Vissza az idei számokhozTÁRCA | Grendel Lajos |
Ma szép este van, fullasztó hőség, a nyitott ablak sötét téglalapján hunyorgó csillagok, én pedig egy régi Zappa-lemezt hallgatok, s egy mai magyar regényt olvasok. Lírai, majdnem idilli kép. Odakint tücsökciripelés, olykor villamoscsilingelés, olykor kurjongatás a nyári hónapokban hostelként működő kollégium felől. Levél se rezzen, madár se rebben. Zappa és a regény nem illenek össze. A zene is jó, a regény is jó, nem tudok mindkettőre egyszerre odafigyelni, vagy ha egy pillanatra sikerül, akkor egyikre sem igazán. Kis tépelődés után a kazettát némítom el. Néhány másodperc telik csak el, s heverőm körül kicserélődnek a díszletek. A 17. század végi, sárba ragadt Magyarországon szekerezem Pestről Szatmár megye felé. A kép plasztikus, baljós és vigasztalan, bár vannak humorosabb kockái is. Heverészni, jó zenét hallgatni és jó könyvet olvasni - mostanában így képzelném el a túlvilágot. Azelőtt másképpen képzeltem el. Gyerekkoromban csokoládétortával, később szökőkútcsobogással és meztelen nők karával. Most meg tessék! Csillagszórók az esték! Úgy látszik, így kezdődik a klimax.
Ma megint szép este van, ki-ki nyugalomba, zúg az éji bogár (szúnyog), jól megmar, azután elhallgat. Most nem olvasok mai magyar regényt, a heverőm melletti halogénlámpát is lekapcsoltam már. Zappa is aluszik, ma már nem hasad tovább. Kaptam viszont két számlát, s ez nagyon, de nagyon, de nagyon elkedvetlenített. Mert hát mi végre vagyunk is ezen a földön? Ilyen hülyeségeken akkor kezdek töprengeni, ha már megittam néhány korsó sört. A sör jót tesz a beleknek, az alvásnak, s amikor nem jönnek a számlák, a kedélynek is. Szegény K. S., Bécsben a nyakába sóztak egy rég hóttnak hitt álfivért, aki lehet hogy mégis valódi, de az biztos, hogy hibbant. K. S. a regény, melyet most nem olvasok, főszereplője még nem tudja, amit én már igen. Hogy egy napon leteszi a fegyvert a majtényi síkon, s ezért a nemzet nagyon, de nagyon, de nagyon meg fogja vetni. Azt viszont én nem tudom, hogy hamarosan azt fogom álmodni, hogy két amazon lófarkához köttet. Ezt csak reggel fogom tudni, s igencsak elcsodálkozom, és gondolkodóba esem. (Talán nem lenne szabad söröznöm elalvás előtt. Vagy ez a lidérces álom is a klimax előjele lenne?) Most mindenesetre ébren vagyok még, s a szúnyogcsípést vakarom, mint a nemzet a sebét. És nagyon, de nagyon, de nagyon rosszkedvű vagyok.
Hát már megint szép este van. Csakhogy ez nem igaz. Hazugságon kaptam magam. Mert végre hűvös és öreg az este, egyik nyár, akár a másik, de a dér a kökényt még meg nem este. Mindjárt itt a szeptember, s eljő az új szemeszter. A negyedévesek torkán nemsokára Kassákot kell lenyomnom. A diákjaim, ha valakitől idegenkednek, hát az Kassák. Én azonban nem engedek a negyvennyolcból. Még akkor sem, ha ilyen pillanatokban a pedagógiai munka a libatömést juttatja eszembe. Persze Kassák is letette a fegyvert, ha nem is a majtényi síkon, mint K. S. Így az ortodox avantgardisták szemében ő is áruló lett, nem is nagyon foglalkozunk élete második felének lírájával. Sokat írt. Az valami okból senkit sem érdekel, hogy azért ebben a korszakában is írt egy vagy két tucat nagy verset is. Persze K. S. bűne az övénél sokkal súlyosabb. Történelmi. Mi lett volna, ha nem teszi le a fegyvert, hanem ő is elbujdokol, mint Rákóczi, haj, Bercsényi, haj? Semmi. Letette volna más. Mi lett volna, ha leteszi a fegyvert, majd ott nyomban a kardjába dől. Tragikus shakespeare-i hőssé alacsonyodott volna le. Mi lett volna, ha Erdélybe húzódik, s egy végső csatában Nagyszebennél elesik. Semmi. 1956. november 4-én Kádár János így is, úgy is bejelenti a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulását. Jaj, ez a fatalizmus... Ha lenne idősebb fivérem, mint K. S.-nek, megkérdezném, mondjad, bátyuska, ez már a klimax? Ezért inkább arra gondolok, hogy ma éjjel testes borokról álmodnék. Remeg a, remeg a venyige teste.
Ma viszont tényleg szép este van. Igazán! Mindig nem hazudhatok. Hunyorognak a csillagok, lármáznak a tücskök. Semmiért egészen. Ma délután láttam egy éktelenül csúnya lányt. Szőke volt és göndör, s átadta helyét a villamoson. Elérzékenyültem. Olyan csúnya volt, hogy majdnem beleszerettem. Még most is előttem van szeplőkkel telehintett arca, s tudom, a túlvilágon is emlékezni fogok rá, milyen volt szőkesége. Jaj, bátyuska, bátyuska, mire jutottam! Nemsokára éjfél, nem vagyok álmos, a cigarettám is elfogyott. Szerencsére van itt a közelben egy pincesöröző, az hajnalig nyitva tart. Elindulok hát cigarettáért a meleg estében. A bal oldali utcában lányok, a jobb oldali utcában fiúk árulják magukat. A közelben rendőrautó suhan nesztelen. Néhány napja lovas rendőrök is cirkálnak a belvárosban a megszaporodott neonáci támadások miatt. A hülye polgár meg, ahelyett hogy örülne, a lócitromok miatt fanyalog. Tényleg szép este van, nem tudom, mi nyugtalanít. Lehet, hogy mégis ma ontják véremet?
Tudom, ma is szép este lesz, ha úgy akarom. Alternatív zenét hallgatok majd (Legendary Pink Dots). Kiolvasom a mai magyar regényt, s ideiglenesen - a következő kötetig - elbúcsúzom K. S.-től. Egyik nyár, akár a másik. Megbíztak, hogy tartsak előadást a mai magyar regényről. De hát az milyen? Ahány, annyiféle. Jó és rossz, posztmodern, realista, minimalista, lektűrszerű, feminista, erotikus, olvasmányos és unalmas... Nincs recept, nincsenek merev megkötések és szabályok - járt és járatlan utak vannak. És mitől mai a mai magyar regény? Csak attól, hogy az idén, tavaly vagy tavalyelőtt jelent meg? Nekem a Pacsirta vagy a Saulus is mai magyar regény, a jó irodalom kívül áll a naptári időn. Ami itt és ma meg tud szólítani, fel tud kavarni, érzelmeket, indulatokat képes megmozgatni bennem, mind mai magyar regény, még ha száz éve íródott is. Valami ilyenről kellene az előadásomban beszélni. Hát nem tudom... Amikor olvasok, akkor is tulajdonképpen az öregségre és a betegségekre próbálok meg felkészülni. Vonakodva, hátra-hátrapislantva, de elérzékenyülés és pátosz nélkül. Ahogy, például, Kassák is az ötvenen túl.
Közben azért élet is, irodalom is goes on. Gyors záporok sötéten, szaladnak át a réten.
Meg lehet szokni a betegszobát. A bezártságot. Nem csinálni semmit. Nézni kifele az ablakon. Most tél van, most nyár, most tavasz, most ősz. Korán jött a tél. Lombosodnak a fák. Óránként meghallgatni a híreket és az időjárás-jelentést a rádióban. Kisebb-nagyobb pelyhekben hull a hó. Beszorult egy légy a két ablak közé. Szeretne kijutni. Alig van ereje. Nem repül. Néha elkezd fölfele mászni az üvegen, lassan, nehézkesen, aztán meggondolja magát. Megáll. Nem nyugtalan. Nem zümmög. Csendes. Egy időre eltűnik, de aztán másnap újra megjelenik, él, sőt harmadnap is, mászik, megkísérli a följebb jutást. Ez a nagy esemény a szobában. Lassan alakul át a kert. Szeptember van. Az ágak kereszteket mutatnak. Senki sincs kint.
Meg lehet szeretni a betegszobát. A bezártságot. Bekapcsolod a rádiót. Újságot olvasol. Tévét nézel. Beveszed a gyógyszereket. Sohasem leszel a görög tengerparton, sem egy ház tornácán, falun. Nem mozdulsz. Huszonhárom éven át nem hagyod el Budapestet. Alszol, felébredsz. Fojtogat a sírás. Éjfélkor csuklani kezdesz. Kiesnek kezedből a tárgyak. Egyik-másik összetörik. Benéz egy fa az ablakon. Régen láttad a legyet. Esteledik. Behúzod a függönyt. Szemüveget cserélsz. Olvasol. Sóhajtasz. Nagyot nyelsz. Megvakarod a hátad. November. Szürkeség. Nap sehol. Lapulnak vakon a gyökerek. Ágyban írsz. Szemed elfáradt. Becsukod. Minden mozgás megáll. A narancs: szép. Nyílik az ég. A szomszéd házhoz vezető kis úton néha órákig nem látni embert. Önmagadba merülsz. Hullámzás az agyban. Ijedtség. Mintha a vér máshol akarna áramlani. Térdeden a füzet. A betegség története. Nem múlik a tél. Látomás? Hóhernyók a bokrok vastagabb ágain. Köd. Madárröppenések. Félhomály. Gyerekek játszanak-futkároznak a kerítésen túl. Óvónők, fehér köpenyben. Fejfájás. Hangyák lepték el a csészédet. Kimerészkedsz néhány percre. Utoljára lépsz le a hátsó erkély lépcsőjén a fűre. Fúj a szél. Napsütés. Vissza! Gőg? Langyos májusi eső: "alázatosság langy esője?" Üldögélés az ágy szélén. Könnyes szem. "December hője, nyarak jégverése." Frontbetörés. Bágyadtság. Vihar. Vércsomó a szájban. Cukros kanál. Narancs-gerezdek egy pléhtányéron: kiszáradtak.
Apámmal álmodtam az éjjel. Egészséges volt. Utazáshoz készült. Pakolt. Anyám segített neki. Én nem. Zsörtölődtem. Hibáztattam őket születésem miatt. Apám nem szólt semmit. Tréningruhában volt. A farzsebben zsebkendő. Fölemelte kezét a feje fölé. Nyújtózkodott, vagy le akarta venni a hosszú ujjú, magas nyakú trikóját? Nem kellett volna megszületnem - hajtogattam. Anyámtól kaptam az életet. Visszaadnám. Ezzel az érzéssel élek. Így fekszem le esténként és így ébredek. Ezzel az érzéssel kell naponta megküzdenem. Ilyesmit magyarázok nekik álmomban. Aztán fölébredek, megállapítom, hogy apám meghalt, anyám és én élünk. Az álombeli érzést, jelenetet, mondatokat áthozom a nappali világba. Ébren is kísért az álom, nem ereszt, nem hagy békén, csak déltájban múlik el a hatása, és csak délutánra felejtem el. Az álombeli alapérzés bennem marad, belém telepedett, és lesüllyedt az iszapba, a többi, fel nem robbant háborús lövedék közé. Álmom nem igazi álom: azt mutatja, ami az ébrenlétben is megvan.
Ismét megyek, illetve jövök, vagyis vándorolok, egyik helyről a másikra. Vidékről a fővárosba, majd a fővárosból vidékre, mindig a Balaton mellé. Közben fordul az év. Fekete kabátban, fekete táskával vállamon, jövök a vasútállomástól a nedves úton, gyalogolok célom felé, sietősen. De hát mi az én célom? Tudom, a ház, a főútvonal mellett, hogy minél előbb odajussak, hogy levethessem télikabátomat, letehessem táskámat, és kipakoljak belőle. Nehéz a terhem. Apám naplóit és fényképeit viszem. Most nem a temetőből jövök, ez egy másik fekete táska (nem is egészen fekete, mert kék színű két oldala), nem urnát viszek, hanem apám naplóit (spárgával átkötve), és a saját ruhámat (trikókat, fehérneműt, pizsamát). Viszem a saját füzetemet: 130 teleírt oldalt. Álmokat, megnyugvást nem viszek. Ceruzát és kávét igen. Kilépek. Nem feleltem még a kérdésre: mi a célom? A tömött táska lehúzza a vállamat. Mintha apám húzna a föld felé. Nem. Az apám hamvait tartalmazó urnát földbe tettük. Eltemethetjük-e a naplókat? Megnyugodhatunk-e? Abbahagyhatja-e a háborgást anyám? Apám nem semmisítette meg a füzeteit. Nem vitte magával a titkai egy (kisebb?) részét. Nem kérte, hogy tegyük melléje a sírba a legfontosabb leveleit. Még mindig nem válaszoltam a kérdésre: mi a cél? Egyre közelebb és közelebb érek a házhoz. Ismerem az útvonalat. Magabiztosan megyek. Nem tévedhetek el. De hogyan juthatnék közelebb témámhoz, apámhoz, célomhoz? Hogyan juthatnék közelebb ahhoz, akiről-amiről írok? Amiről szó van.
Amikor megérkezem a házhoz, kipakolok a táskából. A fogkefét, fogkrémet a fürdőszobába teszem. Ez lenne a cél? Minden reggel fogat mosni? Kibogozom a spárgát, amivel anyám átkötötte apám naplóit. Megérkeztem.
Apám ritkán használta a Kavics lépcsőt. A 91-es autóbusszal közlekedett. Én lefele indultam el otthonról reggelente, gimnáziumi éveim idején. Apám fölfele. Nyaranta, ha strandra vagy evezni mentem, ugyancsak a Kavics lépcsőn szaladtam le a Frankel Leó útra. A lépcsősor mellett víz futott le a dombról, hol a felszínen, hol pedig a megépített kőmederben. Esős időben jól lehetett hallani a víz zúgását. Megáradt a mederben, felgyorsult, néha vágtatott. Máskor csak a csatornarács közelében lehetett hallani, épphogy csörgedezett, kicsit locsogott, de azért folyt, jött lefele velem együtt a lejtőn. Esővíz vagy csatornavíz, nem tudtam megállapítani, tiszta vagy piszkos, valószínű, hogy mindkettő, egymásba ömlött följebb a kétféle víz, az átlátszó és a zavaros. Töredezett lépcsősor. Mállik, omlik. Tönkrement a csatorna is. A vasrácsok közelében rossz szag van. A rácsok hiányosak: kitört belőlük egy-egy darab. Nem lehet beleesni a nyílásba, de könnyen kibicsaklana bármilyen láb, ha vigyázatlanul belelépne. Apám nem kockáztatott. Neki nem volt biztonságos a Kavics utca alsó szakasza. A korlát is hiányos. Nehéz lett volna kapaszkodni. Volt, illetve van egy pad a Józsefhegyi lépcső és a Kavics utca találkozásánál, a gyermekotthon alatt. Régen: pihenőpad kirándulóknak. Mi nem kirándultunk, hanem hazajártunk a Kavics utcába. Mercedesszel, kamaszkori szerelmemmel telepedtünk le ide néhányszor 1968 őszén. Alig járt arra akkoriban valaki, valóban csak a kirándulók, nem kezdődött még el igazán az építkezések nagy és gyors korszaka. Sűrű, szúrós, elvadult növényzet nőtte be a Kavics lépcsőt, alig lehetett tőle nyáron haladni, elhanyagolt, szemetes és törmelékes volt a terület. Ilylyés Gyulát, a költőt láttam néha lefele ballagni: talán úszni ment a Lukácsba.
Manapság a Bartók Béla útról megyek anyámhoz, a 86-os autóbusszal, átszállás nélkül, üres kosárral és szatyorral, alulról lépegetek fölfelé a lépcsőkön. Az utcát valamennyire rendbe hozták. Kijavították, illetve újrakövezték a lépcsőket. Megcsinálták a vízlevezető rendszert. Nem hömpölyög összevissza, tetszése szerint, nagy esőzések idején a víz. Nem lesz nyakig sáros az ember. Tisztább a vidék. Kevesebb a szemét. A növényzet egy részét is sikerült kiirtani, nem kapaszkodik bogáncs a járókelő ruhájába. Új korlátokat tettek a szélekre. Jéggel borított lépcsők esetén nélkülözhetetlen kapaszkodók. Egy-egy csonka tartóoszlop. Huzalok lógnak ki belőlük, rozsdásan. Vaskorlát, törötten, felhólyagozva, nedves és hideg. Nem szívesen érinteném meg, mert a rozsda megfogná a kezem. Amikor elhaladok mellette, mindig megnézem a lecsüngő vasdarabot. Tudom, most is ott van, amikor ezeket a sorokat írom, a szabadban és a sötétben, mert éppen este van, fúj a szél, kutya ugat egy kertben, macska ugrik ki a bokorból, vagy lapulva figyel. Valamikor régen szőlőültetvénnyel volt tele a Rózsadomb. A pad semmiféle hatással nincs rám. Nem is pad már. Csak két csonk. Nincs ülőke, se háttámla. Valaki felöltöztette az egyik kőcsonkot, mint ahogy a hóembert szokták: sálat kötött a nyakába. A Józsefhegyi lépcsőnél a tábla teljesen elrozsdásodott: olvashatatlan. Zöld kövek: moha.
Anyámtól jövet is ugyanerre vezet az utam. Ahol gyerekkoromban szánkóztunk, a Kis Halált, beépítették. Autók parkolnak. Kosaram tele. Megtöltve ennivalóval. Üvegekben leves, lábasokban tészta vagy rakott krumpli vagy pörkölt. Palacsinta, rántott hús, hal, gomba, pulyka, cékla, sajt, felvágott, paprika, retek, gesztenyerolád, alma, kávé, méz, aprósütemény, csokoládé, kakaó, néha torta (születés- vagy névnapra), tejszínhab. Korábban hetente, újabban kéthetente megyek anyámhoz. Nehéz a kosár. A szomorúság tartalma vagy iránya vagy módja vagy kódja változott meg harminchárom év alatt. Akkor kosarak nélkül, legfeljebb iskolai táskával, ma kosarakkal, lötykölődő levessel és uborkával közlekedem a Kavics lépcsőn. Konyharuhával takarja le anyám az ennivalót, hogy ne lássák az emberek, mit viszek. A villamosmegállóban, előfordult, hogy már ott várakozott az a lány, sötétkék köpenyben, aki ugyanabba a gimnáziumba járt, mint én, a Toldyba. Elsős volt. Tetszett is, meg nem is. A Frankel Leó úti Lottó-házban lakott. Mercedesre sokat vártam. A 18-as villamossal kellett volna érkeznie a Széna tér irányából. Ácsorogtam a megállóban, majd le-föl sétálgattam a Kavics lépcsőn. Le-föl. Nagyon lassan.
Hova érkezünk? Egyelőre csak apám "Tényleges Ny. Bérletéhez" (az Ideiglenes és Kedvezményezett szavakat áthúzták), a Budapesti Közlekedési Vállalat háromszög alakú, halványkék pecsétjével, apám saját kezű aláírásával és lakcímével. A nyugdíjasbérlet betűjele és száma: H 56349. Az érvényességi ideje nincs meghatározva, vagyis korlátlan, vagyis az élet végéig tart. Apám fényképét két helyen (a bal felső és a jobb alsó sarokban) átlyukasztották egy-egy kerek (középen lyukas) kapoccsal. Így erősítették az igazolványképet a bérlethez. A bérlet készítője mielőtt fölerősítette az arcképet, mindkét oldaláról levágott egy-egy darabot. A fénykép mérete: 3,7 cm x 3,8 cm. Lemértem. Két-három centit vágtak tehát le az eredetileg 4 x 4-es, szabványméretű fényképből. A bérlet elkészítése (hivatalos nevén: kiállítási díja) 1 Ft-ba került. A védő, átlátszó műanyag tok hátulján egy piros színű pecsét, aminek szövege, kopása ellenére, még ma is olvasható: Ügyelj otthonod biztonságára!
Apámat egyáltalán nem érdekelték a tárgyak. Nem volt jóban velük. Idősebb korában sok minden kiesett a kezéből, leejtett ezt-azt, elgurult a gyógyszer, összetört a tányér. "Kiesnek kezemből a tárgyak - írta 61 évesen. Egyik-másik összetörik. Összetört a testem is... A testem valószínűleg tárggyá kezd válni... Törik, zúzódik. "Csonttörő élet". Esem, tántorgok, változatlanul."
Katonai igazolványában is át van lyukasztva a fényképe. Nagyobbak és erősebbek a kapcsok, mint a bérleté. A fénykép is nagyobb: 5,4 x 5,4 cm. Anyaga vastagabb. A lyukasztás iránya is fordított: a kép bal alsó sarkát, vagyis apám jobb vállát és a jobb felső sarkot (apám fejétől 1 cm-re) lyukasztotta ki a budapesti honvéd kiegészítő parancsnokság alkalmazottja. A katonai igazolványt 1952. március 15-én állították ki. Apám 33 éves. Magas homlok, dús haj, sötét, enyhén hullámos. Szemüveg nélkül. Határozottan néz. Meg sem próbál mosolyogni. Nem erőltet magára mosolyt, mint a harmincvalahány évvel későbbi bérletfényképen. Katonai igazolványának fényképén egyenes háttal, megfelelő testtartásban, hosszú nyakkal, íves szemöldökkel látom őt. Nyugdíjasbérletének fényképén már nincs nyaka, csak nyakkendője. Meggörnyedt tartás. Nincs egyenes váll. Szemüvegének vastag kerete eltakarja szemöldökét. Kisebb és beesettebb a szem. Kerekebb az arc. Puhább? Lemondó a tekintet. A fiatalkori felvételen még felfedezek némi dacot. Határozottságot. Erőt. Szembenéz velem ez az ember. Rám néz. Engem néz. Időskori felvételén már csak néz, lágyan, de nem gyöngéden. Nem lát engem. Senkit sem lát. Katonai igazolványának fényképén látható zakójának halvány csíkozása is. Széles hajtóka. A zakó alatt kerek nyakú pulóvert vagy mellényt visel, nála szokatlan módon. Az ing még nem az a tökéletesen hófehér, amit apám igazán szeretett hordani, és én is jól ismerek ruhatárából, hanem törtfehér, illetve világos színű, lefele álló, hosszúkás gallérral, merevítő pálcika nélkül. Nincsen még belehímezve a fekete tulipán az oldalába.
A fényképen apám nyakkendője is régimódi, ahogy meg tudom állapítani, mert jóformán csak a csomója látszik. "A haza védelme a Magyar Népköztársaság minden polgárának szent kötelessége..." - olvasható fekete betűkkel a fényképpel szemközti oldal legtetején, amelyik a 28 számozott lapból álló igazolvány első oldala. A katonakönyvből megtudhatjuk, hogy apám csapatszolgálatra alkalmas, nem kiképzett, párton kívüli, bölcsészettudományi doktorátussal rendelkezik, munkahelye 1950. október 1-jétől az Optikai Kutató Laboratórium (Bp. XI., Fehérvári út 31.), ahol műszaki könyvtárosként dolgozik. Az igazolvány 1970. VIII. hó 18-ig (volt) érvényes. A kemény fedelű, kékesszürke vászonnal borított könyvecske végén, a "Tudnivalók és kötelességek a katonai igazolvány kezelésével kapcsolatban" című, két és fél oldalas fejezet figyelmeztet arra, hogy a lakóhelyváltozást, az egészségi állapotban, a párttagságban, családi állapotban, iskolai végzettségben beállott változást - a változásokat igazoló okmányok bemutatása mellett - jelenteni kell a katonai nyilvántartónak. Apámat a II. kerületi kiegészítő parancsnokság 1970. április 20-án törölte a katonai nyilvántartásból a "felső korhatár elérése miatt". Betöltötte az 50. életévét. Akárcsak ő, én sem voltam katona. Megúsztuk. Megúsztuk? Át vagyunk lyukasztva. Nekem is van bérletem és katonakönyvem. Utazhatok villamoson, trolibuszon, fogaskerekűn, metrón, földalattin (a vonalak teljes hosszán), valamint autóbuszon és HÉV-en (Budapest közigazgatási határáig). Apám jobb vállát átlőtték. Feje mellett csak egy centivel suhant el a golyó. Apám irattárcájában, a sárgásbarna papír 50 Ft-os egyik oldalán, a harci jelenetet ábrázoló kép jobb sarkában, fekszik valaki a földön: nem lehet tudni, hogy meghalt vagy csak megsebesült. A túloldalon: Rákóczi fejedelem.
Apám irattárcájától indultam el, és most ugyanoda érkeztem vissza. Mintha el sem indultam volna. Egy helyben topogok. Visszaértem az egyes külföldi gyógyszerek tartására kijelölt gyógyszertárak listájához, az Életünk című folyóirat Hamvas Béla-emlékszámához, fizikoterápiás kezelőlaphoz (1978 nyarából), a KGM MTTI törzsgárda-igazolványához, Bartók Béla portréjához, könyvlistához, dr. Varga Judit orvos névjegykártyájához, két fényképemhez (1965-ből és 1969-ből), egy kék színű, 3 Ft-os autóbuszjegyhez, a Magyar Könyvtárosok Egyesülete tagsági igazolványához, két igazoláshoz Polgári Védelmi tájékoztató oktatásról (1969-ből és 1975-ből), a legelső adósávtáblázathoz, anyám két lánykori fényképéhez (mindkettő a Balaton partján készült), réges-rég érvénytelen 250 Ft-hoz. A papírszázason egy férfi hajt ostorral három lovat. A szekéren a férfiba kapaszkodik, és félve néz a környékre egy nő, talán a férfi felesége. Mögöttük mintha viharfelhők sötétlenének, de lehet, hogy más elől menekülnek. A három ló talán még nyugtalanabb, mint a szekéren ülő emberek.
Itt vagyunk most mindnyájan a Balaton partján. Az anyámat ábrázoló fényképeken nyár van. Süti a nap a fiatal lányt. Könnyű nyári ruhában áll a vízparton. Hosszú haja, enyhén hullámosan, a vállára simul. Mosolyog. Mintha éppen mondott volna valamit, mert nyitva a száj. Bal csuklóján nagy, kerek óra. Karja szabadon. Fehér betétes cipő. A másik fényképen vízparti köveken ül. Két kezével átfogja a térdét. Lábán szandál. Egy másik, egyszínű, sötétebb ruhában van. A ruhaujjon, a könyöke fölött, egy fehér masni. A szél fújja a fiatal lány haját. A víz enyhén hullámzik. Jól látható a túlsó part. A kép kicsit homályos. Anyám a víz felé fordul, de arcát, két szemét mutatja a fényképezőgépnek. Mosolyog. A vízen senki, semmi. Amikor ezeket a sorokat írom, éppen a Balaton mellett, tél van. Ma egész nap fújt a szél, űzte a felhőket, nekifeszült az ablakoknak, mintha be akart volna törni a szobába. Délutánra csendesedett, kitakarította az eget, megláttam a napot, és nem vettem le róla a szemem, míg le nem ment az égről. Végignéztem a szobából az alkonyatot is.
Ez a könyv nem a Balaton mellett játszódik. Apám élete nem itt történt. Ő csak szabadságra jött ide, legszívesebben ősszel. Vajon melyik évben nyaralhatott utoljára a Balatonnál? És pontosan hol? Amit írok, annak a nagy részét a Balaton mellett írom. Egyedül. Ezért mondhatom talán, hogy valamennyire a Balaton határozza meg ezt a készülő könyvet. Bizonyos szempontból összetartja. Vagy legalábbis körülveszi, körülöleli. Szükségem lett a tóra, az északi partra, a vulkanikus hegyekre, strandra, reggelekre, mólókra. Van egy titka ennek a könyvnek (mint minden könyvnek?), amiről csak néhány ember, de lehet, hogy senki sem tud. Titkos tanú a Balaton.
Reggelizünk egy kertben, Sajkódon, Németh László író szomszédságában. Mézet ken apám a kenyeremre. Kirándulunk. Egy keskeny kis ösvényen ereszkedünk le a vízhez. Szobát béreltünk. Velünk van apám barátja is: Berecz Lajos. Keresztülmegyünk egy réten, virágok, magasra nőtt fű, sárgaság, növényszárak birizgálják a lábamat, kellemetlen, dongók követnek, rám szállnak, el kell hessentenem őket, izzadok, szomjas vagyok, nem élvezem a kirándulást. Hogyan lehetett volna máshogyan nyaralni? Mi tetszett volna nekem? Mit szerettem volna? Mi a nyaralás? Leheveredni egy fa alá, mint apám, és könyvet olvasni? Kis pontot helyezni a lapszélre, megforgatva a ceruzát, hogy nyomot hagyjon a grafit a papíron. Nem fúrni, csak odabiggyeszteni egy pöttyöt: megjelölni a fontosnak vélt gondolatot. Fölpillantani a könyvből, fákra, égre, felhőkre, majd tovább olvasni. Pont helyett X-et tenni, vonalkát húzni, egyeneset vagy enyhén hullámosat, ha fontosabb részt kell megjelölni, ismét. Aláhúzni egy-egy szót, nevet vagy egy egész mondatot. Beletenni egy levélkét a könyvbe. Lepréselni. Így nyaralt az apám. Témákat keresett, hogy majd megírhassa őket. A témákhoz anyagot gyűjtött: könyvcímeket, fejezeteket, hivatkozásokat és idézeteket. Cédulákat, naptárakat, füzeteket írt tele idézetekkel. Rengeteg idézetet hagyott ránk. Tudok-e velük valaha is kezdeni valamit? Úgy gyűjtötte apám az idézeteket, mint más a bélyegeket. A legnagyobb idézetgyűjteménynyel talán ő rendelkezett a világon: fejben és írásban. Fej és írás, mint a régi pénzeken, nála is összetartozott. Az idézetek embere volt. Jó könyvtáros. Hallgatott arról, amiről már előtte szebben szóltak. Ehhez persze tudnia kellett, hogy mi mindenről írtak már korábban szebben az emberek. Ezért kellett állandóan olvasnia.
A saját lelke, teste, vágya, álma, betegsége, képzelete, magánya és szomorúsága lehetett volna a legfőbb témája. Ezeket elvetette, vagy meg sem fordult a fejében. Fej vagy írás? Isten, vallás, bűn, nő, prófécia, remeteség, vágy, szenvedés, őrület, tehetetlenség, perverzió, gőg, misztika, titok, alázat, megvetés, büntetés, ördög, szexualitás, hallucináció, intelligencia, szentháromság, műveltség, gátlás, mágia, szerelem, fény, teremtés, pap, bohóc, gyermek, halál. Felsorolhatatlan. Összeírhatatlan.
Kapaszkodunk fölfele az emelkedőn. Fürödtem a Balatonban. Jó volt? Nem tudom. Meleg van. Arra emlékszem, hogy apám megemlítette a barátjának reggelizés közben, hogy a szomszédban lakik Németh László. Mintha azt is mondta volna, hogy a mi háziasszonyunk főz neki is. Lehet, hogy az író járt át hozzánk ebédelni. A kertben terítettek. Néhány asztalnál már kanalazták a levest. Megjegyeztem az író nevét. Nem forgattam a fejem. Apám, mielőtt hozzákezdett volna a leveshez, nyakába tette az asztalkendőt. Begyűrögette az egyik csücskét az álla alatt az ingébe. Kenyeret kért a leveshez. Nem emlékszem, mit ettünk. Arra sem, hogy ízlett-e háziasszonyunk főztje. Az evéssel még küzdöttem: túl nagy volt a kanál és kicsi a szám. Előfordult, hogy lecsurgott a lé a szájam szélén. Nekem lett volna szükségem asztalkendőre. Apám fölvágta nekem a húst.
Évtizedek múlva a sors ismét összehoz Németh Lászlóval. Most nem Sajkódon, hanem Balatonfüreden "találkoztunk". Németh László is vendégeskedett ebben a füredi házban. Szobám falán a bizonyíték: a fényképen látható a felesége, a házigazda és más íróvendégek társaságában. Jókedvűek. Ülnek a kertben. A szobámban nézem őket. Apám hangját hallom. Az író mosolyog. Sok könyve megvan a Kavics utcában. Jobb kezét rátette felesége combjára. Ő karba tett kézzel ül, és nevet. Nyár van.
Nyár volt Balatonlellén is, ahol apámmal kettesben voltunk. Egy kis szobát béreltünk a vasúti sínek mellett. Rossz időt fogtunk ki. Föl kellett melegen öltözni. Nem lehetett strandolni. Bicikliztem. Nem volt biciklim. Apámtól kaptam pénzt, odaadta a személyi igazolványát, elmentem a kölcsönzőbe, és kibéreltem egy órára egy kerékpárt. Sokat bicikliztem Balatonlellén. Kerülgettem a tócsákat. Oda-vissza a vasúti töltés mentén. Szerettem biciklizni. Azok közé a kevés dolgok közé tartozott, amit nagyon szerettem. Ha letelt az időm, visszavittem a kerékpárt a kölcsönzőbe, visszakaptam a személyit, és hazaballagtam. Amikor betoppantam kis szobánkba, apám rendszerint feküdt az ágyon és olvasott. Mivel egyáltalán nem tudtam elfoglalni magam, egy idő után újra elkértem a személyijét, és elmentem biciklizni, még akkor is, ha közben elkezdett cseperészni az eső, és kellemetlen szél fújt. Nem zárt be a kölcsönző, bár egyetlen embert sem lehetett látni a közelében. Így nyaraltunk. Nekem a biciklizés, apámnak az olvasás jelentette az örömet, kikapcsolódást, nyarat, szabadságot. Nem tudom, mit olvasott. Én nem kérdeztem, ő nem mondta. Én nem olvastam. Nem tudom, hány könyvet hozott magával. Ilyesmire nem figyeltem. Unatkoztam. A biciklizésen kívül semmit sem csináltam. Rövid ceruzákra emlékszem. A haragos Balatonra. Nagy tócsákra. Óvatosan hajtottam a néptelen utcákon. Emberekre, arcokra nem emlékszem. Kutyákra sem. Csak az érzésre.
"Tündérléptek! Mikor is láttam őket utoljára? Talán Balatonszéplakon, ahol könnyed mosollyal lépdelt felém az állomásról jövet... Emlékszem: nagy árnyú fa alatt ülve egy Hérakleitoszról szóló könyvet olvastam. Talán nem is volt komolyabb zörrenés a nyaralásban. Fényesek voltak a nappalok, édesek az éjszakák, az elalvás előtti találkozások. Mindez csak nekem emlék? Elrontottam mindent közömbös önzésemmel? Pedig volt idő, hogy ágyamba jött meztelenül, nyári reggelen."
Széplakra nem emlékszem. Szemesre igen. De mintha ott anyámmal csak kettesben lettünk volna. Nagy ház, kert. Régimódi ágy, támlákkal, talán rézből. Nyikorgott. Sokan voltak a strandon. Közel a nádas. Mintha a nádasba vájt járaton kellett volna begyalogolni a mélyebb vízbe. Anyám törölgetett, amikor kijöttünk a Balatonból, nehogy megfázzak. Féltett. A gyermekkori unalom megvan. Végigkíséri az életemet.
Ez nem sokkal azután esett meg, hogy Petőfi Sándor megharapta Jókai Mór fejét. Volt Petőfinek egy előreálló szemfoga, Jókai meg korán kopaszodott, már lemondott a festészetről, éjt nappá téve az íróasztalnál ült közös bérleményükben, és olyankor a pepit is levette a fejéről. Minden adott volt egy harapáshoz. Ott lakott már Juliska is, és esténként frígiai sipkát öltve ment színházba, megcsodálni társbérlőjük lévendő nejét. Jókai egyre írt, egyre hosszabbakat. Petőfi meg elunta, és odakapott a szemfogával, megmarta.
Hanem egy délután elszundított a kereveten, lehet, hogy azt is unalmában. Éppen akkor kötött ki a dunai hajó, és a küldöttséggel együtt azt az alkotmányrengető hírt hozta Bécsből: enged a császár. Juliska és Móric úgy határoztak, nem ébresztik fel Sándort, mert az örömében vagy csalódott dühében, amiért nem rá hagyták a keménykedést, még bajt csinál, ha nem egyéb, rebelliót. Elindultak ők ketten, le a Duna-partra.
Igen ám, de Sándor időközben felneszelt, vagy sugallatra, vagy mert az alvást és az unalmat is elunta álmában. Rángatta a kilincset, míg rá nem döbbent, hogy azok ketten barátin és álnokul rázárták az ajtót. Miből következik, hogy odakint országos események történhetnek, azoktól akarják őt megkímélni. Amúgy szaténselyem háziköntösben kiszaladt az erkélyre, és egyre azt kiáltozta a hűtlenek után, soha nem bocsátja meg, hogy rabul tartják, nem engedik szabadon és tenni a honért.
A pesti népek zömmel a kikötő felé igyekeztek, és felpillantva látták a hivatalilag is elismert váteszt az üres égre csapni karjait, hallották süvöltő fejhangját: rabság, szabadság, haza.
Há' bion, kitör a forradalom, ha Petőfi szól, bólogattak gondterhelten a polgárok, parasztok, vincellérek. Később azért lelkesedtek: dühükben is, a szabadságért is.
A vége meg az lett, hogy Jókait beválasztották az akadémiába. Igaz, sokkal később, amikor már nem akadt, aki megharapja a fejét.
A Három Rózsa étterem portáljának dőlve állt minden hétköznap délelőtt, tíztől tizenkettőig. Két karját hanyagul lelógatta, ha éppen nem szivarozott. De többnyire komótosan szívta a szivarját. Két-három napon át ugyanazt a szivart szívta. Sötétkék öltönyén szürkék voltak a hamufoltok, fehér ingén meg feketék. Egyéb pecsétek is látszottak rajta: babgulyás, zsíros kenyér, hosszúlépés.
Az arra járók az étterem tulajdonosának vélték, aki megengedheti magának a hanyag eleganciát, gondtalanul, dologtalanul, és majd csak az esti fogadáshoz ölt szmokingot. A tágas ablakok mögül kisugárzó fény, a bár átderengő háttere kiemelte esett alakját, a szivarfüst pedig szagos glóriába vonta. Valahányszor vendég közeledett a Három Rózsa felé, félmosollyal, már-már helybenhagyólag köszöntötte és szemét összecsippentve tessékelte befelé. Egy kissé lekezelően bánt az éhes városlakókkal, mint aki szusszanásnyi időre házába fogad egy hajléktalant. Nem mosolygott tele szájjal, mert kilátszott volna a foghíja. Nevetni meg nem volt oka, és már nem is kereste.
Ebédidőben megszaporodtak a vendégek, s ő ellökte magát a faltól, indult az ételéért. Szegénykonyhán étkezett, műanyag tálból, műanyag kanállal, és tömegszálláson aludt, ahol lefekvéskor imádkozni kellett, mint gyerekkorában. Kilenckor eloltották a villanyt, és ő órákon át nézte a homályos ablak előtt hintázó faágak árnyait. Apollinaire-t idézgette: "Letéptem ezt a hangaszálat...", vagy Adyt: "...minden ellovan..." A szagokat egy idő után nem érezte. A hortyogások, fogcsikorgatások, felkiáltások sem zavarták egy ideje. Álmában ő is ilyen hangokat hallatott. Holdkórosabb éjszakákon azt üvöltötte: KŐFÉM, KŐFÉM, Reiter úr, Reiter úr!
A portálnak támaszkodva szivarozott, és mélyre esett szemével a járda felét takaró zöld szőnyeget nézte akkor is, amikor a kirakatüvegre egy tojáskopasz pincér felragasztotta belülről a Tulajdonjog átadó feliratot. Elolvasta és megereszkedett, lágy ajkai közül hosszút sercintett a zöld szőnyegre, nyála fele azonban újabb foltot hagyott a zakóján.
Eladó?, kérdezte egy mély hang. Püffedt, szederjes arcú férfi állt vele szemben, ócska cipőjére roggyant téli nadrágban, nejlonszatyorral a kezében.
Ühüm.
Megbeszélhetnénk?
Megbeszélhetjük.
Van lennebb egy jó kis borozó.
Ez jobb, mondta ő. Különben is, ügyfelet várok.
A rongyoskás alak közelebb jött, tolta maga előtt a savanyú bűzét. Kiszalonnásodott posztókabátjáról mindenkinek eszébe jutott megkérdezni: nem túl meleg-e nyáron, de aztán senki nem kérdezte meg.
Érdekelne a dolog, mondta. Ha megkérdezhetem: miért akarja eladni?
Beszálltam egy angol pub-ba. Hogy precíz legyek, egy teljes hálózatba. Dum spiro, spero. Amíg élek, remélek.
Meg tudná mutatni az üzleti könyveket?
Amennyiben komoly az ajánlat, szerét ejthetjük annak is. Adjon meg egy alkalmas időpontot, és én ide rendelem a könyvelőmet.
A reménybeli vevő borostájában kapirgált sárga körmeivel. Nem talált semmit.
Hát, nem is tudom. Az egész hetem foglalt, közölte mélán.
Esetleg meghívnám ebédre, szombaton, mondta ő. Egy ital mellett megbeszéljük. De kérem, mutasson fel majd némi garanciát.
Of course, mondta a másik. Természetesen.
Ignác rágyújtott a negyed szivarra, és elégedetten pattintgatott ujjaival a zsebében.
A melegit!, szusszantotta a levente, azzal ledobta átizzadt kacagányát, és megérezte rajta a párducszagot. A síkon egy szál fa sem állt, csak a láthatáron bókolt két akác, el-elmozdult alattuk az árnyék. Hujj, hujj, hajrá!, rikkantotta a levente, és rohammal indult bevenni a talpalatnyi hűst.
Ezt a kánikulát!, szusszantotta az iparügyi miniszter, és ledobta díszmagyarja felül a kacagányt. Estére frakkot öltött, de abban se volt jobb. A tetejébe a japán nagykövet azt állította két pezsgő között, hogy a magyarok az ötös lottó ötletét a mazsong nevű játékukból kölcsönözték.
Megfővök!, szusszantotta a hőstenor a falusi öltözőben. Ebből a szőrből meg mind átköltözik belém a moly. Ki fogok menni a divatból. Fogta magát a hőstenor, vállára vetett egy abroszt, akár a tógát, és abban énekelte a vidéki élmunkásoknak, hogy "Hazám, hazám, te mindenem..."
Két apró unokám a nyár közepén örökölt párducbőrön hentereg meztelenül, és én rájuk kattintgatom a japán fényképezőgépet. Pár év múlva már szégyellik megmutatni feneküket a nagyapjuknak. De biztosan találnak magukhoz illőt, akinek boldogan mutogatják.
Az állatkerti ketrec árnyékosabb feléből gyanakodva figyelnek a párducok, mint az idegenbe szakadt honfitársak, akik nem értik a nyelvet.
Egy koporsó rendel, mondta a gyerekarcú tehenészlegény. Holnap délre. Akkor lesz a párbajom, az ivó előtt.
Méret?, tudakolta az öreg asztalos.
Rólam leveheti.
Édes fiam, mondta az asztalos, úgy indulsz harcba, hogy előre tudod, veszítesz?
Dehogy, mondta a bús tehenész. Az ikertestvéremnek lesz. Engem halálra keresnek, teleplakátolták velem a megyét, az öcsém meg annyira hasonlít hozzám, félek, őt lövik le helyettem. Ettől akarom megkímélni. Neki lesz.
Várj itt egy kicsit, mondta az öreg asztalos, azzal bokáig gyaluforgácsban hátrament a lakásába. Pisztollyal jött vissza, és azt rásütötte a marhahajcsárra.
Meg van kímélve az öcséd, mondta azután.
Másnap délben az ivó előtt a seriffhelyettes homlokon lőtt egy ácsorgó, bús tehenészlegényt. A poros úton hagyta, amíg döngeni nem kezdték a legyek.
Ha felvettem a vérdíjat, állom a temetést, mondta az asztalosnak.
Bízd rám, Ignacio, szepegte az öreg asztalos. Ennek ingyen összeütöm a ládát.
Hónapokon át havas háztetőkre
nézett a fürdőszobaablak,
de alatta mindig ott mászkált
három vérvörös katicabogár,
óvodás korom játszótársai.
Aztán megtudtam, hogy Amerikában
minden katica genetikai csoda:
módosított kromoszómájukkal
csak a kártevőket falják.
Egy reggel az egyik már nem élt.
A háta is kisárgult.
Felvettem,
hogy lehúzzam, és ahogy az ujjaim közt
megroppant a tetem, megijedtem,
hogy talán microchip fog belőle kiesni,
vagy megráz az ereiben folyó áram.
A forró zacskóból minden cseppet kipréseltem,
jéggel hűtöttem és elkortyolgattam a reggeli teát,
ablakomból figyeltem a montreali hátsó teraszokat.
Az egyik háztól a másikig átmászott egy mókus
a telefonvezetéken. Pocsolyák. Tűző nap. Szirénák.
Eldöntöttem, hogy hideg és néma és idegen leszek.
Vágyom rá, milyen senkit nem ismerni, nem ismerkedni,
egy hétig nem szólni senkihez; egyedül eltévedni,
és bámulni idegen arcokat. Maradjak magányos turista.
Legyek kóborló marslakó a Rue St. Catherine-n.
Ne nézzen rám, ne szóljon hozzám se Leo, se Etienne,
se Pierre. És ha mégis: rettenjenek meg tőlem.
És ne értsék, mitől vagyok ijesztően utálatos és idegen.
Nem akarok egy hétig senkivel sem, egy szót sem váltani.
Aki kedves, azt arcon köpöm, lerúgom és szétverem.
Ha vízválasztóhoz egyáltalán
elérsz, ahol hirtelen más irányba
csorognak a hétköznapok sovány
vizei, hol az ész-izom hiába
igyekszik ellenszegülni növekvő
balsejtelmeinek, s álmában arra
ébred, hogy az aorta lovagol
a bal bronchuszon - akkor megragadja
egész valódat, kiforgat magadból
a párduc. Nem öt ujjal fogod a
tárgyakat többé, ügyetlen karambol
minden lépted, bevándorló, fura
bábuként rendezkedsz be hajthatatlan
új urad parancsa szerint saját
életedben. Előbb a borda roppan
picit, majd meglengeti már kivájt,
zörrenő tüdőlebenyeidet,
kifeszíti félelmeid vásznára,
karmával megpöccinti a szived,
s te egyszer csak kezet emelsz anyádra.
Majd felkúszik hályogos szemgolyódba,
át a vén pupilla szűk alagútján,
kiül szemöldököd alá mogorva,
tűszerű nézéssel, s te kurta-furcsán
méregeted saját gyermekedet,
akivel addig közös származás,
vérségi sugallat, a szeretet
nevű mellékérzés, közös lakás
vagy a részleges, illó örökélet
lázálma szoros kötelékbe fűzött.
Dobhártyádra telepszik, s te többet
sose hallod a hívást, csak az ürmöt
szűrheted ki a fonatos zörejből,
még a dicsőségből is csak a szégyent,
még a simogatásból is a lángot,
a szenvedélynek csak hitvány salakját.
Minden okos igen, amely eléd dől,
nemként zúg véredbe. Mintha eladnád
magad egy vérszomjas, állati élet
önkényes zsarnokának, s az kirángat
pályádról, vagy egy más állati pálya
sínjére illeszt. Itt, ezen a földön
senki nem jut túl jón és rosszon. Állja
vagy nem állja, hallgasson vagy üvöltsön -
nem, senki nem cél nélküli lövés.
De sem az öröm, sem a szenvedés,
semmi belterj, sem hűség, sem szerénység
nem óv meg, hogy majd rád ne telepedjék
ez a másik, váratlan állatember,
aki ikerként született veled
s mint Lázár várja, hogy valaha, egyszer,
amikor szétgurulnak a gerendák
életedben, arcodra s tetteidbe
préselje azt a sötét anyagot,
mely elárulja, véreddé vegyülve,
mint válnak bűnössé a boldogtalanok.
Több száz éves teknős vagyok
Nem megyek sétálni veled
Leheverek a kanapéra
Itt az ablak mögül rám tűző napon,
szólt a férfi.
Ha teknős vagy
Fordulj a hasadra,
felelt a nő.
A görögök
Eltűntek
Állítod
Kőfűz
Kavicskönny
Sziklabölcső
Csavart oszlop
Az idő eső
Mégis
ez
Át kellene rendezni a székeket
szólt a lány
Ki rendezze át
kérdeztem
Te
válaszolt
és leült
széke mellé helyeztem székemet
Használható végeket bámulunk
az utcán
Egy-kettőt felszedünk
üres cigarettásdobozba
tesszük őket
Élvezkedünk
ha lesz
gyufánk
Telefonján a sok tárcsázástól
Elkoptak a számok.
Hideg volt odakint,
zoknit húzott, nadrágot,
Inget vett fel, pulóvert, cipőt, kabátot.
Sálat nyaka köré,
kalapot fejére.
Meglátogatja összes ismerősét.
Nem akartam, hogy ide jöjjön!
Nem akartam, hogy ide,
hogy jöjjön, hogy
megkeressen,
nem akartam, hogy
nekem, ide most, amikor én
egyedül, ha érti,
nem!,
akartam, hogy itt legyen és mosolyogjon.
Nem akartam, hogy ide jöjjön
messzi földről, vidéki ház, csak
azért, mert én.
Nem és nem.
A hajam?
Ne jöjjön nekem a hajammal.
Hogy rövid, kissé felstuccolva hátul,
és látszik a nyak,
na és,
nyakszirt , hogy bele-
harapni volna kedve?
És hogy akkor belém, akkor,
amikor ezt meg?
Na, hagyjon már, ha mondom, magának!
Ott ültem azon a vidéki vacsorán,
gyanútlanul,
maga meg jön ezzel,
hagyjon már barátom, ha mondom,
hagyjon ezekkel a dolgokkal,
nekem
nem kellenek ezek, higgye el,
nem akarom, hogy itt és most,
nem, nem és nem.
Azt írja, barátom, városi földről,
hogy messze-messze zuhatag hall-
szik, mint toronyzuhanás?
Eszem magát barátom,
higgye el,
nekem nem kell más, csak maga,
ha elhiszi, édes néném, csakis maga,
maga egyetlenem!
Te!
Ha mondom.
Édes néném,
a vidéki házban, ebben
a vidéki országban
fázós a kedvem,
senki nem érti, mitől is olyan,
hogy szinte beleborzongok.
Kívülről mindig valami kaparászás
hallik, dudaszó és kalapács zaja,
a falat is fúrják unos-untalan,
és nem nagyon értem, hogy ez
jelent-é olyasmit, hogy netán
valaki bé akar gyönni.
Aztán meg ki is akar menni sok-
sok ember ebből a vidéki házból,
kifele, mondják, vidéki ország,
nagyon messzire van, meg olyan
periferikus.
Így mondják.
Én azt nem értem, édes,
nem értem, mi az, amit
oly sokan beszélnek.
Nem tudom, édes néném,
igaz-e mindez, csak a kaparászás
maradna abba,
szinte-szinte az agyamat
fúrják.
A zöld lány messze volt,
messze-messze kóborolt,
és minden, ki kóborolt,
és minden, ki felsikolt,
üzeni, hogy messze volt.
A zöld lány messze volt.
Ezért nem válaszolt.
A férfi,
megérti,
hogy itt és most nem nézi
senki,
azt,
mitől is zöld a lány,
ha messze a tavasz,
és mitől is sikolt minden,
mi sikoltás,
és mitől csodás
minden, mi
hajnalok:
aki kérdez, eloldalog.
A zöld lány messze jár.
Nem éri kár,
nem éri kár.
A tök kopasz barátom
Annyira szép
a tök kopasz barátom,
majdnem olyan, mint egy igazi férfi.
Apró léptekkel lohol az utcán,
a postás olyankor köszön néki.
Én nem tudtam,
hogy ifjú asszony.
Olyan szép sima a fejtetője!
Szobája hűvösén parókát visel,
s leszbikus a barátom alibi nője.
Titokban puha
fehérnemű,
suhogó szoknya, áttetsző top,
szemfesték, rúzs, érzéki illat,
libabőr és sikamlós tamponok,
izmos teste
a kanapén hever,
álmában kísértik fiatal férfiak,
szorong, mert női ruhát vett fel,
a mamától ezért majd szörnyen kikap,
de a szorongás
tehernek édes,
szobában egyedül megbúni jó,
rettegésében is negédes
a tök kopasz barátom,
habselyem körötte, mézillat
és megvénhedt dió.