Vissza az idei számokhozHeller Ágnes A reneszánsz ember című könyvének második kiadása (és az erről a minap megjelent reprint) - bízvást állíthatjuk - egyedülálló skandalum a magyar filozófia történetében. A reneszánsz ember második kiadása ugyanis aligha vethető egybe az elsővel. Heller ugyanis tudatos programként egyszerűen kivette belőle a Marx és Lukács (Lenin, Makarenko, Márkus stb., szóval a "marxista") hivatkozásokat. Persze mindezt nem lehet kilóra mérni, de az interpretációk kétharmada elveszett, egyenes idézetben pedig csupán egyetlen Marx- és Lukács-szöveg maradt. Mindezt pedig Heller úgy teszi, hogy egyszerűen kitöröl akár "félmondatokat" is, ezzel néha teljesen ellentétes jelentésekre jutva. Nemcsak a könyv "kulcsfejezetének" első másfél oldala és valamennyi koncepciózus szövegrészlete tűnik el tehát, de a módszer notóriusan végigvonul a könyvön.
Minderre pedig Heller csupán annyit mond, hogy a könyv koncepciója ettől világosabb, jobb lett. Úgy gondoljuk azonban, hogy itt nem "jobb" vagy "rosszabb" minősítések kérdéséről van szó. Hanem arról a jelenségről, ahogy vezető hazai értelmiségiek a szellemi élet csendes közreműködésével egész egyszerűen meghamisítják a múltat. Eddig persze még senki nem mert elmenni, mint Heller, de éppen ez figyelmeztet bennünket arra, hogy a fiatalabb nemzedékek szükségszerű tudatlanságát kihasználó "öregek" tevékenysége halálos ölelés a magyar tudományban is. Ameddig egy társadalom nem tud együtt élni a múltjával, természetesen mindenfajta cél és manipulációs szándék nélkül, addig a jövőjét áldozza fel.
A könyv hátsó borítóján a következőket olvashatjuk: "A reneszánsz ember megírásának idején hittem a nagy elbeszélésben, tehát abban, hogy a Világtörténelem [így, nagy V-vel írva! - K. V.] ellentmondásokon keresztül bár, mindig előre halad, s egyfajta szocializmus lesz a végállomás, ahol minden jóból - és rosszból - végül is jó lesz."
Legelőször is erről az idézetről kell tehát beszélnünk. Nem arról a hihetetlen értetlenségről, amit elárul. Mert azt nem hisszük azért, hogy a filozófusnő ennyire nem értené Marxot, az, hogy számára szinte Hegellel azonos ebben az idézetben, mint látni fogjuk, ennél sokkal súlyosabb okokra vezethető vissza.
Heller hajdani "iskolatársa", Vajda Mihály egyik könyvének címe Utam Marxtól volt annak idején. Ez volt az a tanulmánygyűjtemény, amely kísérletet tett arra, hogy teoretikus-szellemi szinten korábbi filozófiai-tudományos meggyőződését a lehetséges módszertani körültekintéssel megcáfolja, elvesse. A lényeg Vajdánál a módszer volt, vagyis annak a kérdésnek megválaszolása, hogy egy életműben "keletkező" diszkontinuitásból hogyan lehet mégis kontinuitás. Ez a kérdés persze remekül feküdt Vajdának, hiszen a posztmodern legfőbb kívánalma, az önmaga helyzetére reflektáló szubjektum itt éppen hogy mindennek alfája és ómegája lehetett. A szubjektum, az egyén szembekerül saját tudományos meggyőződésével, mintegy már magában hordozva egészen más jellegű vélekedéseket. Vajda konfliktusa a filozófiai kiábrándulás. Annak felvetése, hogy hányszor és hogyan kell mea culpázni, hányszor és mit kell megcáfolni ahhoz, hogy a fordulatot "jogosnak" nevezhessük. Vajda valódi konklúziója, hogy sehányszor, mert az igazi "legjobb megoldás" teljesen más, mindenképpen helyesnek mondható.
A "fordított damaszkuszi utak" persze ezzel együtt is mindig problematikusak. Ha jobban belegondolunk, a gondolkodó személyes sorsán túl tulajdonképpen arról van szó, hogy valamilyen rendszerhez, fogalmi készlethez eljutott bölcselő (eddig az eredeti "damaszkuszi út" - copyright by Lukács) kiábrándul ebből a rendszerből, amit előbb persze végül is önmaga alkotott. Ezért nincs a fordított damaszkuszi utaknak "módszertana", többet Vajda sem tehet, mint abban a hitben ringatja magát, hogy azok a fogalmak, adatok és tények, amik korábban a rendszert támasztották alá, vagy a rendszer termékei voltak, most éppen a rendszer lebontásához vezethetnek. Hiszen ezek a "nagy elbeszélések", ahogy Heller az idézetben mondja, jobbára nem saját elméletükben, fogalmaikban hasonulnak meg önmagukkal, hanem az elmélet egésze és a gyakorlat között keletkezik a szakadék, amikor a filozófus már "hinni" sem tud a korábbi elméletben.
Mindezt csak azért említettük meg röviden, hogy arra is példát találhassunk, hogy "elpártolni" lehet tisztességre törekvő módon is. Ami persze ebben az esetben minimum annyit jelent, hogy legalább bevalljuk az "elpártolás" tényét, és ezzel vállaljuk azokat az erkölcsi következményeket, amelyek bizony feltehetőleg kikerülhetetlenek. Nem fordulunk szembe "véresszájúként" azokkal, akikkel néhány éve még egyetértettünk. A "fordított damaszkuszi utaknak" megvan az az átkuk, hogy legalább egy darabig illik relatíve csöndben maradni. De hát az igazán nagyok tudják is, hogy ebben a helyzetben amúgy is ez a legtermékenyebb. Főleg, ha a kérdés igazán jelentőssé válik, mint például a rendszerváltás után, amikor is azok, akiktől például Heller elpártolt, az uralkodó "ideológiák" és hatalmi-politikai rendszer szemszögéből is "elnyomottá" váltak.
Ez egyben azt is jelenti, hogy nálunk már legkevésbé sem lehet ezeket az "elpártolásokat" csak hatvannyolc számlájára írni. Az önigazolások célja, tartalma már a rendszerváltás terméke, ahol is - bizonyos előnyökért cserébe - minden "kétes értékű szellem" odahagyta korábbi önmagát. Ha volt veszélyes kísértés Heller, Vajda, Bence, Kis és a többiek számára, akkor az éppen ez a folyamat volt, és nem a marxizmus vagy a szembefordulás Lukáccsal.
Heller talán érzi is mindezt a "csapdahelyzetet", mert elmúlt fél évtizedes tevékenysége éppen azt célozza, hogy valahogy ezt a "fordított damaszkuszi utat" megpróbálja kiretusálni saját életrajzából. Heller egyáltalán nem úgy kívánja láttatni az egészet, mint egy tipikusan modern rendszerfilozófia önmagában történő felbomlasztásának folyamatát, hanem éppen fordítva. A megtévesztett és becsapott szerepében Heller puszta tévedésnek aposztrofálná marxista korszakát, amelynek marxizmusa nem is lényeges eleme. Nála a folyamat éppen a "magára találás" folyamata, vagyis ahogy a felesleges ballasztot (esetünkben a marxizmust) folyamatosan levetkezi magáról és a "Világtörténelem" hamis ígéreteitől megszabadulva eljut a kész és teljes állapotba. Ez a történet nagyon csábító, az ember már szinte hajlandó is lenne elfogadni, de hát a tények Heller gondolati fejlődése ellenére is "makacs dolgok" maradnak.
Ezen a ponton tekintsünk el attól az elsődleges ténytől, hogy Heller Ágnes éppen vallásosságával birkózik, hovatovább egyre inkább rátalál, aminek hatására mondjuk már nem annyira hihető, hogy a nagy elbeszélésekből való kiábrándulásról lenne szó. Az Ószövetség apokalipszise azért a marxizmushoz képest - jellegéből adódóan is - sokkal monumentálisabb elbeszélés, ráadásul még annál is "valószínűtlenebb" (ha ez az utóbbi a marxizmussal kapcsolatban egyáltalán értelmezhető). Mindezt persze valóban csak közbevetésként állapítjuk meg, a későbbiek folyamán erre még visszatérünk.
Vannak azonban sokkal komolyabb érveink is a filozófus "állításaival" szemben. Az a gondolat, hogy A reneszánsz ember című munkának nem központi kérdése a marxista fogalomhasználat, már korábban felvetődik Hellernél, leginkább egy négy évvel ezelőtti könyvben. A marxista korszak "eszmetörténetét" feldolgozó Heller Ágnes A fronézis filozófusa című munka legfontosabb megállapítását maga az elemzés alanya mondja ki egy interjúrészletben: "Most ha pontosan meg akarnám fogalmazni, hogy miért Marx lett a vonatkozási pont, kétféle választ adhatnék. Egyrészt azért, mert a környezetemben ő volt a vonatkozási pont. (...) Másrészt már említettem, hogy volt egy hihetetlen vágyam a megváltásra, hogy valóban biztos pontnak kell lennie a történelem végén, ahol minden kérdésre választ kapunk."
Ismerjük el, hogy ez megdöbbentő fordulat. Heller olyan irányba tereli a szót, ami elég kevéssé szokásos. Szellemi fejlődésének állomásait személyes pszichológiai jegyekből próbálja magyarázni. Tegyük fel, hogy ez esetben ez a jogunk nekünk is fennáll. Heller ominózus interjújában a filozófia szeplős, pattanásos, személyiségzavarral küzdő tinédzsereként tűnik fel, amely önelemzése azért kicsit ellentétben áll az eltévelyedés álláspontjával. Mert ugye annak inkább a filozófia parázna világában kísértésbe eső, hedonista módon minden szörnyeteggel kacérkodó "hölgy" víziója felelne meg, ami Heller szellemi önelemzéseiből azért ugyancsak nem hiányzik. Akár így, akár úgy persze, a megkomolyodás nem kerülhető el, ez lenne a hetvenes évek közepének fordulata. Hellernek hetvenes évek végi, a külföldre szakadt magyar értelmiség gondjairól szóló nyilatkozatai bizonyítják, hogy ez is csak mítosz.
De még ettől is hajlandóak vagyunk eltekinteni, csak hogy eljuthassunk a mai Heller önképéhez. Mert bizony ez elengedhetetlen A reneszánsz ember új kiadásának "megértéséhez". Hogy az előző, a filozófus által kezdett képeket folytassuk, Heller ma a magyar közgondolkodás filozófus-nagymamája. A marxista etika megteremtésével kísérletező egykori gondolkodó ma a "polgári társadalom" erkölcscsősze, vagy legalábbis annak akar látszani. Akinek előnyös a vallással való kacérkodás, a humanista moralizálás, az "emberarcú kapitalizmus" létét alapnak és célnak elfogadó "liberális" médiasztárság. És aki ehhez igyekszik eltitkolni fiatal korának "sötét foltjait". És ha ez valóban így van, akkor inkább ne firtassuk ennek "személyes pszichológiai" okait, főleg ha Heller komolyan gondolja azt, amit néhány évtizeddel azelőtti önmagáról gondol.
Térjünk inkább át tartalmi kérdésekre. Azokra, amelyeket részben már említettünk is, vagyis hogy Heller Ágnes mai véleménye szerint 1) A reneszánsz ember című munka szempontjából a marxizmus másodlagos, illetve hogy 2) mert ez a marxizmus nem több, mint eltévelyedés a Világtörténelem fantazmagóriája felé.
Kezdjük utóbbival. Sajnálatos módon azt kell mondanunk, hogy Heller ebben az esetben nem mond igazat. Ez a nem igazmondása pedig az a momentum, amely a "fordított damaszkuszi utat" valóban "ferdítésekkel teli úttá" változtatja bizonyos értelemben. Mert ha A reneszánsz emberre - mint látni fogjuk - nagy ráfogással még mondható is, hogy elvont és doktriner történelemfilozófiai koncepció, Heller többi, az adott korszakban írott művére még ennyire sem. Éppen a filozófus felejtené el, hogy a "Lukács-iskola" programja a "marxizmus humanizálása" volt, szembefordulás mindenfajta történelmi fatalitással és erőszakkal? Ebből az aspektusból persze még állíthatná Heller, hogy neki van igaza, hiszen ez a desztalinizált marxizmus elvezethetne az egész marxizmus elvetéséhez. De Heller ezt nem állítja, persze csupán azért, mert nem is állíthatja. Ugyanis ha a történetfilozófia oldalán az egész kimagyarázható is néhány ügyes csavarral, a társadalomkritika oldaláról aligha. Márpedig Heller írásainak nagy része ebben az időben bizony az utóbbi kategóriába esik.
Egyértelművé téve a dolgot: Heller Ágnes számára a marxizmus ekkor nem valami káros súly, amely éppen az előrehaladást nehezíti, s nem is kísértésbe esés. Azok számára, akik - például Marcuse Az egydimenziós embere mellett - mondjuk éppen Heller munkáiból merítették első marxista ihleteiket, mindez nem szorul magyarázatra. A mi szemünkben például Családforma és kommunizmus című, Vajda Mihállyal közösen írt tanulmánya egy egész életérzés alapdokumentuma, a polgári társadalom és annak kicsinyes életformái elleni lázadásé, amely - és ezt Hellernek is tudnia kell - éppen azért képviselhet máig olyan magas nívót, mert éppen a marxista történelemszemlélet védi meg az anarchizmus vagy szubjektivizmus sekélyességétől. Az a Heller, aki komolyan gondolta, hogy a polgári családot egy egészen más formának kell felváltania (beleértve a vallásosság kemény bírálatát is!), nem csak mint történelmi szükségszerűségnek, de a boldogság egyetlen lehetséges útjának is, bizony valószínűleg gúnyosan kacagna a mai Heller Ágnesen. Heller korábbi állításai és "világlátása" ugyanis nem azért áll szemben a mai Hellerrel, mert marxista. Hanem azért lehetnek marxisták, mert szemben állnak.
A reneszánsz emberrel hasonló a helyzet. Ebben a munkában ugyanis megint csak nincs szó a Világtörténelemnek tett túlzott engedményekről. Ennek bizonyítására pedig vegyük szemügyre az első kiadás kulcsfejezetét. Csupán röviden: ez a fejezet az "egyenlőtlen fejlődés" marxi kérdésére adott csattanós és igenlő válasszá változtatja a könyvet az eredeti kiadásban. Célja, hogy feltárja azt a viszonyrendszert, amely a számos különböző formájú és ütemű (pre)kapitalista fejlődés, illetve az ezektől látszólag teljesen független reneszánsz kulturális fejlődés között történelmileg fennáll. Persze Heller válasza itt sincs szemben az utálatos világtörténelemmel, sőt, szerinte éppen Marx "egyenlőtlen fejlődés" elmélete a történelem valódi humanista szemléletének lényeges eleme. A könyvnek éppen ezért volt nagy hatása. A mai Heller persze egy másik interjújában arra a kérdésre, hogy miről is szól a mű, azt válaszolja, hogy "olvasókönyv a reneszánszról", és ezért olyan népszerű.
Márpedig az ember általában nem szokta a "második kiadást" szisztematikusan egybevetni "az elsővel", hiszen azért abból indul ki, hogy körülbelül ugyanarról a könyvről beszél.
Ám Heller Ágnesnek már két A reneszánsz ember című könyve van, ahogy neki és sokaknak másoknak is két élete, két világnézete, két története. És ahogy gondolatuk, kutatásaik tárgyának is két élete, két jelentése stb. van. Heller például egyik, szintén napjainkban újra kiadott könyvében, A történelem elméletében a következőket írja Marxról: "Egyfelől Marx hajlik arra, hogy a fejlődést a tudattal, ennélfogva a polgári-kapitalista társadalom létezésével azonosítsa, másfelől a haladást rendszerint a Történelemnek mint végcélt tulajdonítja. Hajlik arra, hogy csak az újkorban tegyen különbséget alap és felépítmény között, miközben azt feltételezi, hogy előbbi szabja meg az utóbbit." A történeleminterpretációkat bemutató könyvben csupán ennyi jár Marxnak. És bár ezt felesleges hozzátenni, ez is odavetett, igaztalan megállapítás.
Heller (és sokan mások) talán még mindig úgy gondolják, hogy életük bizonyos "korszakai" egyszerűen kitörölhetők, kifényesíthetők, átírhatók vagy elbagatellizálhatók. Gyakran olybá tűnik, hogy nekik van igazuk. Nekünk pedig talán nem marad más választásunk, mint bízni abban a nagybetűs Világtörténelemben, amely majd önmagától igazságot tesz. Ez persze csak tréfa volt. Valójában ők éppen azt vesztik el, ami a "fordított damaszkuszi utakat" egyedül elfogadhatóvá, a kontinuitás részévé teszi egy életművön belül: az adott gondolkodó morális, személyes hitelét, azt, hogy elhisszük róla, hogy ő ugyanaz maradt gondolatainak új világában is. Ezért elégedjünk meg például annyival, hogy felvetődhet bennünk, Heller lassan kiírja magát a komoly és valódi filozófia világából. Még jó, hogy néhány régi könyve ott van a könyvespolcunkon.