XLVI. évfolyam, 26. szám, 2002. június 28.

A HÉT KÖNYVEI

Antológia, dráma, költészet

Az év versei, 2002
Válogatta és szerkesztette: Szentmártoni János
Magyar Napló Kiadó, 334 old., 2492 Ft
Baán Tibor: Szentély
Orpheusz Kiadó, 85 old., 1000 Ft
Bodor Béla: Ragtime a Vérnősző Barommal
Orpheusz Kiadó, 81 old., 1300 Ft
Bronzpillák (Az új bolgár líra 125 éve)
Vál. és szerk.: Szondi György
Masszi Kiadó, 414 old., 2790 Ft
Bujdosó Alpár: Csigalassúsággal
Argumentum Kiadó, 143 old., 1700 Ft
Czigány György: Mézet ont az ég
Szent István Társulat, 105 old., 950 Ft
Horváth Elemér: Talajvíz (Válogatott versek, 1992-1997)
Orpheusz Kiadó, 210 old., 1500 Ft
Munkás, paraszt, értelmiség munkaverseny lázában ég! (Agitatív antológiaköltészet Magyarországon, 1945-1956)
Válogatta és szerkesztette: L. Simon László
Korona Kiadó, 446 old., 2500 Ft
Oláh János: Por és hamu
Magyar Napló Kiadó, 127 old., 1988 Ft
Szavak alkímiája (Francia, olasz és német költők műfordításai)
Szabó Ferenc műfordításai
Szent István Társulat, 435 old., 1990 Ft
Turczi István: Venus vulgivaga (Játék és passió)
Masszi Kiadó, 50 old., 1980 Ft
Vasi Ferenc Zoltán: Gyógyulás kertje
Írott Szó Alapítvány - Magyar Napló Kiadó, 84 old., 1120 Ft
Veszelka Attila: Kőbe zárt madár
Ister Kiadó, 76 old., 900 Ft

Elbeszélő próza, antológia

Alibi hat hónapra - Kert
Szerkesztők: Alexander Brody, Csontos Erika, Farkasházy Tivadar, Márton László, Nagy Gabriella, Torma Tamás
Alibi Kiadó, 404 old., 2900 Ft
Az év novellái, 2002
Szerkesztette: Nagy Gábor
Magyar Napló Kiadó, 335 old., 2492 Ft
Deák Júlia: A jólismert ajtó
Fekete Sas Kiadó, 165 old., 1400 Ft
Gerald Durrell: Madarak, vadak, rokonok
Ford.: Révbíró Tamás
Európa Könyvkiadó, 289 old., 1300 Ft
Ferdinandy György: Vadnyugati tárcatár
Orpheusz Kiadó, 132 old., 1500 Ft
Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame 1482
Ford.: Antal László
Európa Könyvkiadó, 620 old., 850 Ft
Jámborné Balog Tünde: Medárd lépcsőjén
Széphalom Könyvműhely, 166 old., 880 Ft
Kaczér Illés: Ne félj szolgám, Jákob
Göncöl Kiadó, 591 old., 2990 Ft
Kodolányi János: Én vagyok I-II.
Szent István Társulat, 428+349 old., 5200 Ft
Köntös-Szabó Zoltán: Trianon gyermekei - Torda felől hírt hoz a szél
Fekete Sas Kiadó, 492 old., 1680 Ft
Krúdy Gyula: Magyar király-idyllek
Noran Könyvkiadó, 73 old., 1200 Ft
Lajta Erika: A törpeóriás
Magyar Napló Kiadó, 214 old., 1484 Ft
Henri Michaux: Fészkelődik az éj
Ford.: Juhász Katalin
Orpheusz Kiadó, 120 old., 1500 Ft
Neményi Zsolt: Fekete könyv
Fekete Sas Kiadó, 117 old., 1640 Ft
Penckófer János: Hamuther
Magyar Napló Kiadó, 89 old., 1120 Ft
Sarusi Mihály: Fekete-zaránd (Százegy igaz történet a Köves-Körözs mentéről)
Tevan Kiadó, 240 old., 950 Ft
Schein Gábor: Mordecháj könyve
Jelenkor Kiadó, 86 old., 1000 Ft
Schreiber László: Sírhacc Béla, Vanicsák bácsi és Búvady
Cartaphilus Kiadó, 123 old., 1600 Ft
Tandari Éva: Kirándulás a Pokolban I-II.
PolgART Könyvkiadó, 487 old., 2800 Ft
Tordon Ákos: Korkóstoló
Szent István Társulat, 279 old., 1800 Ft
Hans-Ulrich Treichel: Az elveszett fiú
Ford.: Mérei Zsolt
Európa Könyvkiadó, 146 old., 1400 Ft
Vágvölgyi B. András: Neondélibáb
József Attila Kör - Kijárat Kiadó, 122 old., 1400 Ft

Publicisztika, riport

Ezer szállal (Az ezredforduló határon túli magyar fiatalságának hű tükre)
Miska bácsi levelesládájából közzéteszi: Padisák Mihály
Masszi Kiadó, 317 old., 2490 Ft
Szerencsés ember (Börcsök Mária kérdezi Kopátsy Sándort)
CˇEˇT Belvárosi Könyvkiadó, 112 old.,1500 Ft

Tanulmányok, esszék

A két Arany (Összehasonlító tanulmányok - Arany János és Arany László emlékezete címmel rendezett konferencia anyagából)
Szerk.: Korompay H. János
Universitas Könyvkiadó, 216 old., 1120 Ft
Agy és tudat
Szerk.: Vizi E. Szilveszter, Altrichter Ferenc, Nyíri Kristóf és Pléh Csaba
BIP, 242 old., 2400 Ft
Ajtony Árpád: Miért ilyen későn?
Orpheusz Kiadó, 142 old., 1500 Ft
Mihail Bahtyin: François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája - Rabelais és Gogol (A szó művészete és a népi nevetéskultúra) - Szatíra
Ford.: Könczöl Csaba és Raincsák Réka
Osiris Kiadó, 567 old., 3800 Ft
Bujdosó Alpár: Csigalassúsággal
Argumentum Kiadó, 143 old., 1700 Ft
Egy műfaj válsága? (Tanácskozás az írói szociográfia múltjáról és jövőjéről)
Gondozta: Beke György
Magyar Napló Kiadó, 105 old., 1484 Ft
Kálmán C. György: Mű- és valódi élvezetek
Jelenkor Kiadó, 217 old., 1500 Ft
Németh György: A Mozgó Világ története, 1971-1983
Palatinus Könyvkiadó, 251 old., 2800 Ft
Rónay László: Isten nem halt meg (A huszadik századi magyar spirituális líra)
Szent István Társulat, 282 old., 1900 Ft
Tanulmányok a kétnyelvűségről
Szerk.: Lanstyák István és Simon Szabolcs
Kalligram Könyvkiadó, 226 old., 1200 Ft
Tolcsvai Nagy Gábor: Pilinszky János
Kalligram Könyvkiadó, 197 old., 1400 Ft

Nyelvészet, nyelvkönyv, szótár

Nádor Orsolya: Nyelvpoltika (A magyar nyelv politikai státusváltozásai és oktatása a kezdetektől napjainkig)
BIP, 246 old., 1680 Ft

Művelődéstörténet, néprajz

Lin Yutang: Mi, kínaiak
Ford.: Kulcsár Dalma és Sümegi Balázs
Tericum Kiadó, 414 old., 2570 Ft

Történelem, politika, jog

I. M. Pacepa: A Kreml öröksége (A hírszerzés szerepe a kommunista kormányzási rendszerben)
Ford.: Balogh Csaba
PolgART Könyvkiadó, 318 old., 2350 Ft

Szociológia, közgazdaságtan, jog

Dessewffy Tibor: A kocka el van veszve (Kockázat, káosz és média az Információs Korban)
Aula Kiadó, 212 old., 1950 Ft
Ferenczes István: Székely apokalipszis
Magyar Napló Kiadó, 179 old., 1988 Ft
A hetvenes évek kultúrája (Tanácskozás a Fiatal Művészek Klubjában, 1980. április 10-12.)
Balassi Kiadó, 215 old., 1500 Ft

Filozófia, aforizma

Andor Csaba: Százegy aforizma
Madách Irodalmi Társaság, 132 old., 520 Ft
Gróf Széchenyi István: Vezércsillagok
Összeállította: Szántai Zsolt
Szukits Könyvkiadó, 133 old., 1290 Ft

Vallás

Szung Szan: Hamut a Buddhára
Kvanum Zen Iskola, 259 old., 1800 Ft

Pszichológia, pedagógia

Nyelvpedagógia az ezredfordulón (Háttérkönyv a nyelvpedagógia oktatásához)
Szerk.: Bárdos Jenő és Garaczi Imre
Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, 444 old., 2000 Ft
Reformpedagógia-történeti tanulmányok
Szerk.: Németh András
Osiris Kiadó, 235 old., 1680 Ft

Művészetek

Pető Zsuzsa: Emberek vagyunk - We are humans (Fényképtár 17.)
Interart Stúdió, 126 old., 1200 Ft
Szilasi Alex: Hogy van, Művész Úr?
PolgART Könyvkiadó, 89 old., 1380 Ft

Sport, életmód, gasztronómia, útleírás

Nyitott szemmel - Franciaország
Ford.: Béresi Csilla
Kossuth Kiadó, 401 old., 5990 Ft
Nyitott szemmel - Görögország
Ford.: Béresi Csilla
Kossuth Kiadó, 389 old., 5990 Ft

Kézikönyvek, általános művek, lexikonok

A természet csodái Magyarországon
Szerző: Garami László
Athenaeum 2000 Kiadó, 128 old., 1990 Ft
Magyarország kincsesházai
Szerkesztő: Tóth Ágnes
Athenaeum 2000 Kiadó, 128 old., 1990 Ft

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Csuhai István

Kutyafuttában

Paul Auster legutóbbi regényének könyvheti megjelenésével majdnem kikerekedett az amerikai író fikciós könyveinek magyar nyelvű sorozata: a New York-trilógia, a Holdpalota, A véletlen zenéje, a Leviatán, a Mr. Vertigo és a Timbuktu után a sorból most már csak az időrendben másodikként írt, Az elveszett dolgok birodalmában című regény hiányzik. Minden jel szerint Austernek kialakult valamilyen kultusza idehaza, vagy legalábbis létezik körülötte egy olyan érdeklődés, melyre magyar kiadója mostanra számot tarthat és építhet. Ehhez hozzátehetjük, hogy az író Magyarországon sem csupán szépíróként közismert, hiszen itthon is vetítették azt a három filmet (a Füstöt, az Egy füst alattott és a Lulu a hídont), melyhez Austernek az elmúlt évtizedben társszerzőként vagy -rendezőként köze volt; hozzászámíthatjuk, hogy az egész életműben van egy, az európai fül számára nagyon is ismerős szofisztikáltság és kultúra - és máris előttünk áll egy olyan kortárs amerikai író, akit a konvertálhatósága és az átláthatósága tesz elfogadottá a magyar közönség előtt.
Nem akarok elébe vágni az ítéletemnek, de aki a pályája elején járó - különösen a New York-trilógiát író - Auster kafkai egyszerűségét és áttetszőségét keresi majd a Timbuktuban, azt csalódás fogja érni az új regény olvastán.
Auster különböző nyilatkozataiban gyakran elmondja, hogy életműve egészének nincsen előre megtervezett konzisztenciája, soron következő művét még csak nem is az az ambíció hozza létre, hogy programszerűen és radikálisan különbözzön vele korábban írt írásaitól, sokkal inkább az, hogy létrehozzon, papírra vessen valami olyasmit, ami korábban ugyanúgy nem létezett, és csakis abban a formában tud alakot ölteni, amelyben megszületik. Ismeretes az is, hogy a Timbuktu megírásának ötlete eredetileg 1993-ban vetődött fel benne, és abban a tekintetben a regény rendhagyónak számít Auster gyakorlatában, hogy a könyvet nem egyetlen lendülettel írta meg (ezt az egyetlen lendületet a fenti műhelyvallomás szinte kötelezővé teszi), hanem félbe-félbehagyva, a szöveghez az 1999-es megjelenésig időről időre, más munkáktól vissza-visszatérve, kisebb-nagyobb darabokban. Egy kilencvenes évek közepén készült interjú tanúsága szerint eredetileg terjedelmesebb és nagyszabásúbb dologra készült, a Timbuktu végül Auster legkarcsúbb regénye lett, és bizonyosan ez a legeklektikusabb szöveg, amit valaha is írt.
Pedig az alaphelyzet végtelenül egyszerű: egy Csonti úr nevű, elöregedett korcs kutya szemszögéből ismerjük meg a világot, saját élettörténetét és vélhetően utolsó hónapjainak eseményeit. Csonti úr gazdájának, Willy Gurewitchnek a halála után magányosan kóborol, külön-különféle kalandokba keveredik, megismerkedik jóval és rosszal, szabadsággal és rabsággal, kényelemmel és nélkülözéssel, szenvedéllyel és közömbösséggel, szeretettel és szenvedéssel, a körülötte lévő emberek egész sorával. Ennek az ember-panoptikumnak jó néhány mellékszereplőn kívül a főhőse kétségtelenül Willy, a saját irodalmi ambícióit soha be nem töltő hajléktalan költő, Csonti úr egyetlen valóságos társa, akinek megjegyzéseiből, reflexióiból kibontakozik a kilencvenes évek amerikai társadalmának radikális és olykor leegyszerűsítő kritikája. Két alul lévő, számkivetett élőlény szembesül a körülöttük való világgal, hogy mindketten egy boldogabb és igazságosabb létbe, a túlvilági Timbuktuba igyekezzenek: Willy onnan kísérti álmaiban Csonti urat. Aligha kell részleteznem, hogy a szembetűnő művi melodramatikusságon túl a Timbuktu elbeszélés- és ábrázolásmódjában van egyfajta negédes melankólia, olyasmi, ami a többi Auster-műtől általában meglehetősen távol áll. Ezt a benyomást erősíti, hogy a végső változatban a különböző időszakokban írt részek mintha nem teljesen oldódtak volna fel egymásban: Csonti úr Willyvel együtt töltött élete jóval gazdagabb és öszszetettebb, írói értelemben is kihívóbb, mint a Willy utáni szakasz.
A Timbuktu mégsem érdektelen darabja az életműnek. Egyrészt bizonyos mértékig Austernek ezt a regényét is jellemzi a mindenkori önéletrajziság - Willy Gurewitch alakjában az olvasó felfedezhet egy-egy párhuzamot az író Paul Auster valóságos életrajzával, ha úgy tetszik, Willy voltaképpen Auster végtelenül sikerületlenre és sikertelenre torzított alakmása. Másrészt a regény amerikai és angol kritikusai annak idején rámutattak, hogy a regényben alkalmazott nyelv szempontjából a Timbuktu Auster legbonyolultabb, legzsúfoltabb és legkevésbé ökonomikus műve. Ezt a stilisztikai különbözést Elekes Dóra kitűnő magyar fordítása is pontosan érzékelteti, ráadásul a magyar fordítónak különösen a regény első felében, a még élő Willy dumájának érzékeltetésekor számtalan rímet kellett megoldania, és számtalan helyen kellett invenciózus magyar megfelelőket kiötölnie - ezt a munkát találékonyan és meggyőzően végezte el. Harmadrészt (és ez a szempont függ össze leginkább a megírás fent érzékeltetett szertelen körülményeivel) a regény időben egybeesett Auster egyik legremekebb könyvének munkálataival, a magyarul még nem olvasható Máról holnapra című, saját írói pályafutása kezdeti kudarcairól részletesen beszámoló önéletrajzának megírásával. A Timbuktu számos részlete úgy tűnik föl, mintha ennek az önéletírásnak a fikcionalizált, regénybe átültetett változata lenne.
Csakhogy ami az önéletírásban erőteljes vagy megdöbbentő, az itt sokszor hatásvadász és giccses, ami ott ironikus vagy gunyoros, az itt inkább önsajnáló vagy lapos. A Timbuktu éppen emiatt az összevetés miatt hagy hiányérzetet maga után: a kutya-lét általános és racionalizálható metaforájának minduntalan ellenáll az állatokról szóló vagy állatokat a középpontjukba helyező irodalmi művek mesterséges pszichologizmusa. A regény így egy nagy, egyébként minden mondatában és minden apró részletében pontos és egzakt író nem túlságosan nagyszabású kísérletévé válik, ám nem baj, ha tudomásunk van róla: a kísérleteket gyakran azért kell elvégezni, hogy eredményeiről kiderüljön, tökéletesen hasznavehetetlenek.

EX LIBRIS

KEMÉNY ISTVÁN

2002 könyvhétjén három erős és fontos prózakönyv juttatta eszembe a nemzedékemet. Azt a gyáva, kishitű, unalmas és talán józan korosztályt, amely soha nem merte vagy nem akarta nemzedéknek nevezni magát. Azt a mostanában negyven körüli 10-15 évjáratot, akikben talán csak annyi a közös, hogy a gyes bevezetése előtt nem maradt velük otthon az anyukájuk. És akiket 1986-ban hat-nullra vertek meg a szovjetek. És akik 89-ben... Itt álljunk meg! Könyvekről van szó. Maradjunk józanok, és használjuk a korosztály kifejezést, mert ez pontosabb, és kevésbé sír ki belőle az irodalom, mint a nemzedék szóból!

Trenka Csaba Gábor: Galaktikus Pornográfia

Birodalmi és aulikus novellák

Ez egy olyan novelláskönyv, amit nem lehet letenni. És olyan is, amit földhöz lehet vágni. Doktorit lehet írni róla, vagy az első oldal alapján halálba alázni. Legiccsezni vagy ünnepelni a vakmerő jelzőorgiát. Stilisztikai nonszensznek nevezni, vagy - ugyanezzel a logikával - Rejtő Jenő mellé helyezni. Kitiltani az irodalomból vagy éppen belevenni végre. Végre, mert Trenka Csaba Gábor ezeket a novellákat a hetvenes évek végén kezdte írni. Itt-ott (például az Egyetemi Lapokban) megjelent közülük egy-egy, de az írások nagyobb része első publikáció. A kilencvenes években jelent meg két Trenka-regény (az egyik németül is), de a novellák akkor sem.
Meggyőződésem, hogy ha a nyolcvanas évek elején adják ki a Galaktikus Pornográfiát (akkor még más címmel), nemzedékem kultuszkönyvévé válik. Ám egy ilyen mondatnak 1980-ban esélye sem volt: a rendező pályaudvaron "a tolatáshoz használt, már megfeketedett vörös zászlók meg-meglebbentek a már megfeketedett, vörös bakterek kezében..." A pártállami cenzúra joggal gondolhatta, hogy Trenka Csaba Gábor novellái az ő ellenében jöttek létre. Pedig ez csak részben igaz.
A Galaktikus Pornográfia írásai nagyrészt kamasznovellák: többnyire kamaszokról szólnak, és hajdan egy kamasz író kezdte el őket írni. (A kamasz jelző itt nem kezdő írót jelez, hanem a Rimbaud-i kamaszt. Ismerem a szerzőt, tudom, hogy Trenka az a fajta kamasz volt!) A kamasz írót komolyan kell venni, és ő is komolyan veszi magát. Általában megveti a humort. (Trenka nem!) A szépség megszállottja. Nemcsak a pártállamot gyűlöli, hanem bármilyen való világot, ha ott kell felnőnie. Gyűlöli és félreismeri. Ezért - undorában és gőgjében - teleírja csodákkal. Kövér, ponty alakú halakkal vagy gyertyákkal, melyekből egy-egy ég minden emeleten, pontosan egymás alatt. Sőt Trenka, a kamasz író igazából nem is ezt a világot írta tele csodákkal, hanem alkotott egy csodálatos másikat. Ebben játszódnak a novellák: rendszerint egy városban vagyunk, amely emlékeztet Budapestre, csak nagyobb és áttekinthetetlenebb. Egy már jórészt iszlám, félsivatagi magyar birodalom fővárosa. A folyó ugyan ott van a közepén olajban gazdag vizével, ám a Szt. Katalin-öbölbe ömlik, ahol szelíd cápák élnek. Külön időszámítás van érvényben (e sorok írásakor A. R. 2722. júniusát írjuk éppen!), és külön nevek: Báthory Zora, Abu Konrád, Ibn Miskolci, a Győzelmes Pelikánok útja vagy a Görgey Artúr Gimnázium. Trenka Csaba Gábor világa aprólékosan átgondolt világ. Törvényeit csakis betartani lehet, és áthágni, megkerülni nem.
Mi volt ezeknek a novelláknak az újdonsága 1980-ban? Válhat-e kultuszkönyvvé 2002-ben is? Engedik-e az irodalmi világ törvényei?
1980 még nem hemzsegett az alternatív világoktól, 2002 hemzseg. Mikor Trenka az első novelláit írta, jóformán még a videoklipet sem találták fel, mégis mindegyik bekezdés alapján le lehetne forgatni egyet-egyet. Virtuális világok épültek föl nyolcvan óta, megjöttek a számítógépek, majd a számítógépes filmtrükkök, lett internet, eltűnt a pártállam, egyúttal milliók életébe érkezett meg a hasis. A sci-fi-ből eltűnt a sci, maradt a fi. Egy időben még maga a történelem is befejeződött... A magyar irodalomba pedig ez alatt a húsz év alatt megjött például Bodor Ádám és az ő történelem helyetti világa.
A Trenka-novellák pedig élték a maguk lappangó életét. Változtak, alakultak az utolsó pillanatig. Van a kötetben 2002-es szöveg is, de a törzsét mégis a régi novellák alkotják. Lekéste-e a könyv végleg a célkorosztályát? Vagy netán szándékosan várt ki egy másikat? Tud valamit a könyv 2002-ről, amit sem a szerző, sem én nem tudunk? Nagyon okos könyv, lehet, hogy tud.

(Filum Kiadó - Sheliak Kft., 2002. 160 oldal, ár nélkül)

Nagy Atilla Kristóf: A fájdalom felszíne

- válogatott és hátrahagyott írások -

Négy éve halt meg Nagy Atilla Kristóf, harmincöt évesen. Veszélyesen élt, és a halálról írt. Szinte kizárólag. De ki nem? - kérdezheti, aki nem olvasott tőle semmit. Nagy Atilla nem áttételesen írt a halálról, nem olyan értelemben, hogy végső soron minden azzal függ össze. Ő a halált magát írta, a sajátját, a másét, írt rákos ember nevében, írt öngyilkos nevében, elképzelt egyszerű gyilkost, beleképzelte magát többszörös kéjgyilkos agyába (Listius László, tizenhetedik századi költő, földesúr), leírta részletesen az ölést. És leírta a test bomlását a koporsóban, naptárszerű pontossággal. Ugyanezt megírta a lélekről is, pontosabban az ember emlékének a lebomlásáról. Ez nem a talajban megy végbe, hanem a közös emlékezetben. A Salieri mondja című novellában Salieri tudja előre, hogy Mozart gyilkosának fogják tartani: ha ezerszer tisztázzák majd, ezeregyedszer is felüti a fejét a hazug legenda. Mert nem fogják elfelejteni.
Ez a posztumusz könyv Nagy Atilla Kristóf életművének esszenciája (de messze nem maga az életmű!). Négy év után most már kimondható, hogy Nagy Atillának lett legendája. Nem hagyta magát elfelejteni.
Egy író legendája az életmű része. Ezért én akaratlanul is beleértem az életműbe a motorbalesetet. A kötetet pedig egyetlen, folyamatos haláltánc-leírásnak olvastam, ezért gyanakodni is kezdtem: a korai halál visszamenőleg átértékelhette az életművet, és befolyásolhatta a kötet szerkesztését. Próbaként ötven helyen felcsaptam a könyvet, és számoltam a mondatokat, hogy van-e bennük vég, halál, vér, túlvilág vagy egyértelmű utalás rájuk. Nem megbízható módszer, de tesztnek elég. Tizenhét mondat volt pozitív, harminchárom nem. Ennyi bőven elég a haláltánc-érzéshez. "Kukkolni" lehet a halált a könyv minden oldalán, ahogy azt az Émelygés című novella főszereplője, egy rákos nő mondja és teszi a tükör előtt. A nőnek "levették" a mellét az orvosok: "Sajnos le kell vennünk asszonyom, ezt mondta a Kaufmann, sohasem hallottam, amputáció."
N. A. K. gyűlöli az eufemizmust: nem ad kegyelmet. Kérlelhetetlen logikával megy el akármilyen borzalmas következményekig. Akkor is, amikor humoros. Ha éppen azt írja le, hogyan érdemes bulizni. Halál pontosan, a végletekig. "Kezicsókolom, lehetnék vadállat? Ajánlom magomat." A szójátékai is pontosak. "Aki a pontosságot szereti, az az időt szereti, aki az időt szereti, az a bedarálást szereti, aki a bedarálást szereti, az gyűlöl mindent, aki mindent gyűlöl, az nem szeretheti sem a pontosságot, sem az időt, sem a bedarálást, mert mindez a mindennek a része, tehát a pontosságot szeretni nem lehet, legfeljebb gyűlölni a pontatlanságot" (Elmozdulások).
Ha nemcsak egyetlen novellát vizsgálgatunk, hanem egy teljes írói életművet, akkor felmerül egy komoly kérdés: vajon az író azt írta-e, amit neki írnia kellett? Más szóval, pontos-e az életmű? N. A. K. mondatai ülnek, életműve pedig négy év után erősebbnek tűnik, mint életében.
Az Émelygésben van egy mondat, ami számomra talán a legfontosabb N. A. K.-tól: "Mintha nem valamitől, hanem valami iránt émelyegnék..." Miért ez a legfontosabb? Nem hamisítok-e? Nem a hazug legendán dolgozom-e most is éppen? Csak nem akarom mentegetni a morbiditást? És az baj? Most kicsit elvörösödtem írás közben: Aki N. A. K.-ot egy kicsit is ismerte, tudja, hogy undorodna az afféle cukros, közhelyes mentegetéstől, hogy ő a halálban tulajdonképpen az életet kereste titokban, a sátánban pedig az Istent. Bennem csalódna, hogy ilyet írtam róla. Pisti, ez hullagyalázás, mondaná vigyorogva. Sajnálom, de akkor is ezt írom.
(A Pufi Pressz egyébként Ficsku Pál kiadója. Nem tudom, mekkora lehetett az a munka, amit Ficsku és a szerkesztő, Nyilas Attila végzett a könyv megjelentetéséért, mégis efféle szavakat juttat az eszembe: kegyelet, önzetlenség, barátság.)

(Pufi Pressz, 2002. 164 oldal, 1800 Ft)

Kontra Ferenc: Gimnazisták

Magyarország, elejétől fogva

Második verseskönyve elején, 1986-ban írta Kontra Ferenc: "mindig csak nagyot akarunk / olyan nagyot hogy hozzá sem fogunk". Korosztályi mottó lehetne. Közös korosztályunké, amit ő így határoz meg új regényében: a rockzene "egyformán tartozott mindenkihez, de mindenekelőtt a mi nemzedékünkhöz, mert akkor született, amikor gyermekek voltunk, serdülőkorát tinédzseréveinkben töltötte, úgy nőtt fel, ahogyan mi."
Kontra Ferenc Jugoszláviában született, és ott is él. Trenkát és Nagy Atillát jól, őt alig ismerem. De összeköt vele, hogy egyidősek vagyunk a rock and rollal. (A könyv legelején gyönyörűen írja le szülőfaluja öreg mozigépészét: "egyidős lehetett a filmmel".)
Kontra Pécsre járt gimnáziumba a hetvenes évek második felében. Erről a négy évről szól a Gimnazisták. A könyv egésze tetszik. De körülbelül fele olyan hosszú, mint amilyennek én szeretném. Bele szeretnék feledkezni a részletekbe. Furcsa érzés: sokszor éreztem olvasás közben, hogy a szöveg vázlatos, nincs kész, egészében viszont folyamatosan tudom, hogy a könyv jó. Előttem van a szerkezete, érzem, hogy nagyon ki van találva, nagyon masszív, mégsem zavar olvasás közben. Olvasás után tűnt csak fel, hogy egy szerkezetet, tájékozódási pontok rendszerét is hozzáolvastam a könyvhöz. Ezt jelenthette például a pécsi dzsámi "kék feje" (kupolája) annak, aki négy évig nézte a kollégium ablakából. Valahogy benne volt a kollégista minden napjában. Ez a kék kupola rendszeresen megjelenik a szövegben, és csak az olvasás után jövök rá, hogy végig ott volt, és kék volt.
Az a paradox érzés marad bennem, hogy ez a regény szebb, mint amilyen. Ami megvan benne: a feltétlen őszinteség. Kontrának minden mondatát elhiszem. Azokat is, amelyek zavarnak: finomkodás, az indokolt durvább kifejezések kerülése, olykor publicisztikusság. Megvannak a figurák, és élnek. Persze hogy élnek, hiszen élő emberekről vannak mintázva... de nem olyan könnyű élő emberből élő könyvfigurát teremteni. Kontrának sikerült. Az élő figurák viszont papírízűen beszélnek egymással. Vázlatszerűek a dialógusok. Időnként meg hiányoznak. Nincsenek megírva a jó- és rosszízű nagy kamaszbeszélgetések, amelyeknek pedig érzem a helyét a könyv szerkezetében.
A konfliktusok élők, akár az alakok. A magyarországi magyarok a jugoszláviaiakkal szemben, a két jugoszláviai fiú egymással szemben, a kollégiumi spicli felismerése. Ami hiányzik: a kegyetlenül megbüntetett spicli hogyan élt tovább a többiekkel? Átköltözött-e másik szobába, szóba álltak-e vele később, és ha igen, hogyan. Mi volt az első szavuk egymáshoz? Elfelejtették-e egymásnak az egészet? Vagy ki az a szatír, akiről szó esik, de nem lehet leleplezni, mert - tanár? Egy ilyen kérdést felvetni, majd megválaszolatlanul hagyni szerintem csak akkor érdemes, ha hangsúlyosabb a szerepe a cselekményben.
Kontra mintha félt volna megírni a maga teljes bőségében a saját történetét. Azt a korosztályi önbizalomhiányt érzem benne, amit magamban is. "Nem akartam a múlt megszállottja lenni, talán éppen azért, mert a családban valamilyen módon szinte mindenki az volt." A regény szereplői tartanak a kollektív amnéziától, ami őket is fenyegeti, akárcsak az egész hetvenes évekbeli társadalmat. Méghozzá két formában: mint egyszerű feledés vagy éppen görcsös emlékezni akarás. Sok családot ismerek (köztük a magamét és most már Kontra Ferencét is), amelyeket a szinte kizárólag a múltjuk érdekel. "Biztosnak hitték, hogy minden így marad örökre, ahol az emlékezés csak akkor szakad félbe, amikor a viharban a szélrohamok miatt kialszik a villany." Nem lehet ennél pontosabb metaforát találni a múltba forduló családra. De talán az egész Kádár-kor Magyarországára sem: egy társadalom, ami csak műszaki hibák idején kerül vissza a jelenbe.

(Magyar Könyvklub, 2002. 240 oldal, 1750 Ft)

Mezey Katalin: Párbeszéd

új versek

Egy hajdani lányosztály negyvenedik érettségi találkozóján történt: egyszer csak azon kapták magukat az ifjú nagymamák, hogy már egy órája nem az unokáikról beszélgetnek, hanem arról, melyik a legjobb elfekvő a városban. Gerontológusok telefonszámait cserélgetik. Az öregek ápolásának apró műhelytitkait lesik el egymástól. Döbbenten néztek össze. Kiderült, hogy majdnem mindegyiküknek él az édesanyja. Kilencven év körül van, és félig vagy egészen magatehetetlen. De él még. És ők gondozzák már évek óta. Egyedül ők vannak vele. Zavartan nevetgéltek, és egy kis csend lett. Közös nemzedéki élmény.
Nem tudom, volt-e ezek között a hölgyek között úgynevezett irodalomértő. De azt hiszem, bármelyiküket megrázták volna Mezey Katalinnak ezek a sorai: "Játszunk anyámmal: / anyuka vagyok, / és ő a kisbabám, / remegő kézzel / emeli a bögrét, / messziről csücsörít, / erőlködve, hátradőlt fejjel kortyol. / Jobban szereti, ha itatom, / de én önállóságra nevelem, / még szüksége lehet rá." (Játszunk anyámmal)
Kevés anyavers lehet a magyar irodalomban, ami több szeretetet fejez ki, mint ennek a pár sornak a tehetetlen cinizmusa. Mit lehet egy ilyen helyzetben csinálni vagy gondolni? Szabad-e egyáltalán segíteni egy anyán, aki egész életében "úgy szégyellte a ragaszkodást, mint egy testi hibát"? Szabad-e végre ragaszkodni most, amikor kénytelen elfogadni? Ezek nem kérdések, persze. "Műfogból, szemüvegből, / néhány régi ruhából / összetákolom / anyámat reggelente ...Az önállóság bajnoka, ő ... és a szabadság bajnoka, én ... Csodálkozhat most az, aki / ismert bennünket azelőtt. / Akár a rozsdás késeket, / egymással köszörül / minket az Isten." (Akár a rozsdás késeket) Nem emlékszem, mikor olvastam egy egész ciklusra való olyan verset, ami meg bír hatni. Külön-külön is és együtt is. Ezek olyanok voltak. Megint eszembe jutott, amit gyakran elfelejtek: a versek mégiscsak valók valamire. (Mármint hogy konkrét hasznuk van!)
A Párbeszéd többi verse csak szép. Mezey Katalinnak ezelőtt 1991-ben jelent meg utoljára verseskönyve (Szárazföldi tél). Az egy válogatott verseskötet volt. A Párbeszéd vékonyabb, de olyan, ami felér az előzővel.

(Felsőmagyarország Kiadó, 2002. 96 oldal, 1200 Ft)

KÁLMÁN C. GYÖRGY:

A jó szolga története

Nagy, mi több, kellemes élményt szeretnék megosztani az olvasókkal.
Néhány napra beköltöztem egy vaskos regénybe, jóleső nyugodtsággal és derűvel lehetett benne nézelődni, elmélkedni, ismerősökkel és ismeretlenekkel találkozni; nagyon sajnáltam, amikor ideiglenes tartózkodásomnak vége szakadt. Visszamentem úgy kétszázvalahány évet, a szeles és mocsaras Pannóniába, ahol egy herceg világszínvonalú kultúrát hozott a pusztaság közepére - igaz, Bécstől nem messze: a kor legnagyobb zeneszerzőjét, a legkiválóbb olasz énekeseket, bábszínházat és kertművészetet, lakberendezést és építészetet. A fényes Esterházy Miklós eszterházi kastélyában játszódik a történet, s bár a herceg maga csak ritkán és távolról tűnik föl a regény lapjain, itt minden az ő dicsőségét hirdeti, nagyralátását, ízlését és gondosságát dicséri.
Nagyjából tíz évet ölel fel a történet - mégsem sietős, sőt inkább lassan hömpölyög, csomópontokat emel ki, és részleteknél időz el; a klasszikus regény cselekményszövését idézi, mégis csavarosan, rafináltan újszerű: a tízévnyi idő halad, telik, de úgy, hogy vissza-visszakanyarodunk, olykor mintha körben forognánk. Ahogyan a klasszikus stílusban, akár Haydnnál is: a mű eleje és vége egyértelműen rögzíti a hangnemet, határozott akkordokkal eligazít a folyamatban, ám közben azért a mű ide-oda csapong, mégis úgy, hogy a fonalat soha ne veszítsük el. Megvan a főtéma - a főszereplő -, de bizonyos helyeken a melléktémák valamelyike válik hangsúlyosabbá, kidolgozottabbá; vannak sűrű, drámai pontok, és vannak szórakoztató apróságok, kis táncos betétek; a bölcs és ironikus (saját bevallása szerint sem mindentudó) elbeszélő meg-megszólal, ezek a hangok felelnének meg Haydn kis humoros meglepetéseinek.
A történet gerince egy fiatal zsidó karriertörténete: a kismartoni gettóból Eszterházára érkező Abeles Izsákot - véletlenül? szeszélyből? kísérletképpen? bonyodalmas pénzügyi megfontolásokból? - befogadja és a herceg szolgálatába állítja a birtok mindenható ura, a herceg után a második, az olasz-német Rahier jószágkormányzó. Abeles Izsák volna Esterházy lakája - de hát Esterházy lakája itt mindenki, Rahier csakúgy, mint Haydn, az énekesek, az építésfelügyelő, a kopisták (kottamásolók), a mesteremberek vagy a két ügyeskedő és hasznavehetetlen írnok, Seedoch és Virágh, akik mintha egy későbbi Esterházy Termelési-regényének lapjairól léptek volna elő. Esterházy herceggel csak a bécsi udvar van egy szinten, a császárnő (Mária Terézia) és a leghatalmasabb bécsi urak; a nyugat-magyarországi (meg a sok más helyen lévő) uradalomban mindenki csak őt szolgálja. Az olvasó szeme elé is csak ritkán kerül magas személye; többnyire csak intézkedéseiről, utasításairól vagy elképzeléseiről értesülünk, kicsit belelátunk feleségéhez fűződő nem épp felhőtlen viszonyába.
Ez volna tehát a történet? Aligha. Egy történet nincs, csak történetek vannak, epizódok, fontosabbak és kevésbé lényegesek. A fejlődésregény vagy karriertörténet csak nyomokban bontakozik ki előttünk: látjuk Abeles Izsák felemelkedését, látjuk futó viszonynak induló szerelmét a szép olasz énekesnővel, Anna Zanninivel; érzékeljük szorongását, igyekvését, megfelelni akarását és rettenetét, amikor sötét árnyékként átsuhan fölötte a gyanakvó antiszemitizmus. De hiába veszi át a szót a regény egy pontján, hiába mondja el saját történetének egyes részleteit ő maga, sem őt, sem szerelmét, senki mást sem ismerünk meg nagyon alaposan. Simko regénye annyiban korántsem klasszikus, hogy kerek, minden részletükben kidolgozott, alakuló, meg- és kiismerhető jellemek volnának benne. Nem illúziókeltő olajfestmény, inkább tollrajzok vagy akvarellek sorozata; mindenki kap néhány jellemző vonást, értesülünk fontos tetteikről, jellegzetes kapcsolataikról; a mozgás, a tevékenység, a funkció és a viszony a fontos - nem a gondolkodásmód vagy az érzelemvilág alapos feltérképezése. Zajlik ezenkívül egy másik szerelmi történet, az egész Eszterházát elbűvölő énekesnő, Flavia Pozzi kergetőzése Lobkowitz szerecsen komornyikjával; ők ketten aztán váratlanul eltűnnek a szemünk elől, csak hiányuk marad velünk, a nosztalgia.
Nem szól ugyanakkor a regény Abeles Izsák asszimilációjáról vagy emancipációjáról: Esterházy udvara nem multikulturális ugyan (egyetlen magas kultúra az uralkodó), de befogadó, toleráns világ, ahol megtalálja a helyét bárki, bármilyen nációból vagy rétegből származzék is. Egyébként is: a szakáll- és pajeszvágáson kívül semmit nem látunk abból, hogy hogyan, milyen konfliktusok vagy belső vívódások árán találja meg Izsák a helyét a birtokon. És nem is történelmi regény - bár az elbeszélő rendkívül járatos minden részletben, adatai feltehetően pontosak (legalábbis meggyőzően kelti ezt az illúziót). De mégsem ez az érdekes: mindaz, amit a nagybetűs történelemből látunk, csak segédegyenes, esetleges kiegészítés, anekdotikus részlet.
Dušan Šimko, mint a fülszövegből megtudtam, kassai születésű szlovák, 57 éves, 68 óta Svájcban él, földrajztudós, szlovákul ír. Hogy mennyire termékeny, menynyire befutott, mekkora irodalmi gyakorlata lehet, azt nem tudom - a fülszöveg szerint mintha ez volna az első regénye. De ez a regény arról tanúskodik, hogy Šimko nagyszerű regényíró: nagyon nagy tudatossággal, ha úgy tetszik, profi módon, ugyanakkor érzékenyen, bölcsen, finoman ír, a regény lukacsos, körkörös, szeszélyes szerkezete bámulatosan kidolgozott, emlékezetes teljesítmény.
Ezzel persze még mindig nem tudtam megragadni, mitől annyira élvezetes, jó könyv az Esterházy lakája. Ez a legérdekesebb kérdés: mitől olyan jó regény ez, holott mintha nem is lenne benne semmi különös; sem izgalmas történet, sem látványos trükkök, sem hasonlíthatatlan stílus, nem kényszerít olvasójára erős világképet vagy értékrendet, semmire nem lázít, semmit nem forgat föl. Első próbálkozásként kezdhetném a végén: hogy nemcsak az szomorítja el az olvasót, hogy le kell tennie a könyvet, be kell fejeznie kellemes bolyongását a fényes, otthonos eszterházi ligetben - hanem annak a világnak a vége is, amelyet a regény megjelenít. Esterházy Miklós meghal, Haydn pedig levelet ír, készül arra, hogy elhagyja Eszterházát - szívesen menne Bécsbe vagy bárhová; Abeles Izsákra sincs többé szükség, elhajózik a végül feleségül vett Annával Amerikába. Haydnra a hatalmas londoni sikerek várnak, Izsák jól menő brooklyni zöldségkereskedőként öregszik meg. Ez a gyors, kiábrándító, groteszk lezárás, amely visszamenőleg mutatja meg, hogy végül is az egész aranykor a fényes hercegtől nyerte el ragyogását, s amely fájdalmas nosztalgiát kelt az olvasóban, mesteri fogás; mindaz a számtalan apróság, kicsinyes nyüzsgés, ami Esterházy Miklós Fertődje volt, a gyors vég miatt is megszépül, bearanyozódik, egy nagy terv részévé válik.
De nem lehet a végén kezdeni: mert alig kezdünk a könyvbe, máris elragad, s egyáltalán nem csak az utolsó lapoktól lesz olyan élvezetes, izgalmas, keserédes olvasmány. Egy másik tippem a regény klasszikus jellege volna: úgy jeleníti meg a klasszikus korszakot, hogy közben maga is a klasszikus hagyományokat követi; úgy mutatja meg ennek a letűnt és máig sokunknak gyönyörűséget szerző kort, hogy a sima, makulátlan homlokzat mögötti kicsinységeket, szenvedélyeket és intrikákat, esendőséget és földhözragadtságot, önös érdeket és hatalmi ambíciót is föltárja. Eközben az imitáció klasszikus eszközével él: tiszteletben tartja a hagyományokat, picit igazít rajtuk, alakítgatja őket - de követi (vagyis imitálja) a régi mintákat. Nem leleplez: nem az a célja, hogy mindenáron a fonákját mutassa meg a ragyogó felszínnek, hanem inkább azt az emberi (nagyon is emberi) munkálkodást és persze gyengeséget is, ami létrejöttéhez szükséges.
Ha Esterházy Miklós hercegről mindez nem is jutna eszünkbe, gondoljunk csak Haydnra. Építkezés, kompozíció, minden kiszámítható, minden klasszikus - ugyanakkor ott vannak a folytonos kis meglepetések, a váratlan fordulatok; a zsánerképek és a zubogó szenvedély; a szerelmes sóhaj és a melankólia. Valahogy így ír Dušan Šimko, és ilyennek ábrázolja Esterházy Miklós és Haydn világát. Még nem klasszikus könyv, de klassz.

VÖRÖS ISTVÁN:

A szeretetkényszer

Lehet az irodalmat félreérteni? Vagy nincs rangsor a különböző értelmezések között? Egy idegen nyelven hallott mondatot nemritkán félreértünk, nem csodálkozhatunk hát, ha az irodalom nyelvén megszólaló dolgok is ki vannak téve a félreértés veszélyének. Az irodalom nyelv lenne a nyelvben? Nem egészen, de a nyelve nem azonos az általa fölhasznált anyanyelvvel. Tegyük föl másképp a kérdést. Félre lehet-e érteni egy nemzet irodalmát? Az az érzésem, hogy ez történik a magyar kultúrában a cseh irodalommal. Persze nagyon termékeny félreértésről van szó. Arról a könnyedség, humor, egyszerűség, átlátható mélység és önirónia iránti vágyról, mely a magyar olvasót a cseh irodalom fogyasztójává tette. A magyar olvasó elsősorban ezt keresi és ezt találja meg a cseh irodalomban. Persze sok minden más is megvan ott Hašeknél is, Čapeknél is, Hrabalnál is, Kunderánál is, de elvész. Nem a fordításnak esik áldozatául, hanem az olvasásnak. Mikor egy magyar olvasó kézbe vesz egy cseh könyvet, már pontosan tudja, mit fog benne találni.
De Jaroslav Durych könyvével most különösen nehéz dolga lesz. Ez a könyv nem vicces, nem könynyen olvasható, nem szórakoztató, nem életes, nem ironikus, nem józan, nem világi. A fülszöveg elárulja, hogy "a könyv cselekménye a Szudéta-vidéken, a második világháborút követő kitelepítések után játszódik". Fontos háttérismeret, de a regény fikcióján belül semmilyen módon nem igazít el bennünket. Ez a regény nem politikai, nem korfestő, nem dokumentarista, nem realisztikus, sőt nem is regény a szó hagyományos vagy kísérleti értelmében. Ez a regény misztikus iratokkal, szentéletrajzokkal, teológiai traktátusokkal, misztériumjátékokkal mutat hasonlóságot. Ha valami hiányzik belőle, akkor az az irónia. Öröm egy ennyire iróniamentes könyvet olvasni. A XX. század egyik legfontosabb regény-adalékanyagának általában az iróniát tartjuk. Az irónia szinte észrevétlenül ott van mindenben. Jelenléte tartósít, korszerűvé tesz, és garantálja a szerző értelmes önkontrollját, szavatol a minőségért. A huszadik század kedvenc irodalmi fűszere az irónia. Durych már-már ironikusan tagadja ennek a fűszernek az elengedhetetlenségét. Az első bekezdésben ezt olvashatjuk: "már ötödik napja voltam úton, amikor rájöttem, hogy otthon felejtettem a legfontosabbat, nevezetesen a bölcsességemet. Hát ez még nem fordult elő velem." Ironikus mondat? Nos, lássuk be, az. De hát itt a XX. századi cseh próza egyik nagymesteréről van szó, aki világosan jelzi, hogy honnan utazunk el. A bölcsességből, az ironikus megfontoltságból, hogy beérkezzünk a pátosz szűk hegyi völgyei közé, ahol a pillantásunk minduntalan az ég felé siklik. Ha meg nem, kifosztott, embere vesztett tájat látunk. Otthon hagyja az iróniáját, mert olyan helyre utazik, ahol másoknak mindent otthon kellett hagyniuk, amikor örökre elmentek. De a történelmi háttér szinte mindegy. Romos épületeivel, szekereivel lehetne száz évvel korábbi is a történet, és lehetne akár száz évvel későbbi is. Hogy itt csakugyan csehek és németek konfliktusáról lenne szó, azt pedig szintén nem vehetjük biztosra. Az elüldözött és meggyalázott lány, aki visszatért falujába, inkább a tágabb értelemben vett övéire haragszik, mert ők tették tönkre. De nekik már meg is bocsátott. Az öreg, aki a vezeklés múlt században olyan ritka gesztusától hajtva jön a szép és üres tájra, sorsszerűen találkozik a lánnyal. Előtte egy út porában sütkérező viperára bukkan, és egy temetetlenül a ravatalon maradt, bomló tetemre egy templomban. A lány és az öreg életre-halálra mérkőznek egymással, de nem egymás ellen. A férfi, akiről semmit sem sikerül kideríteni ellenfelének, a szenvedéseit akarja megtudni, mert szentnek látja a sokat szenvedett lányt. Kapcsolatukban végig ott vibrál a középkori szentéletrajzok fojtott erotikája és a misztikus iratok naturalisztikus metaforakincse.
Az, amit a cseh irodalomról tudni vélünk, nem elegendő ennek a szövegnek a megértéséhez. Nem mintha kifejezetten az értelemre kívánna hatni. A főszereplő a bölcsességét otthon hagyta. Haza viszont nem akar térni. Vezekelni akar, de nem tudjuk, miért. Valószínűleg nem a saját bűnei miatt. De a mások bűnei is a mi bűneink. És találkozik a lánnyal, aki már vezekelt. Nem a saját bűnei miatt. Szeretné ezeket a lány ellen elkövetett bűnöket megkaparintani, hogy segítségük révén bejárhassa a saját üdvtörténetét. A lány hol papnak nézi, hol magának a sátánnak. Fél tőle. Félnek egymástól. A félelmen, megértésen, vallásos tiszteleten és az ellenük irányuló bűnökön keresztül beleszeretnek egymásba. Nem az ő választásuk ez, kényszer. Szeretetkényszerben vannak, és engedelmeskednek a parancsnak. Semmiben sem illenek össze, a regény végén mégis együtt maradnak, hogy gyerekeket nemzzenek.
Ami addig történik, felér az őrülettel. El kell földelni a rothadó két halottat a koporsóban, akiket ott felejtettek a templom sötét és szentségét vesztett terében. El kell viselni egymás közellétét, egymás bizalmát, egymás álmatlanságát, egymás kíváncsiságát. Együtt kell beemelni a rohadó testeket a sírba és irigykedni rájuk a kapott ölelés miatt. Aki ezt megérti, mindent ért az emberi sors mélységéből. Nagyon messze járunk az iróniától, az önfeledt nevetéstől. Amit olvasunk, Kafka vízióival rokon, de nem abszurd, hanem misztikus. Ahogy Jaroslav Durych lát, szintén nincs meg vagy csak alig-alig van meg a magyar irodalomban, de épp a másik oldalról hiányzik, mint ahonnan a cseh irodalom érkezni szokott. Aki ebbe a könyvbe belép, felhagyhat minden könnyedséggel. Másik cseh nyelv szólal meg (még a magyar fordításban is), mely ellenáll az értelmezésnek, de fokról fokra enged az olvasásnak.

Az ÉS könyve júniusban

MIKOLA GYÖNGYI:

Az irodalom szíve és faragott sárkányai

(Novella, amelyben kísért valami)

Mintha Darvasi László visszametszette volna saját gazdagon termő, ám helyenként fölöslegesen túlburjánzó "mesefáját", így újítva meg azt: most minden korábbinál egyszerűbb, elvontabb és kristályosabb szerkezetű művét tarthatjuk a kezünkben. A kötet két ciklusból áll, melyből az első, a Kutyavadászok Lojangból 17 átlagos terjedelmű novellát tartalmaz, a Csin Akadémia című, második rész pedig a rövid novellaformát is tovább bontva rövid történetek, aforizmák, képeslapok, töredékek, talányok, kommentárok és egyéb "bejegyzések" változatos mikroelbeszéléseit nyújtja. A két ciklus között különös öszszefüggéseket fedezhet föl az olvasó: például az első rész történeteinek váratlanul eltűnő hőseiről a második részben, a Csin Akadémia "jelentéseiben" és feljegyzéseiben kapunk újra hírt; vagy olyan analógiákat találhatunk, mint a novellák helyszíneként gyakran szereplő lojangi út és a Csin Akadémia nyomozásainak tárgyát képező Lao Szu útja közti megfelelések. Ily módon a második rész az elsőnek sajátos fiktív utóiratává válik, s mint ilyen, a zárt narratív szerkezetek fölbontásaként, megkérdőjelezéseként és visszavonásaként is értelmezhető. A kötet rövid terjedelmét a fikció többrétegűsége, a fiktív dimenziók és elbeszélők megsokszorozása ellensúlyozza, s ezáltal ez a kis könyv úgy is olvasható, mint egy potenciális, soha el nem készülő, de folyton íródó regény. Akárcsak az Első építkezés című, első novellában szereplő különös építménynek, ennek is csak az a titka, "hogy most már mindig építeni fogják, de soha nem fejezhetik be".
Amikor első kötete kapcsán értekeztem Darvasi prózájáról A történet rehabilitálása című (több nagyra becsült kollégám által előszeretettel félreértett) írásomban, sokat hezitáltam, hogy nem a mese műfaji megjelölése volna-e alkalmasabb a Darvasi-szövegek megnevezésére. Akkor azért is döntöttem a tágabb jelentésű "történet" mellett, amelyet persze roppant nehéz definiálni (meg sem kíséreltem), mert A veinhageni rózsabokrok, Darvasi első prózakötete nemcsak klasszikus értelemben vett meséket tartalmazott, hanem a hagyományos novella is megtalálható volt benne, illetve az írásokban keveredtek az egyes rövidprózai formák műfaji jegyei. A Darvasi-próza alakulástörténete azóta azt mutatja nekem, hogy az sem lett volna pontatlan vagy leszűkítő, ha mesét írok történet helyett.
Michel Tournier egyik szép eszszéjében (Kékszakáll, avagy a mese titka) olvasható a mese alábbi meghatározása, mely tökéletesen alkalmazható Darvasi prózájára is, jól megvilágítja történeteinek műfaji karakterét: "Félúton a novella brutális sötétje és a rege kristályos áttetszősége között helyezkedik el a mese, eredetére nézve keleti is, népi is: áttetsző közeg, de nem átlátszó, tengerszín mélység, alakok rajzolódnak ki benne az olvasó szemének, de egészen megfoghatóvá nem válnak számára. Nem véletlen, hogy a XIX. századi fantasztikus mese előszeretettel szerepeltet kísérteteket. A kísértet afféle megtestesülése a mese szövedékébe bújtatott s ezért rejtelmes filozófiának. A mese novella, amelyben kísért valami. Éspedig olyan kísérteties jelentés, amely megérint, gazdagít, de agyunkban nem gyújt világosságot... Gyermeteg példálózás vastag burkába csomagolt ősminták, monumentális mítoszok álruhásan, töredékesen, amint nagy hatalmú mágiájukkal az egyszerű történetek keretei közt sem fukarkodnak, alighanem ez a mese titka..." (N. Kiss Zsuzsa fordítása).
Darvasi ezúttal a keleti kultúra közegében fogalmazza újra meséit, és elég profi ahhoz, hogy a kínai novelláknak nevezett szövegek kínaiaknak is hassanak. Nem abban az értelemben, hogy a kínai elbeszélő irodalom darabjait utánoznák (még ha felfedezhetők is finom kínai mintázatok, a kínai művészet szemléletét idéző jelenetek az egyes írásokban), vagy hogy a keleti gondolkodás hatását mutatnák, hanem csak annyira, hogy az olvasónak meglegyen az illúziója a kínai hátteret illetően, ugyanakkor azonban a szövegek afelől se hagyjanak kétséget benne, hogy ezek egyszersmind a korábbi "magyar novelláknak" és a szerző eddigi műveinek közvetlen folytatásai. A kínai jelleg valójában csak "kísért" ezekben a szövegekben, s mint az egzotikus helyszíneken vagy régmúlt korokban játszódó mesék általában, ezek is éppen csak érintik egy tőlünk időben és térben is távoli kultúra mélységes tengerének a felszínét.
Ha mégis rekonstruáljuk a novellák földrajzi-történelmi (referenciális) utalásait, akkor a történetek háttereként az i. e. 221-206 között uralmon lévő Csin-dinasztia korszaka rajzolódik ki. Cseng császár (egy prostituált és egy kereskedő törvénytelen fia), aki uralkodása során felvette a Si huangti (legelső fenséges Isteni, Úr és Császár) nevet, a "hadakozó fejedelemségek" korának nevezett 25 éves háború után egyesíti a birodalmat, egységes törvénykezést, mértékrendszert vezet be, kiépíti az úthálózatot. Ekkor kezdik építeni a nagy falat is, és Si huangti az a császár, akinek síremléke a 8000 egyénileg megformált cserépkatonából álló hadsereget rejti magában. Az i. e. 213. évben Si huangti elrendeli a magántulajdonban lévő klasszikus művek (többek között Konfuciusz írásainak) elégetését, nem egy írástudó is a lángok között leli halálát. (Jóllehet ő maga is költő, verseket ír a halhatatlanokról, ezek azonban nem maradtak fönn.) Új fővárost épít, Ksziant, ide teszi át a birodalom székhelyét a korábbi fővárosból, Lojangból. Amikor 49 évesen meghal, fia követi az uralkodásban, aki azonban nem örökli apja szellemi képességeit, és hamarosan el is veszti a trónt.
A gyakran emlegetett Lojang ma több mint egymilliós város a Lo folyó partján, a Csin-korszak előtt és után birodalmi főváros. A legenda szerint itt dolgozott levéltárosként a Tao-te King szerzője, Lao-ce, Konfuciusz is itt találkozott vele i. e. 517-ben. A kínai mitológia több kinyilatkoztatásnak tekintett irat eredetét úgy magyarázza, hogy azok valamely folyóból bukkantak fel. (A Lo folyóból származik például a Kilenc Cikkely, amely a kormányzás szabályait tartalmazza.) A folyóból való felbukkanás mitologémája a kinyilatkoztatásokat a természeti törvények megnyilvánulásaiként állítja az ember elé. Lojang tehát rendkívül ősi szellemi központ, szent hely, mely hoszszú évszázadokon keresztül őrzi és táplálja az isteni tudást.
A Csin Akadémia ötlete pedig Si Naj-an Vízparti történet című regényéből is származhat (melyről említés is történik az egyik novellában), itt olvashatunk a Hanlin Akadémiáról, így hívják a császári kancelláriát. Darvasi könyvében a Csin Akadémia jóval tágabb és elmosódottabb jelentésben szerepel: a mindenkori hatalom adminisztrációja mellett a tudás hatalmi intézményeit, illetve a mindenkori írástudók mozgásterét is reprezentálja.

(Egy kínai kritikus)

Liu Hszie, az egyik novellában is megidézett híres kritikus az i. sz. V. és VI. század fordulóján hozta létre az addigi kínai irodalmat rendszerező nagy esztétikai művét, mely a Ven-szin tiao-lung, azaz Az irodalom szíve és faragott sárkányai címet viseli. Liu Hszie ezt írja a mű előszavát lezáró versében (minden fejezetet összefoglal pár soros költeményben): "Az életnek megvannak a maga határai, / Aminek pedig nincsen határa, az a tudás. / ... / Meredten állok, mint forrás vizében a szikla, / Ízlelgetve az irodalmi művek írásjegyeit. / Ha az irodalom valóban "hordozza a szívet", / Akkor az én szívemnek van min nyugodnia" (Tőkei Ferenc fordítása). Fontos tudni, hogy a "szív" (szin) nemcsak az érzelmek központjának metaforája, hanem a dolgok "velejét", "lényegét" is jelenti, vagyis a "szív" az "elme" értelmében is használatos; a "ven" pedig más összefüggésekben a dolgok külső megjelenését, formáját jelöli, és az irodalom gyűjtőfogalma mellett a "mű" megnevezésére is szolgál. Liu Hszie kérdését, hogy hordozza-e az irodalom a szívet, más szavakkal és leegyszerűsítve talán úgy is megfogalmazhatnánk: releváns-e az irodalom tudása, az irodalmat létrehozó elme ad-e valamilyen alapot a szemléletnek.
Darvasi új kötetének is egyik központi problémája az emberi tudás természete általában, s a képzelet (imagináció) szerepe az ember életében. A könnymutatványosok legendájának, nagy regényének sokszor megismételt, meglehetősen differenciálatlan parancsa, a "nem kell mindent tudni", vagyis a Darvasi műveire oly jellemző furcsa "ismeretelméleti kétely" itt sokkal árnyaltabb megközelítésekben jelenik meg. (Így utólag kezd derengeni az is, mire irányulhatott ez az oly nagy szenvedéllyel kimondott tiltás a regényben: a mese forrásának tekintett rejtélyt, az áttetsző alakokat, bizonytalan körvonalakat, az imagináció félhomályát akarhatta védeni a mindent kikutatni igyekvő szellem reflektoraival szemben.)
A lojangi kutyavadászok álma című történetben így teszi föl a kérdést a képvizsgáló a festészetrajongó császárnak: "Minden igaz mondathoz tartoznia kell egy helytelen állításnak, uram. De mi van akkor, ha a hazug állításhoz nem tartozik igaz állítás? Ha azt állítjuk, nincsen isten, ez nyilvánvaló hazugság. Ám hogyan élhetünk s mit tehetünk, ha egy nap arra döbbenünk, sehol sem lelhető föl ennek a hazug állításnak az igaz párja? Egyszer egy híres és nagyon tehetséges festő fölkötötte magát, mert úgy érezte, nem tudja hitelesen megfesteni a kutyáját, egy buta kis korcsot." Maga a történet pedig arról szól, hogy a császárnak, aki addig a legmagasabb rendű és legszemélyesebb szépség megnyilvánulásainak tekintette legjobb barátja képeit, a festő halála után az udvarba látogató lojangi képvizsgáló bemutatja, hogy a képekről pontosan az eddig látottak ellentéte köszön vissza: "mindenütt rejtett romlás, árulás, halál". (Akárha a Harmonia caelestis - Mennyei harmónia! - és Javított kiadásának szimbolikus története volna - futott át az agyamon a novella olvasásakor.)
Ennek a novellának ellentétes párjaként állítható Tien Tan hadvezér története, melyben a kudarcot kudarcra halmozó hadvezért a birodalom legsötétebb, legkietlenebb szegletébe száműzik, ahol azonban "egyszer minden embernek felkel a Nap", és "mindaz látható lesz, ami különben csak lehetne". Mintha a mese forrásvidékén járnánk ("homály uralta a földet"), ahol csak az igaz, amit elképzeltek, és ha "valami túlságosan valószerű, az nem valóságos". Tien Tan megtehetné végül, hogy elhagyja őrhelyét és visszatérjen a hadsereghez, de a titokzatos napfelkelte varázslata egy égi látomásban megjelenít előtte mindent, amit elvesztett vagy soha nem kapott meg, s ő, bár végül elmehetne, mégis ott marad őrizni ennek a különös kozmikus mosolynak az emlékét.
A képzelet (imagináció) olyan rejtélyes mentális erőnek mutatkozik a novellákban, amelyről feltételezhető, hogy katasztrófákat képes előidézni, de meg is fékezheti azokat. A kutyavadászok a könnymutatványosok távoli rokonai, ám az ő "létezésük" még a mese fiktív terében is megkérdőjeleződik. Liu Hszie külön műfajként különíti el esztétikájában a talányt: "A talány szó jelentése "elrejteni". A talány ugyanis csalóka szavakkal elrejti előlünk a valódi gondolatot, vagy ravasz hasonlat segítségével mutat meg bizonyos dolgokat." Az elrejtés, elrejtőzés gyakori mesei elem a novellákban: eltűnik az erdőben a herceg hűséges szolgája, az egyik szereplőnek "kert-rejtőző" a foglalkozása, megszökik a már emlegetett építész, nyoma vész Han felügyelőnek, mert fölfedezett valamit egy ártalmatlannak látszó tájképen. És eltűnik, majd újra váratlanul fölbukkan Lao Szu útja is. Ez a fehér kövekkel felszórt út a minden utazásban, magában az élet-útban eleve benne rejlő ismeretlen, váratlan, kiszámíthatatlan elem, "bizonytalansági együttható" képi megjelenítése. (Újabb emlékfoszlány Mészöly Saulusából: "A történeteknek nincs végük, elvesznek, mint Kedmah." Nyilván nem véletlen, hiszen a Lao Szu útja eredetileg önálló írásként szerepelt a Jelenkor Mészöly-számában.) Darvasi kínai meséinek éppen az az újdonsága, hogy a korábbi műveiben eluralkodó fatalizmussal szemben sokszor éppen önmaguk megfejthetetlenségét tematizálják, nincs egyetlen befejezés, a talánynak nem lelhető föl "helyes megfejtése". A "van" és a "lehetne" egy új modalitásban oldódik föl, amelyre nincsen szó, viszont el lehet mesélni.
Versben összefoglalva: Amit már meguntunk, lám, újra érdekessé válik, / ami kihunyni látszott, újra felparázslik / - a szív erősebben lüktet a sárkánymaszk mögött.

GYÁRFÁS PÉTER:

Kiállítás

Fiatalnak maradni?

Tizenöt-húsz éve a kultúrpolitikára és a nehezen mozduló kritikára volt jellemző, hogy az olyan, negyedik X-üket már átlépő, kísérletező, neoavantgárd alkotókat, mint Nádler István, Hencze Tamás vagy Bak Imre, szándékosan infantilizálva tevékenységüket és eredményeiket, "fiatal művészeknek" nevezték. Lefordíthatjuk ezt a minősítést: korszerűségnek és minőségnek. Ma sokan irigyelhetnék ezt a besorolást, de az egymásra torlódni látszó generációkban nehezebb - akár ilyen értelemben is - fiatalnak, rugalmasnak lenni, a körülményeket egyszerre alakítani és azokhoz alkalmazkodva értéket teremteni (s piacon maradni).
A most ötvenéves Barabás Mártonnak még szerencséje volt a fenti értelemben vett fiatal művészi létet megélni valóban fiatalként, több műfajban alkotva színvonalas, a befogadók (ideértve a műgyűjtőket) és a "hivatalosság" számára egyaránt elfogadható műegyüttest létrehozni. Barabás - s ez a mostani, a Szinyei Szalonban megrendezett tárlatán látható újabb képein is jól megfigyelhető - voltaképpen sohasem tudta, de nem is akarta megtagadni főiskolai indíttatását: a Kokas-iskola belső forrongásokat expresszionista módon, tépett képfelületekkel megjelenítő világát. Sajátos, avantgárd utáni eklektikának nevezhető stílusát néhány jól körülhatárolható motívumból és anyagból (akantuszlevelek, zsiráfok, spirálok, csigák, térbeli háromszögek, lámpák, zongorabillentyűk és zongorafedelek) felépülő festői-tematikai rétegzettség jellemzi. A sötétebb foltok találkozásából kibontakozó feszültséggócokat kordában tartó, az érzelemkivetülésektől távolságot teremtő, azokat hűvösen elegáns, érzelemmentes módon megfestett monokróm színsávokkal ellensúlyozó, s ezek zenei ihletettségében-szerkesztettségében az érzékekre ható, összhatásában a racionalitás világát sugárzó képeit a történeti festészet és az avantgárd eredményeit összefogó, finoman klasszicizáló módon teremtette meg.
Barabásban mindig is megvolt az a jó értelemben vett konzervativizmus, amely hajlamossá és érzékennyé tette az olyan, a (neo)avantgárd irányából szemlélt és a művészettörténetből "kirekesztett" fejlemények iránt, mint a múlt század elejének művészetét még valamilyen módon meghatározó történeti festészet-szobrászat alkotásai vagy a századvég/századelő közterületeinek megformálása. Metafizikus városidézeteivel annak adott nyomatékot, hogy e teljesítmények ellenpontként, fontos kísérőjelenségként való ismerete és feldolgozása nélkül számára (sem) írható meg egyoldalú torzítások nélkül a hazai művészettörténet.
Barabás művészetében a fiatalos kísérletező kedv megmaradt. A fiatalság mint életkor éppúgy magával hozta a változásokat, ahogyan a képzőművészet helyének, recepciójának egész struktúrájának átalakulása is. A kettő pedig Barabás esetében összeesett, egybecsengett. A stílusirányoknak a Barabás által is képviselt új szenzibilitás által megtestesített s a késő nyolcvanas évekig tartó egymásra épülése/egymást tagadása, az avantgárd/neoavantgárd egyre szűkebb területre húzódó dialektikája helyett a fiatalok egy új beszédhelyzetet alakítottak ki, a mediális eszközöket és a piaci marketinget egyaránt alkalmazva.
Barabás a "fiatalkori" képek (mint például a Hétbillentyűs vízizene) fegyelmezettségének, összefogottságának, harmóniájának önreflexív felbomlasztásával válaszolt e (művészet)történeti helyzetre. A minden eddiginél erősebb és intenzívebb expresszív foltképzésű felületen-alapon, mint az enyészpontba zuhanó képtér-elemben egymás mellé rendelt, elszabadult, önmagukban létező, egymással kapcsolatot nem tartó barabási motívumok lebegnek. Az aleatorikus kompozicionális rend a korábbi művek metafizikus csöndjének aurája helyére lépő "barokkos" káosz leképezésére tett kísérlet adekvát eszköze (a barokk spirituális rendeltetése nélkül). Az olyan újabb képekben, mint a Kettős ív zongorafedélen (Ezredvégi kaleidoszkóp) vagy a Kicsorbult reggel tondóján érzékelhető még valami haláltáncszerű, amelyet - ellentétben Ensor vagy Munch műveivel - minden közvetlen emberi kötődéstől megszabadított-elidegenített tárgyaival játszat el Barabás, s kölcsönös kínjainkon legföljebb Kandinszkijtól származtatható dekoratív díszítőmotívumuk játékosságával próbál enyhíteni.

(Barabás Márton Két félnap című kiállítása.)

BOROS GÉZA:

Vizualitás

Piros lap, piros lapát

A múlt hét végén új szimbólumokkal gazdagodott a honi politikai kultúra: a kék cédula és a vörös szegfű mellé a piros lap és a piros szemeteslapát is bevonult a politikai jelképtárba. A Batthyány-örökmécsesnél tartott tiltakozó nagygyűlés résztvevői több száz piros lapot "osztottak ki" a titkosszolgálati múltja miatt lelepleződött szocialista miniszterelnöknek, miközben lelkes polgári háziasszonyok D-209-es feliratú, piros műanyag lapátokat emeltek a magasba. ("Mondjon le!" - skandálták.)
Az előkép - mint oly sokszor a politikai marketingben - a kereskedelmi reklám háza táján keresendő: a piros lapos ötlet a pirost alapszínként használó MédiaMarkt áruházláncnak a focivébére időzített reklámkampányából származik: egy felspannolt bíró piros lapot oszt ki a gyenge márkáknak és a magas áraknak. A szemétlapát sem újdonság, szemiotikai pályafutását a rendszerváltáskor kezdte mint antikommunista motívum az MDF tavaszi nagytakarítást ígérő választási plakátján. Igaz, ott nem piros volt. A jel sem akkor, sem most nem azonos a jelölttel, azaz nem a lapát az, amit lapátra kívánnak tenni. (Következetes alkalmazás esetén most a lapátnak narancssárgának kellene lennie, hacsak a demonstrálók a színválasztással nem a szemétlapát értelmén túlmutatva a "vörös szemétládára" kívántak asszociálni.)
1990-ben volt egy még híresebb, a rendszerváltás egyik emblémájává vált plakátja is az MDF-nek, az Orosz István tervezte "Tovariscsi, konyec!", amelyen egy szovjet katonatiszt hátát láthattuk. A reaktiválódott Inconnu Művészcsoport jóvoltából a napokban megszületett a plakát remixe: az alak megfordult, aki nem más, mint maga Kovács László! A tüntetésen ez a műtárgy is szerepelt, továbbá felvonult a választási feketekampányból ismerős fénymásolatokból is néhány jeles darab. Magas tetszési indexet ért el például az a falragasz, amelyen Medgyessy Péter kezet ráz Kádár Jánossal. (Felirat: "Ez kell nekünk? Nem! Négy év múlva már késő lesz!") Az 1986-os pénzügyminiszteri eskütételkor készült fotón a mosolygó, ifjú káder tisztelettudóan hajtja meg a fejét a neki gratuláló pártfőtitkár előtt. A feketekampányban előszeretettel alkalmazott, lejárató célú képmanipulációkkal szemben ebben az esetben a történeti hitelességen van a hangsúly, a dokumentumfotó nyers, leleplező erejét használják fel a politikai üzenet hatásának a növelésére. Az MTI fotóarchívumából származó kép a kampány idején az interneten is széles körben elterjedt. A CEU Nyílt Társadalom Archívumának elektronikus kampánylevél-archívumában (www.osa.ceu.hu) több verzióban is fellelhető. Az egyik változaton például a teljes kompozíció látható Lázár Györggyel kiegészülve, a következő szöveggel: Medgyessy: "Számomra a kormányzás szolgálat!" Lázár: "Tudjuk..." - "És Ön?"
Egy másik képen főhősünk Grósz Károly pártfőtitkárral ráz kezet (szerelés: Pierre Cardin nyakkendő és hosszú bőrkabát). Fölöttük az elhíresült Grósz-idézet: "Magyarországon osztályharc folyik, és ha nem tudunk az ellenséges, ellenforradalmi erőkkel szemben fellépni, akkor az anarchia, a káosz és fehérterror uralkodik el az országban!" A kampányképek ismeretlen alkotóinak nyilvánvaló célja a szocialista miniszterelnök-jelölt "kommunista apparatcsik"-múltjára való figyelmeztetés volt, a széria a jobboldal által sulykolt "Kádár (Kun Béla) népe kontra Szent István népe" sztereotípia képi támogatására szolgált. Az eset egyúttal jól példázza a műfajok közötti átjárhatóságot is. Valószínűleg a világhálón terjesztett képfeldolgozás készült előbb, s ennek köztéri mutációja a feketekampányban használt plakát, amelynek változataival mostanában bizonyára még találkozni fogunk. Így utólag persze kissé másként nézzük ezeket a képeket (lásd: jelentésréteg-módosulás). "Az egész kap fogni még egy vajszínű árnyalatot." (E. P.) Sőt a vajszínű árnyalat is kap fogni még egy vajszínű árnyalatot. És lőn, kapott.

BÁRON GYÖRGY:

Film

Az animáció harsány bája

Animációsfilm-fesztiválon lenni jó. Ezt az ott lévők nem tudják, honnan is tudhatnák, elvégre ők mindig ilyenekre járnak, el sem bírják képzelni, mennyivel kellemesebb az, mint egy játékfilmszemle. Kevesebb körötte a pénz, a hiúság, a pompa, a reklám, szóval a zűrzavar, ami a legtöbb fesztivált belengi, tökéletesen lehetetlenné téve ott a nyugodt filmnézést. Zárt csapat az animációsoké, kicsiny, összetartó nép, jól ismerik egymást, együtt vonulnak fesztiválról fesztiválra. Másfajta emberek, mint a játékfilmesek. Nem érintette meg őket (még) a gőg. Talán azért, mert ez egy buherálgatós szakma. Nem elég lerakni a kamerát, aztán lesz valami a képen. (Lesz, valami.) Semmit nem ád magától az úr: fát, épületet, tájat, állatot, embert. Újra kell mindent teremteni, azaz: animálni. A játék- és dokumentumfilmes másol, az animációs teremt. Erre akár büszke is lehetne, de azt meghagyja a nagykamerás kollégáknak. Ő szerény, mert tudja, milyen fáradságos, bíbelődő meló a világteremtés. Hogy minden a helyére kerüljön: rét, hegy, ember, városok, utcák s fent az égbolt a holddal és a csillagokkal.
Akadnak persze köztük is, akik kacor királyként, fölvetett fejjel vonulgatnak a fesztiválváros terein, elképzelt fontosságuk balga tudatában, ám e különös nép tagjai többségében derék, iparkodó mesteremberek, akik tudják, hogy a művészetnek nem a művészi pózhoz van köze, hanem az iparhoz, a szakmához, a szellemhez és - igen - a szeretethez. Mintha az ő műveikben több lenne a szeretet, mint a játékfilmes kollégáikéban, s nemcsak azért, mert e filmek többsége gyerekeknek készült, hanem azért, mert valahogy ilyen szakma ez. Miként a cirkuszi bohócok, tűznyelők és zsonglőrök, az animációsok is gyermeki népek, még a komoly, drámai művészeik is - ezért jó, alighanem, köztük lenni.
Sétálgat az ember a magyar animációsfőváros, Kecskemét főterén, ahol a hatvanas évek rút szocreál modernitása találkozik a századvégi honi szecesszió legszebb házsoraival, elhalad Van Gogh szalmaszéke előtt, melynek háttámláját a szemle emblémája, a kétszarvú kecskefej díszíti, s ebben a zavart, zsúfolt térben szembesétál vele egy csillogó szemű, bodor fürtű kobold, aki mintha rajzfilmből lépett volna elő, vagy egyenesen Bilbó lenne ő A gyűrűk urából. Gyulai Líviusznak hívják, áldott kezű rajzoló, precíz és aprólékos, keze nyomán mesevilágok teremnek. Szindbád, Bon Voyage!, mondja egyik filmjének címével; Szindbádja rezesorrú csöves, aki a kukában mocskos szőnyeget talál, azon repül föl az égbe. Másik tündérmeséje, Az én kis városom olyan, akárha Hrabal, Menzel vagy Chytilová álmodta volna filmre: angyalian bumfordi emberkék lakják, gyanítom, maga Líviusz is odavalósi.
E városhoz közeli filmfalu lakója lehet a nála generációval fiatalabb Bánóczki Tibor, a Holtágban rendezője. Az ő falujában reszket a levegő az unalomtól. Pállott meleg van, nem történik semmi, a sínek az ürességbe futnak, mígnem... A Hipokaloric Group zenél, Cserhalmi György mondja az irodalmilag gondosan megformált monológot, a vásznon tompa kontúrú, pasztelles festmények elevenednek meg.
Egy másik ifjú festő tűnik fel a kecskeméti főtéren: Péterffy Zsófia. Apró mesefigura ő is, a szemében egy csecsemő naivitása, a hangja madárcsicsergés. Amikor vad, erős színekkel dolgozó festményfilmjéért, a A kalózok szeretőjéért átveszi a szemle megérdemelt nagydíját, láthatóan nem tudja pontosan, mi van, később, a fogadáson esik csak le a tantusz, hogy a sok nyertes között most ő az első.
Ködlovag, szellemalak sétál velünk szembe, áttetsző, akár a finoman metszett üveg, beszéde halk, vékony, mintha a szférákból jönne. Reisenbüchler Sándornak hívják, minden idők legmakacsabb magyar filmművésze, évtizedek óta készíti ugyanazt a kollázs- vagy montázsfilmet arról, amit elveszítettünk, s amire ő még emlékezik.
Két különös figura, távoli ismerős tűnik aztán elénk, a közeli sörfőzdéből jönnek alighanem, az egyik alacsony, mokány fehér bajszú férfi, keleties vonásokkal, olyan, akár egy szigorú sensei a távol-keleti karatefilmekben, társa hórihorgas ember, kicsit behúzott nyakkal, furcsán lengeti a hosszú karjait. Világhíres animációsok ők, fesztiválok sztárjai, itt a zsűrit erősítik. Az aprót Priit Pärnnak hívják, Észtországban él, Finnországban tanít, és elképesztő szürreális filmeket készít. Nála csak a langaléta brit, Phil Mulloy fantáziája merészebb. Ez a látszatra finom, decens angol úr véres-morbid pornókat gyárt, amelyekben ezerfogú szörnyemberek üzekednek, faszfejű idegen lények szállják meg a Földet. (Viszonylag) legszelídebb munkájában székekkel játszatja el a szeretkezési pozíciókat - ütemre mozognak-lihegnek a támlásszékek, ketten, egyedül és sokan a gyönyör ritmusára.
Hosszú ruhás, karcsú szépaszszony lép most hozzájuk, hogy elmondja, sokat tud a székek intim párosodási szokásairól ő is, elvégre nemrég csinált róluk szexfilmet. Phil szabadkozik, az enyém tán későbbi ugyan, de nem tőled loptam, mondja, persze, ki gondolná, hogy a zseniális Phil lopik, röhögnek mind a ketten, elvégre akkora a különbség a két ember és a két film között. A rendezőnőt M. Tóth Évának hívják, s ezen a szemlén Jelenések címmel dermesztően virtuóz apokaliptikus víziót mutatott be, komor, fekete-fehér rajzú világvégét.
A székekéhez képest A szentjánosbogarak nemi élete, amelyről Tóth Pál készített ellenállhatatlanul mulatságos és megható filmet, kifejezetten romantikusnak tűnik: míg a székek párosodásában a puszta technikát tanulmányozhatjuk, a világító kis bogárkák szexuális kultúrája csordultig tele érzelemmel és vágyakozással.
Szexben utazik ezúttal a magyar animáció hófehér nagyasszonya, Macskássy Katalin is - igaz, másképp, mint Mulloy. Ő a Parasztdekameron történetéből bábosított meg egy jó kis pajzán mesét a férjről, aki pénzért kölcsönadta egy utazónak a feleségét, megleste őket a kulcslyukon át, s ettől oly nagy vágya gerjedt, hogy rendbe jött a házaséletük. Ugyancsak a szex körül forog a fiatal Kollár László filmje, a Stop Gag Dog - bár abban keserűbb a humor, több a morbiditás és kevesebb a játékosság. Kövér férj és még dagadtabb feleség otthon, meztelenül, meztelen kutyával; férj zabál, henyél, böfög, majd lehúzza asszonyát a vécén, marad ő, az eb - és a halálos nyugalom.
Aztán Don Quijote közelg, égnek kunkorodó hófehér kecskeszakállal, kackiásra pödört bajusszal. Varga Csaba viseli ezt a maszkot, messze földön ő a legsikeresebb magyar animációs filmes, legyőzte és stúdióvá alakította át már az összes szembejövő szélmalmot. Most mégis a legpuritánabb kisfilmmel jött Kecskemétre, Hurok a címe, egy bogárról szól, ami folyton megpróbál talpra állni, mindhiába, mert mindig a hátára fordítja egy újabb hullám. A cselekvés folyamatosan ismétlődik Varga repetitív zenéjére, mintha állna az idő, melynek pergését a filmanyag folyamatos romlása-roncsolódása jelzi. Profán Sziszüphosz-, Küzdők- vagy Don Quijote-variáció ez, aligha véletlen, hogy Varga másik versenyfilmje félórás Don Quijote-adaptáció. Előbbi a legjobb kísérleti mű díját viszi el, utóbbi a város fődíját; kijön a színpadra a rendező, aki olyan, mintha a filmjéből lépett volna elő, s ez aligha véletlen. Elég csak végigsétálni a kecskeméti főtéren, hogy rádöbbenjünk: az animációs filmeknek még a legelrajzoltabb figurái is emberibbek, valóságosabbak, mint a legtöbb játékfilm hús-vér szereplői.

(Kecskeméti Animációs Filmfesztivál. Kecskemét 2002 június 12-16.)

PÁLYI ANDRÁS:

Rádió

Egy kultuszregény titkai

"Belefér"-e egy világirodalmi remekmű egy dokumentumműsorba? Különösen ha a regény, amelyről szó van - A Mester és Margarita -, nem akármilyen irodalmi remekmű, hanem szinte megjelenése pillanatától a modern huszadik századi próza igazi kultuszregénye. Hajlamosak lennénk azt hinni, hogy a nagy irodalmi klasszikusokhoz (Bulgakov vitathatatlanul közéjük tartozik) valójában csak az esztéták, az irodalmárok, a filoszok vagy a professzorok nyúlhatnak; holott éppen mert a kor egyik legismertebb és legrendhagyóbb alkotásáról van szó, amelynek kanonikus helye körül rég elcsendesült minden vihar, a mű fantasztikus sorsa, legendás keletkezése és csodával határos nyilvánosságra kerülése is sokat elárul magáról a korról, annak embertelenségéről és abszurditásairól. Batyuskov Szergej és Markovits Ferenc A mítoszteremtő című dokumentumműsora valójában ezt kívánta megragadni: A Mester és Margarita legendáját, hisz ez a mű abban is kivételes, hogy nemcsak irodalmi értelemben tart tükröt az elé a világ elé, amelyből született, hanem a körötte kialakult mítosz révén is.
A kézirat nem ég el - állítja A Mester és Margarita írója, aki saját kezűleg égette el regényének első, 1928-ban keletkezett változatát, hogy aztán egészen 1940-ben bekövetkezett haláláig dolgozzon a regény újabb változatán, amelyet így sem sikerült teljesen befejeznie. 1940-ben szó sem lehetett a mű megjelenéséről, ahogy Mandelstam, aki a jelek szerint a regénybeli Mester modellje volt, Cvetajevna és mások műveinek kiadásáról sem. Mitől történt meg mégis a hatvanas évek végén a csoda, miért látott akkor napvilágot a Moszkva folyóiratban a regény, még ha egyelőre erősen cenzúrázott formában is? Ez a kérdés csak egyike a sok Bulgakov-titoknak, amelyekhez még egy magyar vonatkozású is társul: A Mester és Margarita első magyar kiadása egyedülálló módon cenzúrázatlanul jelent meg abban az időben, amikor a magyar könyvkiadás, különösen az orosz irodalom tekintetében, szolgaian átvette a szovjet cenzúrát. E legendárium messze ágazik, s maga a műsor nem is vállalkozott rá, hogy minden idevágó anekdotát és részletet elmondjon, már csak azért sem, mert túlnőtt volna az adott kereteken.
A lényeget illetően nyilván igaza van a Bulgakov-kutató Hetényi Zsuzsának, aki szerint Bulgakov igazi ereje abban rejlik, hogy kora szovjet valóságával szemben egy "más világból hozott értékrendet" képvisel, annyira, hogy utólag sokan az írót egyenesen "a pravoszlávia letéteményeseként" tartják számon. Ez azért alighanem túlzás, hisz máig gyűrűzik a vita, Bulgakov maga istenhívő volt-e vagy sem, miközben az apja, tudjuk, ortodox teológus (felettébb érdekes volt e tekintetben Bulgakov unokahúgának a nyilatkozata), de kétségtelen, hogy a sztálini kor az írót se elnyelni, se magához idomítani nem tudta, s innen (is) fakad a Bulgakov-mítosz ereje.
Markovits, aki korábban már jó pár hasonlóan aktuális, mind szellemi, mind erkölcsi értelemben izgalmas dokumentumműsort készített, rendezőként ezúttal is úgy irányította figyelmünket a lényegre, hogy közben bőven kaptunk hangképes illusztrációt magából a műből (ráadásul a hajdani legendás hangjátékváltozat szereplőivel, Básti Lajossal, Darvas Ivánnal, Latinovits Zoltánnal, Ruttkai Évával és másokkal), így felelve meg - kimondva-kimondatlanul - a műsor elején exponált kérdést: miért lett ez a mű, miután még a hatvanas évek végén lefordították angolra, szinte egyik percről a másikra az európai kultúrkör igazi kultuszregénye. Bulgakov nézőpontja ugyanis egyszerre transzcendens és immanens: nemcsak az elveszett vagy látványosan megtagadott "isteni miliővel" szembesíti a kort, de elévülhetetlen kérdéseket tesz fel a tekintetben is, hogy mi a művészi alkotás, az írói jelenlét, az írói szöveg helye a világban. Olyan kérdéseket tehát, amelyek nem csupán az esztétákra vagy a professzorokra tartoznak, hanem mindannyiunkra. És amelyekre hallatlanul érdekes választ adhat az a dokumentarista is, akit a valóság mélyebb összefüggései iránti fogékonysága különböztet meg az átlagtól.

(A műsorvezető - Bartók)

SZEIFERT JUDIT:

Tárlat

Természetes tér-hódítás

A tér, a pont, a sík és a vonal mellett, az euklideszi geometria egyik alapfogalma, s mint ilyen, elsősorban mértani asszociációt kelt. Az organikus jelzővel párosulva azonban a konkrét geometriai jelentést a térség, terület fogalomkör irányába terjeszti ki. Tehát az organikus tér szóösszetétel adekvát módon felvet egy másik aspektust; a térről mint környezetről való gondolkodást, illetve ebből adódik a kérdés: a bennünket körülvevő világban valójában mi a szerves, és mi a szintetikus, mesterséges?
Az emberiség története folyamatos térhódítás. A természet adta környezetben eleinte csak megkeresték, hogy mik azok az adott természeti elemek, amelyeket az emberi élet szolgálatába lehet állítani. Termések, állathúsok, amiket meg lehet enni, barlangok, üregek, amelyekbe be lehet költözni. De egyre többre vágyott az ember. Kényelmesebb lakáskörülményekre, finomabb ételekre. Először csak a barlanglakásokat tette egyre komfortosabbá, majd önálló házakat épített. A természetben található anyagokból: kövekből, fából, egyéb növényekből. Ettől a pillanattól kezdve azonban egyre nagyobb méretekben elkezdte pusztítani természetes környezetét. Irtotta a fákat, bontotta a köveket. Megkezdődött valami. Valami, ami viszszafordíthatatlanná vált az évezredek során. Természetes környezetünk, organikus terünk vészesen fogyatkozni kezdett, és azóta is egyre csak szűkül. Számomra erre a jelenségre utal a Renée Művészeti Társaság jelenleg Kecskeméten bemutatásra került kiállításának címe: Organikus terek és formák.
A tárlat ezzel illeszkedik abba a világszerte ismert és aktuális (művészeti) jelenségkörbe, amely az ember természetes környezetére, annak megóvására, megmentésére, illetve az annak elvesztésétől való félelemre közvetve vagy közvetlenül utaló művek sorát foglalja magába.
A nem túl szerencsés, de a fogalmat leginkább leíró kifejezéssel: "környezetvédelmi" megközelítésű művek, hol konkrétan, illetve gondolatilag, hol pedig anyaghasználatuk révén, csak utalásszerűen hordozzák ezt a jelentéstartalmat.
Így a mostani kiállítás résztvevőinek közös vonása egyrészt az organikus formák, illetve anyagok alkalmazása, ugyanakkor ennél mélyebb értelemben, a természetben működő belső törvényszerűségek válnak kompozíciós rendezőelvvé munkáikban.
Ezáltal a kiállításon szereplő alkotók részéről sajátos magatartásformát feltételez a címben szereplő organikus, azaz szerves művek létrehozása. Már az anyaghasználat, a fa alkalmazása miatt is illeszkednek ebbe a tematikába Benedek József plasztikái. Az egymásba ki- és betüremkedő áttört, lekerekített alakzatok térbeli folyamatot eredményeznek, amely organikus módon bontja a teret. Ugyancsak a fa az alapanyaga Orosz Péter "tákolt" szobrainak is, amelyek az organikus anyagból újra összerakott, és ezzel együtt átértelmezett, antropomorfizált növényi formák. Bőrből, nádból és fából készült Szlaukó László Tautra-tekercse, ami mágikus szertartások kelléke éppúgy lehetne, mint egy ősi lelet. Hasonlóan kultikus tartalmakat hordoznak B. Laborcz Flóra Hajnal és Reggel allegóriái. A rézből készült térdeplő formák oráns testtartást idéznek. A rajtuk felfedezhető, viszszatérő eső- és felhőformák a természeti népek csodaváró idoljaira emlékeztetnek. A mívesen kidolgozott, áttört, filigrán felület pedig az átszűrődő fényt és a vetett árnyékot fő kompozíciós tényezővé avatja. Egy másik, természetben fellelhető anyagot, követ használ plasztikáihoz Oláh Szilveszter, aki a középkori kőfaragók mívességével Kővirágot, illetve Tékozló formát bontott ki az anyagból. Ezzel szemben Székely János Jenő egy víz által simára koptatott követ csiszolt tovább, annak természetes adottságait erősítve, mintegy folytatva a természet munkáját. Néhol az egyenletes felületet festékkel osztotta, ezzel hálószerű mintázatot hozva létre rajta.
A festészet minimalizált változatai Dechandt Antal sötét alapon, finom, fehér faktúrával létrehozott Részletek egy képzelt szoborparkból című, sejtelmes sorozatának darabjai. A behavazott tájra emlékeztető ősi (ember előtti) világban őspáfrányok és egyéb őslények alakjait véljük felismerni.
Nemcsak formáit, de színeit is közvetlenül a természetből meríti Bészabó András. Festményein és kollázsán falevelek és ágak jelentik a kiindulópontot, azokat analizálja, rendszerezi, majd szintetizálja képein. A falevelek színeinek évszakonkénti változása eredményezi a vörösekből, sárgákból, barnákból és zöldekből öszszeálló, színgazdag kompozíciókat.
A kiállított alkotások tehát szervesen kapcsolódnak a természethez, s ezáltal a tárlat idején a természetes környezet egyre nagyobb teret hódít magának.
Igaz, (egyelőre) csak kiállítóteret.

(A Renée Művészeti Társaság Organikus terek és formák című tárlata a Kecskeméti Képtár Pávás termében július 21-ig látható.)

KOLTAI TAMÁS:

Színház

Milyen volt évadsága?

Mármint túl zenén, túl síp-dobon (pécsi találkozó), riadó kürtön át (Nemzeti Színház, politikai maffia Miskolcon, Budaörsön). Nehéz válaszolni. Egy szóval: rossz. A zárójelekre visszatérek.
Volt azért néznivaló. Szerencse, hogy az évad előadásokból (is) áll. Voltak ciklusok. Cikluslombok. Zsótér-fesztivál, például. Két Brecht (Galilei élete, A szecsuáni jóember), két Sarah Kane (Megtisztulva, Szétbombázva). Nem egy helyen, nem egy időben, de ez volt A SZÍNHÁZI TALÁLKOZÓ. Zsótér házaló rendező, ahova megy, ott lesz társulat; Szegeden, a Vígben, a Trafóban, a Tháliában. Amíg ott van. Krétakör/Büchner-fesztivál: W - Leonce és Léna. Nekik van társulatuk, csak fedél nincs a fejük fölött. Külföldről szponzorálják őket. Európa messze van, de legalább van minőségérzéke. Zsótér és Schilling új színházi grammatikát teremt a szemünk láttára; túl jók ahhoz, hogy itthon elismerjék őket. A Bocsárdi László-ciklus két darabból állt: az Antigonéból és az Ilja prófétából. Neki van társulata is, fedele is, odaát, Sepsiszentgyörgyön. Innen nézhetjük, milyen ott egy társulat. Irigyelhetnénk - ha észrevennénk. Ha nem a hollywoodizmust díjaznánk. És végül a Kesselyák-ciklus Miskolcon: a Szerelmi bájital és A kékszakállú herceg vára. Az információ kedvéért: Kesselyák (keresztneve Gergely) karmester és rendező, Miskolc az egy város, a Szerelmi bájital és A kékszakállú herceg vára az két opera, szerzői az említés sorrendjében Gaetano Donizetti (olasz, 1797-1848), Bartók Béla (magyar, 1881-1945), az opera az egy színházi előadás céljából készült zenedrámai műforma.
A ciklusokon kívül voltak egyéni befutók. Néhány régi mágus. Zsámbéki, Ascher, Ruszt. Zsámbéki folyamatos megújuló, a Szent György és a Sárkány machetével vágott biztos ösvény a Weöres-darab dzsungelében. Ascher/Osztovszkij Erdője - erőltessük a metaforát - az a napsugárral átvilágított, üde tisztás, amelyen a bezúduló fények és ellenfények a nap minden szakában más szögleteket ragyogtatnak föl és borítanak árnnyal, ismeretlen, új részleteket tárnak elő a televény, az aljnövényzet, az élővilág nyüzsgő együttéléséből; ezt ma már csak az érzékeli (és értékeli), aki képes elmerülni a természet teljes (emberi) gazdagságában. Ruszt élő anakronizmus. Hogy valaki, mint ő, Szophoklész két Oidipusz-drámájával mítoszok átfedését kutatja, és nem használ egyéb kutatási eszközt, mint a színészt - más időszerűtlenekhez, Grotowskihoz, Brookhoz, Serbanhoz hasonlóan -, az a tobzódó effektek médiaszínházában észrevehetetlen.
És még ezeken kívül is volt mit (kit) nézni az évadban. (Nem az előző évadban, ezért hagyom ki Sopsits Bűn és bűnhődését; azt akkor bátorkodtam emlegetni.) Az új Madách Kamarában Mácsai rendezését: a Jelenetek egy kivégzésből című Barker-színművet. Buzoianu Pirandellóját (Hat szereplő szerzőt keres) a Bárkában. Háy János darabját, A Gézagyereket Pinczés István rendezésében Debrecenben. Alföldi Macbethjét a Budapesti Kamarában. Az eddig fölsoroltakra akkor is vennék jegyet, ha zsebből fizetném. Külön befizetnék Börcsök Enikő Sen Téjére, Király Levente Galileijére, Gálffi László Oidipusára, Törőcsik Ingangájára.
Most fölbontom a zárójeleket. Országos Színházi Találkozó Pécsett. Ez gondűző fesztivál, ha nem volna, ki kellene találni. Pécsre kellett utazni, hogy a díjakból megtudjuk, csak Budapesten van színházi élet. Ezt jó tudni. Aki a fővárosban vészelte át az évadot, nem sokat vesztett. Valahogy a balfenékről beslisszolt a díjazottak közé A Gézagyerek Debrecenből, nem tudom, hogy történt, valaki már megint nem figyelt oda. Júniusban többen rácsodálkoztak a szeptemberi bemutatóra; nem volt elég egy évad, hogy Háy János darabja föltűnjön vízfejország színházi térképén. Szövege megjelent, kritika az előadásról dettó. Nagy ország, nagy távolságok, kis érdeklődés. A három együtt = színházi élet. Pécsett teljes volt a boldogság. A színházi szakma nemcsak önmagával ölelkezett, hanem a közönséggel is. A legjobb rendezés díját és a közönségdíjat ugyanaz az előadás nyerte. Ilyen emberemlékezet óta nem fordult elő. Jó felé haladunk. Végre kiegyenlítődnek az értékviszonyok, elitizmus és populizmus összeér A kripliben. Én is szeretem A kriplit. Igazi, fájdalommentes szórakoztató népszínház kamara méretben. Szakszerűen megrendezve, mesterszínészekkel. Karinthyval szólván nincsen benne semmi, ámde az legalább érthető. Ilyen előadásokat képzelek a Vidám Színpadra; egy igazi Vidám Színpadra. A Radnóti színészeit és a pécsi közönséget. Úgy értem, a Radnóti színészeivel egyenértékű színészeket és a pécsi közönséggel egyenértékű közönséget. Plusz még egy Gothárt. Az egészet meg kellene szorozni harminccal, aztán még háromszázzal, hogy az ország összes színházába jusson belőlük minden estére. A mennyiség idővel kitermelné azt a minőséget, amely elég lenne csekély számú művészszínház (színházművész) működtetéséhez, munkafeltételeinek, méltó javadalmazásának, társadalmi presztízsének megteremtéséhez. Ez volna az a bázis, amelyre színházkultúra épülhet. Mondjuk, tíz év múlva.
Nemzeti. Ha Siklós Mária és Schwajda György megúszhatja felelősségre vonás nélkül, amit művelt, minden további lépés - szerződtetés, munkavállalás, új bemutató - nélkülözi a műalkotás létrehozásához nélkülözhetetlen erkölcsi és szakmai alapot. Ha a szakma érdekképviselői nem veszik rá a kulturális irányítást, hogy küldjön be az épületbe egy építészt, aki megnézi, szét lehet-e bontani a rivaldát, helyre lehet-e állítani az akusztikát, s nem csikarják ki az erre vonatkozó politikai és financiális garanciákat, elveszítik minden erkölcsi jogukat arra, hogy a szakma hiteles érdekképviselőinek tekintsék magukat. E garanciák nélkül pályázatot kiírni, ideiglenes művészeti vezetéssel grémiumot megbízni: túlélésre (megúszásra) játszás. A pályázatot úgy levezényelni, akár a legdemokratikusabban, hogy nincs beleépítve a pozitív diszkrimináció a fiatal, tehetséges alkotógeneráció javára: szakmai vakság. Ha az új igazgató azzal kezdi, hogy Schwajda színpadán valósítja meg Schwajda repertoárját, akkor a Soroksári úton sohasem lesz színház. Legföljebb Nemzeti.
A Budaörsi Játékszínben és a Miskolci Nemzeti Színházban a politika leváltotta az eddigi igazgatót, Éless Bélát, illetve Hegyi Árpád Jutocsát. Előbbi a semmiből gründolt színházat, utóbbi létrehozott egy nemzetközi operafesztivált, amelyre a város állítólag büszke. A manipulatív eljárásnál csak azok a személyek ijesztőbbek, akiket a tanácsurak új vezetőkként kiszemeltek. Nyeglén azt mondhatnám, nekem jó, kevesebb helyre kell majd járnom. A közönség viszont pechére marad; ha marad. A színházi évadban mindenesetre a politika játszotta a főszerepet. Nem is értem, miért nem kapott díjat Pécsett.

FÁY MIKLÓS:

Televízió

Előttem az utódom

Ahogy mindenki, én is azt hittem, hogy Juhász Előd valami kötelező eleme a közszolgálati televíziózásnak, éppoly elkerülhetetlen, mint hogy az Országos Meteorológiai Intézet kevéssé képernyőre termett munkatársai tartsanak rövid eszmefuttatásokat ciklonokról és anticiklonokról. A Zenebutiknál idétlenebb műsort elképzelni is nehéz volt, minden szempontból totálkár, volt minden, suttogó narráció, rossz kérdések, értelmetlen riporteri közbekotyogás, szédítően rusnya pillangó-design és nézőhergelő utazgatás a nagyvilágban, amikor Zenehíd címszóval kifizettetik az utat a Fülöp-szigetekre, ahonnét bemutatnak egy utcai zenészt. De csodák csodája, néhány évtizedes bénázás után megszűnt a szép múltra visszatekintő tehetetlenkedés, és akinek nagyon hiányzik Juhász Előd, az kénytelen a SatEliten nézni kéthetente a jogutódot, a sima Zenebutiknál is furmányosabb és értelmetlenebb című ZENEkaleidoszkópot, zenészBUTIK-ot.
Juhász Előd megtörhetetlen. A körülmények és a csatorna változása láthatólag semmiféle hatással nincs rá, a ZenészBUTIK - vagy minek nevezzük a műsort - éppoly szörnyszülemény, mint tíz éve volt, most is három percen át játszanak be egy videoklipet, csak menjen az idő, most is úgy vágnak meg egy interjút, hogy csak úgy nyekken, senki nem figyel a mondatok hangsúlyára, most is teljesen mellékes figurákat interjúvolnak meg, mint például a Westel egyik munkatársát, aki azért jókat mond, például azért támogatták A kölyök című musical színrevitelét, hogy az emberek ebben a mobiltelefonos időkben is jobban figyeljenek egymás érzékeire. Akármilyen furcsa, még az utazási biznisz is összejön, igaz, már kisebb a halacska, de azért a Kisalföld vagy milyen Volán még egy kis ausztriai virágkarnevál erejéig megszánja a stábot. Az itt fölvett képek már egészen botrányosak, nem haladják meg a tehetséges homevideo színvonalát, zenés eseményt pedig nem sikerült találni, így népviseletbe öltözött sógorok vonulnak át a színen, akik valami trottyos rézfúvósmuzsikát nyomatnak. Pech, hogy ott a krisnatudatúak nem vonulnak olyan lelkesedéssel, mint a Váci utcában. És ami az egészben a legszomorúbb: ennek a műsornak is örülni kell. Mert hiába az idétlenség, a kiszámíthatóság, igénytelenség és tehetségtelenség, pusztán attól, hogy a téma a zene, néha óhatatlanul is fontos dologról sikerül szólni. Méltatlanul, reménytelenül szánalmasan, de legalább megemlítik, hogy Kocsis Zoltán ötvenéves (más kérdés, hogy ebből az alkalomból micsoda kis show-műsort hoztak össze, de már nem a tévések, hanem a zenei élet színe-java), szó van a miskolci fesztiválról, legalább iparikamera-minőségben megnézhetik az érdeklődők, hogyan énekelt Giuseppe Giacomini. Ha arra gondolunk, hogy a többi, kereskedelmi alapon álló csatorna mennyit költött ezekre a témákra, hogy milyen mélységben és mértékben jelent meg náluk a nyár elejének két legfontosabb klasszikus zenei eseménye, akkor nehéz mást mondani, minthogy legalább Juhász Előd... Tragédia.

(ZENEkaleidoszkóp, zenészBUTIK - SatElit)

MEGYESI GUSZTÁV:

Egy nem hülye nacionalista

Már éppen azon voltam, hogy leteremtem, mit leteremtem, porig alázom, egyenesen a földbe döngölöm Luciano Gaucci urat, a Perugia labdarúgócsapatának elnökét, aki akkora nacionalista vadbarom, hogy nálunk azonnal megtelne vele a Hősök tere.
A Perugiának van egy koreai kölcsönjátékosa, Ahn Jung Hwannak hívják, két évvel ezelőtt érkezett Olaszországba. Jó kis futballista, most épp az utolsókat rúgja a futball-világbajnokságon, lehet, hogy csapata a dobogón végez a világ nagy ámulatára és felháborodására. A koreaiak útja az olaszokon át vezetett a csúcsra, s mikor a két ország meccse döntetlenre állt, éppen Ahn fejesgólja döntötte romlásba az olasz nemzetet, és ezt kéretik szó szerint venni.
A Perugia elnöke nem tétovázott, s már a meccs utáni percekben ellentmondást nem tűrő hangon bejelentette, hogy Ahnt azonnali hatállyal kirúgja, az elnök ugyanis nacionalistának vallja magát, s mint ilyen, nem tűrhet meg keze alatt olyan futballistát, aki sárba taposta az olasz futballt, és belegázolt az olasz nemzet becsületébe. Ahn egy senki, aki Perugiába érkezvén egy szendvicset se tudott volna megvenni magának, mi adtunk neki munkát, kenyeret, mi öltöztettük, tanítottuk meg viselkedni, jó, lőtt öt gólt időközben Perugia dicsőségére a bajnokságban, ám így visszaélni a bizalommal ország-világ előtt, Itália elleni bűntett.
A koreai játékos, persze, megsértődött, s azt mondta, ezek után ha hintóval várnák se tenné be a lábát Olaszországba. Az ázsiai futballvezetők bojkottra szólították fel a kontinens játékosait, hogy ne kössenek szerződést olasz csapattal, egy angol játékos-szakszervezet pedig az EU elé akarja vinni a történteket, ez kell még Európának a Medgyessy-ügy mellé. Egy hülye nacionalista miatt, aki ráadásul következetlen is. Tudniillik azon a bizonyos olasz-koreai meccsen az ázsiai csapat már a 4. percben tizenegyeshez jutott, csakhogy kihagyta a büntetőt, s éppen Ahn rúgta a kapusba a labdát.
Olaszország fellélegzett.
Mármost a nacionalista logika szerint, amint a kapus szögletre tenyerelte a labdát, Ahn Jung Hwannak máris Perugia díszpolgárává kellett volna válnia, miközben a köztársasági elnök már az Olasz Hazáért emlékérmet fényesíti a koreai csatár számára, a fizetésről nem is szólva, nacionalista szempontból nézve Beckham, Ronaldo meg Vieri összesen nem ér annyit, mint a büntetőt kihagyó Ahn, ha ugyan egy nemzet becsületét pénzben ki lehet fejezni.
De Luciano Gauccinak esze ágában sem volt még egy táviratot se feladnia Ahn elhibázott büntetője után, mondhatni, Luciano Gaucci hálátlan nacionalista.
Ezt még mi, a magyar fejünkkel is fel tudjuk fogni. Sőt némi kéjjel is olvastam ezt a történetet, végre egy terület, egy területecske, kis szolgalmi út, ahol mi vagyunk a profik, a normálisak. Évekkel ezelőtt a belga Mechelen csapata játszott Pesten kupameccset, s egy Eszenyi Dénes nevű, magyar állampolgárságú játékos két gólt is fejelt az MTK-nak, az egész lelátó őrjöngött, hogy Isten vagy, Dénes. A Fradinál pedig, mert hát az szívügy, évtizedek óta az a gyakorlat, hogy ha egy vidéki játékos gólt szerez ellenünk, akkor azt kapásból leigazoljuk, sztárgázsit kap, és már az első meccse előtt ünnepli őt a közönség, hiszen gólt lőtt nekünk tavaly, nem is egyet. De olyan, hogy minél jobb valaki, annál inkább elzavarom (amiből az is következik, hogy minél szarabb valaki, annál inkább megveszem), még nálunk sincs, annak ellenére, hogy magyar pályán aztán mindig kiderül, hogy aki gólt lőtt ellenünk tavaly, az éppolyan tehetségtelen, mint aki nem lőtt gólt, s hogy akit elzavartak az új sztár miatt, az most más csapat színeiben ontja ellenünk a gólokat bosszúéhesen. Itt profizmus van, ez nem Perugia.
Mondom, ez szunnyadt bennem végig a hülye nacionalistáról, aztán kiderült, nagyon vigyázni kell ezzel a beskatulyázással, csak semmi stigma.
Kedd délben érkezett ugyanis a hír, hogy a Perugia vezetése közleményben tudatja, egymillió fontért végleg megvásárolta Ahn Jung Hwant, Gaucio elnök pedig bocsánatot kért a játékostól, hozzátéve, hogy "sosem rendült meg a bizalma a koreai csatárral szemben".
Persze hogy nem: a tőzsdei hírek szerint a világbajnokságon mutatott játéka alapján Ahn ára a heti árfolyam szerint hatmillió fontra emelkedett, már több csapat is bejelentkezett érte, csak azt nem tudni még, hogy az olasz nemzet becsületén esett foltot ki fogja letörölni.

KERESZTURY TIBOR:

Villanófény

Stadion

A látószög először nagytotál legyen: a krónikás ennek érdekében a szülők csoportjánál feljebb helyezkedik. A lelátó tetején foglalja el a leshelyet, s ez a pozíció sok más egyéb pozitívum mellett kiválóan alkalmas rá, hogy maximálisan egyedül legyen. Hogy ne tudhasson szólni hozzá senki, ne zaklassák, ne kérdezzék, ekképp pedig ne kelljen válaszolnia. Ennyi idő után úgysem bírnák már meglepni semmivel. Nyitott könyv az apukák jelleme, szenvedélye, munkahelye, s a velük flörtölő anyukák szexuális élete. Attól meg, ha nem értesül róla, milyen lett a gyerek legutóbbi érdemjegye, mikor tudták ágyba dugni tegnap este, valamint hogy most akkor szereti-e a Rex felügyelőt, nem esik kétségbe semmiképp. Az időjárást úgyis látja, a világbajnokságot követi, a félmátyósan előadott disznó vicceket kifejezetten gyűlöli. Akkor meg minek. Vessék meg nyugodt szívvel, amiért elkülönül.
A tribün legfelső sorában ráérősen elhelyezkedik. Előtte a tudósítók szétrohadófélben levő egykori deszkaasztala. Itt, hála a tetőnek, még a hőség is elviselhető. Nincs alatta senki, mint ahogy a betonkaréj körös-körül mindenhol üres - balra lent egy omladozó, ámde magas kőfaltól a szülőtársak sem látszanak. Nem tagadja, szereti ezt: egy húszezres, romjaiban is impozáns stadionban ülni, öt év óta, heti négyszer, órákon át, egyedül. Jó, intenzív, autentikus dögmagány. Itt valóban nem lehet - legalábbis nem célszerű - számítani semmire. Mint egy hulla, akit kitettek ide. Nesze. Kezdj vele valamit. És ő kezd is - mint a mellékelt ábra mutatja -: a kihalt tér kontrasztjaként felidézi, amikor telt ház előtt vívta itt a Lokika az ősi ellenség, a Nyíregyháza ellen a mindent eldöntő osztályozót. Felködlik Guriga biciklicsele. Ahogy a helyzeteknél felhörög a tömeg. Aztán ejti ezt a szálat: távoli múlt, sosem volt tán, különben is kit érdekel. Arra kellett ez az emlék, hogy fényében az egyedüllét még súlyosabb jelentéssel legyen érzékelhető, s nemkülönben érzékeltethető. A maga tökélyre fejlesztett, zavartalan mivoltában, jelentőségteljesen. Lent a gyepen edzenek a gyerekek. Apró, színes pontok. Lelkesek és lendületesek. Csupa mozgás a jelenet: innen fentről alig követhető a gyakorlatok menete. A létszámfölény megoldását veszik át épp századszor is, ha nem tévedek. Többségüket a mozgásáról megismerem. Csak Peti tudja így, ilyen jó ütemben a lyukra futtatást. A keresztmozgást pedig Dávid: tanítani lehetne, ahogyan a védőt elviszi. S ki veszi át most ballal, királyian fedezve a labdát, persze hogy. Tizennégy tarka hangya a hatalmas, zöld felületen. Körülöttük egy atléta-alkatú test rója a vöröslő rekortánon a köröket - nem is vettem észre, mikor érkezett. Váratlanul előjön az öltözőből egy itt felejtett pályamunkás, akire egy személyben rá van bízva a stadion. Még beszédes korszakomból ismerem. Itt lakik az öltözőben, az milyen lehet. Kimenni a kezdőkörbe a sugárzó holdfényben, éjszaka. A néptelen stadion visszhangzó csöndjébe azt, hogy fáj, fáj, fáj, fáj, beleordítani. A kamera ráközelít. Koszos trikó, melegítő, rajta DVSC-felirat. Talicskát tol dülöngélve, de kiderül, nem is azt: a talicskának látszó szerkezettel meszelni kezdi az oldalvonalat. Ahhoz képest, amennyire részeg, a csík meglepően egyenes. Inkább az, hogy esélye sincs, nem tudhat így körbeérni, ha percenként megpihen, sosem. Láthatóan nincs már annyi hátra, kevés lesz rá ez az élet alighanem.
Már játszanak. Lassan vége van. A megfigyelő feje fölött fecskefészek: a málladozó tető alá beköltöztek a madarak. Szél esetén - de most nincs szél - a fészek mellől hullanak a cserepek. A lelátón meg kinőtt a gyom mindenütt. Repednek és töredeznek a betonelemek. Minden arról szól, hogy befellegzett, bevégeztetett. Hogy szétesik, elmúlik; hogy megőrizni, fenntartani s túlélni nem lehet. Csak a fecskék. Meg odalent a gyerekek.

DARVASI LÁSZLÓ:

Testkultúra

Nők, szép csatárok

Az ötvenöt fokos alföldi melegben végül arra jutottunk, hogy Dél-Koreának kellene megnyernie a világbajnokságot. (Jó, az olvasó ezt már tudja, mi pedig nem, ezért jut eszünkbe az a kedves ismerősünk, a kertészújság szerkesztője, Valér, aki mindig jövő időben beszélt az orgazmusról.) Korea bírói segédlettel megverné a kreatív németeket, majd a döntőben randevúzna Törökországgal. Korea az utolsó percben kapna egy grátisz tizenegyest, egyúttal kiállítanák Rüstü kapust, aki, mert kurva rendes török ember, vinne magával még egyet, Alpay, ne izélj, gyere!, így a bíró kénytelen lenne üres kapuba rúgatni a büntetőt, és aztán kutyaharang és koreatangó, viszont egy másik történet akkor kezdődne, amikor Csoj Dzsin Csul mezt akarna cserélni Ümit Davalával. Ahogy a mondás tartja. A csúcson kell abbahagyni, hús, csont, velő, Lillák, kedélyek. Van az Alföldön egy szépszomorú népdal, így kezdődik, édesanyám, rosszul mostad ki a mezem, rajta maradt Szabó kettő vére.
Ma már Quasimodo nem lehetne középcsatár. Ma a csatárok általában szép és kellemes ifjak, arányosan megnyúlt test, királyfi-tempó, némelykor férfias, macsó vonások, máskor meg olyan ártatlan arc jellemzi őket, hogy a tízéves húgodat is rábíznád. Van kivétel is, persze. Ez a kivétel Ronaldo, akinek a tekintete hosszú évek óta az általános iskola harmadik zs. osztályának magasában csillog, és ráadásul a cselei is. Ebben a játékban a csatár, mint olyan, arról szól, hogyan lehet, szabad, illetve szükséges hazudni. (Kétezer-harminc éve egy jóravaló, bár képesítés nélküli názáreti tornatanár magához intett egy égő szemű fiúcskát. Te leszel a balszélső, yes? De a gyerek csak bámult rá, és hosszan, szorongva tapogatta a kapufát.) A hazugság nemcsak legitim, de nélkülözhetetlen kellék is, a csatár a becsapás mesterművésze, így pl. amikor Santa Cruz, Raul, Abreu, Ilhan, Diouf vagy a balettos Jancker cselezni kezd, érzed a bűnt, és látod, hogy az milyen édes, ragacsos, hogy az aljasságban mennyi szépség és megejtő jelleg, hm, van. Ronaldo cselezése, és általában a mozgása nem ilyen. Gyors, kíméletlen és kiismerhetetlen, de bármit csinál, naiv marad. Nincs relációd hozzá, nincs viszony, amely bűnösség-bűntelenség érzését hordozná. Becsap, de nem téged csap be.
Szicíliában egy szabadrúgásból eltalálták a pályával szomszédos templom, vagy inkább kápolna, harangját. Addig kolompolt a harang, amíg a meccs tartott, s amikor a bíró lefújta a mérkőzést, egyszerűen összeomlott. Jönnek le a pályáról a játékosok, és a balhátvéd, még mielőtt az öltözőbe lépne, a porfelhő felé pillant, és keresztet vet.
Quasimodo egyszer elment Paris Saint-German ifipróbajátékára, és vágott vagy ötöt, még a púpjával is fejelt gólt, és amikor lefújták a meccset, az edző, egy tikkelős algíri veterán, aki de Gaulle másodtitkára volt, megállt előtte, szomorúan ingatta a fejét, te nem lehetsz csatár, fiam, mondta halkan, hozzátette, bazdmeg. Miért, drága Mester? Mert csúnya vagy, azért. Mert nem csinálnak veled kefires reklámot, nem csinálnak veled fűnyírós, öröktamponos, jaguáros, üdítőitalos, ginszenggyökeres, rákcsodagyógyszeres, vízilóhús-sütőgépes reklámot, fiam, és még hozzátett egy szót, azt.
Négy éve, amikor brazil-francia döntő előtt az öltözőben Ronaldo epilepsziás görcsben haldoklott, a szponzor fölállította és kirugdosta a gyepre, majd a meccs után meghalhatsz, és a többit tudjuk. Már a magyar csatárok is szép, kellemes kinézésű férfiak. A világcsatárok is mind adoniszok, na jó, plusz Jancker. Szemtelen, piszok kártyáslelkek, az ilyen típusok viszik el a lányunkat füvezni, buzibárba vagy egyenesen, úúúú, Budapestre. A középpályások között szintén akad egy-két jóképű férfi, de általában alacsony növésűek, mert sokat futnak, sok zsák a vállon, vagy néha egy egész ország fölsírja magát, és úgy élni az életet, hogy ellát a fejed fölött a feleséged. (Egy norvég középpályást pszichológushoz kellett vinni, nem tudott örülni a gólnak. Kérték, rajzolja le a lelket, a lélek, amit ő gondol róla, van egy órája, nem zavarják, már kezdheti is. A játékos bólintott, majd pedig lerajzolt egy működő fűrésztelepet.)
A hátvédek magasak, megbízhatóak, szépségük, ha van, érett, csúnyaságuk ellenben vonzó. A kapusok is többnyire csúnyák és öregek, nem véletlen, hogy a világ legjobb kapusa egyúttal a világ legcsúnyább kapusa is, Oliver Kahn. Egy közepes tudású, szép csatár annyiba kerül, mint egy világjó, de csúnya kapus. A foci világőrületét már a nőknek is csinálják, anyánknak, nővérünknek, megannyi napközistanárnőnek. Aki gólt rúg, az legyen szép is, és például a kameruni oroszlánok mezének nem volt hónaljrésze.
És közben néha valaki világbajnok lesz, győz, mert jó vagy szerencsés, mindegy, de nézzék majd meg, hogy a fotózásnál a csapatból kik állhatnak az első sorba.

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz