Vissza az idei számokhozVan egy jó kis vicc, mely szerint Sámsonról elterjed a hír, hogy buzi. Megcáfolandó, Sámson kihirdeti, hogy ezer nőt tesz magáévá, nyílt színen. Állja is a helyét derekasan, a tömeg üdvrivalgása közepette. Ám a 999. aktus után elájul.
Buzi! Buzi! - skandálja a tömeg.
Ezen "példabeszéd" jól mutatja, mennyire érdemes olcsó pusmogások, pletykák, rosszindulatú vádak felmerülése esetén fölvenni a kesztyűt és az (intellektuális) párbajkódex elvei alapján bebizonyítani a magunk igazát.
Tóth Sándor írásával (Fidesz-közeli Kossuth-díj, ÉS, április 5.; [lásd még Szőcs István: Erdély mellett nem jó lakni, ÉS, ápr. 26.]) rágalomáradat indult Méhes György Kossuth-díja ellen. A kontextus, a botrány időzítése, annak a választási kampány legforróbb pillanataiban történt kirobbantása önmagáért beszél. Na már most nem tudhatom, hogy mennyi szavazatot eredményezett az ügy, hogy mennyire érte meg azoknak, akik ennek hátterében álltak. Azt tudom, hogy az istenadta nép három nap alatt elfeledi az ilyesmit, de azt is tudom, hogy az értelmiségi társadalom, s ezen belül főként az irodalmi közeg nem felejt olyan hamar. Itt kerülök a képbe én is, mint Méhes György monográfusa, életművének gondozója és kiadója - a pletyka szerint új, nem éppen kedvező megvilágításban.
Mit lehet mindezekre mondani? A támadás bizonyos Tóth Sándorok részéről jött, azaz pontosabban fogalmazva: névtelen (vö.: no name). Az érintettek között - Méhes Györgyön kívül - viszont azon közéleti személyiségek vannak, akik az írót Kossuth-díjra ajánlották: Csoóri Sándor, Faludy György, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár és Sütő András, meg egy rangos civil szervezet, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület.
De mint fennebb kifejtettem, értelmetlennek tartom a bizonyítvány magyarázását egy olyan közegben, ahol megtörténhet az, hogy egy nyolcvanötödik életévét betöltött íróembert néhány szavazat beseprése érdekében besároznak anélkül, hogy utánanéznének, mit is tett életében. A nagy sietségben kontextusukból kiragadott levélidézeteket, fonákságokat és megalapozatlan információkat használnak föl (a cáfoló tényeket viszont gondosan elhallgatják), s ráadásul becsületlovagként nem egy valamirevaló esztéta vagy egy hiteles közéleti személyiség, hanem egy Tóth Sándor lép föl, akinek van képe a marxizmus-leninizmus érdemes professzoraként, az '56-os forradalom leverésének egyik üdvözlőjeként lekommunistázni egy olyan írót, aki minden állását elveszítette azért, mert nem volt hajlandó azt írni, amit parancsoltak neki, aki nagypolgári származása, múltja és mivolta miatt nem írhatott a saját nevén, akinek a meséin és történetein nőtt föl majd' minden erdélyi gyerek, és aki visszaszoktatta a színházba a szocreál színpadi művek elől elmenekült erdélyi közönséget.
Úgy vélem, hogy az ügy inkább a politikai, mint az irodalmi élet kérdésköréhez tartozik. Mindegy, marakodjon fölötte az, aki akar. Mi, érintettek, nyugtáztuk a bájos gesztust, köszönjük szépen és gratulálunk a fölöttébb "elegáns" forgatókönyvhöz. De a magunk részéről sem az eddigiekhez, sem az esetleges ezutániakhoz nem kívánunk ennél többet hozzáfűzni, már csak azért sem, mert nem tartjuk magunkkal egyenrangúnak sem a Tóth Sándorokat, sem a pusmogókat. Akit érdekel a dolog, utánanézhet: van könyvtár, vannak művek és dokumentumok, van szakirodalom és vannak jegyzőkönyvek is. Utána lehet nézni, hol az igazság. Szóval: akinek nem inge, ne vegye magára, a megalapozatlanul pletykálók, nyilatkozók pedig mehetnek tőlünk a ...
(1) Mélységesen megbántam, hogy a múltkor - hirtelen fölindulásomban - válaszoltam Pákozdi Imrének, s evvel alkalmat nyújtottam neki, hogy (a hazai sajtószokásoknak megfelelően) hosszasan sértegessen, ami persze rosszul esik. Ami a "magázó csendőrpertu"-t (?!) illeti, ezt Pákozdi Imre alighanem jóhiszeműen félreértette; itt kulturális-földrajzi csuszamlás történt. Tetszik tudni, én Kolozsvárt jártam gimnáziumba (a volt unitárius kollégiumba: a Brassaiba), ahol "intézetünk növendékeit" (és nem "iskolánk tanulóit") magázták a tanárok; nekem a "figyeljen, Tamás!" Árkossy tanár úr magas baritonján szól; s volt benne halovány önirónia, hiszen hozzászólásom hangját én is tanárosan kioktatónak éreztem, ami bosszantott. Félreérthető és bumfordi voltam, ezért, igen tisztelt Pákozdi úr, szíves elnézését kérem. Bocsánat.
Ami a velem kapcsolatos legújabb lejárató klisét illeti, amely szerint folyton-folyvást változtatnám a nézeteimet - s ezt a szüntelen átállások országában! -, amit a Magyar Nemzet publicistái hetenként kétszer-háromszor leírnak: húsz év munkáját összefoglaló könyvem, a Törzsi fogalmak kritikusai - Miklósi Zoltán (ÉS), Perecz László (Holmi), Almási Miklós (Mozgó Világ), Béndek Péter (Politikatudományi Szemle), Kovács Gábor (Beszélő), Lendvai L. Ferenc (Kritika), Farkas Zsolt (Magyar Narancs, Jelenkor) - nem így találták, pedig ők igen különböző emberek, és alaposan foglalkoztak az írásaimmal. A fölületes zsurnalizmus nem tudja nekem megbocsátani, hogy nyilvánosan elismertem: egyben-másban tévedtem. Ha nem változtam, fejlődtem volna, akkor besavanyodott dogmatikusként marasztalnának el. Alázatosan bocsánatot kérek azért, hogy nem vagyok tévedhetetlen, és ezt még tudom is magamról.
Tudomásul kell vennem, hogy a magyarországi nyilvánosságban két dolgot nem szabad csinálni: (a) méltánytalanság ellen fölcsattanni, önérzeteskedni, "megsértődni"; az ellenvéleményt hallgatólagosan semmibe venni viszont jó taktika; (b) valakit szeretetteljesen megdicsérni.
(2) A Vegyépszer apukájának Kossuth-díja körüli polémia részvevőit és tárgyát, Lexit ("Méhes Györgyöt") gyerekkorom óta ismerem. Az ÉS olvasói viszont nem. Hogy kellett-e Lexi bácsinak, ennek a bájos vén kujonnak és megélhetési vérdilettánsnak Kossuth-díjat adni, nem tudom; elvégre sok rossz író és sok protekciós kapta meg már a díjat (egész szocialista brigádokról nem is beszélve). A két vitafél azonban nem elbűvölő kávéházi fityfirity, hanem - Erdélyben legalábbis - nehézsúlyú személyiség. Szőcs István... - de ez messzire vezetne. Szőcs István lekommunistázza itt Tóth Sándor ny. egyetemi tanárt. Szó se róla, Tóth Sándor valamikor hithű kommunista volt, s talán még ma is marxista. De itt van egy kis szemantikai csúsztatás. A "kommunista" szót többek között "a bukott rendszer exponense" értelmében is szokás használni, ez pedig Tóth tanár úr nem volt, hiszen a rendszer, a román sovinizmus "kommunáci", fasisztoid rendszere ortodox marxisták számára is elviselhetetlen volt (vö. a Pârvulescu-Bârlădeanu csoport szerepével), pláne ha az illető, mint Tóth Sándor, ráadásul még kisebbségi magyar is volt, amúgy pedig - mint volt hallgatója, tanúsíthatom - elszánt antisztálinista, akiből már réges-régen demokrata lett.
De ez mind semmi. Tóth Sándor nevéhez fűződik az erdélyi magyar ellenállás minden bizonnyal legfontosabb dokumentuma, a Jelentés Erdélyből (megbízható kiadása: Párizs: Magyar Füzetek, 1989), amely Erdélyben és Magyarországon szamizdatban terjedt 1987 óta, s amellyel Tóth Sándor akkor bizony az életét kockáztatta, majd emigrációba kényszerült. A munkáját az erdélyi magyar nép szolgálatába állító, meg nem alkuvó írástudó becsületébe gázoltak itt egy jelentéktelen glossza kapcsán. Tóth Sándor bátor tettéről és derekas életmunkájáról sajnos kevesen tudnak Csonka-Magyarországon, mert a "baloldali" és "a kisebbségi magyarság védelmezője" szerepköröket a sulykoló propaganda hatására egymást kizárónak szokás tekinteni, miközben volt RKP KB-tagok nemzeti hősnek számítanak (és olykor csakugyan azok!), de nem számítanak "kommunistának" (olykor csakugyan joggal).
A Zászlóhajtás c. román(iai) hazafiasvers-gyűjtemény ravaszdi szerkesztőjének, a tálentumos kritikusnak, a képzeletgazdag délibábos nyelvésznek, a jó irodalom engesztelhetetlen ellenségének pedig csak azt mondhatom: bizonyos határokat még ő se léphet át.
Az összes érintettnek jó egészséget kívánok.