Vissza az idei számokhozRitka pillanat az, amikor tudatában vagyunk akkor és ott, úgy és annak, amit éppen megélünk. Az események legtöbbször visszamenőleg kapják meg jelentőségüket, valódi súlyuk vagy súlytalanságuk, helyi értékük az élet folyamában később jelenik meg, történjen az egyéni, családi vagy társadalmi-történeti szinteken. Virág Teri azonban még életében lett fajsúlyos személyiség.
Volt a magyar pszichoanalízis és pszichoterápia huszadik századi történetében néhány nagy formátumú közvetítő. Közvetítő, aki az új gondolatokat, megközelítéseket mások számára el- és befogadhatóvá tudta tenni. Közvetítő az ember lelki folyamatainak önreflektivitásában, közvetítő emberek, tudományágak és társadalmi csoportok között. Ilyen közvetítő egyéniség volt például Ferenczi Sándor, vagy a század egy másik, meglehetősen meghatározó időszakában Mérei Ferenc. Virág Teri mindkettőjüket mesterének tekintette, és ő maga is közvetítővé vált. Közvetített tudatos és tudattalan, tünet és trauma, egyén és társadalom között.
Teri a traumafeldolgozás és legfőbbképpen a társadalmi traumák nyomasztó terhei alóli felszabadítás misszionáriusa lett. Saját maga is megélte, mit tett a holokauszt a túlélő áldozatokkal. Teri, a gyermektúlélő, oly sok gyerekkel és felnőttel együtt, kezdetben maga sem akarta, nem volt képes meghallgatni a koncentrációs tárborból visszatérő anyja történetét. Teri, aki százezrekkel együtt - és az mindegy volt, hogy a világ kommunista társadalmaiban (amelyekben a zsidó vagy bármilyen más vallási, kisebbségi múlthoz és hagyományhoz való viszony vállalása komoly nehézségekbe ütközött és egzisztenciális következményekkel járt), vagy a politikailag szabad nyugati civilizációban történt - évtizedekig maga is hitte, hogy a múlt a múlthoz tartozik, és a démonokat békén kell hagyni. "Elmúlt - emlékezett rá önéletrajzi eszszéjében -, örüljünk, hogy együtt vagyunk" - mondogatta anyjának. És ez a mondat, évtizedekkel később kimondva és leírva pontosan azon ritka őszinte és őszinteségében bátor emberek sajátja, mint amilyen Teri és a szellemi mestereknek vallott Ferenczi és Mérei is voltak. Akik nem átírni, hanem megérteni és megírni akarják a maguk és mások történéseit.
Virág Teri a nyolcvanas évek elejétől fogva nem a démonok elnyomásának, hanem éppenséggel a démonidézésnek lett harcosa. Meglátta egy gyermek álmán keresztül, hogy a démonok nem űzhetők el a felejtéssel, a hallgatással, hanem éppen ellenkezőleg, a démonokra rá kell emelni tekintetünket. A segítség tehát a traumatikus élmény feltárásában, újraélésben, az emlékezés kínjában rejlik. És ebben nincs különbség a társadalmi és az egyéni traumatizációk között. Sőt azt hiszem, tisztán látható, hogy minden transzgenerációs trauma lélektani dinamikai természetrajza is hasonló, csak tartalmukban térnek el egymástól. Mindegyikben ott van a titok, a tabuvá merevedett rejtőzködés, a nem verbálisan, tudattalan utakon, például szimbólumokban megjelenő jelzés. A titok szimbólumokban ölt testet, az eredeti trauma hordozójának viselkedésében vagy a leszármazottak szocializációs folyamatainak áttételeiben. Mindaddig, míg valaki (leginkább a legérzékenyebb tünethordozó) rá nem kényszerül arra a munkára, amit pszichoterápiának nevezünk. Hogy merjen mások helyett is emlékezni, emlékeztetni és megtörni a hallgatás súlyos, patológiás csendjét.
Virág Teri tehát szenvedélyes emlékeztetővé vált. Nyomolvasó lett, aki páciensei tüneteiben, a szavak és gyermekrajzok szimbólumaiban fedezte fel az utat a lélekben elrejtett, betokosodott, szorongva őrzött traumákhoz. A generációkon keresztül rettegett, eredeti élményekhez, a transzgenerációs traumák forrásához. Ferenczi azt írta Klinikai naplójában - meghaladva az ödipális traumatizációs fázis patogenetikus mindenhatóságát -, hogy el kell jutni "le az anyákig". A kezdethez, az eredethez, a kapcsolati traumatizációk bölcsőjéhez. Teri a vészkorszakot átéltek traumáinak rémületes élményeihez akarta eljuttatni pácienseit, hogy lehetőség legyen - ahogy egy másik jelentős egykori budapesti analitikus írta - újrakezdeni. Az újrakezdéshez viszont először a poklot is meg kell járnia annak, akit jó sorsa onnan egyszer visszahozott. A terápiás pokoljárás azonban nem megy egyedül. Kell hozzá egy kísérő, aki képes biztonságot nyújtani a rettegve rejtegetett titkok megpillantásakor, aki mellett akkor, ott a pszichoterápiás rendelőben el lehet hinni, hogy most nem kell belehalni... Ott indul az újrakezdés lehetősége. Azt hiszem, csak a hiteles emberek tudnak emocionálisan és intellektuálisan ilyen helyzetben helytállni. Azt a biztonságot megteremteni, amelyben a rászoruló elhiszi, érzi, hogy a másik nem hagyja magára, őt igyekszik megérteni, az általa sem felismert belső konfliktusokra rátapintani, addigi irracionális dolgoknak értelmet kölcsönözni, a traumatikus élmény szimbolikus derivátumait egy érthető nyelvre lefordítani és átdolgozni. Azaz új viszonyt kialakítani hozzá és integrálhatóvá tenni az élet históriai menetébe. Teri valóban képes volt figyelmesen hallgatni, kíváncsian várni, kivárni és jelen lenni. Legnagyobb ereje innen származott. És még valamiből, ami valóban kevesek sajátja. Csak olyasvalakiké, akik kibírják a disszonanciák feszültségét, a "nincs egy jó válasz", "nincs egy igazság" komplexitását, akik tiszteletben tudják tartani az egyén szubjektív igazságának tartományát. Virág Teri is, akárcsak választott mesterei, Ferenczi és Mérei, efféle "kibírós" ember volt. A kérdésekre megközelíthetően "igazi" válaszokat keresett. Hiába hitte például ő is sokáig, mint generációjában annyian, hogy "nem kell feltépdesni az amúgy sem restaurálhatót", vagyis a társadalmi traumák okozta sebeket. Érzékelte, hogy a hallgatástól remélt belső béke nem jön el, tehát valami mást kell kipróbálni. Elszegődött hivatásos emlékeztetőnek. Addigra már választott is magának - minden bizonnyal egyáltalán nem véletlenül, sőt megkockáztatom, saját tudattalan késztetéseinek engedve - egy ehhez éppen illő foglalkozást: pszichoanalitikus lett. Ahogy írta: "...sorsommá vált az emlékezés és az emlékeztetés", a hallgatás megtörése.
Teri közvetített a gyermek és a szülők között, hangsúlyozva, hogy a gyermekterápiában a terapeutának "nemcsak a gyermeket, hanem a szülőt is meg kell értenie". Közvetített a sokszor konfliktusokkal terhes identitásproblémák között, hogy ne lehasítani, ki-bezárni kelljen kinek-kinek az egyiket vagy a másikat, hanem elfogadva, megtartani lehessen az addig össze nem ereszthető, félelmeket keltő identitásrészeket, ahogy például saját maga is vallotta: "Magyarságom és zsidóságom úgy ötvöződik bennem, mint apám és anyám... magyarul beszélő, magyar kultúrában nevelkedett gyermekemnek, négy unokámnak miért ne adhatnám át e kettős identitás minden gazdagságát, büszkeségét, terhét, gyászát?" (Emlékezés egy szederfára, 144. o.)
Minden autoriter képviselet, minden totalitárius rendszer egydimenziójú embereszményben és janicsárképzésben érdekelt. A közvetítők kétségeket keltenek, individuális vágyakat szabadítanak fel, érzékenyítenek a bizonytalanság tűrésére, a komplexitás esztétikai izgalmasságára, megélhetővé teszik a belső szabadság örömét, s erőket mozgósítanak a társadalmi szabadság irányába.
Teriben volt közvetítői törekvés az individuum, a család, a generációk és a társadalom között. Közvetített a holokauszttúlélők és leszármazottaik között. A holokauszttúlélők transzgenerációs traumatizációs folyamatainak felismeréseit kiterjesztette a koncepciós perek áldozatainak leszármazottaira és a nemzetiségi elnyomást elszenvedett gyerekekre. A traumatizáció nem ismer nemzeti, politikai, etnikai, vallási határokat.
A Virág Teréz által képviselt gondolatok mögé fel tudtak sorakozni olyanok, akik más kultúrában, vallási neveltetésben részesültek, más volt tanult mesterségük, de valamennyien saját területükön a másság elfogadásáért, a diszkriminatív tendenciák csökkentéséért dolgoztak, dolgoznak. Erről tanúskodik például a legutolsó KÚT-konferencia kötete, ahol a fogyatékosokkal szemben megnyilvánuló kirekesztő magatartás, a cigányokkal vagy a nemzeti kisebbségekkel szembeni diszkrimináció természetrajza éppúgy helyet kapott, mint a zsidó identitás narratív rekonstrukcióiról készült tanulmány, vagy a társadalmi közérzetet alaposan rongáló jelenkori antiszemitizmus "milyenségéről" szóló, veszélyességének vagy veszélytelenségének jósolhatóságáról értekező írás. Ott állnak a tanulmányok mögött a pszichoterápiás szakma (pszichiáter, pszichológus), a szociológia és a szociálpszichológia, de a jog és a filozófia képviselői is. Teri közvetítői tevékenységének, együttgondolkodási igényének megannyi példázata ez.
Teri eredetileg nem pszichológus volt, hanem gazdasági szakember. Közgazdász. Mint említettem, kellett valami tudattalan erő, ami hajtotta a pszichológia, az emberi lélek megértésének irányába. És itt egy másfajta szálat is szeretnék felvenni - szövögetve a Terit ábrázoló virtuális textil mintázatait -, az újrakezdés motívumát.
Az "újrakezdés" Bálint Mihálytól származó kifejezés, és Teri őt is szellemi közelségben tudta magához. Bálint a terápia folyamatában állomásként jelölte meg az újrakezdést a magunk újrateremtéséhez szükséges, a múlt reminiszcenciáinak átdolgozása utáni szabadságélmény első riadalmát követő örömöt, a magunk szabadabb újrafogalmazásához, a valamennyiünkben ott szunnyadó lehetőséget. Ferenczi és Bálint mindenkinél előbb ismerték fel, hogy a terápia hatékonysága a kreatív erők mozgósításában is rejlik, felismerték, hogy a folyamatban együtt van jelen páciens és terapeuta, a munka közös, speciális párbeszédben állnak egymással, sajátos percepció és recepció alakul ki közöttük, áttétel-viszontáttételi kapcsolati dinamika... Azaz, nem egy merev, érzéstelenséget árasztó szigorú és riasztó felettes-én funkciókat megformáló analitikus a leghatékonyabb segítő. Sokkal inkább afféle szakember, aki részt vesz a folyamatban, szaktudása, személyisége, élettapasztalata alapján. Aki a maga speciálisan kontrollált részvételével hozzájárul az alkotáshoz, nemcsak a tudattalan folyamatok értelmezéseivel, hanem érdeklődésével, támogató figyelmével, reflektáló jelenlétével.
Teri kétszeresen is az újrakezdés művésze lett. Egyrészt pszichoanalitikusként, gyermekterapeutaként másokat hozzásegítve az újrakezdés lehetőségéhez, másrészt saját élettörténetében többször is újra indított. Nemcsak a már említett pályamódosítással, hanem akkor is, amikor meglehetősen váratlanul nyugdíjba kényszerült a Madarász utcai gyermekrendelőből. Ezután teljes energiáját a holokauszttúlélők terápiás csoportjának megszervezésére fordította. 1990-ben a túlélők beszélgetőcsoportjának kialakításával kezdődött, majd a KÚT Pszichoterápiás Rendelő létrehozásával folytatódott egy hazánkban egyedülálló tevékenység: segítséget nyújtani túlélőknek és leszármazottaiknak az erre a célra létesített pszichoterápiás rendelőkben. A legaktívabb, legkreatívabb, leggazdagabb tíz év következett Teri életében.
Teri, Ferenczihez, Bálinthoz és például Rajka Tiborhoz hasonlóan azok közé a pszichoanalítikusok közé tartozott, akik valamennyi érzékszervüket mozgósították a páciens megértése érdekében, úgy is mondhatnám, igyekeztek látni, hallani, érezni. Terinek különös affinitása volt a szimbólumok iránt, mindegy, hogy az rajzolt, szavakba foglalt vagy akár látványban megfogalmazott szimbólum volt. Talán ezért is lett gyermekanalitikus tanulmánykötetének címe Örökbe fogadott..., utalva annak a gyermeknek a zseniális nyelvi közegben megjelenített dilemmájára, aki azon elmélkedett, hogy ő "örök befogadott" vagy "örökbe fogadott". Ugyanilyen szimbolikus másik tanulmánykötetének címe is, Az emlékezés egy szederfára, vagy a holokauszttúlélők beszélgetőcsoportjának neve, a KÚT maga is szimbólumok sokasága. Utal egyfelől Thomas Mann József és testvérei című regényének híres nyitómondatára: "mélységes mély a múltnak kútja", utal másfelől a Közös Út Találkozóra, és utal a héber imában a 6 millió mártír megszólítására: "Kedosim U Tehorim" ("szentek és tiszták").
A szimbólumokhoz érve hadd váltsak kicsit személyesebb hangra. Terivel a halála előtti estén együtt vettünk részt egy feszültségekkel teli szakmai ülésen.
Teri inkább dühös, én inkább keserű voltam. A ház előtt még sokáig ültünk a kocsiban, beszélgettünk. Mielőtt kiszállt volna, két dolgot nyomott a kezembe. Az egyik egy a nyolcvanas évekből származó, Ferencziről szóló újságcikk volt, ritka példány, a másik az ő személyes jegyzetei az esti hozzászólalásáról. Mint mondta, mindkettő az enyém, az egyik csak kölcsönbe, a másik örökre... Nem tudtam, hogy a bennünket nagyon is összekötő Ferenczivel és személyes kézírásával búcsúzik.
Másnap reggel fél nyolckor csöngött a telefon - jól emlékszem, mert 8-ra már páciens jött hozzám - és a reggeli sietséggel szaladgáltam a lakásban. Megdöbbentem, amikor Teri hangját meghallottam. Nem szoktunk így, kora reggel egymással beszélgetni.
"Csak veled álmodtam, drágám", mondta ( a "drágám" Teri meleg, barátságos viszonyulásának kísérőszava volt, sokan hallottuk ezt a szót olyan terisen, a második á-t kicsit megnyújtva). Ez olyan valószínűtlenül hangzott, akkor, kora reggel. Emlékszem, álltam a telefonnal a kezemben, és Teri folytatta: "együtt meneteltünk" (akkor lehuppantam a közelben lévő székre). Az "együtt meneteltünk" megrázó foglalata volt az est érzelmi történésének, a mi kettőnk érzelmi történéseinek. "Meneteltünk - mondta -, és neked nagyon fájt a hátad, mert valami nehéz hátizsákot kellett cipelned. Letetted, és kérted, adjam föl újra. Akkor megigazítottam a hátizsákodat, abroncsvázas volt, amit elöl is meg lehetett kötni. Úgyhogy elöl is rád erősítettem és azt mondtam, "most már nem fog fájni a hátad". Csak ennyit akartam mondani, majd beszélünk... Szia." Soha többé nem beszéltünk, aznap délután meghalt.
Katitól, lányától, tudom, hogy még forgatta azt a Ferenczi-kötetet, amit előző este neki dedikáltam. Kölcsönösen utoljára Ferenczivel ajándékoztuk meg egymást.
Azóta gondolkodom, mi volt az üzenet, mit is kaptam Teritől örökül.
A lojalitás alapértékének fel nem adhatóságát bizonyosan, és sok vonatkozásban utalást sorsunk, személyiségünk közös vonásaira. De akkor este és aztán másnap reggel kaptam valami ritka adományt is, az egykor elvesztett anyai gondoskodást, az "elég jó anya" gesztusát, hogy ha már a terhektől megóvni nem tud is, legalább ne fájjon annyira... Egy közös barátunk nem olyan régen azt mondta, "ideje lenne belenézned, mi van a hátizsákban".
Belenéztem. És most szeretném megosztani a hátizsák tartalmának egy részét azokkal, akik itt vannak. Van közös ebben az örökségben. Valamennyien kaptunk Teritől valamit, amit tovább viszünk, hozzátéve saját magunk gondolatait, tapasztalatait. Ha nem így lenne, most nem lennénk itt ennyien, hogy Virág Teréz szellemi jelenlétében hallgassuk egymást, megosszuk egymással munkáinkat: elkötelezettségeink tanúságtételeit, büszkeségeinket, dilemmáinkat és sokféleségünket.
(A 2001. november 30-án, az In Memoriam Virág Teréz című, Virág Teréz halálának első évfordulója tiszteletére a Kút Alaptívány által a Bálint Zsidó Közösségi Házban rendezett kétnapos konferencián elhangzott előadás szövege. A szerző pszichoanalitikus, a Ferenczi Sándor Egyesület elnöke.)