki Humanizmus és hermetizmus Thomas Mann mûveiben címû írásával nem okozott nagy meglepetéseket, ugyanakkor összefoglaló erejû esszé, elegáns értelmezés, ami bátran ajánlható egyetemistáknak, a sok-sok tudományos, irodalomelméleti szöveg ellenében. Yourcenar után közvetlenül Jauregi finom, sebészkezû élveboncolását olvashattam szintén Thomas Mannról. Ahogy Borer mû és élet egymásrautaltságán elmélkedik, a rimbaud-i élet és a Rimbaud-versek szétbogozhatatlanságán, ahol, ha az egyik szál elszakad, nem szôhetô tovább a minta, úgy tesz Jauregi is, amikor a Thomas Mann-i élet-mû esetében mûvészet és élet tragikomikus egységét vázlatolja. A goethei magasságokkal kacérkodó író esendôségében leplezôdik le, aki az örökkévalóság glóriáját még életében szívesen átvette volna és emelte volna büszke feje köré. A hétköznapi életbôl pedig bôséggel említhetôk mozzanatok, amik viszont az írófejedelem, a nagypolgárivadék hagyományôrzô mítoszát kezdik ki. „Az egyik vagy a másik »cselédlány« alkalmatlanságának feljegyzése, vagy a büszkélkedés, hogy a sofôr új sapkát kapott, inkább egy újgazdagra vall, nem egy patrícius fiára, éppúgy, mint az, hogy Thomas Mann lefényképeztette magát a sofôrrel, amint egy újonnan beszerzett hatalmas, nyitott Horch hátsó ülésén ül.” Persze hajszálnyi eltéréseken múlik, mikor válik a fenséges nevetségessé és fordítva. Jauregi szerint Thomas Mann „ismerte a mûvészlét szemfényvesztô oldalát”, parádés bizonyíték erre az Egy szélhámos vallomásai, amiben a manni irónia vidám és keserû vibrálása utánozhatatlan. Jauregi tanúsága szerint ennek az iróniának az író az életben nem mindig volt birtokában.

Borer és Jauregi szövegeit élet és mû összefüggéseiben érthettük meg, Yourcenar írása pedig a humanista esszéhagyomány akadémista mintapéldája, akkor megint más perspektívát nyit Nabokov. Kafkáról írt esszéjében azzal az esztétikai látásmóddal szembesülhetünk, ami a mûvet a lehetô legkevesebb szellemi segédegyenes mentén törekszik megérteni. A mûalkotást zárt, totális világként feltételezi, a remekmûvek kritériumát is ebben a megfelelésben látja. Nabokov ilyen remekmûnek tartja Az átváltozást. Kafka szövege a nabokovi olvasatban sem nem freudi kulcsokra nyíló metaforikus mû, sem teológia spekulációknak teret adó allegorikus írás, sem politikai parabola, hanem egyszerûen a tökéletes elbeszélés, amiben az abszurd és a valóságos világ nem szétválasztható, a rétegek nem egymást értelmezik, hanem egymásba játszanak, még csak nem is átjárhatók, hiszen nincs honnan, hova menni, a mû világa egységes egész. Nabokov értelmezése megidézi Susan Sontag Az értelmezés ellen címû esszéjének a szellemét, amiben a szerzô így ír: „Nem az a föladatunk, hogy a lehetô legtöbb tartalmat fedezzük föl egy adott mûalkotásban, még kevésbé az, hogy több tartalmat préseljünk ki belôle, mint amennyi benne van. Nem, a mi föladatunk az, hogy visszaszorítsuk a tartalmat az ôt megilletô helyre, hogy képesek legyünk ismét magát a dolgot látni.” Nabokov számára a mû minden ideológiai kontextust nélkülözô magáértvalósága a fontos, Kundera viszont a megfejtések barátja. Kérdése a „kafkait” firtatja, ami megelôzi a világot, az alapstruktúrát, a koordinátarendszert, ami szakadatlan reprodukálja önmagát. Egyrészt, „az úgynevezett demokratikus társadalom is ismeri az elszemélytelenedés és a bürokratizálódás folyamatát, egész planétánk e folyamatok színterévé vált. Kafka regényei onirikus és képzeletbeli hiperbolái ennek a folyamatnak, a totalitárius állam prózai és anyagi hiperbolái.”, mondja Kundera, másrészt ezzel nem azt állítja, hogy a kafkai mûvek egy bizonyos rugóra járó világok, ennél sokkal rétegzettebbek és titokzatosabbak, absztrakt lidércükben van valami megfejthetetlen, mint ahogy a nagy mûvek esetében eljutunk egy pontra, ahonnan már nem diszkurziválható tovább a megértés. Kafka mûvei a kunderai közelítésben a mindenkori valóság modelljei. „Úgy tetszik, hogy a kafkai [kiemelés Kunderától. – J. L.] ember és világa elemi lehetôsége történelmileg meg nem határozott lehetôség, amely szinte örökös velejárója az embernek.” Mintha Kafka rátalált volna a társas emberi létezés apriorijára, rátalált volna az „igére”, ami testté lôn.

Ha Kundera – szemben Nabokovval, aki az ezoterikus mûélvezet híve – az európai, metafizikai beállítódás keretei között hódol a jelentésadás, a kérdezés tradíciójának, akkor Borges Nabokovhoz áll közelebb. Dante-esszéjének elején leszögezi: „Hadd mondjam el, hogy én hedonikus olvasó vagyok. (…) Én a könyvekbôl származó esztétikai élvezetért olvasok, s mellôzöm az értelmezéseket és a kritikákat.” Borges gyönyörködik, és gyönyörködésre hív, amikor el-elmélázik kedves mûve epizódjainál. Kiemeli a versek varázslatos zeneiségét, mert, mint mondja: „Egy jó verssor nem tûri el, hogy halkan vagy némán olvassuk. Ha eltûri, az nem lehet igazi költészet: a vers megkívánja a szóbeliséget. A vers mindig tudja, hogy egykor az élôszó mûvészete volt, s csak késôbb kötôdött az íráshoz, tudja, hogy egykor ének volt.” Jó felfrissíteni ezeket az evidenciákat. Borges tágra nyílt szemmel sétál az ismerôs helyszíneken, nyomába szegôdik Vergiliusnak és bár ezerszer bejárta a vidéket, minden újabb indulása kalanddal kecsegteti, mint egy nyílegyenes labirintusban, bolyong boldogan.

Borges Dantéban gyönyörködik, Barthes Sade-ban, de mindketten ugyanúgy, ugyanolyan elragadtatottsággal, és ez a szép. Borgesnek Dante ritmikája és metaforái okoznak felindultságot, Barthes-nak sade-i kompozíció. Hangsúlyozza, hogy itt ízig-vérig irodalomról van szó, vagyis nyelvrôl, vagyis kombinatorikáról. Ha megszabadulunk prûd és nyárspolgári beidegzettségeinktôl, világossá válik, hogy Sade nem pornószerzô. „Vagyis, mindent összevéve, az egész Sade-ot valójában Sade írásmûvészete tartja egyensúlyban. A feladat, amelyet ez az írásmûvészet maga elé tûzött (és amelyet rendhagyó eredménnyel hajtott végre), nem más, mint hogy kölcsönösen megfertôzze egymással az erotikát meg a retorikát, a beszédet meg a bûnt, hogy az erotikus jelenet felforgató erejével zilálja szét a társadalmi nyelvhasználat bevett szokásait, miközben a nyelv kincstárából vonja le a jelenet »költségét«”.

Idézhetnék oldalakon át, tallózhatnék még Bradbury Woolf-esszéjében, Sartre Flaubert-írásában, Barnes Koestler-portréjában, Vallora Pasolini-értelmezésében, Barbedette Danilo Kiø-elemzésében, de nincs mindenre hely, ennyi ízelítô talán elég. A recenzens lelkesültsége arról az élményrôl tanúskodik, hogy végre ismét kedvvel olvashatott irodalmat az irodalomról, hogy az irodalom igenis tud önmagáról beszélni, számtalan önképe van és ezek az önképek izgalmasak. És igenis létezik a gondolkodásnak nyelve a diszciplináris-normatív kereteken túl, kívül. Ez pedig az esszé, aminek a legszebb darabjaiban egymást feltételezve mutatkozik meg a mûvel való találkozás egzisztenciális élménye, az értelmezés szabadsága és az esztétikai élvezet gyönyöre.

És most a könyvespolchoz lépek, nézzük, milyen is volt az az évad a pokolban?

{short description of image}

BAKÁCS TIBOR SETTENKEDÔ:

Mozi-film

A hús íze

Szerencsés csillagzat alatt született Victor Plaza. Egész pontosan egy autóbuszban szülte ôt prostituált édesanyja, s ez a busz egy karácsonyi égôkkel díszített csillagzat alatt állt meg. Madrid utcái kihaltan féltek az éjszakában, mert 1970-et írunk s a rendpárti kormány a közjó érdekében korlátozta az alapvetô polgári jogokat. Elsô rémületemben azonnal párhuzamot vonok Franco és egy másik frankó srác között, de elsodor a film története, a történet különösségét adó figurák szenvedélyessége, a spanyol nyelv.

Mint minden mozi-macsó, én is rajongok a fandangóért, Banderas sötét csillogású szeméért, és a késsel vezényelt szerelmi vérbosszúért. Egy szóval Pedro Almodovarért. Igazi férfi. Mindent tud a nôkrôl, képes nôiesen gondolkodni (ez a nôi szereplôk színészvezetését jelenti) s misztikusan hisz a sorsban. A megfelelô magasságból kirajzolódó törvényszerûségben. Azt is szeretem benne, hogy különbözô korú nôkkel játszatja el a Nô zavaros ideáját, mert a szerelem és a szex kortalan, pontosabban minden korban és évjáratban magára talál, magából kitör. Éljen a hús, vesszen a szilikon!