TÁRCA |
Ferdinandy György |
Aki 1956 őszén, a pesti utcán énekelte, soha nem lesz olyan ember, mint a többiek. Jól hallom ma is, fél évszázad után. Még most is elszorul a torkom, és a gyomromba markol a büszkeség és a rémület.
Félek, hogy nem is tudom átadni ezt a tapasztalatomat. Nagy szavak helyett talán jobb lesz, ha csak mesélgetek. Számomra ez volt az a pillanat, amikor megértettem, hogy ide tartozom, ha tetszik, ha nem. Amikor - lehet, hogy először! - egymásra találtak ebben a kis országban az emberek.
Ezért is volt olyan visszatetsző, hogy odakint, a szabad világban, továbbra is parasztoztak és proliztak a régiek. Ezt egyébként hamar eltanulták tőlük az 56-osok. A táborokban már a Himnusz se volt a régi. Másképp énekelték a bugrisok és az úri-emberek.
Hamarosan sehogy. Az én 56-os emlékeimhez még a stadionok zúgása állt a legközelebb. Napokig utaztam, hogy ott lehessek, amikor kifut a pályára a válogatott. Amikor Brüsszelben vagy Párizsban megszólal a Himnusz, és némán felállnak a grádicsokon az emberek.
Magányos farkas vált belőlem a nagyvilágban. Az első évek tétovázása után a cselekvés mellett tettem le a garast. Másfél évvel 1956 után már a francia sajtó közölte ötvenhatos emlékeimet. Hogy miről írtam? Emlékszem, hogy a forradalom humoráról egy egész cikksorozatot. Közben jártam a világot. Még a lotharingiai magyar kolóniát is felkerestem, de a bányászok szónoka öt évvel 56 után már egy patinás nyilas vezér volt, ha jól emlékszem, Fiala Albert vagy Ferenc. Hoszszú ideig be kellett érnem azzal, hogy a forradalom rádióit hallgattam, egy recsegő-ropogó hanglemezen.
És a Himnuszt, minden október 23-án. Hogy hogyan hangzott a nemzet imája a trópuson? Nem tudom. Én azt hallottam, amit annak idején, az utcán, nem amit később eldaloltak a budapesti kórusok.
Elmúltak az évek, kezdtek megismerni; a polcaimon már tornyosodtak az eladatlan verseskötetek. Egyre gyakrabban hívtak az ó- és az újvilágbeli magyar egyesületek. A Woodbridge-i Magyar-Amerikai Polgári Körben, 1956 harmincadik évfordulóján például én tartottam az ünnepi beszédet. Emlékszem, éjjel érkeztem, és vendéglátóim hajnalig itattak: mindenáron látni akarták a beszédemet.
Nem volt igazuk, sikerem volt. A teremben sírtak az asszonyok. A sors iróniája, hogy hét évvel később, az immár szabad Magyarországon cenzúrázták meg először ezt a kéziratot.
Végigjártam Európát, az amerikai nagyvárosokat. Azt hittem, nem lesz hiábavaló újra meg újra elmondani, hogy mi történt 1956 őszén. Hogy nem az American Dream-ért tört ki Budapesten a forradalom.
Ez most így utólag talán festői szélmalomharcnak tűnik. Nem volt az, nem egészen. Mások már megágyaztak ebben a földi forgatagban, Amerikában kacsalábon forgó home-okban fogadtak az ötvenhatosok. De engem ki lehetett zavarni a hóba, hajnali négykor, ha nem tetszett a szövegem. (Ez Bostonban, Cs. Szabó László védelmében esett meg velem.)
Megpróbálkoztam sok minden egyébbel is. Hazai íróknak mutogattam a gyarmatvilágot, hátha észreveszik, hogy ha nem vigyázunk, mi vár ránk, Keleten. Magyar költőket fordítottam, egyszerre két irányban nyitogattam az ablakokat. Már amennyire ezt egy kis trópusi egyetemen lehetett.
Amikor pedig megnyíltak a határok, hazajöttem. Az elsők között kezdtem el tanítani itthon: az Eötvös-kollégiumban, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen. A politikai emigrációban a változások éveiben még "keserű, meghasonlott pszichopaták gyülekezete" volt a nyugati magyar irodalom. Jómagam "imposztor, aki megtévesztésből Nyugaton élőnek" titulálom magam.
De ki törődött ilyesmivel, amikor végre hazajöhetett! A nagy temetések idején, amikor úgy tűnt, hogy mégiscsak érdemes volt, és hogy fél évszázad szenvedéseinek most végre-valahára vége szakad!
Ami a Himnuszt illeti: lehet, hogy bennem van a hiba, de az én fülemben itthon is hamisan cseng. Akkor, 1956-ban, remegett tőle az utca. Félelmetes volt, rettenetes. Most valahogyan úgy hangzik, mint egy nyúlós templomi ének. Haragos férfiak helyett lágy női kórusok. Számomra egyáltalán nem volt meglepő, hogy a Hősök terén a Himnusz után a Boldogasszony anyánk következett.
És hát magát 56-ot is megtépázta a történelem. Elveszett belőle a lényeg: a pillanat, amikor egymásra találtak az emberek.
Hát csak így. Megpróbálok élni. Írom a könyveimet. Néha meghívnak vidékre. Különösen a középiskolák fiatal olvasóit kedvelem.
Nem, nem pendülök egy húron senkivel. De a fiatalok nem is igénylik, hogy egy húron pendüljön velük az előadó. Tiszta beszéd kell nekik, szeretet. Ennyit megtanultam a gyarmatvilágban, harminchat éves tanári pályafutásom alatt.
Az olaszok ellen telt ház volt a stadionban, aminek még mindig benne van a nevében a nép. Hatvanötezer fiatal. A mamutok, akik mindent Puskásékhoz hasonlítottak, kihalóban. Az új szurkolók nem fütyülnek már ki egy játékost, mert nincs olyan jó szeme, mint Bozsik Cucunak. Úgy látszik, erre a nemzedékváltásra is szüksége volt a magyar focinak.
A mérkőzés előtt elénekelte a Himnuszt ez a hatvanötezer fiatalember. Nem úgy, mint ötvenhatban az utca, de mégis! Tudták a szöveget és a dallamot. Korai lenne elparentálni őket, akik átveszik tőlünk a stafétabotot.
Valamikor 1912 tavaszán, amikor a világ figyelmét még javában a Titanic tragédiája kötötte le, megtörtént az, ami korában még soha: Isten, ki tudja hogyan, egyik napról a másikra szerelmes lett.
Nem nehéz elképzelni, mekkora sokk volt ez a Mindenható számára. Egy ideig próbálta a dolgot figyelmen kívül hagyni, másra koncentrálni, például elmondta magában az összes angol nonszensz versikét, amit tudott (ezeket ugyanis az Úr különösen szerette), vagy hagyta, hogy lekösse a figyelmét a stockholmi olimpia, ahol persze nem tudta megállni, hogy be ne avatkozzon, amikor egyik-másik kedvenc versenyzője (például Hannes Kolehmainen, a finn csodafutó) égi segítségre szorult, noha négy évvel korábban, Londonban megfogadta, hogy többet nem teszi, de korábban is megszegte már számos ígéretét és fogadalmát. Ideig-óráig tehát képes volt úgy tenni, mintha nem is létezne ez a bosszantó ostobaság, de aztán az olimpia befejeződött, és Isten kénytelen volt más foglalatosság után nézni, mert ez a bosszantó ostobaság bizony nagyon is létezett. Ezért egy utoljára réges-régen, évszázadokkal azelőtt űzött kedvtelését elevenítette fel, egy sajátos kérdezz-felelek játékot, melynek mindkét résztvevője saját maga ugyan, ám mégis sokáig játszható anélkül, hogy unalmas lenne. A kérdés megválaszolása ugyanis mindig hosszú időt vett igénybe, így például: kik laktak Toledóban 1572. március 14-én? Sorold föl őket név szerint! Vagy: ugyanez 1899. október 5-én Bangkokban? Láthatóan nem könnyű kérdések, és mivel az Úr memóriája sem volt már a régi, néha heteket elvacakolt egy-egy hasonló feladvánnyal. Később nehezedtek a feladványok: kiknek a vezetékneve kezdődött F betűvel az 1864-es porosz-osztrák-dán háború halálos áldozatai közül? Kik haltak meg gyermekágyi lázban 1755 és 1765 között Düsseldorfban? Végül egyre morbidabb kérdések következtek: kik születtek hat ujjal Brazíliában? Kik követtek el szexuális erőszakot kiskorú lányukkal szemben Ceylon szigetén a XVII. században? Kik azok, akik életükben csak egyszer mondták ki a "kormorán" szót Katalin cárnő Oroszországában? (Ez utóbbi kérdés érdekessége, hogy maga a cárnő is ebbe a kategóriába tartozott!)
Láthatjuk tehát, hogy Isten mindent megtett, hogy elfoglalja magát: lelkiismeretesen megoldotta a fejtörőket, igyekezett nem törődni újonnan támadt vonzalmával, de hát minden játékot meg lehet unni egyszer. Az Úr szép lassan rájött, hogy nem tudja elfojtani az érzéseit, bármennyire szeretné is, és hosszú-hosszú létezése alatt először érezte magát képesnek arra, hogy valóban megértse, mit is jelent ez az általa teremtett embereken már annyiszor megfigyelt jelenség, melynek során olyan nevetséges és abszurd dolgokat cselekszenek, hogy az Úr helyettük szokta szégyellni magát.
Ez azonban érthetően komoly identitásproblémákat okozott számára. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy Isten szerelmének tárgya egy budapesti zughírlapíró volt, bizonyos Bauer Imre, aki bizony nem tudni, mivel szolgált rá a Mindenható szerelmére, hiszen nemcsak, hogy egy tüdőbajos és vézna, kesehajú léhűtő volt, de mindemellett még felháborítóan istentelen életmódot is folytatott: ivott, lóversenyezett és minden pénteken egy rossz hírű nyilvánosházban mulatott hajnalig. Tetejébe pedig szociáldemokrata gyűlésekre járt, és akkora ateista volt, mint egy ház. Az Úr nem volt ostoba, nagyon jól tudta, mennyire nem méltó Bauer az érzelmeire, és ezért még külön is szégyellte magát. (Egy rövid kitérő tűnik most szükségesnek, hiszen sokan, akiket megtéveszt az Úr elnevezés, vagy csak egyszerűen régimódi hímsoviniszták, azok bizonyára megbotránkozva kérik ki maguknak mindezt, vagy csak üveges tekintettel meredve maguk elé, a következő kérdést teszik fel alig hallhatóan: "Tehát akkor Isten homoszexuális lenne?" Természetesen nincs igazuk, hiszen Isten nem férfi. De mielőtt ebből mások téves következtetést vonnának le, gyorsan ki kell jelenteni, hogy nem is nő. Isten egész egyszerűen Isten. Viszont Istennek éppen ezért valóban nem lehetnek ilyen gyarló emberi érzései, ezt ő maga tudta a legjobban.)
Mégsem tudott ellenállni őrült szenvedélyének. Gyöngéd érzelmeket táplált Bauer szegényes és rossz szagú hónapos szobája iránt. Imádta nézni, ahogyan a hírlapíró hetente tiszta alsót húzott magára. Elnéző derűvel szemlélte, amint rossz hírű lebujokból botorkált haza primitíven viselkedő ivócimboráival, a "Brázay sósborszesz..." kezdetű nótát énekelve. És kár volna tagadni, egyre többet gondolt arra, hogyan tudná kimutatni érzéseit. Fogalma sem volt, mit tegyen, aránytalanul monumentálisnak érezte magát, és leginkább egy elefánthoz hasonlított az érzelmek porcelánboltjában. Ám nem azért mindenható az Isten, hogy ne tudna megbirkózni az ehhez hasonló nehézségekkel! Meg is találta az udvarlás sajátos módját: különböző természetű jótettekkel mutatta ki Bauernak, hogy a javát akarja. Váratlanul hatalmas összegeket juttatott a kezére a lóversenyen. Egyre több cikkét jelentette meg különböző újságokban, bármilyen butaságokat is irkált össze, mert hát, kár lenne tagadni, Bauer csapnivalóan rossz újságíró volt. Az Urat azonban ez a legkevésbé sem zavarta és tovább folytatta cseppet sem önzetlen jótetteit. Gyors egymásutánban Bauer két haragosát is eltette láb alól. Előbb Fetter Károlyt, a gyógyszerészt érte végzetes baleset savkísérlet közben, miután egyre hevesebben kérte számon a hírlapíró kártyaadósságait, majd Belemányi szerkesztőt ütötte meg a guta, mert akarata ellenére Bauer-cikkek hosszú sora jelent meg a lapjában. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Isten egyre kevésbé volt tudatában annak, mit is csinál.
Hónapok teltek el így. Bauer Imre azt vette észre, hogy arannyá válik, amihez csak hozzányúl. Elköltözött a szegényes hónapos szobából, és egy rendes, tiszta házban bérelt lakást Budán, a Krisztinavárosban. Új felöltőt csináltatott magának. Olyan szalonokba és olyan estélyekre kapott meghívást, amilyenekről régebben álmodni sem mert. De azért a jövedelme nagy részét továbbra is arra költötte, amire korábban: italra és kurvákra, és még mindig ugyanazokban a bordélyokban és ugyanazokkal a züllött alakokkal érezte magát a legjobban, mint azelőtt. Már jócskán 1914-et írtak, és Bauernak ugyan valóban felvitte a dolgát az Isten, a magáéval az Úr nem jutott előre. Egyre biztosabban tudta, hogy kénytelen lesz előbb-utóbb színt vallani, és nemcsak szerencsés véletleneket produkálni, ha valóban Bauer szívébe akar férkőzni. Érezte, hogyisne érezte volna, milyen nevetségesen és ostobán viselkedik, de már nem volt ura a saját érzelmeinek, és egy nyári éjszakán megtörtént vele a legrosszabb, ami csak megtörténhetett: ugyanolyan szánnivalóan ostobán viselkedett, mint azok az emberek, akiken évezredeken át remekül szórakozott, vagy éppen helyettük szégyellte magát.
Bauer öntudatlan és borszagú álmából arra ébredt az éjszaka közepén, hogy valaki a nyitott ablakon keresztül valószínűtlenül lágy és puha hangon a nevén szólongatja. Káromkodások közepette felkelt, kinézett az ablakon, de nem látott senkit, néptelen volt az utca. Ő pedig újra csak hallotta ezt a sosem hallott hangot: "Bauer Imre, Bauer Imre!" Értetlenül dörzsölgette csipás szemét, de hiába, mert továbbra sem látott semmit. A hang pedig folytatta: "Mindent tudok rólad. Hónapok óta figyelem minden lépésedet." Mire ezeket kimondta, az Úr már meg is bánta, de nem volt mit tenni. ("Jézusom, micsoda nyomorult állat vagyok!" - gondolta.)
Bauer ingerült lett, de továbbra sem szólt semmit, csak laposakat pislogott apró disznószemével. A cimborái rossz viccét sejtette a dolog mögött. "És most eljöttem hozzád, mert nem bírom tovább, hogy csak távolról szemlélhetlek." Isten láthatóan mindent megtett azért, hogy bohócot csináljon magából ("De röstellem... jaj, de röstellem..." - ez járt közben a Mindenható fejében.) A hírlapíró egyre idegesebb lett, és minél zaftosabb sértések után kutatott ébredező elméjében (ahol volt is belőlük bőven). Eközben a hang csak mondta a magáét: "Sok-sok évezred telt el anélkül, hogy valaha is éreztem volna ilyesmit bárki iránt is. De te, Imre, megtanítottál arra, amit sokáig képtelen voltam megtanulni. Megtanítottál arra, hogyan lehet valakit igazán..." Bauer eddig bírta. Ekkor azonban olyan trágárságözönt zúdított a hang irányába, hogy a lágy duruzsolás rögvest abbamaradt, de Bauer csak mondta a magáét, majd miután elküldte az Urat a jó kurva anyjába, becsukta az ablakot, és egy perccel később már elégedetten hortyogott tovább.
Istennek, ha lenne arca, bizony, az most lángvörös lett volna. Nemcsak, hogy szégyellte magát, de haragos is volt, hiszen először került sor arra, hogy ilyen csúnyán elbánjanak vele. Első dühében több mint hétszáz embert süllyesztett el az Empress of Ireland nevű angol utasszállító gőzössel együtt kétszáz mérföldnyire Québectől a Szent Lőrinc-folyamon, miután a gőzös összeütközött a sűrű ködben a Storeland norvég tankhajóval.
Ez persze korántsem elégítette ki az Úr bosszúvágyát, az igazi megtorlást hetekig készítette elő. Ennek megfelelően Szarajevóban egy merénylő lelőtte Ferenc Ferdinándot, pár nappal később az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, a Teremtő pedig kényelmesen hátradőlhetett.
Mozgósításra került sor Budapesten is, és Bauert behívták a 75. huszárezredhez, hiába hivatkozott az idült tüdőbetegségére (ami ráadásul az utolsó másfél évben sokat javult). Alig telt el pár hét, Bauer máris azon kapta magát, hogy ötödmagával szerb területen lovagol, felderítőként. Egy kihaltnak látszó tanyánál rövid pihenőt tartottak, és Bauer éppen csak kászálódott volna le a lováról, amikor rajtuk ütöttek a szerbek. Diadalüvöltés és puskalövések hallatszottak, melyektől Bauer lova úgy megijedt, hogy nyerítve felágaskodott, majd nekiiramodott az erdőnek, lovasa jobb lába viszont beleakadt a kengyelbe. A ló nem törődött vele, és Bauert a földön húzva vágtázott erdőn-mezőn át. Mikor remegve és fújtatva megállt, Bauer Imrében már nem volt élet.
A szerbek a rövid csetepaté során nem tudták maradéktalanul felszámolni a felderítőosztagot. Waresanovich Mihály huszárfőhadnagynak sikerült ugyanis kereket oldania, és egész éjszaka tartó bolyongás után visszatalált a főhadiszállásra, ahol beszámolt a tragédia részleteiről, köztük arról is, hogy közvetlenül a szerb támadás előtt a tanyaépület falán a következő vérvörös felirat jelent meg: "ISTEN SZÍVE MEGSZAKADT". Waresanovich megesküdött rá, hogy egy perccel korábban a felirat még nem volt ott. Hetekkel később az osztrák-magyar offenzíva során előrenyomuló hetvenötös huszárok egy osztaga egy erdőszéli kis tanya romjaihoz érkezett, amit Waresanovich elbeszélése alapján felismerni véltek. Az épület helyén azonban csak parazsat találtak, így nem sikerült a titokzatos jelenség végére járniuk.
Most, hogy látom, eszembe jut fotós barátom hónapokkal ezelőtti telefonja, bizonyára erről a képről beszélt, hiába húzódoztatok, mondta, jók vagytok rajta, s persze nem tudtam, mit is jelenthet ez, olyan vagyok-e a fotón, amilyennek látni szeretném magamat, hajmosás, borotválkozás után, a megfelelő szögből, a megfelelő fényviszonyok közepette, vagy a vakutól szétmosódik arcom, szép vagy, súgta valamikor egy lány, s én zavarba jöttem, bármennyire is legyezgette hiúságomat ez a mondat, úgy véltem, férfira nem lehet ilyet mondani, de később megértettem, komolyan gondolta, ő valóban rajongott értem, úgy szerette izzadt bőrömet is, mintha egy laboratóriumban gondosan kikevert dezodortól illatozott volna, áhítattal szagolgatott, akárha egy távoli völgyben talált ismeretlen növényt.
Most, hogy barátom elém tartja a képet, próbálok utánagondolni, mikor is készülhetett, bizonyára egy irodalmi rendezvényen, én keresztben lógatom lábamat, ő bökdösi, masszírozza az állát, mindig ezt csinálja, ha nagyon koncentrál, ha erősen gondolkodik a pontos válaszon, s bár a fotóról úgy tűnik, én valószínűtlenül nyugodt vagyok, mégis jól tudom, hiába van közöttünk tizenhárom év, ő a bölcsebb, én most is kamaszként várakozom vagy tévelygek egy labirintusban, míg ő bölcs volt élete legfontosabb döntéseiben.
Most, hogy jobban megnézem a képet, látom, felhajtós székeken ülünk, akárha moziban, és a Három szín filmjei után készült volna a negyedik, a Zöld, benne a mi zöldjeink, s barátom úgy tartja a lábát, mintha annak dőlve aludna Sanyi kutyája, a vénségesen vén öregúr, akinek méltósága csak a tó jegén szenved csorbát, visszavonhatatlanul szétcsúsznak lábai, szégyenszemre ölben hozza ki barátom, így hát Sanyi is ott van a képen, meg az én tekintetemben a közönségből a legszebb lány, úgy néz rám, mint aki végigolvasott egy vonatút alatt, mint aki ismeri Szerb Antal naplójának bejegyzését: "Nem volnék jó festő, ha úgy állítanám be a leányt, akit festek, mint ennek a női ideálnak a megvalósulását; mert akkor a képem a tisztaságnak allegóriája volna, nem pedig aminek lennie kell: szimbóluma. A szimbólum maga nem azonos azzal, amit szimbolizál - csak sejteti azt, a kimondhatatlant; ez a lány nem a Tiszta Nő, de lényének ez a tendenciája."
Most, hogy kézbe veszem a képet, bizonyos, erre gondolt a lány, mi másra is gondolhatott volna, s hogy elbűvölt, nem zavarta, tudta, szépsége bennem teljes, s ennyi elég is volt, minden műpadlón megtett lépés maga lett volna a rombolás, így hát csak ülök a képen, látszólag nyugodtan, de akinek szeme van, látja, a szépségtől megrendülten, kissé félrehajtom fejemet, mint amikor gyerekkoromban fényképeztek, és szemembe sütött a nap, védekezőn már emelem is kezemet, s igen, arcom tele van, újra tele van szeplővel.
Van egy fotó, amely az enyém. Nem én készítettem, csak rólam szól. Engem ábrázol, mondhatná fotóesztéta barátom. Engem rajzol ki rajta a fény a sötét felületen. Én vagyok rajta a kép. Legalábbis azt mondják, én nem nagyon ismerem azt az "én"-t, néha a tükörben látom. Akkor se túl szívesen. Jobb híján elfogadom, hogy van egy tükörképem, aki fogmosáskor vagy borotválkozáskor utánoz. Ezért fogmosás közben inkább mászkálok, hátat fordítok neki. Borotválkozáskor ez nem nagyon megy. Erről a képről van, aki azt mondja, milyen jól nézek ki rajta, értsd, milyen szép vagyok. Persze, nő mond ilyeneket, asszony, majdnem felnőtt gyereke van, nem a feleségem, és neki majdnem elhiszem. A feleségemnek nem hinném el, ő tudja ezt, nem is mond ilyen hülyeségeket. (Barátom különben is mindig megnyugtat, bár hiúságom számára fájdalmas ez a nyugalom, hogy a lányom milyen szép, és/tehát szerencsére nem rám hasonlít...) Ez a fotó, amin rajta vagyok, különben is csak egy fél.
A másik felén egy nálam sokkal híresebb író van, valami irodalmi rendezvényen ülünk egymás mellett, mintha figyelnénk, én legalábbis a figyelem jeleként bökdösöm, masszírozom az állam. Ez az erős koncentrálás jele, figyelemé vagy gondolkodásé. A híresebb író társaságára pedig nyugodtan büszke is lehetnék, bölcs, sőt jellegzetes, sokat tudó mosolyába burkolózik, amit nagyon szeretek, élőben és a szövegeiben is. Bölcs mosolya mellett a keze, a bal, mintha barátilag, könyök előtt a vállamon tartózkodna, pihenne, nem nehézkedne rá, csak gesztusjellegűen ott tartaná. Én persze tudom, hogy nem így van, csupán optikai csalódás, a látószög tréfája, mivel a nagyon kényelmetlen, felhajtós széksor háttámláján van a keze, és biztosan a legszélső széken ül, lába egymáson, keresztbe, kilógatva, hogy elférjen, de erre nem emlékszem, csak gondolom, mert így szokta.
Az ember, ha az irodalom a munkája, bocsánat, hobbija, de leginkább ezeknek a sajátos keveréke, néha nem tudja elkerülni, hogy a saját arcaként igen fáradságosan, de örömmel reprodukálva szövegei mellé, azaz versei vagy prózái mellé az időnként a tükörben látott, arcként viselt ént is mellékelje. Mintha úgy teljesebb lenne az összkép. Van, akit ez nagyon frusztrál, úgy érzi, nem elég szép a fényképen megjelenő arc, ront a szövegeken. Van, akit ez kifejezetten feldob, jól láthatóvá válik az összhang külső és belső között. Én furcsán vagyok ezzel, nyilván abból is kiderül, hogy először a másik felét mutattam be. Ha lehet, elkerülöm a fényképes verziót, de lehet, hogy csak azért, mert mindig elégedetlen vagyok a nyomtatásban látható képpel.
A dolog ott kezdődik, hogy utálom, ha a képembe villantanak, ha pedig tudom, hogy mindjárt belemásznak a lencsével az arcomba, s szinte a fejembe szeretnének bejutni, olyan képet csinálni, hogy szinte látsszanak a gondolataim is, lehúzom a rolót, becsukom a boltot, se ki, se be, és olyan merev arcot vágok, amilyet csak (én) tudok. Ez általában hatásos, de a fotóriporterek nehezen adják fel. Én pedig még nehezebben adom meg magam, általában a fotóriporterek vesztenek. Ezt a képet, az én felemet, azért szeretem, mert olyan kifejezéstelenül nézek, valahogy olyan bambán, pedig nem is akartam, nem is tudtam, hogy fotóznak. Tetszik a saját bambaságom, valahogy hitelesnek érzem. Ha muszáj képet adni arról a valakiről, akit emlékeimben leginkább tudok magamként elfogadni, akkor legszívesebben ezt a félbe vágott fotót választom.
Volt egyszer egy esernyő. Olyan volt, amilyennek egy igazi ernyőnek lennie kell. Londonból való, mert minden dolognak megvan a beszerzési helye a világon, amit csak onnan... Ez az esernyő tehát igazi, londoni, vágyott esernyő volt. Hibátlan automatikával, kis zöld gombbal, masszív drótozattal és jó erősnek látszó vászonnal. Praktikus-elegáns védőtokkal. Mahagóni színű, finom fanyéllel. Mindezeket figyelembe véve, nyilván jó drága lehetett, mert ilyeneket csak a Harrod's-nál lehet venni (Londonban). Ilyen volt hát az az ernyő is, amivel öreg barátom megajándékozott harmincötödik születésnapomon, vagyis az emberélet útjának felén. Mintha akkor már kijárna egy saját ernyő, olyan, amilyet szeretnél... S ő tudta, milyet szeretnék.
Mindannak ellenére, hogy nagyon örültem a vágyott, londoni ernyőnek - mindenki sznob egy kicsit, nem?, s ha jó értelemben, én nem is bánom -, van még egy ernyőm, amiről öreg barátom figyelmességét figyelembe véve nem szóltam, szólhattam (neki). Utólag, ugye, kínos. És a másikat sem lehet kidobni vagy elajándékozni könnyed legyintéssel egy hajléktalannak, mivel azt meg az apámtól kaptam. Nem is kaptam, mintegy sorsszerűen "szállt rám". Mikor apám legutoljára volt nálunk - ezt sajnos nem tudom másképpen mondani, hiába próbálok távolságot tartani -, ott felejtette, az esernyőtartóban. Többször is akartam telefonbeszélgetéseink során jelezni, hogy itt hagyta, egyébként nyilván tudta, gondolhatta, de valahogy mindig elmaradt... Mint annyi minden közösnek éppen nem mondható életünk során. Ez az esernyő szimpla magyar, rövid lejáratú, de újszerű, mert apám nagyon vigyázott a dolgaira, nehezen nyíló, a nyele fekete, műanyag bevonatú.
Az esernyők tehát nagyon fontos emléktárgyakká válhatnak, funkciójuktól függetlenül. Ezért vagy azért. Egész télen át kérdés volt számomra, eső esetén, tavasszal, az esőzések idején melyiket fogom használni. Nem akarom túlragozni. Hiúsági kérdést csináltam belőle, úgy döntöttem, ha komoly helyre megyek, ahol külső megjelenés számít, zakó, sötét nadrág, valami világos ing, akkor a londonit. A bökkenő csak az, ha hétköznapi esőzésnek nézek elébe, akkor általában (esővédő) sapkát veszek, vagy gyűrök a zsebembe. Mi lesz tehát a másik ernyővel? Megmarad emléknek, azon kevés dolgok közül szinte az egyik legfontosabbnak, ami - tárgyi szinten - apámé volt egykor. De a valóság ismét beleszólt az ideáim mérlegelgetésével kialakított törékeny koncepciómba, s átalakította, átrendezte a mozaikdarabokat. A londonit az első használandó alkalommal elvesztettem. Hiába szorítottam védekezésül magamhoz a pokolbeli alászállás során, egy zajos-füstös-pezsgős helyen, de mégis sikerült... Noha szinte soha nem szoktam semmit elhagyni.
Napok óta nem tudok szabadulni esernyőelvesztési-komplexusomtól, és ma a reggeli séta közben, a nap végérvényesen előbújni látszott a felhők mögül, vagyis az esős periódusnak - úgy tűnik - vége, mégsem hagytak békén - a talán/valószínűleg a tudatalattimból előtörő - mondatok. Hogy volt egyszer egy esernyő, londoni, meg ilyenek... Nem mintha lelkiismeret-furdalásom lett volna (legalábbis nem voltam hajlandó bevallani), szerintem - viszonylag - férfiasan tűrtem a másnapi veszteséget, mert a felébredésem, a magamhoz térés lassú pillanatában bevillant egy furcsán vibráló szó, az "esernyő". Miután nem találtam meg, levontam a következtetést, bármily fájdalmas, annyival tartoztam annak a pokoljáró éjszakának. Bölcsnek tűnvén magam előtt, mondogattam, mindennek megvan az ára, noha ez túl olcsó vigasznak látszott már abban a pillanatban is... Most, hogy a születésnapra kért cédét egy hónap elteltével sikerült megszerezni, a férfias hangú dzsesszénekesnő sokadszor végighallgatott dalai májusi esőként csorognak végig rajtam (áprilisban). Megtisztulás nélkül, finom zongorajátékával kísérve. Olyan ez a zene, hogy alig ér véget, újra hallgatni kell, elölről. Mint egy esernyő, mely alighogy élvezi a használatban levést, már lágyan kénytelen kicsorgatni magából - az esernyőtartóban - az esővizet. Alatta - láthatatlanul - kis tócsa gyűlik, mostanra ez vagyok én. Aztán... De abbahagyom, mert az énekesnő kíméletlenül énekel-játszik tovább, időközben végtelenre állítottam a cédélejátszót. Ráadásul ez a férfias-négeres hangú nő még gyönyörű is, szőke, kék szemű, tejszín bőrű szép európai nő.
A szögesdrót mögött életlen pálmafák.
Egy tankhajó, teherhajó,
egy lényegtelen bárka-árny a horizonton,
lemértem: pontosan a fotó centrumában,
és többször utánaszámoltam annak is,
a képet 77 négyzetre osztja a drótkerítés.
Nincs élesség, nincs kapaszkodó.
Lehetséges, akár egy fürt banán,
a part, a sívó homok,
a háló egyharmadán
a tenger sápadt sávja
hiába kékebb, mint az ég,
kitakarja a fémbódék háta
- lomtalanított hűtők
kondenzrácsa - legalább a felét.
Sem sirály, sem hullámrobaj.
Perzselt bakelitszag.
Villanyoszlopok csúcsán
vezetékekből csavart
fekete turbán.
Méterenként egy erősáramú pózna
homokra kúszó kötege
és egy fövenyre sodort ponyva.
Transzformátorházak,
mondjuk, fürdőkabinokból.
Nézhettelek volna, ahogy
közelebb lépsz...
A szögesdrótból éppen 77 négyzet
a tüköroptikán. Önkéntelen
harmóniában
kifordult színtered,
és ezt választom majd, a másik
embertelen-idillt
a több képeslapnyi néma
Perszepolisz helyett.
Színfalak mögé kerültem
a magasfeszültségű strandon.
Később érintésnyire
a hátad mögött,
hogy kivárjam, amíg
Isten nevében elfolyik
a reggeli birka vére.
Elképzelhető,
hogy az automata
egy konténer szögletében
felejtett, fakó napernyő
rózsaszínére fókuszál?
Napok óta katonai gépek cirkálnak felettünk:
álltam a Riverside Parkban és néztem az eget,
mások kutyával jöttek vagy futottak, mint minden délután.
Minden emberből hatezer hiányzott. Féltünk
a tegnapelőttől, a gyűlölettől, amit falakra és padokra
festettek fel: "Öljetek meg minden arabot!"
A reggeli misét végigbőgték a negyvenes fekete asszonyok,
és én egyedül ültem a padon, idegen a közös városban,
a templomból kijövet mégis, mint régi barátot, átölelt a pap.
Egész délután az utcán kóvályogtam nyomottan, üresen,
a falakon eltűntek arcát néztem fénymásolt képeken.
Álltak az autók, és az emberek agya is lefagyott.
Két napig gyógyszert és ételt hordtam, beálltam
életet menteni, de hazaküldtek: felváltott a hadsereg.
Nem volt mit csinálnom, nem volt hova mennem.
Maradtam üres és tehetetlen, tévét néztem,
több százszor ugyanazt a képsort a híreken,
semmit nem mondtak, csak számolták a holtakat.
Megértettem, hogy erről írni nem lehet. Az idő sem telt.
Hogy tegyek valamit, futni mentem, fodrászhoz,
mosodába, vásárolni, és néztem a napos New York-i eget.
New York, 2001. szeptember 13.
Legeslegelső életemben
még csak egy icike-picike pont voltam
a végtelen világegyetemben,
ültem a nagy semmi ágán,
himbálóztam,
és ringatóztam,
és különféle fórumokon hallattam
a hangomat,
egyszóval boldog voltam,
és republikánus,
és még csak sejtelmem se volt róla,
hogy meddig él egy fakopács,
hogy hány emelet a Himalája,
meg hogy egy csöpp hímivarsejt gondolatban
mennyiféle ocsmányságot
képes elkövetni,
úgyhogy mikor először hallottam,
el se tudtam képzelni, hogy egyáltalában
létezik ilyen,
de aztán elolvastam még egyszer,
aztán még egyszer,
és akkor már láttam, hogy az első szótól az
utolsó szóig igaz,
mert az azért csak nem lehet véletlen,
hogy a szárazanyag-tartalomban gazdag
tápanyagmennyiség,
plusz a pályaválasztási tanácsadó szolgálat
minden jó szándékú
erőfeszítése ellenére
nekem van a világon a legkevésbé zseniális
gyerekem,
a legeslegkiegyensúlyozatlanabb
párkapcsolatom,
a financiális konstellációkról
(meg a lógó mellemről)
már inkább nem is beszélve,
úgyhogy én a magam részéről nem is lennék
olyan különösképp meglepve,
ha mondjuk egy őszi éjjel a gangra nyíló
kisablakon bezörgetne hozzám
Jimmy, a király,
picit beleköpne a levesembe,
aztán egykettőre rávenne,
hogy kezdjük újra el,
mert szerintem ha mindenért csak Trianont
okoljuk,
meg Matuska Szilvesztert,
meg a leányági örökösödést,
akkor előbb-utóbb az lesz,
hogy majd úgy járunk,
mint az osztálytársam '74-ben,
vagy mint az egyszeri szatócs,
akinek még lett volna egy csomó nagyon fontos
dolga,
de ő inkább hazament,
és lefeküdt aludni.
2. életemben
egy félelmetes Brontosaurus szerencsétlen
sorsú fiókája voltam,
és már előre izgultam,
hogy mi lesz majd, ha felnövök,
csak sajnos a dínótojás,
amiben várakoznom kellett,
már az első forgatási napon megrepedt,
és kifolyt a sárgája,
meg a fehérje is kifolyott,
úgyhogy az első kockától az utolsó kockáig ki
kellett vágni a jelenetet,
és mikor ezt szóvá tettem,
és közöltem, hogy igen ám,
de kollegiális szolidaritás is van ám a világon,
akkor Jim Carrey a magyar hangján azt
mondta,
hogy visszahív,
de mikorra bekapcsolt a rögzítő,
akkorra már azt hazudta,
hogy a viszont hallásra,
meg hogy jobb lesz, ha most lepihenek,
és villámgyorsan lehunyom a szememet,
mert akárhogy is ugrándozom,
a magamfajta dinoszauruszok felett így is, úgy
is ezer éve elszállt az idő,
viszont Pokémon-mester még lehetek,
vagy vájár,
de nem ajánlja,
úgyhogy mire lefutott a stáblista,
addigra én már a hollywoodi buszmegállóban
ültem,
és éppen azon gondolkoztam, hogy vegyek-e
jegyet,
vagy ne vegyek,
meg hogy hol is az igazság,
és vajon a lábasfejűek megjelenése most
akkor a szilúr,
vagy a devon,
vagy a karbon,
vagy a perm.
A 3. életemben
én voltam a Barguzini Rém.
A 4. életemben
Én voltam Sony,
a kicsi japán császár,
a kicsi japán császárok korából,
amit az is bizonyít,
hogy máig imádok órák hosszat üldögélni
a kádban,
és hallgatni a rádióból kiszűrődő hangokat,
meg hogy egyszer az történt,
hogy futottam a pénzem után,
és egyszer csak készakarva nekem jött egy kínai,
és szemlátomást felismert,
mert rám nézett,
és azt monda a szemével, hogy
szaros a sushi,
de én ezzel úgy vagyok,
hogy első a hazám.
Az 5. életemben
én voltam a Gobbi Hilda,
pedig nagyon nem akartam,
szóltam is a Majornak,
de azt mondta, hogy nincs mit tenni,
megmondta az ÁVH, hogy minden asszony
ingatag,
meg hogy aki bakizik, azt kizárja a párt,
úgyhogy szépen kisminkeltem,
beültem a büfébe,
és attól fogva éjjel-nappal játszottam
az agyamat.
A 6. életemben
én voltam a Szeplőtlen Szűz,
amit viszont nem mindenki mondhat el
magáról.
A 7. életemben
az volt,
ami meg van írva,
szép voltam és sikeres és negyvennégy kiló,
csakhogy a Halál Torkába beesett a micsodám,
és hiába is cirkuszoltam, többé ki se jött,
úgyhogy már-már attól féltem, elhagyott
a varázsvesszőm,
és egy hűvös hajnalon majd jól
lefagy a gép,
de aztán egy klikkelés,
és beugrott,
hogy bűn az élet,
és egy trükkös manőverrel kilőttem a Gólemet,
plusz a Gonosz Kentaúrt,
a Vámpírnőt,
a Sánta Rókát,
meg a folyton össze-vissza ugrándozó
zombikat, és
az van,
hogy most rohanok,
hogy begyűjtsem a pontjaim
és megoldjam a gondjaim,
mert van még három életem -
(felettem a csillagos ég,
bennem meg egy űrhajó,
és lenne még egy jó pár ennél sokkal durvább
ötletem.)
Vissza az idei számokhoz