XLVI. ÉVFOLYAM, 15. SZÁM, 2002. április 12.

A HÉT KÖNYVEI

Költészet, dráma

Babits Mihály: Jónás könyve
Filum Kiadó, 48 old., 890 Ft
Göndi Gréta: Remény mindig van
Uránusz Kiadó, 90 old., 1140 Ft
Horváth Imre: Alkony Várad felett
Noran Könyvkiadó, 198 old., 1200 Ft
Marsall László: Szélketrec
Orpheusz Kiadó, 561 old., 2500 Ft
Novák Valentin: Japánkert
Tipp-Cult Kft., 75 old., 980 Ft
Orbán János Dénes: Anna egy pesti bárban
Magyar Könyvklub, 228 old., 1750 Ft
Petőcz András: Majdnem minden
Ister Kiadó, 590 old., 2900 Ft
Pozsgai Zsolt: Makacs alkony
Neoprológus, 253 old., 1400 Ft
Tiziano Rossi: Gente di corsa - Emberek futólag
Noran Könyvkiadó, 225 old., 1400 Ft
Szirmai Anna: Kövek éneke
Uránusz Kiadó, 78 old., 1265 Ft
Vörös István: A Vécsey utcai évkönyvből
Tipp-Cult Kft., 182 old., 980 Ft

Antológia, elbeszélő próza

Azt meséld el, Pista (Örkény István az életéről)
Palatinus Könyvkiadó, 93 old., 1600 Ft
Más világ
ELTE Eötvös Kiadó, 171 old., 1500 Ft
Umberto Eco: A rózsa neve
Ford.: Barna Imre
Európa Könyvkiadó, 656 old., 2200 Ft
Bret Easton Ellis: A vonzás szabályai
Ford.: M. Nagy Miklós
Európa Könyvkiadó, 363 old., 1800 Ft
Jaroslav Hašek: A törvény keretein belül mérsékelten haladó párt
Glória Kiadó, 175 old., 1490 Ft
Hevesi András: Párizsi eső
Noran Könyvkiadó, 137 old., 1200 Ft
Horányi Katalin: Belsőelhárítás
Neoprológus, 175 old., 1400 Ft
Nick Hornby: Egy fiúról
Ford.: M. Nagy Miklós
Európa Könyvkiadó, 306 old., 1800 Ft
Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio
Ford.: Hap Béla
Európa Könyvkiadó, 136 old., 1200 Ft
Kőrösi Zoltán: Történetek a csodálatos csecsemők életéből
Palatinus Könyvkiadó, 200 old., 2400 Ft
Milan Kundera: A nevetés és felejtés könyve
Ford.: Zádor Margit
Európa Könyvkiadó, 287 old., 1600 Ft
Lábas Endre: A madárfészekárus
Orpheusz Kiadó, 752 old., 2500 Ft
Lázár Ervin: Hét szeretőm
Osiris Kiadó, 273 old., 2480 Ft
Lázár Ervin: Kisangyal
Osiris Kiadó, 222 old., 2280 Ft
Lovik Károly: A kertelő agár
Noran Könyvkiadó, 136 old., 1200 Ft
Rosamunde Pilcher: Elmúlt a nyár
Magyar Könyvklub, 159 old., 1165 Ft
Salamon Pál: A Sorel ház
Ulpius-ház Könyvkiadó, 528 old., 1980 Ft
Dai Sijie: Balzac és a kis kínai varrólány
Ford.: Gulyás Adrienn
Európa Könyvkiadó, 210 old., 1400 Ft
Andrzej Stasiuk: Galíciai történetek
Ford.: Mihályi Zsuzsa
József Attila Kör-Osiris Kiadó, 153 old., 1500 Ft
Tábori Zoltán: CQD
Argumentum Kiadó, 307 old., 1600 Ft
Mario Vargas Llosa: Pantaleón és a hölgyvendégek
Ford.: Huszágh Sándor
Európa Könyvkiadó, 419 old., 1800 Ft
Lin Yutang: Méz és Bors
Ford.: Hertelendy István
Filum Kiadó, 360 old., 2490 Ft

Publicisztika, riport, naplók

Műhelytitkok (Beszélgetéssorozat az Alternatív Pedagógusképző Műhelyben 1998-tól napjainkig)
Önkonet Kft., 174 old., 1500 Ft
Eörsi István: Ismerős úr a csúszdán
Noran Könyvkiadó, 348 old., 2500 Ft
Koltai Tamás: Nemzeti történet, avagy színház a cethal hátán
BIP, 173 old., 1480 Ft

Irodalomtudomány

A háló, a halászok és a halak
Osiris Kiadó-Pompeji Alapítvány, 238 old., 1280 Ft
Z. Kovács Zoltán-Milbacher Róbert: A maradék öröme
Osiris Kiadó-Pompeji Alapítvány, 247 old., 1480 Ft

Tanulmányok, esszék

Kállai Ernő: Összegyűjtött írások 3.
Argumentum Kiadó, 266 old., 1800 Ft
Tarjányi Eszter: A szellem örvényében
Universitas Könyvkiadó, 248 old., 1344 Ft

Művelődéstörténet, néprajz

Jason Epstein: A könyvkiadás múltja, jelene és jövője
Ford.: M. Nagy Miklós
Európa Könyvkiadó, 173 old., 1600 Ft

Történelem, politika, jog

Katolikus egyház-látogatási jegyzőkönyvek (16-17. század)
Osiris Kiadó, 383 old., 3280 Ft
Jacob Allerhand: A Talmudtól a felvilágosodásig (Középkor)
Ford.: Lichtmann Tamás
Filum Kiadó, 238 old., 2490 Ft
Joseph Canning: A középkori politikai gondolkodás története 300-1450
Ford.: Nemerkényi Előd
Osiris Kiadó, 306 old., 2980 Ft
Grúber Károly: Európai identitások: régió, nemzet, integráció
Pro Minoritate Alapítvány-Osiris Kiadó-BIP, 245 old., 1680 Ft
Sebastian Haffner: Megjegyzések Hitlerhez
Ford.: Győri László
Európa Könyvkiadó, 229 old., 1200 Ft
David Keys: Katasztrófa (Hogyan változtatta meg egyetlen természeti csapás a világtörténelmet?)
Vince Kiadó, 494 old., 2995 Ft
Kun Miklós: Az ismeretlen Sztálin
Athenaeum 2000 Kiadó-PolgART Könyvkiadó, 475 old., 7990 Ft
Mályusz Elemér: Magyarország története a felvilágosodás korában
Osiris Kiadó, 362 old., 3480 Ft
Németh István: Németország története
Aula Kiadó, 679 old., 3500 Ft
Georg Ostrogorsky: A bizánci állam története
Ford.: Magyar István Lénárd, Németh Ferdinánd, Prohászka Péter
Osiris Kiadó, 535 old., 3800 Ft
Szerdahelyi Szabolcs: Hiányzó cölöpök (Ami a Horn Gyula-életrajzból kimaradt)
Kairosz Kiadó, 326 old., 2300 Ft
Tóth Csaba-Török Gábor: Politika és kommunikáció
Századvég Kiadó, 370 old., 2240 Ft

Szociológia, közgazdaságtan, jog

romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság Osiris Kiadó-MTA Kisebbségkutató Műhely, 197 old., 1480 Ft
Farkas Ákos: A falra akasztott nádpálca (avagy a büntető igazságszolgáltatás hatékonyságának korlátai)
Osiris Kiadó, 179 old., 1680 Ft
Föglein Gizella: Államforma és államfői jogkör Magyarországon 1944-1949
Osiris Kiadó, 259 old., 1800 Ft

Vallás

Nicolaus Cusanus: Az együgyű ember és a bölcsesség
Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 169 old., 1680 Ft
Helmuth von Glasenapp: Buddhista misztériumok
Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 151 old., 1680 Ft

Pszichológia, pedagógia

Holokausztoktatás és autonómiára nevelés
Szerk.: Kovács Mónika
Hannah Arendt Egyesület, 172 old., 1500 Ft
Hilarion Petzhold-Gabriele Ramin: Gyermek-pszichoterápia
Osiris Kiadó, 400 old., 3200 Ft

Természettudomány, orvostudomány

Earl Mindell: Gyógyfüvek bibliája
Glória Kiadó, 336 old., 1490 Ft

Okkultizmus, ezoterika

Shirley MacLaine: Camino (A lélek utazása)
Édesvíz Kiadó, 281 old., 2590 Ft

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Kálmán C. György

Mindent a (szolo)szemnek

A kognitív disszonancia elkerülésének törvénye arra szorítja az olvasót, hogy ha már egyszer végigrágta magát egy könyvön, amely nem könynyű olvasmány, ráadásul olyasvalamiről szól, amihez ő nemigen ért, amely még ráadásul telis-tele is van latin lábjegyzetekkel és mindenféle nyelvű hivatkozásokkal (olyannyira, hogy a hozzá nem értő olvasó olykor él a gyanúperrel: itt valami átverésről van szó, vele ugyan mindent megetethet a tudós szerző, úgysem kapja rajta), és elég terjedelmes is - tehát ha ilyen könyvet olvas át a tőle telhető gondossággal, akkor a befektetett idő és erőfeszítés miatt dicsérnie kell.
Ivan Illich könyve nagyszerű munka.
Bizony, ez annak ellenére így van, hogy az ítéletet bizonnyal befolyásolja a fent emlegetett törvény is. Viszont az olvasó azzal mentegeti magát, hogy mindenképpen megpróbálta kijátszani a törvényt (hiába, ilyen időket élünk): igyekezett volna mégis valami rosszat mondani a műről. Ha már tárgyszerűen úgysem tud belekötni, legalább logikai bukfenceket, elhamarkodott kijelentéseket, gyanús gondolatmeneteket keresett kétségbeesetten, de legalább a fordítás minőségében vagy a nyomda munkájában szeretett volna kifogásolnivalót találni. Nem sikerült.
Pedig szépen indult a dolog. Illich rögtön műve elején (és a kiadó a hátlapon) arra a George Steinerre hivatkozik, aki ötletekben és remek meglátásokban bővelkedő elméletíró (vagy inkább esszéista), nálunk is igen divatos volt egykor, de mégsem véletlenül lehetnek többünknek olyan emlékeink róla, hogy szépelgő, kissé szentimentális, nosztalgikus és nem is mindig racionális elme. Megvagy! - gondolhatta ekkor az olvasó -, komoly tudósnak óvakodnia kellene Steinertől, csak nem veszed komolyan? - De nem, nem csíptük el. Steinertől szinte csak egyetlen szót vesz át Illich, a "bookish"-t (a fordító rövid utószavában külön részt szentel annak, miért fordította ezt "könyvbeli[ség]nek").
Hamarosan újra örömmel megborzongunk: lila köd! Költőieskedő hülyeség! - tudniillik amikor Illich arról ír, hogy "a Tökéletes Bölcsesség formája" átragyog a 12. századi könyvek pergamenjén. Aztán megint csalódás: Illich szép részletesen, racionálisan megmagyarázza, mi a különbség nemcsak a középkori, kézzel írott könyvek sajátos és a későbbi könyvek megszokott látványa, hanem a fény reneszánsz utáni és a korábbi felfogása között is. Az "átragyogás" metafora is, persze, de a szerző nagyon is tudja, mit beszél.
Egy helyen, még mindig a könyv elején, Illich "jámbor motyogókról" beszél, no - gondolja az olvasó somolyogva -, a tudós csak nem tudja megtürtőztetni magát az érzékletes korfestéstől, maga elé képzeli a kódex fölé görnyedő szerzetest, nem sokkal jobb, mint a lovas a sztyeppén... De alig telik bele 70 oldal, teljesen világossá válik, hogy ennek a motyogásnak, mormogásnak nagy hagyományú elmélete és gyakorlata van, hogy azok a bizonyos jámborok nem a képzelet színpadán, hanem a nagyon is valóságos történelemben (és jó okkal) mozgatják a szájukat.
Aztán sorra hasonló élmények érik az olvasót. A szerző meglepő, olykor poétikus, máskor meghökkentően földhözragadt dolgokat ír, amelyeknek aztán a kifejtés tiszta logikája (új) értelmet ad. Játszik velünk a szöveg: ártatlan és nagyon kézenfekvőnek tetsző szövegek alapos magyarázata során a középkori filozófia, teológia, egyházi praxis rejtelmeibe vezet be, visszaugrik néhány évszázadot, felskiccel néhány fontosabb pontot a görög hagyományból; vagy a fentiekhez hasonló furcsa, meghökkentő állításokkal hozakodik elő, amelyek később már-már maguktól értetődőnek tetszenek. És az öntükröző szerkezet: a könyv egy könyvről szól, Illich könyvének igazi eleje az "Incipit" fejezet, ahogyan (természetesen) a tárgyalt könyv is az incipittel kezdődik, s ebben a fejezetben szó esik arról, hogy a tárgyalt könyvben még van egy bevezetés is az incipit előtt - és Illich könyvében is még van egy bevezetés is az incipit előtt; rögtön az első lapokon szó esik a tárgyalt könyv egy kiadásának bőséges és élvezetes lábjegyzeteiről - és Illich könyvében is bőséges és élvezetes lábjegyzeteket olvasunk.
Bőven itt az ideje, hogy vázoljuk: miről is szól tehát Illich könyve. Nem könnyű feladat. Alcíme szerint kommentár egy igen híres műhöz, a didalsaliconhoz, amelyet a XII. század igen jelentős teológusa-filozófusa, Hugo de Sancto Victore írt. Ez a könyv egyszerre ürügye és valóságos tárgya Illich történeti, filológiai, hermeneutikai, művelődéstörténeti, filozófiai, társadalomtörténeti fejtegetéseinek. Arról a folyamatról van szó, ahogyan az olvasás egy bizonyos értelemben kialakult, ahogyan az írás írás lett, ahogyan a szöveg elvonatkoztatódott a könyv-tárgytól; ahogyan a memorizálás akrobatikus teljesítménye átadta a helyét a bármikor ismételhetőség lehetőségének, amelyet a betűk (az ábécé) teremtett meg. A folyamatot egy pillanatban, a XII. század egy fényes lapján mutatja be, de évszázadokról kell beszélnie, és voltaképpen nem is egyetlen folyamatról.
Lenyűgöző, élvezetes, a laikus számára mindenképpen reveláló erejű ez a számvetés. Minduntalan figyelmezteti a mai olvasót, hogy valószínűleg teljesen téves elképzelései vannak a XII. század (s általában a középkor) legelemibb tényeiről, az írás, az olvasás, a könyv, a tanulás, a klérus fogalmairól. Minden tudálékoskodás nélkül, nagyon egyszerűen és érzékletesen teszi helyre anakronisztikus és számára bizonyára mulatságos butaságainkat. Elmeséli például, hogy a könyv (s annak sorai, betűi, az összefűzött lapok) etimológiailag is, alaktanilag is alkalmas volt a szőlővel való összehasonlításra. A szem ebből a szőlőből szemelget - innen a könyv címe is.
Illich nem hivatkozik Foucault-ra, és szemlélete valóban jócskán eltér a francia filozófusétól: Illich hosszú folyamatokban és jelenségek egymásba átfejlődésében, funkcióváltozásában gondolkodik, míg Foucault inkább töréseket lát; mégis, aligha csak az olvasó rögeszméje az, hogy itt egy foucault-i értelemben vett episztemé nagyon alapos, jól dokumentált, érzékeny leírása zajlik. S ha Foucault óvakodik attól, hogy értékítéleteket fogalmazzon meg, Illich nem tartóztatja meg magát. Műve - bár eléggé szemérmes módon - programatikus: Illich arról álmodik, Steinerrel (s tegyük hozzá, Geoffrey Hartmann-nal), hogy "a mára egészen más feladatokat ellátó oktatási rendszeren kívül egyszer még létrejön valami olvasóház-féle" (15); s a könyv vége felé immár határozottan, nyíltan, személyesen és egyértelműen fogalmazza meg műve tanulságát (s valószínűleg egyik indítékát): hogy a könyvbéli szöveg mint otthon "ódivatú", "a könyv egyre kevesebb embernek a jelentés kikötője" (206.). A számítógép új utat nyit, de éppen ezért bulldózer: gyors és agresszív, nem belakható. Illich ezekben a passzusokban szomorkás és nosztalgikus, de nem prédikál és nem erőszakoskodik. Ha moralizál, azt is mintha magára vonatkoztatná: "A könyvbeli olvasók eredete a messzi múltba nyúlik, túlélésük biztosítása pedig olyan morális kötelesség, amelynek intellektuális hátterét a könyvbeli szöveg sérülékenységének felismerése adja" (207.). Ő megtette a magáét. S gyorsan be is rekeszti a kitérőt, siet vissza Hugóhoz és Ágostonhoz.
No, és a kiadás, azt sem lehet jóízűen szidni. Sehogy sem lehet. A Gond és a Palatinus új sorozata gyönyörű, szép a borító, nagyon kellemes színű a papír maga (ez fontos egy könyvről szóló könyv esetében), kiváló a szerkesztői munka, és gördülékeny a fordítás (Hugo műveinek - meg még annyi másnak - magyar fordításai hiányában szegény fordítónak hatalmas munkát kellett elvégeznie - ráadásul még néhány verset is maga fordított, igen ügyesen). Az sokáig furcsa volt, hogy a középkori könyvek címei - például a főszereplő didascalicon - kis kezdőbetűvel szerepelnek végig, de ennek biztosan van valami oka. Legyen ez a legkisebb gondolkodnivaló azok közül, amiket Illich könyve olvasójában hagy maga után.

EX LIBRIS

BALÁZS ATTILA

Sziveri János: Hidegpróba / L'épreuve des glaces

Szabadon idézem az 1981-ben Újvidéken megjelent eredeti Sziveri-verskötet kétnyelvű kiadásához utószót írt egykori symposionista szerkesztőtársat, Losoncz Alpárt, aki szerint felemelő volt Sziveri költészetbe vetett hite, amelyet ő életaktussá transzformált. Erről a hitről nem tett le még akkor sem, amikor azt kellett látnia, hogy a költő hangja gyenge. Így Losoncz. Szerinte nem volt senki anno, aki olyannyira szemben állt volna a vajdasági magyar kultúra intézményes szerkezetével, mint Sziveri, a költő-főszerkesztő. Losoncz valami időszerűtlent kénytelen megállapítani a korán elhalálozott Sziveri életében, magatartásában és műveiben is, tudniillik szerinte hiányzott Jánosunkból a korunkra olyannyira jellemző cinizmus, amely fennmaradásunkat szolgálja. Nos, értem Losoncz Alpárt, bár egészen pontosan nem tudnám meghatározni, miféle cinizmus tartotta meg az Új Symposion folyóirat Sziveri-nemzedékének többi tagját idáig az élet számára. Valószínűleg nem érintette meg őket annyira - közöttük engem se - egy életében jócskán legendává lett, ma már erősen fakuló hírnevű, avantgárd indíttatású "vidéki lap" egyik lendületes generációjának az akkori Mozgó Világéhoz fogható, bukással végződő kálváriája, még ha mi voltunk is e nemzedék. Költőnk védtelennek bizonyult korunkkal szemben, szögezi le Losoncz, így az, amit Sziveri kisebb-nagyobb pontossággal "politikának" nevezett, átgyalogolt elgyötört testén. Sziveri Jánosén, akinek kötetnyi verse napjainkban franciául is olvasható Marc Martin fordítói munkájának köszönhetően. Martin erőfeszítését nem vagyok hivatott megítélni mizőr francia nyelvtudásomnak "hála", azonban volt szerencsém találkozni vele tavaly Párizsban, és úgy érzem, megbízom benne (cinizmus nélkül). Érdekes, hogy amikor a francia fordítói iskola jellemzői felől érdeklődtem nála, erre ő jókorát legyintett. Inkább arról beszélt, milyen elementárisan hatott rá Sziveri költészete. A rámozdulástól a belefáradásig elmesélte a fordítás történetét, aztán azt, hogyan kapott újabb lendületet, hogyan jöttek a szavak, a "tükörképek". Végül úgy általában nekikeseredve a nehéz fordítói munka honorálatlanságán, továbbá a magyar irodalom iránti csekélyke érdeklődésen, kicsúszott a száján, hogy a kutya sem olvassa ezeket a könyveket ott. Hosszabban írhatnék arról, miért van ez, ha sarkítva is ugyan, de így, ám valószínűleg nem tudnám megoldani a kérdést. Benne van ebben a kicsi meg a nagy nemzet ügye, történelem, ha egyáltalán... miegymás. Egy biztos: valami baj van a mi irodalmi "píárunkkal", még ha az utóbbi néhány évben tapasztalható is némi haladás (például a Sziveri-könyvet ugyancsak újraaktualizáló tavalyi MAGYART-on Franciaországban). Túl nagy a téma, paszszolom, ám egyet kénytelen vagyok megállapítani: távolról sem vagyunk profik például a szélesebb piac megcélzásában. Itt ez az egyébként roppant örvendetes "próba" L. A. okosan elemző utószavával, de hogy kinek szól, aligha tűnik eldöntöttnek. Leginkább azokhoz szólhat, akik Sziveri rövid életét és munkásságát nagyjából ismerik, emberi attitűdjét becsülik, ugyanakkor - mindkét nyelv birtokában - roppant kíváncsiak, hogyan is hangzik a francia Sziveri. Nekik igen. Egy kevésbé speciális magyar olvasó azonban hasztalan keresi azt a pár infót, aminek alapján eldöntheti, kell-e neki a könyv. Ő még megnézhet ezt-azt a lexikonban, bár kétlem, hogy megnézi. És mit néz meg a francia? Kezdhetné a földrajzi lexikonnal, hogy hát mit is jelent a Vajdaság kifejezés, ahonnan ez a fura, eretnek poéta származik, aztán folytathatná privát nyomozását tovább. Persze, ha egyáltalában létezik ez a francia olvasó. Különben dicséretre méltó, soványka spektrumunkat színesítő vállalkozás. Szemre is szép. Lehetett látni. 2001-ben a párizsi Magyar Intézetben.

(Fordította Marc Martin. A Messzelátó és a Fiatal Szegedi Írók Köre közös kiadása, 1999. 193 oldal, ár nélkül)

Jerzy Ficowski: A nagy eretnekség régiói

(Bruno Schulz életéről)

Valamely isten háta mögötti kisvárosban egy roppant szerény, külsőre szürke, ám elképesztő fantáziával bíró rajztanár nekilát, hogy új világot teremtsen magának. Fölkavaró bibliát alkot - olvashatjuk -, amelyben a saját léptéküket meghaladó dolgok titokzatos biológiája, az alkotás varázslata lesz az imádat tárgya. Az ősminta egy régi, elveszett salabakter, amely magában hordja az első gyermekkori olvasmányok káprázatát. Holmi képes újság volt az a salabakter, képtelen hirdetéseivel kopaszodás elleni csodaszerről és egyébről, ám mégis maga a Könyvek Könyve. A színtiszta Autentikum. A rajztanár, akiből író lesz, egész életét e Könyvek Könyvének szenteli. Maradék éveit annak újjáalkotására szánja. Egész életműve erről szól. Magánlevelei is, elméleti fejtegetései - majdnem mind. Azaz inkább így: erről szól az a kevés, amit meghagyott a háború, a kegyetlenség meg a nemtörődömség. Két könyve maradt ránk; fura rajzaiból sem az összes. És ma sem tudjuk, hová temették őt magát: Bruno Schulzot. Merthogy így hívták ezt, az egy nímand náci tiszt fejbe lőtte, félénk embert, akinek két kötete is elég ahhoz, hogy a huszadik század legnagyobb írói között tartsák számon. Az ő neve tehát Bruno Schulz, aki pedig könyvet írt róla: Jerzy Ficowski lengyel költő. Ficowskit - vallomása szerint - egészen ifjan, 1942-ben, Schulz halála évében ejtette ámulatba a schulzi Fahajas boltok páratlan világa. Tüstént levelet küldött kedvenc írójának, azonban választ már nem kaphatott. (Lehet, egyébként sem kapott volna, mert Bruno szívesebben levelezett nőkkel, legszívesebben férjes asszonyokkal.) Ebből a hiányérzetből ült le aztán évekkel később Ficowski megírni a saját Könyvek Könyvét - az imádott Brunóról. Művének címe ez lett: A nagy eretnekség régiói. És ebben aztán majdnem minden benne van: a megtalált autentikumtól az elveszett művek fejezetig. Csak mintha - minden igyekezet ellenére - maga Bruno Schulz illant volna el mögüle. De nem kell ezért Ficowskit kárhoztatni. Valószínűleg Schulz lénye ilyen megfoghatatlan. Amúgy tömve van érdekes dolgokkal e Nagy Eretnekség... Mint Schulzék rőfösüzlete a régi Drohobyczban. Tele van a schulzi mitológia magyarázatával, a schulzi észbontó fantomok meg a valóság kapcsolatának vizsgálatával. Ficowski említést tesz a valószínűleg örökre leghíresebb drohobyczi író kudarcos felfedezőútjairól is a szűkebb nagyvilágban, illetve egyéb életrajzi adatokkal szolgál. Ám ami tényleg figyelemre méltó, az a schulzi idézetek perfid válogatása. Ficowski egy ponton citálja Schulz előbb főtt, később aszpikos rákká lett, majd végül elhunyt apjának szavait: "Nincs halott anyag. A halottság csupán látszat, amely mögé az élet ismeretlen formái rejtőznek." És ebben benne van az egész Bruno Schulz-i irodalmi alkotás lényege. A hátravetett idő elméletével együtt. Viszont kár, hogy A nagy eretnekség régióiban alig található illusztráció. Például egy se a szerző korában megbotránkozást kiváltó, szado-mazo rajzai közül. Ezeken uralkodni vágyó nők láthatók, némelyikük korbáccsal, terpeszben. Lábuk előtt gnóm férfiak csúsznak-másznak, cipőt nyalnak stb. Alakjukban általában Schulz vagy egyik barátja, bizonyos "delfinfejű" Mundek Pilpel, vagy a művész sógora: Hoffman mérnök, illetve más közeli méltóságok képmása variálódik. Egy-kettő belefért volna a könyvbe ezek közül is, de most már mindegy. Így is jó.

(Fordította Mihályi Zsuzsa. Palatinus Könyvkiadó, 2001. 206 oldal, 1400 Ft)

Joseph Heller: Öregkori önarckép

Ott nőt fel, ahol megszületett (1923-ban): a vidámparkjáról híres Coney Islanden. Érettségi után az amerikai légierő kadétja lett, és bombázó hadnagyként hatvan bevetésen vett részt Olaszország fölött. Később egyetemre járt, majd - némi utcai plakátragasztás után - a reklámszakmában helyezkedett el. Első regényében háborús élményeit dolgozta fel. Leghíresebb logikai csűrése az, miszerint a pilóta, ha nem akar bevetésre menni, akkor normális, következésképp mennie kell. Csak a katona fehérben nem megy bevetésre. A katona fehérben úgy körbe van fáslizva, mint egy múmia. Ott fekszik a tábori kórházban, két csőre kapcsolva. Az ápolónő teendője rája nézve annyi, hogy néhanapján megcseréli a két cső végén található (ilyetén közlekedő) edényeket. A titkos terveket szövő Yossarian kapitány meg egy szép napon beül holmi gumicsónakba, és mielőtt megállíthatnák, Olaszországból átevez Svédországba. Mert ott - bizonyos Danby őrnaggyal együtt úgy tudja - a lányok nagyon kedvesek, az emberek pedig haladó gondolkodásúak. Így tűnik el szemünk elől Yossarian kapitány a legendává vált 22-es csapdájában, amely Amerikában - a filmváltozat bemutatása után - bestselleré lett, mert ahogy Scheisskopf tábornok is megállapítja bonyolult agyával: ami megérdemli, az tényleg megérdemli. Rengetegen írtak már Joseph Heller prózájáról. Senki se mulasztotta még el ezzel kapcsolatban megemlíteni a reklámszakmás Heller fekete humorát, annak kenyérvágó késre emlékeztető élét. Heller idegenkedését attól az intézménnyé szerveződő valamitől, amelyik úgymond a ráció, a hazafiság és az igazságosság nevében vonja ellenőrzése alá az egyént. Tollal a falnak - mondhatni. Az elme vidámparkjában (ahogy egy másik lázongó, tök hóbortos amerikai író, Allen Ginsberg fogalmazott: On the Coney Island of the Mind). Hosszú küzdelem a hatalom ellen, privát szférában pedig a bénulás ellen. És aztán? Aztán Gold (Yossarian is?) a mennybe ment. És most itt ez az utolsó könyv Joyce hellerien megdemulált című regényével, melyben több szó is esik indirekte a 22-es csapdájáról, annak egy öreg író számára már megismételhetetlennek tűnő sikeréről. Élete alkonyán az Öregkori önarckép Eugene Potájában még él valamiféle hatalmas elszántság, hogy a következő regényét, mely talán az utolsó lesz, úgy ünnepeljék majd meg, mint az egyik legjobb művét, és még elnyerjen egy vagy két magasan jegyzett irodalmi díjat, azonban nem találja az igazi témát. Elbeszélésgyűjteményt nem akar, tisztán komikus regényt sem, mert azok nem mennek jól a piacon, és rendszerint nemigen növelik egy író intellektuális ázsióját. Miképp a mese sem emeli, hát semmi fantasy, semmi allegória. Kísérleti? Talán, de semmi újszerűség, semmi trükközés, az ki van zárva, amikor egy öreg író annyit tud az életről, még ha eléggé steril környezetben tengeti is utolsó napjait... Nos, lényeg az, hogy Eugene Pota nem tudja, mit írjon, és elárulom: már nem is találja meg. Utolsó próbálkozásának fragmentumaiból áll össze az Utolsó Könyv. Heller-Pota tisztában van vele, hogy ez bizony nem a keresett Könyvek Könyve, de ez van. (Így ürül ki az asztalfiók.) Eugene Pota egyébként egy előadáshoz végzett előtanulmányai során megismerkedik azzal a csüggesztően sok kései, kisebb, jelentéktelenebb, gyengébb munkával, melyek lefelé hajló görbévé formálták sok dicső karrier utolsó szakaszát, de a jelenséget inkább az akaraterő, semmint a tehetség kudarcával magyarázza. Ezért nem hagyja magát, meg hát azért sem, mert az íráson kívül nincs más elfoglaltsága. Küzd, címeket ötöl, ír, de amit egy nap papírra vet, másik napra öszszeomlik benne. Legbizarrabb ötleteinek egyike, hogy megírja a Tom Sawyerból ismert nevű feleségének (Polly) szexuális életrajzát, ez lenne az ő nagyszerű (önreklámozott!) új regénye, ám ezzel is zsákutcába fut. A kiinduló idézetnél nem jut sokkal tovább, miszerint bizonyos gyönyörű szép Marlborough grófnőnek megjött az ő lordja a háborúból, és kétszer tette boldoggá úgy, hogy a csizmáját sem vetette le. Ebben a szövegkörnyezetben villan be Pota eldugdosott viagrája meg sok egyéb, ahol Heller ismét sziporkázik - lépésre a halál csapdájától. Az írói elme óriáskerekének magasba lendülései ezek, amelyek élvezetessé teszik eme koherensnek csak füllentéssel nevezhető szöveget. Lényeg, hogy Heller "kifordult" humora nagyon jól cseng magyarul is, hála a fordítónak! Több ponton megüti a 22-est.

(Fordította M. Nagy Miklós. Gabo Kiadó, 2001. 266 oldal, 1850 Ft)

Hadas Miklós: Szex és forradalom

A szerző írja úgynevezett narratív peep-showjának ajánlójában, hogy a tudományos pillantás sem mentes a kukucskálás elemeitől. Meg hogy szakember legyen a talpán, aki képes egyértelműen meghúzni a kíváncsian kukkoló laikus és a fürkészve kutató tudós tekintete közötti határvonalat. Ugyanakkor az vesse az első követ a könyv tíz monológját leskelődőn olvasóra, aki nem kíváncsi arra, hogyan nézhet egy vagina, vagy hogy például mit mond egy prostituált az életéről. A Szex és forradalom bizonyos Laura nevű hölgy monológjával kezdődik tehát, majd egy biszex disszidensével folytatódik. Utána holmi rulettozásba torkolló, elszúrt költői pálya következik, majd egy emigráns, leszbikus női focista (!) meg egy ugyancsak külföldre távozott fotómodell-fotográfus vallomása, illetve egy nyugdíjazás előtt elbocsátott női középvezető története. És kibontakozik még egy állami gondozásban felnőtt asszonyé is, akinek édesapját 56-os szerepe miatt kivégezték, egy svájci klinika magyar igazgatójáé, akit a svájci Pszichiátriai Egyesület kizárt tagjai közül a pszichiáter és páciense közötti szexuális viszonyról vallott nézetei miatt, és egy drogfüggő lányé, akinek időközben sikerült a sokadik öngyilkossági kísérlete. Végül a záró monológ egy ötvenhatos emigráns magyar férfi provokatív elmélkedéseit tartalmazza a hatvanas évek szexuális forradalmáról, az e tekintetben megfigyelhető kulturális különbségekről, amit H. M. ironikus távolságtartással általánosító, kvázi-társadalomtudósi pozícióból fölvázolt korképnek nevez. Az egybegyűjtött monológok a Replika folyóiratban láttak napvilágot, publikálásuk között hónapok teltek el, így indokoltnak tűnt egyben is kiadni őket, mivel a külön-külön úgyszintén jócskán felkavaró, legalábbis elgondolkodtató monológok annál érdekesebbek együtt. Döbbenetes emberi drámák, életutak, élettöredékek rajzolódnak ki az eredetileg magnóra vett, terjedelmesebb beszélgetésekből, amelyek úgynevezett alkotói eljárással lerövidített formában, a kérdező szövege nélkül elementárisabban hatnak, szinte drámaian sűrítettek, és ha egymás között direkte nem is kommunikálnak e konfessziók, mindenképp erősítik egymást. Magának a szociológus "szerzőnek" a vallomása szerint az elkészült szövegek mindegyike növeli azt az illúzióját, hogy általuk a világot szokatlan komplexitásában, vagy ha tetszik, sokféle olvasatában láthatja és láttathatja. Színességében, vélem, mindenképp: az orgazmikus thai masszázs lényegétől - a katartikus vallási megvilágosodás példáján át - a szexuális forradalommal összefüggésben álló, az azt lehetővé tevő tényezőkig stb. Nehéz voksolni, melyik történet is a legtragikusabb (némelyik nem is az, csak, mondjuk, szomorú, vagy talán az sem), de ha éppen ki kellene választani azt az egyet, a leget, akkor első pillantásra a drogmonológra szavaznék, hosszabb töprengés után pedig a forradalom leányának a monológjára, a nőére, akinek édesapját kivégezték, ő maga pedig állami gondozásban cseperedett fel. Kicsi korában kellett átélnie azt a traumát, midőn édesanyja testvéreit magával viszi az intézetből, őt azonban nem. A rívó csöppség kérdésére, hogy hát ő meg miért marad, a néni - akiről kiderül, hogy nem más, mint az anya - olyasmit talál válaszolni, hogy amennyiben jó kislány lesz, akkor majd egyszer ő is hazakerül. A lányka meg nem tudja, mikor volt rossz, mikor jó, és nem is kerül haza soha. Semmilyen értelemben. Depressziósoknak nem ajánlom e könyvet. Vagy éppen azért ajánlom nekik. Sosem lehet tudni pontosan. A drogos lány például Kafkát olvasott lendületből. És harmincadszorra jött be neki az utolsó ugrás.

(Replika Kör, 2001. 227 oldal, 1950 Ft)

ZSOLT PÉTER:

Van, aki mindig aktuális

Ha valaki elhatározza, hogy megfejti Márton Áron, Erdély püspökének titkát, kudarcra van ítélve a részletek miatt. Márton Áronnak ugyanis nincs különösebb titka, egy-egy történetben nem tűnik "zseniálisnak", erkölcsi értelemben pedig lépései az utókor szemszögéből inkább az elvárt viselkedésnek felelnek meg, s ő maga nem úgy jelenik meg, mint az érzületetika lobogó fáklyája. Márton Áront nem lehet bemutatni egy kis könyvecskében, ehhez olyan nagyobb műre van szükség, mely kitekint a világ, Magyarország, Románia és Erdély jellegzetességeire is, s végigkíséri őt a családi hátterétől haláláig. Erre a nagyobb ívű kitekintésre vállalkozott Virt László könyvében.
Hangvétele alapján a szerző belülről, a katolikusság oldaláról - s természetesen magyar nézőpontból - írja meg könyvét, de akit ezen alapállás eleve nem riaszt, az nem hiszem, hogy megbánja, ha megismerkedik Erdély XX. századi történetének egy máig nem eléggé ismert arcával, s ne ismerné el a mű erényeit.
Egy ízben, mikor magam is jártam Erdélyben, lakásán felkerestem Balogh Edgárt. Látogatásom indokaként azt hoztam fel, hogy szeretnék többet megtudni a kommunisták és a katolikusok kapcsolatáról. Balogh Edgár rögtön azzal kezdte, hogy mikor el volt törve a lába, Márton Áron felkereste, leült az ágy szélére, s arról beszélgettek, hogy... Nem a beszélgetés tárgya volt a lényeg, hanem maga a látogatás ténye, hogy a püspök úgy beszélt vele, mint aki tiszteli őt, s hogy Balogh Edgár évtizedekkel később is lelkesen tudta felidézni a látogatás részleteit. Virt nem használja a fentebbi módszert az információk átadására, igyekszik csak magukat a tényeket sorra venni, s személyes tapasztalatait, melyeket az adatgyűjtés során élményként megszerzett, nem osztja meg velünk, saját magát nem jeleníti meg. Ő is beszélt Balogh Edgárral, neki is elmesélték ezt a kis epizódot. A könyv olyan, mintha a keresztények sorainak megerősítését kívánná szolgálni, mintha elsősorban a saját egyházukat is kritikus szemmel figyelő katolikusoknak szólna. Nem használ posztmodern technikákat, elemzései során igyekszik bemutatni az adott történelmi szituációt, és ahhoz mérten vizsgálja a lehetséges legjobb megoldást.
Az adatgyűjtés legalább 50 százalékban oral history. Ez a történészek számára igen kritikus műfaj azonban nélkülözhetetlen volt a munka során. Márton Áronról a szerző nem a legendákat gyűjtötte, hanem a tanúkat kereste, s ezáltal jutott közelebb személyiségéhez. Az oral history azért sem volt elkerülhető, mert csak ezzel a módszerrel kutathatta ki a püspök börtönévei alatti történéseket, melyekről írott dokumentum alig maradt.
S noha a szerző elfogultsága ellenére is kritikus gondolkodású, s nem szereti a hatásvadász megoldásokat sem, igyekszik a leírtak tényszerűségét több forrásból ellenőrizni, azért szükségszerűen felvethetők bizonyos kérdések. Például nem hihető, hogy a börtönbe került papok mindegyike valóban olyan nagy hatást gyakorolt a fogolytársakra, hogy ne lettek volna köztük megroppant emberek. Vagy az is alig-alig valószínű, hogy ne lett volna a "békepapság" - mely a kommunista irányítás alá került papságot jelenti - ereje jóval nagyobb, mint ahogy azt a múltat felidéző történetek ábrázolják. Az emlékezet azonban torzul, s ebben az esetben épp Márton Áron hatására a "békepapok" bűneinek minimalizálása felé.
Óriási ellentétek, gyűlölködések alakultak ki a Márton Áronhoz hű vonal és a "békepapok" között, akik végül is elfoglalták Gyulafehérvárt, a központot, a múltat, s benne a papnevelő intézetet, a jövőt. Márton Áron kiszabadulásakor viszont nem azt tette, amire valószínűleg az állam s maguk a katolikusok is számítottak, nem büntetett, nem zavart el, nem számolt le, s nem adott nevelői pozíciókat olyanoknak, akiknek hite erős volt, de tudása kevés. Lelkigyakorlatok és feloldozások, az erők újbóli összefogása következett, a hozzá hű papokkal pedig megfogadtatta, hogy a hajdani ellenségeskedésekről a jövőben egy szót sem. (Az időszakot kutatóknak épp ezt a Márton Áronnak tett ígéretet kell feltörniük ahhoz, hogy a történettudomány számára az események egyáltalán hozzáférhetővé váljanak.) Virt László könyvét olvasva két kérdés kezdi foglalkoztatni az embert. Az egyik, hogy miben is egyedülálló Márton Áron emberi, politikai és erkölcsi teljesítménye. S mint az elején említettem, ez részleteiben nem megválaszolható, ehhez a könyv végigolvasása szükséges. A másik, hogy a püspök börtönévei alatt miben egyedülálló a magyar katolikusok teljesítménye, vagy másképp, miért engedik ki Márton Áront a börtönből, miért nem hal meg ott, vagy legalábbis miért nem utasítják ki az országból? Mindkét kérdés izgatja a szerzőt, többször visszatér rá, s tulajdonképpen meg is válaszolja.
Márton Áron a második bécsi döntés után Gyulafehérváron marad, Dél-Erdélyben, a szórványmagyarság között, s nem helyezi át székhelyét a magyar területekre, ahol viszont hívei döntő többsége él. Utólag mondhatjuk, hogy ez igen egyszerű (?) döntés volt, de nem tudjuk, hogy mi juttatta erre az elhatározásra. Prédikált arról, hogy a történelem túlságosan forrong, hogy megpróbáltatások várhatnak mindenkire, s a hit fontosabb, mint valaha. Az is lehet azonban, hogy nem politikai előrelátás, hanem a hagyomány tisztelete vezette, hiszen Gyulafehérvár ősi székhely. Az is lehet, hogy erkölcsi megfontolás, mely szerint a kiszolgáltatottak mellett a helye.
Aztán a németek megszállták Magyarországot, s ekkor Márton Áron az első, aki Kolozsvárra utazva a papszentelést egyúttal arra is felhasználja, hogy reagáljon a náci intézkedésekre. 1944. május 18-át írunk. A beszéde nem forradalmári hevületű, de egyértelmű. Egyfelől az egyházzal való összeütközés képét festi fel azok számára, akik a zsidóüldözésben partnerek, másfelől viszont dicséri a megdöbbenést és az aggodalmat, melyet a zsidóüldözés kivált, és "főpásztori büszkeséggel" említi, hogy a hívek nagy részére ez a megdöbbenés a jellemző.
Virt összehasonlítja ezt a magatartást a magyarországi Serédi hercegprímás körlevelével, s elgondolkoztat minket: mi lett volna akkor, ha Serédi Jusztián helyett Márton Áron a magyarországi főpap, ha egy kétértelmű beszéd helyett egyértelmű beszédet hall a magyar klérus.
Márton Áron politikai feddhetetlenségét ezekkel a tetteivel alapozta meg, de mindez persze nem állta útját annak, hogy a szocializmus ellenségeként hazaárulás vádjával később letartóztassák. Ám letartóztatásának valódi okát Virt László felfejti, s amellett, hogy ismerteti a per részletesebb körülményeit, megtudhatjuk azt is, hogy Márton Áronnak azért kellett börtönbe mennie, mert ahogy a német megszállás alatt nem mondott le a felekezeti oktatásról, úgy a háború után a román kormány egyházellenes törekvései ellen is kiállt.
Az első kiállásra a görög katolikus egyház felszámolásakor volt szükség. A görög katolikusok románok, míg a római katolikusok magyarok és németek. A görög katolikusokkal való véres leszámolás viszont ortodox egyházi támogatással történt. Márton Áron azt az utasítást adta, hogy saját templomaikat szükség esetén át kell engedniük a görög rítusú üldözött papoknak, ha azok misézni szeretnének. (Véleményem szerint, bár a görög katolikusok iránti szolidaritást elfogadták a magyar papok, azért a templomok átengedésében saját nemzetiségi alapon történő kiszorulásuknak egy újabb elemét is látták.)
Mielőtt azonban még abba a szociológiai hibába esnénk, hogy Márton Áron szempontjai közt az ortodoxiával való szembehelyezkedést látnánk fő motívumnak, amely e szerint erősebb, mint a nemzeti térnyerés, más esetekből megint rá kell döbbennünk, hogy ha fontos volt is számára a nemzete, értékrendjében még fontosabb helyet képviseltek az egyetemes eszmék. Ugyanis ortodox kapcsolatokat is ápolt, s nem csak kommunista, de ortodox tisztelői is akadtak.
Az egyik a kommunista tisztelők közül Kacsó Sándor, a Magyar Népi Szövetség elnöke volt, aki mikor politikai pozícióba került 1947-ben, a magyarok nevében kérte az egyházi iskolák államosítását. Természetesen nem beszélhetett volna a magyarság nevében, hiszen egymillió aktív katolikust számlált Erdély, az egyház pedig léte elleni támadásként élte meg ezt az akciót. Márton Áron meg úgy gondolta, hogy minden közösségnek joga van oda járatni a gyerekeit, ahová akarja. Az azonban, hogy mennyire tájékozott volt a nyugati és amerikai közoktatási gyakorlatban s a liberális gondolkodás alakulásában, a Kacsó Sándornak írott levélből derül ki, mely a mai olvasó számára is informatív. (A levél részletes ismertetése megtalálható a 156. oldaltól.)
Az erdélyi püspök egyházpolitikai lépéseiben semmi hangoskodás, kivagyiság, hatalommal való visszaélés nincs, amikor pedig szorult helyzet adódik, ezek a lépések bátrak, kompromisszumra készek, de sohasem elvtelenek. A püspök népszerűsége felekezettől - sőt ideológiai elköteleződéstől - függetlenül kiterjedt a magyar nyelvterületekre, s híre eljutott a Vatikánba is. (Lásd erről azt a részt, amikor a pápa fogadja az idős Márton Áront.)
A börtönből Erdély püspökét Petru Groza államelnök kezdeményezésére engedték ki. (Márton Áron nem kért kegyelmet.) Amikor pedig a miniszterelnök, Chivu Stoica Bukarestbe rendelné, a püspök egyszerűen nemet mond. Az indok az, hogy az állam nem engedi, hogy a püspökség oda nevezze ki papjait, ahová akarja, s amíg ezektől a jogoktól megfosztják, nincs miről tárgyalni. A hatóságok ugyanis a tartózkodási engedélyeket nem adták ki, s ezzel a terület elhagyására kényszeríthették azokat, akiket akartak.
A találkozás megtagadásának másik oka a Katolikus Státussal volt kapcsolatos. Ezt a világi szervezetet Márton Áron azért oszlatta fel, mert a családos embereket zsarolhatónak tartotta, s jobbnak látta, hogy amíg a demokrácia nem tér vissza, ezek a szervezetek ne működjenek. Az állam azonban létrehozta újfent a Státust, amit Márton Áron joghatóságának sérelmeként értelmezett, s törvénytelennek nevezte. A legkevésbé sem a Státus világi voltával volt baja. A Státust az erdélyi katolikus egyház a rendszerváltozás után újra is indította.
Ezek az események 1955-ben történtek, amikor egyfelől azt lehet mondani, volt némi enyhülés, de azért Romániában akadtak papok, akiket épp ekkor tartóztatnak le, s legtöbbjüket csak az 1964-es amnesztiával engedték szabadon.
Térjünk azonban vissza a miértre. Miért engedik ki Márton Áront a börtönből? Erre négy feltétel együttes teljesülése adja a magyarázatot. Az egyik a katolikus egyház hierarchikus szerveződésében keresendő, s abban, hogy központja az országhatáron kívül, a Vatikánban van. A másik, hogy a nemzeti homogenitás megerősíti az egyházi ellenállást, a harmadik, hogy ebben az ellenállásban megszerveződik egy maroknyi csoport, amelyik képes kezében tartani a valódi hatalmat, a negyedik pedig Sztálin halála, azaz a nemzetközi helyzet. Itt sem feledkezhetünk meg azonban Márton Áronról, aki felkészülvén a saját mártíromságára, az egyházi vezetés jogfolytonosságának tartósságát technikailag is átgondolta, s bár sokan csak azért léptek elő utódaként, hogy utána le is tartóztassák őket, a jogfolytonosság a föld alá szorított helyzetben végül is tartós maradt. Végezetül az állam kénytelen volt belátni, hogy egy látható vallási gyülekezet még mindig jobban ellenőrizhető, mint egy láthatatlan.
Nekem is mesélte egy ma már nyolcvanadik évét is betöltött idős pap, hogy ahová azt az üzenetet vitte a hívek számára, hogy a pap áruló lett, annak a miséjére a hívek nem mentek be. Ezeknek a történeteknek a valóságalapját ugyan nem árt kritikával szemlélni, de utal arra a lehetőségre, hogy a békepapság elvileg akár teljesen is elszigetelhető volt. Azt pedig tudjuk, hogy a kispapok közül sokan otthagyták Gyulafehérvárt, miután elfoglalták az államnak behódolók. Tanulmányaikat csak sokkal később tudták befejezni, de közöttük van az is, aki ma Gyulafehérvár püspöke. Az a gyanúm, hogy ha az egyházi emberek nem reménykedtek volna abban, hogy a rendszer hamarosan megdől, s ha látták volna, milyen szenvedés vár rájuk a romániai börtönökben, emberileg vállalhatatlan lett volna mindaz, amin át kellett menniük. Ám nem láthatták előre. Virt például azt írja a püspök egy beszédét idézve, hogy a börtönt kegyelmi ajándékként fogta föl, hiszen annak valódi megértését hozta el számára, hogy teljesen mindegy, ki milyen nemzetnek a tagja.
Ha valaki nem csak a hőst keresi Márton Áronban, hanem valóban tanulni akar az élettörténetéből, ezt Virt László könyve alapján megteheti. Két "tanítást" emelnék ki. Az egyik, hogy a püspök azokban az esetekben, amikor hatalmi helyzetben volt, sose próbálta meg kihasználni a pozícióból adódó összes lehetséges előnyt. A másik, hogy Márton Áron véleménye szerint az a pap, amelyik politizálásra adja a fejét, szükségképp elveszíti hívei egy részét.
A fenti két tanács, stratégia, játékelméleti bölcsesség könnyen alkalmazható, s ma is, mint mindig, aktuális. Aktuális a jelenbeli magyar pártviszályokra (a Fidesz ideológiává tette az egészpályás letámadással a használd ki a hatalmad maximálisan elvet), s a jelenlegi egyházi magatartás hibáira (a magyar katolikus egyház nehezen tud ellenállni a konzervatív politikai pártok támogatásának).
Virt László könyvének megírását nem egy lendülettel végezte, ezért bizonyos kérdések - mint az általunk is bemutatottak - többször előkerülnek, s munkája nem mentes az ismétléstől sem. De a Nyitott szívvel gazdagon dokumentált, szép kiállítású könyv, s a benne levő fényképek is hivalkodás nélkül alátámasztják a szöveget. Az olvasótól a sok név és börtönhalálról szóló információ hatására a tragédiák távol kerülnek, a nevek elszemélytelenednek. A fényképek azonban felidézik, hogy a tájak valódiak, és a nevek mögött hús-vér emberek voltak. Virt László egy "maradandó" emberről maradandó könyvet írt.

SZŐCS LÁSZLÓ:

Bibó István majdnem-jelenléte

Ha megéri a rendszerváltást, köztársasági elnök lehetett volna! - emlegették még a 90-es évek elején korunk hamis realistái és túlfeszült lényeglátói. Kétségtelen: Bibó István (1911-1979), aki az első szabad országgyűlés megválasztásakor már tizenegy éve meghalt, üdvözölte volna a demokratikus fordulatot. Annál is inkább, mivel neki magának (felnőtt fejjel legalábbis) csak igen rövid ideig, 1945 után egy darabig adatott meg többpárti demokráciában élnie. Mégsem szabad azzal hitegetnünk magunkat, hogy Bibó otthon érezte volna magát a rendszerváltás utáni közegben. A kialakult politikai, gazdasági, szociális viszonyok minden bizonnyal megkeserítették volna a Nagy Imre-kormány miniszterét éppúgy, mint a zsidókérdés-tanulmány szerzőjét vagy a "mamuttulajdon" bírálóját. Tizenkét évvel a változások után pedig már számon kérhetjük azt is: mi lett "a hatalom humanizálásából", illetve újraéledtek-e "a szabadság kis körei"?
A hatalom humanizálása, illetve A szabadság kis körei: e bibói indíttatású címekkel jelent meg korábban (1993, 1999) két tanulmánygyűjtemény a gondolkodó életművéből. Most a harmadik, egyben befejező kötetet tehetjük fel könyvespolcunkra. Az előzőekhez hasonlóan ezt is Dénes Iván Zoltán szerkesztette, a címe: Megtalálni a szabadság rendjét. Bibó születésének 90. évfordulójára jelent meg, értelemszerűen még tavaly. Lugosi András itt olvasható tanulmánya gondolkoztatott el azon, hogy ha a zárkózott, a protokolltól alkatilag viszolygó Bibó vállalta volna is a köztársasági elnöki felkérést, aligha lehetett volna ebből olyan szerep, amelyet közmegelégedésre, valahogy úgy tölthetett volna be "politikai nagypapaként", mint például az Olasz Köztársaság legutóbbi idős államfői, Pertini, Cossiga, Scalfaro és Ciampi. Hiszen az előző rendszer később szétszakadt ellenzékének Bibó-recepcióját egy talán szándékos félreértés jellemezte. Mint Lugosi írja, "az urbánusok nem olvasták azokat a Bibó-írásokat, amelyek explicitté teszik szerzőjüknek a népi mozgalomhoz tartozását, a népiek pedig nem olvasták a zsidókérdés-tanulmányt. Ezzel az álmegoldással sikerült megvédeniük piacaikat a felforgatás veszedelmétől, a rendszerváltás után bekövetkezett Bibó-felejtésnél pedig semminek sem örültek jobban."
Bibó szellemi jelenlétében a 80-as, 90-es években volt tehát valami nehezen megragadható mintha vagy majdnem. De korábban, Bibó fizikai jelenvalósága idején is. Tíz évvel ezelőtt egy egyetemi Bibó-szemináriumon tanárunk, Nagy Endre mesélt egy történetet arról, hogyan látta "majdnem" Bibót a hetvenes években valamelyik intézet folyosóján. Valaki hirtelen a még ide-oda hajló lengőajtóra mutatott azzal, hogy Bibó István éppen most lépett ki rajta. Az egyetemi órán ez nem volt több anekdotánál, érdekességnél. A tanári asztalon ugyanis ott feküdt a négy vaskos kötet, Bibó művei, s mi azokkal foglalkoztunk. De ma már talán nem erőltetett önmagán túlmutató jelentőséget tulajdonítani a történetnek. Nagy Endre a tanulmánykötetben megjelent írásában, Bibó István 1935-ös fordulatát, "megtérését" elemezve arra a következtetésre jut, hogy "Bibó [...] a korán jött tragikus hősökhöz tartozik. [...] személyes élete egybefonódik a közép- és kelet-európai kis népek sorsával, alakja az ő sorsuk szimbóluma. E népek önrendelkezéshez való jogát képviselte, aminek az ideje csak halála után tíz évvel jött el. Ezért tragikus alak." S még hangsúlyosabban: "Bibó már akkor elbukott, amikor berobbant a közélet porondjára 1945-ös cikkével, A magyar demokrácia válságával. [...] Hiába él Bibó még a hatvanas-hetvenes években, hiába ír fontos könyvet a nemzetközi államközösség bénultságáról, hiába foglalja össze világlátását egy magnóra mondott fontos esszében: a tett-beszéd már lezárult". Még dolgozott tehát, de már alig volt jelen. Adalékok ugyanahhoz a minthához, majdnemhez.
Bibó életműve elsősorban nem a filológus ("antikvárius") típusú életrajzírónak, hanem az eszmetörténésznek ad munkát. Szellemi elődeiről (Ferrero, Kelsen, Ortega, Horváth Barna stb.) maga is számot ad. Élettörténete jól dokumentált, kutatása életében megkezdődött. Két kérdés azonban még jó darabig izgalmasnak tűnik. Mit is kezdjünk Bibóval, azaz hol helyezhető el munkássága akár a magyar, akár az egyetemes eszmetörténetben? Mit kezdhetünk szellemi örökségével a rendszerváltás után? Kihívást jelentő kérdések ezek annál is inkább, mivel Bibónak ugyan a világtörténelemtől kezdve Savanyú Jóskáig és Séta Pistáig bezárólag sok mindenről volt mondanivalója, de életműve - mint Nagy Endre megállapította - "textuális formátlanságban szenved".
Közismert, hogy Bibó nem távozott külföldre, így kitette magát a múlt századi magyar történelem viharainak. Sorra elbántak vele az egymást menetrendszerűen követő diktatúrák. Jobb esetben hagyták elbújni egy könyvtárban, rosszabb esetben kirúgták állásából vagy lecsukták. (Felesége, a Szekfű-tanítvány Ravasz Boriska is csak egy külvárosi szakközépiskolában kaphatott állást Kádár János országában.) Az élet kegyetlen humora, hogy amikor a Dénes Iván Zoltán tanulmányában vele összehasonlított Isaiah Berlin Oxfordban a szabadságról tartotta székfoglaló előadását, Bibót Budapesten életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Felesleges hosszan ecsetelni, mennyi kárt okozott a hatalom mindezzel a magyar tudománynak.
Az utókor feladata, hogy Bibó életművének napirenden tartásával valamit helyrehozzon ebből. A most megjelent szakmunka éppen ezt teszi. Szerkesztése átgondolt, a tanulmányokat nem "beszórva" találjuk, hanem két fő rendezőelv (problémák és előfeltevések, illetve hatások és párhuzamok) mentén csoportosítva, és mindezt forrásközlés egészíti ki. A korrektúra tisztességes, hibára csak elvétve bukkanunk. A Bibó István Szellemi Műhely - mint a szerkesztő írja, "tanárok és kutatók, doktoranduszok és egyetemisták, fővárosiak és vidékiek (politikai csoportosulásoktól független) önkéntes közössége" - ezután monográfiákkal folytathatja évekkel ezelőtt megkezdett munkáját. Hogy Bibó legalább majdnem köztünk lehessen továbbra is.

PINTÉR TIBOR:

Wagner Párizsban

Hogy milyen szerepet nyert el Wagner életpályájának csúcsán, arról bőséggel olvashatunk Nietzsche Korszerűtlen elmélkedésében, a Richard Wagner Bayreuthban címűben. Arról, hogy Wagner mit is keresett Párizsban, mely város hatását és szerepét tekintve összehasonlíthatatlan a bajor porfészekkel, kevéssé közismert. Noha Wagner álmai netovábbjaként kezelte a vágyott párizsi sikert, s a háromszor megismétlődő kudarc vezeti oda, hogy teljes mértékben Bayreuthra bízza akaratának végső megvalósulását. Első párizsi időszakának (1839-40) fiatalkori szépírói terméke az Egy német muzsikus Párizsban, melyet franciául írt novelláiból kompilált jóval később. Berlioz Emlékirataiban jegyzi meg Wagnerről, hogy "hosszú időt töltött Párizsban anélkül, hogy sikert kovácsolt volna nevének, kivéve néhány cikk szerzőjeként a Gazette musicale-ben". Wagner itt megjelent novellisztikus történetei E. T. A. Hoffmann hatását viselik magukon. A Zarándoklás Beethovenhez szatirikus históriája, a zenerajongásba tönkremenő fiatal, éhenkórász német komponista és a passzióból utazgató gazdag angol műkedvelő humoros botrányokba fulladó kalandja egyértelműen a feloldhatatlan hoffmanni ellentét, a nyárspolgár és a művész karikatúrája, mely korántsem mentes az öniróniától. R... (föltehetően Richard), e novellák hőse, itt maga is komikus figura művészetájulatával, azzal a rajongástól megszédülő érzésével, mely hatalmába keríti, mikor meglátja Beethovent - a sörházban. R... halálának története keserű wagneri jövőkép, melyben a zeneszerző a leghajmeresztőbb kompromisszumokat is elfogadja, csak hogy jusson neki némi konc a művészeti világ roskadozó asztaláról. A fájdalmas humor, a már-már groteszk világlátás lengi be e szöveget, és nem nehéz felfedezni benne a 48-as Wagner forradalmi radikalizálódásának csíráját, mely elsőként fogja programjának tekinteni a művészet forradalmi küldetését. A szépíró Wagner leginkább a harmadik novellában, az Egy boldog est címűben közelíti meg a későbbi elméletíró-kritikust. A két vitázó figurája Hoffmannt, távolabbról Diderot-t idézi fel a zenei befogadás problémáit feszegetve. Voltaképpeni kérdése Wagnernek már itt az, hogy szó és zene, kép és hang milyen koordinátákban találkozhat össze egymással, van-e létjogosultsága a képi-leíró jellegnek a zenében, avagy a programzene valójában felszámolja a zenei autonómiát. A kérdés az Eroica szimfónia kapcsán merül fel, arra a korban széles körben elterjedt hiedelemre vonatkozólag, miszerint az eredetileg "Bonaparte-szimfónia" megfestené Napóleon életének különböző epizódjait. Ez ellen érvel a novella mindkét szereplője, ám abban megoszlik véleményük, hogy jogosan társíthatók-e különböző asszociációk a goethei értelemben vett abszolút zenéhez. Ez a probléma rávilágít arra a romantikus műnem-keveredési kérdésre, melyben az irodalom vagy a festészet adja meg a zene kiindulási pontját, valóságos "apropóját". A szimfonikus költemény kérdésében csúcsosodik ki majd e probléma, de alapvetően érinti a későbbi Wagner zenedramaturgiai alapgondolatait is.
A harmadik novella a kötet elrendezésében remekül vezet át Baudelaire utolsó nagy művészetelméleti esszéjéhez, és választ ad arra, hogy miért is érdemes közölni Baudelaire szövegével együtt az Egy német muzsikus... novelláit. Ugyanis jelen kötetben az utóbbi szöveg újraközlés: Cserna Andor fordítása 1920-ban jelent meg. (Ezt, becsületére legyen mondva, nem hallgatja el a kiadó.) A hátteret Baudelaire írásához Wagner harmadik, 1859-es párizsi tartózkodása adja meg, melynek során a legelszántabban küzd a Tannhäuser előadatásáért a Nagyoperában. Noha a terv már 1857-ben megfogan, azzal a céllal, hogy végső csapást mérjen a párizsiakra, kamatostul követelve vissza korábbi kudarcainak árát. Bár Liszt egy levelében ezt írja: "nem hiszek a Tannhäuser "kielégítő" francia fordításának és előadásának lehetőségében (...) Wagner érdekében kívánatos, hogy a Tannhäuser nyitányára és indulójára szorítkozzanak, amelyeket már minden katonazenekar játszott (...) okos dolog nem gondolni Wagner műveinek előadására más nyelven, mint németül." Majd pár hónappal később magához Wagnerhez intézi e sorokat: "amíg Meyerbeer és Verdi korlátlanul uralkodnak, amíg a színházigazgatók, énekesek, karmesterek, újságok és a közönség az ő közvetlen befolyásuk alatt állnak, semmiképpen sem kell ebbe a kacatba [sic!] keveredned". Ennek ellenére Wagner nem engedi terveit elaltatni, 1860-ban nagy sikerrel zenekari koncertet rendez operáinak részleteiből, mellyel elnyeri sokak tetszését, és rajongótáborának legelszántabb francia képviselője Baudelaire lesz. 1861-ben, III. Napóleon közvetlen parancsára műsorra tűzi a Nagyopera a Tannhäusert, ám (függetlenül a 164 próba iszonyatos munkájától) az ismert botrányba fullad a bemutató. A zenekari bemutatkozás egy Wagnerhez intézett hosszú, lelkes levélre inspirálja Baudelaire-t, a Tannhäuser bukása pedig közvetlenül utolsó nagyesszéje megírására. Baudelaire-t alapvetően sokként érte a wagneri hatás. Mikor esszéje kezdetén összeveti a Lohengrin előjátékának Wagner által írt programatikus leírását és Liszt hasonló impresszióit a magáéval, óhatatlanul felmerül az a kérdés, mely az Egy német muzsikus... utolsó novellájában megjelent: megjeleníthet-e az abszolút zene olyan programelemeket, mint "átadja magát a mindent elöntő boldogságnak" és hasonlók. Berlioz nem véletlenül kísérletezett a Fantasztikus szimfóniában azzal, hogy saját életének eseményeit zeneileg láttassa. Baudelaire szövegének mélyén, odaadó lelkesedése ellenére is, a sokkal együtt járó félelem is ott lappang: ez a zene bekebelezi a költészetet, önmagába zárja azt, és hatványozottan felerősíti, melynek során a költészet elveszti autonómiáját. A wagneri reform - miként egy évszázaddal korábban Glucké - azt a horizontot nyitja meg, melyet a költészet már nem tud elérni, de amerre törekszik: a végtelent. A végtelen tökéletes művészi megragadása a zenében lehetséges - s ez velejéig schopenhaueri művészetbölcseleti hagyaték -, de ezzel a költészet legmagasztosabb célja elérésének befellegzett. "Egymásba csendül a szín és a hang s az illat" - e híres sor Baudelaire költészetfelfogásának is pillére, ám ami Wagnernél a Tannhäuserben jelenik meg, az az antik musziké újraegyesítésének gondolata: "Felismertem ugyanis, hogy éppen ott, ahol a szóban forgó két művészet egyike vagy másika áthághatatlan határhoz érkezik, óhatatlanul azonnal tér nyílik a másik előtt." Ez egyúttal azt is jelenti, hogy ahol a költészet ereje véget ér, ott kezdődik a zene birodalma, ám e birodalom éppen az, amelyre a költészet mindig is sóvárgott. Philippe Lacoue Labarthe Wagner-könyvének (Musica ficta) diagnózisa alighanem teljes mértékben igaz: "Baudelaire követőire, mindenekelőtt Mallarméra, azt a kétségbeejtő gondolatot hagyományozta, miszerint a költészet ezentúl nem tudja elérni azt, amire a zene képes; vagy ami ugyanaz, hogy a zene ettől kezdve végérvényesen felváltotta a költészetet." Talán a legmélyebb oka ez annak, hogy miért válhatott oly nagy tétté a francia wagnerisme a XIX. század utolsó harmadában.

GYÖRE BALÁZS:

Városkép

Építkezés

Megkezdődött az építkezés a házunkkal szemben a Bartók Béla úton. Hatalmas hengereket, tartályokat, darukat, földkiemelőket, fúrógépeket és teherautókat látok az ablakunkból. Mélygarázst és irodaházat építenek. Zászlót lobogtat a szél. Őrbódé. Hordozható kék vécé. Éjszaka reflektorok világítják meg a területet. Hegesztés. Szikrák. Jól látható üvegfalú kuckójában az őr: villanyfénynél ücsörög. Ilyenkor kísérleti üzemre hasonlít a hely, nem építkezésre. Árnyak mozognak a sárga tartályok mögött.
Az építkezés végleg eltüntette az egyik barátom gyermekkorát: udvart, fákat, gangot és uzsonnát. Nincs órás, pékség és gyógynövénybolt, ahova egy másik barátom járt rendszeresen, hogy megvegye azt, amire szüksége van. Ideig-óráig olvasható még a járdán a mozaikszerűen kirakott lottózó szó, látható a nyíl, ami az egykori bejárat felé mutat, hogy majd végleg feledésbe merüljenek a kitöltött szelvények ezreivel együtt.
Egy daru éppen most emeli fel a levegőbe azt a nagy táblát, amin felsorolják, többek között, az építtető, a fővállalkozó, az építész, gépész, statikus és közlekedési tervező nevét. Én inkább azokra vagyok kíváncsi, akik nem építenek (mert nem tudnak vagy nem akarnak építeni) semmit. Az ő nevüket szeretném olvasni egy nagy táblán. A tűzfalon telefonszám: máris érdeklődhetünk a kiadó irodák iránt. Engem nem a bérbeadók, hanem az utcákon ácsorgó és csámborgó emberek érdekelnek, akiknek nincs telefonszámuk.
"A változás? ... Mennyire kívánjuk, és mennyire tud fájni aztán. Milyen mohón sóvárgunk az új után, egy új világ, és benne egy új énünk után, és milyen sóvárogva vágyakozzuk vissza a régit, ez is kellene, meg az is..." Mit semmisítettek meg a túloldalon, és mit építenek fel tulajdonképpen? Megtudhatjuk-e igazán? Nehogy úgy járjunk, mint a Pál utcai fiúk közül Boka! Amikor meglátta a furcsa eszközöket, egy építkezés előkészületeit, szeméből előtörtek a könnyek, mert úgy érezte, a grund hűtlenül elhagyta. És rohant, rohant. Csak nehogy elmázolódjon vagy elvesszen a tűzfalon lévő kisebb feliratról (fekete alapon sárga, hosszúkás betűk a harmadik emelet magasságában) a szóvégi második r betű, és betemessen bennünket a por Budapesten.

MESTYÁN ÁDÁM:

Megnyitó

A jelenlét helye

Nem vagyok művészettörténész, nem értek a képekhez. Így csak arról tudok beszélni, amit mindenki ismer. Azaz arról, hogy mit jelent megnézni egy Kazovszkij-kiállítást, mit jelent Kazovszkij-képeket nézni. Nem a nézés értelméről beszélek. Amiről én beszélek, az az értelem nézése. Azaz a lélek nyitottságáról, egyfajta döbbenetről van szó. Találkozásról, pontosabban arról, hogy nem lehet találkozni. Három dologról szeretnék beszélni: az őrületről, az útról és a játékról.
A játék bevonódást követel. A játékban levés (elnézést a Gadamer-rajongóktól) azt jelenti, hogy valamiben teljesen, végletesen benne vagyunk. Mint a gyerekek. Benne a képben, benne a játékban. Mindez azért is fontos, mert a jó képek szemléletéhez idő kell. Idő a belevonódáshoz, idő arra, hogy átlépjük e világ falait. A játék ezt az időt adja meg. A művészeti játékidőt ne keverjük össze a játékshow szabott idejével, és a tétet se bankókban várjuk. Egész másfajta nyeremény viszont létezik. De ezt már ki-ki maga találja meg egy képben. S így a kép játékideje nem a képben rejtőzik, hanem bennünk, a nézőkben. Ezért a kép végessége nem jelent mást, mint az emberi halált.
De ne feledjük, hogy egy kép s voltaképpen a művészet nem más, mint beszéd. Ebből a szempontból minden jó alkotás beszéd vagy a beszéd lehetősége. Nem lehet mindent mindenhogyan elmondani. Nincsen művészeti eszperantó. Bizonyos formák csak egy beszédmódban szólalhatnak meg, csak egy nyelven. A képzőművész nyelvet alkot. Ő az az ember, aki közlő vágyához szót illeszt a képpel. Ő nulla nyelvvel indul, és gazdagsága semmi más, mint új jelek alkotása. Önmaga írása. A képírás régi fogalma ezt takarja. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak játszani akar? El Kazovszkij a beszéd és a játék különös formáit képbe helyezi. Így képzőművész, így képíró, így gyerek és így nagy játékos. Persze, ami az egyik oldalon beszél, a másik oldalon néma marad. Csűrhetjük-csavarhatjuk, de a képnek nincsen hangja. Illetve egyetlen aspektusban szólal meg a kép és ez az ikonszerűségében rejlő hangkészlet. A hívő az, aki hallja a képet. (Látó pedig az, aki látja - "van szeme a látásra".)
El Kazovszkij képeiben benne ül egy barbár isten. Nem a bálvány az isten, hanem a viszony, ami egy bálványhoz, a bálványhoz fűz minket. A viszony mindig vágy, vágy egy istenre, vágy az Istenre, vágy egy szerelemre, vágy a szerelemre. Kazovszkij ösztönös játékos, képeiben valami barbárság van, barbár vágy van, és ez az út. Mert az út mindig valahonnan valahova vezet. Persze léteznek végtelen utak. Így a játék halálos játszma lesz. Ami látható, végső soron láthatatlan marad.
A fali fríz - amennyiben dombormű - kiáll a falból. A körülöttünk lévő alkotás nemcsak kiáll a falból, hanem eltünteti a falat. Ennyiben ornamentális: betakarja, mássá változtatja a betont. Ezért kérem, óvatosan mozogjanak. Ez a kiállítás közvetlen lehetőséget ad a belehelyezkedésre. A kép teret enged. Hiszen El Kazovszkij fríze nem díszítmény, legalábbis a díszítmény szó köznapi jelentése szerint. Nyilvánvalóan munkál benne a horror vacui, de éppen ezáltal válik nyilvánvalóvá az a rejtett táj, melyben a hattyú lakozik. A hattyú, amely finoman félrehajtja a fejét, a hattyú, mely ígéret, átváltozás és halál egyszerre. A táj, melyben jelen van, rituális táj. Bizonyos értelemben helye az őrület helye, a végzetes áldozaté. Kazovszkij díszítménye a legmélyebb emberi őrület jele. Az átléphetetlen távolság őrülete. Hely, ahol nem lehet találkozni. Mégis, amennyiben jelen van, és mi is jelen vagyunk, az egyetlen hely a világon, ahol valóban találkozni lehet. Hely, ahol jelenlét honol. Festmény, de plasztikai súlya van.
A fríz így körbeöleli a teret, miközben maga is tér. A régi görög frízek általában templomokban voltak, a kultikus alkalomhoz kapcsolódtak. El Kazovszkij alkotása, mely maga is rítus, a kiállítóteret is rituálissá változtatja. Azaz voltaképpen játszótérré. Igaz, mi már nem mutatunk be áldozatot Apollónnak, s nincsenek libikókáink sem. De a művész által élővé tett tér kultikusabb, mint gondolnánk. Üdvözlöm hát önöket itt, El Kazovszkij játszóterén!

(El Kazovszkij Papírfríz című kiállítása a Karinthy Szalonban. Megtekinthető április 21-ig.)

SZEIFERT JUDIT:

Kiállítás

Sok lúd disznót győz

Ki gondolta volna, hogy tömegeket lehet becsalogatni egy művészeti(nek meghirdetett) kiállításra ma, Magyarországon?
Főleg úgy, hogy belépődíjat is kell fizetni érte, méghozzá nem is keveset, kilencszáz forintot. Ebből az árból semmiféle kedvezményt nem adnak, és a sajtóigazolvány felmutatása sem ér semmit. (Csak összehasonlításként jegyzem meg, hogy a Magyar Nemzeti Galériában, ahol az állandó kiállításokon a magyar művészet gazdag tárházát, és időszaki kiállítás keretében jelenleg Robert Capa fotóművészeti alkotásait tekintheti meg az oda látogató, hatszáz forint a belépő, és van diák-, illetve nyugdíjaskedvezmény, valamint természetesen MAOE- és MÚOSZ-igazolvánnyal ingyenes a látogatás.) Ez a tömeges látogatottság akkor is meglepő, ha a kiállítás címe: Tabu - Művészet és erotika. Hiszen ma, amikor szexújságok, pornófilmek, peep show-k tömkelege árasztja el a piacot, miért özönlik a magyar közönség kilencszáz forintért erre a tárlatra? Vajon amikor 1997 végén a Független Képzőművészeti Műhelyek Ligájához tartozó galériákban, az Első Magyar Látványtárral közösen (megjegyzem, sokkal pontosabb meghatározással és átgondoltabb szakmai szempontok szerint) erotika és szexualitás a magyar képzőművészetben tematikájú kiállításokat rendeztek, akkor is ilyen tömegesen tódultak a nézők? Kétlem. Akkor most mi motiválja a közönséget, hogy ilyen nagy számban megnézze a kiállítást?
Ha arra gondolok, hogy 1999 nyarán a Kiscelli Múzeum Nietsch-kiállítása, vagy nemrégiben a MEO-ban bemutatott Serrano-anyag botrányai vonzották a nézőket (amit, az utóbbi esetben, a tárlat reklámkampányában jól ki is használtak), akkor a Vigadó Galériában jelenleg látható, gondos pr-munkával előkészített (szinte minden médiumban beharangozott) kiállítás kapcsán is valószínűleg "botrányszagot" szimatolt a nagyérdemű. Akkor azt pedig látni kell!
Gondolom, a címben szereplő két szó közül nem a művészet volt az, ami ezt az asszociációt felkeltette - és csalta a tömeget a tárlatra. Természetesen jelenleg egészen más volt a koncepció, azaz az 1997-es kiállítássorozattal ellentétben itt nem volt koncepció. Egy angol születésű, magyar származású műgyűjtő, Tony Fekete kollekciójának erotikus (szerintem pontosabban fogalmazva pornográf) darabjait mutatták be. A kiállításon szereplő művek, képek és tárgyak nagy része illegálisan készült (erre utal tehát a címben szereplő tabu szó), és valamennyinek témája a szexualitás és az erotika. Itt tehát a gyűjtői szándék koncepciózus - ékes bizonyítékát adva annak, hogy ha valaki meghatározott tematika szerint gyűjt, akkor sokszor a művészi kvalitás háttérbe szorul. A fő szempont a témakörbe illő művek megszerzése. Ezt példázza ez a bemutató is, aminek, ha már ragaszkodtak az erotika szóhoz, inkább az "Erotika és művészet" címet kellett volna adni, első helyen kiemelve a tematikai összefüggést. Hiszen a legtöbb mű inkább kuriózumnak számít, és nem valós művészi értéket képvisel. Tony Fekete nem titkolt szándéka, hogy a "múltbeli hagyományok megismertetésével" segítsen abban, hogy az emberek az erotikát, a szexualitást az élet természetes velejárójaként kezeljék. S hogy melyek ezek a művészeti előzmények a gyűjtemény gazdája szerint, az kiderül a kiállításon, amely alapvetően két részre tagolódik. A galéria földszinti részén látható a magyar anyag, ahol a húszas, harmincas évek alkotásain kezdve a negyvenes, ötvenes, hatvanas éveken át a kortárs művekig láthatunk példákat. Jellegzetes, nagyobb mennyiségű anyaggal képviselt alkotók az elsősorban könyvillusztrációiról ismert Vértes Marcell, illetve Sassy Attila; a magyar sportkarikatúra megteremtője, Byssz Róbert, aki számos hazai élclapnak volt munkatársa, ahogy ezt bemutatott, színes rajzai is elárulják, valamint a harmincas évektől egészen a hatvanas évek utáni időszakig többsorozatnyi, szintén persziflázsszerű rajzzal szereplő Székely Alex. A Vigadó emeletén látható a gyűjtemény külföldi anyaga, benne különleges XIX. századi metszetek, porcelánok, tárgyak.
Természetesen akadnak az alkotások között magas színvonalú művek, mint például Hans Bellmer Az erkölcs (1968) című rézmetszetsorozata, illetve jó nevű szerzők, például Zichy Mihály, Szőnyi István, Derkovits Gyula nem minden esetben legkvalitásosabb, de mégis értékes művei. Csakhogy a sok populáris, karikaturisztikus, kevéssé színvonalas alkotás között elvesznek a kvalitásos művek. Oka ennek az is lehet, hogy a rendezéssel sem irányították rá ezekre a figyelmet. Már csak abban bízhatunk, hogy a közönség mégiscsak a címben szereplő művészet kedvéért (is) látogat a kiállításra, és árgus szemekkel keresve meg is találja azt.

(A Tabu - Művészet és erotika című kiállítás a Vigadó Galériában április 14-ig látható.)

HALÁSZ PÉTER:

Zene

Perényi

2002. április 5-én, pénteken, este 8 óra 14 perc és 8 óra 37 perc között, a magyar Országgyűlés egykori üléstermében Perényi Miklós eljátszotta Haydn C-dúr gordonkaversenyét. A hely és az időpont konnotációi oly jó ziccert kínálnak, hogy több szót nem is ejtek róluk.
Perényi csellózása számomra évtizedek óta az előadóművészet legnagyobb rejtélye. Minden találkozáskor újra és újra nekigyürkőznék, hogy elemezzem a hang szívszorító szépségét, a stílusismeret bölcsességét, a háttérbe húzódó és mégis eltéveszthetetlenül jelen levő személyiség titkát. Aztán frusztráltan bámulom a képernyőn, hogy ezek a suta közhelyek mint vétik el az élmény valóságát. Lehet más irányból is próbálkozni, és a művel szembeni alázatot vagy a zenélés természetességét dicsérni. Az eredmény újabb csalódás: ebből se lesz épkézláb gondolat. Akkor jöhet a végső tromf (Vidovszky szerint a kritikusi munkakerülés jele): belemenekülni a "nem találok szavakat" kibúvójába. A beismert impotencia legalább arra rávilágít, hogy a zenei jelenség és az általa közvetített gondolatok, amelyek máskor is csak makrancoskodva viselik el a verbalizálás zabláját, néha annyira megbokrosodhatnak, hogy végképp lerázzák magukról az elnyűtt szavakat. Ezzel a körülményeskedéssel jutok csak igazán zsákutcába, hiszen éppen azt az egyértelműséget sikerül általa összemaszatolni, ami Perényi játékának egyik legerősebben ható vonása.
Ezen az estén Perényi tanította nekünk Haydnt, és tanított Haydn által. Nem mintha szenvedélye lenne a didaxis, csak épp úgy találhatta, hogy a C-dúr koncertnek, ennek az extravaganciáját rokokó csipkékkel elleplező darabnak az tesz jót, ha szövetét szétszálazva, explikáló modorban tárják a közönség elé. Nem szolgaian vett stílushűség, hanem a versenymű alkatának felismerése diktálta, hogy az igénytelen zenekari basszust is végigjátszva, abból kibukkanva, majd vele ismét egyesülve hangozzék fel a szólószólam. A melodikus és a kísérő-ornamentáló szakaszok nem kontrasztáltak egymással, hiszen minden egyes hang azonos jelentőséggel szólalt meg, mintha lelassított, szigorúan elemző kameramozgással követtük volna a zenei színterek változásait. A szenvtelennek ható megközelítést - főként a lassú tételben - csupán egy-egy hangköz erejéig oldotta némi ellágyulás.
Ez a professzoros hanghordozás akár egy reménytelenül unalmas előadás hatását is kelthette volna. Mégis, mindvégig lélegzet-visszafojtva kellett követnünk, hiszen pillanatról pillanatra úgy érezhettük: Perényi az orrunk előtt találja ki a darabot. Látszólagos közömbössége a magasfeszültségű összpontosítás megtévesztő külső jegye. Minden fordulatra itt és most kell rájönnie, nincs előre bebiflázott lecke, a produkció és a reprodukció szétválaszthatatlanul eggyé olvad. Ennek a gigászi munkának az a célja, hogy a semmiből hozzon létre valamit. A tétje pedig - és ez Perényi mindig zavarba ejtő etikai tette -, hogy bizonyítsa: ilyen teremtésre egyedül az érinthetetlenül intakt, a függetlenségét és magányát vállaló szellem lehet képes.
A Fesztiválzenekarnál debütáló John Nelson mindebben aligha lehetett partner. A jelenleg Párizsban dolgozó, szolid képességű dirigensnek nagyon is megvannak a maga formásra csiszolt kliséi. A műsort keretező Mozart-kompozíciókat (Idomeneo-balettzene és Párizsi szimfónia) könnyed kézzel, szórakoztatóan, de harsányan és kissé militánsan vezényelte. Inkább elemében érezte magát a Metamorfózisokban, a nyolcvanéves Richard Strauss 23 vonós hangszerre írt monumentális siratójában. Ha nem is kényszerített a hagyomány és a megalkuvás kínosan összeszövődő kérdéseivel szembesülni, de legalább tetszetősen elrendezte e Wagner-utánérzés fő díszletelemeit, az egymásra tornyosuló nosztalgiahullámok végtelen sorát. A pódiumon szétszórtan felállított hangszeresek mindegyike vállalta a szólista felelősségét, és igazolta: a Fesztiválzenekar tagjai egyéniségként ma is őrzik technikai tudásukat és egykori vállalkozókedvüket.

(Mozart, Haydn, R. Strauss - Budapesti Fesztiválzenekar, vezényelt: John Nelson, Olasz Intézet, április 5.)

J. GYŐRI LÁSZLÓ:

Film

Kéz kezet fog

Történelmi tény, hogy dr. Wilhelm Furtwängler német karmester Hitler hatalomra jutása után Németországban maradt és vezényelt. Lévén kivételes művész, a hatalom országimázs-építésre próbálta használni nemzetközi hírnevét és elismertségét. A híradófelvétel és a fénykép megörökíti, amikor gratuláló náci korifeusokkal parolázik, és amikor zavartan nem viszonozza a náci karlendítést. (Ismerünk hasonló fotót az idős Richard Straussról is, aki egyenruhás náci fejesek gyűrűjében állva maga is integetésre emeli a kezét. Arcán zavar és szégyen, legszívesebben elsüllyedne. Dohnányi Ernő részt vett egy olyan rendezvényen, amelyen Szálasi osztotta meg kiválasztott művészekkel művészetpolitikai irányelveit, majd lekezelt velük. Dohnányit lefilmezték a híradósok, tőle is rossz néven vették a kézrázást. Őt az amerikai elhárítás tisztjeként egykori növendéke, Kilényi Ede zongoraművész hallgatta ki.)
A dolog természeténél fogva Furtwänglert nem örökíthették meg a kamerák, amikor közbenjárt zsidó zenészeiért, de tanúk sokasága igazolta, hogy Furtwänglernek köszönhetik megmenekülésüket. Ismerjük a maestro tüntetésszámba menő kiállását az elfajzottnak minősített Hindemithért, tudunk róla, hogyan interveniált Goebbelsnél zsidó zenészek érdekében (azzal a - mai szemmel bizarrnak tűnő - érvvel, hogy helyénvalónak tartja a zsidók elleni harcot, "ha azok gyökértelenek és destruktívak, (...) de nem szolgálja kulturális életünk legjobb érdekeit, ha a támadás igaz művészek ellen irányul"). Emigrálhatott volna. 1936-ban New Yorkból, a Filharmonikusoktól kapott állásajánlatot. Választás elé került. Ha New Yorkot választja, nem térhet vissza Németországba. New Yorkban bajosan tűrtek volna meg egy Németország és Amerika között ingázó dirigenst. Goebbels pedig tudtára adta, ha elmegy Amerikába, nincs visszaút. Furtwängler választott. Táviratában a politika és a zene különbözőségére hivatkozva javasolta elhalasztani New York-i szezonját. A politika és a zene kettéválasztása önigazoló érvelésének visszatérő eleme. A háború után a szövetségesek igazolták. Felmentették ugyan, papírja volt róla, hogy nem volt náci, de élete végéig nem moshatta le magáról a kollaboráció vádját. Amerikában már soha többé nem léphetett föl. Chicagói meghívásának tervére 1948 végén vezető művészek, szólisták és karmesterek jelentették be: ha Furtwängler jön, ők bojkottálják a zenekart.
"A jobbik Németország" képviseletében, az amerikai német emigráció legnagyobbja, Thomas Mann nemigen talált mentséget Furtwänglernek: lelakájozta. Értetlenkedik: hogyan szólalhat meg a szabadság himnusza, a Fidelio a náci rezsimben? (Mármost tény, hogy gyakran szólalt meg, olykor rendszerellenességgel a legkevésbé sem vádolható prominens karmesterek pálcája alatt. Akik pedig ott voltak, utólag azt mondják, ezek a pillanatok tették elviselhetővé az elviselhetetlent...)
Bruno Walter sokkal megértőbbnek bizonyult Thomas Mann-nál. Segítene, de nem tud, derül ki abból a levélből, amelyet a chicagói bojkott kapcsán Wolfgang Stresemann-nak írt. A segítségét, közbenjárását kérő Furtwänglernek pedig szinte brutális őszinteséggel válaszol: ""Azt írja a chicagói eseményekről, hogy az egész ügy váratlannak és szörnyűségesnek látszik" az Ön szemében. Kérem, gondolja meg, hogy az Ön művészetét esztendőkön át az ördög uralmának hatékony külföldi propagandaeszközeként használták, hogy Ön jelentőségteljes személyiségével és nagy tehetségével értékes szolgálatokat tett ama rendszernek, és hogy egy olyan rangú művész jelenléte és tevékenysége, amilyen Ön, magában Németországban is kulturális és morális hitelt biztosított azoknak a szörnyűséges gaztetteknek, vagy legalábbis hathatós segítségükre volt. Gondolja meg továbbá, hogy Ön végül is tizenkét esztendeig élt a nácik birodalmában anélkül, hogy a végső fokig felháborította volna mindaz, ami ott végbement, és hogy Ön címeket és hivatalokat viselt. Ehhez mérten mennyit nyomhat a latban az Ön segítőkész magatartása a zsidó nyomorúság egyes eseteiben?
Hát igazán olyan váratlan és szörnyűséges, hogy a náci üldöztetés áldozatai vagy szenvedő alanyai vagy annak a rendszernek felháborodott ellenségei tiltakoznak egy olyan férfiú megjelenése ellen, aki - bármilyen beállítottságú volt is gondolkodásában - ama rendszer exponenseként működött? Az Ön belső konfliktusairól, problémáiról, depresszióiról azok az emberek semmit sem tudnak, az Ön ellenállásáról és protestálásáról csak keveset, a nácitlanítással szemben pedig szkeptikusak errefelé. A világ annak alapján ítélt, és csak annak alapján tud ítélni, "aminek látszik" valaki, és nem annak alapján, "ami valójában"."
Szabó István nyilatkozataiból kiderül, nem tőle származik az ötlet, hogy filmre vigye Ronald Harwood tételdrámáját, őt csak felkérték. Ha ezt nem tudnánk, azt gondolhatnánk, Szabó akarta elkészíteni a Mephisto testvérdarabját, az önmagát a művészettel legitimáló hatalomról és a hatalom bűvkörébe kerülő művészről. Harwood drámája és forgatókönyve dokumentumokon alapul, Furtwängler kihallgatásának jegyzőkönyvein, életének valóságos mozzanatain. A Mephistóban, A Redl ezredesben és a Hanussenben Szabó István nem törekedett a szinte dokumentarista hűséghez. Trilógiájában hatalmas történelmi freskókat festett. A Szembesítésben élesen exponált fotográfia a háttér: Furtwängler életének dokumentumai adják fényképszerűen pontos hátterét a karmestert kihallgató Arnold őrnagy - civilben biztosítási detektív - és a karmester kamaradrámájának. Az amerikai tisztet eleve azzal a megbízással küldik Berlinbe, hogy bizonyítsa Furtwängler bűnösségét. Két világ találkozik, s próbálja - saját szempontjai alapján - megérteni a másikat. Mintha marslakó találkozna a földi civilizációval, és próbálkozna annak megértésével. (Egy ismerősöm tolmácsolt egy olyan beszélgetésnél, ahol egy öreg magyar zsidó mesélte el élete történetét: hazatért Auschwitzból, aztán a kommunisták kitelepítették, de előtte elvették lakását, üzemét, kocsiját. Az amerikai mind kerekebb szemmel hallgatta, és megkérdezte: "miért nem fordult ügyvédhez?") Az őrnagy, aki biztosítási detektív korában nevét sem hallotta Furtwänglernek, alapos munkát végez. Tanúkat hallgat ki, beássa magát a nagyszámú dokumentumba, terhelő adatokat keres, még azt a harmadosztályú zenészt is fölhasználná, aki megfigyelte és besúgta a karmestert. Meg zenét hallgat, hátha az majd megadja a kulcsot. Eleve meg van győződve Furtwängler bűnösségéről. Aki biztosítási csalók leleplezésére szakosodott, tudja, ártatlanság akkor létezik, ha nem sikerül bebizonyítani az ellenkezőjét. Kezében ott az adu is: a felvételeken kéz kezet fog, ugyanazt a kezet, amelyhez áldozatok millióinak vére tapad. Szabó István az archívumokban talált egy híradófelvételt, amelynek részletét kinagyította. Ezzel ér véget a film. Furtwängler a kézfogás után - alighanem ösztönös mozdulattal - fehér zsebkendőjét baljából jobbjába veszi, és észrevétlenül letörli a kézfogást. Háromszor vagy négyszer látjuk a villanásnyi jelenetet. Szabó István felmenti Furtwänglert. Vagy arra figyelmeztet, hogy legyen az embernél mindig zsebkendő.

(Szabó István: Szembesítés)

KOLTAI TAMÁS:

Színház

Üresség mint reália és metafora

A vihar címmel kaleidoszkóprevüt játszanak a Nemzeti Színházban. Kétmilliárdos giccsépületet és színháztechnikát kapott ajándékba egy dilettáns más dilettánsoktól - az árát mi fizettük meg -, hogy Shakespeare nevével mint áruvédjeggyel ennek az egyetlen előadásnak a létrehozásáért fölépítse a lágymányosi Folies-Bergčre-t. A produkció megfelel a hely szellemének - a kultúrálatlan parvenük kaszinóját az isten és az építész is revüszínháznak teremtette -, éppoly mucsai, és éppoly ízléstelen. Minél zsúfoltabban mozognak a süllyedők és a forgók (ha éppen mozognak), az előadás annál üresebb. Nincs, ami megtöltse, a fények orgiasztikus, hollywoodi özönén és Vangelis bombasztikusan harsogó, silány gumizenéjén kívül; se eszme, se gondolat, se színész - semmilyen néven nevezhető tartalom. Mindaz az olcsó káprázat, hitvány trükk, vetített víz és hullámzó föld, ami a színházat helyettesíti, csak a monumentális szellemi ürességet takarja. Hiába bármi, ha Biberachhal szólva, "a velő hibáz belőle". Shakespeare üres tere, a sziget - világmetafora; mentális működés és képzelet együttes terméke; kiábrándulás, menekülés és teremtés csatájának színhelye, mely Prospero agyában játszódik le (gondoljunk Ciulei rendezésének dolgozószobájára és Prospero könyveire Greenawaynél). Schwajda kormánybiztos rendezésében a szellem tere üres, "az ész hibázik, a fejecske kong".
Az a szánalmas és olcsó illúzió, amely a hajótörést hivatott ábrázolni tüllel, Las Vegas-i show-val, music hall fénnyel, billegő szerkezettel, beszédképtelen, ágáló színészdiplomásokkal, eszembe juttatja a fekete színészt, aki egy szakmai találkozón, a Katona színpadán egyedül, civilben, egy bambuszbottal eljátszotta ugyanezt a jelenetet. Pár lépés távolságból Peter Brook, kicsit messzebbről Shakespeare figyelte. Miről beszélünk? Ha valamiről, arról a teremtő képzeletről kell, amellyel a színész kijelöli a színház határait. Ha ez a teremtő képzelet nem létezik, ha csillogó vacakságok leveszik a színész válláról a teremtés terhét, akkor színház sincs. A színház halála, ha bárki elhiszi, hogy az a drágán kiállított olcsó látvány - tektonikus színpadmozgás, amatőr marionett, idétlen koreográfia, hevederes röpködés -, amelyben részesül, valamivel is több bűvészkedésnél.
Elszámolnak-e a művészi lelkiismeretükkel (vagy csak a pénztárral?) azok, akik tudván tudták, hogy akihez szerződtek, nem tud rendezni? Gondol-e hamis ágálása közben - a süketen kongó térben - Benedek Miklós (Prospero) azokra az egyetemi tanítványaira, akiknek felelősséggel tartozik? Milyen etikát és szakmát tanít nekik ezután? Nagy-Kálózy Eszter (Ariel) artisztikus, de gondolattársítás nélkül költőietlen és szervetlen Watteau-bohócként hallja-e javítandó "s"-hangjait? (Akusztikailag megcsócsált hármas marionett-monológjából mellesleg egyetlen szót sem érteni.) Lakner bácsi vasárnapi gyermekszínházában Vida Péter játssza Calibant, az elcsatangolt kisborzot. Mészáros István és Hollósi Frigyes kabarettista páros. Iglódi István bulvárparodista szalonhangsúlyai remekek lennének Ray Cooneyban. Major Melinda és Stohl András Andersen-meseszerelmesek, sápadtak és élettelenek. Bán János és Balikó Tamás rosszbácsik egy ifjúsági színdarabban.
Nem tudom, a second hand ócskapiaci ruhák előfüggönyéért a díszlettervező Mira János tehető-e felelőssé, vagy a farsangi jelmezkölcsönzőből szalajtott gardróbot jegyző Debreczeni Ildikó. Mindegy, az egész, úgy ahogy van, színházi mélypont. Innen csak fölfelé van út. Most, hogy a kormány nem biztos, talán a kormánybiztos sem biztos. Jó lesz idejében észbe kapni.

Petty

A Shakespeare-parafrázis - a Krétakör Színházban további Shakespeare-intarziákkal bővített - Georg Büchner-darab, a Leonce és Léna is virtuális szigeten játszódik. Popo királyságát, melyben a királyi palotából látni, hogy az érkező orra már túljutott az országhatáron, egy lucidus kritikus, Bán Zoltán András liliputi országnak nevezte. Liliputi államtanácsosok - Láng Annamária és Nagy Zsolt - térdepelnek Schilling Árpád rendezésében a király, Terhes Sándor mellett: bábcipőbe bújtatott, bábprotézis lábacskájuk felső lábszárnyi méretben leffeg a földig. A címszereplő szerelmesek - Bánki Gergely és Sárosdi Lilla - kofferbe csomagolt marionettmásukat mozgatva édelgik át a holdas éjszakát; ez gyönyörű, pirinyó marionett. Olyan az ország, mint egy perzsaszőnyeg, mondja Leonce - említett recenzens mutatott rá arra is, hogy a darab szövege hasonlatok és metaforák halmaza -, így az üres színpadra fektetett perzsaszőnyeg jelöli ki a játékteret. A szőnyegszínház újra Brookra emlékeztet; ő az, aki immár harminc éve folyamatosan visszatér az üres térbe helyezett kárpit minimálszcenikájához és maximális belső színészi intenzitásához. A képzet jól társít: Büchnernél is értelmezhető metaforikusan az üres tér: a világ és a szereplők belső világának ürességeként, amely az unatkozásban és a semmittevésben nyilvánul meg. Már csak egyetlen lépés, és ott vagyunk Schilling színházának jelenlegi alapeszméjénél, a világ kiüresedését hiányként, kétségbeesésként és nemzedéki konfliktusként megélő válságdrámánál, amely önsebző fizikai kínnal tört elő a W - Munkáscirkusz címmel játszott korábbi Büchneréből.
Ami ott üvöltés, nyüszítés, öklendezés, roncsolt beszéd, csonkolt gesztus és töredezettség volt, az itt halk, kisimult, lelassult fájdalom, lírizmus és bensőséges groteszk. Ott hars fizikalitással, itt merő verbalitással haladja meg a kiürült színészi formákat. A szövegmondás belülről telített, nincs szükség úgynevezett "figurateremtésre", a szerepjátszás illusztratív eszközeire. Schilling el tudja érni, hogy színészei önmagukból, belső tartalmaikból építkezzenek. Nem alkatra oszt szerepet - személyiséget mozgósít. Játékon kívül a szereplők padon ülnek - ez is szép, ez is személyes sugárzás kérdése, ahogy a színész civilként, résztvevőként, szerepét készenléti állapotban magától eltartva belépésre várakozik -, időnként hangszereken kísérik a többieket. A pedagógiai szereposztás - többen nem eddig lefoglalt szerepköreiket kapták - túllép a szakmai belügyön, értelmező gondolattá válik. Schilling nem filozofikus alkat, de a személyiségtől ihletett szövegmeditáció bölcseleti mélységet kap. Bánki mint Leonce a tétlenség melankolikus lázadója. Rába Roland Valeriója nonkonform lusta. Sárosdi Lilla és Péterfy Borbála, amint egy napernyő alatt körbetipegik a szőnyeget, a helybenjáró menekülés bánatos metaforái. Terhes Sándor zakójából bábut állít, nyakkendőjével átköti, úgy adja át liliputi országát a determinizmus elől szökő fiataloknak. Az ország egy szőnyeg, a szőnyeg egy világ. Sziget. Egyedül maradunk benne saját belső ürességünkkel, amely magának a világnak az üressége. A metafora kiteljesedett. A világ unalmas és üres; az előadás csak annak az, aki nem érez rá a belső telítettségre.

(Shakespeare: A vihar - Nemzeti Színház; Büchner: Leonce és Léna - Krétakör Színház)

PÁLYI ANDRÁS:

Rádió

De profundis

Hány Magyarország van? Tudjuk, kettő, egy jobboldali meg egy bal, ami azokban a percekben, amikor e sorokat írom (a választások első fordulóját követő reggelen), különösen kézenfekvőnek tűnik. Holott nem.
Vasárnap este becsülettel végighallgattam a Kossuth adó választási műsorát. Előbb jól elszórakoztam Dörner György és a Pa-dö-dö épületes purparléin, rég szólt ugyanis ilyen "életes", időnként követhetetlen szócsatába, sőt ordibálásba fúló, "nyitott" műsor a közszolgálati rádióban, Farkas Erika nem is bírt a vendégeivel; még szerencse, hogy ott ült közöttük Görgey Gábor is, vagyis akadt egy józan, mérsékelt, tiszta hang. Görgey mellesleg módját lelte, hogy figyelmeztessen, milyen abszurd szóhasználatra vall, ha egy nemzetnek az egyik fele kikiáltja magát "nemzetinek". Később aztán még inkább elszórakoztam azon, ahogy a "pártkötődésű" művészek "színes" show-jával párhuzamos, "hivatalos" stúdióban is - a választási eredmények alakulásával, vagyis amikor az MSZP átvette a vezetést a jelenleg kormányzó pártszövetségtől - módosult a hangnem, az attitűd, de még a mondandó is, ami végül is értehető, sőt természetes, csak épp az átlátszó öncsalás vagy bizonyítványmagyarázgatás feszélyezi az embert. Ám amikor úgy éjfél felé többé-kevésbé kirajzolódott a végeredmény, nem tértem nyugovóra, hanem átcsavartam a Petőfire.
Ott éjfél után épp Tandari Éva volt Polgár Gyula vendége. Egy szerencsétlen sorsú költő, aki félesztendős korától intézetben nevelkedett, aki két balvégzetű házasságában négy gyermeket szült s gyakorlatilag mindüket elveszítette, aki kilenc évig volt hajléktalan, s igaz, ma már van egy szerény lakása, ám hiába fűt be, egyfolytában érzi a kinti a hideget, aki negyvennégy esztendősen nemcsak rokkantnyugdíjas, de - a rendszerváltás után utcán töltött hosszú évek örökségeként - fél tucat olyan betegsége van, amiből egy is sok. S aki egyfolytában ír és ír, verset, prózát, tanúságtételt; aki hajléktalanként nejlonzsákban a hátán cipelte alkalmi, "öszszekukázott" könyvtárát, aki azt állítja, mintegy hatvankötetnyi saját műve van, de még egyetlen könyve se jelent meg "legálisan" (az első, a Kirándulás a pokolba című önéletrajzi regénye állítólag most, a könyvhétre kijön), aki a szó eredeti értelmében szamizdatos, azaz önkiadó tevékenységet folytat, magyarán számítógépen kinyomtatott, összefűzött köteteit ingyen osztogatja olvasóinak, miközben ezek köre állandóan nő, sőt, ha jól értettem, többnyire valamiféle személyes kapcsolat is fűzi őt hozzájuk, aki azt mondja, "szabadnak születtem, de világéletemben úgy éreztem, rab vagyok", ám tudja, "ki-ki köteles önmagáért megvívni a harcot", aki úgy ismerte meg a mai Magyarországot, hogy ott "egyenlőség van ember és ember közt", továbbá "egyenlőség a hajléktalan és a szemét közt", s aki ennek ellenére ki meri mondani egyik versében, hogy "még én is az Isten gyermeke vagyok".
Mert a három éjszakai óra alatt jutott idő rá, hogy elhangozzanak versek, kisprózák; jutott idő arra is, hogy elváljon a vér a víztől, hogy kiderüljön, a műsorvezető kenetteljes nyelvén a "szeretet" nyilvánvalóan nem ugyanaz a szó, mint Tandari Éva ajkán; érezhető volt ez a beszélgetésből is, de még inkább a művekből, hisz azok minden sora de profundis szólt, akár a zsoltár, a mélységből kiáltva az emberhez méltó élet után. Nem tudom, hogyan ítél majd az utókor Tandari Éva már terjedelmileg is hatalmas életművéről, a hallottak alapján, noha van némi irodalomkritikusi gyakorlatom, én nem mernék nyilatkozni, annyira lenyűgözött e mélyből kiáltó, autentikus hang megrendítő drámája. És nemcsak Tandari Éva személyes sorsa. Hanem azé a másik Magyarországé, amellyel naponta mindnyájan együtt élünk, ám amelyről egyáltalán nem vagy alig akarunk tudomást venni. Talán Szolzsenyicin Gulagja volt rám hasonló hatással, amikor a hetvenes évek végén először olvastam, anélkül, hogy irodalmi értékét tekintve össze akarnám hasonlítani a kettőt, de a Gulagnak is azzal az elháríthatatlan gesztussal sikerült letaglóznia, amellyel az emberi kiszolgáltatottságra és szenvedésre mutatott. Ettől a gesztustól oly súlyos Tandari Éva leglágyabb sora is. S ettől vagyok zavarban én magam is, ahogy visszagondolok az előző estére, az új magyar demokrácia e kiélezett választási párharcára, s egyszerre úgy tűnik, hiába volt a tét az ország jövője (mert tényleg az volt), az egész innen tekintve mégis afféle Fradi-MTK-meccs, a jólöltözöttek és jóllakottak játszmája, szenvedélyes partija, úri huncutsága. Hajnali három, mire ágyba kerülök, s mi tagadás, nehezen jön szememre az álom.

(Választás 2002 - Kossuth; A pokol költője - Petőfi)

FÁY MIKLÓS:

Televízió

Nemzeti sport

Mindenki mást rontott el. A Duna Tv emberi erővel nem bírta, nincs annyi gyakorlott riportere és műsorvezetője, hogy egy sokhelyszínes választási körkapcsolást érdekesen le tudjon vezényelni, a tv2 egyszerűen alábecsülte az idei választások lehetséges izgalmait, a stúdió bejelentkezése után leadtak egy verekedős filmet, így elmulasztották magát a versenyt, csak futó feliratokban tudósították a nézőket a pillanatnyi állásról, ahogy csökkent a különbség a két vezető párt között. Pedig a csatorna mégis jobban készült, mint a közszolgálati tévé, szépen rendezték be a stúdiót, a helyszíni tudósításokról többnyire jobb minőségű képet sugároztak, mint az állami adó, Pálfy István sötét öltönyt húzott, és legjobb, legoldottabb formáját mutatta.
Az m1 viszont rosszul taktikázott. Annak ellenére, hogy Kovács László az este során legalább tizenötször eresztette el azt a szellemességet, hogy nem közvélemény-kutatást, hanem választásokat szeretnének nyerni, az m1 stúdiójában ragaszkodtak ahhoz az elképzeléshez, hogy a választások első fordulója a közvélemény-kutató irodák versenye, és politikai elemzők helyett két közvélemény-kutatót hívtak meg vendégnek, akik mindketten rossz jósnak bizonyultak, úgyhogy az első óra lepergése után nem is lehetett tudni, hogy miért vannak egyáltalán jelen a stúdióban. Ehhez képest éjfél után Betlen János még mindig ott tartott, hogy nem is Kolosi Tamásék mérték el magukat, hanem a túl nagy részvétel zavart be, ami, ha reprezentatív a minta, értelmetlenség, de egyébként is: kit érdekel? Kár volt erre ennyi szót vesztegetni, mert az átlagos esetben halálosan unalmas, közszolgálati kényszernek tűnő választási műsor idén televíziós szempontból szerencsésen bonyolódott, megírni sem lehetett volna ügyesebben, volt folyamatos izgalma és dinamikája, verseny és alverseny, ki nyer ma, és bejut-e a harmadik, esetleg befér-e a negyedik.
Az a technika, hogy a közszolgálati adó sporteseményként közvetíti a választásokat, persze lehangoló, de mégsem rossz megközelítés, bár együtt jár azzal, hogy az eredményeket - legalábbis részben - valóban sportriporterek közlik, akik nem tudnak kivetkőzni önmagukból, rekordokról, párharcokról beszélnek, Lezsák Sándor "őrületes fölénnyel vezet" (ezt ráadásul nem is sportriporter, hanem Dombóvári Gábor mondta), Knézy Jenőnek szokás szerint beleakad valami az agyába, és végig azt ismételgeti a közvetítés alatt, ez alkalommal azt, hogy a választások nagy párharcot hoznak, Mezei Dániel pedig egy ideig különös figyelemmel követte a birkózóbajnok Hegedűs Csaba eredményét, hogy meglesz-e a dobogós hely. Nagyobb baj, hogy ilyen esetben el kell viselni a sportriporterek humorát is, pedig az többnyire csak egy meghatározott közönségréteg számára jelent valóban humort, egy olyan szellemes sziporka, hogy "következzék Békés megye, sőt, Békés, ahol a helyzet egyáltalán nem békés", engem elég rosszul érintett, de mintha a stúdióban ülök se röhögték volna halálra magukat.
Sportszempontból elég szomorú, hogy a műsorvezető, Betlen János lemaradt arról a pillanatról, amikor az eredmény megfordult és az MSZP élre került, még szerencse, hogy szóltak neki, a közvetítés szempontjából pedig érthetetlenek voltak az óránkénti összefoglalók, amikor még bemondták a negyed órával azelőtti, azóta már megváltozott eredményeket, és az arra való reakciókat. A legtanulságosabbak azonban mégis azok az egészen finom, alig tettenérhető hangsúlyeltolódások, hangnemi változások voltak, ahogy a műsorvezető és a riporterek az eredményekre reagáltak, ahogy az SZDSZ- és az MSZP-kampányközpontokban mind udvariasabb kérdések hangzottak el, miközben Feledy Péter keményen félbeszakította Várhegyi Attilát, amikor ő az eljövendő választási győzelmeket ecsetelte, mondván: ez gyönyörű, de mire alapozza?! Ebből azért lehet tanulni, ha mást nem, legalább azt, hogy a jövőben sem a politikai újságírók közül fogom válogatni a barátaimat.

(Választás 2002 - m1)

drMÁRIÁS:

magyar ugar

Hág a csevap

Jugoszlávia utolsó, közösséget képviselő szimbólumai is megszűnni látszanak. Nem lesz többé Jugoszlávia, hanem Szerbia & Montenegró.
Közben meg a jugó nagyon is van. Talán még inkább, mint valaha. Pár éve még egymást anyázva - hogy ki is a jugó - gyilkolták egymást halomra a boszniai hegyekben, a koszovói völgyekben, s mindenekelőtt a fejekben. Most már a mészárlások helyszínein békefenntartó katonák fociznak, megérkeztek a kínai, román és egyéb kereskedők, s a bennszülött és az újonnan letelepedett túlélők a turizmusban rejlő valutákról álmodnak a tömegsírok oldalában.
Holott a háborúnak még nincs vége, ha fegyveres harcok már nincsenek is, leszámítva egy-két, a hírekről nem értesült pakisztáni harcost, vagy a városi alvilágok megújuló gyilkolási kreativitását kényszerből alkalmazó maffiózót.
A háború most Hágában zajlik, a focirajongó hollandusok zöld pázsitján, nyugati játékszabályok szerint, ahol angol csapatkapitánnyal játszanak a jogászok, diplomaták és beidézett tanúik Milosevicsék ellen. Az egyik oldalon a magát civilizált világként aposztrofáló csapat, a másikon a magát a világ legtehetségesebb népének tartott (ld. foci) macsók. S mindez egyenes adásban, amit a kocsmákban üldögélő egykori állampolgártársak iszogatva-szurkolva néznek.
A meccs feszült, kemény, s a végtelenségbe nyúló. Az angol csapatkapitánynál a labda. Cselez, majd beidézi a szarajevói piacon véghezvitt vérfürdő egyik tanúját, s felszólítja, hogy azonosítsa azt a helyet, ahol a bomba becsapódásakor tartózkodott, hogy valahonnan elkezdhesse a vádak bizonyítását. A bosnyák férfi szomorúan rajzolgat az orra elé tolt térképekre, grafikonokra, fél és elege van, nem érti az egész cirkuszt. "Jelölje be az épületet, a házat, amelyben a robbanáskor tartózkodott!" - szólítja fel a bíró. Csend. Jön az első segítő videobejátszás, melyen ott a bosnyák jóember, saját kocsmájában. A videofelvétel láttán a jóember kimondja: "Itt voltam!". Félórányi tanácstalanság után az ember végre keserűen kiböki: "Ez nem épület. Ez nem ház. Ez egy kafics. Az én kaficsom!" Az angol nem érti ezt az egzisztenciális sikolyt, miért ne lenne ház az ő kávézója, majd értetlenül folytatja cseleit.
A másik kapitány viszont Milosevics, akit rendesen szívatnak. Kikapcsolgatják a mikrofonját, amikor a tévénézők szimpátiájára játszva népfelszabadító propagandadumáját nyomja Mick Jagger-es extázisban: a Balkán henteseként elhíresült egykori államfő és megakeresztapa kemény és konok kiállásával, valamint kivételesen paranoid demagógiájával, mely szerint minden bűnért csak és kizárólag mások felelősek, például a NATO, az albánok, a horvátok, a bosnyákok, az ufók... Általános sztárrá nőtte ki magát újra a hazájában. Ha ma indulna a választásokon, biztosan megnyerné, mivel most azok is rá szavaznának, akik nem is olyan régen leváltották, mert a nép akkor belefáradt ugyan a háborúba és a szegénységbe, de most már jól van.
Addig is marad a meccs, az Orwell-foci abban a csocsóban, amelyet már nem a hentes Milosevics pörget, s fennáll a veszély, hogy a külvilág számára sok új csúfság lát napvilágot kb. 2048-ig.
A kérdés csak az, hogy ezeket ki fogja megbánni, főleg azok közül, akik az elkövetői voltak.
Ők csak szurkolnak, a szünetben a megolajozott sütőráccsal berohannak a kaficsba, tüzet gyújtanak benzinnel, sütni kezdik a csevapot, slivovicát isznak, s szól majd a harmonika - új meccsekre készülve.

KERESZTURY TIBOR:

Villanófény

Egy sóhaj súlya

Óvoda, gyerekzsivaly nélkül. Csupa nagykorú. Ki itt belépsz, reménykedhetsz, hogy a jövő vágyaid szerint alakul. Ez volt az ötös csoport. Tavalyig ide járt Marcika. Igen, jól emlékszel: ott, a sarokban kocsiztatok, azon a megkopott, vastag szőnyegen. Amott meg a lányok főzőcskéztek többnyire - az volt a konyhasarok. Azokon az asztalokon társasoztatok. Megvannak még, biztos, de erre a hétvégére elrakták a játékokat. Itt most komoly dolgok zajlanak. Apádék a jövőtökről döntenek. Meg a sajátjukéról, persze, csak náluk már beláthatóbbak a távlatok. Öt-hat ciklus, optimista számítás szerint. Az már fél lábon is eltelik. Micsoda marhaság. Egyáltalán, hogy is lehet ilyeneken gondolkozni, itt, az ötös csoport küszöbén. Kongatni a fejben a vészharangokat. Erőnek erejével leinti magát az öreg.
Igen, ott, abban a fülkében kell majd dönteni. Hát hogy a többiek, amikor behúzzuk az ikszet, ne lássanak. Mert rajtunk kívül senkire sem tartozik. De neked elárulhatom. Persze hogy. Te is elmondtad, hogy tetszik az az osztálytársad, mi is a neve. Egymás bizalmasai vagyunk. Képzeld, Dorka nővéred az első szabad választások napján született. Tudom, hogy mondtam már, de ilyenkor mindig eszembe jut. A demokráciával egyidős. Hát a szabadság, röviden. Elvileg. Hogy nem kell félelemben élni, nem fenyeget senki, nem vonnak kérdőre, akárhogy élsz, gondolkodsz, ha betartod a törvényeket. Hogy egyenlők az esélyeid. Az, amit éppen látsz most. Hogy több párt, hogy sok jelölt közül választhatunk. Az első fordulóra volt kiírva a mama, és a második forduló reggelén döntött úgy a sors vagy ki, hogy megérkezik. Lázas eufóriánkban hajlamosak voltunk akkor ennek mélyebb jelentést tulajdonítani. De, most is, persze. Látod, milyen lelkesen mesélem neked. Csak azóta sok minden megváltozott.
Menj oda a többiekhez - lassan sorra kerülök. Amibe bedobják, akik már kijöttek, az az urna, igen. Nem, nem olyan, mint amilyenben volt a nagymama. De, igazad van, a neve ugyanaz: nem vagyok ideges, csak egy kicsit sokat kérdezel. A gyengéimre tapintasz folyamatosan. Előbb a demokrácia, most meg a nagymama. Úgy, hogy elhamvasztották a testét. Úgy fért bele. Nem, nem én akartam: ő akarta, hogy így legyen. Tudod, ezt meg lehet választani, éppúgy, mint hogy melyik párt alakítson kormányt, s adja a miniszterelnököt. Nem tudom. Nem azt nem tudom; azt tudom, hogy szerintem melyik volna jó. Azt nem tudom, hogy hogy legyen majd énvelem. Nem gondolkoztam még ezen. Igen, valószínű azért van bent az a bácsi ilyen borzasztó sokáig, mert ő viszont velem szemben azt nem tudja eldönteni. Menjél oda Dorkáékhoz, kérlek szépen, utána már tényleg én következem.
A jelenet ezen pontján egy mélyről feltörő, rettentő sóhajjal döntött az úr odabent. Amint azt a körzet egy emberként konstatálta: drámai, vad tusája véget ért. Öblös sóhajában múlt, jelen s jövendő keveredett. Nem afféle megkönnyebbült, fellélegző sóhaj volt ez - inkább olyan, mint mikor valaki kapitulál. Mint amelyik egy tovább már halaszthatatlan, nehéz döntés révén lezár egy roppant dilemmákkal terhes belső fejezetet; kényszerű okokból, visszavonhatatlanul. A bizottság a hosszú asztalnál egyszerre kapta fel a fejét. Nézték, ahogy a sóhajba a fülke beleremeg. Jobb híján tettem ezt, üzente a sóhaj, jobb híján, édes istenem. Jobb híján, háborgott a hangban a gyötrelmes döntéstől megviselt, eleven, felizzó lelkiismeret. A fülkére függesztett, riadt tekintetek megütközve várták e hatalmasan súlyos sóhaj tulajdonosát. Az idő megállt, a pillanat az óvodában megmerevedett - az ember kijött, de a sóhaj négy hosszú évre bentrekedt.

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz