XLVI. ÉVFOLYAM, 10. SZÁM, 2002. március 8.

KIS JÁNOS:

Státustörvény

Magyarország válaszúton

November 16-iki számunkban vitát indítottunk a január elsejével bevezetett kedvezménytörvényről. A vitaindító Salat Levente-írás után Szilágyi N. Sándor, Sz. Nagy Csaba, Hushegyi Gábor, Márványi Péter, Papp Lászó Tamás, Törzsök Erika, Tamás Gáspár Miklós, Végel László, Nagy Boldizsár, Hetényi László, Egry Gábor és Magyari Nándor László cikkét közöltük. A vitát e számunkban olvasható írásunkkal azzal a jó érzéssel zárjuk, hogy megfelelő időben volt alkalmunk színvonalas szövegeket közölni. Külön öröm, hogy jórészt határon túli szerzők szóltak hozzá a vitához, sajnáljuk viszont, hogy a három és fél hónapig tartó közléssorozatban egyetlen kormányzati felelős sem tartotta lényegesnek álláspontja kifejtését.

A státustörvény a Fidesz-kormány dédelgetett gyermeke. Ha van valami, amit Orbán és társai meggyőződésből csináltak, ez az. A sors iróniája, hogy kormányra kerülésük óta semmiért nem fizettek akkora árat, mint kedvenc teremtményükért. Ha a választásokon elbuknak, vereségük okai közt előkelő helyen lesz a nemzetközi zűrzavar, melybe a státustörvény Magyarországot sodorta.
      Orbánék annak a fikciónak a jegyében alkották meg törvényüket, hogy a magyar állam és a szomszéd országok magyar ajkú állampolgárai közt létesített jogi kapcsolat: magyar belügy. Írásom arról szól, hogy miért veszedelmes ez a hiedelem.

A harmadik státus

A státustörvény meghatározza a juttatások egy körét, mely a kedvezményezetteknek (többnyire) alanyi jogon jár. És meghatározza azoknak a körét, akik e juttatásokat alanyi jogon igényelhetik. A célcsoportot hat szomszédos ország magyar kisebbségei alkotják. A kisebbségi helyzetben élő magyarok eleve jogosultak a kedvezmények igénybevételére, bár ahhoz, hogy jogosultságaikkal élni tudjanak, ki kell váltaniuk a "magyarigazolványt".
      Az állam nem esetről esetre dönti el, hogy megadja-e a státust a kérelmezőnek. A hat szomszédos országban élő minden magyarral szemben egyszeri aktussal, törvényben kötelezte magát a "magyarigazolvány" kiállítására. Így az igazolvánnyal járó státus mellett mindjárt egy alapvetőbb státust is létrehozott: azokét, akiknek a "magyarigazolvány" alanyi jogon jár. Új alkotmányos jogalany teremtetett.
      A Magyar Köztársaság alkotmányában felsorolt jogok egy része a magyar állampolgárokat illeti meg. A többi alkotmányos jog alanya "mindenki", "minden személy", "minden ember". A státustörvény jogosultjai egyik kategóriába sem illeszthetők be. Nem válnak magyar állampolgárrá. De a minden embert megillető bánásmódon túl, külön kedvezményekre is jogosultak.
      Egyszóval, a törvény egy harmadik státust létesít a "magyar állampolgárok" és "minden ember" mellett. Csakhogy e státus birtokosai kivétel nélkül más államok polgárai, más államok területén élnek, és ott is maradnak. A harmadik státus létrehozásával a magyar állam olyan egyénekre terjeszti ki a joghatóságát, akik ugyanakkor egy másik állam joghatósága alá tartoznak.
      Most akár rá is térhetnénk a tanulságok levonására. Mégis azt javaslom, ne ugorjunk előre. Tisztábban fogunk látni, ha előbb szemügyre vesszük a törvény céljait, az eszközül létrehozott jogintézményt, és fölbecsüljük a működésétől várható előnyös és hátrányos hatásokat.

A törvény céljai

A státustörvény preambuluma úgy fogalmaz, hogy a cél "a szomszédos államokban élő magyaroknak az egységes magyar nemzethez való tartozása, szülőföldjükön való boldogulása, valamint nemzeti azonosságtudata biztosítása".
      Mi ad végső értelmet e célegyüttesnek? Kiindulhatunk abból, hogy a végcél a kisebbségi helyzetű magyarok - hús-vér emberi egyének - boldogulása, tehát az, hogy államuk egyenragú polgárai lehessenek, s magyarként is a többséggel azonos esélyük legyen a sikeres életre. De abból is ki lehet indulni, hogy a végcél az "egységes magyar nemzet" megmaradása és felvirágzása. Ha a végcélt a nemzetegész javához kötjük, kollektivista világképben gondolkodunk. Ha a magyar ajkú egyének javában horgonyozzuk le a végcélt, világképünk egyénközpontú. Az egyénközpontú megközelítés természetes közege a liberalizmus. A kollektivista megközelítés a nacionalizmusban otthonos. Amikor föltesszük a kérdést, hogy legitimek-e, igazolhatók-e a törvény céljai, szem előtt kell tartanunk ezt a megkülönböztetést.
      Politikai célokat nem azok számára kell igazolni, akik amúgy is egyetértenek velük. Az igazolásnak azt kell megszólítania, akinek a célok megvalósítása az érdekét sértheti: esetünkben azt az adófizető magyar állampolgárt, aki a kedvezményteremtés költségeit viseli, a szomszéd országok többségi polgárait és államukat, akiktől a jogalkotó azt várja, hogy fogadják el a kisebbségi magyarok és a magyar állam közt kialakuló kapcsolatot és a vele járó kedvezményeket, végül pedig az európai demokratikus államok közösségét, mely abban érdekelt, hogy a nemzetközi jog elvei és szabályai hathatósan érvényesüljenek az egész kontinensen.
      Kezdjük a magyar polgárokon. Mit mond a nacionalista érvelés annak a magyar adófizetőnek, aki nem azonosul a határokat átszelő nemzetegésszel? Azt mondja neki, hogy magyar vagy, kötelességed áldozatot vállalni az egységes magyar nemzetért. Ez sérti az állam világnézeti semlegességének elvét. Aki a magyar állampolgárok közösségére korlátozza lojalitását, arra nem lehet törvényes kötelezettségeket róni azon az alapon, hogy van egy tágabb magyar nemzet, s neki inkább azzal kellene azonosulnia. Jogunk van a szabad identitásválasztáshoz: ez pedig nemcsak azt foglalja magában, hogy magyarnak valljuk-e magunkat, hanem azt is, hogy magyarként a magyar állampolgárok közösségéhez kötődünk-e, vagy az állam határait átszelő nemzethez.
      A liberális érvelés azt mondja az adófizető magyar polgárnak: lehet, hogy kötődéseid nem terjednek túl a magyar állam határain. Azonban vedd számításba, hogy a határokat nem a térség lakosainak választása alapján húzták meg. Nem az került a határon innenre, aki Magyarországot választotta, s nem az a határon túlra, aki Romániát, Csehszlovákiát, és így tovább. Magyar vagy te is, magyarok ők is, csak neked szerencséd volt, nekik nem. Ők fizetik meg az egykori Magyarország feldarabolásának árát - helyetted is. Ha ez így van, akkor a magyar állam nemcsak érted felelős; értük is felelősséget visel. Köteles erőfeszítéseket tenni azért, hogy határon túli magyarnak lenni ne legyen hátrány, s a kisebbségi helyzetű magyar ugyanúgy teljes életet élhessen, mint te. A te nevedben is - a magyar állampolgárok közösségének nevében - viseli ezt a kötelezettséget. Ez a megállapítás összefér a világnézeti semlegesség elvével.
      A szomszédos államok többségi polgárainak azt mondja a nacionalista érvelés: a magyar nemzet egy és oszthatatlan volt a magyar állam feldarabolása előtt. Joga van hozzá, hogy megőrizze egységét országhatárokon át is. Mi elfogadtuk a határokat - neked viszont el kell fogadnod, hogy a magyar állam jogosultságokat ad a te hazádban élő magyaroknak a nemzet egységének megőrzése érdekében. Ezt az okoskodást még annak a románnak vagy szlováknak sincs oka elfogadni, aki nemhogy magyarellenes nacionalista volna, a hazájában élő magyarokat magával egyenlő honpolgárnak ismeri el. Miért volna joga a magyar nemzetegésznek a határokon túli fennmaradáshoz? - kérdez vissza. Ha a velem egy államot alkotó magyarok az itt élő magyar közösségre szűkítik a kötődésüket, miféle joga marad az "egységes magyar nemzetnek", hogy az én államom felségterületén működő intézményeket hozzon létre, csak azért, hogy hovatartozásukat kitágítsa? Azt mutasd meg nekem, hogy ez magyar ajkú polgártársaim javát szolgálná.
      A liberális érvelés éppen ezzel, a szomszédos államok magyar ajkú polgárainak érdekével érvel. Azt mondja a többséghez tartozó polgároknak: az itt élő magyarok ugyanannak az államnak a polgárai, mint ti, ugyanazok a jogok illetik meg őket. Joguk van hozzá, hogy pusztán azért, mert magyarok, ne szenvedjenek el hátrányt közös hazátokban. Márpedig a kisebbségi helyzet hátrányokkal jár; ezeket a hátrányokat a nyílt diszkrimináció fölszámolása önmagában nem törli el; ahhoz, hogy a kisebbségben élők veletek egyenlő esélyekkel rendelkezzenek, s hogy ezért cserébe ne kényszerüljenek feladni kötődésüket a kisebbséghez, induló hátrányaikat ellensúlyozni kell. Ti magatok is áldozatot kell vállaljatok ennek érdekében - nem ellenezhetitek, hogy a magyar állam is vállalja a maga részét.
      Végül a demokratikus államok közösségét is a liberális érvelés tudja megszólítani. A nemzetközi jog ismer nemzeti, etnikai kisebbségeket; elismeri, hogy a kisebbségi helyzet eleve induló hátrányokat rejt magában, s hogy ezeket nem minden esetben lehet az egyénekhez telepített jogokkal ellensúlyozni - egyszóval, elismeri, hogy a kisebbségvédelemnek szüksége van a kollektív jogok eszköztárára is. De ettől a kisebbségi kollektívum nem válik az egyénhez hasonló, végső jogalannyá. Az egyén jogait azért kell védeni, mert önmagáért fontos, hogy az ember szabadon, méltóságban, másokkal egyenlő személyként vezethesse életét. A kollektívumokat - ha ez indokolt - azért kell jogokkal felruházni, hogy tagjaik, a hús-vér emberek szabadon, méltóságban, egyenlő személyként élhessék életüket. A demokratikus államok közössége nem ismer ezen túlmenő kollektív jogokat; a nemzeti kollektívumok önérdekére hivatkozó okfejtést nem fogadja el.
      Vegyük most e belátások birtokában szemügyre a preambulumban megfogalmazott célokat.

A célok értékelése

A három fordulat közül a második a legkönnyebben értelmezhető. A Magyarország határain kívül rekedt magyarok kisebbségi helyzetben élnek; a kisebbségi helyzetű egyéneknek joguk van hozzá, hogy többségi társaikkal egyenlő esélyeik legyenek a boldogulásra; ezért induló hátrányaikat ellensúlyozni kell; ebben a feladatban az anyaország is felelősséget vállalhat, amíg intézkedései tiszteletben tartják a kisebbség saját államának szuverenitását. Nevezzük az így értelmezett célt a hátránykiegyenlítés céljának.
      A harmadik fordulatot, "a nemzeti azonosságtudat biztosításá"-t szintén viszonylag könnyű értelmezni. Az, hogy valakinek magyar az anyanyelve és az anyanyelvi kultúrája, még nem foglalja magában, hogy az illető magyarként azonosítja magát. Az azonosulásnak egyébként is fokozatai vannak, erősebb vagy gyengébb lehet. Márpedig a kisebbségi helyzet polarizálja az azonos anyanyelvű és kultúrájú emberek sokaságát. Egy részükből dacos azonosságigényt vált ki; minél nagyobb nyomás nehezedik a kisebbségre, annál eltökéltebbet. Másokat viszont elbizonytalanít. Ők könnyebben aszszimilálódnak a többséghez. Ez a kettéválás fenyegeti a kisebbség öntudatos részét, mert az ingadozó külső gyűrű folyamatos leolvadása rontja a teljes értékű kisebbségi lét demográfiai feltételeit. Védhető kívánság, hogy a magyar állam ösztönözze a kisebbségi öntudat erősödését, fékezve a kisebbségi népesség leolvadását, s ezáltal javítva a kilátásokat azok számára, akik a megmaradást választják. Az identitásmegőrzés céljának nevezném ezt a célkitűzést.
      Keményebb dió a preambulumban foglalt célmeghatározás első fordulatának értelmezése (a törvény biztosítani kívánja "a szomszédos államokban élő magyaroknak az egységes magyar nemzethez való tartozásá"-t). Ez azonban mást és mást jelent, attól függően, hogy mit kell "egységes magyar nemzet"-en értenünk.
      Az egyik értelmezésben az "egységes magyar nemzet" kifejezés egy nyelvi és kulturális közösségre utal. Azoknak az összességét jelöli, akik a magyar nyelvet tekintik a saját nyelvüknek, a magyar kultúrát a saját kultúrájuknak, s akik ezen az alapon magyarként határozzák meg önmagukat és egymást. Ebben az értelmezésben a magyar nemzet egysége azt jelenti, hogy a magyar nyelv és kultúra földrajzilag és politikailag elkülönült hordozói (a magyarországi, romániai, szlovákiai magyarok és így tovább) a régióban élő magyarok összességével azonosulnak. Az első fordulatban megfogalmazott cél, így értelmezve, abban áll, hogy a törvény fékezze a kifelé irányuló asszimilációt és erősítse meg az egész - nyelvi és kulturális szempontból összetartozó - magyar népességre irányuló lojalitást. Ezt a célt úgy nevezhetjük: a kulturális nemzet fenntartásának célja.
      Másik olvasatában "az egységes magyar nemzet" nem csupán kulturális, hanem egyszersmind politikai képződményt jelent. Ha a térségben élő magyarok "lélekben" többé-kevésbé összetartoznak is, attól még nem alkotnak egységes nemzetet. Az "egységes magyar nemzet" csak azáltal válik élő valósággá, hogy politikailag is újfent egységesül. A feladatot ebben az olvasatban a magyar nemzet politikai széttagoltsága adja. Méghozzá nem közvetve, nem a kisebbségi helyzet hátrányain keresztül, hanem közvetlenül, azért, mert nemzet és állama úgymond elválaszthatatlanok.
      A politikai értelmezés közjogi kapcsolatot feltételez a térségben élő magyarok és a magyar állam között. Ezt a kapcsolatot a törvény nem a magyar állam területi joghatóságának kiterjesztése útján teremti meg. Személyekkel teremt közjogi kapcsolatot, függetlenül attól, hogy államunk területi joghatósága kiterjed-e rájuk. S ezáltal a térségben élő magyarokat egymással is közjogi viszonyba hozza. A törvény ugyanannak a jogi kategóriának tagjává teszi a szlovákiai, ukrajnai, romániai, jugoszláviai, horvátországi és szlovéniai magyart: valamennyien rendelkeznek a joggal, hogy kérjék és megkapják a külhoni magyar státust. A célt, hogy egy ilyen közjogi struktúrát hozzanak létre, a politikai nemzetegyesítés céljának nevezném.
      Sem a törvény szövegéből, sem a körülötte zajló vitából nem derül ki egyértelműen, hogy melyik olvasat felel meg a jogalkotó szándékának. Amikor a román miniszterelnök levélben követelte Orbán Viktortól, hogy a preambulumból töröljék egyebek közt az "egységes magyar nemzet"-re tett utalást, a válasz úgy szólt, hogy ez szükségtelen, hiszen "a törvény a "nemzet" kulturális felfogására alapoz". Amikor azonban ugyanez az Orbán Viktor a hazai közönség számára értelmezte a törvényt, egészen más szellemben fogalmazott: "Nyolcvan éve várunk arra, hogy létrejöhessen egy jogi értelemben is létező kötelék a magyar nemzet egymástól elszakított részei között."
      A kulturális nemzetfenntartás célja lefordítható az egyének érdekeinek nyelvére; úgy is értelmezhető, mint a kisebbségi helyzetű egyének javát szolgáló eszköz. Ha a magyar nemzeti identitás helyét több kisebbségi magyar identitás venné át, akkor valószínűleg minden egyes kisebbség nehezebben állna ellen az asszimilációs nyomásnak, ez pedig megnehezítené azok helyzetét, akik magyarként kívánnak a hazájukban élni.
      Megindokolható-e hasonló módon a politikai nemzetegyesítés célja is? Kétségtelen, ha minden magyart jogi és politikai kötelék fűzi a magyar államhoz, akkor mindenki számára könnyebb megmaradni öntudatos magyarnak. A jogi és politikai kapcsolatok kiépítése azonban többet feltételez, mint a kulturális nemzet megőrzése. A kulturális nemzet megmaradásáért anélkül is tenni lehet, hogy ez a szomszéd államok szuverenitását bármi módon kérdésessé tenné. A politikai nemzetegyesítés programjáról ez nem állítható. A magyar állam nem teremthet a szomszédos országokban élő s ott állampolgársággal rendelkező emberekkel közjogi kapcsolatot államuk előzetes jóváhagyása nélkül. Ha ezt mégis megteszi, akkor olyasvalamit cselekszik, amire nem a kedvezményezett emberek segítéséhez van szükség, hanem a saját pozíciójának megváltoztatásához.
      De hisz nincs olyan állam a szomszédságunkban, mely önként beleegyezne "a magyar nemzet politikai újraegyesítésébe"! Valóban nincs. A tanulság azonban nem az, hogy a célt csak így, kész helyzetet teremtve lehetett elérni. A tanulság az, hogy a politikai nemzetegyesítés célját nem lett volna szabad napirendre tűzni.
      Ám mielőtt közelebbről megindokolnánk ezt az állítást, vizsgáljuk meg, vajon a többi cél számára legitim eszköz-e a státus létrehozása.

Az eszköz: előnyök és hátrányok

Ha egy jogintézmény céljai legitimek, akkor magának az intézménynek a legitimitása attól függ, hogy hatékonyan szolgálja-e mögöttes céljait, s hogy eközben nem sért-e más érdekeket, melyeket az állam köteles tiszteletben tartani. Lássuk hát, hatékony megoldás-e a "magyarigazolvánnyal" járó státus megteremtése. Remélhetők-e előnyök a státusteremtéstől, és számolni kell-e hátrányos mellékhatásokkal. Az előnyökön kezdem.
      Az állam kétféleképpen támogathatja a kisebbségi helyzetű magyarokat. Az egyik lehetőség az, hogy a támogatást nem állami szervezeteknek juttatja, s azok vagy tovább osztják, vagy közvetlenül felhasználják a rendelkezésükre bocsátott összegeket. A másik lehetőség, hogy a támogatás szervezetek közvetítése nélkül jut el a címzettekhez, akik maguk hús-vér egyének (esetleg családok). Vannak kisebbségi igények, melyek csak szervezett cselekvés útján elégíthetők ki - ezek megvalósulását nem is lehet az egyéneknek címzett juttatás útján előmozdítani. De szükség lehet olyan támogatásokra is, melyek végső címzettje az egyén. Ezekben az esetekben a szervezetek közbeiktatásának komoly hátulütői vannak. Egyrészt sok ember van, akit a köztes szervezetek egyszerűen nem érnek el. Másrészt ha elérik is a reménybeli címzettet, a közvetítők arra használhatják ki helyzetüket, hogy tetszés szerint válogassanak az igénylők között; előnyt adhatnak saját embereiknek, klientúraépítésbe foghatnak. Ezek jól ismert, komoly hátrányok; kiküszöbölésük kézenfekvő módja, ha az állam közvetlenül az egyénnek nyújt támogatást, aki ezt alanyi jogon igényelheti.
      Továbbá annak, aki hovatartozásában elbizonytalanodik, szimbolikus megerősítésre is szüksége van. S a státus megteremtése nem csupán jogtechnikai eszköz a támogatások célba juttatására, hanem ilyen szimbolikus gesztus is egyben. Aki a "magyarigazolványt" kiváltja, mintegy megerősíti nemzeti kötődését. Kedvező esetben sokan teszik meg ezt a lépést az ingadozók közül, s akkor a törvény hathatósan járult hozzá a magyar identitás megerősítéséhez.
      Vessünk most egy pillantást a hátrányokra. Ezek mind ugyanarról a tőről fakadnak. A státus nem általában a magyar kulturális közösséghez, hanem a magyar államhoz köti alanyát, s nem "lelki" szálakkal: jogi kötelékekkel. Ez óhatatlanul aggályokat ébreszt annak az országnak többségi polgáraiban és állami vezetőiben, melynek kisebbségi polgáraira a törvény hatálya kiterjed. Az aggodalmak, gyanakvások és kételyek pedig számos nem kívánt mellékhatással fenyegetnek.
      Erősödik a kisebbséggel szembeni bizalmatlanság a mindennapi élet színterein. Fűtőanyagot kap a politikai magyarellenesség. A magyar szervezetek védekezésre kényszerülnek, mozgásterük beszűkül. A magyar állam cselekvési lehetőségei is romlanak. A státustörvény kiváltotta az Európai Unió rosszallását. Megzavarta viszonyunkat azzal a két szomszédunkkal - Romániával és Szlovákiával -, ahol a legtöbb magyar él.
      Ezekkel a hátrányokkal kell a törvénytől remélt előnyöket összevetni. Ami a "magyarigazolványhoz" kötődő támogatások várható hasznát illeti, ez nem tűnik túlzottan jelentősnek. A kedvezmények egy része - a munkavállalási, orvosi ellátási kiváltságok - nem segíti az anyanyelv, az anyanyelvi kultúra vagy a Magyarországhoz fűződő kapcsolat ápolását, és egyébként sem jelentős. Ha ezeket félretesszük, marad az ingyenes könyvtárlátogatás, a kedvezményes múzeumlátogatás, utazási kedvezmény Magyarországon, némi pénzügyi segítség a magyar iskolába járó gyerekek családjának a szülőföldön. Szerény hozadék.
      Komolyabb előny volna az igazolvány puszta birtoklásának identitásmegerősítő hatása - feltéve, hogy valóban sok ingadozó váltja ki a dokumentumot. De az elmérgesedett légkörben éppen ez válik rendkívül valószínűtlenné. A gyanakvás viszonyai közt az igazolvány igénylője úgy érzi, komoly kockázatot vállal - s erre minden valószínűség szerint épp azok lesznek kevéssé hajlamosak, akiknek szükségük volna rá, hogy identitásukban megerősödjenek. Könnyen lehet, hogy a "magyarigazolvány" nem csökkenti, hanem növeli és szimbolikusan is megjeleníti a kisebbségi közösség kettészakadását.
      A mérleg a legjobb indulattal sem minősíthető pozitívnak. S még nem vizsgáltuk meg közelebbről a kérdést, hogy a törvényhozó csak taktikai hibát vétett-e, csak a szomszédok érzékenysége iránt volt-e tapintatlanul közömbös, vagy olyan érdekekbe gázolt, melyek a nemzetközi jog oltalmát élvezik.
      A jelenlegi kormány álláspontja szerint a szomszéd államok jogos érdekeit nem érte sérelem. A törvénynek úgymond nincs területen kívüli hatálya. A magyar állam a saját területén ad kedvezményeket a szomszéd országokban élő magyaroknak; ez magyar belügy, más államokra nem tartozik.
      Kénytelen vagyok leszögezni, hogy ez nem igaz.

A törvény és a szomszéd államok szuverenitása

A törvény kijelöl egy kört a szomszéd államok polgárainak összességén belül - a magyar nemzetiségűeket és hozzátartozóikat -, akik pusztán e meghatározás alapján jogot szereznek arra, hogy Magyarországon különféle támogatásokat vegyenek igénybe. Felhatalmazza a magyar hatóságokat, hogy adatokat gyűjtsenek és tároljanak a szomszédos országok lakosairól, nevezetesen azokról, akik a státusba vételt kérik. Személyazonosításra alkalmas igazolvány kiállításáról rendelkezik, melyet a szomszéd országok lakosainak egy része kap meg. Ezek az intézkedések akkor is az érintett államok jóváhagyását igényelnék, ha végrehajtásuk elejétől a végéig a magyar állam területén zajlanék.
      De mi következik ebből? Az egyik lehetséges válasz úgy szól, hogy egyetlen állam sem rendelkezhet olyan ügyekben, melyek egy másik állam joghatósága alá tartoznak. Az ilyen lépés a szuverenitás megsértésének számít, amit tilt a nemzetközi jog. A státustörvény olyasvalamit próbált meg, ami eleve megengedhetetlen.
      A másik lehetséges válasz szerint egyetlen állam sem rendelkezhet egyoldalúan olyan ügyekben, melyek egy másik állam joghatósága alá tartoznak. Azonban bármely állam felhatalmazhat bármely más államot, hogy a saját joghatósága alá tartozó ügyekben rendelkezzék. Egy állam szuverenitását nem korlátozhatja egy másik állam. De bármely állam korlátozhatja a saját szuverenitását akár az államok tágabb közössége, akár egy állam fölötti politikai intézmény, akár egy másik állam javára.
      Nehéz volna vitatni, hogy az a válasz, mely szerint a szuverenitás még a szuverén állam önkéntes beleegyezésével sem korlátozható, téves. A II. világháború utáni történelem egyik legfeltűnőbb sajátossága, hogy az államok önkéntes önkorlátozásával létrehozott állam fölötti intézmények és közösségek egyre kiterjedtebb és egyre sűrűbb szövésű hálót terítenek a világra. Minél több nemzetközi szervezetben társulunk a szomszédainkkal, annál jobbak az esélyek arra, hogy a kétoldalú kapcsolatokban is kölcsönösen korlátozzuk a szuverenitásunkat.
      A szuverenitás tehát egyfelől korlátozható, másfelől azonban egyoldalú döntéssel, kívülről korlátozni nem lehet. A szomszéd országokban élő magyarok jogi státusát nem módosíthatja a budapesti Országgyűlés - kivéve, ha az általa hozott törvény egy államközi szerződést cikkelyez be, vagy előzetes államközi egyezmény felhatalmazásával születik.
      A magyar állam válaszút előtt áll. Ha továbbhalad a státustörvény útján, teljesen elszigeteli magát a régión belül, és kockára teszi csatlakozásunkat az Európai Unióhoz. Ha ezt nem akarja, vissza kell térnie az alapszerződések által kijelölt útra.
      Ez a magyar liberálisok számára evidencia. Én azonban azt állítom, hogy az ésszerűen gondolkodó nacionalistáknak ugyanerre a belátásra kell jutniuk.

Együttműködés vagy elzárkózás

Az 1989 utáni magyar külpolitikának két szilárd sarktétele van. Aki bármelyikkel nyíltan szembefordul, kiiratkozik a kormányképes politikai tényezők közül. Az első úgy szól, hogy a szovjet világrendszer összeomlása után Magyarország számára nincs más alternatíva, mint csatlakozni a demokratikus államok közösségéhez. A második az előbbiből következik. Új szövetségeseink hallani sem akarnak Magyarország határainak módosításáról. Minden magyar kormánynak abból kell kiindulnia, hogy az adott országhatárok kétségbevonhatatlanok.
      Liberális szemszögből nézve ez a fejlemény kedvező. A liberálisok nem hisznek abban, hogy az immár nyolc évtizede fennálló határok újbóli módosítása megnyugtató rendezéshez vezetne. Nyolcvan évvel a határok meghúzása után már csak azon az alapon remélhetünk méltányos megoldást a magyar kérdésre, hogy őszintén és komolyan elismerjük a status quot. Ebből pedig az következik, hogy a szomszédos országokban élő magyarokat nem csupán magyarnak - s ennyiben hozzánk tartozónak - tekintjük, hanem például romániai honpolgárnak - s ennyiben az ottani honpolgárok összességéhez tartozónak - is. Ha pedig így van, akkor a kisebbségi sorba került magyarok helyzetét egyetlen módon lehet tartós és méltányos módon rendezni: úgy, hogy a saját hazájukban a honpolgárok közösségének egyenrangú, befogadott részeseivé válnak.
      Ezzel az állásponttal nem könynyű érzelmileg azonosulni. A kisebbségi magyarok mai problémái igazságtalan békediktátumokból erednek. A két háború között a kisebbségi magyarság valamennyi szomszéd országban félreszorítandó elem volt, hátrányt szenvedett az élet szinte minden területén. A kommunizmus évtizedeiben módszeres beolvasztási politikának esett áldozatul. A szovjet világrendszer összeomlása után egyfelől roppant lehetőségek nyíltak meg önszerveződése előtt - másfelől a kommunizmus eltűnése nyomán keletkezett ideológiai vákuumba majdnem mindenütt benyomult a militáns nacionalizmus, melynek a magyar etnikum lett a természetes céltáblája. Nem csoda, hogy a közeledés politikáját sokan nehezen teszik magukévá. Ők adják a magyar nacionalista gondolkodás természetes közönségét.
      A nacionalista jövőképben a kisebbség külön testként szervezi meg magát az államon belül; nem köt szövetségeket a többség szervezeteivel s kivált nem képviselteti magát semmilyen kormányban; a sérelmekre sorainak szorosabbra zárásával válaszol; nem ott keres magának politikai hazát, ahol él, hanem a virtuális magyar hazába igyekszik visszatalálni.
      A hivatalos magyar kormánypolitika szintjén a liberális politikának az alapszerződésekkel elindított folyamat felel meg; a nacionalista politikának pedig az egyoldalú aktussal meghozott státustörvény.
      Csakhogy a státustörvény még hatályba sem lépett, máris megbukott.
      Kudarca látványosan bizonyítja, hogy a bezárkózás és elkülönülés politikája tarthatatlan. A jobboldali magyar kormány tüntetően ignorálta szomszédait, akikkel végül mégis tárgyalni kényszerült. A kapkodva tett engedmények árán talán megvásárolhatja a jóváhagyást a státustörvény névleges fenntartásához. De ha ily módon esetleg sikerül is feledtetnie megalázó külpolitikai vereségét, ő maga egy percre sem feledkezhet meg róla, hogy az Orbán-Nastase-megállapodástól fogva gúzsba van kötve a keze. Még egyszer nem kísérelheti meg, hogy egyoldalú döntéssel olyan szabályokat alkosson, melyekről a szomszédok alapos okkal állítják, hogy területen kívüli hatályúak.
      Nemcsak a magyar állam érkezett válaszút elé, hanem a magyar nacionalizmus is. Ha folytatni próbálja a státustörvény kalandját, szembe kell fordulnia az Európai Unióhoz való csatlakozás céljával. A mai világhelyzetben ezt lehetetlen végrehajtani a nacionalista jobboldal egészének kompromittálódása, félreszorulása nélkül. Ha a politikai közép megszólítására ma még képes nacionalisták nem vállalják a marginalizálódást, akkor nekik maguknak is le kell vonniuk a csőd tanulságait. Ez nem teljesen lehetetlen.
      Amikor a nacionalista jobboldal először 1990-ben, majd 1998-ban kormányra került, egyfelől sok ellenszenves hagyományt felmelegített: kultuszt csinált a Horthy-korszaknak, elővette a magyar neobarokk áporodott díszleteit és jelmezeit, és ami a legnagyobb baj, sem érzelmileg, sem politikailag nem határolódott el a szélsőséges - irredenta és antiszemita - nacionalizmustól. Így hát a státustörvény kalandja nem volt véletlen. De másfelől a jobboldal tanult is 1989 óta. Megtanulta, hogy a demokratikus államok közössége nem tűri a határrevízió nyílt emlegetését, viszont sikerrel mozgósítható a kisebbségvédelem célkitűzése mellett. Megtanulta, hogy a határon túli magyarok ügyét az egyéni és kollektív jogok fogalmaiban célszerű előadni. Elindult azon az úton, melynek a végén a közeledés és együttműködés szomszédsági politikája van. A liberálisok véleményem szerint helyesen teszik, ha meglátják és értékelik ezt a haladást, akkor is, ha közben rámutatnak - ez a dolguk - a felemásságokra és visszaesésekre.
      A státustörvény kalandja a legsúlyosabb a visszaesések sorában. De nagy tévedés volna feltételezni, hogy az Orbán-kormánynak az EU provokálása volt a célja. Ha kész lett volna vállalni az összeütközést az Unióval, akár a külhoni magyar állampolgárság intézményét is törvénybe foglalhatta volna; tudjuk, a Magyarok Világszövetsége ezt követelte tőle. A kormány inkább a jóval kevesebbet jelentő "magyarigazolványt" adta. Abban a hiszemben helyettesítette be a külhoni magyar állampolgárságot a "magyarigazolványhoz" társított státussal, hogy olyan megoldást talált, mely kielégíti saját konstituenciáját, és közben a nemzetközi jog követelményeinek is megfelel.
      Helyesen érzékelte, hogy a jövő a nemzeti szuverenitást korlátozó és keresztező jogintézményeké. Azonban súlyosan tévedett, amikor azt hitte, hogy az új világrendben a szomszéd államok joghatóságát átfedő státus létrehozása magyar belügy lehet.
      Képes lesz-e korrigálni tévedését? Egyelőre makacsul megy tovább az elszigetelődés útján. Amikor ezt írom, Magyarország már a visegrádi négyek közt is magára maradt. A státustörvény kalandja a szélsőjobb kormányképtelen álláspontja felé tolja a kormányra jutott jobboldalt. A magyar állampolgárok közösségének és a tágabb magyar közösségnek azonban nem az az érdeke, hogy a jobboldal hosszú időre kizárja magát a kormányzás lehetőségéből. A magyar nemzeti érdek az, hogy a kormányok váltsák egymást, az állam pedig kormányról kormányra szilárdan kövesse az alapszerződések politikáját.

Cikkünk egy nagyobb tanulmányt foglal össze. A teljes szöveg a Beszélő 2002. márciusi számában jelenik meg.

SERES LÁSZLÓ:

Hallgatólagos csapda

Az a tény, hogy a Lungo Drom belépett a Fidesz vezette polgári szövetségbe, történelmi súlyát tekintve csak kicsit jelentősebb annál, hogy Svájc hamarosan az ENSZ tagja lehet. Történt bármi feltűnő? Nem történt. A fő különbség talán az, hogy Svájc jogi és legitimációs szempontból egyértelműbb entitásként csatlakozik egy nagy fantomszervezethez, mint a Farkas Flórián vezette szervezet a polgári koalícióhoz, különben is, a kis alpesi országban van némi hagyománya a demokráciának, a Lungo Drom azonban erősen kétséges módon lett az Országos Cigány Önkormányzat (OCÖ) vezető ereje. Svájc mellett szól az is, hogy az ENSZ-ben nem beszél majd az egész emberiség nevében, ahogyan Farkas Flórián fog majd az egész magyarországi roma társadalom nevében beszélni, ha feláll a Fidesz-MDF-Fidelitas-MKDSZ-Lungo Drom szövetség, és a biodiverzitás jegyében Farkas lesz a Miniszterelnöki Hivatal Cigány- és Strigaügyi Koordinációs Referatúrájának első embere.
      A széles polgári szövetség azonban mostan megbicsaklott: gépezet került a homokba.
      Történt ugyanis, hogy a Romaversitas-Láthatatlan Kollégium rendezvényén a Lungo Drom második embere, az OCÖ alelnöke, a Fidesz-MDF fővárosi listáján induló Raduly József mintegy negyven egyetemista (ld. még: tanú) előtt kijelentette: ha a Fidesz netán a MIÉP-et is bevonná egy választási megállapodásba, ők bizony felmondják azt. Arra a kérdésre, hogy miért pont a Fidesszel állapodtak meg, Raduly azt mondta, azért, mert "a cigányság vonatkozásában csak ez a párt tett jót", amely tényt sokan sejtettek, de soha ilyen megvilágosodásszerű, kitörő erejű kijelentésben nem manifesztálódott. A reakciók azonban még ezt a kijelentést is túl tudták szárnyalni. Osztojkán Béla Lungo Drom-szóvivő "elhamarkodottnak és megalapozatlannak" minősítette Raduly kijelentését, amelyet "magánvéleménynek" nevezett, Farkas Flórián pedig közölte, "nem hangzott el ilyen kijelentés", amelyet negyven ember (köztük: a Roma Sajtóközpont tudósítója) hallott, de ő nem, mert hogy nem volt ott. Radulynak kifejezetten szerencséje van: ma már nem jön érte nagy fekete autó, egyik Lungo Drom-vezető sem mondja azt, hogy "Raduly, ki az a Raduly?", a neve egyszerű, belső trockista bomlasztóként kerül majd be a Polgári Szövetség Nagykönyvének történelmi lábjegyzetei közé.
      Nem teljesen érdektelen a másik, párhuzamos vonulata ugyanennek a polgári történetnek, hogy Bognár László, a Ma Is Érdemes Provokálni párt (MIÉP) alelnöke, az FTC-Fotex etnikai szakértője elkezdte pedzegetni azokat a területi igényeket, amelyekre ők a békéért cserébe igényt tartanának, ha véletlenül a sors úgy hozná, hogy. A sors persze nem fogja úgy hozni, a legelvetemültebb SZDSZ-es/PaDöDö-s lufieregető sem tételezi fel, hogy a MIÉP kormányzó pozícióba kerülhet hivatalos koalíció keretében, ámde mégis, ki tudja, nem hoz-e az április kisebbségi Fidesz-kormányt, amelynek támogatásáért egy hungarista párt megkérheti az árát. Lám, a Washington Post is arról ír, hogy Orbán "hallgatólagos szövetségre lépett az antiszemitákkal", ki ne akarná a hallgatás végét? A MIÉP lapzártakor a következőkre tartana igényt: oktatási vagy kulturális miniszteri poszt, Kincstári Vagyoni Igazgatóság vagy Állami Számvevőszék alelnöksége, Magyar Nemzeti Bank alelnöksége. Az érdekes az, hogy ezt a nyilatkozatot is azonnal lelőtte pártjának szóvivője: Bognár nyilatkozata "tévedés" és "magánvélemény" - nyilatkozta a Magyar Hírlapnak a Győri Béla nevű tévedés.
      Két ember, két magánvélemény. Az első attól fél, ami a másik egyetlen reménye: hogy a polgárok valamilyen formában összeállnak a hungaristákkal. Kettőjük közül melyiküknek van több vesztenivalója? A romának, mint mindig.
      Farkas Flórián úgy vitte be szervezetét a Fidesz dominálta választási szövetségbe, hogy nem érdekelte: milyen társadalmi jövőképet, milyen család- és adópolitikát, milyen egészségügyi rendszert, milyen kormányzati rendszert, milyen demokráciát, milyen szabadságjogokat képzel el a Fidesz-MPP, mindez köszönőviszonyban van-e az általa több-kevesebb legitimációval képviselt cigányság aktuális helyzetével, Fidesz-győzelem esetén várható-e bármilyen garantált változás az iskolai és munkavállalási apartheid kérdésében, az intézményesített tömegnyomor kérdésében?
      Az ambiciózus, a Hazafias Népfronttól az MDF-, MSZP- és Fidesz-kormányig minden létező hatalmat kiszolgáló Farkas Flóriánnak olyannyira fontos volt a Fidesz szövetsége ("Lungo Dromként léptem a koalícióba. És nem olvadtunk be. Partnerként szálltunk síkra." 168 óra, 2002, 9. sz.), hogy azt sem gondolta végig, melyik is lehet az a párt, amelyik helyzeténél fogva helyzetbe kerülhet egy Fidesz-kormány külső megtámogatására? És hogyan is lesz az, amikor a gazdasági életterező miniszterelnök, a kétkamarás parlamentet támogató MDF, a fehér, felső középosztálybeli családokat preferáló kereszténydemokraták, a pártok külföldi kampánysegítségét elutasító Fidelitas polgári kormánya esetleg kénytelen lesz engedményeket tenni a szalonképtelen polgárok pártjának? Hogyan kormányozzunk a hungaristákkal úgy, hogy az csak ráutaló magatartásnak nézzen ki? Nem olvadunk be, csak partnerként szállunk síkra?
      Rövid kitérő: igazságtalanság lenne a Fideszt csak azért elmarasztalni, mert szövetséget kötött egy nagy romaszervezettel. Bármilyen opportunista motivációból is, de megtette, ezzel szemben az MSZP ilyen megállapodást nem kötött, gesztusokat nem tett, Horváth Aladárnak például esélyt sem adott a listáján; az SZDSZ pedig indít egy, azaz egy öntudatos roma politikusnőt, Kozma Blankát, mégpedig az országos lista nyilván hihetetlenül reményteljes 29. helyén (az első 28 hely az eddigi unalmasaknak van fenntartva).
      "A Lungo Drom rendkívül korrekt partner. Bármi lesz is a választások végeredménye, kitartunk koalíciós társunk mellett" - nyilatkozta Farkas, szöges ellentétben szóvivőjével, Osztojkán Bélával, aki legalább pontosan tudja, mekkora gázra utalt Raduly József elszólása. Mint a Népszabadságnak elismerte, a MIÉP kormányra jutása kedvezőtlen lenne a magyarországi cigányság számára, "a Fidesszel szövetséges Lungo Drom csapdába kerülne," mégpedig a hallgatólagos szövetség csapdájába, amelybe ők sétáltak be önként, dalolva, pénzért, posztért, listás helyért. A deal a következő: Pokorni Fidesz-elnök ígér ösztöndíjakat, továbbtanulást, munkahelyteremtést, teljes foglalkoztatást, ilyeneket, cserében Farkas "300 ezer romát visz buszokkal a Fideszre szavazni" (Hetek, 2002. márc. 1.).
      Bármi lesz is tehát a választások végeredménye, a polgári együttműködés szilárdan áll, győzelem esetén pláne, legfeljebb néhány fideszroma politikus kénytelen megismerkedni a kognitív disszonancia működésével. Nem is olyan rossz az a MIÉP, halljuk majd tőlük, jó, kicsit szélsőségesek, de hát szólásszabadság van. Nekünk se tetszik Trianon, isten tudja, hány cigányt szakítottak el akkor a nemzet testéből. Mi is főállású anyaságot akarunk, mint a MIÉP, legfeljebb majd megkérdezzük tőlük, hogy ha a programjukban azt írják, "a főállású anyaság követelményeinek igazolásakor semmilyen faji, vallási megkülönböztetést nem szabad alkalmazni", akkor hogy értik azt, hogy "de a gondos nevelés, a tisztaság és egészség követelményeitől nem lehet eltekinteni". Az antiszemitizmus nem a mi problémánk, az a zsidók dolga, "a cigányellenesség is rágalom", na tessék, ők maguk írják ezt, különben is, a MIÉP-et "mindenféle fajgyűlölet, megkülönböztetés akadályozná alapvető célja, a magyarság megmaradásának elérésében", és hát mi cigányok is ezt akarjuk. Erős, öntudatos magyarság a célunk, amelyet nem is szeretnénk zavarni állandó hőzöngésünkkel, emberi jogi meg egyéb zámolyos sztorijainkkal. Heraus mit uns.

ÉLET

A helyzet napról napra egyszerűbb. Hogy csak a legutóbbi hétvégét említsem, Mátyásföldön bombariadó miatt csak késve kezdődhetett el néhány jobboldali újságíró műsoros estje. A telefonálót még nem kapták el, a rendőrség egyszerűen nem veszi magának a fáradságot, pedig ha venné, szépen besétálna a Köztársaság térre és lefülelné Kovács Lászlót, akinek a füléhez szorítva a kérdéses időpontban többen is láttak mobiltelefont.
      A kommunisták nem tréfálnak. "Beigazolódtak a Fidesz-alelnök Kövér László szavai: a striga itt van közöttünk." Ezt nem én mondom, hanem Bartha László szegedi polgármester mondta abból az apropóból, hogy még tavaly ősszel egy vásárolni induló nyugdíjas asszony három darab (!) kézzel írott, botrányos helyesírással papírra vetett, uszító jellegű röplapot talált a háza előtti porban, s a felhívás szerint a közértből visszajövet jobboldali politikusokat kellett volna meggyilkolnia.
      Szerencsére nem tette, igaz, a közért is zárva volt.
      Három darab primitív röplap is elég azonban a fideszes polgármesternek ahhoz, hogy a száznyolcvanezres város strigatűzfészekké váljék, és Kövér szónok minden szava autentikus legyen. Fel lehetne tenni a kérdést, hogy Szeged város polgármestere normális-e egészen, ám ez a mai bírósági gyakorlat szerint 160 ezer forintba kerül.
      Jó, Budapest az más. Angyalföldön elvertek egy miépes képviselőt, s másnap már az egész jobboldal, Kövértől kezdve Orbánon át Csukáig furkósbot-politikáról beszélt, a szónokok bézbólütőt adtak minden ellenzéki politikus kezébe, sőt, kiderült, hogy pornómagazinok szerkesztését is átvették a kommunisták, amennyiben két borotvált muff közé egy miniszterelnökről szóló pozitív riportot csempésztek be.
      Egy miépes képviselőt megütnek, s még az se biztos, hogy bézbólütővel, az országos rendőrkapitány levelet ír a szocik elnökének, hogy "az MSZP érintettsége az ügyben nem merülhet fel", ennek ellenére az egész Fidesz-vezérkar és apparátusa MSZP-akcióról beszél; eddig csak a bíróságok ítéletére tojtak, most már a rendőrség is gittegylet a szemükben. Szerencsétlen Bencsik András, a Demokrata főszerkesztője - akit ha ombudsman vizsgálna meg, megállapíthatná, hogy a szellemi sérültek egyáltalán nincsenek jogaikban és mozgásukban akadályozva ebben az országban - nemrég azzal állt elő a lapjában, hogy két ittas ember összeverekedett a kocsmában, az egyiket meg is késelték, aminek egyértelműen az MSZP státustörvénnyel kapcsolatos magatartása az oka. Ahogy az lenni szokott. Most állítólag Bencsik családját is megfenyegették, nos, ezután szerinte bármi történik velük, az a kommunisták lelkén szárad.
      Mi ez az ország? Hülye?
      Annál azért picit bonyolultabb a helyzet: hétvégén ugyanis Erzsébetvárosban MSZP-irodát festettek össze, és igen csúnya szavakat fújtak a kirakatra. Na most kik lehettek az elkövetők? Mert mi van akkor ugyebár, ha maga az MSZP képviselőjelöltje fújta szét a fél várost és önnönmagát is, azt a látszatot keltve, hogy a gyűlölet nem ismer határokat odaát. Lehet benne valami, a Pannon rádió szerkesztője ugyanis elmagyarázta a tévében, hogy amikor a felhívásukra zsidózni meg cigányozni meg buzizni kezdenek a betelefonáló hallgatók, akkor igen erős a gyanú, hogy a betelefonálók tulajdonképpen provokátorok; zsidók, cigányok és buzik szítanak gyűlöletre saját maguk ellen.
      Teljesen mindegy, hogy mi van, mi történik, hogy egy-egy vizsgálatnak mi az eredménye, itt már ítélet van, ráadásul közakaratilag kimondva. Sőt, már abban sem lehetünk biztosak, hogy például a Kovács főszerkesztő fiókjában lapuló "mocskos bolsevik, meg fogsz dögleni" kezdetű esszét nem maga Kovács főszerkesztő úr írta személyesen, következésképpen, ha bármikor bárkit fölpofoznak, nekünk hazafias kötelességünk őt tovább pofozni, mi több, kissé megrugdalni is, mert lehet, hogy provokatív szándékból pofoztatta fel magát, hogy minket hamis színben tüntessen fel, így árusítva ki az országot.
      Ami viszont engem illet, azért vagyok ilyen ideges, mert most estem le az udvari létráról, valaki lefűrészelte róla a láncot.
      Kicsit gyanús, hogy pont aznap, amikor a spanyol miniszterelnök itt járt, és Orbán Viktor erényeit méltatta.

-mg-

ENDREFFY ZOLTÁN:

Vallások és választások

Ha politikus lennék, két okból is nagy figyelmet szentelnék a vallás- és egyházpolitikai fejezetnek pártom választási programjában.
      Egyrészt mint katolikust közelről érint, hogy 2002-től 2006-ig milyen feltételek között működnek majd a keresztény egyházak és más felekezetek. Másrészt politikusként tudnám, hogy pártom választási eredményei nagymértékben függnek majd programjának ettől a részétől.
      Egyszerű katolikusként azt szeretném, hogy az országban minél több jó ember éljen és üdvözüljön. Igaz, a II. vatikáni zsinat szerint az üdvösséghez nem kell már, hogy valaki római katolikus legyen. Mert az örök üdvösséget elnyerhetik nem katolikusok is, ha őszinte szívvel keresik Istent, és arra törekszenek, hogy teljesítsék az ő akaratát, amelyet lelkiismeretük szavában ismernek fel. De azért az egyház - a mi anyukánk, amely a gyermekei között olyan szentekkel büszkélkedhet, mint Assisi Szent Ferenc, Árpád-házi Szent Erzsébet - minden más intézménynél jobban segítheti az embereket az üdvözülésben. Feltéve, hogy jól működik, a hívei pedig komolyan veszik a zsidókkal közös főparancsolatukat: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat."

Petty

Politikusként azon törném a fejem, hogy tiszteletben tartva az állam világnézeti semlegességét, mit tehetnék a keresztényekért és más felekezetekhez tartozó hívőkért. De nem azért gondolkodnék ezen, és nem azért ígérném meg a választási küzdelemben a támogatásukat, hogy megszerezzem minél több vallásos állampolgár szavazatát. Hanem azért, mert az ország és az emberiség előtt álló óriási feladatok megoldásában sokat várok a keresztényektől, a zsidóktól, a bahájoktól és más vallások híveitől. Ez a reményem azon a nyilatkozaton alapul, amelyet az összes nagy vallás képviselőiből álló testület, a Világvallások Parlamentje fogadott el 1993-ban Chicagóban. Ez kimondja, hogy az emberiség gyötrő problémáit, a kiáltó igazságtalanságokat, a szegények és a gazdagok ellentéteit, a háborúkat és egy új világháború veszélyét, a természeti környezet pusztítását nem oldhatják meg egyedül a politikusok. Vagy másképp fogalmazva: az igazságosságot, a békét és a természeti környezet megóvását csak akkor remélhetjük, ha e célokért száz- és százmilliók küzdenek mindegyik földrészen. A világvallások vezetői által a chicagói konferencián elfogadott Nyilatkozat a világethoszról egyrészt kimondja, hogy a vallások mindig és mindenütt az emberek legerősebb mozgatórúgói voltak. Másrészt megállapítja, hogy tanbeli vagy doktrinális különbségek ellenére etikai téren a vallások között alapvető az egyetértés. Valamennyi nagy világvallás megköveteli például híveitől az aranyszabály betartását: "Amit akarsz, hogy neked tegyenek, te is azt tedd mással!" Ezért e vallások alapján, amelyek a történelemben sokszor ellenségeskedéseket és háborúkat is szültek, kialakítható egy közös világethosz is, egy olyan moralitás, amelynek középpontjában a következő értékek állnak: erőszakmentesség, az élet tisztelete, szolidaritás, igazságos gazdasági világrend, tolerancia, becsületesség, hitelesség, férfi és nő egyenjogúsága és partneri kapcsolata. Ezért rombolás és pusztítás helyett a vallások, az emberek nagyon erős mozgatói elősegíthetik a föld népeinek kiengesztelődését és megbékélését is, mégpedig anélkül, hogy hűtlenné válnának saját hitvallásukhoz és hagyományukhoz.
      Persze csak akkor tehetik ezt, ha az északír katolikusok és protestánsok jó katolikusokká, illetve jó protestánssá; ha az izraeli zsidók jó zsidókká és a palesztin muszlimok jó muszlimmá, ha az indiai hinduk és keresztények jó hinduvá, illetve kereszténnyé válnak.
      Politikusként természetesen tisztában lennék azzal, hogy választási győzelmünk esetén pártomnak és kormányomnak nem a vallások és felekezetek támogatása lenne a legfontosabb feladata. Elsőrendű kötelességei közé tartozna viszont, hogy segítse az állampolgárok közhasznú kezdeményezéseit. Nemcsak azért, hogy ezekkel is számolva a központi költségvetésnek kevesebbet kelljen oktatásra, egészségügyre és kultúrára fordítania. Hanem legalább annyira azért is, hogy a világi és egyházi közhasznú egyesületekben, társaságokban és alapítványokban tevékenykedve az állampolgárok, ezer év elnyomás és szolgasors után, tanuljanak meg végre önállóan kezdeményezni, együttműködni, önmagukat és egymást szervezni, ellenőrizni, ismerkedni a gazdasági és a pénzvilág működésével meg a jogrenddel.
      Tisztelem-becsülöm a bélyeggyűjtők, a horgászok és az agyaggalamblövők szövetségeit, de a civil szervezetek közül hozzám közelebb állnak a vallási egyesületek. Ezek felvirágoztatását nemcsak politikusként tartanám fontosnak, hanem műkedvelő teológusként is. Mert a legkiválóbb mai francia, amerikai és német teológusok szerint a katolikus egyház egyik nagy problémája épp a pápa, a püspökök és általában a papok túlzott hatalma az egyházban, illetve a laikusok, a világi hívek, főképpen pedig a nők háttérbe szorítása, másodrendű egyháztagokká való lefokozása. Bolhát tettek a fülembe ezek a teológusok. Bár kompetens módon nem tudok állást foglalni ebben a súlyos egyháztani kérdésben, egyvalami azonban nekem is feltűnik az evangéliumokban. Jézus sehol sem beszél egy új vallásnak, a kereszténységnek az alapításáról, sem pedig pápáról, püspökökről, papokról, klerikusok és laikusok, férfiak és nők mint Isten első- és másodrendű gyermekei megkülönböztetéséről. Csak azt kívánja tanítványaitól, hogy őt kövessék isten- és emberszeretetében. Ami nem csekélység. De a civilek, a világi hívek nem kevésbé képesek erre, mint a klerikusok. Ezért egyszerű katolikusként is, politikusként is arra törekednék, hogy a felső klérus helyett inkább az egyszerű hívek, férfiak és nők, ifjak és öregek vallásos egyesületeit támogassam. Mint ahogy támogatnám a zöldek, a pacifisták, a hospice-segítők és más civilek kezdeményezéseit is.

Petty

Nehéz kérdéseket vet fel az egyházak jelenlegi állami támogatása. Farkas Beáta, a szegedi tudományegyetem gazdaságtudományi karának dékánja az Egyházfórum 2001/3-as számában erről kitűnő cikket írt, amelyből sötét kép rajzolódik ki az egyházak anyagi helyzetéről és gazdálkodásáról. Mi, katolikusok, évi jövedelmünk 0,5 százalékát szoktuk egyházi adóként befizetni. Jelenleg azonban a magyar katolikus egyház nem csupán a katolikus hívek befizetéseiből és adományaiból él, hanem állami támogatást is kap. A katolikus egyház összes jövedelme ebből a két forrásból 2000-ben összesen körülbelül tízmilliárd forintot tett ki.
      Nem az a kérdés, hogy sok ez, vagy kevés. Az aggasztó, hogy ennek az összegnek a nagy részét az állami támogatás teszi ki. Az állam egyrészt normatívákat ad az egyháznak közfeladatai ellátására (például iskolai oktatás, kórházak működtetése), másrészt hitéleti támogatást ad, amelyet az egyház papok, egyházi alkalmazottak fizetésére, plébániák fenntartására, felújítására, szerzetesrendek működtetésére és egyebekre költ. Több okból is azt tartom kívánatosnak, hogy megszűnjék a hitélet állami támogatása, ami Farkas Beáta szerint e kiadásoknak több mint ötven százalékát fedezi. Először is a hitélet állami támogatása ellentmond az állam világnézeti semlegességének. Ateista polgártársaink joggal sérelmezhetik, hogy az ő adójukból az állam istenhívők szervezeteinek (egyházaknak) személyi és dologi kiadásaira (istentiszteletek tartására, templomok fenntartására) fordít pénzt. Másodszor, hivőként nyugtalanít, hogy az egyházam működése a kormány kegyeitől függ. S ezért kell az egyházamnak úgy táncolnia, ahogy mindenkori kenyéradó gazdája, a kormány fütyül.
      Az egyházak, főleg a történelmi egyházak állami támogatása, így az államtól való függése csak akkor szűnik majd meg, ha növekszik az egyházak társadalmi támogatottsága, ha az egyházak szervesebben beágyazódnak a társadalom életébe. Éppen ezt segíti elő az az egyházpolitikai program - a civil vallási szervezetek támogatása -, amelyet politikusként képviselnék. Ha kormányzati pozícióba kerülnék, megkeresném a módját, hogyan támogasson a pártom a felső klérustól független vallási könyv- és lapkiadókat, valamint tőlük független, önálló vallási szervezeteket, köztük a legfontosabbakat, a teológiai művelődés műhelyeit és fórumait, amilyen például a müncheni Katholische Akademie Németországban.
      Ennek a müncheni akadémiának - amely "közjogi egyházi alapítvány" - a fenntartását a hét német egyházmegye finanszírozza, alapító okirata pedig szabadságot és függetlenséget biztosít az intézmény működésének mind a tervezés, mind a kivitelezés területén. Az akadémia fő célja, hogy szabad vitafórumot biztosítson, ahol tudományos alapon, de közérthető módon beszélhetik meg az érdeklődők mindazokat a kérdéseket, amelyek ma fontosak a keresztény hit szempontjából. Ezenkívül az akadémia az a hely, ahol szabadon folytathatnak eszmecserét különböző vallású, hitű, világnézetű és tudományos felfogású emberek. Olyan témákról, mint a keresztény hagyomány élő és elavult tartalmai, a filozófia, szociológia és természettudományok mai eredményei; a mai etika kényes kérdései; a médiatársadalom, a tudomány és a lelkiség, a hit és a modern életfelfogás viszonya.

Petty

Ha hatalmi pozícióba kerülnék, a tanácsadóimat arra kérném: ne azon törjék a fejüket, hogyan növelhetnék piármunkával a népszerűségemet, gondolkodjanak el inkább azon, miképp működnek Nyugaton a világi hívek azon egyesületei, amelyek a müncheni Katolikus Akadémiához hasonlóan hozzájárulhatnak az egyház társadalmi elfogadottságának és beágyazottságának növeléséhez. Mert hosszabb távon csak ez biztosíthatja, hogy a hívek szabadon éljenek az evangélium szellemében, ahogy Pál apostol is mondja: "Testvérek, a meghívástok szabadságra szól" (Gal 5,13), és nem arra, hogy hívő életeteket az egyház kenyéradó gazdája, a mindenkori kormány ízlése szerint éljétek.

VARGA LÁSZLÓ:

A kommunizmus áldozatai

Hogy mennyi az annyi, az a halottak, az áldozatok számával nem mérhető: statisztikailag 1953-ra nem maradt olyan család Magyarországon, amelyet ne csapott volna meg a diktatúra szele, ettől volt totális. Nemcsak a közvéleményt, hanem a történészt is jobban megrázza természetesen az agyonvert Ries István esete, vagy bármely kivégzetté, mint azé a művezetőé, akit párttitkárként azért ítéltek el, mert beengedte az ellenséget a pártba, s hiába védekezett azzal, hogy nem tette, párttitkársága idején egyetlen új párttagot sem vettek fel, de akár tehette volna. Bányában "ülte le" büntetését, s kiváló munkásemberként persze előbb teljesítette a bányában kirótt penzumot, ő "olcsón megúszta".
      Történészek eddig nem nagyon mertek nyilatkozni a kivégzettek, agyonvertek, öngyilkosságba kergetettek, vagyis a meggyilkoltak számáról. Nem azért, mert el akarták hallgatni vagy meg akarták volna szépíteni a múltat, hanem mert ezt a nagyon is hiányos források alapján felelőtlenségnek hitték. Talán mára jutottunk el oda, hogy az első óvatos becslésekre vállalkozzunk. Érezve ennek súlyát, s csak a nagyságrendet vállalva, azt mondhatom - nemcsak a magam kutatásai alapján -, hogy mintegy háromezer főre tehető a közvetlen áldozatok száma, s mintegy háromszorosára a közvetetten annak nevezhetőké.
      Ez persze magyarázatra szorul, s könnyen összezavarható, ha a mi mennyi kérdését feszegetjük. Közvetett áldozatnak tekintem azokat, akiket csak úgy általában szántak halálra, akiket (Kövér György találó kifejezésével) hagytak meghalni, akiknek valamiféle tisztességes elbánás mellett nem kellett volna elpusztulniuk.

Petty

A kortársaknak bizonyára fel kellett tenniük a kérdést, sokan fel is tették: miért hagytuk, hogy így legyen. A valódi kívülállók, vagy akik csak saját felelősségük alól próbáltak kibújni, már inkább a hogyan történhetett kérdését feszegették. A történész viszont nem érheti be ennyivel, neki a diktatúra természetrajzát, működési mechanizmusát kell feltárnia.
      Leegyszerűsítő az a felfogás, amely szerint az idegen megszállások zökkentették ki a rendet, térítették Magyarországot egy radikálisan új, korábban elképzelhetetlen pályára. Szükséges, de önmagában mégsem elégséges előfeltétel. Hasonló leegyszerűsítés azonban, ha Bibó Istvánt félreértve abból indulunk ki, hogy a kommunista hatalomátvétel, a fordulat éve egy virágzó vagy legalábbis rügyező demokráciának vetett véget.
      Nem egyszerűen arról van szó, hogy a kommunisták eleve a hatalom átvételét tűzték ki célul, s pusztán taktikai kérdés vagy a nemzetközi konstelláció függvénye volt, hogy mikor és hogyan hajtják ezt végre. Hasonlóan meghatározónak tekinthetjük, hogy az ország felszabadítása közben, majd azt követően nem lehetett egy korábbi demokratikus berendezkedéshez visszanyúlni, sőt a demokratikus kibontakozáshoz alapjaiban hiányzott annak bázisa.
      A debreceni ideiglenes nemzetgyűlés s nyomában a kormány - minden látszat ellenére - nem törölte el a múltat, egyáltalán nem szakított radikálisan a korábbi berendezkedéssel, sokkal inkább helyreállította azt. S itt természetesen nem arra gondolok, hogy a kormány élére egy horthysta tábornokot állított, hanem ahogy szinte feltámasztotta a korábbi autoriter jogrendet, amely készen tálalta - hogy témánknál maradjunk - a leendő diktatúra intézményeit, beleértve a kitelepítések, az internálások, a rendőri felügyelet stb. rendszerét.
      A politikai foglyok kényszervallatása sem pusztán a diktatúra sajátja vagy Péter Gáborék találmánya volt, hanem évtizedes hagyományokra tekintett vissza. Tágabban: a jogszolgáltatás függetlensége még követelményként sem merült fel, s talán az sem véletlen, hogy egyes népbírósági eljárások Bibót már 1945-ben a korábbi hűtlenségi (hazaárulási) perekre emlékeztették.
      Természetesen létezett valamiféle fokozatosság, amit akár csúszó átmenetnek is nevezhetünk. Kezdetben inkább "csak" a bizonyítási eljárás durva fogyatékosságait konstatálhatjuk, a bűnösség tudata önmagában perdöntő volt. A köztársaság 1946. februári kikiáltását joggal tekinthetnénk lényegi demokratikus aktusnak, ha nem járt volna együtt annak védelmével, a hírhedt hóhértörvénnyel, vagyis a politikai vélemény kriminalizálásával. Innentől kezdve a jogszolgáltatás részéről a bűnösség tudata kiegészült az ellenség vélelmével, vagyis az ítélethez untig elég volt, ha a jogszolgáltatás ellenségnek hiszi a gyanúsítottat. Végül is ez vezetett Kovács Béla 1947. február 25-i letartóztatásához és elhurcolásához.
      A stigmatizáció azonban nemcsak a jogszolgáltatást jellemezte, hanem a társadalmi berendezkedés, a közélet összes szintjét. "Az új magyar demokrácia minden őszinte híve - hangoztatta Lukács György 1945-46 fordulóján - a kritikával szemben fel kell hogy vesse a kérdést: jobbról jön-e vagy balról? Fejleszti vagy hátráltatja a magyar demokrácia fejlődését? Tisztázza vagy öszszezavarja annak lényeges kérdéseit?" Félreértés ne essék, ez még csak az elméleti megalapozása a megfogalmazandó vádnak: "...az az állítólagos kritika, amit Bibó István gyakorol a magyar demokrácia állítólagos válságán, fővonalában (...) jobboldali kritika."

Petty

Anélkül, hogy szaporítanám a fordulat éve körüli terjedelmes vitákat, egy lényeges momentumra felhívnám a figyelmet, nevezetesen a párizsi békeszerződés utáni helyzetre. A békeszerződés aláírásáig törvényes volt az ország megszállása, s bár de facto szovjet katonai jelenlétet jelentett, lehetővé tette egyben, hogy a nyugati szövetségesek - ha korlátozottan is - befolyásolják a magyar politikát, erre 1947 nyarától gyakorlatilag már semmiféle lehetőségük nem volt. (Csak zárójelben jegyzem meg, s egyáltalán nem aktuálpolitikai okokból: alapjaiban kellene felülvizsgálnunk a Nyugat Magyarországgal kapcsolatos politikájáról kialakult nézeteinket, helyenként előítéleteinket.)
      Ha a valóban csekély nyugati befolyás jelentőségét egyetlen aktussal akarnánk érzékeltetni, untig elég, ha összevetjük az 1945-ös és az 1947-es választásokat, s ebben nem is a kék cédula az, ami perdöntő.
      Az úgynevezett haladó erők felelőssége abban van, hogy vagy aktívan elősegítették a proletárdiktatúra megvalósítását, vagy "pusztán" jóindulattal szemlélték ezt a folyamatot. A reakció - nem az, amit annak neveztek, hanem ami valóban az volt - felelőssége pedig abban rejlik, hogy folyamatosan ébren tartotta a magyar társadalom túlnyomó többségének félelmét a restaurációtól. A kisszámú demokraták felelőssége pedig ott van, hogy végül - ha kelletlenül is - nagyobb veszélynek vélték a reakciót, mint az ellene folytatott harcot.
      A reakció elleni harc jegyében rendezték meg a Mindszenty-pert, de hogy az alig leplezett cél az egyházak megtörése volt, azt mi sem jellemzi jobban, mint az a tény, hogy Ordas Lajos evangélikus püspök kiiktatásához már politikai vádakra sem volt szükség, őt simán köztörvényes bűnözőként hurcolták meg.
      Ma már talán csak mosolyt fakaszt, ha visszaemlékszünk arra a furcsa rivalizálásra, amely a rendszerváltást követően az első koncepciós vagy kirakatper rangjáért megindult. Hiszen nem a Rajk-per az első ezek sorában, hanem a hercegprímás meghurcolása és elítéltetése, Csicsery-Rónay Istvánék (bár nem tartottak igényt az elsőbbségre) a Magyar Közösség-pert nevezték annak, Schmidt Mária pedig Bárdossyét. E logika mentén akár az összes 1945 utáni pert koncepciósnak nevezhetnénk, hiszen mai jogérzékünknek egyik sem igazán felel meg.
      Bármilyen szentségtörésként hangozzék is, Demény Pál 1946-os pere például nem volt koncepciós. Az ellene felrótt bűncselekményt a népbírósági törvény büntetni rendelte, senkit nem kényszerítettek hamis vallomásra, természetesen magát Deményt sem beismerésre. Sőt, a korabeli jogszolgáltatáshoz képest Deménynek igazán megkülönböztetett eljárásban volt része.
      Persze van abban valamiféle történeti fintor, ha elképzeljük, miként mutatta foglyának Péter Gábor a mai Terror Háza ablakából 1945. május elsején az önfeledten ünneplő felvonulókat. Demény ráadásul nem is tudhatta, hogy éppen aznap lépett életbe az a rendelet, amely letartóztatását törvényesítette. Az ítélet is méltányos volt, két vádpontban (a három közül) fel is mentette, csak hát hiába ülte le kirótt büntetését Demény Pál, hiába tett szorgosan terhelő vallomásokat a Rajk-ügy gyanúsítottaira, mégsem szabadult, jól bevált recept szerint szabadulás helyett internálták.
      Majd amikor a Nagy Imre-kormány végre felszámolta az internálás több évtizedes intézményét, Demény Pált még mindig nem helyezték szabadlábra, hanem Kistarcsára kiszállt a Jankó-féle repülő tanács, s most már egy valódi koncepciós perben egész családjával együtt ítélte el, hozzácsapva a hasonló sorsot bejárt Weisshaus Aladárt, akit eredetileg - renegát kommunistaként - még a Magyar Közösség-perben marasztaltak el.
      Csicsery-Rónay Istvánnak és Cserenyey Gézának természetesen teljesen igaza volt, amikor érintettként könyvük címében koncepciósnak nevezték a Magyar Közösség-pert, s a többiekkel ellentétben ennek még aktuálpolitikai kikacsintása sem volt.

Petty

Valamiféle csendes mosolyt azért megérdemelnek azok a történészek, akiknek a rendszerváltásra volt szükségük ahhoz, hogy le merjék írni, a Mindszenty-pert sem éppen a törvényesség jellemzi. Külön történet Schmidt Mária és a Bárdossy-per esete avagy egy történész bolyongása a politika útvesztőiben, de egy emléknap ürügyén mégsem bocsátkoznék ennek részleteibe.
      A kommunizmus áldozatainak emlékéhez viszont méltatlannak tartom azt a vitát, amely az elítélt kommunistákat kirekeszteni igyekszik a mártírok sorából. Mert bennük nem a kommunistát, hanem a kommunizmus áldozatait kell tisztelnünk. (Ha valakit ez a 13 évvel ezelőtti Orbán Viktorra emlékeztet, az nem egészen a véletlen műve, itt valóban plágiumról van szó.)
      A kommunista diktatúra természetrajzának megismerése folyamatában a Rajk-per ugyanakkor nem egy per a sok közül, hanem talán a legfontosabb, nem valamiféle Dreyfus-ügy, hanem már maga a működési mechanizmus. Tudományosan ugyanúgy értelmezhetetlen ennek eljelentéktelenítése, mint az a Kádár-kori elmélet, amely a Rajk-perben a szocializmus építésének kellemetlen üzemzavarát vélte felfedezni.
      Nem ellenzem, sőt egyenesen szükségesnek tartom a különböző típusú diktatúrák összevetését, öszszehasonlítását, hiszen csak így kaphatunk választ közös és - a nem kevésbé fontos - eltérő vonásaiknak kérdésére. Éppen ez utóbbi feltárása jegyében tulajdonítok a Rajk-pernek különleges jelentőséget.
      Az összehasonlítás azonban nem összemosás. Napjaink antikommunista keresztes hadjáratának leginkább az a lényege, hogy nem morális elveket követ s kér számon a történelmen, nem is a demokrácia ellenfeleként mutatja be a diktatúrákat, hanem valamiféle önigazolásként, csatlós vagy áldozat dimenziójában. Eszerint Magyarország csak a bolsevizmus, vagyis az ezt megtestesítő Szovjetunió ellen vívta a nyugati kereszténység védelmében a maga háborúját, s ennek a Nyugathoz, a szövetségesekhez nem volt köze (nem is üzentünk hadat az Egyesült Államoknak), s így került hazánk német után bolsevik megszállás alá.
      Sőt, végső soron a diktatúrák egyfajta keresztény-zsidó háborúk állomásai, mert túl azon, hogy a bolsevizmus (eleve a marxizmus) a magyarságtól idegen, zsidó kreáció - ezt persze nehéz igazolni, hiszen a bolsevizmus nemcsak antiszemita volt, de irtotta is a maga zsidait -, s annak hazai változata már egyenesen a megtestesült zsidó bosszú. Holott a Terror Házában - ha hinni lehet a tudósításoknak, mert vasárnap nem sikerült bejutnom - rögvest a nyilasok öltenek ÁVO-s egyenruhát.
      Ez az eklektikus (belső ellentmondásoktól terhes) történelemszemlélet csak annyiban koherens, hogy mi, magyarok, keresztények (értsd nem zsidók) nem egyszerűen bokréta vagyunk isten kalapján, hanem tiszták, megtisztultak, sőt eleve bűntelenek is vagyunk. Minden, ami történelmünkben rossz, azt törökök, németek, oroszok s az ő magyar vazallusaik (nyilasok és zsidók), janicsárjaik szabadították ránk.
      A nyilasok tehát német kreatúrák, Rákosiék nem is magyarok, s a magyar bolsevizmus nem más, mint munkaszolgálatos mentalitás, zsidó bosszú. Azért ült be Péter Gábor (Eisenberger Béni) a Hűség Házába, hogy lesújtson a magyarságra, sőt magára a kereszténységre. A modern történelem tehát nem a demokrácia és a különböző diktatúrák harca, hanem bosszúk láncolata.
      Nem az a legnagyobb baj, hogy a - valóban - eltörölhetetlen múltat folyamatosan Orwell módjára használják, s ez lesz pártválasztásaink alfája és ómegája, hanem hogy a történelmet, a kommunizmus áldozatainak emlékét szabályos polgárháborúvá varázsolják, s az érveknek, a tudományos felismeréseknek már nincs is erejük, értelmük, mert háborúban elhallgatnak a múzsák.

(Elhangzott 2002. február 26-án a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmával tartott Bibó István Társaság-esten.)

LICHTHOF

Múló mentális zavar

Újabb fél évre eltiltottak szakmája gyakorlásától egy orvosnőt, bizonyos Geréb Ágnest, aki visszaeső módon, független bábaként szokott segédkezni különféle elmeháborodott asszonyok otthon szülésénél, és időnként felfüggesztik, mint karácsonyfadíszt a fára.
      Mivelhogy "az a szülész szakorvos, aki tervezett otthon szülést vállal, vagy bármilyen egészségügyi dolgozó, aki erre biztat, nem pedig ellene agitál, vét hivatásának esküje és a fennálló szakmai irányelvek és protokollok ellen", ellentétben azzal a szülészorvossal, aki az otthon vajúdó asszonynak, ha az nem akar bemenni a kórházba, orvosi esküjének megfelelően nem segít.
      Ha ennyire hülye, szüljön, ahogy tud.
      A doktornőt ezúttal egy kilencvenötös ügy miatt függesztették föl, amit az orvosi kamarának már hat esztendő alatt sikerült kivizsgálnia: Geréb Ágnes egy nyíregyházi asszony második gyermekét szándékozta előre megfontoltan világra segíteni (akinek ráadásul első gyermeke is ezen az ép ésszel föl nem fogható módon, a veszélyes Geréb doktornő segítségével született), ennél a szülésnél viszont a doktornő úgy ítélte meg, indokolt lenne a kórházi ellátás, ám a kórház a kismamának nem örült, Geréb Ágnest feljelentette, a feljelentés ellen tiltakozó kismamát pedig az intézet pszichiátere beszámíthatatlannak akarta nyilvánítani.
      Nyilván szülés közben.
      Ön Kleopátra vagy Marie Antoinette?
      Addig is, míg ki nem nevezzük a gyámját, nyomjon, kedves.
      Az asszony azonban nem volt beszámíthatatlan, s ez csak egyféleképpen lehet: megjött az esze. Összehasonlítva első és második szülését nyilvánvalóan arra a következtetésre jutott, hogy hát tényleg, azért ez mégiscsak más, harmadik gyermekét már minden körülmények között kórházban akarja a világra hozni, Geréb Ágnest le fogja köpni, körömszakadtáig harcol majd, hogy bejusson egy szülészetre, ahol őt szikével és melegséggel fogják körülvenni, szükség esetén, lám, még mentális segítséget is kap, az egész egy utolérhetetlen élmény lesz, egyáltalán, haza sem akar majd menni, bekönyörgi magát az ortopédiára vagy a kettes belre, bárhová, ahol el lehet még egy darabig lenni.
      Múló mentális zavar volt az egész.
      Az asszonyon az elmeháborodottság a gyors szakmai segítség eredményeképpen nem tudott elhatalmasodni, belátta, hogy a hazának polgárt szülni csak szervezetten, alakiasan, ellenőrzött körülmények között lehet, kamarai vezénylettel, feszes vigyázzban, az arra kijelölt módon és helyen; ha a szülő nő szervezetlenül hozza világra a polgárt, nem lehet kiszámítani, mi lesz belőle, ha felnő, meg egyáltalán.
      Voltaképp az nem érthető, hogy gyereket csinálni egyelőre szervezetlenül, az orvosi kamara útmutatása nélkül lehet.
      Nyilván nem ez a jövő, az ilyen fejetlenség sokáig nem tartható, ezt az egész kérdést szervezett keretek között kell megoldani. A polgár, ha gyereket akar, elmegy majd a körorvoshoz (akinek elmeállapotát, mint tudjuk, szintén szokták vizsgálni), az beutalja az ifjú párt a kórházba, az asszonyt a sebészetre, az embert a fül-orr-gégére, ahol éppen üresedés van, boldog szedelőzködés, sebészfonal, kémcső, gyógyszer, néhány heti hideg élelem kerül a pakkba, az ifjú pár útjai szétválnak, aztán, amikor a szakma engedélyt ad rá, jön a nővér a fül-orr-gégén egy befőttesüveggel, ide kérjük az anyagot, ketteske.

Molnár Erzsébet

EDWARD W. SAID:

Új mozgalom Palesztinában

A palesztin intifáda eddigi tizenhat hónapja egy katonailag elnyomott, kezdetlegesen felfegyverzett, igazi vezetést nélkülöző, otthontalan nép hősies harca volt a könyörtelen izraeli katonai gépezettel szemben. Politikai szempontból azonban mindeddig keveset sikerült csak felmutatni. Az Egyesült Államok kormánya és a média nagy része - kevés kivétellel - ugyanazt visszhangozta a palesztin erőszak és terror elítéléséről, teljesen megfeledkezve a harmincöt éves izraeli katonai megszállásról, amihez foghatót nem ismer a modern történelem. Szeptember 11. után az Egyesült Államok hivatalosan elítélte Jasszer Arafat palesztin hatóságát, mint ami megtűri, sőt támogatja a terrorizmust. Ez csak tovább erősítette a Saron-kormányzat elfogadhatatlan állítását, miszerint a polgári lakosság, annak javai és intézményei ellen folytatott negyvenéves könyörtelen háború igazi áldozata Izrael, míg az agreszszorok a palesztinok. Mindennek eredményeként a palesztinokat 220, katonák által felügyelt gettóba kényszerítették. Merkava tankok, az amerikaiaktól származó Apache helikopterek és F-16-os bombázók nap mint nap embereket ölnek meg, lakóházakat, megművelt területeket pusztítanak el. Működésképtelenné válnak az iskolák, az egyetemek, a vállalkozások és a polgári intézmények. Több száz ártatlan civil halt meg, és mintegy húszezer a sebesültek száma. Izrael továbbra is gyilkolja a palesztin vezetőket. A lakosság fele munka nélkül és szegénységben él. Anthony Zinni tábornok mindeközben a palesztin erőszakról panaszkodik a megtört Arafatnak, aki az izraeli tankok fogságában nem hagyhatja el ramallahi központját, és biztonsági emberei saját életüket mentik a lerombolt irodák és barakkok romjai alatt.
      A helyzetet súlyosbítják a palesztin iszlám szélsőségesek barbár öngyilkos akciói, melyek csak az izraeli propaganda és a mindig készenlétben álló hadsereg céljait szolgálják. Annyira, hogy december közepén Arafat kénytelen volt szétzilált biztonsági erőit használva Hamasz- és Iszlám Dzsihád-aktivistákat letartóztatni, irodákat bezáratni, és a palesztin tüntetők közé lövetni. Arafat Saron minden követelését azonnal teljesíti, még akkor is, ha Saron aztán megint újabbakkal áll elő, incidenseket provokál, vagy - az Egyesült Államok támogatásával - kijelenti, hogy elégedetlen, mert szerinte Arafat továbbra is kiszámíthatatlan terrorista (szadista módon megtiltotta neki, hogy részt vehessen a karácsonyi misén Betlehemben), akinek legfőbb célja a zsidók meggyilkolása. A már amúgy is alaposan megalázott nemzeti létet ért támadásokra Arafat újra és újra a tárgyalások már-már kínos kezdeményezésével válaszol, mintha Saron minden lépésével nem éppen a tárgyalások lehetőségét igyekezne meghiúsítani, és mintha nem foszlott volna rég semmivé az oslói békefolyamat. A legmeglepőbb talán az, hogy néhány kivételtől eltekintve (legutóbb David Grossman) egyetlen izraeli sem hajlandó kimondani, hogy Izraelben nyíltan üldözik a palesztinokat.
      A palesztin valóság közelebbi vizsgálata azonban kicsit biztatóbb képet mutat. Friss közvélemény-kutatások szerint Arafatot és iszlám ellenfeleit (akik magukat hamisan az ellenállással azonosítják) csak a lakosság 40-45 százaléka támogatja. A népesség csöndes többsége tehát sem az illúziónak bizonyult oslói politikájával (vagy a palesztin hatóság törvényeket nélkülöző, korrupt és elnyomó rendszerével), sem pedig az iszlám erőszakkal nem ért egyet. Arafat, az örök taktikus elébe is ment a jelenségnek, amikor Sari Nusseibeht, az al-Kuds Egyetem és a Fatah egyik vezető személyiségét bízta meg, hogy néhány beszédben pendítse meg, hogy a palesztinok hajlandóak lemondani a visszatérés jogáról, amennyiben Izrael is kicsit készségesebb. Ezt kiegészítették más, a hatósághoz közel álló palesztin személyiségek békenyilatkozataival (pontosabban olyanokéval, akiknek tevékenysége soha nem volt független a hatóságtól), akik hatalmon kívüli és hiteltelen izraeli békeaktivisták társaságában utazgattak Izraelben. Ezekkel a szánalmas akciókkal kívánták megmutatni a világnak, hogy a palesztinok bármi áron, akár a katonai megszállást is elfogadva hajlandók a békére. Arafatot csak saját csillapíthatatlan hatalmi vágya foglalkoztatja.
      Némi távolságra mindettől azonban új, világi nacionalista mozgalom van kialakulóban. Pártról vagy szövetségről még nem, de független és népszerű csoportról már most is beszélhetünk. Ide tartoznak dr. Haidar Abdel Shafi és dr. Mustafa Barghouthi (nem összetévesztendő távoli rokonával, a Fatah milíciájának aktivistájával, Marwan Barghoutival), és mellettük Ibrahim Dakkak, vagy néhány profeszszor: Ziad Abu Amr, Mamdouh Al-Aker, Ahmad Harb, Ali Jarbawi, Fouad Moughrabi, képviselők: Rawiya Al-Shawa és Kamal Shirafi, írók: Hassan Khadr, Mahmoud Darwish, Raja Shedaheh, Rima Tarazi, Ghassan Al-Khatib, Naseer Aruri, Elia Zureik és jómagam. December közepén kiadtunk egy közös nyilatkozatot. Sokat foglalkozott vele az arab és az európai média (az Egyesült Államokban nem vettek róla tudomást), amiben egységre és ellenállásra szólítottuk fel a palesztinokat, az izraeli katonai megszállás feltétel nélküli befejezését követeltük, és tudatosan hallgattunk az oslói folyamathoz való visszatérésről. Szerintünk a megszállás körülményeinek javításáról tárgyalni egyet jelent annak meghosszabbításával. Békéről csak a megszállás megszüntetése után lehet beszélni. A nyilatkozat legkeményebb részei a palesztinok belügyeivel foglalkoztak: erősíteni kell a demokráciát, helyre kell állítani a döntéshozatal folyamatait (jelenleg mindent Arafat emberei ellenőriznek), jogrendet és független igazságszolgáltatást kell létrehozni, meg kell akadályozni a közpénzek elherdálását, erősíteni kell a közhivatalok szerepét, hogy minden polgár bizalmat érezzen a közszolgáltatások iránt. Végül mindennél fontosabb, hogy új parlamenti választásokat írjunk ki.
      A nyilatkozatnak többféle olvasata lehetséges, de a sok prominens és független személyiség aláírása - akiknek többsége a legfontosabb egészségügyi, oktatási és munkaügyi szervezeteknél dolgozik - nem kerülte el sem a palesztinok (akik Arafat rendszerének eddigi legkeményebb kritikáját látták benne), sem az izraeli hadsereg figyelmét. Akkor, amikor a palesztin hatóság ugrott, hogy Saron és Bush legújabb követelését teljesítve letartóztassa a szokásos "iszlám gyanúsítottakat", Mustafa Barghouthi, a csoport egyik vezetője erőszakmentes nemzetközi szolidaritási mozgalmat hirdetett meg, amelyhez mintegy 550 európai megfigyelő is csatlakozott (többen közülük az Európai Parlamentből), akik saját költségükön utaztak el a területekre. Fegyelmezett, fiatal palesztinok csatlakoztak hozzájuk, akik az izraeli megszállás és a telepesmozgalom ellen is tiltakozva megakadályozták, hogy palesztin részről köveket dobáljanak vagy akár lövések dörrenjenek. Az akció a hatóságot és az iszlamistákat is váratlanul érte, és végre valóban az izraeli megszállást helyezte a figyelem középpontjába. Mindez akkor történt, amikor az Egyesült Államok az ENSZ Biztonsági Tanácsban elutasította, hogy fegyvertelen nemzetközi megfigyelőket küldjenek az izraeli katonai egységek és a védtelen palesztin lakosság közé.
      Az akció közvetlen következményeként január 2-án Barghouthit - a mintegy húsz európai jelenlétében Kelet-Jeruzsálemben megtartott sajtókonferenciája után - az izraeliek letartóztatták, kétszer kihallgatták, puskatussal eltörték a térdét, megsebesítették a fején. Mindezt azzal indokolták, hogy lázadást szított, és engedély nélkül tartózkodott Jeruzsálemben (annak ellenére, hogy ott született, és orvosi engedélye van a szabad belépésre). Ez azonban sem őt, sem követőit nem tántorította el az erőszakmentes mozgalom folytatásától, amelyik szerintem szinte bizonyosan átveszi a militarizált intifáda helyét a megszállás és a telepek ellen, a palesztin államiságért és a békéért folytatott nemzeti küzdelemben. Izraelnek több félnivalója van az önálló, racionálisan gondolkodó és köztiszteletben álló Barghouthitól, mint a szakállas iszlám radikálisoktól, akiket Saron egyszerűen Izrael terrorista-fenyegetőinek tekint. Saron politikai kudarcát mutatja, hogy Barghouthit is csak letartóztatni tudják.
      Az erőszak elítélésében gyors izraeli és amerikai liberálisoknak vajon miért nincs egy szavuk sem magáról a bűnös megszállásról? Komolyan javaslom, hogy csatlakozzanak az olyan bátor aktivistákhoz, mint Jeff Halper, a házrombolás elleni izraeli bizottság vezetője, vagy Louisa Morgantini, az Európai Parlament olasz tagja és vállt vállnak vetve küzdjenek a barikádokon (a szó közvetlen és átvitt értelmében egyaránt) az új, világi palesztin kezdeményezés érdekében. Emeljék fel hangjukat Izrael katonai módszerei ellen, amelyeket egyébként az adófizetők pénze és az ő drágán megvett hallgatásuk is támogat. A palesztin békemozgalom hiánya fölötti siránkozás helyett (mióta felelős egy katonailag megszállt nép azért, hogy nincs békemozgalma?) ezek a békemozgalmárok inkább a megszállás ellen szervezkedjenek, most és azonnal, és anélkül, hogy lehetetlen követelményeket állítsanak a már amúgy is terhektől sújtott palesztinok elé.
      Sokan már most is megteszik mindezt. Több száz izraeli tartalékos megtagadta, hogy a területekre küldjék őket, és újságírók, aktivisták, egyetemi professzorok és írók egész sora (Amira Hass, Gideon Lévy, David Grossman, Jichák Laor, Ilan Pappé, Danny Rabinowitz és Uri Avinery) támadja folyamatosan azt a bűnös és hiábavaló politikát, amit Saron folytat a palesztin nép ellen. Az Egyesült Államokban is el kellene indulnia egy hasonló kezdeményezésnek. Itt azonban az izraeli katonai megszállást mélységesen elítélő néhány zsidó felszólalása eltűnik az összefonódások hangzavarában. Az izraeli lobbi ügyesen egy kalap alá tudta vonni a bin Laden elleni harcot Saron Arafat és a palesztin nép ellen indított támadásával. Az amerikai arab közösség sajnos túlzottan kicsi és gyenge ahhoz, hogy szembeszálljon a terjedő rasszizmussal és a polgári szabadságjogok megkurtításával.
      Mindennél sürgősebb tehát, hogy összehangoljuk a palesztinokat támogató különféle világi csoportok tevékenységét, hiszen e nép színre lépését leginkább (még az izraeli megszállásnál is jobban) a földrajzi szétszórtság hátráltatja. A megszállásnak és következményeinek felszámolása teljesen világos célkitűzés. Tegyük végre magunkévá!

(Fordította Petőcz György, copyright The Nation)

KÖTELES LAJOS:

Miért beteg a magyar (felső)oktatás?

Tavaly tavasszal látott napvilágot Polónyi István (Debreceni Egyetem Közgazdaság-tudományi Kar) és Timár János (Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem) Tudásgyár vagy papírgyár című könyve, amely meghökkentő nemzetközi összehasonlító adatokkal és elemzések sorával igyekszik eloszlatni azt a tévhitet, mely szerint a magyar oktatásügy sikeresen teljesíti feladatait, annak szerkezetén változtatni felesleges, csupán azt kellene elérni, hogy legyen több költségvetési pénz és még több hallgató a felsőoktatásban. Az oktatás mennyiségi fejlesztésének formális eredményei, a nemzetközi tanulmányi versenyeken elért magyar sikerek, valamint a világszerte kiemelkedő magyar tehetségek ugyanis azt a fals véleményt alakították ki a hazai kormányzatokban - és nagyrészt a közvéleményben is -, hogy Magyarországon az oktatásügy sikerágazat. Lapunk több szakember felkérésével vitát kezdeményezett e témában (jan. 18-i számunkban olvashatták a vitaindító interjút Polónyi Istvánnal és Timár Jánossal). Eddig Kéri László (jan. 25.), Sáska Géza (febr. 1.), Lukács Péter (febr. 8.), Halász Gábor, Lengyel Gergő (febr. 15.), Falusné Szikra Katalin (febr. 22.) és Csepeli György (márc. 1.) írását közöltük. A jövő héten Bélyácz Iván hozzászólását olvashatják.

Az utóbbi évtizedben a magyar oktatásügy helyzetéről megfogalmazott legtartalmasabb, a valóság legmélyére hatoló, felzaklató írás Polónyi István és Timár János Tudásgyár vagy papírgyár? című tanulmánya.
      A modernizáció iránt elkötelezett szerzők meggyőzően bizonyítják, hogy az elmúlt évtizedek alapvetően mennyiségi fejlesztésen alapuló oktatáspolitikái a minőség és a hatékonyság fokozatos romlásához vezettek. A pedagógusok Európában szinte példátlanul megalázóvá lett társadalmi pozíciója, a pedagógusképzés konzervatív szemlélete, az oktatáspolitikák gyakori változása, az infrastruktúra korszerűtlensége, a működési költségek biztosításának kényszerű kompromisszumai stb. együttesen odáig vezettek, hogy a hajdan híres magyar oktatásügy ma az európai országok sereghajtói közé kerül. A felsőoktatás tömegessé válásának - a szegény kelet-európai országokra általában jellemző - "megoldása" nem váltja ki a remélt gazdasági növekedést.
      Az oktatás lepusztulása ma már veszélyezteti az ország gazdasági versenyképességét, hiszen éppen azok az új ismeretek, a kreatív szemlélet és az önálló cselekvés képessége hiányzik a legiskolázottabbakból is, amelyek az új feltételek közötti boldogulás alapjai. A piacgazdaság és a verseny világához pedig csakis akkor lehet sikeresen kapcsolódni, ha a gazdaságban és a társadalomban is meghatározóvá válnak azok az új, minőségi tényezők, amelyek indukálni és integrálni képesek a különféle területek megújulási erőfeszítéseit.
      A szerzők kíméletlenül logikus gondolatmenetének következtetéseivel többnyire teljesen egyetértek. Nem érzem viszont kellően bizonyítottnak és árnyaltnak azt az alaptételüket, amely szerint semmi sem igazolja, hogy az oktatás mennyiségi fejlesztéseinek is velejárója a gazdasági-társadalmi növekedés. A magyar felsőoktatás és a gazdasági fejlődés összehasonlítása ugyan látszólag ezt bizonyítja - de véleményem szerint ezt így nem lehet egybevetni. Azért nem, mert az elmúlt évtizedben gyökeresen megváltozott, más alapon működik az új világ. A nagyüzemi mezőgazdaság 70-es évekbeli sikereinek például éppen az agrár-felsőoktatás tömegessé válása teremtette meg a szakmai feltételeit. A különféle történelmi és gazdasági formációk egy-egy elemét tehát nem lehet egy szerves fejlődés folyamataként értékelni. Legfeljebb azt állapíthatjuk meg, hogy a jelenlegi felsőoktatás egyre "kevesebbet ér", mert nem igazán tud bekapcsolódni az átalakulás modernizációs folyamataiba. De ez nemcsak a felsőoktatás "bűne". Az okok messzebbre vezetnek.

A magyar felsőoktatás "öröksége"

A 60-as évektől felgyorsuló modernizációs folyamatok szakemberigényének kielégítésére a német és az orosz oktatási rendszerekben egyaránt létező felsőfokú szakképzési intézmények (technikumok, főiskolák) fejlesztése jelentette Magyarországon is a megoldást. A 70-es években számos középfokú intézmény főiskolává vagy azok kihelyezett tagozatává vált, és lényegében kialakult az ország máig is működő felsőoktatási intézményhálózata.
      Korán nyilvánvalóvá vált, hogy ez az alapvetően spontán módon, a különféle helyi, minisztériumi és egyéb lobbyk érdekérvényesítése nyomán létrejött állami intézményrendszer túlméretezett. Nem csak fejlesztése, de fenntartása is aránytalanul nagy terhet ró az államra.
      Az államháztartás növekvő gondjai miatt már a 80-as években elhatározták a felsőoktatás racionalizálását, és annak végrehajtására számos szakmai elképzelés született. A pártállam viszonyai között változatlan hatalommal rendelkező érdekcsoportok azonban folyamatosan elodázták, végső soron lehetetlenné tették a lényeges változtatásokat.
      Reform vagy struktúraváltás? Hová lettek az alternatívák?
      A rendszerváltás elvben megteremtette a gyökeres átalakítás lehetőségeit. Ugyanakkor az új helyzet sajátos körülményei között a gyökeres átalakulás ellen ható tényezők is kialakultak és egyre erősebbé váltak. Mivel a rendszerváltás a társadalom többségének egyetértésével ment végbe, a társadalom békéjének érdekében a "szerves" fejlődés fenntartása olyan alapvető érdekké vált, amit minden felelős parlamenti párt támogatott.
      A gazdasági és politikai átalakulás fő frontjai mellett a felsőoktatás egy időre háttérbe szorult. Azért sem került reflektorfénybe, mert önmaga képes volt végrehajtani a szükséges belső átalakításokat, és a meghatározó egyetemek - a korábbi kapcsolataikra építve - néhány év alatt az európai felsőoktatásba tudtak integrálódni.
      A folyamatosság megőrzését több más tényező is elősegítette. A rendszerváltást végrehajtó politikai elitben kezdetben különösen nagy szerepe volt az egyetemi oktatóknak, akik saját (és az őket támogató egyetemi világ) érdekében őrizték a korábban kialakult vagy újonnan szerzett privilégiumaikat.
      A felsőoktatás demokratikus átalakulásának egyik első és legfontosabb alkotása a felsőoktatási intézmények autonómiája volt. Ennek a jognak a valóságos letéteményese a rektori konferencia, amely az egész felsőoktatási átalakulás főszereplője lett. (A főiskolai főigazgatók konferenciája különböző okok miatt csak a "segédcsapat" szerepét játszotta mellette.)
      Kiváló szakemberek őrködtek a felsőoktatás érdekei felett és irányították a modernizációs folyamatot. Helyzetükből következett, hogy a változásokat az egyetemek érdekeinek szemszögéből ítélték meg - és mivel az egyetemek többnyire "eurokonformok" voltak, a reformok útján történő átalakulás vált a felsőoktatási politika alapelemévé. Ebben teljes volt az egyetértés a főiskolák vezetőivel, akik a felsőfokú szakképző intézménnyé való visszafejlesztés itt-ott megfogalmazott elképzelésétől megrémülve mindent megtettek azért, hogy a főiskolai rendszer alternatív teljességében megmaradhasson. (Ennek a megegyezésnek természetesen nagy ára van. A felsőoktatási szabályozások minden területen az egyetemek szempontjait tükrözik, azaz a finanszírozásban és a fejlesztésben a főiskolák hosszú távon és folyamatosan alárendeltekké, "kizsákmányoltakká" váltak.)
      Cserében viszont megőrizhették korábban megszerzett társadalmi presztízsüket és elkerülhették azokat a radikális átalakításokat, amelyek az angolszász világban és néhány nyugat-európai országban ebben a szektorban végbementek. Ezt a meghatározó szerepet tükrözi például a Világbank támogatásával indított "universitas projekt" amelynek lényege az egyetemi vezetésű regionális felsőoktatási központok kialakítása. Ezt jelzi a felsőoktatási törvény elfogadása is, amely az új fejlesztési források megszerzését célozta.
      Az előzőek természetesen nem jelentik azt, hogy a magyar felsőoktatásban nem ment végbe jelentős modernizáció. Ellenkezőleg! Mindazok a pozitív változások megtörténtek, amelyek az adott struktúrában megtörténhettek.
      Ez azonban kevés, mert a változások nem vezettek a felsőoktatás minőségi átalakulásához. Az új funkciókat és szervezeteket a régi struktúrába kísérelték meg beilleszteni. A felszínen minden modern dolog megteremtődni látszik, a valóságban azonban a korábbi intézményi struktúra nem engedi egy bizonyos mozgástéren túlra a változtatásokat. Inkább csak modernizációs-innovációs "szigetek" teremtődtek a lassú változások tengerében.

Hogyan lehet megőrizni a "szent tehenet"?

Az intézmények integrációjával gyökeresen új struktúrát kívántak kialakítani. A másutt sokak szerint "bevált" elgondolás a sajátos magyar viszonyok között azonban fokozatosan eltávolodott az eredeti célkitűzésektől. A legfontosabb eltérés a mintát adó országoktól, hogy azokban az integráció a felsőoktatás fejlődésének "szerves" képződménye. Olyan szabályozási-finanszírozási rendszer működött legalább egy évtizeden át, amely racionálissá, elfogadhatóvá tette ezt az "átszervezést" az érdekeltek és a különféle ottani pártok számára is.
      Ezzel szemben Magyarországon ez fokozatosan egy felülről erőszakolt átszervezéssé vált, amelynek szükségességét és célszerűségét sem a különféle pártok, sem a felsőoktatásban dolgozók többsége nem ismeri el; nem érzi közvetlen érdekeltségét benne.
      Mivel nincs a pártok többsége által elfogadott "nemzeti" felsőoktatási stratégia, a mindenkori felsőoktatási politika fennen hangoztatott kormányzati célkitűzése, a hallgatói létszámbővítés, az ígéretek és a pénzügyi hatalom örökös kiadáscsökkentési törekvései között őrlődik.
      Az elkerülhetetlen feszültségek ebben a politikailag különösen aktív közegben kiválóan alkalmasak a pártok erőnyerésére. Ezért ma minden párt "harci terepnek" tekinti a felsőoktatást, ahol fontos pozíciókat tud szerezni - bármi áron.
      A megalapozott, átgondolt stratégiai fejlesztés helyébe a különféle pártok és érdekcsoportok pillanatnyi erőviszonyain alapuló "törvények" kerültek.
      Ezeket - ahogyan azt több kormányváltásnál is tapasztalhattuk - csak addig lehet megtartani, amíg az erőviszonyok nem változnak meg. Emiatt minden változásban "benne van" az átmenetiség - ma már senki sem hisz abban, hogy az oktatás eredményességéhez szükséges 10-15 éves folyamatok elindíthatóak lennének.
      Az előbbiekből következik, hogy az integráció sem hoz (hozhat) érdemi változásokat. A sokfajta nyomásra formálódó "integrált" intézmények - úgy tűnik - a legtöbb helyen csupán egy új, látszólag "EUkonform" keretet teremtenének. Azokon belül azonban az igazán gyökeres átalakulások meglehetősen ritkák. (Ha ez a szándék meglenne is, a működés "hagyományos" szabályozottsága gúzsba köti az újat teremteni akarókat!)
      Inkább csak az érdekcsoportok új formákba történő átszerveződése megy végbe. Mivel a politikai csoportosulások harca ma már hozzátartozik az intézmények belső életéhez, a viszályok csupán addig csitulnak el, amíg "valakitől" támogatást kaphatnak. Ha ez elmarad, akkor ezek az "integrációk" az állandó belső harcok színterévé válnak, és törvényszerűen széthullnak.
      Az utóbbi évek történései arra utalnak, hogy a szakok indításának engedélyezése és a pénzügyi források "kézbevétele" nyomán újra megerősödött az intézmények államfüggősége. Ennek egyik következménye, hogy elterjedtek az aktuális politika által indukált kezdeményezések, felerősödött a patrónus-rendszer. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az "eurokonform" intézményi rendszerben a korábbi évtizedek gyakorlatára emlékeztető "visszarendeződés" megy végbe. Amint azt egy - a magyar felsőoktatásról készült - tanulmány már korábban is megállapította, "az, ami távolról a demokrácia és a piacgazdaság kiépítését szolgáló reformok sorozatának tűnik, közelről nem több mint tűzoltás és kapkodás, amely mögött nincsen semmiféle stratégia". (Educatio, 1993 ősz, 576. old.)

Regionalitás és a felsőoktatás-fejlesztés ellentmondásai

Az integráció - ha az előzőekben említett erős politikai befolyásoktól megszabadítják - alkalmas lehet arra, hogy az egy-egy adott térségben addig külön-külön működő különböző felsőoktatási-tudományos és egyéb oktatási-továbbképzési-átképzési intézményekből egy - az egész régió szellemi erőforrásait koordináló és koncentráló új innovációs rendszert teremtsen.
      Az Antall-kormány vidékre kihelyezett kormányülésein felismerte, hogy bárminemű okszerű kormányzati politika mellett is csak a helyi érdekeknek a kormányzati politikába való beilleszkedésétől, a lokalitás erősödésétől lehet kedvező változásokat remélni a vidék fejlesztésében. Ennek részeként támogatta az általános profilú főiskolák létrehozását (Békéscsaba, Győr), és új elképzelések formálódtak a vidéki felsőoktatásnak mint aktív vidékfejlesztő tényezőnek a kiemelt támogatásáról, új fejlődési pályára állításáról.
      Bár szavakban az újabb kormányzatok is ezt vallották, a valóságban a felsőoktatás racionalizálásának egyoldalú érvényesítése miatt a fejletlenebb régiók érdekei egyre inkább háttérbe szorulnak.
      A tervezett központosított felvételi rendszer szinte lehetetlenné teszi, hogy egy elmaradottabb régió többnyire szükségszerűen gyengébb színvonalú iskoláiból a helyi hallgatók megfelelő számban kerülhessenek be a helyi intézményekbe. Helyüket a fejlettebb régiók felkészültebb hallgatói foglalják el, akik végzésük után nem itt dolgoznak.
      Ez a helyzet nem csupán a területi, hanem a társadalmi egyenlőtlenségeket is újratermeli. Kimaradnak a nehezebb helyzetű népesség gyermekei és a felsőoktatás egyre inkább a közép- és felső társadalmi csoportok egyik zártkörű reprodukciós területe lesz.
      Ha az állam tervei szerint a felvételi rendszeren át az állami normatívát a szükségesnek tartott létszámra szűkíti (azaz csak a legsikeresebbek kapnak támogatást!), ez minden bizonnyal a vidéki iskolákból kikerülők újabb esélyvesztésével jár. Ha a támogatást elnyert hallgatók tetszésük szerint választanak intézményt, akkor az nyilvánvalóan azzal jár, hogy a legszínvonalasabbnak tartott nagyvárosi egyetemekre mennek, ahol életesélyeik természetesen nagyobbak.
      Előre látható, hogy az integrált intézmények kisebb, kevésbé vonzó szakokon oktató karai nem lesznek képesek a gazdaságos működésre. A túlélés kényszere pedig eléri azt, amit a politika nem mert felvállalni: az intézmények maguk csonkítják meg magukat, megszüntetve mindazt, ami nem tartható fenn gazdaságosan. Pedig a felsőoktatás a demokratikus országokban sehol sem a gazdaság "szolgálólánya".
      Soha sem lehet teljességgel piacorientált, mindig a társadalmi és a területi egyensúly megteremtésének egyik leghatékonyabb eszköze. Ma ez a szempont jórészt nem, vagy a nyilvánosság előtt nem vállalható módon érvényesül. Az említett szempontok iránt érzéketlen felsőoktatási rendszerben a negatív folyamat - miként azt tapasztalhatjuk - már elindult. Ha végigmegy az intézményeken - ami nem kétséges, hiszen minden intézmény kényszerhelyzetbe került -, a "vidéki Magyarország" a jövőjét veszíti el.

Van-e kiút?

A piaci viszonyok megjelenése a felsőoktatásban is a kor elkerülhetetlen követelménye. Ez a mindenkori kormányzat visszavonulását és az intézmények autonómiájának megnövekedését igényelné. A felsőoktatás nagyarányú bővítése ugyanakkor elképzelhetetlenné teszi, hogy ez a hatalmas pénzügyi áldozatokat követelő folyamat ne állami vezérlettel menjen végbe.
      A két követelmény kompromiszszumának megteremtéséhez olyan koherens szervezeti stratégiai oktatáspolitika kell(ene), amely egyaránt lehetővé teszi az állami érdekek és ellenőrzés működését, és a helyi-intézményi érdekek és kezdeményezések kibontakoztatását is. Mivel sem az állami költségvetés koncentrálása, sem a közkiadások további növelése, sem a költségvetési deficit növekedése, az állam eladósodása nem folytatható sokáig, nyilvánvaló, hogy "előbb-utóbb meg kell fogalmazódnia egy olyan adó- és költségvetési reformpolitikának, amely a piacgazdaság irányába vezeti a magyar felsőoktatást" (Kupa Mihály).
      Elkerülhetetlen az állami-regionális-önkormányzati és intézményi gazdasági és társadalmi érdekek érvényesülésén alapuló szelektív felsőoktatás-fejlesztési politika kialakítása. Ez az egy irányba rendeződő sokfajta érdek- és erőforrás-koncentráció lehetővé tenné, hogy az állam és a társadalom által a felsőoktatásra fordított erőforrások kellő hatékonysággal hasznosuljanak, és valóságos szükségleteket elégítsenek ki.
      Egy ilyen rendszer egyben képes lehet a felsőoktatásban és a vidéki régiókban rejlő fejlődési lehetőségek olyan dinamikus feltárására, amely a mai struktúrában nehezen elképzelhető.
      Hogy mikor jön létre? Ismerve a magyar valóságot, minden bizonynyal csak akkor, ha a jelenlegi helyzet nyilvánvalóan tarthatatlanná válik, és valamely párt az egész államháztartás reformjának részeként meg meri fogalmazni a változtatásokat. Jó alkalom lenne az EU-csatlakozás, amely strukturális átalakulást követel az egész állami berendezkedéstől, és éppen a regionális fejlesztésre ad rendkívüli lehetőségeket.
      A mai magyar felsőoktatás modernizációs keretei lényegében kialakultak - belső működési rendszerük, társadalmi kapcsolataik, a felsőoktatási politika korlátjai miatt azonban egyelőre nem, vagy csak részben alkalmas arra, hogy aktív szerepet tudjon betölteni a régiók fejlesztésében.
      Új felsőoktatási alternatíva kell az új társadalmi és regionális egyensúly megteremtésére!

(A szerző főiskolai tanár, Gyula)

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz