Ó kastélyok, Ó nyarak
Ez egy verssor Arthur Rimbaud-tól, Kardos László fordításában; róluk a késôbbiekben még lesz szó. Egyelôre csak azt óhajtanánk fönti verssor szíves közremûködésével bejelenteni, hogy a következôkben nyakra-fôre idézni fogunk mindenfélét, mintha egy valóságos Esterházy Péter lennénk. Ez a szöveg útján elkövetett szellemidézés különben nagy találmány, mert ha netán nem jutna eszünkbe semmi, még mindig idézhetünk valakitôl valamit (mélyen a szemébe nézve az olvasónak, hogy érted ugye kispofám… – ez a szemébe nézés, ez kell, e nélkül a dolog nem megy; különben még nem fogná föl a hülye azzal a pallérozatlan agyával, hogy itt JELENTÉSÁTVITELRÔL van szó!), ha pedig mégis, a legôszintébb megdöbbenésünkre eszünkbe jutna valami, dupla haszon, jobb, mint a tôzsde, Hossz és Bessz, opera négy fölvonásban, írta George Gershwin. És tessék, elég is ennyi szógimnasztika, és máris eszünkbe jutott valami. Mindenki vigyázzon az értéktárgyaira, idézek: „Ti csak azért kajáljátok meg ezt az Esterházyt, mert gróf!” Idézet bezárva; az idézet forrását fedje jótékony homály. Hanem ez a szegény Péter, ez nem megy a fejembe! (Persze hogy mehetne oda, ha egyszer a gyomromba megy?) Nem elég az, hogy folyton ôt abajgatják az újságírók, akik egyszerre maximum egy élô író nevét képesek megjegyezni, hogy örökösen ôt hozzák föl példának minden jóra és rosszra, hogy vele ijesztgetik a rosszalkodó gyereket, ha az nem akarja megenni a tökfôzeléket: „majd elvisz az Esterházy és jól megidéz!”(római parti szólásmondás), de az már mégiscsak túlzás, hogy az olvasó nép kannibálok módjára falja föl az osztályidegen írót, pusztán az X-es származásáért, ezt még az elôzô rendszer sem várta el hû proletárjaitól. Mindazonáltal mi magunk ne legyünk méltánytalanok, és az Esterházy-recepció e fényes gyöngyszemét helyezzük el oda, ahova való, a Nagy Magyar Marhaságok közé, az ezredfordulóra fölépítendô központi kiállítási csarnok egyik kiemelt helyére.
Ha jól számolom, negyvenhét éve került a kezembe egy halványsárga, préselt keménypapír fedelû könyv, úgy emlékszem, Debrecenben adta ki egy Ampelos nevû kiadó, de arra már nem emlékszem, hogy volt-e valami fantáziacíme is, ahogy ezt ma mondanák, vagy csak egyszerûen az állt rajta: Arthur Rimbaud versei, mindenesetre ez a könyv, hogy úgy mondjam, maradandó hatást tett rám. Lapjairól szavak, verssorok és egész versek égtek bele az emlékezetembe, mint a fentebb idézett verssor is, ma már úgy látszik, életre szólóan. A fordító neve, Kardos Lászlóé, nem mondott nekem semmit; átugrott a szemem a megjelenés évén is, 1944, olvastam mint egy számot, mint azt, hogy a2+b2 = c2, és az sem ütött szöget a fejembe, hogy a hullámok a francia alexandrin szabályai szerint ringatják A részeg hajót, melyen magam is részegen dülöngéltem, miközben kifutottunk a nyílt óceánra. Egy pesti cselédszoba hepehupás vaságyán hanyatt dôlve néztem a csillagos eget, hallgattam a hullámok harsogását és a szél vitorlaszaggató süvöltözését. Ideális áldozata voltam a költészet boszorkányának. Jó balekja zengzetes csábjainak, egy mûveletlen, érzékeny kamasz.
Ó kastélyok, Ó nyarak, mely lélekben nincs salak?
Az enyémben van, egy izzó salakhegy.
Lassan huszadik évébe forduló betegségem során képtelen voltam és vagyok mind a mai napig megszokni azt, hogy egyre nagyobb részét hagyom válasz nélkül a hozzám intézett leveleknek.
Nekiindulok a napnak, odakóválygok a géphez, belepötyögöm: FALFIR…
Hoppá, úgy látszik, elszámítottam magam, úgy látszik, ez egy rossz nap, úgy látszik, rosszabb az átlagosnál, vagy egyszerûen csak túl korán vágtam neki, ennyi az egész, merthogy bátraké a szerencse, mindegy, érzem az ólmos nehézkedést meg az enyhe szédülést, mely az érvényes menetrend szerint a kôszobor bénultságát elôzi meg bennem. Mentem tehát a menthetôt, azt a, mit is, pillanatnyilag csak homályosan emlékszem rá, amit eddig leírtam, vagyis inkább azt a tényt, hogy elkezdtem valamit írni, szóval ezt még ösztönös mozdulatokkal rábízom a gépi emlékezetre, magamat meg elkormányozom a heverôre, ahol hanyatt fekve várhatom ki a jobb idôk eljövetelét.
Ekkor, mert hülye vagyok, és nincs elég bajom enélkül is, eszembe jutnak a meg nem válaszolt levelek.
A Határ Gyôzôé például.
Egy idô után a bajok sûrûsödése megkeményíti az embert; helyzetembôl következôleg (egy lassú szörnyeteggel birkózom) fütyülök az úgynevezett társadalmi elvárásokra. Nem tudok megfelelni nekik, kész, passz, föllebbezés az Úristennél. A Gyôzônek meg nem írt válaszlevél sem azért bánt, merthogy ô az idôsebb, és nagy modortalanság a levelére nem válaszolnom, hanem azért, mert a Gyôzôt én érdek nélkül szeretem. Egyszerûen lenyûgöz a látvány, hogy a szárnyait papagájosan kinyitó idôben (Kassák: A ló meghal…) a színes tehetség önnön természeténél fogva tarka tollakba öltözik. Nem túl gyakori személyes találkozásaink alkalmából láttam én már a Gyôzôt gyapjúzakóban, a gyarmatokról frissen megtért angol lordnak, máskor meg puncs és kókuszfagylalt színû, nyári öltözékben, malomkerék nagyságú sombreróval a fején egy mexikói vagy hondurasi hacienda urának öltözve. És mindezenközben a bajusza, ez a gótikából ránk maradt, ôsz boltív szilárdan fogta egységbe pirospozsgás, nyílt gyerekarcát. Egy ilyen csodalénynek ne válaszolnék én? Már írom is: Kedves Gyôzô! Aztán hosszan nézem hanyatt fekve a fehér mennyezetet.
A másik halom füstölgô parázs a lelkemben (költôk vagyunk, vagy nem?) a Bertók Lacinak írandó levél.
Két kötetét is elküldte nekem, én meg nem is válaszoltam, holott nemzedéktársaim közül ô azon kevesek egyike, akiket nem csak költôi teljesítményükért becsülök, hanem, hogy úgy mondjam, a sportteljesítményükért is, ahogy súlyemelôként emelték ki tehetségüket a közös balvégzet és személyes sorsuk nyomorító körülményei közül, nem torzultak el, nem kezdtek el esztelenül gyûlölködni, csak tették a dolgukat, és ami a Lacit illeti, ô valami egészen különös dolgot vitt végbe, ô nem csak föltalálta a hiányos mondatot mint szonettjeinek építôelemét, nem csak egy huzat járta házat (álcázott idézet; szégyellnénk megmondani, hogy kitôl; túl könnyû!) épített a szonettjeibôl, de meg tudta tenni azt is, amit kevesen, idôben el tudta hagyni a maga által emelt épületet, mielôtt az ráomlott volna, és megölte volna a saját túlságba vitt leleménye, mint annyi más fölfedezôt. Ennek a levélnek is nekikezdek: Kedves Laci! Aztán ugyanaz a fehér mennyezet.
És itt van Sára Sándor.
Ôt a Balázs Béla Stúdió hôskorában készült Cigányok döbbenetes képei óta ôrzöm azok között a nekem fontos emberek között, akivel úgy vagyunk, minek nevezzem, nincs rá jobb szó, barátok, hogy egy városban élünk és tudunk egymásról. De ez most egy fokkal bonyolultabb. A levelet nem a körülötte nyüzsgô sokaság között is mindig magányos filmmûvész, hanem a Duna Televízió elnöke küldte, célirányos kérdések sorával tudakolva véleményemet az intézmény mûködésérôl, üdvözölve észrevételeimet, várva esetleges javaslataimat. Én, hosszú ideje a szobámba zárva, ugyanakkor egészséges ösztönnel védve maradék életemet az emberevô képernyôtôl, nemigen tudok hasznos észrevételekkel szolgálni a tömegkommunikációnak, de idôszakos tévénézôként azt azért látom, hogy a Duna Televízió kezdeti nyomorúságából adódó ügyetlenségei után megteremtette saját magát, és ez az agyalágyult akciófilmek korában filmjei kínálatában például egy bizonyos ízlésszintet, az átlagosnál magasabb igényességet jelent. Rövidre fogva azt mondhatnám, hogy a világról alkotott véleményünk minden lehetséges eltérése ellenére én a Duna Televíziót a legutóbbi zavaros évtized egyik kiemelkedôen fontos teljesítményének, ha egy televíziós csatornára lehet ilyet mondani, maradandó mûvének érzem, és ezt annál is nyugodtabban állíthatom, mivel a nevezett intézmény nem esett abba a hibába, hogy túlreprezentált volna engem. A világnak ez a talán egyetlen olyan televíziója, mely naponta közvetít verset, létezésének öt éve alatt talán két verset is – jó, legyen három (az egyik mûsort megismételték) – sugárzott tôlem. Na igen, a táncrend, a hazai szellemi élet báli elôírásai, melyek szerint az a természetes, hogy én nem válaszolok Sára levelére, ahogy az is természetes, hogy egy olyan televízió nem sugározza egy ilyen költô verseit. Az öngyilkos baromság, melynek igájába még szétroncsolt testtel sem hajtom a fejem. Ez a meg nem írt levél azért éget, mert azt a látszatot kelti, hogy mégiscsak áldozatául estem ennek a kergemarha kórnak, és szemet szemért, fogat fogért, ha engem ezzel a mércével mérnek, én is ezzel a mércével mérek. Hát nem és nem, „Kedves Sándor!”, írom szemem sugarával az izzó lángbetûket a plafonra. Aztán persze nézem tovább a fehér foltot.
Megíratlan leveleim fehér papírlapjaival behavazhatnám a világot, az Alföld debreceni szerkesztôségétôl az Oklahomai Egyetemig, Újdelhitôl Tokióig.
Hoppá, valami történt, a bal lábam rándult egyet. A gyógyszer jelez, hogy kezd hatni.
Költôileg szólva, fölpattanok a heverôrôl.
Ugyanez prózában: nagy keservesen kimanôverezem magam a heverô szélére, már ülök, hazám fiai, és most megpróbálok fölállni. Kétszer esem csak vissza, harmadjára sikerül megkapaszkodnom a hajlott kori (botra hajlott kori, he-he) költészetemben is megénekelt ezüst fejû botban, már állok a lábamon, tisztelt nézôink, és ahogy a vadászsólyom csap le prédájára, úgy süvítek (jav. à la manière Tandori: botorkálok a padlón) a számítógép felé.
Emlékszem, valami jót írtam bele. Már látom is: FALFIR…
Utána pötyögöm: KÁK.
Majd hirtelen ötlettel beírom a címet: Ó Kastélyok, Ó Nyarak!
Ez jó cím, jó tágas, elfér alatta a raposkai parasztház, de a rá következô Szigliget is, az eszelôs hôség, melyben Raposkára autóztunk épp úgy, mint a betörô hideg, mely pár nappal késôbb összekoccantotta a fogainkat; arra hajlítom a szöveget, amerre akarom, kényelmes munkacím, alatta, mint nyitott esernyô alatt kucoroghat az író ihlete, már ha van neki.
Jó nap ígérkezik, egy munkás hétköznap.
Magamat idézve, ami, remélem, nem válik szokásommá: Egy nap a hétbôl.
Ó Melegfront, Ó Hideg,! Zeng az Isiász-Ideg.
Raposkán nagyjából az a helyzet, melyet Rimbaud-nak ez a mindmáig ismeretlen kétsorosa tükröz. Ülök a jegesmedvék nyarában, nyilall a derekam, és javítom összegyûjtött versfordításaimnak közel ezerhatszáz oldalnyi korrektúrájából azt az ezerszázvalahány oldalnyit, amennyit sikerült lehoznom magammal otthonról ebbe a kedvesen otthonos, fölújított parasztházba, ahol nem kevésbé kedves vendéglátóm, a ház úrnôje kaukázusi kefirrel és a kertben termett, NEM AGYONFÔZÖTT zöldséggel edzi vegyszerektôl dekadens gyomromat és fogaimat. Élem tehát a reformkonyha reformgyermekének gondtalan életét, javítom a betûhibákat, néhol a szöveget is, és gyanakodva figyelem Csirit, a macskamamát a három kölykével, hogy ôk mit javítanak bele a szövegbe, merthogy szívesen hevernek el a fehér papírlapokon, és várják, hogy olyan szépen zörögjön, mint a múltkor is. Még hogy vége a Gutenberg-galaxisnak? Hülyeség! A raposkai macskákkal nem számolt, Mr. McLuhan!
A házban nincs televízió; ennél nagyobb bánatom sose legyen!
Ismeretterjesztô filmek helyett élô adásban nézem, hogy a három macskakölyök hogy tanulja a fára mászás tudományát. Fölfele a dolog semmiség, ha az ember macska, segítik a karmai. Hanem aztán lefelé! – Ez csúszik! – nyivákolják az anyjuknak, de hiába, mert Csiri csak egy hiányos képzettségû városi macska, gôze sincs arról, hogy most mit kéne csinálni. Aztán persze gyôz a természet, és a macskaész föltalálja a rükvercet, a kölykök letolatnak a fáról. Bánja a fene a tévét!
Ínyenc vagyok, reggelizéshez (vendéglátóm szerint: hajnalizáshoz) Schubert zongoraszonátáit hallgatom kazettáról, valamelyik reggel rossz gombot nyomok meg a magnós rádión, hírek, beárad a korszak szelleme és egybôl nyakon önt egy vödör moslékkal. Undorodva kapcsolok vissza Schubert szonátáira.
Késôn. Már meg vagyok ihletve.
Gondolkozzunk logikusan!
Elsô premissza (vélemény): A Béla egy nagy hülye.
Második premissza (ellenvélemény): A Béla egy kis okos.
Konklúzió (összegezés): „Legfôbb bolond, ki egy kissé okos.” Idézet John Donne angol költô és pap (1571-1631) The Triple Fool címû költeményébôl; magyarul A háromszoros bolond, in: O. O. Aranygyapjú, válogatott versfordítások; Európa Könyvkiadó, Budapest, 1972.
Azt is ô mondta, hogy bárkiért is szól a harang, teérted szól.
Az ifjúságért, mely hagymázos látomásaiban azt képzelte, hogy a nagyobb szabadság több bölcsességet, belátást és önmérsékletet terem.
Azért még élünk!
Postai képes levelezôlap, Orbán Ottó, Kos-díjas költônek címezve:
„Kedves Kolléga! Az Írószövetség kebelén belül megalakítottuk a FÜGGETLEN ALKOTÓK SZÖVETSÉGÉT (a továbbiakban FASZ.) Legyél tag! Követeljük a fele pénzt, és a mellékhelyiségek korlátlan használatát! Minden FASZ-taggal erôsebbek leszünk! Harcos üdvözlettel, a FASZ vezetôség!”
Rendôrségi források szerint a destruktív humorizálás fölszámolására létrehozott levélfelügyelet készenléti csoportja forró nyomon üldözi a képeslap feladóját. A nyomozóhatóság két használható személyleírással is rendelkezik a feltételezett elkövetôrôl, az egyik szerint a képeslap feladója fekete hajú, bajuszos és köpcös férfi, a másik szerint szôke, bajusztalan és hórihorgas nô. A rendôrségi labor munkatársai szagmintát is levettek a képeslapról és a szaganyagot számítógépes elemzésnek vetették alá, melynek eredményeként a számítógép azt írta ki a képernyôre: SOPRONI ÁSZOK. Egy különleges elemzô csoport most éppen azon fáradozik, hogy eldöntse, ez vajon egyes- vagy többesszámban értendô-e?
Én persze tudom, hogy ki küldte a lapot, de nem árulom el. „Ottó tudja, de nem mondja.” (Torzított formájú idézet Giuseppe Verdi, olasz zeneszerzô Álarcosbál címû operájából.)
Áldás víg kedélyünkre, már amíg kitart, mondom én, a mihaszna költô és digitálisan is meg amúgy is halandó akadémikus.
MUCSÁNYI MARIANNA:
Nyelvében él…
A kampány négy évig tart – de legalábbis az önkormányzati választásokig. A július 8-án hivatalba lépett Orbán-adminisztráció az elmúlt három hónapban szinte minden megmozdulását ennek a politikai alaptételnek rendelte alá. És ez mindenkit meglepett. A parlamenti ellenzék, melynek vezetô pártja, az MSZP még 1998-ban is úgy gondolta, lehet csasztuskával („Felelôs kormányzás, sikeres folytatás: a Magyar Szocialista Párt a megoldás”) szavazatokat nyerni, láthatóan nem sokat ért azokból a kommunikációs manôverekbôl, melyekkel a Fidesz próbálkozik. Így nagy meglepetésében felmelegített hát néhány 1994-ben elhagyott szimbólumot (médiaháború, antidemokratikus törekvések, Magyarország letér a jó útról), melyeket a sajtó egy része meg-megismételget.
A legnagyobb kormánypárt politikájának és kommunikációs stratégiájának mozgatója a szavazatok maximálása. Arra összpontosít, hogy a következô választáson, most éppen október 18-án, a lehetô legtöbb voksot gyûjtse be. És bár ez a taktika újdonságnak korántsem mondható, a tudatos tervezés miatt valami egészen egyedi dolognak tûnik a magyar közpolitikában. (Fôként az MSZP vezette kormányban jelentkezô, egymást kioltó törekvések fényében.)
A Fidesz abban bízik, hogy a szavazófülkében a választók – rövid fejszámolás után – a nagyobb jövedelem reményében ikszelnek, azt a pártot segítik a kormányzati vagy önkormányzati hatalomba, melynek politikájától pluszbevételre számíthatnak. A fiataldemokraták új értelmet adnak a pragmatikus politizálásnak: meghatározzák, hogy mit akarnak elérni és ehhez rendelik az eszközöket. Ahogy egy brazil szappanopera, vagy egy reklámfilm, úgy készül a meghatározott idônként ismételt üzenet. A fiúk megtervezik milyen valóságelemekkel tölthetik meg azt a harminc másodpercek híradósnittet, amit az átlagpolgár naponta rájuk szán – ami a hollywoodi pénz, szerelem, intrika, az itt hatalom, népszerûség, az ellenzék ötleteinek negligálása – és összeállítják a maguk aktuális „társadalmi drámáját”.
A Fidesz elérhetô célokat tûz ki (például a tandíj megszüntetése – olcsó is, látványos is), és ha elvégezte a feladatot, gyôztesként megmutatva magát, világgá kürtöli ezt. Így nem csak azt az érzetet kelti a szavazókban, hogy erôs kezû vezetôje van az országnak, hanem azt az illúziót is ébren tartja, mely szerint tesz kedvenc népéért.
Orbán Viktor pártja, miközben a célok és az érdekek lecsupaszításával meghökkenti ellenfeleit – világossá teszi számukra, hogy élni fog kormányzati többségével és erejével –, a közvéleményben továbbépíti a tiszta kezû, nem kompromitálódott politikusi generáció imidzsét. (Ezen a közvéleménykutatások szerint nem változtatott a Simicska- és a megfigyelési-botrány sem. A Marketing Centrum legutóbbi felmérése szerint a megkérdezettek az önkormányzati választásokat [38 százalék], a gabona-válságot [27 százalék] és a nyugdíjemelés ügyét [24 százalék] tartják az elmúlt hetek legfontosabb belpolitikai kérdésének. A Simicska- és megfigyelési-ügyet mindössze 2-2 százalék említette.)
A Fidesz politikája nagyrészt a szavakkal cselekvés politikája. Miközben népszerûsége megdönt mindent eddigi rekordot, megmaradt „üzenetrögzítôs” pártnak. Az elmúlt három hónapban a kormányzat és a Fidesz azonossá vált, nem csak a személyi átfedések miatt, hanem mert a párt önállóan nincs jelen a nyilvánosságban. (Mellékszál, hogy a kormányzat olyannyira sikeresen irányította a közbeszédet, hogy nem csak a Fideszt, de a választások között mindig igen népszerû kisgazdapártot is partvonalra szorította.)
Szájer József frakcióvezetô, akinek két választás között a parlamentben a Fideszt kellene megjelenítenie, a hírek szerint éppúgy tagja a legfontosabb döntéseket hozó informális „testületnek”, mint Orbán Viktor, Áder János, Kövér László, Stumpf István és Deutsch Tamás, meg a PR-osok. A párt kormányzati döntéshozatalba való bevonását egészíti ki az a sajtóirányítási mechanizmus is, mely szerint a Fidesz kommunikációját – csakúgy, mint az egyes minisztériumok médiaprezentációját – a Miniszterelnöki Hivatalban mûködô központ szervezi.
A médiaközpont összehangolja a nyilatkozatokat, esetenként elkészíti az interpellációkra adandó válaszokat (gondolom, néha az interpellációkat is, fôként akkor, amikor fideszes képviselôk kérdezik saját miniszterüket az elôzô kormány botrányos ügyeirôl), és fôként féken tartja az elégedetlen, vagy nem az egyenszöveget ismételgetô politikusokat. (Nem irigylésre méltó a helyzetük, hiszen azt sem volt könnyû megérteniük Horváth Balázzsal, mit nyilatkozzon a nemzetbiztonsági bizottság testületileg szabotált ülésérôl. Az exbelügyminiszter nagy zavarodottságában, mikor megkérdezték tôle, miért nem vett részt a bizottsági munkában, csak annyit mondott, nem lát semmi rendkívüli okot, amiért ott kellett volna lennie.)
A Fidesz kommunikációs taktikája tételesen követi, amit a PR-könyvekbôl tudni érdemes. Mert kampány van, a csapat zárt és egységes, a mondatok kimértek és tervezettek. A fideszes politikus nem beszélget, sem a sajtómunkásokkal, sem a „szakmával”, sem az „érdekképviseletekkel”, hanem „üzen”. Egyszerû, az eddigi politikai beszédet átalakító módon, kerülve a bürokratikus megfogalmazást, a sajtóra is rátelepedett – csak az érintettek által érthetô – kádári szakzsargont. (Orbán Viktor egy 30 másodperces bejátszásban úgy összegezte amerikai útját, hogy az mindenkihez eljuthatott. Én vagyok az elsô magyar miniszterelnök, aki nem pénzt kérni jött az Egyesült Államokba, hanem egy sikeres gazdasági átalakulást végrehajtott ország kormányfôjeként – mondta.) Még olyan apró mozzanatokra is figyelnek, mint a kormányfô szóhasználata. A fideszes imidzsépítôk pontosan tudják, hogy a híradóba bejátszott élôbeszéd inkább hat, mint a narrátor szövege, így tehát megpróbálnak olyan kijelentéseket mondandójukba építeni, amelyek érdekessé teszik a politikus szövegét, vagy felkeltik a szerkesztô figyelmét. (Szintén az amerikai útról származó példa, hogy a miniszterelnök nem a gazdasági válságok miatt most egyértelmûen negatív tartalmú „feltörekvô”, hanem a NATO-hoz, az EU-hoz „közeledô” országként definiálta Magyarországot.)
A fent említett Simicska- és megfigyelési-ügy kivételével a Fidesz sikeresen tematizálta a közbeszédet. Már a májusi választások elôtt arról folyt a diskurzus, amirôl az akkori ellenzék vezetô pártja akarta (ezért is volt különösen „nagy ötlet” az MSZP kampánytalan kampánya), ezt csak folytatni kellett a kormány megalakulása után, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a médiába sokkal könynyebb lett beférni. (Az ORTT adatai szerint júliusban az Orbán-kabinet 81 százalékban uralta a hírmûsorokat.) A szimbólumok segítségével kreált társadalmi konfliktusok, illetve az ezek által közvetített „tények” azt szolgálják, hogy a szavazók arról gondolkozzanak, amirôl a Fidesz szeretné. Az sem mindegy persze, hogy mit gondolnak az adott dologról, de ez csak másodlagos. A meggyôzés sikere ugyanis azon múlik, mennyire esnek egybe a képzeletbeli befogadó gondolatai és a párt által közvetített üzenetek. A legszemléletesebb példa erre a hét vizsgálóbizottság története. A legnagyobb kormánypárt frakcióvezetôje, Szájer József hét vizsgálat bejelentésével válaszolt az MSZP kinevezési gyakorlatot firtató kérdéseire. A szlogen telitalálat, mellyel az energiaprivatizációt, a Postabank körüli ügyeket, az elôzô kormány elbocsátási gyakorlatát, a szlovák-magyar keretmegállapodást, a mobiltelefon-lehallgató berendezések bérlését és a tb-önkormányzatok gazdálkodását vizsgálták volna: képet kell kapni arról, miként használta fel az elôzô kormány a közpénzeket – mondta Szájer. Ez az ötlet biztosan találkozik minden választó gondolatával.
A közbeszéd tematizálása mellett az üzenetek meghatározott idônként való ismételgetése a legjellemzôbb újdonság a kormány kommunikációjában. Az egyszerû tájékoztatást a legtöbb esetben már rögtön másnap az üzenet megismétlése követi, majd ez történik nagyjából az ötödik, a tizedik és a huszadik napon is, hogy aztán napirendre kerülhessen az újabb sztori. Nem véletlen talán, hogy a Fidesz háromhetente szeretne csak parlamenti plenáris üléseket tartani, ennyi idô kell ugyanis egy új üzenet eljuttatásához, beépítéséhez a választók fejébe.
Nem csak az ellenzéki pártokat, a médiát is meglepte a Fidesz választási gyôzelme, és nem utolsósorban az az új stílusú közbeszéd, melyet meghonosítani igyekszik. A köztévé híradósai olyannyira meglepôdtek, hogy az ORTT mérései szerint júliusban szinte teljesen leszoktak a sikerhez-kudarchoz köthetô információk közlésétôl, talán elôször az MTV legújabbkori történetében ekkor túlsúlyba kerültek a neutrális hírek. (Ugyanakkor a sikerként feltüntetett információk 84 százaléka a kormányhoz volt köthetô, nem hangzott el viszont egyetlen, a Fideszhez kapcsolható kedvezô hír sem.) A sajtómunkások egy része mára észrevette, nem folytatható az 1994-ben (szerencsésen) félbeszakadt újságírás, ez a konzervatív kormány nem sokban emlékeztet az Antall-kabinetre, más része viszont a legegyszerûbb utat választotta és a négy évvel ezelôtti reflexek felélesztésével foglalatoskodik. (Kérdôjeleket ír a hírekbe, összekeveri az információt és a kommentárt, kiszerkeszti a miniszterelnököt.) A kép tehát sokkal összetettebb, mint négy éve. A sajtómunkások sem egyszerûen a konzervatívokat utálják, sokkal inkább azt, ha a mindenkori kormány a „mi” és az „ôk” törzsére osztva a közéletet, azonos oldalra taszít mindenkit, aki nem a csapat tagja.
A Duna-térség és Közép-Európa Intézetének díját kapta nemrégiben Konrád György. A kitüntetést Erhard Busek, az intézet igazgatója nyújtotta át a bécsi Városházán, a Felolvasások címû sorozat keretében megtartott esten.
Ha van eszme, amely összetartja Európát, ez az emberi jogok, az embervédelem, az európai humanizmus eszméje, ami a modern demokrácia szíve-lelke. Emberi jogon egyszersmind polgári szabadságjogot értünk, a személyek és a kisebbségek jogait, hiszen magától értendô, hogy a többség, vagy az annak nevében fellépôk rendelkeznek az érdekérvényesítés eszközeivel, akik viszont jogvédelemre szorulnak, azok eleve kevésbé hatalmasok, vagy éppenséggel gyengék, ami mások általi védelmüket indokolja.
Tapasztalati tény, számos diktatúra és tekintélyuralmi rendszer gyakorlata bizonyítja, hogy a legérzékenyebb és a legkritikusabb szabadságjog a sajtószabadság, a sajtójog, az ôszinte és alkalmasint bíráló beszéd joga. A kultúra nem többségi ügy, a nagy mûvek, felfedezések messzemenôen kisebbségiek, ezért védelemre szorulnak a kormánnyal, a többséggel, a fenyegetô politikai változásokkal szemben.
Az alapvetô emberi jog – fogalma szerint – személyiséghez kötött, és nem rendelhetô alá a közösségnek, a többségnek. Egyszerû lenne, ha egy diktatórikus kisebbséggel szemben kellene védelmezni a többség jogait. Ez a helyzet a klasszikus diktatúrákban, amelyek nem vetik magukat alá az általános választások próbájának, de még akkor is, ha így járnak el, megtalálják a módját, hogy az elszigetelt és szolidaritásaitól megfosztott és fenyegetett egyénnel szemben a propagandisztikusan állított többség nevében lépjenek fel. A börtönbe zárt emberjogvédôket a világ minden államában a vélt és hangoztatott pszeudo-többség nevében ítélik el.
Az 1989-es fordulathoz számos tényezô vezetett, de ezek között az egyik legfontosabb a szabad egyének szolidáris köreinek lázadása volt. Ez a maga idejében lekicsinyelt kivétel változtatta meg a leghathatósabban a stásus quót, és morzsolta, bomlasztotta fel a represszív szovjet birodalmat. Szilárd demokráciának viszont a szabad egyének fellépése sohasem ártott, ellenkezôleg, csak megerôsíti, finomítja, artikulálja azt. A demokráciának az az elônye, hogy képes beépíteni, integrálni az autonóm személyek és közösségek törekvéseit.
Láttuk a kommunista, nacionalista és vallási fundamentalista uralmakat, amelyek a többségi-kollektívista ideológia alapján fojtották el az európai humanizmus több évszázados tradícióit. Ezek lényege mindig a fenyegetés, az emberek testi épségének és megélhetésének a veszélyeztetése. Az európai liberális demokrácia a kisebbségek szabadságjogainak védelmét jelenti az agresszív és ellenséges többségekkel szemben.
Az emberi jogvédelem jelenti a kultúra tartós, intézményes védelmét a politikai hatalmaktól, jelenti a kulturális intézmények autonómiáját, a politikai és a kulturális szféra elválasztását, és a szavak, szimbólumok világának, az írott és elektronikus sajtónak a mentesítését a többségi kormánykoalíciók akaratától és haragjától, vagyis a kultúra elkülönítését a kormányozó hatalomtól.
Ahogy elôrehalad az európai gazdasági egyesülés, úgy kerül mindinkább napirendre az Európai Unió szellemi-kulturális integrációja, vagyis a közös, megvitatott és konszenzusos alapelvek védelme a lokális hatalmi visszaélésekkel szemben.
Mivelhogy az új demokráciák nem az égbôl pottyannak le a földre, és az ügyeiket nem ma született csecsemôk, nem kisgyerekek intézik, hanem olyan emberek, akik életük nagyobb részét autoritárius, vagy éppen totalitárius rendszerekben töltötték – akiknek a vágyait és törekvéseit, a másik emberhez, a másik félhez, a szembenálló partnerhez való viszonyát a teljes gyôzelem, a sarokbaszorítás, a megfélemlítés, a színpadról eltüntetés reflexei vezérelik –, fennáll az a veszély, hogy a régi új politikusok és tanítványaik visszaesnek az ellenségeskedô, ideológiai nyomásgyakorlásba.
Komoly esély van rá, hogy politikusok a sajtóval, a kritikus közéleti megnyilvánulással szemben bosszúálló hangulatba merevednek, és ehhez megtalálják az eszközöket is. Még mindig elég nagy az állam befolyása a gazdasági szférában, lehet összevonni az adatokat, lehet a szervezett bûnözés üldözésének ürügyén megfigyelni és lehallgatni ellenzéki személyeket, annál is inkább, mivel a titkosszolgálatok személyzete még az elôzô rezsimekben hozzászokott ezekhez a gyakorlatokhoz.
Megfigyeltük, hogy a parvenü újoncok, a hatalomba frissen csöppentek is megrészegülnek ezektôl a lehetôségektôl. Ahol a hatalommal vissza lehet élni, ott akad olyan ember, aki ezt meg is teszi.
Az Európai Unió a demokrácia következetes igényét kell, hogy jelentse, és ebben az értelemben a helyi hatalmak szigorú ellenôrzés alá helyezését. Ahogy a pénzek kezelésének megvannak a kidolgozott, formális eljárásai, ugyanígy az emberi jogok kezelésének is nemzetközi ellenôrzés alá kell kerülnie. Kétségesen demokratikus országokkal, ahol az emberi és polgári jogok nincsenek garantálva, lehet diplomáciai kapcsolatokat fenntartani, de az Európai Unióba való beemelés elônyével mindaddig indokolatlan megajándékozni ôket, amíg megbízható demokráciává nem válnak. Az integráció elôrehaladásának kritikus fokmérôje, alapvetô kritériuma kell hogy legyen az adott ország sajtóviszonyainak, sajtószabadságának nemzetközi ellenôrzése, mind a civil, nem-kormányzati szervezetek, mind pedig a hivatalos európai intézmények által. Ki kell alakítani az egyes kormányokra gyakorolt nyomás világos és nyilvános eljárásait. Megengedhetetlen, hogy kormányok a nemzeti szuverenitásra hivatkozva elnyomják a szabadságukat féltô egyéneket és kisebbségeket. Az értelmiségi elit meghatározó társadalmi csoport, és minél kiválóbbak a hozzátartozó személyek, annál érzékenyebbek a szabadságjogok sérelmeire.
A nemzeti kisebbségek kulturális jogainak érvényesítését elvben az egyes államok költségvetésébôl kellene biztosítani, de a kormányok ilyen célokra keveset és kényszeredetten adnak, ezért kell hogy legyen EU-forrás erre a célra, és az emberi, illetôleg kisebbségi jogok tiszteletben tartásának ellenôrzésére. A Helsinki-Watch, az Amnesty International és a többi jogvédô szervezet kiváló munkát végzett, indokolt azonban, hogy ez a tevékenység az Európai Unió hivatalos mûködésének rangjára emelkedjen.
Kelet-Európában nem a kommunizmus volt az etatista represszió elsô alakja, voltak elôtte is, és vannak, illetve lesznek utána is etatista repressziók más frazeológiákkal, esetenként világi nacionalista, némelykor pedig vagy vallásos nacionalista retorikákkal.
Milosevics, Lukasenko és Meciar urak nem idegen bolygókról estek ide, a helyi talajból nôttek ki, és valószínû, hogy a jövôben is akadnak majd követôik, ahogyan Varsóban, Prágában és Budapesten is voltak és vannak politikusok, akik a kormányváltozásokat a választások nyomán hajlamosak rendszerváltozásokként értelmezni; akik néhány százalékos többséget elegendô jogcímnek tekintenek minden hatalom megszerzésére, és ezáltal a közéleti vita kormánydöntésekkel való helyettesítésére; akik a szakigazgatást azzal veszélyeztetik, hogy a közszolgálat vezetô tisztségeibe és a maradék állami vállalatok élére nagy számban pártfunkcionáriusokat helyeznek, ilyen módon a pártvezetô kezében összepontosítva, ha nem is minden hatalmat, de annak egészségtelenül nagy hányadát. Személyiségzavaraikat erôszakos, gôgös magaviselettel palástoló kormányfôk és más politikusok képesek nyomasztóan megviselni egész országok közérzetét, és hosszan feltartóztatni a polgárok szabadságra nevelôdését. Természetes, hogy egyik elsô céljuk a lelkiismereti szabadság szûkítése lesz, vallás és állam elkülönülésének felszámolása, és a kormányzat tekintélyének vallási ünnepélyességbe burkolása. Melyik politikai vezetônek ne esne jól, ha megtudná híveitôl, hogy ôt egyenesen az égbôl küldték választott tisztségébe. Köszönjük istenünk, hogy adtad nekünk a nagy XY-t, hirdetik buta polgárok transzparensei.
A minôségi demokrácia van most napirenden, más szavakkal olyan rendszer, nyilvánosság és politikai kultúra, amely érzékenyen reagál nem csupán a testi erôszakra, de az egzisztenciális fenyegetésnek, a verbális megfélemlítésnek a lerombolt házaknál és átvágott torkú holttesteknél kevésbé látványos gesztusaira is. Tisztázni kell, hogy melyek az Európai Unió elméleti, filozófiai, etikai alapjai. Demokrácia? Helyes, de milyen? Az ezredforduló normáihoz illô, minôségi demokráciának az emberi és polgári jogok maradéktalan érvényesülése a kritériuma. Az EU-ban kormányok egyesülnek, de valójában az Európai Unió szabad társadalmak asszociációja, és a kormányok csak ezek képviseletében legitimek.
Nem csak demokráciát és diktatúrát ismerünk, hanem köztes változatokat, átmeneteket, részleges demokráciákat is, amelyekben a kormányzat ugyan a szavazók többségére, néha csekély többségére hivatkozik, de mihelyt a parlamenti felhatalmazást megszerezte, tekintélyuralomként mûködik. A „demokratúra” megfelel a pöffeszkedô, hatalmaskodó személyes viselkedésnek.
Az exkommunista országokban megvannak a gazdaság, a közélet és a kultúra pártirányításának hagyományai, spontán reflexei, amelyek a reformok által decentralizált döntéshozatalt újra meg újra recentralizálják, és az autonóm testületekre átruházott hatalmat rendszeresen visszavonják. Olyannyira, hogy a polgárjogok folytonos lüktetését tapasztaljuk: tágulnak és szûkülnek a szabadságjogok ôreinek aktivitása és passzivitása, nemkülönben a kormányzó politikai elit belsô ideológiája szerint. Lehet más, sôt éppen antikommunista frazeológiával is hasonló gyakorlatot folytatni, mint amely a posztsztálinista, keleteurópai egypártrendszerekben szokásos volt. A köztisztviselôk, az értelmiség nagyobb része a régi állományból került ki, beidegzôdéseik tartósak, és ha felülrôl biztatást kapnak erre – mindegy, hogy milyen eszmecsomag nevében –, agresszív, felsôbbséges, harcias és parancsoló magatartást tanúsítanak, ha másért nem, félelembôl, hogy megfeleljenek az ezt tôlük elváró vezetésnek, netán éppen az új vezetôknek, akik eleve hajlamosak lecserélni a személyzetet, alárendeltjeik engedelmességét biztosítandó. A Führer-Prinzip álcázottan tovább él, személyiségzavaroktól nem mentes politikusok hajlamosak megvetô nyilatkozatokat tenni a szabad értelmiségrôl, a kritikus sajtóról, és azon munkálkodni, nehogy a tôlük szellemileg független körök anyagi biztonságban élhessenek. Az új demokráciák gyakorlatában ismeretesek a hatalmaskodó kormányfôk, akikben a vezéri ambíciók sértôdött hiúsággal és nehezteléssel egyesülnek.
1989 óta én még nem láttam magyar miniszterelnököt ilyen tulajdonságok, vagy ha tetszik, karakterhibák nélkül, és nem muszáj Meciar, Milosevics, vagy Lukasenko urakra gondolnom, a szélsôséges példákra tehát, mert a három kiemelkedô reformországban a mérsékeltebbek és ravaszabbak is folyamatosan elárulták ellenszenvüket a független értelmiség iránt.
Sokféle represszió lehetséges: megélhetési zsarolástól burkolt cenzúráig, összpontosított sajtótámadásoktól fenyegetô levelekig és telefonokig, és mivel a maffiák és a politikusok, illetôleg a fegyveres testületek között esetenkénti, sporadikus összefonódások tapasztalhatók, ami a gátlástalan erôszaknak is teret nyit, nem kell különösebb gyávaság ahhoz, hogy a józan óvatosság sok embert konfliktuskerülô hallgatásra és apolitizmusra ösztönözzön.
A politikai osztályba nem csak bekerülni lehet, kiesni is lehet belôle, és akkor volt képviselôk tapasztalhatják, hogy nem csak ôk, de hozzátartozóik is munkanélküliek lesznek, mert elôzô civil mesterségük folytatására nem nyílik mód, és a kárörvendô ellenségesség az ô irányukban az új vezetés iránti szeretet jele.
A többségi demokráciával összefér a kisebbségekkel szembeni megalázó fellépés, a politikai vetélkedésnek harcként, szinte osztályharcként való felfogása, egész társadalmi csoportok erkölcstelenné, sôt bûnössé nyilvánítása, a mellébeszélô és fenyegetô válasz a jogos kérdésekre, dezinformációs hírek, gyanúsítások és rágalmak terjesztésével párosítva.
A demokrácia a társadalommal, a polgárokkal szembeni udvariasság kötelezettségét jelenti, a „demokratúrák” ezzel szemben szisztematikusan nyeglék és udvariatlanok, eltûrik, sôt bátorítják a nemzeti és etnikai kisebbségek, a külföldiek, a menekültek elleni uszítást, a kódolt antiszemita és cigányellenes nyelvezetet, a színesbôrûek elleni megvetô gorombaságokat és rasszista kilengéseket, az autonóm kulturális, vallási és szexuális kisebbségek diszkriminációját.
Nem meglepô, hogy az ilyen kormányzatok hazaárulóknak tüntetik fel azokat a személyeket, akik szót emelnek az ilyen gyakorlatok ellen, és különösképpen hevesen támadják azokat, akik a bírálattal külföldi nyilvánossághoz fordulnak, ami megfelel annak az 1989-elôtti szokásnak, hogy a demokratikus ellenzéket, az emberjogvédôket, a disszidenseket a kormányzati köznyelv nem csupán ellenzéknek, hanem ellenségnek is minôsítette.
Ebben a kirekesztô és fenyegetô felfogásban a kisebbségek nem tartoznak a nemzettesthez, lojalitásuk kétséges, ezért egyáltalán nem biztos, hogy joguk van ott lenni, ahol születtek, ahol a szüleik és a nagyszüleik éltek, ott lenni, ahol vannak. A kisebbségekkel szemben általános követelmény a féldemokráciákban (ha maradásukat engedélyezik), hogy asszimilálódjanak identitásuk messzemenô feladásával.
Demagóg gyûlölet-retorikából és túlzó, eleve betarthatatlan ígérgetésbôl származhat parlamenti többség és folyamatos harc a hatalmonmaradás, a politikai gyôzelem kiteljesítése érdekében, nyomban megfeledkezve az ígéretek megtartásáról. Mivelhogy az új demokráciák lakossága hajlamos rá, hogy négyévenként elbúcsúzzon a kormánytól, hiszen négy év elég ahhoz, hogy megelégelje tevékenységüket és kíváncsi legyen a másik félre, hátha az hozzáértôbben és becsületesebben csinálja, hátha az kevésbé él vissza a hatalmával és elônyeivel a saját maga és barátai, nem pedig az ország érdekében. És minthogy olyan kormány, amely populista beszéddel és a választók célzatos megtévesztésével gyôzött, legyen az akár jobb-, akár baloldali populizmus, vagyis az ellenfél goromba rágalmazásával és felelôtlen követelôzéssel az állami költségvetéssel szemben (amelynek megtartása felborítaná az államháztartás egyensúlyát, és amelynek maga sem fog, maga sem tud eleget tenni, amikor majd a pénzügyekért ô lesz felelôs), minthogy az ilyen kormány négy év alatt minden valószínûség szerint elveszíti a népszerûségét és vereséget szenved a legközelebbi választáson, ezért az ilyen vezetôk sok legális és féllegális eszközt igénybe vesznek azért, hogy megmaradhassanak a pozíciójukban.
Az új demokráciák parlamenti váltógazdaságára nem a közép körüli csekély ingadozás a jellemzô, hanem a nagy amplitúdójú kilengések, amelyek forradalmi frazeológiával kísérik a választási propagandát, olyan változásokat igényelnek tehát, amelyek nem csak a kormány, hanem szinte az egész politikai rendszer megváltoztatásával érnek fel. A szavazatarány centrista, és a másik féllel szembeni tisztelettudó kormányzásra ad felhatalmazást. A képviselôházban azonban a szerény szavazói többség megnô és méginkább a politikai gyakorlatban, mert az újsütetû vezetôk gyengén állnak a civilizált önuralom és a vetélytársak, azaz az ellenzékkel szembeni tolerancia tantárgyában, ami megfelel annak a tényállásnak, hogy éppenséggel azáltal kerülnek felülre, hogy vezetôik, helyesebben vezéreik saját pártjukban is ellentmondást nem tûrô egyeduralmat valósítanak meg, amelyet aztán az egész kormányzatra próbálnak kiterjeszteni. A kormányfôt pedig a környezetük megközelítôleg olyan nimbusszal igyekszik felruházni, amilyet a 89-es fordulat elôtt a pártfôtitkárok élveztek.
A szemünk elôtt lezajlott és a saját bôrünkön megtapasztalt történelem az éberebb megfigyelôket arra tanította, hogy a hatalom olyan kielégülés, amely szenvedélybeteggé teszi azt, akinek van, akinek megadatik, mert a hatalom veszélyes drog, a szó valódi értelmében kábító – a tisztánlátást és az önuralmat gátló – szer, úgyhogy a birtokosa, ha nem rendelkezik a szükséges önkontrollal, megszokja fogyasztását, és még és még többet vágyik belôle fogyasztani. Vágyát növeli a megalapozott szorongás, hogy utána, ha már nem lesz a birtokában, akkor mind a jólét, mind a tekintély, mind pedig a környezet nyájassága meg fog csappanni, s a letûnt politikus személyisége össze fog zsugorodni vigasztaló kárpótlás nélkül, mert eltérôen a megalapozott nyugati társadalmaktól, a politikusok többsége mögött nem áll a civiléletben megszerzett jövedelem, jómód és megbecsültség. Aki kiesik, az többnyire nagyot esik, ezt tudja, és ezért különös mohósággal kapaszkodik, úgyhogy nem annyira a szakszerû közszolgálat, hanem pozíciójának állandósítása izgatja a leginkább.
A politikusok többsége jobban keres, mint amennyit a civil életben keresne, kevesen rendelkeznek közülük olyan anyagi és szellemi tôkével, amelyet a piacon bármikor jó áron értékesíthetnének, elég indítékuk van tehát arra, hogy a funkciójukhoz nemcsak mint ideiglenes szerephez, hanem mint életfontosságú egzisztenciához ragaszkodjanak foggal-körömmel.
Jelentôs konfliktusforrás, és zavart okoz, hogy a demokratikus kormányok és a nemzetközi politikai közösség két, részben egyezô, részben ellentmondó értékcsoporthoz igazodik, amely kettôsség és zavarodottság különösképpen a válságok kezelésében válik szemléletessé. Kérdés, milyen elv a magasabbrendû elv, melyik értékcsoport van az elsô helyen: a nemzetek önrendelkezése vagy az egyének emberi és polgári jogai?
Ha az elsô, akkor a többségi nemzet választott vezetôi azon vannak, hogy örökölt vagy frissen kiküzdött nemzetállamukat minél homogénebb egységnek fogják fel, ami együtt jár az erôteljes nacionalista ideológiával, és azzal a törekvéssel, hogy a többségi, vagy a hatalmon lévô nemzet állítólagos érdekében megrövidítsék, korlátozzák és szégyenletessé, bûnössé nyilvánítsák a kisebbségi, netalán alsóbbrendûnek nyilvánított nemzeti vagy etnikai csoportot egészében és egyes tagjaiban. Olyannyira, hogy például a vegyes házasságból született állampolgárokat arra az embertelen döntésre késztetik, hogy vagy az anyjukat, vagy az apjukat tagadják meg, hogy kettôs odatartozásuk, vonzalmuk és identitásuk egyikét feladják, hogy saját kultúrájukat megcsonkítsák, hogy hamis hûségnyilatkozatot tegyenek, hogy ne merjenek azok lenni, amik, hogy szégyenkezzenek és hazudjanak, amennyiben a legkülönfélébb törvényekkel és gyakorlatokkal alátámasztott diszkriminációkat kerülni szeretnék.
Mivelhogy ez a jelenség általános, mivelhogy tapasztalható, hogy azok a kormányok, amelyek a megsértett nemzeti méltóság és a frissen uralomra emelkedett nemzeti többség nevében a szuverenitásuk alatt álló területen türelmetlenül viselkednek a fennhatóságuk alatt élô kisebbségekkel szemben, amelyek esetleg elôzôleg a nagyobb területen a többséget reprezentálták, ki kell mondani, hogy a nemzeti önrendelkezés és a nemzetállami szuverenitás elvét a demokrácia és az emberi jogok nevében korlátozni kell.
A politikai közvélemény nem kerülheti el a kérdés megválaszolását, hogy mit tekint magasabbrendû elvnek: a megválasztott kormány szuverenitását, hatalmi felsôbbségét az állampolgárokkal szemben, avagy az állampolgárok, a személyek alapvetô emberi jogait. Az én szememben nem kétséges, hogy az európai humanizmus, amelyet az európai kultúra, az irodalom és a mûvészet sugall, ebben a döntésben az emberi jogok pártján áll.
Undorodtunk eleget attól a tényállástól, hogy a bebörtönzés és a gyilkolás az államok belügyének minôsült, amelyet nem csak a fegyveresek szavatoltak, hanem a nemzetközi normák is, mivel az államok nemzetközi szervezetei az egyénnel szemben a kormányzatokat szisztematikusan elônyben részesítették, hiszen legitimációjukat is a kormányok, nem pedig az egyének társulásából merítették.
Ha az emberi jogokat emelnék elsô helyre, akkor – mivel az EU-hoz tartozni nem kötelesség – mind a bentlévôket, mind a jelentkezôket szigorú felvételi vizsgának vetnék alá, hogy a politikai elitek ne csupán belsô ellenôrzés alatt álljanak hatalmi hátrányban lévô állampolgáraik részérôl, hanem külsô ellenôrzés alatt is, olyan demokratikus alapelvekhez és étoszhoz ragaszkodó kormányok, olyan nemzetközi politikai és mediális közösség részérôl, amelyek a nacionalista hivatkozásokat a nemzeti méltóságra nem veszi készpénznek, és annak realitását azon mérik le, hogy a vizsgált kormányok mennyire tartják tiszteletben a fennhatóságuk alatt álló egyének emberi méltóságát.
A nemzetgazdaságok és a nemzeti valuták egyesülése óriási eredmény, de mert az integráció immár tény, vagy küszöbön álló és elôrehaladó folyamat, indokolt és idôszerû, hogy a gondolkodó érdeklôdés most az élet más szférái felé forduljon, és Európa erkölcsi-kulturális integrációjának a kérdéseit tûzze napirendre, ami jelenti az emberi személyiségrôl forgalomban lévô elképzelések egyeztetésének a követelményét is.
Annak érdekében, hogy egy-egy zsarnokot el lehessen tüntetni, ne kelljen katonai lépésekkel embereket, köztük civileket is megölni, vagy ne kelljen olyan szankciókat alkalmazni, amelyektôl leginkább a civil lakosság szenved, és nem a hatalmon lévô gazfickók, akiknek a megbüntetésére érvényesítik ezeket a rendszabályokat. Ezért az Európai Uniónak ki kell alakítania az emberi jogok ellen vétô vezetôk célzott és személyes megbüntetésének elveit és gyakorlatát.
Lehessen megfellebbezni és megsemmisíteni demokrácia- és kisebbségellenes rendszabályokat e magasabb fórumokon, amelyek mintegy a nemzeti alkotmánybíróságok mintájára szervezôdô, európai alkotmánybíróság gyanánt mûködnének. Legyen természetes, hogy e nemzetközi fórumok felszólítanak kormányokat viselkedésük megváltoztatására, és ezeket szankciókkal kísérjék. Ehhez minden bizonnyal elôbb-utóbb szükség lesz egy európai alkotmányra, amely ma még nincsen napirenden, de ha a jelenlegi trendeket alaposan megfontoljuk, valószínû, hogy annak megvitatása, szellemi elôkészítése a nem távoli jövôben napirendre kerül.
Minthogy a posztkommunista országok frissen tanulják a demokráciát, és minthogy annak éthosza még nem idegzôdött be spontán reflexeikbe, ezért szükséges gyakorlatukat menet közben, lépésenként megfigyelni, ellenôrizni, vizsgálni és megítélni, nem csupán a kirívó jogsértések esetén, nem csupán akkor, ha rejtett tömegsírok tárulnak fel a nyilvánosság szeme elôtt, hanem akkor is, ha nem folyik vér, ha nem lehet orvosi látleletet venni az összevert ellenzékiek kék foltjairól, de a politikai és ideológiai megfélemlítés banálisabb eseteiben is.
Az EU attól lesz valóság, hogy az egyes állampolgár a személy integritása és méltósága az összes társult, vagy a társulás folyamatába bekapcsolódó országban tiszteletben részesül, hogy a közös emberjogvédelem határt szab a visszaéléseknek, a kormányok kizárólagos uralomra törekvésének. Legyen az Európai Uniónak felderítô-nyomozó szervezete, amely a játékszabályok érvényesülésén ôrködik, és nem csak a választások idején, hanem a közbeesô idôszakban is, különben a belsô konfliktusok kiélezôdése külsô konfliktussá merevedhet.
Kell hogy legyen olyan európai instancia, akadémia, kerekasztal, morális autoritás, amely igenis beavatkozik az egyes államok belügyeibe, és intellektuális-mediális-politikai nyomás alá helyezi a szóbanforgó kormányokat, ami a késôbbiek során valószínûleg eredményre vezet. Ez az instancia tanulmányozná a konfliktusokat, és olyan döntéseket hozna, amelyek nincsenek közvetlen kényszerintézkedésekkel összekötve, de ösztönzést adnak azoknak a közös hatalmi szerveknek, amelyeknek jogában és módjában áll ilyen intézkedéseket foganatosítani, és a közös normák megsértôivel szemben hathatós nyomást gyakorolni. Kell egy közös emberi jogi akadémia, amely semmilyen politikai részérdeket nem képvisel, csak a benne résztvevô személyek reflexióját, amely semelyik pártnak és kormánynak nincsen alárendelve, amelynek nincsen erôszakhatalma, de rendelkezik a kormányoktól való függetlenség privilégiumával, és a konfliktusokban igazságos harmadik fél gyanánt mûködhet a nemzeti elfogultságok és reálpolitikai érdekek fölé emelkedve. Ennek a feltételezett európai emberjogi akadémiának nem lenne semmiféle kényszerítô hatalma, csak egy ereje lenne: a bölcsessége és az igazsága, a tényállásokat sokoldalúan elemzô értelmi-erkölcsi fölénye, a gondolat lassan ható meggyôzô ereje. Kell hogy legyen egy transznacionális legitimációs forrás, amely fölértékeli az individuális közösségeket és az emberi személyiséget, amely nagy megértést mutat az identitások sokasága iránt, kész a dialógusra, a kompromisszumra, és az indulatos egyoldalúság helyett az empatikus többoldalúság nézôpontját gyakorolja.
Ez valóban alkotás lenne és új értékrendszert jelentene, lemondást az államok korlátlan szuverenitásáról. Alkupozícióba helyezne minden hatalmat, azokat az európai közvélemény ítélete alá bocsátva, és új értelmet adna a heroizmusnak (megfosztva aurájától az emberölés szakmáit), de felruházva vele a békeszerzôket és az embervédôket.
Igen, az Európai Unió az államok szövetsége, de afelé tendál, hogy legyen alkotmánya, dönteni képes parlamentje és kormánya, hogy transznacionális hatalmi szerveket építsen ki. Ez a jövô, és aki ignorálja ezt, az vagy naiv vagy képmutató.
Kell hogy legyen egy európai, ezredvégi bölcsesség, amelynek van autoritása, de nem igazol semmiféle parancsuralmat, nem konzervatív és nem radikális, meghaladja ezt a dualitást, újraköltve az európai humanizmust, amely tud relativista lenni a megértésben, de tud abszolutista is lenni az alapvetô emberi jogok tiszteletben tartásának követelményében, és hogy még egyszer használjuk a szót: az embervédelemben.
Kell. Hogy valóban lesz-e, az a jövô század titka.
José Saramago
Portugál író lett az idei irodalmi Nobel-díjas, a világszerte legismertebb portugál regényíró, az 1922-ben született José Saramago. Nézem egy májusban készült fotóját, Pessoa portréja alatt ül íróasztalánál és új könyvén dolgozik. A készülô regény egy trilógia harmadik eleme, két elôzô mûvéhez kapcsolódik, az 1997-es Todos os Nomes (Minden név) címûhöz és a magyarul is olvasható, 1996-os Vaksághoz (Európa, 1998., ford. Pál Ferenc).
Hazai és nemzetközi sikere elhúzódó pályakezdése után robbanásszerû volt a 80-as években. Sokáig kereste azt a sajátos hangot, mely mára világhírûvé tette. Elsô jelentôs regénye 1980-ban jelent meg Levantado do Chão (Fölemelkedve a földrôl) címmel. „...tudtam, hogy mit akarok elmesélni, de nem tudtam, hogyan (mindig ez a nagy probléma) (...) valami mást akartam, másféleképpen” vallotta abban az idôben. Irodalmi pályája élesen kettévált ekkor, rátalált egyéni írásmódjára. Mondatfolyamokat alkot „haszontalan, mégis fontos” szavakból, hiszen beszélni szerinte „annyit tesz, mint zenét szerezni, hangokból és csendekbôl”. Történeteit valami meghökkentô ötletbôl bontja ki, és át meg átszövi csodás elemekkel, ezért mûveit gyakran rokonítják a latin-amerikai próza mágikus-realista vonulatával. Regényeiben véletlenszerû emberi találkozásokról, szerelmekrôl, barátságról, kis közösségekrôl mesél. Képei közé elmélkedéseket, elmélkedéseibe erkölcsi állásfoglalást épít. Ugyanakkor prózájában mindig finom irónia, önirónia bujkál. Stílusa homogén, bárhol ütjük fel, akármelyik 1980 óta írt regényét, mindig ugyanarra a Saramagóra ismerhetünk benne.
Saramago, ha hihetünk neki, saját életével is úgy bánik, mint hôseiével: sosem készít terveket annak érdekében, hogy elérjen valamit. Ahogy könyveit sem tervezte meg soha elôre, hanem hagyta, hogy maguktól íródjanak, úgy nem voltak élettervei sem. Szegény családban született, egy ribatejoi faluban. Kétéves volt, mikor Lisszabonba költöztek. Ott nevelkedett és lakatosnak tanult. Autodidakta módon foglalkozott irodalommal, fordított. A 60-as évek közepétôl kezdve rendszeresen publikálta írásait a fontosabb portugál lapokban. Már 1947-ben megjelent egy regénye, a Terra do Pecado (A bûn földje) címmel, melyet késôbb megtagadott, és csak néhány éve engedélyezte újrakiadását. Az irodalomtudósokat az utóbbi idôben foglalkoztatni kezdte Saramagónak ez a korábbi, feledésbe merült korszaka is. Horácio Costa például, aki 1994-ben a Yale Egyetemen védte meg Saramago mûveirôl szóló doktori értekezését, azt kutatta, hogy melyek azok az elemek, amelyek a korai írásokban már elôhírnökei voltak a késôbbi írói módszernek.
Aztán a 80-as, 90-es években következtek sorban a sikerkönyvek, közülük néhányat magyarul is olvashatunk: A kolostor regénye (Európa. 1992., ford. Lukács Laura), Ricardo Reis halálának éve (Cédrus, 1993., ford. Székely Ervin), Kôtutaj (Magvetô, 1989., ford. Székely Ervin), Lisszabon ostromának históriája (Íbisz, 1997., ford. Lukács Laura). Ahogy az újabban születô Saramago-regényekbôl, az író megfogalmazása szerint, „akaratlanul” trilógia áll össze, úgy ezt a négy könyvet is összefûzi bizonyos rokonság. Témáját tekintve mindegyik, ahogy elsô igazán sikeres könyve, a Fölemelkedve a földrôl címû is, a portugál történelem egy-egy fordulópontjához, sorskérdéséhez kötôdik.
Saramago könyveinek megjelenése mindig eseményszámba megy. 1992-ben a Portugál Kritikusok Szövetségének nagydíjával jutalmazták az O Evangelho segundo Jesus Cristo (Jézus Krisztus Evangéliuma) címû mûvét, mely különösen viharos fogadtatásra talált. Nem véletlenül, hiszen ebben a regényben a keresztény hit alaptételeit kérdôjelezi meg a szerzô. Regénye középpontjába Jézust, a mediterrán embert helyezi. A mítoszrombolás célja persze csakis a mítoszépítés lehet. A történet értelemmel és érzelemmel való kitöltése.
Saramagót tartják ma a kortárs portugál nyelvû próza világszerte legismertebb alakjának, legnagyobb mesterének. Sokat utazik, Magyarországon is járt. Aktívan részt vesz Portugália irodalmi életében, írni és pihenni azonban a Kanári-szigeteken lévô otthonába vonul vissza. Immár mint a portugálok elsô irodalmi Nobel-díjasa...
Szilágyi Ágnes Judit
| Lichthof |
A minap egy karádi férfi fölgyújtotta a házát, a kiérkezô tûzoltókat – fejszével a kezében – azzal fogadta, hogy mindenkit megöl, a falunak meg a tudomására hozta, hogy fölgyújtja az egészet; de nem ô az érdekes, hanem a szomszédja. A szomszédasszony épp palacsintát sütött az unokáinak, kijött az udvarra, megnézte, mi ez a csôdület az utcán, ránézett a háza felé terjedô lángokra, a fejszére, a szomszédra, meg a sakkban tartott tûzoltókra, aztán visszament a házba és folytatta a palacsintasütést. Ahogy a lapok írták, hihetetlen hidegvérrôl tett tanúságot.
Mármost mi van, ha ez az asszony nem hidegvérû?
Hát odaég a palacsinta, az olaj füstölni kezd, a konyhában kibírhatatlan bûz lesz, az unokák éhen maradnak, elkezdenek rosszalkodni, egymás fejéhez vagdossák az égett palacsintákat, külön megeszik a lekvárt, a nagypapa alighogy hazaér a kocsmából, és belép a konyhába, már fordul is vissza. Ráadásul a palacsintasütôt ki kell súrolni, és már nem is lesz a régi, a legközelebbi tûzesetnél, rablásnál vagy fejszével történô hadonászásnál még elôbb oda fog égni.
A polgárnak van magához való esze: ha úgy érzi, intézkedik (ez az asszony is kijött megnézni a tüzet), de nem csinál patáliát meg ilyesmi, nem kezd fölöslegesen jajveszékelni, süti a palacsintát, kész. A múltkor egy nyugdíjas asszony, aki süteményt árul a Keletinél, rátámadt két harisnyás, fegyveres rablóra, egy hajléktalan és egy másik nyugdíjas segítségével visszaszerezte a szemközti irodából elrabolt kétmillió forintot, aztán visszament és árulta tovább a süteményt.
Meggyes pite, almás.
A hajléktalan is visszaült a padra a nejlonszatyrával, és unatkozott tovább.
Vagy amikor tévedésbôl hetvenhét Paks környéki településen atomriadó volt; egy asszony úgy emlékezett, ilyenkor álarcot kell fölvenni, de nem találta, úgyhogy kiment kapálni. Ha nem kapál, mindent benô a gyom.
Egyébként is hogy nézett volna ki, ahogy álarcban kapál.
Pécsett meg egyszerûen ráültek a járókelôk az utcán egy bûnelkövetôre miután lefegyverezték, és így, üldögélve, a bûnelkövetô tetején várták a rendôrt. A polgárok körülnéznek a kisszobában, hogy megvan az álarc, vagy nincs meg, alkalomadtán elveszik a rendes bombákat, vagy a bombának látszó könyveket, liszteszacskókat és krumplikat a rablóktól (mivel általában azok se csinálnak nagy faksznit az egészbôl), de komolyan nem lehet ôket kizökkenteni a nyugalmukból: az ország az elmúlt években vérfagyasztó hidegvérre tett szert.
Ugyanis ha nem tett volna szert vérfagyasztó hidegvérre, hovatovább egyetlen palacsintát se lenne képes kisütni.
Haza se tudna menni a liszttel, amibôl a tésztát kikeveri; ha a mi utcánkban mindenki összerezzenne, valahányszor fejszés embert lát, vagy fölsikoltana minden vértócsánál, sose jutnánk haza.
A vértócsát ki kell kerülni.
Ha belelépünk, tiszta vér lesz a cipônk, az egész kapualj, a cipôt lavórba kell tenni, az elôszobát fölmosni, ráadásul az utánunk érkezô lakót vérnyomok vezetik majd haza, senki nem fogja tudni, nem a Clodo jött-e be a kapun. Bár eddig azt se tudtuk, hogy van ilyen hogy Clodo, mi csak a helyi alvilágot ismerjük, mint a karádi asszony a szomszédját a baltával; a betörôk is itt laknak a házban, mi már akkor együtt éltünk velük, mikor az állam még együtt sem élt a saját alvilágával.
A múltkor, amikor megmozdult egy bérház, az ajtótokok kibillentek a sarkukból, egy-két dúc elengedett és estére a szoba közepére csúsztak a bútorok, a hivatalos szervek azt tanácsolták a lakóknak, ne ijedjenek meg, a ház nem életveszélyes, egyszerûen csak ne engedjenek vizet a fürdôkádba, de ha mégis engednek, ne üljenek bele, nehogy sok legyen együtt a kettô.
Errôl van szó.
Hol van már az, amikor a belügyminiszterek és rendôrkapitányok megkérték a lakosságot, ha lônek az utcán vagy robbantanak, ne törôdjön vele, nem rá lônek; egyszerûen csak vesse magát hasra. Egy ideig hasra vetette magát; de már nem. Hogy lenne képes annyiszor hasra vetni magát; tudjuk, milyen az ország egészségi állapota. Meg hát senki nem tudja már, kire lônek, általában az sem, aki lô. Lônek, hát lônek. Hová jutnánk, ha valahányszor vasrudakkal támadnak az utcára, leütnek valakit a kapualjban, vagy megrepednek a házban a falak és az ajtók hirtelen megkajszulnak, fölugrana az adrenalinszintünk?
Ránézünk a vasrudakra, automatikusan kiszámoljuk, ha lesújtanának, beleesünk-e az útvonalukba, puskagolyónál röppályába, vagy ha belépünk a megkajszult ajtón a lakásba, lépünk-e még egyáltalán valahová, ennek megfelelôen néhány centiméterrel módosítjuk az útvonalunkat, kész.
És ha mégis eltalálna valami, csak ezért nem ejtjük ki a kezünkbôl a liter tejet, amit most vettünk a közértben.
– zsíros falatok olcsó, hazai alapanyagból –
Mindenekelôtt nézzen körül mindenki alaposan saját háza tájékán, mielôtt bármilyen tervet kifôzni készül. Tudnunk kell ugyanis, mink van, abból mit és hogyan kavarhatunk, mennyi idônk van a tálalásig, milyen kellékek állnak rendelkezésünkre, képesek leszünk-e gyors döntésekre, ha a fôzés során bármilyen nehézségbe ütközünk; kik lesznek a kukták és kik a konyhalányok, azaz kik fogják megismerni a recept legrejtettebb titkait, közülük melyiknek milyen gyorsan forog az agya, mozog a keze, jár el a szája, és végül tudnunk kell azt is, kik fogják körülülni az asztalt, mennyire lesz finnyás ízlésû az úri közönség, lehet-e kíváncsi bárki is arra, mibôl és miként készült a pompásnak tûnô étek, s ha igen, e kérdésre is elô kell készítenünk a választ.
A fenti szabályok mindegyikét a legkörültekintôbb gondossággal tartotta be történetünk fôszereplôje, Csajbi Tibor, amikor az általa vezérigazgatott nagyvállalat privatizációja 1992-ben terítékre került. Amikor ugyanis az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) meghirdette a hárommilliárd forintos alaptôkéjével és 332 milliós adózás elôtti eredményével Magyarország ötven vezetô nagyvállalata között szereplô, a külkereskedelmi cégek között pedig a második helyen álló Magyar Gépjármû Üzemeltetô Részvénytársaság (Mogürt Rt.) privatizációját, az elsô recept már kéznél volt. A majdani nyertest a Mogürt tulajdonjogának megszerzése nagy lehetôségekkel kecsegtette, hiszen a nagyvállalat alkatrész-piaci részesedése még mindig számottevô volt. A 6-7 milliárdos ingatlan- és alkatrészvagyon és az évi kilencmilliárd forintos forgalom még a kisbefektetôket is elkápráztatta és bizakodással töltötte el, nemhogy a lehetôségek legjobb ismerôjét, a cég elsô számú vezetôjét. Nem is bízott semmit a véletlenre. Készülve a várható privatizációra, már 1991-ben elôrelátó lépéseket tett. Mindenekelôtt megalakította a Nofretete Üzleti Tanácsadó Kft-t, melynek székhelye lakóhelye, ügyvezetôje pedig felesége lett, majd türelmesen várt.
Sokáig nem kellett várakoznia, az ÁVÜ 1992 tavaszán kiírta a Mogürt privatizációs pályázatát. Nem sokkal ezután, július 15-én a vezérigazgató Nofretete Kft-je nevét Hunor Média Kft-re, székhelyét pedig Horkai László lakcímére változtatta, saját lakása csupán a cég egyik telephelye maradt. Horkai László annak idején sokat szerepelt az újságok címoldalán, nem csak azért, mert igen jómódú volt, s mint ilyennek, rendre felbukkant a neve az akkor beinduló privatizációs ügyletek során, hanem azért is, mert pénzét nem sajnálta adományokra: a rendszerváltás utáni elsô kormánynak például ingyen lízingelt néhány száz elegáns gépjármûvet. Horkai egyébként az érdekkörébe kerülô számos vállalat majd’ mindegyikének nevében megrögzötten szerepeltette az akkor különösen divatos, valódi magyar Hunor elônevet (Hunor Center Kft., Eurohunor Kft., Hunor Park Hotel Kft., Hunor Thermál Kft. stb.)
Az ÁVÜ a privatizációs pályázaton a Hunor Holding Kft. ajánlatát találta a legkiválóbbnak, s néhány nappal az eredményhirdetés után alá is írták a szerzôdést a pályázat nyertesével. A fizetésre a vevô néhány hónap haladékot kapott.
Horkai Lászlónak azonban a szerzôdésben szabott fizetési határidô lejártának idejére alaposan megváltoztak a lehetôségei. Részben ez idôben tört ki és kezdett terebélyesedni az Ybl Bank botránya (amelynek során a Hunor-cégek neve nem a károsultak listáján szerepelt), részben meg a sajtó is egyre többet cikkezett Horkai László kifizetetlen adósságairól. Horkai úr nem tudott fizetni.
A Mogürt Rt. ambiciózus vezérigazgatója, Csajbi Tibor nem teketóriázott, tettekkel orvosolta csalódottságát. A legleleményesebb gazda gondosságával varázsolt elô új alapanyagokat éléstárából: ezúttal kollégáihoz fordult, s önmagával együtt a tíz legfelsô Mogürt-vezetô (Ardó Pál volt elnök-vezérigazgató, Lehel László általános vezérhelyettes, Békesi Csaba pénzügyi igazgató, Deákné Cseh Veronika gazdasági igazgató, Kövesdi Béla export-igazgató, Pagács Attila, Salacz Gergely és Szász Andrásné kereskedelmi igazgatók, valamint Országh Gábor fôosztályvezetô) személyében készséges és méltó társakra lelt azon új elhatározásának megvalósításában, hogy pályázzanak az ÁVÜ-nél „management by out”-tal (MBO), azaz menedzsment kivásárlással.
Belátva, hogy e területen még csak kevesek rendelkeznek nagy rutinnal, tanácsadó után nézett az újonnan összeverôdött csapat. Többek javaslatára elsôként a Dunaholding Rt.-hez fordultak, és mivel választásuk már az elsô találkozón kitûnônek bizonyult, egy tapodtat sem mentek tovább. A jó tanácsadó léte persze nem jelentette azt, hogy az igazgatók feladata csupán a végcél meghatározása lett volna. Már az elsô, sziporkázó ötletekkel teli találkozó másnapjától nem volt egy perc vesztegetnivaló idejük sem, ráadásul bokros teendôik mindegyikében rendkívüli körültekintéssel kellett intézkedniük. Be kellett vetniük minden, addig nagyvállalati vezetôként szerzett tapasztalatukat, miközben a tulajdonosi érdekeket is alaposan át kellett gondolniuk. Bizony nemegyszer a boszorkánykonyha furfangjainak alkalmazását se volt szabad finnyásan elutasítaniuk. A végsô cél eléréséhez, a Mogürt tulajdonjogának megszerzéséhez ugyanis mindenekelôtt nagy mennyiségû pénzre volt szükségük, holott nem volt szinte egy fillérjük sem.
Persze ez sem egészen igaz – egy jó gazdának mindig vannak tartalékai –, hisz arra azért futotta, hogy 1992. szeptember 29-én a tíz Mogürt-igazgató 350 millió forintért magánemberként megvásárolja Lupis Józseftôl, illetve a Lupis Brókerház Rt.-tôl a 294,3 millió forintos törzstôkéjû Termin Holding Kft-t (a fizetési feltételekrôl az adásvételi szerzôdés nem rendelkezik), s hogy ne kelljen nagy távolságokat ingázniuk munkahelyük, a Mogürt, és tulajdonuk, a Termin székhelye között, a kft. székhelyét azonnali hatállyal a Mogürt Rt. székházába helyezték (nyilván szabályos vezérigazgatói engedéllyel). Az ügyvezetôk Lehel László, Ardó Pál és Csajbi Tibor lettek.
Október 5-én a Termin Holding Kft. új tulajdonosai aláírták közös pályafutásuk elsô megállapodását, mely igen kedvezônek ígérkezett: 875 millió forint készpénzt kaptak a Dunaholdingtól (az összeg még októberben megérkezett a kft. számlájára), cserébe csak egy ugyanekkora összegrôl szóló váltót, azaz fizetési ígérvényt kellett kiállítaniuk, mellyel vállalták, hogy a 875 millió forintot legkésôbb kilenc hónap múlva visszafizetik a Dunaholdingnak. (Persze ôk ismerték a receptet, tudták, a fizetés nem fog nehézségekbe ütközni.)
A készpénzzel a zsebükben a Termin Holding Kft. tulajdonosai visszavedlettek Mogürt Rt. igazgatókká, s ebbéli minôségükben 200 millió forintért Ikarus, ill. Strigónium-részvényeket adtak el 100 százalékos árfolyamon a Terminnek (ha nem látná az ember, hogy az adásvételi szerzôdés az eladónak opciós jogot biztosít a részvények néhány hónap utáni visszavásárlására, méghozzá 110 százalékos árfolyamon, nyugtalankodva hinné, a vezetôk egy pillanatra elfeledkeztek tulajdonosi érdekeikrôl – persze késôbb a Mogürt élt is opciós jogával), majd ismét Termin tulajdonosokként léptek fel, s ebbéli minôségükben elköltötték a „maradék” készpénzt: részben 100 millió forintért Tranzinvest-részvényt vásároltak a Dunaholdingtól (a jó vételt megirigyelhette a Mogürt vezetése, mert néhány nap múlva, bár csak váltóval tudtak fizetni, rávették a Termin tulajdonosait, adják el Tranzinveszt részvényeiket), részben pedig megbízást adtak a Lupis Brókerháznak, hogy 560 millió forintért kárpótlási jegyet vásároljon számukra.
Mint látható, a Termin kft-nek már az elsô hetekben jól ment sora. Erre utal a precízen vezetett határozatok könyvében szereplô 6/1992. sz. döntés is, miszerint a tulajdonosok 1992. november 11-én egyhangúan úgy határoztak, hogy a kft eredményes üzleti tranzakciói után december 15-vel 10 millió forint osztalékelôleget fizet ki tagjainak, az üzletrészek arányában (Ardó-Csajbi 33-33, Lehel 7,75, a többiek egységesen 3,75 százalékot).
Az addig elért sikerek erôt adtak mind a Termin tulajdonosainak, mind a Mogürt vezetôinek a következô nehéz napokhoz. A rendkívül bonyolult tranzakciókat – igazgatói szóhasználattal: „adásvétellel vegyes bizományosi szerzôdéskomplexumot” – kellett maradéktalanul végrehajtaniuk, megfelelve minden pénzügyi elôírásnak. Ráadásul egy újonnan felbukkanó üzleti partnerrel is ismerkedniük kellett. A Laguna Kft. (Dunaholding-érdekeltség, székhelye a Dunaholding telephelye is egyben, ügyvezetôje a Dunaholding egyik felügyelô bizottsági tagjának felesége) mint vevô lépett színre. Az elsôsorban idegenforgalmi és vendéglátóipari tevékenységet folytató Laguna 1992. november 24-én. 975 millió forint plusz áfa (összesen 1,219 milliárd forint) értékben autóbusz-alkatrészeket vásárolt a Mogürt raktárkészletébôl (a fizetés módjáról az adásvételi szerzôdés nem rendelkezett). Persze a Laguna is szeretett volna mielôbb tisztes haszonnal túladni nagyértékû szerzeményén – lehetôleg anélkül, hogy az alkatrészeket a Mogürt raktárából elszállítaná. Szerencséjére hamarosan rátalált a külkereskedelemben jártas Mogürtre, így két héttel az adásvétel után, december 10-én bizományosi szerzôdést írtak alá a felek. Ennek keretében a Mogürt vállalta, hogy az immár a Laguna tulajdonában lévô alkatrészeket exportálja majd, de addig vállalja azok raktározását. Öt nappal késôbbre, december 15-re, már pontosabb képpel rendelkeztek a Mogürt-vezetôk a piacról, ugyanis kötelezettséget vállaltak arra, hogy a nemrég 975 millióért eladott alkatrészeket egymilliárd 875 millió forint értékben exportálják majd. Az értékesítés sikerében olyannyira bíztak, hogy majdani pluszkötelezettségük elismeréseként, két, összesen 850 millió forintról szóló váltót állítottak ki a Laguna Kft. javára, s hogy bizalmat gerjesszenek újdonsült partnerükben, nehogy annak kételyei támadjanak fizetési hajlandóságukat illetôen, „tartozás törlesztése” címén azonnal átadták a Lagunának a nemrég a Termintôl vásárolt, 100 milliós Tranzinvest részvénycsomagjukat.
És ezzel az aznapi teendôk sora még korántsem ért véget. Még ugyanezen a napon a Laguna Kft. egy 875 millió forintról szóló Dunaholding-váltót forgatott át a Mogürt-re, kiegyenlítendô végre az 1992. november 26-án kötött alkatrész-adásvételi szerzôdés vételárának nagy részét (az áfá-t a Mogürt fizette készpénzben). Ezt a váltót a Mogürt néhány nap múlva átforgatta a Termin Holding Kft-re. Megállapodtak abban, hogy a vevô a vételárat csak késôbb egyenlíti ki, s a fizetés feltételeirôl is csak késôbb állapodnak meg.
A nehéz napok sikerét a két ünnep közötti váltócsere koronázta. A Lagunától kapott Dunaholding-váltó és a Termin által a Dunaholdingnak (készpénzért cserébe) kiállított váltó szerencsére azonos összegrôl, 875 millió forintról szólt, így azt egymással 1998. december 28-án kicserélve megszûnt a két nagyvállalat egymással szembeni követelése. A Termin már csak a Mogürtnek tartozott 875 millióval, de a kft. joggal reménykedhetett abban, hogy a törlesztés feltételeirôl meg tud egyezni a Mogürt vezetôivel.
Az igazgatók tehát megnyugodva hátradôlhettek kényelmes karosszékeikben: kft-jük immáron felkészülten várta a Mogürt privatizációját. Jövôképük felhôtlenségét egy cseppet sem zavarta, hogy a Laguna tulajdonába került alkatrészeket végül egymilliárdért tudták értékesíteni, így a javukat szolgáló pénzügyi játék a felelôs irányításukra bízott Mogürtnek közel egymilliárd forintos veszteséget eredményezett. A dolgozók minderrôl természetesen semmit sem tudtak. Ha tudták volna is, csak hálásak lehettek volna vezetôiknek, hiszen minél súlyosabbak egy privatizálandó cég tartozásai, annál elônyösebb lehet a vételára, s ebbôl – mint késôbb kiderül – a dolgozók is sokat „profitálhattak”.
Még 92 ôszén, néhány nappal azután, hogy a nyilvánvalóvá lett, hogy elsô körben végül nem kelt el a Mogürt, tehát hogy Horkai László nem tudott fizetni, a vezetôk felkeresték az ÁVÜ illetékesét, hogy a meghiúsult szerzôdést menedzser kivásárlásra módosítsák. Addigra azonban már megszületett az 1992/XLIV. számú, a Munkavállalói Részvénytulajdonosi Programról (MRP) szóló törvény, s az ÁVÜ végül a Mogürt-vezetôk kezdeményezése után nem sokkal úgy döntött, hogy a munkavállalói kivásárlást részesíti elônyben. (Rosszindulatú folyosói pletykák szerint a nyelveket nem beszélô külkereskedelmi vezetô, Csajbi Tibor ÁVÜ-s tárgyalásai során összekeverte az akkor még újnak számító fogalmak: a „menedzser by out”, illetve a munkavállalói részvénytulajdonosi program rövidítéseit, és MBO helyett rendre MRP-t mondott. Az ÁVÜ meg a késôbbiekben már ragaszkodott az MRP-hez.)
A boszorkánykonyha fônöke, Csajbi Tibor ezúttal sem szánt sok idôt a búslakodásra, tudomásul vette, hogy az új helyzet új megpróbáltatások sora elé állítja a Mogürt-vezetôket. Igaza volt, ismét gond nélkül vették valamennyien az akadályokat, tanúbizonyságot téve arról, hogy vérbeli vezetôk, akik a vagyon megszerzéséért bármire képesek, helytállásuk, leleményességük és hosszútávú gondolkodási képességük mindenki számára példamutató lehet.
Vezetôtársaival az MRP-törvényt mint új receptkönyvet tanulmányozták, s látva a rendelkezésre álló alapanyagot, hamarosan új, még az eddigieknél is nagyobb szabású terv körvonalazódott elôttük, melynek megvalósításához ugyan ismét számos, külön-külön kifogástalan és következetes lépés megtételére kell felkészülniük, ám egyrészt eddigi lépéseik sem vesznek kárba, másrészt több éves kitartással a végsô cél: a Mogürt tulajdonjogának megszerzése az addig számítottnál is jóval kedvezôbb feltételekkel lesz érhetô.
Ha ugyanis az MRP-szervezet megalakításába sikerül bevonniuk a dolgozók legalább negyven százalékát, az MRP igénybe veheti a törvény szerint a tagok után járó ingyenes vagyonjuttatást (jelenleg fejenként 351 ezer forintot), és jogosultak lesznek az összes többi MRP-kedvezményre is, melyek között a legjelentôsebb a vásárláshoz igénybe vehetô E-hitel. Ez a „rendszerváltó hitelkonstrukció” ugyanis – szemben a kereskedelmi banki, akkor átlag 32 százalékos kamattal –, mindössze hét százalékos kamatozású, hosszú futamidejû (a Mogürt nyolc évre kapta), és az elsô két évben nincs tôketörlesztési kötelezettség. Nem haboztak tehát, lelkesítô elôadások sorát szervezték, buzdították a dolgozókat az MRP-szervezet mielôbbi létrehozására.
A 638 embert foglalkoztató Mogürt MRP szervezete 1992 decemberében alakult meg – 459 dolgozó támogatásával, 331 taggal – azzal a szándékkal, hogy az ÁVÜ által eladásra kínált Mogürt-vagyont E-hitel igénybevételével megvásárolja. A vételi szerzôdést 1993. február 3-án írták alá. Az E-hitel tôketörlesztésének kezdetéig két évnyi moratóriumot, azaz türelmi idôt kapott a szervezet. Addig az MRP-vagyon osztatlan közös tulajdon maradt.
Két év volt tehát a cselekvésre. A kézenfekvô megoldást a (jelenleg is hatályos) MRP-törvény adta: akinek a munkaviszonya megszûnik a moratórium ideje alatt, az kikerül az MRP-szervezetbôl, és osztatlan tulajdona automatikusan a bennmaradók tulajdonává válik. A dolgozók többsége se a törvényt, se vezetôik képességét nem ismerte hozzájuk hasonló alapossággal.
Az igazgatók gyors létszámleépítésbe kezdtek. Már 1992 végén több mint száz dolgozó elbocsátásához kértek és kaptak engedélyt a Fôvárosi Munkaügyi Központtól. A leépítést másfél év alatt hajtották végre. Ezután a Mogürt vezérigazgatója bejelentette az Rt. különbözô részlegeinek „káeftésítését”. Hét újonnan alakult kft-be helyeztek át az akkor még 361 alkalmazottból 175-öt. A rendelkezés 1994. október 1-jei hatállyal lépett életbe. Úgy tervezték, az MRP tulajdonában csak egy holding-jellegû központ marad, ami azonban tulajdonosává válik a teljes vállalati vagyonnak. Az ötlet már csak azért is kiváló volt, mert a kft-kbe szervezett dolgozók létszámának további csökkentését immáron bejelentési kötelezettség nélkül folytathatták.
A Mogürtnél az elsô leépítési hullám idején még mûködött Üzemi Bizottság is, szakszervezet is. Bár már csak véleményezési joguk volt, a vezetôk az átszervezésrôl 1994. augusztus 4-én küldött „átalakulási tájékoztatóban” még ígéretet tettek a dolgozói részvények kifizetésére, s hivatkozva „törvényi kötelezettségükre”, erre a Mogürt által vállalt pénzügyi garanciát is ígértek. A társadalmi szervezeteknek 14 nap állt rendelkezésükre, hogy tudomásul vegyék a tervezetet, vagy tiltakozzanak ellene. Idôhúzással ezúttal sem voltak vádolhatók a vezetôk: a véleményezési határidô lejártát követô napon egy vezérigazgatói utasítás megszüntette a dolgozói részvények visszavásárlására vállalt kötelezettséget garanciástul, tekintettel arra, hogy „a Mogürt felhalmozott vagyona nagyrészt elveszett” – s hogy ez mennyire igaz volt, azt csak a vezetôk tudták igazán.
1992 végén hagytuk félbe a vezetôk tulajdonolta Termin Holding Kft. pénzügyi helyzetének követését. A társaság akkor már csak a Mogürtnek tartozott 875 millió forinttal. Nos, a kft. 1993 közepére fillérre letudta tartozása egészét. Igaz, közben nemegyszer került nehéz helyzetbe a tíz igazgató. Néha naponta többször is váltaniuk kellett tulajdonosi és igazgatói minôségük között, hisz döntés döntést követett. Szerencsére szigorú rendezô elv segítette tisztánlátásukat: jól kell járniuk, mindegy milyen áron.
A Termin ugye 1992 októberében, amikor a Dunaholding révén hozzájutott 875 millió forintnyi készpénzhez, mindenekelôtt kárpótlási jegy vásárlására adott megbízást a Lupis Brókerháznak, összesen 564 millió értékben. A kárpótlási jegy ebben az idôben a névérték 85-90 százalékán cserét gazdát, így a Terminnek hamarosan 639 millió forint névértékû kárpótlási jegy került a tulajdonába. A privatizációban felhasznált kárpótlási jegyet azonban kamattal növelt értéken – akkortájt 127 százalékon – vették figyelembe. Mivel a Termin Holding célja mindenekelôtt tagjai privatizációs ambícióinak támogatása volt, a kárpótlási jegyeket kölcsönadta tagjainak – cserébe megszerzendô Mogürt részvényeket kért –, akik azt Mogürt-vezetôi minôségükben azonnal befizették az MRP-szervezet kasszájába. Az igazgatók kárpótlási jegyei 812 millió forint készpénzzel értek föl.
A privatizációra kerülô vagyonrész (94,4 százalék) összesen 2,644 milliárd forintot ért. Eladási árát az ÁVÜ – tekintettel a milliárdos tartozásállományra – 66 százalékon állapította meg, ami 1,745 milliárd forintot tett ki. Ennek felét, 873 milliót az MRP-szervezet E-hitelbôl, másik felét készpénzzel vagy kárpótlási jeggyel fizethette. Tekintettel a 66 százalékos árfolyamra, minden befizetett forint megháromszorozódott tehát. Természetesen a vezetôké is. Ôk tizen, az 564 millióért vásárolt, 812 milliót érô kárpótlási jeggyel 2,4 milliárd forint névértékû Mogürt-részvényhez, s ezzel több mint 90 százalékos tulajdoni hányadhoz jutottak. A maradékot a kevésbé leleményes dolgozók többsége készpénzen vásárolta meg, ki kocsiját, ki telkét áldozva a jó üzletért.
Már az 1993 tavaszán megtartott elsô MRP-s közgyûlésen egyértelmû volt: mostantól a tulajdonosi érdekeknek immáron a Mogürtben szerez érvényt a vezetés. Annyi osztalékot szavaztak meg maguknak, amennyire éppen szükségük volt. És mivel sokra volt szükségük, 93-ban mindenki jól járt: 15 százalékos osztalék kifizetésérôl döntött a közgyûlés (akkor volt utoljára nyereséges a Mogürt). Ebbôl a vezetôgárda 166 millió forint készpénzhez juthatott volna (a többi néhány száz tulajdonos fel is vett összesen vagy 18 milliót), ha nem szánja a teljes összeget a Termin Mogürttel szemben fennálló tartozásának lelkiismeretes törlesztésére. A tartozás teljes összegének kiegyenlítésére 93 nyarán került sor, amikor a Termin ügyvezetôje, Lehel László (a Mogürt akkori likviditás-menedzsere) levelet kapott Csajbi Tibor vezérigazgatótól, miszerint a Mogürt „1993. II. félévre vonatkozó likviditási helyzete, illetve finanszírozási többletigénye szükségessé teszi, hogy társaságunk kezdeményezze az Önök részére nyújtott hitelünk lejárttá tételét”. A tartozás még hátralévô részének kiegyenlítésére a kft. birtokában lévô Mogürt-részvények átadásával került sor, természetesen névértéken számítva. Ezután a Termin Holdingra többé nem volt szükség, a társaság betöltötte feladatát. Az évek során jól összeforrt kis csapat utolsó taggyûlési jegyzôkönyvébe a következô szomorú mondat került: „érdeklôdés mutatkozik az üzletrészek iránt”. Egy apró véletlen úgy hozta, hogy az érdeklôdô maga Lupis József volt, aki végül 1993. októberében – kerek egy évvel eladása után – visszavásárolta a 294 millió forintos törzstôkéjû Termint. A vételár nem ismert, de az valószínû, hogy a fizetési feltételekrôl külön megállapodás rendelkezett.
A Mogürt Rt. dolgozói állománya 1994 végére 115, 1996 márciusára 78 fôre csökkent, mára az alkalmazottak száma alig több tíznél.
Kende Gábor, volt Mogürt osztályvezetô egyszerû porfogóként tarja nyilván megmaradt részvényeit: „Miután bennünket leépítettek, a bennmaradt MRP-vagyonrészünk is az övék lett, mi csak a készpénzen vásárolt részvényeinket tarthattuk meg. Mivel azonban ezeket a részvényeket nem jegyzik a tôzsdén, a 331 kisrészvényes részvényei nem érnek semmit. Aki megpróbálta eladni, annak legfeljebb a névérték 15 százalékát kínálták. Elôször a céget fosztották ki, aztán bennünket.”
Kezdetben sokan hitték, hogy útját lehet állni a mára már befejezettnek tûnô folyamatnak. Bíztak például a Mogürt felügyelô bizottságában, amely a Gazdasági törvényben (Gt.) elôírt ellenôrzési kötelezettsége révén hivatalból is tudomással bírt a vagyon megcsapolásáról. Hiába, nem történt semmi. Aztán bíztak a szaporodó bejelentések következményeiben. Kende Gábor például már 1995. december 3-án bejelentést tett az fb-nél. Az fb azonban, tíz hónapon át tartó vizsgálódása során, nem a bejelentésben megfogalmazott gyanút igazoló bizonyítékok után kutatott, hanem a bejelentô informátorait és a rendelkezésére álló bizonyítékokat firtatta. A vizsgálatot végül megtagadták, mondván, „külsô szervek már vizsgáltak, a könyvvizsgáló elfogadta, a közgyûlés jóváhagyta”.
– A Mogürt igazgató tanácsi és felügyelô bizottsági tagjainak kiválasztása és megbízatása a mindenkori érdekek szerint történt: az it-be elôször Lupis József került, ôt a Dunaholding-Tranzinvest képviselôje, Hülvely István követte; az fb-be pedig az E-hitelt nyújtó Postabank képviselôje, Németh István került, aki szintén nem tett semmit, bár a történtekkel személy szerint is tisztában volt. Az összeférhetetlenség egyébként senkit nem zavart a Mogürtnél. A Mogürt Rt. és a vezérigazgató egyik tulajdonosi érdekeltségének, az Eurolízing Rt.-nek a vagyoni helyzete például közlekedôedényként mûködött. Miközben a Mogürt vagyona 1992-93-ban alaposan megcsappant, az Eurolízing törzstôkéje százmillióról egymilliárdra nôtt.
Kende Gábor ekkor a közgyûlés nyilvánosságához fordult. 1996-ban tette fel és indokolta meg elôször kérdéseit. Ragaszkodott ahhoz, hogy kérdései és a válaszok kerüljenek a közgyûlés jegyzôkönyvébe, és ezáltal az elhangzottaknak legyen nyoma a cégbíróságon. Kérdéseire nem kapott választ, hozzászólása a jegyzôkönyvben nem szerepel. „A 97-es közgyûlésen már csak nagyon kevesen vettek részt, többségük már csak azért jött el, hátha megint mond valamit a Kende” – meséli a ma egyéni vállalkozó, és ô a várakozásnak megfelelôen tett is egy újabb kísérletet. Az eredmény megegyezett az elôzô évivel: se válasz, se nyom a jegyzôkönyvben a feltett kérdésekrôl.
A Mogürt privatizációjával több napilap újságírója is foglalkozott már. Egyikük írása sem látott napvilágot. Az ok: az érintettek nem nyilatkoztak. Elsôként az MTV1 Szabadverseny címû, néhány hónappal ezelôtti mûsora hozta nyilvánosságra és kommentálta a fent leírtak lényegét. Az érintettek nekik sem nyilatkoztak. Az adás után a szerkesztôséghez semmilyen reakció nem érkezett.
A Mogürt E-hitelének futamideje még tart. Aggodalomra semmi ok, van mibôl törleszteni. Egyrészt a 94-ben alakított kft-k némelyike még mûködik, és az ott dolgozó volt Mogürtösök és volt MRP-tagok által termelt nyereség részben fedezi a törlesztô-részleteket. A többire egy ügyesen bonyolított adásvétel nyújt fedezetet. Az Rt. eladta törökbálinti, számítógép-vezérelte hatalmas alkatrészraktárát, s az ellenértéket azonnal lekötötte az E-hitelt nyújtó Postabanknál. A betét hozama bôven fedezi mind a hitel kamatait, mind a tôketörlesztéshez szükséges hiányzó pénzt. Ez azért is praktikus, mert így a futamidô lejártakor a megmaradt MRP-tagoknak a teljes Mogürt-vagyon mellett némi készpénzük is lesz.
Dr. Mocsáry József közgazdász, az MRP Szövetség ügyvezetôje jól ismeri a „Mogürt-ügyet”:
– A privatizációnál a vezetôk forgatókönyvként alkalmazták az MRP-rôl szóló törvényt, ami jelenlegi formájában súlyos visszaélésekre nyújt módot.
Nem véletlen, hogy ma már a spekulánsok sasszemmel figyelik a megalakuló MRP-szervezeteket.
Dr. Mocsáry József 1998 elején egyik tanulmányában így írt a törvény születésérôl:
„A dolgozói tulajdon legújabbkori történetének kezdete 1989-re nyúlik vissza. Akkor hozott létre a Németh-kormány egy bizottságot, hogy az ESOP, az USA-ban kialakult és sikeresen mûködô dolgozói tulajdon hazai meghonosítására programot, törvényjavaslatot dolgozzon ki. (…) A nemzeti kerekasztal tárgyalásokon kialkudott alkotmánymódosítás a dolgozói tulajdont az állami, a magán és a szövetkezeti tulajdonnal egyenrangú tulajdonként sorolta fel. A bizottság tagjai az MRP-törvényjavaslatot az állami tulajdon privatizációjának egyik, a hazai és külföldi magántulajdonba adással párhuzamos módszernek szánták abban a reményben, hogy egyrészt alkalmas lesz a bérbôl-fizetésbôl élôk tulajdonossá tételével egy széles tulajdonosi réteg megteremtésére, másrészt ezzel a privatizáció társadalmi elfogadtatására. A késôbb MRP néven közismertté vált magyar ESOP-törvény koncepciója 1990 tavaszára készült el, de már nem került a távozó parlament által meghozott, a rendszerváltozást megalapozó törvények közé. Késôbb az új parlament a dolgozói tulajdont – az MDF-SZDSZ paktum részeként – kivette az alkotmányból, és az MDF vezette kormány végül fiókba zárta a magyar ESOP-ot.”
Hogy végül miként született meg mégis az MRP-törvény, arra így emlékezik dr. Mocsáry József:
– Megszületését a Herendi Porcelángyár munkásai provokálták ki 1992 tavaszán. Palkovics Imre, a Munkástanácsok Országos Szövetségének elnökének, az MDF herendi országgyûlési képviselôjének azt, mondták, hogy addig ne tegye be a lábát Herendre, amíg nem lesz MRP-törvény. Palkovics Antall Józsefhez ment azzal, hogy nagy baj van. Antall pedig belátta, hogy a taxisblokád után egy esetleges MRP-s sztrájkhullám úgy hiányzik a hatalomnak, mint üveges tótnak a hanyatt esés. Magához hívatta a privatizációs miniszter Szabó Tamást, és azzal a feladattal bízta meg, hogy záros határidôn belül hozzanak össze egy MRP-törvényt. Így került elô a süllyesztôbôl a magyar ESOP, és 1992 augusztusára lóhalálában megszületett a ma is hatályos, elfuserált MRP-törvény.
A munkavállalók további jogfosztottságának felszámolása érdekében 98 elejére elôkészítettük az MRP-törvény módosítását. Sajnos azonban a tavaszi választások elôtti törvényhozási dömpingben már nem került a parlament elé.
Az Európai Unió által létrehozott Európai Közösség Bizottsága már 1997. január 8-án elkészítette az ún. „PEPPER-jelentést” (PEPPER azt jelenti: „a nyereségbôl és a vállalkozás eredményeibôl való részesedés elôsegítése a munkavállalók körében”). Az uniós tagállamok PEPPER-programjának sikerét egyértelmûen bizonyítják az elmúlt másfél év tapasztalatai: a munkavállalói tulajdonlás elvét leghatékonyabban meghonosító angol és francia módszereket sorra veszik át a tagállamok. Idézet a dokumentumból: „…úgy tûnik, hogy egyre jobban nô az aránytalanság azon országok között, amelyek elismerik a PEPPER jelentôségét, és azok között, amelyek kevésbé fejlett szabályozással rendelkeznek.”
Magyarországon az MRP Szövetség mellett a Rész-Vétel Alapítvány szakemberei foglalkoznak az európai szintû tulajdonlási és az ezzel összhangban mûködô cégvezetési módszerek elterjesztésével. Lukács János szociológus, az alapítvány elnöke, aki tagja volt az MRP-törvényt, majd annak módosítását kidolgozó bizottságnak, így vélekedik a jelenlegi magyar helyzetrôl:
– Ha mi komolyan vesszük az uniós csatlakozást, akkor olyan ügyeket, mint a Mogürt privatizációja, egyszerûen nem engedhetünk meg magunknak. A Mogürt ugyanis kirívó példája annak, hogy miközben az uniós csatlakozásról papolunk, a magyar törvények és a magyar cégvezetési kultúra korántsem európai.