XLVI. ÉVFOLYAM, 10. SZÁM, 2002. március 8.

TÁRCA

Grendel Lajos

Bársonyos fogságban

A nyolcvanas évek derekán megjelent az egyik regényem franciául, ám a könyv bemutatójára nem engedtek ki Párizsba. Fél évvel később aztán mégis kaptam útlevelet. Akkor meg kis híján lekéstem a repülőgépet. A gép fél hétkor indult volna, én pedig elaludtam. Hatalmas szerencsémre a Pozsony-Prága járat Tupoljevjét műszaki hiba miatt háromnegyed órás késéssel indították. Így amikor lélekszakadva megérkeztem a repülőtérre, a gép még ott vesztegelt, mintha csak rám várt volna.
Jócskán elmúltam harmincéves, mégis először ültem repülőgépen. Még jóformán be sem szíjaztam magam az ülésen, amikor a szerencsém fölött érzett örömöm úgy elillant, mintha sosem lett volna. Egészen más, sokkal nyugtalanítóbb érzés fészkelődött a helyébe. Repülési frásznak nevezném. A gyomrom összezsugorodott, homlokomat kiverte a veríték, lelki szemeim előtt pedig megjelent az összes légi katasztrófa képe, amelyeket filmhíradókban vagy újságok lapján valaha is láttam. A Manchester United futballistáit szállító gép 1958. februári tragédiájával kezdődően és a lengyel légitársaság - mit tesz Isten: párizsi - járatának alig egy héttel ezelőtti katasztrófájáig. Vigasztalhattam magam, hogy be vagyok szarva ugyan, de, íme, milyen fantasztikus memóriám van. Amivel persze mehetek a sóhivatalba, ha ennek a gépnek most valami baja esik. Már maga az a tény, hogy műszaki hiba miatt késünk a felszállással, nem sok jót jövendölt.
Az sem nyugtatta meg a kedélyemet, hogy körbepillantva láthattam, rajtam kívül mindenki nyugodt, fesztelen, beszélget vagy újságot olvas, csöppet sem zavartatja magát a késés és a műszaki hiba miatt. Hamis biztonságérzetük van, gondoltam. Azt hiszik, hogy ha hússzor, ötvenszer vagy százszor repültek már, akkor százegyszer is megússzák. Amikor a kifutópályáról fölemelkedett a gép, behunytam a szememet. Gyerekkorom óta tériszonyom van, nem kívántam látni, miképpen válik szemem előtt "térképpé e táj". A kíváncsiság azonban erősebbnek bizonyult a félelemnél, egy pillanatra mégis kinyitottam a szemem. Amit láttam, az holtra rémített. Azt láttam, hogy a térképpé változni készülő táj úgy billeg alattam, mint egy libikóka. Gyorsan újra behunytam hát a szemem, s egészen addig csukva tartottam, amíg ki nem hozták a kávét. S akkor valami váratlan dolog történt, amitől egy csapásra elfeledkeztem a repülési frászomról.
Az előttem ülő férfi oldalra fordította a fejét, és mondott valamit a légikisasszonynak. Nem érdekes, hogy mit. Különben sem emlékszem már. Nem az volt a lényeges, hogy mit mondott, hanem az, hogy ki mondta. A Párt egyik régi, még az ötvenes évekből elhíresült kegyence, a szocialista irodalom koszorús költője kérdezett vagy jegyzett meg valamit. Azon a tolakodóan bensőségesnek álcázott, mindamellett mégis fennhéjázó hangon, amely a felsőbb pártkaszt beszédstílusának szabvány modorossága volt a rezsim gottwaldi aranykorát követő husáki ezüstkorában. Valamiféle leírhatatlanul alpári nyájassággal. A jelentése olyasmi volt: érezd megtisztelve magad, hogy megszólítottalak.
A stewardess fülig pirult, kötelezően elmosolyodott, felelt valamit, aztán továbbment. Éreztem, ahogy a fejembe szalad a vér. Egy pillanatra ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy koszorús költőnket, akivel egyébként személyesen sosem találkoztam azelőtt, szembeköpjem. Ámde hamarosan kiderült, hogy ez az ellenállhatatlan kényszer nem is olyan ellenállhatatlan. Ahhoz, hogy szembeköphessem, fel kellett volna állnom. A lábam azonban sztrájkba lépett. Akkor köpd tarkón, súgta egy hang. Az meg nem elegáns, feleltem a hangnak, s persze tudtam, hogy nincs igazam. A hangnak van igaza. Amikor a belső parancs úgy hangzik, hogy köpni kell, akkor igenis köpni kell. Nem habozni, nem fontolgatni, nem lamentálni, hanem köpni. Ha férfi vagy, légy férfi, mondta hajdanában egy nagy magyar költő. Csakhogy ez egy más kor volt. Petőfi alig várta, hogy eleshessen a harc mezején, a szabadságért, a nemzetért, és ki tudja, mi mindenért még. Énnekem azonban a legkisebb kedvem sem volt elesni. Meg nem is volt miért. Én egy hitvány kornak a gyermeke vagyok, gondoltam, aki legföljebb akkor esik el, ha az utcán elcsúszik egy kutyagumin. Ez, kérem, egy ilyen kor. A belső hangnak pedig csak annyit üzenek, hogy kuss! Hagyjon nekem mindenki békét, én Párizsba akarok menni, ha már nagy keservesen kiengedtek.
S csak bámultam, bámultam az előttem ülő férfi száraz, leköpetlen tarkóját. S elmeditálhattam a kicsiségemen. S azon, hogy amit teszek, pontosabban: amit nem teszek meg, az nem is annyira gyávaság, mint amennyire elvtelenség. Hiszen arra mérget lehetett volna venni, hogy ha leköpöm költőnket, akkor engem a prágai repülőtéren nem engednek felülni a párizsi gépre. Mert még ha valamilyen "kisembert", valamilyen "jelentéktelen", párton kívüli szürke egerecskét köpnék le, az talán hagyján... De hát miért is tennék ilyet? Ám ha valaki a Párt nem is akármilyen rangú katonáját köpi le, annak a világosnál is világosabb üzenete van: személyén át, jelképesen, a rendszert köpte le. Azt a jóságos, humánus rezsimet, amely, lám, lehetővé tette a számomra, hogy az általuk alkalmasnak tartott időpontban mégiscsak kiutazhassak Párizsba. S tudnom kell, hogy ők nem mindenkivel gyakorolnak efféle kegyeket. Nem szabad hálátlannak lennem. Félre az indulatokkal, kukacoskodó belső hangokkal, gondolkozzunk pragmatikusan, mint az emberek nagy többsége.
Később, amikor a leszállni készülő párizsi gép fedélzetéről megpillantottam az Eiffel-tornyot, olyan diadalnak éreztem ezt, amely felért egy megsemmisítő vereséggel.

BERNICZKY ÉVA:

Fürdőgolyó

Vaszilka doktor mindig a megbeszélt időben érkezett, csengetett, megtörölte a lábát, beengedték, kibújt a kabátjából, előszedte steril szerszámait, és lekuporodott a kényelmetlen sámlira, fejét kicsit félrebillentette, figyelt. Türelmesen megvárta, amíg a fekete hajzuhatag elcsendesedik, hullámzása elcsitul, és elkezdheti végre az akupunktúrás kezelést. Mire az utolsó tűhegy is eltűnt a remegő orrcimpában, Katerina fáradtan behunyta szemét, arca szelíd tűpárnává változott, a gonosz szellem átszivárgott a falak túloldalára. Kinyílt az ajtó, egyformák ezek, mint két tojás, Hannuska alakja az örökös teával belerajzolódott az átjáróba, hol az egyik, hol a másik szoba ágya felé nézett, kárálása élő infúzióként kötötte össze a kettészakított anyagot, apát és leányát. Beszélhetett, Katerina mély álomba zuhant, hónapok óta nem aludt, Frankfurtban nem lehet, a gépszínű tengerben kiszürkülnek az álmok, valósággá válik minden, nappalok foglalják el az éjszakák helyét, mutatós vákuumcsomagolásba kerülnek a csillagok. Balga felhasználóik meg azt hiszik, ha felmelegítik a mélyhűtött részleteket, kívánságra visszakaphatják az eredeti fényeket, amire kiűzetésük óta vágynak, elnyerve az áhított bebocsátást, szívükben örök békével szenderedhetnek el, hortyoghatnak végre kedvükre. Pedig az igazi álomcsinálókért egészen idáig kell repülni, a hepehupákig, ahol egy valamirevaló gépnek nincs hol leszállnia, helyettük szeszélyes kukuruznyikok bukdácsolnak keresztül a hegyeken, ha éppen kedvük tartja. A tűk megvillannak, az ezüstös takarón megemelkednek Katerina ujjai, egy ideig céltalanul vitorláznak, Hannuska épp indulna, de a hosszú, feketére festett körmök elérik a hátát, belemélyednek kéjesen, barnás pongyoláján átszúrt hajú sárga gésák és görögdinnyék, ez az én sorsom, láthatja, dokikám. Alázattal csoszog ki az érintetlen teával, s pár perc múlva máris hozza be ugyanazt a sötétkék csészét aranyozott szegéllyel, ugyanazzal a főzettel, amit kivitt, csak a tetején hintázó fehér hab árulkodik, kicsit melegítettek rajta. A másik ágyból nem látszik ki a benne fekvő, az amúgy is apró termetű beteg egyre inkább beleaszott, eltűnt, mint kuglófban a mazsola. Néha mintha felszeletelnék a habos párnákat, a cakkos szélű takarót, kisipít egy hang, Hannuska, kérem, csukja be azt az átkozott ablakot... ...elhasználják előlem az utolsó levegőt is, nyissa ki, nyeldekel, tátog, nyakán össze-vissza futkosnak a megkergült zsinórok, megfulladok... ...a gyógyteámat is hiába kérem... ...vigye innen, ne lássam, szagát sem bírom az orbáncfűnek... ...a doktor, kit érdekel, zavaros annak a szeme, hagyjon végre aludni engem és Katerinát.
Vaszilka doktor mindig bevárta az ébredést, hosszú órákon át hallgatta érdeklődéssel az álmokat, éveket kellett pótolnia, anya nélkül, süketnéma apja mellett sokat mulasztott. Legalábbis hasonló sületlenségeket irkáltak gyerekkoráról a magazinok lelkizős lélekbúvárai, de ő ezt soha nem hitte el. Papírízű életében ugyan kevés hibát talált, az azonban egyetlen ceruzarágónak sem jutott eszébe, hogy a megspórolt beszélgetést apa és fia egymásba nyúló sakkpartikkal pótolta. És Vaszilka doktor már apró korában hozzászokhatott ahhoz, hogy körülötte akkor is történik valami, ha előtte szóban nem tudatják vele a várható eseményeket. Ábrázatára kiült az állandó csodálkozás, szeme a szokásosnál néhány dioptriával kijjebb kerekedett, szájszélei felugrottak, enyhén csücsörített, élénken figyelte az életét, mintha újságot olvasna a legfrissebb hírekkel, ezért némi késéssel vett feleségül egy valamikori szűzlányt, gyártotta le egyetlen fiát, közben persze legtöbbször kihűlt a reggeli kávéja. A felszáradó gőzölgést, a tovatűnő illatot minden megerőltetés nélkül elképzelte, így a folytonos lemaradásban lelkileg nem károsodott, kíváncsian csüggött azokon, akik megmondták, mit kellett volna tennie. Több évtizede építette a házát a városszélen azokból az öszszehordott anyagokból, amit a szomszédok építkezéseiről talicskázott haza apránként határtalan szerénységgel és visszafogottsággal. A munka lassan haladt, mert sajnos a közelében a lakók általában beköltöztek elkészült lakásaikba, Vaszilka doktornak egyre messzebbre kellett mennie nyikorgó talicskájával, újabb és újabb betonalapokhoz, ahol lomha Kamazok le-ledöntöttek egy-egy kupac homokot, zúzalékot, követ. A város a másik irányba terpeszkedett, tolta egyre kijjebb a rendelőt. Nagy sárga autóbusz jött reggelente Vaszilka doktorért, ő pedig egyedüli utasként szállt fel erre a különjáratra és ingyen utazott. Tartogatott ugyan egy jegyet a pénztárcájában, de azt nem kezelte, mert hiányzott a lyukasztó, helyén egy koszos folt éktelenkedett. Legszívesebben megkereste volna a lyukasztószaggatókat, hogy kölcsön kérjen tőlük egy szerkezetet, amelyben érvényesítheti egyetlen és egyben utolsó menetjegyét, azonban rajta kívül egy árva lélek nem fordult elő soha ezen a járaton. A motor is csak hosszas kurblizás után indult be, a kiszolgált masina nagyokat tüsszögött, fekete felhőket eregetett a hátuljából. A buszsofőr utolsó gyakorlatként felemelte a karját, műszálas ingpulóverén jókorára nőtt az izzadságfolt, mire visszadrótozta a lötyögő motorháztetőt, begyakorlottan lendítette magát a repedezett műbőr ülésre, csíkos gatyája ilyenkor kikúszott a nadrágszíj szorításából, csapzott, zsíros haja előrehullott, még nem seperte ki a szeméből, sohasem volt meggyőződve arról, hogy sikerül elindulniuk, megszokta a bizonytalanságot, nem zavarta. Ebben a huzavonában Vaszilka doktor utazásának jogtalansága sem tűnt fel neki, a potyautasnak mégis halovány szégyenpír ült ki szeme és szájcsücsöre közé. Nem tartotta magához illőnek az ártatlan csalást, kicsit restellte, de nem tehetett másképpen, hiába, no, hiányoznak a szükséges eszközök, a jegy is egy más világból való, rajta az ára rég elavult, az azonban soha nem jutott eszébe, hogy vásároljon egy újabb bilétát vagy esetleg felszálljon a valamivel modernebb és fürgébb marstrutkára, ahol szabályosan befizetheti a viteldíjat. A szégyenpír hamar szertefoszlott, ha egyszer nem indul el a kivénhedt sárga autóbusz, szekérre ül, mindig vonzódott a lovakhoz, szamarakhoz, igaza van Katerinának, vissza kell jönni ide az életért, megtértem vezekelni abból a ronda fémvárosból, dokikám, befizetek egy jó kis akupunktúrára. Katerina, amióta teheti, évente legalább egyszer hazajár Frankfurtból jó kenyeret enni, mert az ottaniban szerinte semmi élet. Félig sült szürkés zsömlék hagyják utolsó nedveiket programozható sütőkben, tönkreteszik a reggeleket, energiákat szívnak el, csirizükkel beragasztják a járatokat, amelyeknek ember és természet között örökké nyitva kell állnia. Ezért tart fenn luxuslakásában jósdát, valamennyi Frankfurtban élő földije eljár hozzá, mindent megfizetnek azért, hogy anyanyelvükön tudhassák meg, szerencse vagy baljóslat fenyegeti-e őket.
Belenéz a kristálygömbjébe, apja kezében az aljhoz koccan a teáskanál, a csésze megbillen, szétfolyik a kép, a vakító madeirás huzat tüdőszínűre vált, a lebenyek megemelkednek, süllyednek, lélegzik, sípol, nyikorog az ajtózsanér. Egy percre nem teszi le az üveggömböt, viszi magával, egyik kezével fogja, a másikkal teleereszti a kádat, mielőtt hazautazik, meg kell fürödnie, a csobogáson átsziszeg, cuppognak a légbuborékok, szortyog a rendszer, odahaza ilyenkor zárják el a vizet. Vaszilka doktor kihúzza a tűket, berakja a fémdobozba, bekattintja buggyos orvosi táskáját, átmegy a másik szobába. Tíz éve naponta látogatja, leül betege ágya mellé, annak ellenére, hogy Arzént csak a törött combcsontja tartja vissza attól, hogy felpattanjon és átharapja a nyakát. A takarót az orráig húzza, morog, lassan porladó szemléltetőeszköz lettem, egy ideggyógyásznak kincsesbánya, Hannuska, miért engedte be, a véremet szívja, a levegőmet. A sípolás olajos cseppekkel keveredik, a vékony filmréteg máza a pirulákon túlra terjed, bevonja a szobát, továbbgördülnek alázatosan, mint akikkel eztán bármit meg lehet tenni. Hagyja csak, maradjon, megfojtják ezek a frontok, türelmetlen, menne, ahogyan régen, hajtogatja a rögeszméjét, hogy sohasem vették komolyan, azt gondolták, ha valaki edző, abban nem lehet politikai hiba.
Már akkor sem várta ki a többiekkel együtt a sorát a sötét folyosón, amikor még bejárt a rendelőbe. Az izgága sportriporter surrogó denevérként repült be közéjük, szárnya alatt egy zsák 60-as izzóval. Még meg sem kérdezhették, honnan szerezte, villámgyorsan betekert egy villanykörtét a feje fölé, hogy világosban csókolhasson kezet a soron következő asszonyságnak, s már bent is ült az üvegszekrény mellett, amelyben fehér gézen egy szétszedhető műanyag baba szemléltette az embert, tetején egy kopaszodó aszparágusz a növényt. Arzén pedig kiöntötte lelkét a diszkrét homályba, konokul hitte, hogy a rendelő felér a gyóntatószékkel. Vaszilka doktor és betege közé rácsnak az ápolónővér könyökölt oda, mellét felnyomta, s akár az operetténekesek, bele-beleénekelt a kacér drámákba, halleluja, na ne mondja, na ne mondja. Arzén ettől egyre inkább belelendült, áporodott levegőjű szállodákból közvetítette a buja légyottokat, amelyeket langaléta kézilabdázó lányokkal élt át, akik kezükbe vették a kis embert, mint a labdát, s kemény combjuk között úgy megszorították, hogy belenyekkent. Végül törött csonttal maradt vonalon kívül, és nem hagyta megműteni magát, lefújta az egész mérkőzést, befeküdt az ágyba végre egyedül Hannuskának, aki nem ismert olyan figurákat, mint a kötött izmú kézilabdázó lányok, így aztán kéjeitől megfosztva, folytatását egyetlen lányában kereste. Feküdtek az összenyíló szobákban, ajtó mögül mind a kettő szentnek és érintetlennek hitte a másikát.
A hortyogástól finoman rezegtek a tűk, Vaszilka doktornak elzsibbadt a lába, fenékcsontja megpuhult, kezdte felvenni a sámli formáját, mégis türelmesen bevárta, hogy a szúrással szabadjára engedett idegek megtérjenek, megmozdítsák a festéktől megszarusodott szemhéjakat. Jó reggelt, doki, Katerina hangja átlátszóan szivárgott, lassan csepegtek bele a színek, mígnem a fölösleg kicsordult a száján, kezdte megfesteni a haját, körmeit, arcbőre megtelt nedvességgel, szeme környékén kisimultak a ráncok, kibomlott nyaka, a melle, a köldöke, bozontos szőre. Az asztalon avasodott az alvé, préselt olajak keveredtek a ragadós mézzel, és Vaszilka doktor megérintette az ajtó fájából kibuggyanó gyantát, s amikor kezdett végigfolyni az ujján, akkor lenyalta a ragacsos helyeket, és megbabonázottan követte Katerinát. Bevonultak a fürdőszobába, ahol rozsdás csövek futottak pókhálóként a falakon, a csapokat ezüstre mázolt kis kerekek nyitották, meg lehetett tippelni, melyikből folyik majd a meleg, s melyikből a hideg. Ha éppen nem sziszegtek szárazan, akkor egyik sem záródott tökéletesen, állott víz csöpögött, sárgás utakat festve a kádba, a kagylóba. Helyenként csodával határos módon még tartózkodtak a csempék, mögöttük az üregek kattogtak, ki tudja, nem ott gyülemlett-e fel, ami elveszett, csak bírják türelemmel, amíg enged az erő törvényeinek a fehér lapocska, s egyszer majd kihullik mögüle a magyarázat. Vaszilka doktor kénytelen volt befejezni, nem bevárni, amíg megtörténik, kopogtatott, s a máskor száraz csapok áradásnak indultak, a kád színültig telt vízzel, benne lebegett Katerina golyóvá gömbölyödve. A doktor félénken közeledett hozzá, s amikor ujjait beléfurta, már nem látott semmit. Csak azt érezte, hogy képlékenynyé válik, egyre puhább, mintha belülről olvadna, fortyogva változtatná halmazállapotát, pörögni kezd, beszippantja az örvény, s mire szabadul, nem találja, amit keresett, feloldódott, nyoma sincs, csak a selyme, a bőr tapintása emlékeztet az érintésére, az ujjak elcsúsznak, a kövön szánkázik a szappan, összegyűjti a szőröket, olyanok lettünk, dokikám, hiába nem akartuk, olyanok.
Egy hete szellőztették a szalmiákszesz szúrós bűzét, a temetést követő kilencedik napon csöngettek, megtörölték a lábukat, kinyílt az ajtó, az ecetes hagymával keveredő hering szaga visszahozta az élve maradottakat az elmúlásból, csöngettek, megtörölték a lábukat, kinyílt az ajtó, Hannuska nem vett róluk tudomást, mintha nem csöngettek volna, nem töröltek volna lábat, nem nyílt volna az ajtó. Leültek a hosszú, terített asztalhoz, csendesen nevetgélnek, csevegtek, senki nem várta őket, mégis kötelezőnek érezték, hogy megjelenjenek, felhajtsák a poharak tartalmát, újra töltsenek, sós uborkát egyenek, ne gondoljanak a megtisztulásra, hozzálássanak a kocsonyához, szopogassák a csontokat, elroppantsák a bőr keményebb részein a porcokat. Hatalmas étvágyukban sorra vesztek el a tálak, a szalvéták, a kanalak, az abrosz, és végül, amikor minden láthatót elpusztítottak, gyertyát gyújtottak Arzénért. Arzénért, aki legendás ügyességgel előkerített bármit, amihez nehéz volt hozzájutni a legínségesebb időkben, akit azért vitt el a bánat, mert most már megvehetné az üzletekben a tálat, a szalvétát, az abroszt, ha lenne rá pénze, s gyertyát gyújthatnak érte újra a huszadik, majd a negyvenedik napon, Arzénért, aki egyszer kolbászt is szerzett Vaszilka doktornak.
A viasz rácsöpög a fehér abroszra, szürkés nyomot hagy, valamit mondani kell, hogy van a fia, kedves doktor, á, remekül, igazán örülök, labdaszedegető Törökországban egy makulátlan pályán, naponta eljár, jól megfizetik, szállodában lakhat, megetetik, csak le kell hajolnia, fölemeli a labdát, és átadja a feléje nyúlónak, fontos, hogy lesodorja a labdáról a ráragadt port, a szöszöket, mert fehér kesztyűben nyúlnak utána, elveszik tőle, ennyi az egész, aztán reggelig szabad, azt csinál, amit akar, teniszbajnok szeretne lenni, majd csak lesz valahogy.
Szedelőzködnek, Hannuska nem vesz róluk tudomást, szótlanul tovább töröli az asztalt, modortalannak tűnik, esetleg morcosnak, vagy mintha amazok nem álltak volna fel, nem gombolnák magukra kabátjukat, nem lépnének ki a nyirkos estébe nyakukat fázósan behúzva. Pedig ha odalépne az ablakhoz, és utánuk nézne, elégedetten látná, milyen szerencsétlenül botladoznak a kivilágítatlan utcán. Mielőtt végképp elnyeli a bukdácsolókat a sötétség, még fel-feltűnik alakjuk az arra tartó autók fényszórójának pászmájában, a kerekek felcsapják a mélyedésekben megült pocsolyát, a rosszul záródó szárnyak alatti réseken beszivárog a zavaros víz. Hiába tekerik dühösen a csapokat, nem sikerül elzárni egyiket sem, mert kiszakadtak az elfáradt menetek, az ezüstre mázolt kerekekben szétmállott a kóc, és a zúgó nyomás végén egyszer csak ömleni kezd a jóindulatú emlékezet, tisztára mossa Arzén kóbor lelkét, hogy megnyugodjék valahára, szétszedhessék fölöslegessé vált ágyát és a lehámozott damaszt párnahajakat bezsúfolják a horpadt alumínium tálba. A beáztatott ágyneműről leválnak az apró szöszök, bolyhozódnak, bomlásnak indul a nyákos lé, a legegyszerűbb kiönteni ezt a megbuggyant kocsonyát, úgy, ahogy van, a lefolyóba, az enyészet szürkés mocsarába, a cuppogás jelzi, betelt, újat kell kezdeni. Különben sem szeret takarítani.
Mióta a matrac alatt megtalálta a színes magazinokat, Hannuska nem kacsázik, nem himbálja derékból a lábát, könnyedén lépeget, barna pongyoláján lustán mozdulnak a sárga gésák. Sosem gondolta, hogy ilyen pózban is lehet szeretkezni, leguggol a tükör előtt, feltétlenül meg kell mutatni Vaszilka doktornak, biztosan nem ismeri ezeket a figurákat. Aztán a következő szombaton le is dönti a kényelmetlen sámliról, hiába kalimpál kézzel-lábbal a felborított Vaszilka doktor, ez a hátára dőlt, magatehetetlen bogár, páncélzatából pattog a kitin, kivillannak az alsó rétegek, mire a vénasszony lekászálódik róla, a fémdobozban odakozmálnak a tűk. A gázon felejtett sterilizátorból főzött hagymahéj bűze füstölög, és feketén rakódik a felületekre, visszarajzolja Hannuska kopásos reumáját, szárazan dörzsölődnek össze megsárgult csontjai, megbillen, kacsázik újra, derékból himbálja a lábát, azt nyögdécseli, ne jöjjön többet, dokikám, nem bírom megfizetni, megdrágult minden, az alvé, a tealevél, nézze ezt a köpedelmes falat, a sárgás foltokat - tavasszal festetni muszáj. Az lesz a legjobb, ha várunk, most annyi a dolgunk a csönddel, hogy telerakjuk megbarnult fényképekkel, vannak családi fotói, dokikám?
Az Arzén lánya riasztó talpig feketében, milyen érdekes, mostanáig is ugyanezekben a nyomasztó ruhákban látták, de egészen a mai napig nem találtak ebben semmi különöset. Az évek kíméletlenül feltöltötték a gyerekkori griberliket, Katerina vonásai keményednek, fekete haja lecsordogál a vörös padlószőnyegre, sötét tógája ránő a szobára. Szinte bizonyos, hogy nem tudnak kibújni takarása alól. Hannuska a foga között mormolja, vigyázzon, olyan, mint szegény megboldogult apja. Amikor a bő szoknya redői alatt kezükbe akadnak a zsinórok, megnyugszanak, most sem lesz másképpen, mint ahogyan eddig volt, és néhány perc múlva egyre ügyesebben mozgatják ezt a szobányi marionettet.

NAGY ILDIKÓ NOÉMI:

Palatino

Ha szépet álmodsz

Részeg vagyok. Persze senki nem mondaná meg. Leragad a szemem, szomorú vagyok.
Mostanában sokat hallom a barátnőmtől, hogy már nem lesz szerelmes soha többet. Ez az ára a boldog, tartós párkapcsolatnak? Nem fogja soha többet érezni azt a bizsergést?
Talán én is éreztem ezt. De hol voltam, kivel? Valamikor a múltban, sétáltunk a forró éjszakában Olivier Lacassagne és én. Nehezen beszélünk, én nem értek az ő nyelvén, ő nem ért az enyémen. Rendel egy fagyikelyhet, Olivier Lacassagne. Nézem az ajkát. Louisiana. Southern belle vagyok muszlinruhában. Szőke vagyok. Eperfagyi. Vaníliafagyi. Rózsaszín kanál. Csillog az ajka. Megkínál. Lenyalom a kanalat, undorodva, mert igazából finnyás vagyok, de arra gondolok, hogy ezzel közelebb jutok a csókjához. Olivier Lacassagne. Vagy inkább Roman de la Rosa. Mercedes de la Rosa. Ez a név van a jogosítványomban. Született: 1979. A kép az enyém, mosolygok, de valahogy úgy, mint aki tartós párkapcsolatra vágyik. New York, a hamisjogosítvány-gyártó hely a Lower East Side-on. Részegen a szado-mazo klubba tartva, hogy eladjam a turkált fém melltartómat. Ezt mesélem neki, sétálunk a sötétzöld pázsiton, előttünk domb, de odáig nem fogunk elmenni. A táncmulatság bepermetezi a körülöttünk lévő éjszakát. Itt láttam az ufót tavaly nyáron, mikor rávettem Heathert, a másik barátnőmet, hogy táncoljunk virágkoszorúval a fejünkön Szent Iván-éj tiszteletére. Az ufo alakját változtatta, mint egy repülő papírszalvéta.
A fagyi elfogyott, és mintha már nem érdekeltem volna őt.
Valaha egy amerikai temetőben sétáltam Alexandre Alain Sialinóval, szívta mezítlábas Cameljét, és francia akcentussal magyarázta az univerzum keletkezését. Aztán elhallgatott, kört húzott körénk, nézte az ajkamat, a szememet. Éreztem, hogy egy kis izom remeg az arcomon. Talán nem látja. Másnap, ha rágondoltam, mintha hasba rúgtak volna. Igen, ez az a bizsergés, erről beszélek, mondja a barátnőm, ez nem lesz többé. A temetőkútnál kellett lemosni a kezem, de még a cipőmre is ráment. A gumikat egy üres papundeklidobozban gyűjtöttem. A boldogtalan párkapcsolat, a bizsergés vége. Megtelt a doboz, és ő azt mondta, találkozzunk hétkor, de nem jött, mert egy részeg haverját kellett hazatámogatnia. A nővére mondta, aki éppen arra járt. Ezt érdemlem, southern belle, Tennessee Williams, hisztérika, muszlinruha, Louisiana, holdfény.
Miért suttogunk a sötétben?
Mindenki boldog párkapcsolatra vágyik, mert halálosan unod a félelmet, hogy nem telefonál. De miért is mesélem el ezt neked? Részeg vagyok. Részeg vagyok, beállítom a számítógépet, Palatino 14 justified 1.5 Ha szépet álmodok, már ki is józanodtam.

Tél Új-Angliában

Ma reggel arra ébredtem, hogy a szomszédban porszívóznak, és a szívófejjel a falat ütögetik, és egy pillanatig arra gondoltam, hogy otthon vagyok Új-Angliában. Christmas in Connecticut. Esik a hó, énekelnek az emberek. A kivilágított házak előtt, és karácsonyi dalokat énekelnek kórusban. Aztán a házak elé kijönnek a lakók, forró tojásitalt adnak nekik, meg egy sütit, amit tilos megenni, tovább kell adni évszázadokon keresztül. És a fénykollázsok. Tiszta Las Vegas Új-Anglia karácsonykor. Beborítják a házakat villogó és zenélő lámpákkal. A kertbe műrénszarvast állítanak, és a csupasz fák is megkapják szokásos díszeiket.
A szerényebb új-angliaiak csak gyertyát állítanak a koloniál stílusú házuk ablakaiba. Mielőtt a mi utcánkba érkeznél, sok ilyen házat lehet látni.
Eljönnek a családtagok, Vali nagymama a férjével, Lacival, Kati nagynéném az éppen aktuális barátjával, és a másik nagymamám, Gizike.
Beindul a műtitkolózás az ajándékokkal kapcsolatban, elmegyek a közértbe, de sokáig leszek stb. Szenteste reggel a porszívó hangjára ébredek, a szívófej a mellettem lévő szobában a falnak ütődik. Otthon vagyok. Fel kell kelni, de nem várja el senki, hogy tényleg felkeljek. Hallgatom a porszívót, a konyhai nevetgélést. Fölkelek, minden szoba meleg, nem úgy, mint Pesten, ahol spórolni kell a meleggel, nem lehet minden szobát fűteni.
Álmosan kisétálok a konyhába, két nagymamám már egyszer összeveszett, de azért jó a hangulat, négy nő sürög-forog a konyhában, apám videóra veszi őket. Vali nagymama kesze-kusza haját igazgatja, Kati próbálja rávenni Bolhát, anorexiás kutyánkat, hogy egye meg a csirkecombot, Gizi nagymama és anyám sóstanglit díszítenek köménymaggal.
Ma reggel az ágyban fekve azon gondolkodtam, hogyan tudnám az új-angliai karácsonyt, a friss illatokat, a megnyugvást, a békét hozni Budapestre. Itt is gyönyörű a karácsony. A város fénylik, az emberek révültek, a díszek, az illatok, minden csodálatos. Csak messze vannak, akiket szeretek. Túl messze.

Aida

Nem gondoltam régen az Aidára. Bécs számomra korlátolt, és csak azért tűnik nagynak, mert ismeretlen. Ejn cvei drej. Ahogy ezeket a szavakat ejtik. Ausztria Németország lábjegyzete. Mégis, az Aida Bécsben van, és vágyom rá, hogy ott legyek.
Az Aidának fahéjillata van. A fahéjas-cukros kávémról jutott most is eszembe.
Tudtam, hogy a spártai színházban, ahová megyek, legfeljebb ásványvíz lesz. A sarkam két macskakő közé szorult, zöldes-fehér fényekkel világítottak a műemlékek, mint szeretett városomban, Prágában. Ettől a fénytől díszletszerűvé válnak az utcák. Korgó gyomorral, behúzott nyakkal azt képzeltem, hogy az Amadeus című filmben szerepelek. A mellékutcából megláttam egy meleg fényű kirakatot. És bent, micsoda fahéjillat! Nem volt időm körülnézni, kiválasztottam egy pitét, és már mentem is.
Nem is tudom, mit láttam a színházban. Hosszú volt, unalmas, és hideg is volt a nézőtéren.
Legközelebb egy év múlva mentem Bécsbe, húsvét előtt. Megnéztem Mozart házát. Végighúztam az ujjam a kottán, és egy gép lejátszotta a zenét.
Arra gondoltam, hogy megkeresem a cukrászdát, de nem emlékeztem a nevére. Már vissza akartam fordulni, mikor megláttam a puha fényű kirakatot.
Kicsi presszóasztalok, piros székek, kör alakú cukrászpult, ott vettem a pitét. Hatvanas évek? Nyolcvanas? Nem lepusztult, mégis otthonos, intim, kedves és meleg. Földtől plafonig érő ablakok. Ez az a hely. Leráztam a havat a kabátomról, és megnéztem az étlapot. A mellettem lévő asztalnál magyarul beszélgettek. Egy szomorú szemű fiú ült velem szemben. De ez már egy másik történet.

Az első kéjterror

Tizennégy voltam, és egy kórház mozgólépcsőjén utaztam.
Anyám itt tanulta a fogtechnikus-mesterséget. Azon a napon én voltam a páciens. Végigkocogtatta fogaimat, izegtem-mozogtam, nyafogtam, szégyent hoztam rá a kollégái előtt. Aztán elengedett, de még várnom kellett rá vagy két órát. Kocsival negyven percre laktunk a kórháztól.
Botorkáltam a végtelen folyosókon, aulákban, megvizsgáltam ezerszer a trafik tárgyait hatalmas rózsaszín szemüvegemen keresztül.
Tizennégy voltam, hajam rendetlen copfban lógott, mentem felfelé a mozgólépcsőn. Bambultam. Aztán már nem bambultam, mert egy férfi közeledett a mozgólépcsőn, nézett, követett a tekintetével. Riadtan kaptam el róla a szemem. Mit akar? Miért néz? Miért bánt, miért karcol belém?
A mozgólépcső tetején az elmeosztály táblája. Onnan jön, elmebeteg, másképp miért nézett volna rám olyan vadul?
Anyámnak nem beszéltem róla. Szótlanul néztem magam elé a kocsiban. Anyám szidott, én vagyok a legfegyelmezetlenebb páciense. A férfi mocskos tekintete belém ivódott, nem tudtam lemosni. Ő lett a kéjterror, hogy egyszer majd gyerekből nő lehessek.

Örök harag

Nagyszabású céges rendezvénysorozat utolsó estjén történt, hogy Lilla örök haragot fogadott Dea ellen. Lilla a barátjával, Áronnal jelent meg az estélyen; szerényen öltözött: egy ezüst-fehér, földig érő ruhát és alacsony sarkú cipőt vett fel, amelyet nemrég Bécsben vásárolt, mikor a cég kiküldte tanulmányútra egy hétre. Tulajdonképpen a ruha és a cipő is turkálóból származott, mert Lilla minden városban keresett egy helyi turkálót. Néha nem vett semmit, csak felpróbált néhány képtelen ruhát, amelyekről tudta, hogy sohasem hordaná. Abban a bécsi üzletben nagy volt az estélyi szekció, Lilla felpróbálta a különböző flitteres és csillogó nagyestélyiket, és egyszer csak meglátta két fogas közé préselve ezt az ezüstfehér ruhát.
Szépnek érezte magát, kölnije is tökéletesnek tűnt, Esteé Lauder Gold. Áron a fülébe súgta, hogy milyen csinos, és egész este kedvesen viselkedett. Mostanában sokat veszekedtek Áron figyelmetlensége miatt, na meg azért is, mert Lillának a hétvégeken is be kellett menni az irodába. Lilla alig egy hónapja dolgozott a cégnek ebben a részlegében. Új épületben volt a munkahelye, egy hatalmas üvegpalotában.
Csak néhány embert ismert látásból, Áron viszont sok kollegával találkozott, de nem hagyta magára Lillát, mint általában a partikon. Áron is jól nézett ki frakkjában, hullámos, nyakközépig érő, fekete haja hátra volt zselézve. Áron az a típus, akire azt mondják: a tökéletes 38 éves. Fiatalos, jóképű cégvezető-helyettes egy menő reklámügynökségnél. Lilla látszólag jól illett hozzá a maga 32 évével, a hierarchia egyik alacsonyabb posztján.
Lilla bizonytalanul haladt át a tömegen a bárpult felé. Áron már a második gin-vermutját itta, mikor megpillantott egy ismerőst, egy pillanat, mondta Lillának, és odasietett. Lilla a harmadik pohár MUMot itta, és egyre idegesebb lett. Áron elmélyedve beszélgetett, Lilla álldogált. Nem ismert senkit látótávolságon belül. Megpróbált intelligensen nézni a semmibe. Milyen kár, hogy nem dohányzik, akkor lenne mit csinálnia. Az utolsó estély botrányosan sikerült, mert Lilla egyedül jött, és több részeg kollegája megpróbálta fölszedni. Most is már sokan spiccesek voltak. Lilla kétlépésnyire állt a cégvezetőtől, de nem mert feléje nézni. Ő is egyedül volt, Lilla látta, mikor elszakította magát a beszélgetőtársaitól, hogy a bárpulthoz jöjjön. Nehezen járt, mert a lába gipszben volt. Ugyanazt a jelenetet nézte, mint Lilla. Dea magas, nagycsontú, magas pozícióban dolgozó, 37 éves nő volt, és egy kollégájával vitatkozott részegen. Ordenárén viselkedett, és Lilla szégyellte magát helyette is. Nem ismerte Deát, csak néha látta az emeleten.
Elfordult, a pulton a rágcsálnivalók közt kotorászott, mikor a cégvezető megszólította.
- Kardos János vagyok - nyújtotta a kezét Lillának.
- Mihalik Lilla. Egy kis ropit? - tolta a ropis tálat János felé.
- Maga ugye most jött a céghez? - kérdezte János.
- Igen, a másik irodából jöttem át. Kevés kollégát ismerek.
Kardos János mosolygott.
- Hát most már engem ismer.
Lilla félt, hogy most jön a "meghívom egy italra" szöveg, de sokkal rosszabb következett. Tökéletes érzéke volt hozzá, hogy hülye helyzetbe hozza magát férfiakkal.
Megpillantotta a férfi öngyújtóját a bárpulton, és azt mondta:
- Ó, de szép! - felvette, és megforgatta a pillekönnyű öngyújtót.
- Amszterdamban vettem a bazársoron.
Lilla elkezdte volna mesélni legutóbbi amszterdami útját és a bazárokban szerzett tapasztalatait, mikor közelgő sarokkattogás hallatszott, és Dea már be is furakodott közéjük. Lilla érezte felhevült teste melegét, és a nyakából párolgó Amarige kölnit. El akart menni, de a kezében ott volt János öngyújtója. Letette a pultra, mire Dea ránézett.
- Ez kicsoda? - kérdezte.
Nagyon részeg volt, alig bírt a lábán állni magas sarkú cipőjében. Felkapta az öngyújtót, elhajította, és az messzire csúszott a frissen csiszolt parkettán. Lilla utánanézett, ekkor Dea két kézzel meglökte Lilla vállát.
- Mit képzelsz, ki vagy te?! Azt hiszed, számítasz?! Nem számítasz! Egy nulla vagy! Nulla, érted?!
Lilla szeretett volna visszaütni, de nem tudott, könnyek szöktek a szemébe.
- Menj, hozd vissza, jó kutyus.
Lilla kirohant a parkolóba, a téglafalhoz támasztotta a fejét, és sírt. Vékony ruhája páncélként szorította, szemfestékje elmosódott, Esteé Lauder Goldja nyomtalanul kimúlt.
Mikor kicsit megnyugodott, azt gondolta, hazamegy taxival, és másnap felmond, de bent maradt a pulton a táskája. Megtörölte szemét ruhája alsó szegélyével, taknyát lenyelte, haját felpuffolta ujjaival, és visszament. A bejáratnál kérték a meghívóját.
Látta messziről, hogy ott a táska a pulton. Véletlenül belerúgott az öngyújtóba, fölvette, és odaadta a cégvezetőnek. János megköszönte, de többet nem szólt. Lilla elvitte a táskáját, és Áron mellék állt, aki ugyanazzal a pasassal beszélgetett, és már ő is részeg volt. Lilla elmesélte, mi történt.
- Dea mindig ilyen, mikor részeg - mondta Áron. - Most biztos valaki mással rendez jelenetet. Régi motoros, neki mindent szabad.
- Neki mindent szabad?! - mondta Lilla, de Áron félbeszakította.
- Jó, hogy nem ütöttél vissza. Nagyon tud verekedni. Láttam néhányszor. A férfiakat is leveri.
Lilla hallgatott, aztán megkérdezte:
- Miért nem védtél meg?
- Meg kell tanulnod a konfliktusaidat rendezni. Egyébként ne aggódj, holnap már nem is fog emlékezni rád.
Hétfőn az irodában Lilla a kávégéphez indult, mikor észrevette, hogy Dea a gép előtt áll, mire visszafordult. Ha tudta, hogy Dea általános értekezletet tart, nem ment be. Nem nézett rá a folyosón, mondjuk ez nem volt olyan nagy ügy, mert Dea észre sem vette. Lilla rájött, hogy tényleg nem emlékszik semmire, de annál forróbb gyűlölettel gondolt rá. Közben tudta, hogy képtelen bosszút állni. Ha két ember közt történt valami, és az egyik nem emlékszik rá, megtörtént-e egyáltalán?

Mi lesz most?

Mindjárt sötét van. Nem írtam semmit hat hónapja. Belém szorult minden. Kimentem a konyhába, és göngyölt sonkát ettem. Reggel migrén. A gyerekek elmentek a ligetbe. Mindjárt sötét. Noella. Ezt írni. Ez lesz a következő, amit írni szeretnék. Pici, rövid mondatokban megírom, miért nem lettem Noella. Noémi. Miért vagyok mozaikból összerakva. Miért megyek le a közértbe, miért eszem, és miért írok, mikor olvasnom kellene, és miért olvasok, mikor írnom kellene, miért vagyok itt, de miért vagyok mégis máshol, miért írok olyan nyelven, amelyben bizonytalan vagyok, mikor van egy saját nyelvem, miért hagytam el az otthonom, miért vagyok mégis otthon. Hogy lehet úgy élni, hogy közben máshol vagyok.
Háztetők, csak a fa tetejét látom, fújja a szél. Mindjárt sötét lesz. A gyerekek a ligetben frizbiznek a leeresztett műtóban. Ha hallom a repülők zúgását, összerezzenek. Kihajtani a bennragadt mondatokat. De miért lehetséges írni, mikor biztonságban vagyok? Nem vagyok ott, nem tudok segíteni, nem tudok mozdulni, nem tudok írni, és nem tudom megállítani a nemírást.
És persze ez egyáltalán nem érdekes.
De mégis, mi lesz most?

ERDŐS VIRÁG:

Két nő

1.

Úgy kelletett menni, hogy fogjam a kezét. Ez volt a kedvére mindig, ez a kibaszott kolonckodás. Mióta csak elébem állt, úgy akarta örökké, hogy fogjam. Hogy ne engedjem beveszni az emberek közé. Ne veszítsem el, aszongya, ne veszejts el engemet. Úgy értette szerintem, hogy ne legyek a gyilkosa. Mert neki egy halál volt az Izolában egyedül. Savat ivott majdnem. Arra gondolt, savat iszik, állítólag meg is volt már neki a flakon. Egyik éjjel nekiment a fejével a falnak. Juli, kérdik, problémád van, fogták szépen, kirakták. Azok nem egy anyaotthon, ne tessél itt hancúrozni, fájlalták, hogy véres lett a fejétől a fal. Apucizott egyfolytában, volt egy ilyen gyengéje, hogy ez meg az. Apucika drága, mondja nekem, meg apu, apu. Egyszer elborult, és belevágott magyarázni valamiket, de a hangja olyan volt, hogy ismerős, de magasabb. Volt neki egy külön másik hangja a nyakában. Apucika, mondja nekem, nem igaz ez, bassza szájba már a Julcsit, itt topog a kis kurvája, nézze már, hát micsinál ez, úgy éljek, hogy szétrúgom, azt levitetem Kisacsára, hetesoviba. Máskor meg csak odabújt, de az volt a rossz, nem szerettem a szagát. Férgek laktak benne, ilyen kisebb, fehér férgek, de már sokan voltak odabenn és ki akartak jönni. Mutatja az ujja begyét, nézi, nézzem, nini, mint egy darab cérna, csakhogy ez a kicsi fehér cérnaszál mozog. Azt súgta az ösztöne, hogy fokhagymát kell enni. Hogy majd a sok fokhagymától kihal a kukac. Ette is a fokhagymát, de úgy ette, hogy amit evett, akármi volt, előtte is, utána is bekapott egy gerezdet, és úgy. Ha párizsi volt, ha bécsi fánk, ha amerikai palacsinta, dettó. Csitított, hogy ne öklendjek, érzi már, hogy fogyatkoznak, addig-addig variált, míg közénk állt a szag. Próbáltam, hogy kibírom, hogy nem évődök, nem fikázom, még spannoltam is magamat, hogy de finom, hogy jaj de jó, hogy édes, buja, mediterrán illatok, de nem. Mondtam neki, szép Júliám, ez lesz a te balkonod, felvittem a János-hegyre, fel egész a kilátóhoz, emitt ez a kapaszkodó, invitáltam, kapaszkodjál, levegőzzél, szemlélődjél napestig. Én egy perc és itt vagyok, mutattam a flaskát is, hogy tessék, itt van, viszem vissza, beváltom és repülök, a zsebemben a pénz. Bizalommal volt szegényke, azt mondta, hogy visszavár, csak annyit kér, a bodegánál, ha majd jövök, legyek olyan aranyember, vegyek neki lángost. Fokhagymásat?, kacsintottam. Kacsintott, hogy azt.
Akkor már a Blahán laktam, úgy kellett a kartonokat szellőztetni napokig utána. Azzal aztán bevégeztem, szép volt, jó volt, ennyi volt.
Csak a zakóm nem felejt, az úgy látszik, hogy mindörökre megszívta magát. Szaglászok a hónom alá, nicsak, a Juli.

2.

Van egy titkos álmom, mondta.
Beültünk az eresz alá, mert már akkor szabályosan lefagyott a lábunk. Szerencsére volt nálam egy nem is olyan nagyon régi OBI-kalauz, telis-tele szenzációs akciós ajánlatokkal, azt kettévettük, ez itt nekem, ez itt neked, ráültünk, és úgy.
Ami pakkunk volt, az prímán elfért az ölünkben.
Szeretnék egy távirányítós garázskaput.
Billenőset?, kérdeztem és kidugtam a fejemet, hogy megnézzem, hogy esik-e még odakint a hó. De már nem esett.
Mindegy, mondta.
Hogyhogy mindegy, nem mindegy.
Akkor billenőset, mondta, meg hogy attól félt, hogy ki fogok akadni.
Nincs ezen mit kiakadni, mondtam neki, sőt.
Akinek egy csöpp szíve van, az ilyenkor másra se bír gondolni, csak egy jó kis távirányítós garázskapura. Van, aki bevallja, van, aki nem, de a lelke mélyén szerintem a világ összes népessége Hörmann-féle távirányítós garázskaput szeretne magának, persze tokkal, vonóval, ujjbecsípődés elleni garantált védelemmel, sőt, olyan is van, aki még ennél is vadabb, és titokban még gőzkabint is szeretne, meg gránitőrleményes járólapot, meg jakuzzit, meg minigrillt, meg örökbérletet Miami Beachen, meg egy kisebb parcellát a Marson, ilyesmiket, de ahhoz már tilinkó, hogy kinyissa a száját, inkább csendben kussol, és lapít, és gyötri magát, és bebeszéli, hogy ő ezekhez majomember, meg lumpen, meg szaros. Örülhet, hogy egyáltalán luk van a fülén.
És ez persze igaz is, mert tényleg vannak köztük, akik folyton-folyvást csak maguknak keresik a bajt.
Úgy értve, hogy faggyút esznek, vagy például egyáltalán nem is magyarok. Vagy sánták, vagy bénák, vagy hátralékosok, vagy mondjuk merényleteket kísérelnek meg a Szociális és Családügyi Minisztérium politikai államtitkára ellen, ami pedig hihetetlen veszélyekkel jár.
Egyetlen szóval sem állítom, mondtam neki, hogy az ilyeneknek is lehessen távirányítós garázskapujuk, de te például kifejezetten szemrevaló vagy, súgtam a fülébe, bele a kis vakondszürke sapija alá, aztán átkaroltam szeretettel, mint egy kanos mikulás, és meglapigattam az elgémberedett ujjaimmal a hátát. Kicsit le vagy strapálva, meg idegbeteg is vagy, de az ilyesmi nem számít.
Az se, hogy - ?, kérdezte, de egy hideg fuvallattól elakadt a hangja.
Mondtam neki, hogy az se, mert azt meg majd nem mondjuk meg senkinek.
Azt mondta, hogy úgy emlékszik, hogy az be lett írva.
Hoppá, hogyhogy be lett.
Hát hogy úgy, hogy volt erre egy külön rublika.
Töprengtem egy percet, aztán kiböktem, hogy gond egy szál se, egyébként meg így is, úgy is van egy tuti trükk.
Úgy nézett rám szegény, mint a Gyáli úti Magnum-reklám, látszódott, hogy szörnyen ki van éhezve a szóra.
Bízzál bennem, cicababa, osztunk, szorzunk, variálunk, és egy ügyes manőverrel úgy oldjuk meg majd a dolgot, hogy a végén - hogy a vééééégén, így mondtam, mert láttam már, hogy le van törve, és mint egy kis sarki róka, kézzel-lábbal dörgöli a jégvirágos pracliját -, hogy a végén mindet, cakk-pakk, le lehessen írni az adódból.
Ja, mondta.
Ja-ja, mondtam, és örültem, mert láttam, hogy örül.
Kifújta az orrát, mert már csurgott, aztán odabújt, és akárhogy is szürcsögött, meg reszketett, meg citerázott - felsóhajtott, elpirult, és kezdte nekem hálás szívvel gombolni a bundusát.
Ne csacsiskodj, cirókáztam, az van, hogy most nekilátunk, és legelőször is kikalkuláljuk a méreteket.

TAMÁS ZSUZSA:

Feljegyzések egy nőről

Mi lenne?

Mi lenne, ha így beszélnék, néz rám kérdőn, és kigúvadó szemmel tátogni kezd. Na mit szólsz, megértenél? Tátog tovább, nem értem, mi ütött belé. Mi lenne, ha hallá változnék? Szeretnél tovább? Na, mi lenne?
Elviccelném, ő a Halak jegyében született, én Vízöntő vagyok, talán kilöttyinteném őt vizestül. Úgy néz rám, mint egy gyilkosra. Na jó, elég a hülyeségből, reccsenek rá ingerülten. Nem bírom, amikor duzzogni kezd. Kitágul a szeme, még az eddiginél is nagyobbra, úgy tesz, mintha fulladozna.
Elfordulok, nem érdekel a továbbiakban. Ilyenkor úgysem bírja soká, mindjárt hízelegni kezd, hogy béküljünk ki, noha nem is vesztünk össze.
Mi van.
Viccelnék megint, hogy "béküljünk ki", megfordulok, úristen. Mindkét keze a nyakán, a torkát fogja, hirtelen nem is tudom, magát fojtogatja-e, vagy azért fogja a torkát, mert fulladozik. A szemében rémület, a könyökével próbál inteni valamit, csapkod, mint egy uszonnyal, úristen, mit csináljak.
Nem tréfál, mindjárt megfullad itt nekem.
Hirtelen elkapom mindkét kezét, rettentően megszorítom, nem ezt akartam tenni, talán úgy gondoltam, megrázom őt, fogom és rángatom, nem tudom, mit is akartam, valahogy, bárhogyan, csak segíteni, mert ezt kérte a szeme, ezt az uszonyai, a hideg kezek. Rettentően megszorítottam, s a zokogás első hangjaként felcsuklott belőle egy artikulálatlan hangszerűség, egy hang a kiáltás és a hörgés között.
Közvetlenül utána csendben sírni kezdett, valamit motyogott maga elé, hogy talán félrenyelt, nem tudja, nem tudja, mi történt, és talán azt is mondta, köszönöm, de ebben nem vagyok biztos.
Erről az egészről nem beszélünk azóta.

Zuhany

A zuhany alá állva behunyja szemét, a sugarat épp a homloka közepére irányítja, lassan kisimul az arca. Minden este, minden áldott este ugyanígy. Utána a nyakára figyel, csak folyik, folyik rá a víz, a szeme még behunyva. Aztán átállítja a csapot, hangosabban ér földet a víz, ő meg elmélyülten szappanozni kezd. Először a kezét. Ha a keze nem tiszta, hogyan tisztíthatna? Mossa, mossa a kezét.
Aztán habot képez - ezt a reklámokban látta, de ne említsd neki, nem tudja -, szóval habot képez, és megmossa az arcát. Mindig ugyanúgy, körkörös mozdulatokkal, elidőzve a halántéknál, az orrnyeregnél, szimmetrikusan, komótosan. Zuhanyra állít, arcát öblíti, csapot vissza, hangos víz.
Másik szappannal - ami lehetőleg szappanmentes (?), viszont harmonizál az épp aktuálisan használt dezodorával - mossa meg a testét, igyekszik elérni a hátát is, szivacsot is használ, dörzsölgeti magát. Zuhanyra állít, testét öblíti, csapot vissza, hangos víz.
Intim szappant is használ, "gyengéd krémszappant az intim testrészek tisztántartására", ő nem tréfál az intim felületek savasságával, a gyengéd ápolásra szüksége van, keze rutinos mozdulattal siklik combjai közé, a szemét egy pillanatra lehunyja - aztán zuhanyra állít, öblít, hangos víz, csönd.
Mindig ugyanúgy halássza maga elé a lábával papucsát, ugyanúgy törölközik, ugyanúgy bújik pizsamába, ereszti le feltűzött haját.
Mire újjászületik, nekem nem marad meleg víz.

Azt hiszi

Azt hiszi, nem tudom, hogy elalvás előtt mással beszélget magában, hogy bárkivel képes ilyenkor beszélni, akivel aznap összetűzésbe került, vagy aki kedveset mondott neki, az ilyenekkel szívesen beszélget, de szívesen veszekszik is, és amúgy is, szívesen tölti mással az időt elalvás előtt, miközben fogja a kezem.
Azt hiszi, nem tudom, hogy ezer szerelme van egyszerre, megkíméli őket magától, nem kegy, hogy velem tölti a mindennapjait, hanem büntetés, de a többiek örülhetnek, hogy mindig az izgalmas lehetőség kategóriájában tarthatják őt számon, hiszen ő maga is tudja, az mennyivel bizsergetőbb.
Azt hiszi, nem tudom, hogy rólam is beszél velük, persze szigorúan távolságot tartva, mert ő nem olyan, hogy kibeszélné a kedvesét, csak azért, mert vannak vele nézeteltérései.
Azt hiszi, nem tudom, hogy ha ezer szerelme közt akad is egy-két élő, hús-vér személy, azok elől a mindennapokban hanyatt-homlok menekül, mert nem bírja elviselni az üres bókokat és a lehetőségét annak, hogy esetleg valamelyik akarna tőle valamit.
Azt hiszi, nem tudom, mit jelent gyakran hangoztatott alapelve (mert neki olyan is van), miszerint a csodáknak nem szabad megtörténniük. Pedig én nagyon is tudom, hogy miről van szó, másra sem vágyik, mint hogy a csodák megtörténjenek, csak szánalmasan fél, mi történhet utána, ha egyáltalán bármi történhetne még.
Azt hiszi, nem tudom, hogy álmaiban kacérkodhat bármelyikkel, végül mindig úgy ébred, hogy a szerelme elhagyta őt, nem szakított, nem búcsúzott, egyszerűen csak eltűnt, és az ő szíve mindjárt megszakadt, és ilyenkor hálás nekem, hogy mellette fekszem, és ujjait ujjaimba fűzve a vállamra borul, békésebb álmot remél.

Nem tud lazítani

Idegesítően nem tud lazítani, olyan, mint egy minden pillanatban pattanásig feszített húr, de arra is külön energiát fordít, hogy ez lehetőleg ne látsszék. Képtelen azt mondani, hogy leszarom, és egyébként szarni is képtelen, egyszerűen még csak annyira sem tudja elengedni magát, hogy legalább ily módon megkönnyebbüljön. Mostanában hatásomra felmutatott némi fejlődést e téren, szigorúan beriglizett magányban, bömbölő rádió mellett állítólag már többször jutott valamire.
Ha szóvá teszem, hogy tán elengedhetné magát egy időre, csak még idegesebb lesz, engem morálisan csökevényesnek tart, mintha feladatai elhanyagolására szólítanám fel, továbbá a megjegyzést annak ékes bizonyítékaként kezeli, hogy én nem értem meg az ő lényegét. Ha az ő lényege a szarni-képtelenség, akkor tényleg nem értem.
A múltkor is minden igyekezetével lazítani akart. Spontán délutáni teázgatásra invitált, miközben a csészét, a cukrot, a vizet, de még a szalvétát is jó előre kikészítette rögtön ebéd után. Amint a számhoz emelném azt a gőzölgő különlegességet, mert persze rögtön valami spontán különlegességgel rukkolt elő, rám szól: Óvatosan idd! Nagyon fontos! S mikor kínos nyelvbotlása elért a tudatáig, megtörten suttogta maga elé, hogy forró, azt akartam mondani, hogy forró...
Motyogásának egy forró könnycsepp vetett véget, melyet hamarabb kóstolt meg ajka, mint a különleges löttyöt.

Sivi

Szívecske, leheli a nyakamba, édes kis szívem. Fáj a hasa, gyöngédségre vágyik. Ha ezt a vágyat nem formálja parancsba, akkor hízelegve próbál célt érni. Affektál. Sivecske, édes kissivem. A szemében különös fény, nem tudja leplezni fájdalmát, nem is akarja, de más is fénylik a tekintetében: gúny és megvetés.
Megveti ezt a beszédmódot, megveti a párocskákat, kik szüntelenül alkalmazzák, és megveti saját magát is, hogy most úgy, de annyira szeretne gúny nélkül sivecskézni. Sivi. Sivizésre lassan rászokik, a gúny szelídebb cinkossággá csillapul szemében, ez a mi közös tréfánk, hogy úgy teszünk, mintha. Feltűnően gyakran épp akkor teszünk úgy, mikor bárki más is úgy tenne, nem is mintha, hanem pont úgy, ezt kompenzálandó néha rám dörren: Álljon meg a menet, Sivikém!
Ilyenkor nem ismer tréfát.

Gyanta

Van egy kis láboskája, attól mindig megrémülök. Főzelék helyett gyanta van benne. A gyanta az egy barna gömb, ha melegíti, bordó folyadék. Büdös ragacs. A gyantával szőrteleníteni szokott, szerinte ez nagyon emancipált dolog, nem a szőrtelenítés, hanem hogy házilag. Hogy nem dobja ki a pénz kozmetikusra.
A gyantázás úgy zajlik, hogy egy szál bugyiban áll a tűzhelynél, szőrös a lába és szentségel. Néha sziszeg. Felkeni a gyantát - térdtől lefelé, hosszan elnyújtva a bokájáig - aztán egy hirtelen mozdulattal felrántja. Ilyenkor szentségel.
A gyanta fordítva szőrös, mint ő, megnéztem egy csíkot, felfelé állnak az apró kis gyökerek. Kicsit megviselt a látvány, pedig végeredményben logikus. A használt csíkokat újramelegíti, kiolvasztja a szőrt és leszűri egy ócska teaszűrőn. A sima lábért megéri. Ezt szokta mondani. Hát lehet.
Ha nem akarja olyan nagyon a sima lábat, akkor bénázik, például a tűzhelyen felejti a lábost, a gyanta meg gőzöl, olyankor jönnek a szomszédok, hogy ég-e valami. Mostanában nem jönnek a szomszédok, vett sterilgyantát, ez zöld és patronos és papír is van hozzá.
A hónaljáról nekem kell lecibálnom.

SZEPESI ATTILA:

Három Arcimboldo-szonett

KAKASVIADAL. Tarajos vitézek,
a szemétdombon tyúkot búbolók
kopasztják egymást. Ádáz lovagok
vásár porondján vadul szembenéznek

és százszor újra összerontanak.
Veres szárny-tolluk törten elpörög,
míg csőrük egymás tarajába kap.
Vérük kicsordul - buggyan cseppre csöpp.

Egyik meglassul, nyaka földre kókad,
farka ékei konyulva lelógnak;
tüze lankad, bajnok-ereje fogy,

végül verdesőn a porba lerogy...
A győztes meg a hátán lovagolva
diadalmát szertekukorikolja.

*

BOLHACIRKUSZ, hol incifinci lények
húznak istrángon görgő fakocsit.
Hős daliák - bár csápjuk néha csíp,
a porondon meg-meghőkölve lépnek.

Hat-pár izmos lábuk nekifeszül
és meglódul a ráfos-kerekes
szekér, vonszolja két skarlátveres
bolha - húzzák mini-Herkulesül.

Csak egyik se szökkenjen kabátjába
vagy hívatlan vendégül a hajába -
reménykedik, ki kandin odahajlott,

s fohászkodik, hogy szuflájával győzze
a mutatványt a porong bolha-hőse:
a hatlábú, veres potrohu bajnok.

*

BŰVÉSZ. Vásártér sanda kóklere.
Kisnyulat igéz zubbonya ujjából,
zsebe galambfiakkal van tele.
Az ődöngőkön hetykén körbebámul

s rekedten fújja hókuszpókuszát.
Varázspálcája rezgőn fölmutat.
Lesik cselédek, kapatos bakák
és pendelyes kölykök, szájtátiak.

Előtte háromlábú asztalon
kalap meg papundekli-skatulya:
fehéregér van elrejtve oda,

bűvös golyó meg kártya, nagy halom,
s egy érem, ami csiszolt sárgaréz,
de belevakul, aki odanéz.

MESTERHÁZI MÓNIKA:

Napsütés, könyvtár

Oldalról süt a nap, lent a folyó -
így érvényes minden, élet, tűnődés,
szándéktalan megfigyelés: a diszkrét
plexifalak közt, egymás felé hajolva,
egymás ölében olvas két olvasó,
egy fiú meg egy lány. Teljesen befelé
fordulnak, nyitott könyv, nyitott
szellem, mégis minden mozdulatuk
közös. Zavartalanok: innen érthető
az akadémikus falak között, belátható
üveglapok vagy térelválasztók csekély
védelmében e nagy, jogos otthonosság.
Nem leskelődöm és nem is vagyok
irigy, csak hátrafordulok, ahonnan
a képük az üvegre vetül, hogy lássam
igazán. Nem ülnek mögöttem. A lány
egyszerre ül az én soromban és
a tükörben, a fiú meg csak előtte, háttal.
Nemsokára felkel a lány képe alól,
és egyetlen búcsúszó nélkül távozik.
Olvasok én is inkább, megy le a nap.

RAPAI ÁGNES:

Hiába száll vörösbegy

Most nincs közünk a búhoz
Már múlni kezd az éjjel
Alélva csúszva rúzsoz
Napocska szenvedéllyel
Vörösre fest fehéret
Uzsonna éhgyomorra
Ha fájni fogna sej-haj
Goromba volna gyomra
Kívánj finom öröklét
Teríts magadra engem
De nőiesre szabtam
De nőneműre vettem
Bolyong a tű a kréta
Selyem lepelre rondít
Hiába száll vörösbegy
Sakál hiába ordít
Adott a szín a minta
Muszáj letűzni gonddal
Elő a toll a tinta
Bemártva gondolattal

Navigátor

Úgy könnyű, hogy mindig visszamondják.
Most próbáld meg, én átadom helyem!
A forgatókönyvből tudható, hogy
mi jön: egy nagy ív, egy buktató, egy

kanyar. Más dolgod nincs, mint a kormányt
fogni és hűn követni társad út-
mutatását, megmondja, merre fordulj,
figyelmedet fölhívja bármi rosszra,

fölvázol, mint egy asztrológus fix
pontokat, latolgat esélyeket,
nem kell gondolkodnod, hisz ő úgyis

gondolkodik helyetted; éveket
öregszik, hogy célba érve Te állj
a többiek fölött, hogy Te légy a sztár.

Sanzon

Ezt már megtanultam így-
úgy, otthagyni bármilyen
lakást, régen tanácsi, majd
örök, Pesten vagy épp Budán.

Lírai búcsút sose vettem,
mindig az újért veszekedtem,
háttal a másnak sose álltam
(volt az az állam, s ez az állam),

nem hozta rám a frászt
semmiféle változás.
Próbáltam így meg úgy
könyvet pakolni új

helyen, mindig örök
újrakezdő lehettem,
de nézd, már őszülök,
már rutinból helyeztem

el a könyveket a polcokon,
s megijeszt az is, hogy fájlalom.

MARNO JÁNOS:

A legbenső forma

Sötétedésre érkezik a sorozat-
gyilkos a nagyszülői házba. Megáll a ház
előtt s leveszi a gyújtást, üvegét meghúzza
és rágyújt. Egyszerre lágy és metszett vonalú
a szája. Kezeslábasából, mely türkiz-
kék, csavarni lehet a vért. Valamiért
nem alvadt meg sehogy; s persze, ő sem alszik
meg ma itt, hová annyi emlék fűzi,
akár égen a baljós csillagzat. Fekete
lyukról mit sem hallva még. Mivel az benne, benne
mindannyiónkban, kiket nagyszülő fektet
álmunkban holtunk napjáig a sírba,
s melyet azután anyánk látogat éjente
titokban, mert bűnben fogantunk, s ölébe
nem térhet meg szellemünk se nyíltan.
Atyánk szelleme? Rémlik, hogy sisak fedte,
állva nekünk háttal, s kabát, hallatlan szár-
nyakkal, s 'hogy ocsúdtunk rá, jaj, az űrbe illant
menten - ám a helyére, mely sebhely agyunkban,
most mégiscsak ír az éjszaka! Oly lágyan
kattog itt, kéjjel többel, semmint kínnal,
és ajándék az is, ha belénk nyilall,
megváltó édes roham, melyre azonnal
ismét felocsúdunk. Állunk* a kezünk ügyében,
nyugton rémálmunk felől. Egészen ébren.
S meghúzva - egészségünkre! - magunk. Amúgy
a sorozatgyilkos is nézi csak, nézi, ölbe tett
kézzel nézi naphosszat** otthon a kába
gyermeket, feje lágyán az otromba léket,
mely szférikus ék az ő ferde szemének.
Kerubi út édeni vadonba. Nehéz lesz
helyet kreálni hozzá a csomagtartóban,
míg ott bomol türemkedve a másik hulla.
Mert az az már, kétségkívül. Akárha vele-
született. Ez itt meg mintha parazsat fújna!
Nem szűnik szítani benned a lomha tüzet -
annyira szűz a tekintete, olyan buja!
Pillája nehéz s hosszú, mint az álom, mely halálra
emlékeztet. Azt utánozza, oly örvénylőn,
teremtőleg, hogy (elnyúzódván a legbenső
forma) nem és csak nem bírsz elaludni tőle.
Reggelre így még ő csinál hullát belőled.
Miért ne eshetne meg. Pánikba azért ne ejtsd
magad; ízekre vagdalva tán mégiscsak elfér
a dagadt mellett. Nem várod meg hát az affért,***
hanem kimész a tűszagú**** kertbe, combodba,
lábadba hajtani a vért; a gyökerekhez vissza!
Nincs min tovább töprengened. Jársz, beburkolózva
leheletedbe, hanggal adózva ötletednek:
"Sorozatgyilkos bárki lehet." Mondani-
valód persze nem egész ez, ám ami az volna,
botrányba fúlna. Nem érne meg még egy***** hajtó-
vadászatot. Nagyanyád tűnik elébed, szalma-
kalapja szakadt napfonat gyanánt hull a
fejébe, tébolytól nem védi meg, s szánalmat
sem igen ébreszt alakja iránt;****** a gyilkos
afféle vázlatot készít róla, koromból,
mely éppen a kezére esik. Zsíros pernye,
dús fekete, mint az erdei föld. Szerinte
(ti. nagyanyád szerint) a legjobb termő-
talaj. Hordta is zsákszámra haza a hegyről
fenyő- és diócsemetéinek, lábujja be-
ferdült, fehér lett, majd szürke, mint a kéreg;******* vad
indulatok keltek a látványára benned, ám
tettleg nem keltél magadtól, húzott az ágy,
akár a láp, úgy vont, szívott és tapasztott
a habzó lepedékű szájához... S erre most
meg úgy nézed, térhetsz lassan vissza a lágy
fejű gyerekhez a házba, algás fenekét
törve üvegnek - - - s még rezdülve szemhéján
a hűlő erezet, óvatosan lépkedsz,
kerülve testét, mely alszik, mint a lámpa.

Jegyzetek

* Állunk - mint állkapcsunk elsősorban, amely alkalomadtán az ámulattól vagy ámulatosnak mondható, annak tekinthető dolgoktól, eseményektől (valószínűleg vagy közmondásilag) leesik. Itt, ezúttal, jó helyre, a kezünk ügyébe. Mindazonáltal az egybeesés nem egészen a véletlen műve: szervesen következik az "Atyánk szellemé"-ből, azaz Shakespeare-Arany János Hamletjéből, amelynek ötödik felvonásában találkozik a címszereplő Yorick koponyájával, Yorickéval, aki a meggyilkolt király udvarában egykor (az aranykorban) a Bolond szerepét játszotta. Hamlet tehát, a fenséges s félhibbant herceg itt, az ötödik felvonás első színében kapja kézhez (veszi a kezébe) Yorick koponyáját, s mondja róla, majd egyenest néki e szavakat: "Haj, szegény Yorick! (...) végtelen tréfás, szikrázó elmésségű fiú volt: engem a hátán hurcolt ezerszer; és most hogy irtózik tőle a képzeletem. A gyomrom is émelyedik rá. Itt függött az ajk, melyet én összecsókoltam, azt se tudom, hányszor. Hová lettek gúnyjaid, bakugrásid, dalaid? Villámló élceid, melyek az egész asztalt hahotára fakasztották. Egy sincs már belőlük, hogy kimajmolnád saját torzképedet? Bezzeg most esett le az állad!" (kiem. - MJ) Nos, a Bolondnak azonban éppen ekkor nem eshetik le az álla, lévén a hercegi kéz biztos tartását élvezi; inkább úgy áll, lélektanilag, a dolog, hogy Hamlet érzi leesőfélben a magáét, mondjuk így, az álmélkodás és a sír (a helyszín a temető) között.
** naphosszat: csupán a jól hangzás, tehát az általános (beszéd)érvényűség kedvéért, hiszen a vers cselekménye világosan az estétől (kora) reggelig tartó napszakokat éli fel.
*** affér - a kellemetlen találkozás (szembesülés) értelmében, valamint (mint fent) itt is a jól hangzás kedvéért, a jól hangzást pl. színpadon (belső színpadon mondjuk) elgondolva.
**** tűszagú: olyan (mondjuk) metonímikus metafora, amely a szövegből leginkább következő "fenyőillatú" jelentés mellett feltétlenül megenged más értelmezéseket is.
***** A vers talán legkényesebb kérdése, kérdésessége: 1. nem érné meg a ráfordított - szellemi s egyéb - energiákat? 2. avagy: e botrány esetén meg sem érné már a rákövetkező ellene folytatott hajtóvadászatot?
****** Hogy kiben vagy kikben?, az itt a kérdés.
******* Talán fölösleges is felhívnom rá az olvasó figyelmét, hogy a kéreg szín-megnevezése itt az ún. szürkeállomány mellett még a diófa kéregszínét kívánja megidézni, a dió többletjelentésének okán is.

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz