Nem akarok senkit itt elkeseríteni, de a helyzetünk hic et nunc rózsás. Nekem tulajdonképpen folyamatosan laudációkat kéne tartanom, igyekszem mindenben megtalálni a jót, azt, aminek örülni lehet, aminek örül boldog s boldogtalan. Őket is meg szoktam találni. Mindenesetre nem tudnak a világ egy oly szegletét mutatni, ahonnét ki ne kapirgálnám a mazsolát. Én még politikusról is tudok jót mondani. De őszintén.
Ilyen az alkatom. Elmúlt már egy kis idő, mióta megszülettem, s lassan be kell látnom, hogy ez a szempont, az, hogy én örvendjek a világ dolgain, nem játszott jelentős szerepet a teremtéskor. De hát evvel nincs mit tenni, nincs hova föllebbezni, csak tudomásul venni. Tudomásul is veszem.
Ebben a szentimentális hangfekvésben és kissé dodonaian mondanám: hálás vagyok, hogy itt állhatok kollégaként, és semmi másról nem kell beszélnem, se a hazáról, se az apámról, csak 1 (két) könyvről, pontosabban 1 Norfolkról.
A helyzet rózsás voltához az is hozzátartozik, hogy Lawrence Norfolk jól dicsérhető tárgy. Tán nem is kéne mást csinálnunk, járnánk kettesben a világot, kéz a kézben, és én mindegyre laudálnám őtet. Időről időre, mert úgy emberi, meg hogy csökkenjen bennem a feszültség, in concreto, hogy ne kezdjem el őt gyűlölni, szerepet cserélnénk, és kisebb angol vagy skót falvakban ő is kóserolna engem. Hűvösen, de emberien. Összemelegednénk, közös képeslapokat írnánk az elhagyott családunknak. Közben azok is összejönnének, a feleségek recepteket cserélnének, dear Gitta, hol a francban van a férjem?, jaj, szívem, eszedbe ne jusson válaszolni, a gyerekek meg, a sok kis magyar meg angol pulya közös szövegelemzést tartana lázadás- és paradigmaváltás-képp - Nádasból.
Ne kerteljünk, bizony berobbant, s oda robbant be, ahova kell, a 27 éves Lawrence Norfolk 1991-ben berobbant az irodalmi köztudatba. Az angol Eco, ez volt a minimum. (Mire szerző: Az ki, valami spanyol?) (Már többet nem akarnék magamról beszélni, csak még annyit, hogy amikor gyermekeim egy álnok részhalmaza apjuk határozott és komoly tiltása ellenére, annak háta mögött, oda mintegy tőrt döfve egy kutyát vett, akkor, nem tudni, miért, mondott apát a hiúságánál fogva akarván lekenyerezni, az ebet Umbertónak nevezték el. Azt hitték, attól megnyugszom, ha azt mondhatom mindennap: Umberto, lábhoz! Nem ösmernek ezek engem! De hát az apák így vannak összeeszkabálva: nem ismerhetők. Még az a parány kiegészítés tartozik ide, hogy Umberto oly mértékben boldoggá tette a család minden tagját, engem leszámítva, amiről én soha életemben nem is álmodhattam, pedig tettem erőfeszítéseket. Ennyit még Norfolk angol recepciótörténetéhez.)
Vagyis bő tíz évvel ezelőtt megjelent egy fiatalember látványosan nagy tervekkel, s azonnal világos volt, hogy e terveket kivételesen nagy tehetség szavatolja. (Eltekintve persze attól, hogy az irodalomban nem szavatol senki semmit.)
Norfolk, beszéljünk egyenest, posztmodern. A kolléga nem tudja, ne is mondjuk meg neki (Laudátor tolmácsnak farkasmosollyal: maga csak fordítson!), hogy olyan országba érkezett, ahol a posztmodern szitokszó, szinonimája az írástudók árulásának és, gondolom, a nagytőkének, mindenesetre az üresnek, a blöffnek. Jut eszembe, könnyen lehet, hogy ez csak a hazai posztmodernre igaz, mert másfelől meg a magyar nemde ősi, vendégszerető nép. De ettől most tekintsünk el, ahogy Márai mondja: "Szolgálom az anyanyelvet, de nem vagyok szolidáris a társadalommal, mely ezt a nyelvet beszéli." Na végre, már rég be akartam nyomni valahová ezt az idézetet.
A posztmodernet a mai napra úgy definiálnám: vár állott, most szóhalom. Norfolk nagyvonalú konstrukciói elsődlegesen szókonstrukciók. Ez nem magától értődő, sok könyv esetében nem jut eszünkbe, nem kell eszünkbe jusson, hogy szavakból van egybehordva, de korántsem akarom azt sugallni, hogy a jó könyvnek volna sine qua nonja ez a szózás.
Norfolk esetében ez mégis meglepő kissé, mert ő nem szöszözős alkat (tolmácsnak segítőkészen: nem molyolós), nagyon is lendületes. Minden regényt megkísért, hogy végtelen legyen, hogy olyan legyen, mint a világ, hogy hagyja a bánatba a művészetet, a formát, és csak evvel a végtelennel foglalkozzék. Itt folyton érezzük ezt a kísértést, részletezni, részletezni, részletezni, mormolják minduntalan Norfolk könyvei, akár a tenger hullámai vagy más hasonlat.
Laudative ezt talán úgy lehetne mondani, hogy enciklopédikus nagyravágyás. A világ mint szöveg, illetve hogy szavakba foglalható-e a világ. És ha, akkor leírható-e, illetve olvasható-e. Ezek nemcsak az ő kérdései. (Önéletrajzi megjegyzés.)
A lendület állandó kísérői az irónia és a pátosz. Előbbi von Haus aus, a pozíció ironikus, nem a mozgás, a nyelvi pátosz pedig abból ered, hogy a regény, e felfogás szerint, csupán a mindenről tud beszélni, s vajon tud-e, befogható-e szavak hálójába ez a minden. Persze hogy megbicsaklik a szó.
A posztmodernnek ez a barokk vagy manierista változata Budapesten mondjuk úgy jellemezhető, hogy Norfolk fantáziája a Darvasiéhoz mérhető (vendégünk nem tudhatja, hogy ez nagy dicséret, de nagy dicséret), intellektualitása, szellemi tájékozottsága és időnkénti obskúrussága pedig mondjuk a Márton Lászlóéhoz. Mellesleg jegyzem meg, ők hárman többé-kevésbé egyidősek.
Norfolk elképesztő magabiztossággal kezeli anyagát, mely mindig bonyolult, sokrétű, nemcsak gazdag, hanem egyszerűen sok. Nagy rendet tart ebben a sokban. Igen jó keze van, egy Szász Endre biztonságával és bravúrjával rak föl gyorsan jeleneteket, úgy vágtat évszázadokon és kontinenseken át, mintha csak a közeli és ismerős (!) trafikba ugrana le egy doboz cigiért, vagyis természetesen, könnyen, szükségszerűen (kicsit duzzogva).
Mándy mesélte-jellemezte magát egy korai novellájával, melyben egy tábornok járkált a padlásszobában föl-le, s az írói tervek szerint mennie kellett valahova, de csak a novella ment, ment előre, de Mándy Iván nem bírta lehozni a padlásról a tábornokot. Az ő művészete ebben a tehetetlenségben gyökerezik. Norfolké épp ellenkezőleg. Neki ez nem problémája, az ő művészete éppen ebben a nem-ben gyökerezik. Nála nincs fönt, nincs lent, nincs távol, nincs messzi, újra definiálta a distancot.
Norfolk sző, ez a szövés, ez a háló létezik, ezen siklunk ide-oda, ez az egész.
A fikció-nemfikció kérdését, mint becsületes posztmodern (vagy tán elég huszadik századinak lenni), ő sem kerülheti meg, de a saját személyét távol tartja a tűztől. Evvel nem minden kollégája van így. Ő ilyen irányú vagy tárgyú kutakodásait a történelmen keresztül végzi. És persze ő sem mindentudásból építkezik, részletez, részletez, részletez, azután megmutatja, mért nem tudhatunk eleget elvileg se. Vagy hogy az "eleget" nem értelmezhető. Új könyvében először egy távoli mítoszt mesél újra, ezernyi rémült lábjegyzet sem csökkenti a homályt, aztán e történet új verzióját mondja el a második világháborúból, ott meg túl sokat tudunk, ki ezt mondja, ki amazt, vagy messzi van és csönd, vagy közel és zsinatolás, ugyanúgy nem lehet tudni, mi történt a sötétben, mi a bűn, mi a hazugság, mi a hősiesség. Titok vagy üresség.
A történelem, melyet kíváncsiságunk mint tárgyat, mint esztétikai képződményt fölmutat - ez a szemlélet emlékeztet engem a Christoph Ransmayrére.
Miközben látni vélek ebben valami elsőrendűen angolost. Angolon - ismét: ezen alkalomból - egyféle kevercset értek: az objektivitás, tárgyi tudás és a kontinensről követhetetlen lobogó őrület elegyét. Finomabban: a szenvtelenség és szenvedély együttállását. Ahogy Gerhardt testvér mondja a regényben: "Semmi vízszintes! Semmi vízszintes! Értitek? A vizszintesek az ördög művei."
(Mostanában olvastan egy Gorkij-novellát, ott azt mondja az Ohrana, vagyis az orosz ÁVO egy tisztje az éppen beszervezett spiclinek: "Megrontották magát az értelmiségiek. Nem jó könyveket olvasott. Brehmet kell olvasni, Az állatok világát." Ez a "Brehmet kel olvasni, Az állatok világát", Gorkij ide vagy oda - olyan angolos mondat.)
Azt mondja Norfolk egy interjúban Nádas kapcsán: hogy ugyanabban a gödörben ásunk. És ezt látni itt lépten-nyomon, azt, hogy ugyanabban a világban, ugyanabban a szövegtérben élünk. De látszik rögvest a különbség is, a gödör ugyanaz, de kicsit mások a szerszámaink, és mások a mozdulataink. Mások a referenciális pontok, még azt is megkockáztatom, más a térhez való viszonyunk. Norfolk dédapja biztos gyarmatosító volt. A szó jó értelmében. Magyar gyarmatosító dédapa nincs. Vagy hát nem tipikus.
Én nem tudok angolul, de látom, mást lehet angolul, mint magyarul. Mást jelent egy Joyce utáni világ angolul és mást magyarul, hiába van a legtöbb Joyce lefordítva, az csak jelezni tudja azt, ami angolul meg is történt. Így a Norfolk-szöveg magyarul olykor nagyobbakat ugrik, mint, gondolom én, az eredetiben. De ez nem baj, csak érdekes, minthogy elkerülhetetlen.
Norfolk világkönyveket ír, a már említett enciklopédikusság értelmében is, de úgy is, hogy könyvei bárhol otthonosan mozoghatnak. Hogy írónak lenni nagy dolog-e, arról e sorok írója nem nyilatkozna (ingatná összevissza a fejét, mint egy udvarias bolgár, értelmezhetetlenül), de a díjazott kapcsán eszünkbe juthat, s ez az, amit köszönjünk meg Lawrence Norfolknak: olvasónak lenni nagy dolog.
"Egy kollégámmal találkoztunk az utcán. Neki is van egy televíziós produkciókkal foglalkozó kis vállalkozása, gyakran együttműködünk, és eddig a politikáról is hasonlóan gondolkodtunk. Ezúttal viszont egy nagy kokárda díszelgett a kabátja hajtókáján. Mi ez? - kérdeztem, eddig nem így állt a helyzet. Elmondta, hogy muszáj, és nem félek-e, hogy jönnek a szocik, és mindenkitől megszabadulnak, akik eddig bedolgoztak a tévének. Mondtam neki, hogy lehet, de azért az embernek mégiscsak legyen erkölcsi tartása meg önállósága. Közben persze én is félek. Négy éve itt mindent két cég, Vitézyék és Wermerék csinálnak. Vagy nekik dolgozik az ember, vagy meghal. Kormányváltás után ezeket biztosan eltávolítják a televízió közeléből, amivel majd egyet is értek. De mi lesz például velem? Én is fideszes cégnek számítok? Ezért most szavazzak én is a Fideszre? Nem abszurdum, hogy egy egész szakmát ilyen mértékben kiszolgálójává és kiszolgáltatottjává tettek a politikának?" (G. K. producer)
Az ország első számú vezetője népszerű volt, amikor hatalomra került. Harmadikutas gazdaságpolitikája kifejezetten felüdülésnek számított hazájában. Aztán hibát hibára halmozott. Leváltotta például a nemzeti olajtársaság teljes vezetését, helyére a saját embereit ültette, és mint az egyik napilap fogalmaz, "a demokrácia kiszélesítése helyett inkább a diktatórikus elemek erősödtek: (...) beavatkozott a gazdaság működésébe, a nagyvállalatok posztjaira sorra saját bizalmi embereit ültette. Saját televízióműsort és hetilapot indított, amelyben a kormány eredményeit dicsőítette." Hugo Chávez venezuelai elnökről van szó, akit utcai megmozdulások, majd az üzleti szféra által is támogatott katonai puccs távolított el a hatalomból. Nem ő szervezte meg az utcát: az utca buktatta meg őt, azt is csak átmenetileg.
Vesztes első forduló után híveket mobilizálni, szavazatokat maximálni, erőt, összefogást felmutatni teljesen helyénvaló, legitim dolog. Azonban tömegdemonstráción populista, demagóg retorikával hangulatot fűteni, miépes és kisgazda szavazók becsatornázására a legalantasabb antikapitalista félelmekre és előítéletekre apellálni, majd kontrollálhatatlan tömegek számára a de facto kiiktatott törvényhozás épülete elé "nemzetgyűlést" hirdetni és azon a létszámról hazudni: több mint felelőtlenség. Demokráciában a tömeggyűlés a rendszer természetes, szerves része, legitim nyomásgyakorló eszköz a hatalomra, nem meglepő, hogy kormányzó pártok ritkán élnek vele.
Az utca, a százezres megmozdulások, akár Caracasban, akár Rómában, az ellenzék klasszikus eszköze. Budapesten egy veszíteni nem tudó kormányfő mobilizál százezreket az utcára, "nemzetgyűlést" hirdet a parlament elé (még jó, hogy nem alkotmányozót) - a parlamenti választások első fordulóján megnyilvánuló társadalmi többség ellen.
"A forradalom elkezdődött" - jelentette ki Duray Miklós státusmagyar a Kossuth téren, ahol a "szeretet" és az "összefogás" jegyében összenőtt, ami néhány éve összetartozik: a magyar lobogót lengető fideszes fiatalok hada a közöttük-mögöttük álló, tisztességtelenségben megőszült MIÉP-zászlós reformnyilasok különítményével. "A nemzet egy része már tudja, hogy elkezdődött a forradalom" - mondta Duray, aki szerint "azért vagyunk itt, hogy ezt elmondjuk a másik részének is". Ezt sulykolta a miniszterelnök is, aki nem mulasztotta el megemlíteni, hogy "származása miatt senki nem szenvedhet hátrányt, és senki nem élvezhet előnyt"; ki is mondja mindig azt, hogy egyesek származása előny ebben az országban?
Duraynak igaza van: a demokrácia intézményei elleni kormányzati, populista forradalom 1998-ban elkezdődött. Ezek szerint valami ellenforradalomban kell reménykednünk, ha azt akarjuk, hogy működjön a valódi, választott képviselőkből álló nemzetgyűlés; hogy felálljanak a szükséges vizsgálóbizottságok; hogy valóban függetlenek legyenek a bíróságok, ügyészségek; hogy a közmédia ne kapcsolgasson naponta, megrendelésre kormánypárti rendezvényekre.
"Az előrejelzés adatai szerint a kormányváltás ténye nem kérdéses. A Fidesz-MDF a választásokat még akkor is elveszti, amennyiben valamennyi, az első fordulóban szoros eredményt hozó kerületben nyer" - számolta ki a Törésvonal Politikai Elemző Központ a lehetséges forgatókönyveket, az első fordulóból kiindulva. Bele kell tehát adni apait-anyait, közpénzt, fel kell rúgni alapelveket, inzultálni kell a másképpen magyarokat és az újságírókat, egyetemi órákon politikai fejtágítókat kell tartani, választási vereség esetére nemzethalált kell vizionálni.
A múlt keddi miniszterelnöki beszéd, a felforrósított hangulat és az azóta folyó, minden színvonaltalanságot túlszárnyaló röpcédula-, sms- és mailkampány után szó szerint bármi megtörténhetett volna a Kossuth téren. Nem a Fideszen múlt, hogy nem történt meg ez a bármi, hacsak nem számítjuk ide kokárdás fiatalok minősíthetetlen agresszivitását a köztereken, a nem kokárdás polgárok utcai molesztálását, az ellenzéki plakátok mocskolódó-antiszemita átfestését, röhögve, kollektívan, mintha a Kabaré című film Berlinjében élnénk. Holott nem.
"Anyám a héten újra elmesélte élete egyik meghatározó politikai rémtörténetét. Én éppen megszülettem, és mivel apám napközben dolgozott, neki egyedül kellett hazavinnie a kórházból. Belépett velem a házba, letett a nagy ágyra, és mivel első gyerek voltam, fogalma sem volt, mit is kell velem csinálni. Ekkor csöngettek. Agitátorok jöttek, hogy szüleim lépjenek be a tszcs-be. Anyám kénytelen volt végighallgatni őket, miközben minden gondolata bent járt nálam, a szobában. Azóta rosszul van, valahányszor közvetlenül ráront a politika. Mint most, a napokban, Orbán Testnevelési egyetemi beszéde után, amikor teljesen feldúlva érkezett meg hozzánk. Az történt, hogy a trolira, amivel jött, felszállt négy fiatalember, körülállták az idősebbeket, és a Fidesz mellett agitáltak. Anyámat a sírás fojtogatta, és az agresszió elől kénytelen volt korábban leszállni." (F. L. történész)
Van-e visszaút a becsmérléstől, strigázástól, anyázástól, rágalmazástól, erőszakos megosztástól és kirekesztéstől a politikai problémák racionális és higgadt megbeszéléséig? Megnyugtató válasz nélkül újra és újra szétesik az a magasrendű Jó - a politikai közösség -, amelynek vágya a mostani nagy tömegdemonstrációkon is látható nemzeti zászlók és kokárdák eredeti jelentése és értelme.
Orbán Viktor Testnevelési Egyetemen elhangzott harci riadója óta azt is világosan látjuk, hogy a fenti kérdés lett a választások igazi tétje. A beszédből megtudtuk, hogy az ország egyik felének le kell győznie a másikat, különben "veszélybe kerül minden, amiért az elmúlt négy évben keményen megdolgoztunk": veszélyben a magyar gazdasági modell és mindaz, ami sajátságosan magyar és nemzeti. A nemzet egyik felének - sőt, a választások első fordulójának tükrében: több mint felének - nemzetellenességéről tett állítás azonban nyilvánvalóan teljes képtelenség. Morálisan elfogadhatatlan, politikailag kártékony. Ellentmond minden demokráciafelfogásnak és a konzervativizmus alapját képező republikánus gondolatnak is, amely szerint a "nemzeti" nem előre definiálható tartalom vagy tételsor, hanem a polgárok vágyainak, akaratainak és értékeinek összessége.
Orbánnal nem az a baj, hogy ambiciózusan igyekszik megőrizni hatalmát, hanem az, hogy ezt a nemzeti felelősség teljes hiányával, egy hatalomittas kis csoport vezéreként és a "magyar" szó demagóg, antidemokratikus kisajátításával teszi. Mindez az 1989-es rendszerváltás szellemisége szempontjából elfogadhatatlan. A nemzet közösségi tudatának helyreállításához vissza kell térnünk a politika normális világába, oda, ahol egy-egy választáson nem a nemzet léte, hanem a konkrét szociális, gazdasági és egyéb kérdések ilyen vagy olyan irányú megoldása a tét. Ehhez most az ellenzéknek kell győznie. A politikai ellenféllel vitázni kell, nem pedig polgárháborút üzenni neki.
A két párt visszaléptetési megállapodása óta a nyilvánosság előtti menetrend a következő: napközben Áder vagy Pokorni állít valami jelentős hazugságot (gázárak, tandíj, lakáshitel, Bős-Nagymaros), mire délután Kovács és Medgyessy határozottan cáfol. Közben kisebb lakossági fórumok, konferenciák, Gerbeaud kávéházas beszélgetések, Göncz Árpádnál tett látogatás ellensúlyozza a híradókban a Fidesz überdomináns jelenlétét. A Fidesz utódpártja még vesztes pozícióból is diktál, az ellenzék még győztes pozícióból is reagál, minden bizalmát két koalíciós partnerébe, Matematikába és Papírformába helyezve.
"A választási kampány első fordulóig tartó heteiben - bár számos helyen fordultam meg az országban, nagyon sok emberrel beszéltem -, sok helyütt tartottam választási gyűléseket, de ezt mindig úgy tettem, hogy ki sem ejtettem a nevét, nem is beszéltem a terveiről a velünk szemben álló erőknek" - mondta Orbán Viktor a Testnevelési Egyetemen összegyűlt híveinek. Majd bejelentette, hogy a békés hangnemnek vége, mert a Fidesz negatív kampányba kezd. A Berlusconitól állítólag sebtében kölcsönvett kampányguru nyilván megmondta, mi a nyerő, hiszen Berlusconi - és csak ő - meg van győződve arról, hogy választási győzelmét ellenfelei folyamatos és anakronisztikus lekommunistázásának köszönheti.
Hogyan hangzik mindez Magyarországon? Schöpflin György angliai politológus szerint a Fidesz újdonsült harcmodora semmiben sem különbözik a brit konzervatívok módszereitől. Ő is tudja persze, hogy a riogatás Angliában sem mindig jön be. Hiába festette például Sir Winston Churchill 1945 júniusában a kommunizmus rémét a falra a Munkáspárt ellenében, a választást - pedig egy győztes háború után volt! - csúfosan elvesztette. Az ellenfél szidalmazása ugyanis könnyen hiteltelen pocskondiázássá és a támadó fél önlejáratásává fajul.
A negatív kampányok következménye nehezen kiszámítható. Szerencsés esetben csökkentik a megtámadott ellenfél híveinek érdeklődését és hajlandóságukat a szavazáson való részvételre. Orbánnak éppen az ellenkezője sikerült. "Néha jobbat tesz egy jókora ijedtség, mint egy jó tanács" - mondta, és a nyilvánvalóan kampányízű félelemkeltéssel teljes izgalomba hozta ellenfeleit. Pontosan az a képtelenség riasztotta meg az embereket, amit Bence György volt Fidesz-tanácsadó ugyancsak képtelen módon így fejezett ki: "Nem Orbán Viktor az államférfi, a miniszterelnök [beszélt a Testnevelési Egyetemen - a szerzők]. Hanem a karizmatikus szónok. Ha úgy tetszik, a népvezér." És valóban, sokan éppen így gondolják. Úgy vélik, hogy Orbán Viktor nem államférfiként viselkedik, vagyis nem államférfi, hanem felelőtlen népvezér, aki egy egyszerű parlamenti választást háborúvá alakít át, békés időkben több százezres nagygyűlést szervez az ország egyik fele számára az ország másik fele ellen, és ezt a nagygyűlést - Bencét nem érdekli a szóhasználatban lelepleződő mélységes populizmus? - "nemzetgyűlésnek" nevezi.
Április 7-e óta Orbán éppen olyan, mint az a kisfiú a Fidesz óriásplakátján, aki őrülten toporzékolva, minden skrupulus nélkül és mindenáron magának akarja az egész világot.
Láttuk nemzedékünk legjobb elméit "az őrület romjaiban" (Allen Ginsberg), láttuk a "Fidesz-generációt" (Babarczy Eszter) hosszúmenetelni a politikában, a közigazgatásban, a bankokban, az iskolákban és a pr-ügynökségekben, olyannyira, hogy már ki is nevelték az első poszt-Fidesz generációt, amely számára fel sem tűnik, ha Orbán Viktor mögött a pódiumon ott ül Schuster Lóránt (MIÉP) is, támogató jelleggel.
A Fidesz-generáció nehéz küzdés, vér és verejték árán legyőzte szabadelvű énjét, fiatalságát és demokráciáját, felgyorsította az idősödés külső jeleit, magához idomította a múltat, s immár a bölcs tanítómester szerepében, hatvanéves kisnemesek gesztikulációjával és beszédfordulataival oktatja a mai kokárdás tizen-, huszonéveseket millenniumra, Szent Koronára, 15 millió magyarra, családra, nemzetre, kereszténységre. A Fidesz-generáció nem lebecsülendő politikai teljesítménye, hogy egyesítette a teljes jobboldalt, pro forma lefaragta a kisebb engedetlenkedőket, de úgy hatástalanította a szélsőjobbot, hogy önmaga szerves részévé integrálta. E manőver eredménye a poszt-Fidesz generáción látszik leginkább.
"Azért voltam ott a Kossuth téren, mert a Fidesz az én érdekeimet képviseli - mint a diákhitel vagy a tandíj ügyében -, és az én nyelvemet beszéli. A szocialisták csak ügyeket intéznek, problémákat akarnak megoldani, nem beszélnek nyíltan és érthetően. Vallásos vagyok, fontosnak tartom, hogy a Fidesz támogatja az egyházakat. Meg a családokat, az emberek nagyon nagy része azzal foglalkozik, hogyan tudna családot alapítani és fenntartani. A Fidesz ki tudja fejezni a magyarsághoz való tartozást is, azt, hogy itt élünk, ez a hazánk. Én nem is tudnék máshol élni. Nem értem, mi a gond a kokárdával, az csak az öszszetartozás jele. Jó, a MIÉP szélsőséges, de közel állnak hozzánk. Ugyanazokat az eszméket fogalmazzák meg radikálisan, amiket mi is vallunk." (Sz. B. 18 éves gimnazista)
Lelkes, értelmes, tiszta szívű huszonéveseket nevelt ki a Fidesz-generáció - nem az ő hibájuk, ha megtanultak félni a szabadságtól, ha nem ismernek különbséget jobb és szélsőjobb között, ha maffiauralommal, drogokkal, az Új Áttekinthetetlenséggel azonosítják a rendszerváltást meg a liberalizmust, amely káoszban jó, ha rendet teremt egy erős, dinamikus, nemzeti víziókkal rendelkező jófej csapat. A Fidesz a többnyire amortizálódott, kényszerpragmatikus, semmilyen jövőképet felvázolni nem tudó szocialistákkal szemben víziót tudott nyújtani a fiataloknak (most ne vizsgáljuk, milyet): identitást (neonemzetit, kollektivistát), államot (amely minden "ingyenes" kádárista juttatást teljesít), jövőképet (vissza a múltba).
A Fidelitas újságja, az Utolsó Figyelmeztetés Bayer-Lovas-rendezvényre invitál és Bencsik András-előadást méltat; a Fidesz és a MIÉP közös generációs szervezetének tűnő Jobboldali Ifjúsági Közösség (Jobbik) "a nemzetfogyás megállítását" tartja "a legfontosabb politikai és társadalmi feladatnak", és bölcsészkari rendezvényen vastapsol a hungarista Magyar Demokrata főszerkesztőjének; a Kossuth téri "nemzetgyűlésről" eljövő kokárdás huszonévesek fideszmiép nyelvezetű röpcédulán tiltakoznak "a nemzetvagyon külföldi kezekbe adása", a "rablóprivatizáció" ellen, és a Testnevelési Egyetemen elmondott mantra szerint "liberális közbiztonsággal" fenyegetnek. Az ő jövőjük elkezdődött.
Kár, hogy már többször láttuk őket a történelemben.
Ámulva figyelem szülőhazám darabokra szaggatását. mm mmm Áder Jánosnak, az Országgyűlés elnökének börtönlakók szavazatára vonatkozó bejelentését kódolt fenyegetésként értékelem: hiába mondja ki a törvény a szavazatok titkosságát, mi, "a Fidesz", tudjuk, ki kire szavaz. Ennek a ténynek a tudatában menjetek szavazni április 21-én.
A magyar tradicionális egyházak magatartása elkeserít, szomorúan veszem tudomásul, hogy szemérmetlenül prostituálják azt a hitet, amely legszentebb, legszemélyesebb meggyőződésem kifejezője. Önmaguk megtévedt igazságát az isteni parancsoknál többre tartó, pártpolitikában aktívan részt vevő püspökeik, papjaik, a krisztusi szeretet jánospáli gyakorlatát meghazudtolva a gyűlölet evangéliumának szócsövévé válva megalázzák önmagukat, híveiket. A békepapi mentalitás a pártkatona pap szerepében éled újjá. Meggyőződésem, hogy egyházaknak, azok szervezeteinek nincs mit keresniük a magyar politikai élet pártharcaiban, nem feladatuk propagandaszócsőként szerepet vállalni a most zajló választásokban.
Az iskolák pártpolitikai kihasználása, a diákok, óvodástól középiskolásig, elvtelen manipulálása bizonyítani látszik, hogy a közoktatás nem egy helyen sarlatánok, méltatlan pedagógusok és esetenként kétes elkötelezettségű keresztények kezében van. Egy fejlett demokráciában még nem fordult elő, hogy a kultuszminisztériumnak fel kellett hívnia a pedagógusok figyelmét arra, hogy: "Az e [választásban aktív szerepet vállaló - G. I.] személyes döntés miatt érzett felelősség üdvözlendő, azonban nem lehet hatással az óvodák, iskolák, kollégiumok nyugodt működésére, nem jelenhet meg a tanórákon, a gyerekekkel történő együttlétek során". E nyilatkozatban Pálinkás József oktatási miniszter arra kéri a pedagógusokat, hogy "a munkatársakkal, szülőkkel folytatott, az országgyűlési választásokkal összefüggő párbeszéd helyszíne ne a közoktatási intézmény legyen".
Az UNICEF magyar bizottsága is felhívással fordult a magyar pedagógusokhoz, iskolaszékekhez: "Ne hozzák a diákokat olyan helyzetbe, hogy azok politikai kérdésekben állásfoglalásra kényszerüljenek; akadályozzák meg, hogy a gyerekeket bárki politikai üzenetek továbbítására használja ki; akadályozzák meg, hogy a diákokat bármiféle hátrány vagy megkülönböztetés érje szüleik politikai nézetei miatt."
Egyedülálló, sokatmondó intések egy sokkal többet mondó magatartás nyomán.
Tiszteletben tartom minden magyar jogát arra, hogy szavazatával fejezze ki pártpreferenciáját, szabadon és minden törvényes fórumot felhasználva ágáljon az általa előnyben részesített programok, pártok mellett. De tagadom, hogy ez a jog mentesíti az alól az erkölcsi kötelezettsége alól, hogy kerülje a gyűlölet, a megosztás igéjének hirdetését, a rágalmazás minden kulturált társadalomban bűntényként számon tartott gyakorlását és a megfélemlítés skrupulus nélküli alkalmazását.
Meglepődve veszem tudomásul, hogy a hatalmának végét félő jelenlegi kormánykoalíció a választást a szavazófülkék helyett az utcán megrendezett, érzelmeket lelkiismeretlenül felpörgető tömegdemonstrációk keretében, a lehetséges következményekre való tekintet nélkül próbálja lebonyolítani. A magyar miniszterelnök már nem ássa az árkokat, de robbantja a szakadékokat magyar és magyar közé. Nem döbbentem meg. Csurka Istvánnak a Magyar Hírlap március 30-i számában közölt interjújában dacosan az ország fülébe bömbölte: "A magunk képére gyúrjuk át a Fideszt". Ennek megtörténtét bizonyítja Orbán Viktor kampánya, április 9-én elmondott beszéde, az Info rádión sugárzott interjúja és a Kossuth téri "nemzetgyűlésen" visszafogott retorikával, de tartalmában a MIÉP demagógiáját ismétlő szónoklata, a Fidesz-MIÉP tömeg összeborulása, Csurka büszke, az összetartozás tényét, együttes győzelmét remélő közlése. Orbán Viktor, elmúlt négy évi, ellenfeleiben a haza ellenségét látó, ostorozó, gyűlöletre uszító polgári evangéliumát mellőzve az ország hangulatát hamar lemérve a Kossuth téren szeretetre, összefogásra buzdított. Szavait Makón már megbánta. Országlása alatt megszokott hangon a vidéket Budapest ellen uszította: "csak a vidéki Magyarország viheti győzelemre az országot". Kérte a jelenlévőket, tartsanak ki, legyenek állhatatosak és bátrak, hogy "az ország jobbik énje győzzön a rosszabbik felett". Nincs megbocsátás a "bűnös" főváros, országunk "rosszabbik énje" részére. Az ilyen hangokat hallottuk már a múlt század magyar történelme során. Nem sok jó született nyomukban.
Aggodalommal tölt el az idegengyűlölet, a külföldi tőkeberuházások, a nemzetközi szervezetek elleni állásfoglalás, a szabad piac törvényei és intézményei elleni agitáció, a fejlett demokráciáktól, szabad gazdasági rendszerektől való elszigetelődés igénye, amely a miniszterelnök múlt heti beszédeiben jutott kifejezésre. Megdöbbent az a tény, hogy az ország lakosságának ha nem is többsége, de nagy része osztani látszik a miniszterelnök ilyen természetű véleményét.
"Vagy győzünk, és lesz magyar jövő, vagy vesztünk, s akkor lesöprik Magyarországot a térképről" - olvasom egy nyugaton népszerű e-mail hálózaton, a választás első fordulója után kapott, a jelenlegi kormánykoalíció mellett korteskedő levélben, és elgondolkodom: valóban? Ami tatárnak, töröknek, labancnak, orosznak, németnek, Haynaunak, Hitlernek, Sztálinnak nem sikerült, azt a magyar és magyar közötti választás "rossz" eredménye elérheti? Én is aggódom, tényleg kritikus, sötét felhőkkel terhes időknek ítélem napjainkat. De azt, hogy az ország felével megtámogatott akármelyik párt a magyarságot le akarná, tudná seperni a térképről, agyrémnek tartom. Remélem, nem a levélíró mentalitása vezérli a magyar választókat, és azok meggondoltan fognak cselekedni a választás előtt, alatt és főleg utána, bármelyik szekértábor mögül lövik is most egymásra mérges szavaikat. És a térkép is, és rajta a magyarok országa is, marad.
Göncz Árpád nemrégen mondott bölcs szavait idézem: "E kiélezett politikai helyzetben fel lehet szítani a gyűlöletet. De most sem helyes. Bárki is kerül kormányra, hamarosan ugyanazzal a nagy feladattal szembesül. Az európai csatlakozás során rengeteg új gondolatot, sőt magatartásmódot kell befogadnunk, megtanulnunk. Kínosan megnehezíti a dolgunkat, ha eközben gyűlöletfalat építünk egymás közé. Arról nem beszélve, hogy ez a fal egyszer azért összedől. És akkor - képzeletesen - azokra omlik rá, akik felhúzták. Az ő sorsuk így a morális megsemmisülés."
Elérkezett a magyar társadalom rétegei közé ásott, robbantott törésvonalak eltüntetésének ideje. Ez az elkövetkező napok kihívása és a választások utáni évek feladata.
A köztársaság volt elnökével vallom: "Magyarország egy ország, a magyar társadalom egy társadalom."
A napokban valaki - feltehetően a házból, ahol lakom - megcímzett boríték és természetesen a feladó megjelölése nélkül bedobta levélszekrényembe egyik februárban írott cikkemet. De előbb még piros, nyomtatott betűkkel fölé írta: TÉGY A GYŰLÖLET ELLEN! Éles elmémmel azonnal kitaláltam, hogy Anonymus úr vagy úrhölgy szerint nem a kormány propagandistái gyűlölködnek, hanem én. Az Élet és Irodalom múlt számában pedig egy elfogulatlan elemző felsorolta azokat a szerzőket, akiket az írásaikban fellelhető "acsargási hányados" miatt nem olvas, vagy gyorsan átlapoz. Az előbb említett skatulyába Kende Péter társaságában Bayer és Lovas került, a szomszéd skatulyába pedig Tamás Gáspár Miklós meg én. Az ily módon ítélkező úr, gondolom, könnyekig meghatódott a saját objektivitásától.
Az "acsargási hányados" kategóriáját csak az olyan agyműködés választhatja ki magából, mely képtelen a tartalmi distinkciókra, és ezért pusztán formális jegyek alapján osztályozza azt, ami nyomtatott formában a szeme elé kerül. Meg szeretném győzni tisztelt olvasóimat arról, hogy a gyűlölet ellen semmit sem tehetünk, ha nem gyűlöljük a gyűlölködés forrásait. Példaképp hadd idézzem ide Ady 1901. december 20-án közölt cikkének, A magyar kétfejű sasnak néhány mondatát, mely mellesleg a mostani választások legégetőbb politikai mondandóit is megfogalmazza a "Tégy a gyűlölet ellen" szellemében. "A nacionalizmusnál nagyobb hazugság nem állott még ki a harci porondra... utazik tradícióra, kegyeletre, fajbüszkeségre, kenyéririgységre, minden erényre és bűnre." "Kiírjuk magyarul: a hazafisággal szédelgő és lármázó klerikalizmus veszedelmesebb a nyílt klerikalizmusnál." És: ""Üsd a zsidót!", "Gyilkold az istentelen liberálist!" Jó, jó. Ezt elviseljük. De mikor a fajkultusz segítségével, kápráztatva, megtévesztően készítik a hurkot a nyakunk köré - ez már nagyobb dolog."
Ady gyűlölte a magyar kétfejű sast: a nacionalizmust és a klerikalizmust. De nem óhajtotta kinyomni képviselőinek a szemét. A Dunába sem akarta lőni, kötélre sem kívánta őket. Privilégiumaik ellen támadt, nem polgári jogaik ellen. Indulataival és gondolataival (a kettővel együtt!) tábort szervezett ellenük. Nem személyüket akarta megsemmisíteni, hanem visszahúzó erejüket.
Kövér László a fél országot kötélre kívánta. Nem tehetünk semmit a gyűlölet ellen, ha nem gyűlöljük a gyűlöletpotenciált, amely a bitóerdő Kövér-féle víziójában rejlik. Az acsargási hányados mint kategória nem használható itt, mert Kövér e mondat megfogalmazása közben talán nem acsargott, hanem csak vigyorgott. Mentegették is, hogy csupán viccelődött. Csakhogy a mondatban rejlő gyűlöletpotenciál nem stiláris kritériumok függvénye. Ha én viszont azt javasolnám, a témához illő gunyoros indulattal, hogy Kövér Lászlót jelölje a Fidesz ősszel Akasztó polgármesterének, akkor minden bizonnyal "acsarognék" a mi tiszteletreméltóan objektív megfigyelőnk értékrendje szerint.
Deutsch Tamás, éppen ő, az ATV egyik esti adásában kifejtette, hogy a MIÉP demokratikus párt, hiszen a demokráciában csak demokratikus pártok létezhetnek. Az elfogulatlanságukra büszke döntnökök formális szemlélete ebben a megfogalmazásban abszurddá fokozódik. Ha ennek az abszurditásnak a fényében jellemezném Deutsch Tamást, akkor nyilván acsarognék. Válaszolhatnám persze azt is, józanul és objektíven, hogy Hitler szintén demokratikus rendszerben nőtt naggyá, de még senki sem állította pártjáról, hogy demokratikus volt. Csurka sem tüntette fel Hitleréket demokratikusnak, amikor magyar szempontból tragikusnak mondta, hogy elvesztették a világháborút. Nekem azonban nincs kedvem olyasmit magyarázni Deutsch Tamásnak, amit még ő is tud.
Ha tenni akarok valamit a gyűlölet ellen, akkor gyűlölnöm kell a Deutsch Tamás szavaiban megnyilatkozó önfeladást, hazugságot és szolgalelkűséget. Finom lelkületű objektív urak erre azt mondhatják, hogy megint acsargok. Csakhogy ez nem acsargás, hanem kísérlet egy lelki és politikai szituáció pontos leírására. "Ott kezdődik az író árulása, / hogy ürüléknek mondja a szart" - ennek az 1973-ban írott polémikus epigrammámnak az igazsága az újságírói munkára is érvényes.
Cikkem elején említett írásom, a Vacakságok vacaksága megállapítja, hogy "A választás előtt Orbán miniszterelnök visszatért a parancsuralmi rendszerek legdemagógabb jelszavához. A fél-diktatúrák és a diktatúrák közös jellemzője, hogy azonosítják a nemzet (vagy a nép) és a kormány érdekeit. Aki fellép a kormány valamelyik terve vagy intézkedése ellen, az Kádár korában a nép ellenségének funkcióját töltötte be, jelenleg pedig a nemzeti egységet bomlasztja, vagyis hazaáruló. Arra az ellenvetésre, hogy a modern nemzet fejlődését egymástól eltérő felfogások és érdekek küzdelme biztosítja, azt válaszolják, hogy ez a nézet a leghazaárulóbb hazaárulás." Ezt józan elemzésnek tartom ma is, igazságát a választás első fordulója óta eltelt idő a kellemesnél felfokozottabb módon igazolta. Felheccelt tömegnek harsogja a miniszterelnök, hogy aki más irányba fordítaná az ország szekerét, azzal szemben meg kell menteni a hazát. Ez az álláspont csak a magyar nyelv legerőteljesebb szavaival jellemezhető helyesen. Mr. és Mrs. Anonymusnak, továbbá a mindenáron elfogulatlan hölgyeknek és uraknak azt üzenem, hogy ma az országot nem a kemény és pontos szavak veszélyeztetik, hanem a ködös fogalmakat vak indulatokkal felduzzasztó hatalmi politizálás.
Írta Rohanunk a forradalomba című versében Ady Endre, levonva ebből a következtetést, hogy akkor az éppen hivatalban lévő miniszterelnököt is szeretni kell. "Mert ő is az Idők kiküldöttje", aki bármit tesz, hogy az Idők hozta Sorsot, amelyet a vers címe felidéz, elkerülhesse, éppen ezt sietteti.
Pszichológusként kíváncsi lettem, mi lehet az, ami most Orbán Viktorról Tisza Istvánt juttatja eszembe ("...a vad, geszti bolondot, / A gyújtogató, csóvás embert, / Úrnak, magyarnak egyként rongyot" - amint Ady jellemezte akkor kedvenc politikusát). Nem hiszem, hogy egyedül azért, mert nemrég láttam egy politikai hirdetést, amelyben párhuzamot vontak kettejük között, mint akik - egy harmadik társukkal együtt - Magyarország legnagyobb miniszterelnökei voltak.
Talán valamiképpen inkább az alábbiak miatt.
Nem kell okvetlenül pszichológusnak lenni, hogy az ember kijelenthesse vagy cselekvésének vezérfonalává tehesse: akiről jót mondanak egy választási kampányban, annak javítják az esélyeit, akiről meg roszszat, azét rontják. Így Orbán Viktor, akár magától is, szakmai tanácsadók segítsége nélkül, ügyes tömegpszichológiai barkácsoló módján kiszámíthatta volna: ha magasztalja a pártját, nyilván javulnak a párt választási esélyei. Amikor aztán az első forduló eredményeiből kiderült, a följavult esélyek is elégtelennek bizonyultak, a barkácsoló ihlete találkozhatott szaktanácsadóinak mérnöki számításával abban az ötletben: ha most az övével versengő pártok gyalázásába kezd, akkor azoknak romlani fognak az esélyei.
Abban is egyetérthet a barkácsoló és a tennivalók szakembere, hogy akiről jól mondják a jót vagy a roszszat, annak sokat használnak, illetve ártanak, akiről meg kevésbé jól, annak kevesebbet. Amikor a miniszterelnök úr a Közgázon fáradtan, előnytelen és görcsösen őrzött fejtartással végszavazott Medgyessynek, akkor ebből kevés haszna volt pártjának, amely két napra rá - ha nem is elsősorban emiatt - elvesztette a választások első fordulóját. (Egy elektronikus fórum részvevői egyszerre nézték és kommentálták a látványt, s a kezdés után hét perccel egyikük - aggodalommal s nem kárörömmel - megkérdezte: "Mi van a Viktorral? Leszedálták a komcsik?"). Kedden viszont a Testnevelési Egyetemen a hivatalának utolsó napjait morzsoló miniszterelnök olyan színvonalon tette, amit tett, hogy gondolatban többször is megemeltem előtte szociálpszichológusi kalapomat, s közben azon tűnődtem, hogyan tudom egyetemi hallgatóimnak bemutatni majd ezt a páratlan leletet. Lelkesültségem azzal volt rokon, amelyet a száz évvel ezelőtt tanító orvosprofesszorról őrizett meg a medikushallgatók szájhagyománya: a professzor arra akarta rábeszélni őket demonstráció közben, lássák be, hogy ilyen gyönyörű végbélrákot ember még nem látott soha.
Könnyű volt neki: felmutathatta a förtelmesen előrehaladó betegség tárgyi bizonyítékát. De én vajon mit tudok felmutatni hallgatóim előtt, hogy megértessem velük, hogy milyen is a rágalmaknak és a rettenetkeltésnek e bravúros crescendója, amellyel húsz perc alatt polgárháborús fölbuzdulást lehet elindítani egy országban?
Lehet-e azonban választást nyerni ilyen szónoklattani bravúrral nagytőkéről és pénztőkéről meg az ördöggel való cimborálásról?
Ideírom, hogy miért nem hiszek ebben. Nem olyan hívőként nem hiszek, aki a maga értékeit esetleg nem akarja felcserélni a hattyúdalát bemutató miniszterelnökével, hanem szociálpszichológusként.
Az a helyzet, hogy a fenti séma - ha jobbra lököm, jobbra megy, ha balra lököm balra; ha erősen lököm, erősen megy, ha gyengén lököm, gyengén - hibátlanul működik, de csak a biliárdasztalon. Aki odafigyelt a fizikaórákon, még Newton képletét is fel tudja idézni, amely összefüggést állapít meg a lökés ereje és a golyó mozgásának megváltozása között. Nem csoda hát, hogy ilyen szilárdan tartja magát a hiedelem a mozgósított okok és az elvárt következmények közötti összefüggésről.
De mások az álmok és más a gyakorlat. Ezt nagyon gyakran nem veszik tekintetbe azok, akik pszichológiai barkácsolásba kezdenek, s nemritkán azok a szaktanácsadók sem, akik megrendelőik rendelkezésére bocsátják a barkácskészletet, és a maguk használati utasítását mellékelik hozzá.
Először is, mielőtt az ember reagálna az őt ért benyomásra, értelmezi azt, mégpedig másképp, ha dolgok tulajdonságáról van szó, és megint másképp, ha személyek közötti viszony a beszéd tárgya. Mondanak nekem valamit - előbbi esetben mindegy, hogy ki mondja, az utóbbi esetben már be kell számítani azt is, hogy ki mondja. És az ember be is kalkulálja anélkül, hogy észrevenné, hiszen ezt a készséget együtt tanulja meg a beszéddel. Ezért már a kis gyerek is tudja, ha ketten azt mondják valamiről, hogy fehér, akkor egyetértenek. Ám ha mindketten azt mondják, enyém, akkor vitatkoznak, s mielőtt továbblépnének, valahogyan el kell dönteni, melyiküknek van igaza.
Ez az egészen korán kialakuló képességünk, hogy önkéntelenül is összevessük a beszélőt a mondandójával, mindig működik, egyértelműen befolyásolja a pártok választási ígéreteinek a befogadását is. A pártok választási üzenetei ugyanis viszonyokról szólnak: mi jók vagyunk, állította a magáról a Fidesz-MPP a kampány első fordulójában - ők rosszak, állítja most a Fidesz ellenfeleiről. A hatás pedig nem attól függ, milyen "jó" és milyen "rossz" tulajdonságokat rendelnek egyik vagy másik mellé. Inkább attól, hogy a személy, akit a soron következő alapkő lerakásakor vagy az esedékes nemzeti riadó alkalmából megszólítanak, hajlandó-e maga is úgy tekinteni az üzenetet küldő pártra: "mi", s nem inkább úgy gondol-e rájuk, hogy "ők". Vagy pláne "ezek"!
Mert ha nem hajlandó meghallani az üzenetet, akkor minden a visszájára fordul. (Ezek megint uszítanak - ez is mutatja, milyen tisztességtelenek [esetleg: rohadtak, aljasok stb.].) A szociálpszichológus ilyenkor bumeránghatásról beszél: Orbán Viktor (vagy az időközben eltűnt Kövér László, vagy újabban Pokorni Zoltán) uszító mondatai annak fejére hullanak vissza, aki mondja.
A bumeránghatás legérdekesebb körülménye azzal függ össze, hogy a választási hadjárat igazi célja nem az, hogy az emberek vélekedését, hanem hogy a magatartását befolyásolják: aki x pártra szavazna, azt rávegyék, hogy tartózkodjék ettől - aki pedig tartózkodnék attól, hogy y pártra szavazzon, azt rávegyék, hogy tegye meg.
Egy csoport magatartását mármost szinte semmi sem befolyásolja olyan hatékonyan, mint az, ha olyan információhoz jut, amelyből az egyes ember megtudja, hogy az összesség éppen mit cselekszik. Kérdés persze, hogyan hat az egyén szándékára, ha tudja, ha szociálpszichológiai visszajelentést kap például arról, hogy miközben x pártra szavazott, a többség hozzá hasonlóan járt-e el, vagy ellenkezőleg, y pártot választotta.
A közkeletű válasz erre a kérdésre a tömegpszichológiai barkácsolók fentebb elővezetett feltevéseiből indul ki: minél erőteljesebb hatás éri az embert, annál erőteljesebben kerül a befolyása alá. Ebből vonják le azt a következtetést is, amely a közismert, ilyenkor naponta hallott babonához vezet: minél többen döntenek egy bizonyos dolog mellett, annál nagyobb erővel hasonlítják magukat a többiekhez. Ezért fordulhat elő, hogy a közvéleménykutatókat esetleg megkísérti az alternatívák egyike-másika: "mérnének" egy picit erőteljesebb arányú vonzódást az egyik oldalhoz, hogy aztán ennek hatására, amikor eljön a tettek ideje, majd tényleg többen vonzódjanak a megelőlegezett többséghez.
Ha ez tényleg így történne, akkor semmiképpen sem fordulhatna elő, ami pedig négy évvel ezelőtt is megesett: még az első forduló többsége sem vezet egyértelműen a második fordulós győzelemhez, pedig elméletben a vezető pozíció vonzaná a szavazatokat a második körben. A miniszterelnök is fölemlegette a Testnevelési Egyetemen, hogy 1998-ban az első forduló után a négyszázalékos baloldali fölény fordult át jobboldali parlamenti többséggé... Ez akkor nem lehetett a hatalmi pozíciót fölhasználó megfélemlítés, hiszen 98-ban a Fidesznek még nem volt hatalma. Akkor azoké volt az első forduló szavazati fölénye, akiké a kormányzati hatalom, s e kettős előny ellenére sikerült megszereznie a Fidesznek a parlamenti többséget.
Valami hasonló történt 1981-ben Franciaországban, ahol részt vettem annak a kutatócsoportnak a munkájában, amely azt vizsgálta, mi okozta, hogy huszonhárom éves jobboldali elnöki hatalom után az elnökválasztás első fordulójában még mindig meglévő jobboldali fölényt a második forduló kampányának két hete alatt a baloldal megfordította. Talán mondani sem kell, ott sem jutott eszébe a hatalmat gyakoroló jobboldalnak - sem De Gaulle-nak, sem Pompidounak, sem Giscard d'Estaing-nek -, hogy felhasználja ennek a 23 évnek a "következményeit" hatalma megtartása érdekében. De amit szociálpszichológiai teamünk akkor megállapított, abból az következett, hogy hiába is próbálkozott volna. Az első forduló eredményeiből minden egyes választó megtudhatta, hogy az együttes szavazási hajlandóság a bal- vagy a jobboldalnak kedvez-e, ám a szimpátián túl még egy további dimenzió is befolyásolja a választás végkifejletét: ha kedvemre van a visszajelzéskor kapott információ, lehetséges, hogy ez cselekvésre mozgósít, mert "küszöbön a győzelem", de elképzelhető, hogy éppen passzívvá tesz, mert "gyakorlatilag már győztünk". S a rossz hír is tud aktivizálni, mert "meg kell menteni a helyzetet", de lehet, hogy az embernek ilyenkor elveszi a kedvét a cselekvéstől az a tudat, hogy "már úgyis minden hiába".
Az első forduló eredményének megfordítása olyankor következik be, ha az eredmény egyszerre váltja ki az annak örvendezőknél a "gyakorlatilag már győztünk" hangulatot (mint 1998-ban a kormányzó koalíció önelégült tényezőinél és szavazóinál), és az eredmény miatt bosszankodóknál a "meg kell menteni a helyzetet" beállítódást (lásd a kisgazdaelnököt, aki majdnem száz képviselőjelöltjét léptette vissza).
Úgy néz ki, mintha ennek az öszszefüggésnek a tudata vezérelné a Fidesz vezetőit. Amikor azt hirdetik, hogy akiknek nem tetszik az első fordulós eredmény, azoknál a "már úgyis minden hiába" típusú reagálást váltsa fel a "meg kell menteni a helyzetet" típus. A húsz évvel ezelőtti franciaországi vizsgálat azonban azt állapította meg, hogy amikor a választó szembesül a végeredménnyel, jövőbeni céljait nem további szándékok - például a hatalmat megtartani akarók szándéka - határozza meg, nem ez vezeti a szavazó kezét a második fordulóban.
Ezen a ponton lép be a történetbe a sors, az, amelyről Adyval szóltam: "Minden a Sorsé". 1981-ben Franciaországban a munkanélküliség növekedése, a vásárlóerő csökkenése, a külkereskedelem alakulása és más, szándéktól nem függő tényező is kedvezett a baloldali fordulatnak. Ezért a baloldali elnökjelölt szavai - akár bírált, akár ígért - mozgósították a baloldal szavazóit, és elcsüggesztették a jobboldalét: "Ugyan mit tudnánk most ezzel szembehelyezni?" Nem azért volt ilyen hatásuk, mert Mitterand és tábora olyan rátermetten bánt a szóval: voltak mesteri dobásaik, de voltak gyengék is, s közben sem Giscard d'Estaing, sem csapata nem volt semmivel sem rosszabb. Ám amikor ők szóltak, akkor ugyancsak a baloldalt mozgósították: "Csak nem tűrjük, hogy ilyen aljas rágalmakat szórjanak ránk!" A jobboldalon viszont bizakodást keltettek a szavai: "Mégis megsegít az Isten!" S e bizakodás aztán éppolyan passzívvá tette a jobboldal szavazóit, mint a másik elnökjelölt szavai nyomán támadó csüggedés - mint ahogyan a baloldal aktivizálásából is vállvetve vette ki a részét Mitterand és d'Estaing.
Mitterand-hoz hasonlóan Giscard d'Estaing is igen rátermetten kampányolt. Ezt csak azért ismétlem meg, mert ehhez kapcsolódik egy igazán paradox fintora Giscard politikai sorsának: az a rátermettség és ügyesség, amellyel ő is és csapata bánt a kampány szociálpszichológiai arzenáljával, gyaníthatóan felerősítette a bumeránghatást. Amikor a Giscard-kampányt hasonlítottuk össze a másik jobboldali jelölt, Jacques Chirac kampányával, azt állapítottuk meg, hogy az első forduló után kiesett Chirac - kevesebb kárt okozott a jobboldalnak és kevesebb vizet hajtott a baloldal malmára. Hála derék középszerűségének.
Orbán Viktort még ellenfelei sem mondanák középszerűnek. És a Testnevelési Egyetemen különösen rátermetten beszélt.
Dr. Baranyi Károly konzervatív érzelmű egyetemi oktató a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége Érd és vidéke szervezete közelmúltbeli fórumán - amint arról az Érdi Újság című helyi lap beszámolt - azt fejtegette, hogy az Orbán-kormány elszabotálta a "sajtókiegyenlítést". (Ilyen szó egyébként nincsen, mégis használják.) Amint arra a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kozmológusa rámutatott, a problémát úgy kellett volna megoldani, ha az ott dolgozó személyekkel "tettek volna valamit". Nem mindegyikkel, csupán csak "azzal a néhánnyal". Kijelentette: elegendőnek bizonyult volna például, ha 5-6 embert letartóztat és elhurcol az adórendőrség, hiszen az APEH, ha nagyon akar, úgyis talál "valamit", ami miatt büntethetőséget állapít meg. Ha ezt egy szerkesztőségben hatan megszenvedik, a többiek biztosan azonnal megesküsznek rá, hogy mindig keresztények és konzervatívok voltak - írja a tudósítás. (Bálint Edit: Nem keseregni kell, hanem imádkozni, id. lap., április 12.)
Világos beszéd, ha rendezzük a magyar sajtó viszonyait, ne tököljünk összevissza, hívjuk a rendőröket.
A Pázmányon egyébként filozófiát is oktató tudós telefoni érdeklődésemre először lehúzódott az útszélre - épp autóban ült -, majd miután kijelentette, hogy ő nem adott interjút senkinek (NB fórumon beszélt), kérte, hogy aznap délután négykor hívjam vissza. Azóta elérhetetlen, rögzítőn hagyott üzenetemre nem reagál. Helyreigazítást napokkal a lap megjelenése után sem kért.
Az idézett írásból kitűnően dr. Baranyi előadása további részében arról beszélt, hogy a sajtókiegyenlítésnek a már korábban ismertetetthez képest egy még jobb megoldását is ismeri - a módszert ő maga találta ki a média megfékezésére. Olyan kontrollt vezetne be, amellyel szemben a sajtó teljesen lebénulna, ám ez alkalommal elképzelését mégsem fejtette ki a Pázmányon egyébként érveléstechnikát is oktató tudós.
A Magyarországon lassan állandósuló médiaháborús hangulatot jól jellemzi, hogy a kormánypárti politikusok és közírók a kereskedelmi tévéket vádolják ellenzékiséggel (a "balliberális médiauralom" hipotézise), az ellenzékiek pedig a közszolgálati televízió elfogultsága miatt panaszkodnak ("közpénzből fenntartott propagandahíradó"). Ezt a képet mindenképpen árnyalja azonban az, hogy a kereskedelmi híradózás alaptermészete (amellett, hogy kevésbé informatív, valamint bűnözést és baleseteket mutat be nagy arányban) az, hogy a negatív híreket részesíti előnyben, botrányorientált, nem kedveli az ideologikus álláspontok bemutatását, s végül nagyobb arányban mutatja be a kisember álláspontját (a szenvedés, nyomorúság, a politikusoktól való elhagyottság nézőpontját). A kereskedelmi médiának mindezen elemei a világon mindenhol felfedezhetők, s bizonyos értelemben "eleve ellenzékiek", alkalmatlanok a mindenkori kormány előnyös bemutatására. A kereskedelmi televíziók igazi mércéje az lesz majd, hogy változik-e hírszerkesztési gyakorlatuk a választások után. A közszolgálati híradózásról ugyanez mondható el, ellentétes előjellel: műfajilag arra determinált, hogy a kormánnyal kapcsolatban pozitívabb legyen, és elősegítse a kormányzati üzenetek közvetítését a társadalomnak (amellett, hogy természetesen nem vesztheti el alapvető problémaorientáltságát sem). Ennek alapján a kérdés nem úgy teendő fel, hogy ellenzéki-e a kereskedelmi média és kormánypárti-e a közszolgálati híradó. A kérdés inkább az, hogy a kereskedelmi híradók "normálisan" kritikus hangvételük mellett egyforma lehetőségeket biztosítanak-e a kormánynak és az ellenzéknek a megszólalásra, illetve túllépi-e a közszolgálati televízió a kormánnyal szembeni engedékenység "normális" határait? Elemzésünkben azt mutatjuk be, hogy az egyes televíziók hányszor, milyen mértékben és milyen eszközökkel lépik át ezeket a határokat.
A Nyugat-Európában konszenzuálisan érvényes elv szerint a kormány és ellenzék szerepeltetésének elfogadható aránya 2:1, mégpedig úgy, hogy azonos mennyiségű megszólalási lehetőséget kapjanak a kormány és államigazgatás, a kormánypártok és az ellenzéki pártok. Az 1. táblázat azt mutatja, hogy ennek a követelménynek mennyiben felelnek meg a vizsgált híradók.
Láthatóan mindhárom szerkesztőség nagyon ügyel arra, hogy az egyetlen formálisan meghatározható, ellenőrizhető és számon kérhető "2:1-es" kritériumnak megfeleljen. Az m1-en a kormányoldal kapja az összes megszólalás 15,6 százalékát, az ellenzéki oldal megszólalóinak aránya pedig 6,7 százalék. A tv2-n ez az arány 9,5:5,2, az RTL Klubon pedig 10,5:5,3. Madártávlatból tehát békés tájképet látunk, formális 2:1-es kritériumunknak nagyjából mindhárom híradó megfelel, enyhe kormánypárti fölényt tapasztalhatunk az m1-en, a tv2 pedig az ellenzéknek nyújt egy kicsivel nagyobb arányú megszólalási lehetőséget. Alábbi elemzésünk, de mindannyiunk mindennapi tapasztalata is azt mutatja, hogy e formális keretek között még nagyon nagy tér nyílik az elfogult hírszerkesztésre. Az 1. táblázatból még azt emelnénk ki, hogy kereskedelmi híradók, az elbulvárosodás folyamatának megfelelően, depolitizáltabbak és információszegények a közszolgálatihoz képest (kisebb arányban beszéltetnek politikusokat, és jóval kevesebb hírt mutatnak be).
A formális 2:1-es szabály érvényesülése csak a legáltalánosabb szinten garantálja a kiegyensúlyozott tájékoztatást. A hírszerkesztők eszköztárában ugyanis a puszta szerepeltetési arányon túlmenően több olyan további formai-szerkesztési eszköz áll, amely alkalmas bizonyos politikai szereplők előnyben részesítésére mások rovására. A híradók taktikázhatnak úgy, hogy egyes politikusokat a saját hangjukon szólaltatnak meg, mások beszédeit pedig inkább csak összefoglalják; egy másik taktikai lehetőség az, hogy kinek milyen hosszú megszólalási lehetőséget biztosítanak; további szerkesztési stratégia az, hogy kinek milyen részletes, információkban gazdag megszólalást tesznek lehetővé. A hosszúság és információgazdagság egymással összefüggő, de nem azonos kategóriák: egy mondatszám szerint hosszú megszólalás lehet redundáns, míg egy rövidebb is lehet lényegre törő és alapos. Vizsgáljuk meg a kormánypárti politikusok és az ellenzéki politikusok megjelenítését a híradókban a fenti három szempont szerint, ebben segít a 2. táblázat.
A tábla első blokkja a megszólalások hosszúságára vonatkozik. A könnyű összehasonlíthatóság érdekében az m1 összes politikai megszólalásának átlagos hosszúságát tekintettük egy egységnek, azaz száz százaléknak. A többi százalékos érték azt mutatja, hogy kormánypárti és ellenzéki politikusok az m1 átlagához képest milyen hosszúságban beszélnek. Hasonlóképp jártunk el a második blokk, az információgazdagság bemutatásában is. Az első két blokkból jól látható, hogy a hosszúság és információgazdagság lehetőségének politikai alapon történő szétosztása stratégiájával elsősorban a tv2 él: az ellenzéki szereplők számára átlagosan 20-30 százalékkal hosszabb és információkban gazdagabb megszólalási lehetőséget biztosít, mint a kormánypártiak számára. A m1, mint ez várható, a kormány felé húz, de korántsem olyan mértékben, mint a tv2 ellenzéki orientációja. Az RTL Klub a fenti két szempontból ellentmondásos: az ellenzék számára hosszabb, ám a kormánypártok számára mégis alaposabb, információkban gazdagabb megszólalási lehetőséget nyújt. A 3. táblázat harmadik blokkja a saját hangon történő megszólalások arányát mutatja az adott szereplő összes megszólalása között. A saját hangon történő megszólalás nyilvánvalóan sokkal előnyösebb lehetőség, mintha csak a bemondó által összefoglalt formában hangzik el a politikus véleménye. A tábla egyetlen igazán lényeges összefüggést mutat: az m1 kiemelkedően többször idézi saját hangon a kormánypárti politikusokat, mint az ellenzékieket. A kormánypártiak összes megszólalásának 68 százaléka saját hangú, míg az ellenzékieknek csak 47 százaléka. Míg az előbb az m1 elfogultsága volt enyhe, és a tv2-é erős, addig itt fordítva van: az erős közszolgálati kormánypárti orientáció mellett a tv2 enyhén az ellenzék felé húz a saját hangú megszólaltatás szempontjából.
A formai szerkesztési jellegzetességek vizsgálatából az derült ki, hogy míg az m1 minden vizsgált szempontból a kormánypártok iránt elfogult (különösen erős ez az összefüggés a két miniszterelnök-jelölt szerepeltetése közötti különbség és a saját hangú megszólaltatás szempontjából), addig a kereskedelmi televíziók egyike, a tv2 sem marad ki a politikai csatározásokból. Az eddigiek alapján az RTL Klub mondható a leginkább kiegyensúlyozott csatornának.
A következőkben térjünk át a tartalmi kérdésekre: vizsgáljuk meg, hogy az egyes híradók menynyiben követik a versengő politikai erők által felkínált témákat, pozitív vagy negatív véleményeket.
Mielőtt továbbmennénk, szögezzük le újra: a híradó, főképp a kereskedelmi híradó alapjában véve negatív, problémaorientált műfaj. Ennek megfelelően a semlegességet (azaz a pozitív és negatív hírek egyenlő arányát) nem tekinthetjük a hírműsorok megítélésében a kiegyensúlyozottság normájának. A negatív alaphang nem tekinthető tehát normasértésnek, a túlzottan pozitív alaphang viszont annál inkább. A kereskedelmi híradók által bemutatott hírek körülbelül 60 százalékát soroltuk az inkább negatív vagy teljesen negatív kategóriákba. A hírek 25 százalékában az eredmények, sikerek azonos arányban vannak jelen a problémákkal és kudarcokkal, s a hírek 15 százalékában találhatunk több sikert, mint kudarcot (ezen belül a teljesen pozitív, problémákat be nem mutató hírek aránya alig néhány százalék). Ezzel gyökeresen ellentétes az m1-híradók beállítottsága: a híreknek mindössze 30 százalékában szerepelnek a problémák nagyobb súlylyal, mint a pozitív hírek, újabb 30 százalék beszél problémákról és eredményekről azonos súllyal, és a hírek 40 százaléka inkább sikerekről számol be, a dominánsan sikereket bemutató, problémákról be nem számoló hírek aránya eléri a 17 százalékot. Az m1-en a hírek 10 százalékában, vagyis minden negyedik, inkább sikerről szóló hírben nyíltan a kormányt említik mint a siker okozóját, a hírek 6 százalékában a sikert pedig valamely minisztériumhoz kötik. A kereskedelmi tévékben a hasonló sikertulajdonítások száma elenyésző. A problémák okait az m1 a hírek 6 százalékában köti a kormányhoz vagy kormánypártokhoz, és 3 százalékban az ellenzékhez. A kereskedelmi tévék ezzel szemben a hírek 10 százalékában a kormányt vagy kormánypártokat jelölik meg a problémák okaiként, s csak 1 százalékban az ellenzéket.
Az m1 azzal, hogy híreinek 40 százalékában sikerekről beszél, és ezeket viszonylag nagy arányban tulajdonítja a kormánynak, egyértelműen a kormánypártok választási kampányszövetségeseként lép fel. A közszolgálati televízióban a sikerek kommunikálásának szándéka maga alá gyűri a civil szféra, a különböző társadalmi problémák és a mindennapi emberek bemutatását is. Az m1 által bemutatott civil szereplők 23 százaléka több sikert említ, mint gondot, további 20 százalékuk pedig csak sikerekről beszél. A kisemberek majdnem pontosan ilyen arányban beszélnek nagyobbrészt (25 százalék), illetve kizárólag (17 százalék) sikerekről. A közszolgálati televízió által bemutatott "boldog ország" nem jelenik meg a kereskedelmi televíziókban: a civil szervezetek vagy kisemberek mindöszsze 10 százaléka beszél nagyobbrészt vagy kizárólag csak sikerekről. A problémákkal, negatív hírekkel kapcsolatban ugyanez a helyzet: a közszolgálati híradóban megszólaló civil szervezeteknek mindössze 27 százaléka beszél nagyobbrészt vagy kizárólag problémákról, a kisemberek között ez az arány 38 százalékos. A közszolgálati híradó által megjelenített magyar átlagembereknek tehát kevesebb mint 40 százaléka lép a nyilvánosság elé azért, hogy egy problematikus helyzetről számoljon be. A kereskedelmi híradókban ugyanez az arány 70 és 80 százalék között van.
A közszolgálati híradó által bemutatott Magyarországon a civil szervezetek és a mindennapi emberek helyzetének elsősorban nem azért van hírértéke, mert problematikus lenne vagy megoldásra várna. A problémákat kiszorítják a sikerek, a megoldandó helyzeteket a megoldott helyzetek.
Mértük azt is, hogy ezek a helyzetek, azaz az emberek által belakott, a politikától függetlenül létező helyszínek (kórházak, települések, kisrégiók, munkahelyek, iskolák, boltok, civilszervezetek stb.), amelyeket "társadalmi mezőknek" nevezhetnénk, "saját jogon" jelennek meg a híradókban, vagy úgy, hogy politikusok beszélnek róluk. Az m1-ben az ilyen helyzetek többségében (53 százalékában) politikusok (is) elmondják a véleményüket az adott helyzetről, a kereskedelmi híradókban azonban e helyzetek 75 százalékban saját jogon jelennek meg. A közszolgálati híradó tehát erősen átpolitizált formában mutatja be a társadalmi mezőket, s ha az e helyszíneket belakó civil szervezetek és kisemberek nagyobbrészt sikerekről számolnak be, magától értetődik, hogy e sikerek valamilyen politikai erő (többnyire nyilván a kormány) érdemeit is implikálják. A társadalmi mezők átpolitizálása és a sikeres, elégedett társadalmi szereplők bemutatása egyértelműen az embereken segítő politika, a mögéje felsorakozó társadalom és a "napról napra egyre jobb" ideológiájának képét rajzolja meg, mindebben a közszolgálati híradó a nyolcvanas évek szervilis híradózásának modelljét követi. Korábbi kutatásunk szerint a Horn-kormány éveiben a közszolgálati híradóra nem volt jellemző az, hogy ilyen látványosan feladja a híradózás alapvetően problémaorientált mivoltát (akkoriban a közszolgálati és kereskedelmi híradók egyaránt problémaorientáltak voltak, igaz, a sikerek okaként a közszolgálati híradó akkor is jóval nagyobb arányban nevezte meg a kormányt, mint a kereskedelmi tévék).
Kérdéses, hogy az eleve problémaorientált kereskedelmi televíziók nevezhetők-e ellenzékbarátnak a negatív hírek nagy túlsúlya miatt. A baloldali olvasók határozott nemleges válasza előtt azonban meg egy apró részletet!
A kormánypártok választási kampányának alapelemét képezték az avatások, átadások, köszöntések - azaz a politika szimbolikus oldala. Az M1 a fentieknek megfelelő modellt követi, a bemondó majd minden ötödik (!) megszólalásában beszámol valamilyen avatásról, díjátadásról stb., a kormánypárti politikusok, illetve államigazgatási szereplők megszólalásainak 18-20 százalékában jön elő ez a téma, s - a társadalmi mezők gyarmatosításának megfelelően - a civilszféra és a magánemberek megszólalásainak úgyszintén 18 százaléka (!), illetve 9 százaléka valamilyen átadásról, díjról, újonnan megépült épületről, avatásról stb. szól. Az ellenzéki politikusok összes megszólalásának mindössze 4 százalékában kerül elő ez a téma (az avatáskampány kritikája). Ezzel szemben a tv2 kormánypárti megszólalóinak pusztán 6 százaléka beszél erről, míg az ellenzéki politikusok összes megszólalásának 18 százalékában kerül elő az avatáskampány kritizálása. Az RTL Klubon ugyanez az arány 3:9. A kereskedelmi televíziók tehát, főképp a tv2, kifejezetten segíti az ellenzéket az avatások, átadások politikájának kritizálásában, és gátolja a kormányt e politika kommunikálásában. Mindez, úgy véljük, több mint puszta érdektelenség a szimbolikus politika és a pozitív hírek iránt: e szempontból a kereskedelmi televíziók ellenzéki orientációjúnak tekinthetők.
Az elektronikus média - bármenynyire kevés hírről számol is be egy napilaphoz képest - még mindig feldolgozhatatlanul nagy hírmennyiséget mutat be. A nézők-olvasók figyelmét elsősorban a nagy politikai "ügyek" kötik le. Ezek összességét nevezi a szakirodalom "közéleti napirendnek", s az e "napirend" meghatározására irányuló törekvéseket "tematizációnak". Az alábbiakban azt mutatjuk be, hogy a híradók által felkínált napirendek mennyiben különböznek egymástól.
A 3. táblázat azt mutatja, hogy a márciusban legtöbbször megjelenő 9 közéleti ügyet milyen gyakran mutatják be a híradók. Látható, hogy az egyes ügyeknek adott hangsúlyok, az ügyek súlya egy adott híradó napirendjében erősen változó. A miniszterelnök-jelöltek és a miniszterjelöltek vitájáról folytatott vita uralta a márciusi politikai napirendet mindhárom csatornán. Az ügyeknek adott súly lehet esetleges vagy nehezen értelmezhető (így például kérdéses, hogy miért preferálta az RTL Klub a miniszterelnök-jelölti vitát a miniszteri vitával szemben), azonban vannak egyértelmű és nyilvánvalóan tendenciózus választások is az egyes ügyek megjelenítése vagy meg nem jelenítése mögött. Öszszességében elmondható, hogy az m1 kormánypárti, míg a kereskedelmi tévék ellenzéki napirendet jelenítenek meg. Az m1 részletesen beszámol az MSZP kampánylevelének visszásságairól (honnan szerezte a párt a címeket), az olimpiai kezdeményezés és aláírásgyűjtés ügyéről, valamint a Nemzeti Színház átadásáról. A tv2 és az RTL Klub a az MSZP-kampánylevélről az átlagosnál jóval kevesebb tudósítást adnak, kiemelik viszont a Happy End-cégbirodalom kormány számára hátrányos ügyét (az m1 viszont ezt hallgatja el szinte teljesen), emellett a tv2 a Kövér-beszéd körüli vitát, míg az RTL Klub a MIÉP-es visszaléptetések ügyét tárgyalja nagyobb arányban - egyik sem mondható kedvezőnek a Fidesz számára. A tv2 szintén részletesen foglalkozik a Nemzetivel, azonban míg az m1 kiemelkedően pozitív híreket közöl, addig a tv2 inkább negatívakat.
Összességében azt mondhatjuk el, hogy elemzésünk szerint a közszolgálati televízió híradója tekinthető a legkevésbé kiegyensúlyozottnak, azonban a kereskedelmi televíziók is, főleg a tv2, többször átlépik azt a határt, amely a kereskedelmi híradózás természetes "mindenkori ellenzékiségét" választja el az aktuális baloldali ellenzékkel való azonosulástól.
A választópolgárok választói döntéseit, közéletről alkotott véleményét természetesen befolyásolhatja az, hogy milyen híradót néznek, mely lapokat olvassák. Ez az összefüggés azonban jóval gyöngébb, mint amilyennek sokan gondolnánk (ennek miértjére e cikkben már nem tudunk válaszolni). Az elemzésünkben bemutatott hírszerkesztési taktikák fontosak ugyan, de nem mindenhatóak, jelentőségük és szerepük szerencsére jóval kisebb, mint azt sok politikus vagy néhány - politikai erő kampányának szolgálatába szegődött - hírszerkesztő szeretné.
A kutatáshoz részben saját rögzítésű, részben az Observer Budapest által rendelkezésünkre bocsátott anyagokat használtunk fel. A kutatás dokumentumai bárki számára hozzáférhetőek a Nyilvánosság Klubnál: 1396 Pf. 9.
1. sz. táblázat
MEGSZÓLALÓ TÍPUSOK JELENLÉTE HÍRADÓNKÉNT
m1 tv2 RTL Klub összesen
fő % fő % fő % fő %
bemondó, riporter 592 45 358 49 317 51 1267 47
kormánypárti politikus 113 9 32 4 35 6 180 7
ellenzéki politikus 89 7 38 5 33 5 160 6
államigazgatási tisztviselő 93 7 37 5 31 5 161 6
civil szféra 122 9 86 12 66 11 274 10
szakértő 39 3 30 4 12 2 81 3
kisember 76 6 64 9 38 6 178 7
egyéb 196 15 79 11 95 15 370 14
összesen 1320 100 724 100 627 100 2671 100
2. sz. táblázat
A MEGSZÓLALÁSOK FORMAI
SAJÁTOSSÁGAI (SZÁZALÉKBAN)
A megszólalás hosszúsága
m1 tv2 RTL Klub
kormánypárti 101 82 83
ellenzéki 96 116 109
államigazgatás 104 91 100
összesen 100 97 97
A megszólalás információgazdagsága
kormánypárti 103 94 110
ellenzéki 98 114 100
államigazgatás 92 95 106
összesen 100 99 107
A megszólalás saját hangon történik-e
kormánypárti 68 48 49
ellenzéki 47 55 47
államigazgatás 72 73 74
összesen 86 89 87
3. sz. táblázat
POLITIKAI NAPIREND A HÍRADÓKBAN (MÁRCIUS 1-31)
m1 tv2 RTL Klub összesen
db. % db. % db. % db. %
Az Orbán-Medgyessy-vita 32 22 24 24 26 31 82 25
Nemzeti Színház 16 11 15 15 6 7 37 11
Olimpia 27 19 4 4 8 10 39 12
Miniszterek vitájának vitája 35 24 17 17 7 8 59 18
Happy End 2 1 14 14 10 12 26 8
MIÉP-visszalépés 8 6 10 10 16 19 34 10
Tocsik-ügyben új ítélet 6 4 3 3 4 5 13 4
MSZP-kampánylevél 15 10 6 6 4 5 25 8
Kövér akasztásos beszéde 3 2 8 8 3 4 14 4
összesen 144 100 101 100 84 100 329 100
ORAVECZ IMRE: |
Walden |
Házat építtetünk, pontosabban lakóházzá bővíttetünk egy kis hétvégi házat. A bővítés még csak az alapoknál tart, de a derítő, hivatalos nevén szennyvíztároló medence már elkészült. Tavaly ugyanis végképp felmondta a szolgálatot az emésztőgödör. Telítődött körötte a talaj, és nem tudott több szennyvizet felvenni, akármilyen alaposan kiüríttettük a gödröt. És minthogy ezért betemettettük, meg az építési terv különben is derítőt ír elő, úgy döntöttünk, hogy előbb megépíttetjük a derítőt. És így is történt.
A szomszédok értetlen fejcsóválása közepette az építési tervnek megfelelően csináltattunk mindent. Az Európai Unió szigorú normáihoz igazodó előírásoknak megfelelően ásattunk egy irdatlan nagy, kábé 23 köbméteres gödröt. Körben kibéleltettük egy 25 centi vastag betonzsalufallal. A gödör fenekére még ennél is vastagabb, átlagosan 30 centis, öntött betonpadlót tetettünk. A padlót egy átló mentén 2 százalékosan az egyik sarok felé lejtettük, ahol egy 1 köbméteres ülepítőt képeztettünk ki. Ily módon végül egy 12 köbméter térfogatú belső teret kaptunk, amely alig valamivel kisebb, mint a dolgozószobám, viszont jóval nagyobb, mint a már elkészült pincénk. Aztán a falakat és a padlót háromrétegű vízzáró cementvakolattal vonattuk be. A födémet, amelyre műanyag fólia közbeiktatásával fél méter vastag földréteg került, betongerendákba illesztett, szintén 25 centis, úgynevezett betonkefnikből készíttettük. A födémben, az ülepítő feletti sarkon egy 50´50 centis nyílást hagytunk, amelyre fél méter magas kürtőt emeltettünk. A derítőbe való lejutást lehetővé teendő az ülepítő és a kürtő közt aknahágcsókat erősíttettünk a falba. A kürtő tetejére helyben öntött, fogantyúval ellátott beton fedlapot rakattunk, noha 600-as vas fedlapot ír elő az építési terv, de a súlyos korongot, amelynek mozgatásához legalább két ember kell, sehol nem lehetett kapni a környéken, az ország valami távoli pontjáról pedig a magas szállítási költség miatt nem akartunk hozatni.
Izgultunk is kissé, vajon mit szól majd ehhez az építési hatóság, amikor kiszáll, és ellenőrzi, minden úgy és abból készült-e, ahogy és amiből a tervben jóváhagyta. Szerencsénk volt, az építési hatóság megértőnek bizonyult, szemet húnyt ez aprócska deviancia felett, és áldását adta az építményre. Mi pedig fellélegeztünk, és örömest vettük használatba a derítőt. Annál is inkább, mert akkor már több mint két hete vödrökben az utcai árokba hordtuk a mosdó- és mosogatóvizet, és a szomszédba jártunk vécére. Bár szívtuk kissé a fogunkat, mert a szennyvizünknek otthont adó, és minden EU-kívánalomnak megfelelő föld alatti erőd nagyon sokba, több százezer forintunkba került, noha nyilvánvaló volt előttünk, hogy a földben lévő ivóvízkészlet megóvásának ára van, és a környezet, az élet védelme érdekében nekünk is minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk. Ám örömünkbe hamarost üröm vegyült, mert a tároló nagyon hamar, alig több, mint egy hónap alatt megtelt, és hívni kellett a szippantó autót. És az három fordulóval és igen drágán, legnagyobb meglepetésünkre nem kevesebbért, mint a beruházás összköltségének 5 százalékáért szállította el a tartalmát. Az öröm aztán még abban az órában egészen ürömmé változott, mert fejben nyomban kiszámítottuk, hogy ez azt jelenti, két év leforgása alatt annyit kell költenünk a szippantásra, hogy abból újabb derítőt lehetne építtetni, vagy még többet, hiszen közben tovább emelkednek majd az árak.
De akkor lombozódtunk csak le igazán, mikor az utolsó forduló előtt csak úgy mellékesen, hogy szóba elegyedjek a szippantóssal, megkérdeztem, hogy hova szállítja a derűt. A jó ember egy szomszéd falu melletti völgyet, egy szeméttelepet nevezett meg, ahol nemhogy semmiféle szennyvíztisztító nincsen, de a veszélyes ipari hulladékkal vegyes háztartási szemét alatt semmiféle betonteknő, szigetelés vagy ilyesmi nem létezik, és minden, ami folyékony, az kénye-kedve szerint szivárog le a földbe. Először azt hittük, rosszul hallottuk a nevet. Igen, oda viszi, erősítette meg, a miénket is, a másét is, éspedig az illetékes helyhatóság jóváhagyásával. Erre se köpni, se nyelni nem tudtunk. Olyan volt, mintha leforráztak volna bennünket. Csak álltunk és néztünk egymásra báván. Nem kezdtünk el vele vitatkozni, mert nem sok értelme lett volna. Se a jelenlétében szörnyülködni, hiszen világos volt, hogy becsaptak bennünket, de miután végleg távozott, ekként fakadtunk ki: velünk itt költséges, vízhatlan betonbunkert építtetnek, hogy ne folyassuk a szennyvizünket a talajba, de ugyanezt a szennyvizet pár kilométerrel odébb egyszerűen szétöntözik a földön, minek ehhez derítő, minek így a szennyvizet öszszegyűjteni, vagy ha már egyszer összegyűjtöttük, nem célszerűbb volna-e, ha mi magunk engednénk szét valahol, ez hát a megújult magyar környezetvédelem, a megváltozott gyakorlat, ez az EU, a felkészülés az EU-ra, ez a felháborító, buta, cinikus porhintés?
Majd lehiggadtunk, de azóta se hagy bennünket békén a dolog. És nemcsak akkor foglalkoztat, ha jön a szippantókocsi. Hanem mindennap, ha eszünkbe jut a derítő, ha megpillantjuk az udvaron a fedlapját. Ha mosakszunk, mosunk, mosogatunk, vagy bármit csinálunk a fürdőszobában, a konyhában, amihez víz kell, és sajnos, szinte mindenhez kell víz, és az szennyvíz alakjában végül mindig a derítőben köt ki. És minduntalan a tehetetlenség érzése kerít bennünket hatalmába. Kettős szorításban élünk. Egyfelől anyagilag tönkre tesz bennünket a derítő. Másfelől vérzik a szívünk azért a talajért, amelyet a mi szennyvizünkkel fertőznek. Azonkívül az egész falu rajtunk röhög. Mindenkinek emésztőgödre van, csak nekünk van derítőnk. Mindenki régebben építkezett, amikor a derítő még nem volt kötelező. Utáljuk a derítőt. A legszívesebben szétveretnénk, megszüntetnénk. De nem ragadtathatjuk magunkat ilyesmire. Már csak azért sem, mert akkor a ház elkészülte után nem kapnánk lakhatási engedélyt. Beérjük hát annyival, hogy éjjelente álmunkban olykor feltörjük az alját, megfúrjuk a falát. Másnap olyankor fáradtan, csapzottan ébredünk, és lelkifurdalásunk van. És idegesek, rosszkedvűek vagyunk. Pedig akár örülhetnénk is, hiszen végtére is van derítőnk, és működik. Derű van benne, és derűt áraszt, euroderűt.
A Magyar Nemzet "megbízásából" a kilencvenes években több interjút készíthettem olyanokkal, akik vagyonuk, tulajdonuk, képzettségük és/vagy származásuk okán határozott polgár-(ön)képpel rendelkeztek. A XIX. század végén alapított, híres családi cég tulajdonosa, a gyáros ősökkel büszkélkedő polgármester, az ügyvéddinasztia tagja, az újközéposztály-beli vállalkozó stb. egyaránt arról beszélt, hogy "a" polgár a különböző élethelyzetekben különböző szerepeknek megfelelően viselkedik. Mivel életük egyik szférájában a vagyonosodás a cél, ott "a legkisebb ráfordítás-legnagyobb haszon" elvének megfelelően cselekedtek. A privátszférában a más logika szerint működő családot tartották a legfőbb értéknek, míg a közéletben a felelősséget és a szolidaritást, illetve a határozott demokratizmust. Azt gondolták továbbá, hogy ezt a három szférát valamiféle, a kulturális fogyasztás, a tradíciók stb. által meghatározott polgári mentalitás kapcsolja össze.
Beszélgetőtársaim közül a "régi" középosztályhoz tartozók sokak számára talán érthetetlen alapossággal különítették el a szerepeiket. Kínosan ügyeltek például arra, hogy egy baráti társaságban ne legyen náluk semmi olyan kellék, amely mondjuk a házastársi szerephez tartozik. Ez ellentétes lenne ugyanis a tradícióval, amely meghatározza életüket. Mintha Wittgenstein után szabadon úgy tartanák: ami adott, az nem megmagyarázható, hiszen "oka" a tradíció, a valós tekintély elfogadása. Hiszen milyen racionális magyarázata van például annak a történetnek, amelyet az egyik interjúalany idézett fel? Aki elmesélte, hogy nagybátyja délutáni kártyapartijára indult, amikor felesége megkérdezte, hogy nem vásárolna-e némi disznósajtot. "Én vennék, de ki hozza haza a staniclit?" - kérdezett vissza a férj.
Lehetséges persze, hogy a beszélgetések résztvevői úgy hitték: A protestáns etika vagy egy közepes polgárregény írójának kell modellt állniuk. Ha így volt is, fontos tudni, hogy aki magát polgárként azonosítja, milyen szerepelvárással számol. Így láthatóvá válik ugyanis, hogy annak a két pártnak, amelyik az 1990-es évtized első felében a magyarországi polgárosodást szívügyének tekintette, stratégiája - a különbségeken túl - három ponton hasonló volt. A polgárrá válás öt lehetséges módja közül az MDF és az SZDSZ egyaránt a kulturális fogyasztást és az értelmiségi létformát tartotta alapvetőnek (a tulajdonossá válás, a vagyonosodás, a vezetővé válás kevésbé volt fontos). E tekintetben persze lényeges különbség volt, hogy míg a Magyar Demokrata Fórum vezetői részben az elitista Márai Sándor követői lettek (részben pedig a Márai által megvetett "polgári ál-úriasságot" tekintették mintának), a szabad demokraták a magyar polgárosodás liberális-demokrata hagyományát óhajtották követni.
A két polgári párt valamilyen módon a magukat polgárként azonosítók normarendszerét képviselte. Mivel mindkét tradíció (az inkább konzervatív és az inkább liberális) jellemzője az életszférák, a szerepek, valamint az ezekhez kapcsolódó értékek elkülönítése, egyik párt se használta olyan jelzőként-jelszóként a "polgári"-t és a "polgár"-t, amely egyetlen és egységes, minden élethelyzetben kötelező magatartást írt volna elő azok számára, akik e csoporthoz kívántak tartozni. A Fidesz "polgárképe" éppen ezen a három ponton tér el a két rendszerváltó polgári pártétól.
A fiatal demokraták szavaiból tudható, hogy "polgárnak" azt tekintik, aki számottevő vagyonnal-jövedelemmel rendelkezik, és a Fidesz szavazója. Nem az életmód, a kulturális fogyasztás tesz valakit polgárrá, hanem a vagyonosodás, a tulajdonossá vagy vezetővé válás, illetve a "helyes" politikai elkötelezettség. Ez utóbbit nélkülözhetetlen kellékként Kövér László 2000 őszén határozta meg, amikor kifejtette: lehet, hogy a "posztkommunista erők" "kifelé kiválóan képviselik európai énjüket, nyakkendőt kötettek, amely egyre ritkábban vörös, idegen nyelveket beszélnek, kulturált polgárként lépnek fel, és esetenként valódi nagypolgári egzisztenciális háttér áll mögöttük" - ám ők nem "polgárok". A Magyar Polgári Együttműködés Egyesület egy másik vezetője ezt úgy fogalmazta meg, hogy elméletileg ugyan egy baloldali is lehet polgár, ám ma Magyarországon a baloldaliak csupán (poszt)kommunisták. Így lett a politikában a "polgár" a hasznos és ezért időről időre megjutalmazott szavazók elnevezése. De ez már nem a polgárosodás, hanem a pártklientúra megteremtésének kérdése.
A fiatal demokraták polgárfelfogásának ez az első mozzanata: aki polgár akar lenni, annak fel kell esküdnie a párt hívének. Erre a politikai filozófus Lánczi András hívta fel a figyelmet egy tanulmányában. Orbán Viktort idézte, aki 2001 tavaszán azt mondta: "a polgárlét... hívás egy magasabb életminőségbe... Ez a hívás válogatás nélkül a társadalom minden tagjához szól. Válaszolni, megfelelni szabad elhatározás, szabad választás dolga." Lánczi azonban később, amikor a Fidesz konfrontatív, a társadalmat kettéosztó politizálásáról ír, kifejti: a Fidesz vezetői nyitottak az együttműködésre mindenkivel, akik "a múltban nem sértették őket vérig, nem kötődnek elvi alapon a régi rendhez", és "nem követnek teljesen eltérő célokat". Eszerint Orbán Viktor mindenkinek felajánlja a polgár státust, aki nem "az árok" túlsó oldalán áll. De annak például, aki Fejtő Ferenccel vallja: "polgár vagyok és szocialista", nem.
A Fidesz polgárképének másik öszszetevője az említett interjúk szereplőihez való "viszonya". Míg ők a szerepek és az azokhoz kapcsolódó értékek sokféleségével jellemezhetők, a fiatal demokraták az egydimenziós (polgár)ember mítoszát képviselik, aki szinte kizárólag a költség-haszon elvnek megfelelően tevékenykedik.
Az egydimenziós polgár szemében például a család elsősorban gazdasági egység és karriergeneráló tényező. Arra való, hogy a jövedelem és a vagyon gyarapodását segítse (többek között adókedvezmények révén), ha a karrierhez, az elitbe kerüléshez valaha szükségesnek gondolt kulturális tőkét és a ma is nélkülözhetetlennek vélt kapcsolati tőkét esetleg nem tudja biztosítani. Ennek megértéséhez azonban egy pillantást kell vetni az egydimenziós polgár ideáltípusának szüleire. Ők jobbára a kádári kispolgárság képviselői, akiket gyermekeik sikertelennek láttak (ez az érzésük a rendszerváltozás nyomán csak erősödött), és ezért értékeiket is elutasították. A megtagadott értékek azonban éppen azok voltak, amelyek összekötik a polgárságot és a kispolgárságot: az életvitel szemérmessége, befelé forduló jellege, a szolid fogyasztás és a munka önértéke. Illetve a szolidaritás, ami vagy a jelentős társadalmi különbségek elutasításában, vagy a mérséklésükre tett erőfeszítésekben nyilvánul meg. (A XIX. századtól a polgárönkép lehetséges jellemzője egy-egy gazdasági döntés valamilyen szociális szemponttal való indoklása.)
Az egydimenziós polgár mindezek helyébe a hatékonyságot állította, aminek következménye nem a szerepek (és a hozzájuk kapcsolódó ideológiák) összekeveredése, hanem az egyetlen és egységes, mindenütt érvényesnek gondolt vállalkozói szerep megszületése lett. Így lehet ő egyszerre családi, politikai, egyházi, építési, film- és színházvállalkozó, mert mindezek a vállalkozások - tanítja politikai gazdaságtana - eredményezhetnek valamilyen hasznot.
De hogyan hasznosíthatók a polgárok? Egy részük polgárdíszletként (az ő jövőjük már elkezdődött). Vannak azonban közöttük olyanok, akik nem jók semmire, mert finynyáskodnak: a családi életben befelé fordulók, a politika szférájában "polgári humanisták" (mint Márai), hitüket és hitetlenségüket megtartók, kulturális praxisuk pedig teljesen haszontalan. Ők azt például még értették, hogy valaha cigarettát neveztek el az ötéves tervről, de azt fel nem foghatják, hogy most miért forgatnak róla mozifilmet.
A haszonelvűek szerint a "polgári humanisták" nem e világra valók. Széplelkek, akik nem értik a harc logikáját - mondják sajnálkozva, pedig csak nem forradalmárok. Az egydimenziós polgár nem, az egydimenziós forradalmár azonban mindig látta ezt. "Finomnak akarsz látszani, pedig csak gyönge trottyos gyáva vagy" - írta például Szamuely Tiborné a magát "mindenféle mázzal... szépíteni akaró jellemtelen kutyadisznó" Babits Mihálynak.
Azóta persze nagyot változott a világ. Ha a népbiztosné élne, előkelő tónusú cikkeit "polgári" lapnál jelentethetné meg. Ha nem írták volna el előle, papírra vethetné mondjuk a következőket: "Te vagy... az újságírói aljasság oltárán a főalak. Helyesen teszed, ha illatos keszkenőt szorítasz arcod elé, hiszen te naponta együtt vagy magaddal."
Az egydimenziós polgár Kádár János bosszúja. Általa vesz revánsot a polgárokon, az új középosztály tagjain, de még saját teremtményein, a kispolgárokon is, mert ők új rendszert akartak maguknak. Az egydimenziós polgárra hagyta örökségét, a reflektálatlanság, a fogalmak pontatlan használata, valamint a személyes felelősség, a szabadság előli menekülés hagyományát. Illetve az igénytelenségnek azt a formáját, amelyet már néhány évtizede hatékonyságnak szokás nevezni azért, mert mindkettő jelszava a "legkisebb ráfordítás, legnagyobb haszon" - ami persze a hivatás értékének megcsúfolása. Az alapelv az, hogy ha alacsonyabb színvonalú munkával is meg lehet szerezni ugyanazokat a javakat, akkor törekedni is felesleges a jobb minőségre.
A XX. század első felének spanyol filozófusa, José Ortega y Gasset úgy vélte, hogy éppen a minőségre való törekvés hiányával magyarázható a tömegember megszületése: "az emberiségnek két csoportra való legalaposabb felosztása ez - írta -: akik sokat várnak el maguktól és nehézségekkel, meg kötelességekkel terhelik magukat, és azok, akik nem várnak maguktól semmi különöset, hanem elegendőnek tartják örökké úgy élniük, minden erőkifejtés nélkül, mint amilyenek eredendően; bóják, amiket a szél mozgat ide-oda."
Az egydimenziós polgári párt ezt az állapotot akarja fenntartani, hiszen az az érdeke, hogy a választók tömege tőle várja sorsának jobbra fordulását, és ne önmagától. Aki azonban menekül saját felelőssége, menekül a szabadság elől, az vezetőre vágyik, akit kísérhet, akit követhet. E kölcsönös szükségen, egymásrautaltságon alapuló kapcsolat az egyik oka annak, hogy az autonóm polgár ellenség. Mert - írta Oswald Spengler a Nyugat alkonyában - míg egy polgári pártnak programra van szüksége, a kíséretnek csak egy úrra. A választókat az "agitáció minden eszközével" csupán arra próbálják "alkalmassá tenni", hogy az úr és pártapparátusa céljainak megvalósításánál "felhasználhatók" legyenek.
Az egydimenziós polgárnak még egy jó oka van arra, hogy szembeforduljon a régi és az új középosztály tagjaival: az életformájuk. Példát ebben vezetői adnak, akiknek kedves játéka a Gazdálkodj okosan! modern változata volt. Nem az, amelynek táblája a háború előtti reklámgrafika világát idézte, ahol a "megvásárolható" lakás nappalijában kandallót, rajta két gyertyát, a falon képeket, a polcokon pedig majdnem száz könyvet lehetett felfedezni. Ők nem vehettek fotelt, kanapét és dohányzóasztalt, hogy kialakíthassák a társasági élethez szükséges teret. Nappalijukba csupán egy fekvő-ülő alkalmatosságot állíthattak, dísz helyett meg kaptak néhány könyvet. Szocializációjukra tehát a polgári és az újközéposztálybeli életmód így sem volt hatással.
Van azonban valami, amit az egydimenziós polgári párt vezetői megtanulhattak. Érződik, hogy sok olyan könyvet olvastak, amely külön fejezetben mutatta be például a marxista politikatudomány és a marxista filozófia nyomában kullogó polgári politikatudományt és polgári filozófiát. Ezekből azt a tanulságot vonták le, hogy a világ két részre osztható: polgárira és szocialistára. A "polgári" csak egy jelszó, amelynek nincs is jelentése.
A játék és a tanulás befejeztével a Fidesz vezetőinek figyelmét az érvényesülés nehézségei kötötték le. Úgy vélték, hogy a régi és az új középosztály mesterséges, kommunista-posztkommunista képződmény, amelynek tagjai viszonylagos elitpozíciójukat nem egyéni kiválóságuknak köszönhetik. Mivel egyik kádári örökségük a differenciálatlan kifejezésmód, saját elitellenességük szinte észrevétlenül lett hasonlatos az őrségváltást akarók polgárellenességéhez. Ez borzasztja őket, ám a hatalom megtartása miatt hasznosnak és hatékonynak tartják. "A hatalom akarása erősebb mindenféle teóriánál" - írta Spengler -, mert "ezrek élnek a pártból, illetve az általa kiutalt hivatalokból és üzletekből".
Így született meg a politikai, azaz az egydimenziós polgár, akit élete minden szférájában egyetlen ideológia igazgat: a haszon. Aki a szerzés örömében hisz, meg az identitását meghatározó tartós fogyasztási cikkekben, mert azok mindennél hatékonyabbak. Számára "a technika örök és el nem múló, mint az Atyaisten; megváltja az emberiséget, mint a Fiú, és világít előttünk, mint a Szentlélek" - írta Spengler indulatosan.
Az egydimenziós polgár "értékkonzervatívnak" mutatja magát, a kiválóságra esküszik, miközben éppen az elitista Márai és Ortega y Gasset, a konzervatív Wittgenstein és Spengler próbáján bukik meg. Nem tudja például, hogy az úriembert onnan lehet felismerni, hogy nem lehet észrevenni - ő csak áll rendületlenül a színpad közepén, és polgárt játszik.
A mi régi sebeink. "Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában."
1982 nyarán nyolc öregúr az Andrássy (akkor Népköztársaság, előbb Magyar Ifjúság, azelőtt Sztálin, még előbb ugyancsak Andrássy, a kezdetekben pedig Sugár) út egyik vendéglőjében találkozott, megtartandó a Kölcsey Gimnázium 1932-ben végzett osztályának ötvenéves érettségi találkozóját. Az egyetlen tanárt, aki még életben volt, korával magyarázható állapota miatt kocsival kellett vinni a helyszínre, és kétfelől támogatva kísérni be a különterembe. Ő volt a "tiszi", azaz a tisztelendő úr, a hittan tanára. Mielőtt az idős pap megjelent volna, az egykori diákok cinkosan összeröhögtek: emlékszel, az öreg csak úgy mondta - hittn. Nem hittan, hittn. A diákos röhögés akkor sem maradt abba, amikor a tiszi már a körükben volt. Nem azért, mert egyikükre sem emlékezett, ezt természetesnek vették, hanem mert az egyik öregdiák rázendített a magyar hiszekegyre.
Úgy-úgy - mondta a tiszi. Sokkal többet nem is beszélt az est folyamán.
Attól még nem kell tartani a közeljövőben, hogy az állami iskolákban újra kötelező lesz elmondani a magyar hiszekegyet minden tanítási nap kezdetén, mint anno a Kölcseyben is, bár ki tudja. Az irány mindenesetre afelé mutat, de legalábbis nehezen vitatható, hogy ami Magyarországon az elmúlt négy évben történt, az olvasható úgy is, mint ami oda vezet. A kormánykurzus épp annyira keresztény, amennyire a magyar hiszekegy a vallásos hit megnyilvánulása.
A történelmi igazságtétel, amely átszőtte a múlt század 20-as, 30-as éveit, merő fikció. Fikció volt már akkor is, amikor - még nem ezen a néven - megszületett, majd nevetségbe fúló kitérőkkel - Lord Rothermere mint magyar király, "Justice for Hungary" - elvezetett a Don-kanyarig és Auschwitzig. Amikor a történelmi igazságtétel jegyében sorra visszatértek az elszakított országrészek - Kárpátalja, Felvidék, Észak-Erdély, Délvidék -, az nem az elszakítottaknak szolgáltatott elégtételt, hanem egy olyan hatalomnak, amely a maga legitimitását ebben a fikcióban vélte megtalálni. A magyar társadalom ugyanis nem volt sem jobb, sem boldogabb, sem gazdagabb a történelmi 325 ezer négyzetkilométeren, mint a maradék 93 ezren, és a szomorú valóságot még az sem tette elviselhetőbbé, hogy az utódállamok a gazdaságtörténet tanúsága szerint éppúgy megszenvedték győzelmüket, mint Magyarország a maga veszteségét. A megszerzett területeket gazdaságföldrajzi értelemben még évtizedekig - néhol máig - képtelenek voltak szervesen integrálni a nemzetgazdaságba, miként ez a folyamat Magyarországon is elhúzódott a hetvenes évekig, némely iparágban és területen - például az észak-magyarországi kohászat, bányászat - egészen a rendszerváltásig. Amikor Jászi Oszkár azt írta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia az ott élő nemzetek és nemzetiségek börtöne volt, igazat írt. Azt azonban figyelmen kívül hagyta, mert másra figyelt, hogy a monarchia mint gazdaságföldrajzi egység, nagyjában-egészében lefedett egy több mint ezer év alatt létrejött szerves struktúrát - gazdasági és kereskedelmi munkamegosztással, belső és külső piacokkal, utakkal, utóbb az azokhoz simuló vasutakkal, kapcsolati rendszerekkel -, amely struktúra korszerűtlenül ugyan, de működött mint az ott élő emberek létfeltétele. Ezt a struktúrát szabdalták szanaszét Trianonban, ami nagy- és kishatalmi bornírtság volt, nem pusztán igazságtalanság. És nem elsősorban politikai-történelmi értelemben volt igazságtalanság, hiszen a hatalmi tényezők megérdemelték a rájuk kényszerített gyalázatot, hanem azokkal szemben, akik a monarchia minden ostobaságát, úrhatnámságát, felemás - félig feudális, félig kapitalista - hatalmi gyakorlatát és annak terheit amúgy is kénytelenek voltak elviselni, utóbb pedig az alig életképes nemzetgazdaságok sanyarúságát, éltek akár az utódállamokban vagy Csonka-Magyarországon.
Eduard Bene éppúgy beleesett a történelmi igazságtétel nevű fikció csapdájába, mint elődei. Dekrétumokba foglalva az ő moderáltabb endlösungja - végső megoldása - úgy szólt alig két évvel az igazi, az iszonyatos, a brutális után, hogy Csehszlovákia akkor lesz biztonságban, ha az ország területén nem lesznek németek és magyarok, vagy nem ott lesznek, ahol korábban éltek. Némi vonakodás után erre bólintottak rá a győztes hatalmak Potsdamban. Megtörtént a szudétanémetek és a magyarok kitelepítése.
No és - kérdezhetné a globalizációs tájékozatlansággal megáldott globálpolgár -, jobb lett ezzel nekik? Mire a klasszikus közép-európai öniróniába oltott keserű válasz adható. Igen, mert Csehszlovákia azt kapta jutalmul, amit Magyarország büntetésként. A szovjet megszállást. (A kitelepítés nyertesei kizárólag azok a szudétanémetek voltak, akik a nyugati megszállási övezetek valamelyikébe jutottak, mert néhány nehéz év után mégiscsak emberi életet élhettek.)
Vajon a magyar politikának van erkölcsi alapja a benei dekrétumokról - akár az európai csatlakozás perspektívájában is - úgy nyilatkozni, ahogy az néhány hete történt? Aligha. Kivált azt követően, hogy több tízezer sváb vagy annak mondott állampolgárát a demokratikus magyar hatalom kitelepítette az országból. (A magyar holokausztról most szó se essék.) Mindkettőt valamilyen történelmi igazságtétellel igyekeztek igazolni.
Eltekintve attól, hogy az európai jogfelfogás elutasítja a kollektív büntetést mint alapjaiban igazolhatatlan, tehát helyből igazságtalan eszközt - hiszen konkrét bűncselekményeket csak valóságos személyek követhetnek el egyénenként vagy csoportban, de semmiképpen sem etnikai entitásként -, az igazságtételre történő hivatkozás mögött mindannyiszor könnyedén kimutatható a pőre hatalmi szándék. Ez a megállapítás, sajnos, egyaránt igaz a diktátorokra és a demokratának nevezett államférfiakra.
A történelem csak igen-igen ritka kivétellel szolgáltat igazságot, és még annál is ritkábban azzal a szándékkal, hogy igazságot tegyen. Egyszerűen azért, mert a történelemnek nincsenek szándékai. Az egymással szemben álló vagy egymásnak feszülő erők, amikor még a maguk idejét és nem a történelmi időt élték, nemigen engedték meg maguknak azt a luxust, hogy a saját szándékaikat ne valamiféle igazságként próbálják hirdetni és elfogadtatni. Gloucester hercege csak Shakespeare drámájában vallja be, hogy "elhatároztam, gazember leszek", a történelmi valóságban a "fehér rózsa" igazságának nevében gyilkoltatott, harcolt és halt nem egészen természetes halált Bosworth mellett a gyűlölt "piros rózsa" ellen vívott csatában. (Legyöngült és amúgy is nyomorék szervezete nem bírta a bordái közé hatoló vasat.) Nem nélkülözve a rá oly igen jellemző teatralitást, Hitler is a történelmi igazság nevében parancsolta abba a vasúti kocsiba kapitulálni a legyőzött franciákat, ahol az első világháború után a vesztes németek aláírták a kapitulációs okmányt. Sztálintól és rövid pórázon tartott helytartóitól sem állt távol az effajta cselekvés. (Marxtól igen, mert ő valóban gondolkodó volt, ezért csak a társadalmi igazság iránt mutatott érdeklődést; elfajzott tanítványainak bűneihez és ostobaságaihoz mégoly súlyos tévedéseiben sincs sok köze.)
A történelmi igazságtétel kétféle értelmezése - a jogi-normatív és a politikai-spirituális - ma már elég világosan különvált. Épp a dolog fikció voltának fel- és beismerése vezetett oda, hogy Európa nyugati fele felül akart és tudott emelkedni a történelmi sérelmeken. S ha már ez bekövetkezett, akkor csak úgy lehetett megelőzni a reflexes sérelmi (a történelmi igazságtétel jegyében fogant) politika újjáéledését, hogy előbb létrejött az ENSZ a maga alapokmányával, az Európa Tanács a maga jogalkotói tevékenységével, végül az Európai Unió. Ez utóbbi saját hatáskörében olyan normákat fogad el, amelyek már messze meghaladják a nemzeti és a politikai kereteket. Ezt a folyamatot úgy is kell érteni, mint a demokráciás vagy diktatúrás történelmi igazságtételek kritikáját. Ha egy ország be akar kapcsolódni ebbe a folyamatba - mondjuk EU-taggá kíván lenni -, az annak a tudatos vagy akaratlan bevallása, hogy a fikció alapján szerveződő politika zsákutca. Mi kell ennél több? Mindenképp ki kell követelni egy gesztust, amely deklarálja, hogy nemzeti idolok, mint Bene is - nota bene, a mából visszanézve -, hatalmasakat tévedtek?
A történelmi igazságtétel politikai spirituális értelmezésének sajnálatos virulenciáját jelzi az ETA, az IRA, az al Kaida és Oszama bin Laden, az intifáda Izraelben, az irak-iráni háború, a közép-amerikai futballháború stb. - oldalakon keresztül volna folytatható a sor. A jogi-normatív értelmezés, amely a tanulságokat igyekszik hasznosítani, és az aláíró felek számára kötelező szabályként írja le, mit tilos még egyszer elkövetni, láthatóan nem küszöböli ki az irracionális politikai gondolkodást és cselekvést. Ám miközben európai politikusok emelkedett stílben mondanak ítéletet a terroristák fölött, megengedhetőnek vélik, hogy belpolitikai okokból elő-előrángassanak ügyeket a terroristákéhoz hasonló alapon. Stoiber bajor miniszterelnök a népes és szervezett szudétanémet közösség tagjainak kedvez, midőn a Bene-dekrétumokat felemlegeti a cseheknek, s ebben a helyzetben a szociáldemokrata Schröder kancellár sem átall hallgatni, hisz bolond lenne nyíltan szembefordítani magával a szudétanémet kitelepítetteket, leszármazottaikat, no meg mindazokat a választókat, akik még értik a történelmi igazságtétel mégoly legyengített hívószavait, s hajlanak is azokat befogadni.
Schüssel, a jobboldali osztrák kancellár egyenesen kárpótlást vár Prágától a maga szudétanémetjei számára. Miért is? No persze, hogy úgy szabaduljon meg a radikális, szélsőséges (?hm!), de leginkább profasiszta Jörg Haidertől, hogy annak szavazói azért maradjanak meg neki. Másodlagosan pedig azért, mert Ausztria vonakodva teljesíti a rá háruló zsidó kárpótlási kötelezettséget, és mindjárt szebben néz ki, ha az ország kancellárja maga is kárpótlást követel.
Játék volna a tűzzel? Ez idő szerint ez nem valószínű. Hogy ízléstelen és arrogáns két uniós tagország vezető politikusától efféle üzeneteket küldeni az EU-n kívüli Csehországnak a csatlakozási tárgyalások mai szakaszában, az igaz. Az sem túl rokonszenves, hogy balközép honi politikai versenytársaiknak nincs szavuk ehhez. Arról azonban nem volt, nincs és bizonyosan nem is lesz híradás, hogy a németek kezdeményeznék hatályon kívül helyeztetni a potsdami értekezlet 1945. augusztus 2-án kelt, Jelentés elnevezésű dokumentumának XIII. fejezetét, amely A német lakosság rendezett áttelepítése címet viseli. Az aláíró hatalmak kormányai - az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió - ebben a szövegben elismerik, hogy "a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt német lakosságnak vagy egy részének Németországba történő áttelepítésére vonatkozóan intézkedéseket kell foganatosítani". E nélkül Eduard Bene írhatott volna akármennyi dekrétumot, az mind a fiókban marad, és a magyarországi svábok üresen maradt otthonaiba sem költöztettek volna Szlovákiában földönfutóvá tett magyarokat. Csakhogy a potsdami Jelentést sem Stoiber, sem Schüssel, de még Haider sem kezdi ki. És nem feltétlenül gyávaságból, hanem azért, mert az nekik is tabu, másfelől evidencia, hogy az Európai Unió és az egyre egységesülő Európa a valóságos és kézzelfogható történelmi igazságtétel megtestesülése. Az öszszes többi vagy történelem - igazságokkal és igazságtalanságokkal, amelyeket helyükre tenni a tudomány, feldolgozni pedig a társadalom feladata -, vagy szemfényvesztés, ami a politikát olykor megkísérti.
A trianoni békeszerződés ma már történelmi dokumentum, a potsdami Jelentés is az, csakúgy az 1947-es párizsi békeszerződés. (Ha valaki azt a képtelenséget állítaná, hogy lejárt Trianon hatálya, vegye kézbe az utóbbit.) Azok az intézkedések, amelyek a II. világháború utáni európai rendezést írták elő - ilyenek és olyanok -, természetszerűen gyakorlati értelmüket veszítették, miután teljesültek. Ez a sorsa a Bene-dekrétumoknak is. Formailag hatályban vannak, gyakorlati jelentőségük nincs, legföljebb a történelmi igazságtételt szorgalmazó politikusok, illetve a szimbolikus politizálás számára.
Szükséges-e, de főként érdemes-e folyvást visszatérni a Trianon nevű kályhához, amelynek különös tulajdonsága, hogy hűt és nem fűt? A szimbolikus politikában ugyanis Trianon és a Bene-dekrétumok ügye egykutya.
Csehországot és Szlovákiát egyébiránt kevés dolog köti ma még anynyira egymáshoz, mint épp a Bene-dekrétumok léte. Ebből is adódhatnának következtetések.
Miért hát, hogy a magyar miniszterelnök, ha mindjárt egy osztrák újságíró kérdésére is, ifjonti zavarában azt találta mondani, és épp Brüsszelben, hogy az európai jogrenddel összeegyeztethetetlenek a Bene-dekrétumok, ezért visszavonásuk nélkül nehéz elképzelni Csehország uniós csatlakozását? Felfoghatatlan. Egyrészt a csatlakozás feltételei között a jelentkező országok jogrendjét nem történelmi, hanem harmonizációs szempontból vizsgálják. Tehát az állítás tartalmilag sem állja meg a helyét. Másrészt a korábban kifejtettek szerint senkinek nem áll sem érdekében, sem szándékában felszakítani régi sebeket, legföljebb, ha néhány tudatlan, lelkiismeretlen, aberrált vagy cinikus politikus mereng az elgyógyult sebhelyek fölött. Ráadásul Magyarország még nem tag, éppúgy kandidátus, mint Csehország vagy Lengyelország. Nem biztos, hogy ugyanúgy akarják érteni Brüsszelben Schüsselt és Orbánt. Azt már a latinok is leírták: "Si duo faciunt idem, non est idem" - ha ketten teszik ugyanazt, az nem ugyanaz.
Recrudescunt inclytae gentis Hungarae vulnera - írta manifesztumában II. Rákóczi Ferenc szabadságharca kezdetén. Felszakadnak a magyarság régi sebei.
Nagyságos fejedelem, drága Rákóczi uram!
Gondolta volna Kegyelmed, hogy kiáltványa, amely az ország alig múlt török hódoltság utáni állapotában a kezdődő német függés összes nyomorúságát sorolta elő, így köszön vissza? No, csak forduljon egyet abban a kassai-kosicei sírboltban, és nyugodjék tovább. Mi meg majd büszkén felvetjük fejünket, s úri kedvünk szerint eldöntjük, felvesszük-e az Európai Uniót Magyarországba.
Tisztelt Orbán Viktor/Viktor!
Önnek/Neked írjuk ezt a levelet, azért Önözünk/tegezünk, mert Ön/te is így beszéltél a Testnevelési Egyetemen.
Egyikünk 80 éves múlt, másikunk 60 lesz. Sok mindent láttunk, sok mindent megéltünk.
Szeretnénk néhány kérdést feltenni Neked. Tizenkettőt.
Tisztelt Orbán szülők, egyúttal Önökhöz is fordulunk, hiszen a legélesebben talán Önök látják, miket mondd, tesz fiúk, a gyermekük.
Érkeznek az SMS-üzenetek: "Orbán Viktor szeret Téged!" És a telefon kijelzőjén ott a képe.
Kedves szülők, elképedésünkben fordulunk Önökhöz. Nyilván hallották, mit mond a gyerekük. Néha miket beszél.
Feltámadt volna népünk bölcs vezére, Rákosi Mátyás, és tanítómestere, Sztálin, és a személyi kultusz?
Ennek az országnak komoly feladatai vannak, és ezek egész embert, felelős gondolkodást kívánnak meg mindenkitől. Jó munkát, odafigyelést, terveket és tetteket. Nem víziókat.
Viktor! Kérünk, ne kapkodj, ne hisztériázz, ne fogd másokra a hibáidat, és ne beszélj összevissza. Az ember őrjöngő hívek nélkül is fölmérheti a gondjait. Így válik felnőtté.
A szüleid szeme előtt is kérünk, hogy se te, se a barátaid ne próbáljatok bátorságra, merészségre, kitartásra biztatni egy egész népet, amely több száz éve gyakorolja ezt. És ne oktassatok ki olyanokat, generációkat, akik életük nagy részét nélkülözésben, nagyobb nehézségek között harcolták, dolgozták, élték végig, mint amiket te valaha megéltél. Szemtelenség és butaság részetekről bátorságról, kitartásról, jövőbe vetett hitről prédikálni Magyarország népének, olyan embereknek, akik csak a XX. században háromszor építették újra ezt az országot, kétszer ásták ki a romokból és építették fel Budapestet - éhezve, fázva, önzetlenül. Túlélték a politika különböző őrjöngéseit, és egész életükkel, a munkájukkal bíztak a jövőben, különben ti - te sem - nem születtetek volna meg.
Kérdezd meg anyádat, apádat, hányszor hallották már ezt a szöveget: "a felső határ a csillagos ég", "a jövőt építjük", "az új kor elkezdődött" stb. stb...
Ennek a népnek hirdetitek/szónokolod, hogy majd ti/te megmutatjátok nekik, hogy mindent lehet, csak akarni kell!
Ez a kulcsszavatok. Az akarat. (Das Willen.) Akarni, akarni, merni kell. És akkor minden meglesz, meglehet! Szebb jövő, szép ország, nagyot álmodás. Sőt! Minden, ami van, lesz, az: Az akarat diadala. (Macht des Willens.)
Viktor! Ez Leni Riefenstahl filmjének címe, ami az 1934-es náci pártgyűlésről készült.
Kellemetlen hasonlóság a nagyravágyásban, a mértéktelen hatalomakarásban.
És a telefonokon érkeznek a Hivatal üzenetei: "Orbán Viktor szeret Téged!"
"Gyáva oroszlán, harcias nyúl, bőgő elefánt, áspiskígyók - távozzatok erdeinkből" - mondanák a gályarab prédikátorok, ősi hőseink.
Ilyen vezér-világ már volt, és nincs helye többé.
De nézzük a kérdéseket:
11. Kijelentheti-e valaki/bárki magáról (pártja róla), hogyha nem ő lesz az ország vezetője/miniszterelnöke, akkor Magyarország rossz útra tér?
NEM
12. Mondhatod-e te, Viktor, azt, hogyha az országban kb. 3 millió ember nem rád, nem a te pártodra szavaz, akkor veszélyben "A családunk. A gyermekeink. Az emberi méltóságunk. A szabadságunk. A hitünk. És a hazánk. (...) mindezt most meg kell védenünk!"
NEM
13. Magyarországon nincs rossz gazdasági helyzet, nincs természeti katasztrófa, amely pusztulással fenyegetne, és külső ellenség sem támadt reánk. Szabad-e olyan hangulatot szítanod, mintha veszélyben lenne a haza?
NEM
14. Van-e jogod egy demokráciákban szokásos választás idején először mások ellen uszítani, polgárháborús hangulatot, tömeghisztériát kelteni, aztán szeretetről prédikálni?
NEM, NINCSEN
15. Megtörténhet-e egy demokratikus országban, hogy az iskolákban osztályfőnöki órán kikérdezik a gyerekeket arról, kire szavaztak a szüleik, és azok számára, akik nem a kormányzópárt listájára szavaztak, külön meggyőzési órát tartanak és feladatul adják, hogy térítsék jó útra a szüleiket. Kérdőre vonják őket, sikerült-e a kormánypárt mellé állítani apjukat, anyjukat. Szabad-e ilyenkor felelős vezetőként ezt mondanod?
NEM
16. Épeszű dolog-e az embereket (mint Grósz Károly annak idején) azzal ijesztgetni, hogy minden elért eredmény, minden jó összeomlik, ha nem a te kezedben és pártod kezében van a kormányzás joga?
NEM
17. Van-e jogod a hatalmadat ennyire félteni? Van-e jogod a nemzeti színeket, a kokárdát kisajátítani?
NEM, NINCSEN
18. Prófétának éreznéd magad?
NEM VAGY AZ. Istenkáromlás lenne tőled. Mindenkiben lakozik egy kis Messiás, de ha előbújik belőle, ott kezdődik a baj.
19. Egy egész országnak állandóan jelszavak (3 kerék, 4 kerék stb.), kampánytervek, politikai hirdetések között (újabb ötleted szerint: "induló vonatok között, egy pályaudvaron") kell-e élni?
NEM. MINEK?
10. Viktor! Megkérdeztétek a nőket, milyen élethez lenne kedvük? Tudod, milyen életet, szerepet szántok nekik? Végiggondoltad a családon belül ezt a helyzetet?
Azt hisszük: NEM
11. Biztos vagy abban, hogy a gyermekeid a te elképzelésed szerinti "polgárok" szeretnének lenni? Tudod azt, hogy az ország felének erre lehetősége sincs? A te kerekes jelszavad a nép között csak vicc vagy keserű tréfa tárgya. Végiggondoltad, hogy mint fiatal ügyvéd miből tartanál el négy gyermeket? Megtehetnéd?
NEM. Mindenki tudja.
12. Szerinted az elmúlt években mely fiatal emberek tudtak meggazdagodni? Kinek lehetett három-négy nem nélkülöző gyermeke? Kiket sújtott az az általad oly sokat idézett gazdasági krízis? Tapasztalatod szerint az elmúlt években fiatal emberekből tisztességes munkával lehetett valaki gazdag és vagyonos? Vehetett ingatlanokat, vállalatokat, termő- és szőlőföldeket? Lehetett belőle pártvagyonos, médiatanácsadó vagy felsőbb vezető?
NEM. Ezt is mindenki tudja.
Viktor! Térjünk vissza az Önözésre. Ön e percben még az ország miniszterelnöke. Lehet, hogy az is marad. Ez nem változtat azokon a dolgokon, amiket pontokba szedtünk. Öntől függ, hogy ezeket meggondolja, bármilyen pozícióban legyen is. Azért mondtuk el nyíltan, mert ezekről mindenki tud és beszél. Önön különösen nagy felelősség van, mert Önön is múlik, hogy ezek tisztázása helyett ne egymásnak uszítsa az embereket. A szegényebbeket. Magyarország polgárait.
Tisztelt Orbán szülők! Elnézésüket kell kérjük, hogy Önökhöz is fordultunk, de abban reménykedünk, hogy jó szokás szerint Önök talán szót értenek a gyermekükkel, hová vezet miniszterelnök-vezérként hisztérikus tömeggyűléseket rendezni, országromlásról szónokolni. Gondoljuk, Önök is láttak már ilyeneket, és az erre az útra lépő vezérek sorsát is ismerik. Még nincs késő. Talán.
Végül kérünk mindenkit, minden felnőtt embert, hogy ne dőljön be semmilyen, se suttogó, se üvöltöző propagandának, se ijesztgetésnek. Magyarországon nincs válság, nincs háború - választások vannak. Van, aki nyerni fog, van, aki veszíteni - ilyen a demokrácia. Ne hagyjátok magatokat megtéveszteni: az országot, a jövőt mindannyian építjük, bármit mondanak is egyes politikusok.
Szavazzatok!
Budapest, 2002. április 14.
Gombár Csaba: - A képviselet válsága hallatlanul fontos kérdés, hiszen a régiek demokráciája az antikvitásban közvetlenségre épült, úgynevezett direkt demokrácia volt. Amikor a reneszánsz idején felidézték, hogy mi történt az ókorban néhány városállamban, kiderült, hogy a közvetlen demokrácia az akkori Európában már nem gyakorolható. Fórumokra, piacterekre a politika iránt érdeklődő emberek egyszerűen nem gyűlhettek össze. Évszázadokban lehetett mérni, amíg a képviseleti, vagyis a reprezentatív demokrácia kialakult. Az általunk ismert demokrácia ilyen, a többpártrendszer tengelyén forog, és a képviseltetés a belpolitika egészében a lényeget érinti. Amennyiben tehát baj van a képviselettel a demokráciában, akkor alapvető bajok vannak.
Vastagh Pál: - Ami a parlamentarizmus fejlődését illeti 1990 óta, és az ebben főként az elmúlt négy évben létező visszásságokat és a korábbi állapotokhoz viszonyított eltéréseket, ezek valójában az alkotmányos rendszerből is következnek. A magyar alkotmányos berendezkedés alapvonásai elősegítik azt, hogy a törvényhozó és a végrehajtó hatalom közötti viszony eltolódjék a végrehajtó hatalom javára. 1989-ben, amikor az új alkotmánnyal felérő alkotmánymódosítást kihirdették, olyan viszony alakult ki az Országgyűlés, a törvényhozó hatalom és a kormány között, amelyben az első dominált. Hogy miért így alakult, az magyarázható az alkotmány keletkezésének történeti körülményeivel és azokkal a politikai törekvésekkel, amelyek mindig ott vannak az egyes alkotmányos megoldások mögött.
1990. április végén, az első szabad választásokat követő MDF-SZDSZ-megállapodás eredményeként ez az egyensúly jelentősen átalakult, és a domináns fél a végrehajtó hatalom lett. Elsősorban a miniszterelnök pozíciója erősödött jelentős mértékben. A konstruktív bizalmatlansági indítvány bevezetésével gyakorlatilag elenyészett, noha ki nem mondatott a klasszikus miniszteri felelősség intézménye. A törvényhozás egyre inkább a végrehajtó hatalom elképzeléseinek érvényesítőjévé vált. Kiemelem tehát ezt az elemet, hogy a magyar alkotmányos berendezkedésben van hajlam a törvényhozás, a legfelsőbb képviseleti szerv háttérbe szorítására a végrehajtó hatalommal szemben. Véleményem szerint 1998 óta már nemcsak a rendszerből fakadó kiegyensúlyozatlan helyzet érzékelhető, hanem ehhez szubjektív politikai törekvések is párosultak, melyek következtében az Országgyűlés jelentősen veszített politikai szerepéből; mondhatnám, és nem érzem túlzásnak, egyre inkább a politikai élet epizódszereplőjévé válik.
Magának az Országgyűlésnek két alapvető funkcióját kell számon tartanunk. Az első a törvényalkotás, a második a végrehajtó hatalom ellenőrzése és az ehhez kapcsolódó politikai nyilvánosság biztosítása. Túlsúlyba kerültek azok a formailag törvényhozási aktusok, melyek most körülbelül 30-40 százalékát teszik ki az Országgyűlés által elfogadott törvényeknek. Nagyobb részt jelentenek a már korábban elfogadott törvények módosításai, és jóval kisebbet azok a törvények, amelyek valóban újabb szabályozási tárgyakat rögzítenek. Ennek persze vannak objektív okai is.
Szeretném megerősíteni azt a gondolatot, hogy az ellenőrzés tekintetében különbséget kell tenni, és nem a törvényhozó hatalom egészét kell szembeállítani a végrehajtó hatalommal, mert ez politikai értelemben nem így kapcsolódik egybe. Elsősorban a kormány, a kormánytöbbség és a parlamenti ellenzék áll egymással szemben. Egy kormánytöbbségnek soha nem elementáris érdeke, hogy lerántsa a leplet saját kormánya tevékenységéről. Politikai egység alakul ki az ellenőrzés tekintetében, melynek legerősebb jogosítványait mindig kisebbségi jogokként kell definiálni, különben az ellenőrzés igazi funkciója nem valósul meg. E tekintetben formálisan az alkotmány és a házszabály előírásai lehetővé teszik, hogy a képviselők egyötöde kezdeményezésére vizsgálóbizottság alakuljon. Az történt az elmúlt négy esztendőben, egyetlen ellenzéki kezdeményezésű parlamenti bizottság sem alakult meg. Az ellenőrzéshez, a felelősség érvényesítéséhez tartozó másik eszköz az interpelláció. Ennek komoly politikai súlya van, komoly következmények fűződhetnek hozzá, hiszen szavazni kell, elfogadni vagy elutasítani az interpellált válaszát, és ennek nyoma, politikai hatása megmarad. A háromheti ülésezés jelentősen kurtította a nyilvánosságot is. A politikai hatásvizsgálat során ezt úgy minősítették 1999-ben, hogy az ellenzéknek jelent majd nagyobb hátrányt. Azt jelentette a koalíció kisebb pártjainak is. A legkülönbözőbb technikák is játszanak: a kényelmetlenebb napirendek késő esti beállítása, a televíziós közvetítések átalakítása, egy másik csatorna, amelyet kevesebben nézhetnek stb. Végezetül: az Országgyűlés tekintélye, a végrehajtó hatalom vezetőinek személyes viszonya az Országgyűléshez egészen más volt az első időszakban. 1990-94-ben a kormány tagjai gyakran részt vettek az Országgyűlés ülésén, sőt a miniszterelnök belehallgatott a vitákba, fontosnak tartotta, hogy jelen legyen. Ez gyökeresen megváltozott, ebben részben a házszabályi rendelkezések is adnak kibúvót, de az egész viszonyt egy képpel tudom legjobban kifejezni: amikor a parlament megkezdte a nagy vihart kiváltó megfigyelési ügyet összefoglaló bizottsági jelentés tárgyalását, a miniszterelnök iskolás gyerekeket kalauzolt az épületben. Úgy érzem, ez azt üzeni az ország lakóinak, hogy ez nem fontos intézmény. Ezt az ügyet pedig fontosnak tartotta a miniszterelnök személyesen bejelenteni, majd ilyen szituációt alakított ki: ez egyértelműen sugallja az Országgyűlés státusát.
Dornbach Alajos: - A képviseleti demokrácia egyik legfontosabb eleme az, hogy a választópolgárok különböző csoportosulásai megjelenítenek érdekeket, értékeket, és az általuk delegált képviselők ezt megjelenítik a politikai porondon: a parlamentben, az önkormányzatokban, de nemcsak a törvényhozásban, a helyi rendeletalkotásban és önigazgatásban, hanem civil szervezetekben, szakszervezetekben is. Egy-egy közösség tagjai tehát közös nevezőn vannak érdekek és értékek tekintetében. A képviseleti demokrácia mindig válságban van, mindig fenyegetik valamilyen törekvések. Értékeit és intézményeit mindig meg kell védeni. Egy erős társadalmi csoportosulási rendszer, erős többpártrendszer, erős civil szervezeti rendszer mindig képes arra, hogy megvédje. Akár még a brit parlamentarizmus is számos példát mutat időnkénti központosító törekvésekre, vagy a francia és a német is. Ez mindig dinamikus, kisebb-nagyobb változásokat jelent, de az alap nem kerül veszélybe. Magyarországon akármilyen volt is a képviseleti demokrácia száz évvel ezelőtt, volt kialakult kultúrája, és igen erős hagyományrendszere. Ennek vége szakadt a szovjet rendszer bevezetésével, majd több évtized után helyreállt volna az egyensúly, legalábbis a lehetőségét megkapta a magyar társadalom.
Hat-nyolc év alatt igen lényeges fejlődés történt, kialakultak a fontosabb kontúrok, az emberek többé-kevésbé megtalálták a helyüket, noha még most sem mindenki persze.
A demokrácia játékszabályairól általánosságban annyit, hogy a szabályok nagyon fontosak, de a jogszabályok, mint a szerződések, annyit érnek, amennyit betartanak belőlük. Ma azért érezzük nagyon sokan, hogy válságba került ez a képviseleti demokrácia, mert a felelős döntéshozók nem nagyon tartják be a játékszabályokat, vagy ha formálisan betartják is, az csak nagyon felszínes. Minden szabályt ki lehet játszani, a visszájára lehet fordítani, főként, ha ebben valaki gátlástalan. Nem akarok bűnlajstromot felsorolni. Mindenféle hatalom gyakorlóiban mindig megvan a hajlandóság, némi késztetés arra, hogy a szabályokat saját javukra értelmezzék, de nem mindegy, mennyire teszik, és hogyan reagálnak erre a választók. A képviseleti demokrácia fejlődésének próbaköve, hogy helyre lehet-e billenteni azokat a torzulásokat, amelyek az elmúlt tíz évben felszaporodtak. Nem szeretnék kampányjelleggel beszélni, de tudjuk, milyen napi tapasztalataink vannak. Nem mindenki fogja fel ennek a súlyát, mások pedig dramatizálják. Számomra az egyik legnagyobb kérdés, hogy a választók érték- és érdekartikulációjukat kifejezésre tudják-e juttatni, vagyis a többség mit gondol erről. A jelenlegi koalíció képviselői fennen hirdetik, hogy ők többséget kaptak, a többség akarata érvényesül. Már az is komikus, hogy olyan gyakran hivatkoznak a többségre, mely igen gyarló többség volt, jól tudjuk, hogy a megszerzett szavazatok abszolút számában kisebbség volt, 200 ezerrel kevesebbet kaptak, mint a legnagyobb ellenzéki párt. De a választási matematika szerencséje folytán sokkal több mandátumot szereztek. Ez a világon mindenhol előfordulhat, de illik nem elfeledkezni róla. Az elmúlt évek alatt sok politikus sokszor gúnyt űzött a demokrácia játékszabályaiból.
Felmerül egy nagyon lényeges kérdés: a kétkamarás parlament kérdése, amely feltehetően vitákat fog indukálni. Európai gyakorlatban legtöbb helyen inkább megszűnőben van, általában csak ott maradt meg, ahol szövetségi rendszer van, vagyis kvázi önálló államokként működő tartományok képviselőinek közössége hoz törvényt, vagy ahol hagyományosan jött létre és működik, és ahol sokszor csak tradicionális szerepe van. A képviseletiség elve sérülne szerintem akkor, ha egy második kamarát nem a választópolgárok szavazataival, hanem különböző érdekképviseletek delegáltjaival töltenének fel, annál is inkább, mert Magyarországon ma még a civil társadalomnak sajnos nincsenek meg az igen stabil szerveződései. Emlékezzünk rá, hogy tizenhárom évvel ezelőtt, 89-ben lehetett először törvényesen egyesületeket alapítani. Rendkívül korszerű egyesületi törvényt fogadott el akkor az Országgyűlés az ellenzéki kerekasztallal egyetértésben. Európai alkotmányjogászok is elismerték, hogy ez kiváló törvény, ahogy a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény is egy kegyelmi pillanatban született: majdnem azt kell mondanom, steril elvek alapján születtek ezek a törvények.
Dr. Magyar György: - Két előre vetett gondolat: a Bibó István Közéleti Társaság is azért jött létre, mert az egyesületi törvény adta lehetőségek folytán úgy gondolta a civilia, hogy bizonyos fórumokat kell létrehozni, nagy szükség van az ilyesmire, ezért is vagyunk itt, és örülünk, hogy itt lehetünk. A kétkamarás törvényhozással kapcsolatban pedig a civilia másként van, mint a pártképviselet. Mi úgy látjuk, hogy a magyar sajátosságok abba az irányba tendálnak, hogy megérett a helyzet arra, hogy ne a pártoligarchia működjön, hanem a civilia is közéleti formában szerepet vállaljon a magyar társadalom életében. Én kifejezetten azt az oldalt képviselem, akik azt mondják, hogy a közéleti ember akkor értékes, ha úgy vesz részt a társadalom életében, hogy abban aktív szerepet vállal, nem lehet "megvezetni", nyájként terelni, vagy helyette olyan döntéseket hozni és esetleg ráerőltetni, amelyek az érdekeivel ellentétesek. Működő civil szervezetek ezért elhatározták, hogy a kétkamarás parlamenttel kapcsolatos előkészítő anyagokat dolgoznak ki, amiket nagyon széles körben megvitatnak, és a széles konszenzust megpróbálják formába önteni, alkotmánymódosítási konstrukciót is előterjeszteni, majd elérni azt, hogy a jogszabály adta keretek közt minél előbb változzanak meg a jogi hátterek, aminek következtében igenis felépülhetne a kétkamarás parlament, ha lehet, már a következő ciklusban.
A mi megítélésünk szerint tehát van ma válság a képviseleti demokráciában: egyik oka a pártok túlsúlya, a másik az alkotmányos berendezkedés megváltoztatásának igénye. Valószínűsíthető, hogy egy kétkamarás parlament ma már, a 12 éves demokráciában alkalmazható és talán hasznos is lenne.
Gombár Csaba: - (...) Amióta képviseleti demokrácia van, folyamatos válságjelenségek tapasztalhatók. Nagyon sokszor felébred az illúzió, hogy a közvetlen demokrácia eszközeivel ki lehet ezt egészíteni. Ezek a mai napig mindenütt illúziók maradtak. Ez az antikvitásban gyakorolt demokrácia minden technikája arra méretezett, gyönyörű szép, de a XX. században nem használható.
A negyedik választás Magyarországon címmel 2002. április 26-án pénteken, 18 órakor a Kossuth Klubban (Budapest, VI. Múzeum utca 7.) tartjuk. Előadók: GOMBÁR CSABA, KENDE PÉTER, KÉRI LÁSZLÓ
Következő rendezvényünk: 2002. május 28, kedd: Rendszerváltás és irodalom
Vissza az idei számokhoz