XLV. ÉVFOLYAM, 40. SZÁM, 2001. október 5.

A HÉT KÖNYVEI

Költészet, antológia

In Quest of the Miracle Stag - The Poetry of Hungary
Atlantis Centaur, Chicago-Tertia Kiadó, Budapest-Framo Publishing, Chicago, 1140 old., 8960 Ft
Domokos Johanna: Napút - Sonnenreise
Mentor Kiadó, lapszámozás nélkül, 700 Ft
Lorenza Franco: Meghatározatlan-Indefinito
Ford.: Baranyi Ferenc
Széphalom Könyvműhely, 105 old., 980 Ft
Ingibjörg Haraldsdóttir: Reykjavíki eső
Ford.: Mervel Ferenc
Széphalom Könyvműhely, 109 old., 980 Ft
Mózsi Ferenc: Énekem éneke 47 - My song of songs 47
Tertia Kiadó-Mentor Kiadó, 104 old., 1500 Ft
Nyilas Attila: Holt játék
AB-ART Kiadó, 80 old., 1500 Ft

Elbeszélő próza, antológia

Brickner Balázs: Gótika
Present Könyv- és Lapkiadó, 123 old., 1200 Ft
Dr. Kovács István: A vidéki fiatalok Budapesten
Fiatal Írók Szövetsége-Palimpszeszt Kulturális Alapítvány, 424 old., 2000 Ft
Marc Levy: Ha igaz volna...
Ford.: Szántó Judit
Európa Könyvkiadó, 307 old., 1600 Ft
Moldova György: A sárkány fogai (A Szent Imre-induló, Elhúzódó szüzesség, Az utolsó határ)
Urbis Könyvkiadó, 592 old., 2290 Ft
Alberto Moravia: Az unalom (Cecília szerelmei)
Ford.: Zsámboki Zoltán
Ciceró Könyvkiadó, 323 old., 1980 Ft
Rosamunde Pilcher: Szeptember
Ford.: Zentai Éva
Magyar Könyvklub, 592 old., 1850 Ft
Rentz Mátyás: Sajátidő (maimarketing)
Fiatal Írók Szövetsége, 182 old., 1200 Ft

Szórakoztató irodalom

James Herriot: Az állatorvos is ember
Ford.: Szász Imre
Könyvfakasztó Kiadó, 452 old., 2490 Ft

Ifjúsági irodalom

Fésüs Éva: Az ezüst hegedű
Szent István Társulat, 236 old., 1880 Ft
Füzesi Zsuzsa: Bagoly mondja verébnek...
General Press Kiadó, 135 old., 2200 Ft
Sven Nordqvist: A kandúr szülinapi tortája
Ford.: Csépányi Zsuzsanna
General Press Kiadó, lapszámozás nélkül, 1800 Ft

Publicisztika, riport

Fábián Gyula: Elhasznált, szegény magyarok
Tertia Kiadó, 291 old., 1500 Ft
Niedzielsky Katalin: Hír elszáll, írás megmarad
Szerzői kiadás, 215 old., 1200 Ft

Irodalomtudomány

Bokányi Péter: Diskurzusok mellett
Savaria University Press, 140 old., 600 Ft

Tanulmányok, esszék

Antiszemita közbeszéd Magyarországon 2000-ben - Anti-Semitic Discourse in Hungary in 2000
B'nai B'rith Első Budapesti Közösség, 232 old., 840 Ft

Nyelvészet, nyelvkönyv

Kertész Judit: Rendszeres spanyol nyelvtan
Aula Kiadó, 1059 old., 6900 Ft

Művelődéstörténet, néprajz

Falvay Károly: Boldogasszony (A női szerep a magyar hitvilág tükrében)
Tertia Kiadó, 262 old., 3600 Ft
Vojtěch Zamarovský: Istenek és hősök a görög-római mondavilágban A-Z
Ford.: Balázs Andrea, V. Detre Zsuzsa, Hódos Mária, Koloszár Péter, G. Kovács László
Magyar Könyvklub, 448 old., 2990 Ft

Történelem, politika

Dr. Dunai József: A romák őshazája és korai vándorlásaik
Bordás és Tsa Bt., 189 old., 1500 Ft
Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok I-II.
Ford.: Máthé Elek
Osiris Kiadó, 1065+1054 old., 6500 Ft
Mordechai Schoenfeld: Oszama bin Laden, a terrormilliárdos
K.u.K. Kiadó, 168 old., 995 Ft

Filozófia

Lucien Braun: A filozófiatörténet története
Ford.: Steiger Kornél
Holnap Kiadó, 337 old., 2300 Ft
Heller Ágnes: A történelem elmélete
Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadó, 343 old., 2300 Ft
Friedrich Nietzsche: Wagnerről és Schopenhauerről
Ford.: Romhányi Török Gábor
Holnap Kiadó, 118 old., 1500 Ft
Ruzsa Imre: Bevezetés a modern logikába
Osiris Kiadó, 390 old., 2880 Ft

Vallás

Klaus K. Klostermaier: Bevezetés a hinduizmusba
Ford.: Zentai György
Akkord Kiadó, 227 old., 1990 Ft
Olasz Ferenc: Mindörökkön örökké
General Press Kiadó, 383 old., 4980 Ft

Pszichológia

Erika J. Chopich-Margaret Paul: A gyógyító gyermeki én
Ford.: Karczag Judit
Animus Kiadó, 218 old., 890 Ft
Maggie Jones: Hiperaktív gyermekek
Ford.: Dr. Magyar László András
Édesvíz Kiadó, 172 old., 1490 Ft
Donna Williams: Az autizmus - egyes szám első személyben
Ford.: Ármos Magdolna
Pannonica Kiadó, 317 old., 2490 Ft

Művészetek

Ámos jelenései (Ámos Imre grafikái)
Múlt és Jövő Kiadó-Budapesti Francia Intézet, 51 old., 1000 Ft

Ezoterika

Richard Dannelley: Az örvényen túl (Végső utazás személyes erőterünkben)
Ford.: Zelei Kata
Mandala-Véda Könyvkiadó, 243 old., 1490 Ft
Frank Arjava Petters: Reikitűz (Dr. Usui öröksége)
Ford.: Falvay Dóra
Édesvíz Kiadó, 221 old., 1790 Ft
Hugh és Gayle Prather: Spirituális gyereknevelés
Ford.: Dávid Katalin
Mandala-Véda Könyvkiadó, 238 old., 1590 Ft

Életmód, útikönyv

Egészséges étkezés
Összeállította: Székely Regina
Parázs Kiadó, 156 old., 1160 Ft
Frank Júlia nagy szakácskönyve
Magyar Könyvklub, 526 old., 1990 Ft
Magyarország természetvédelmi térképe
Stiefel Eurocart Kft.-Bioszféra Alapítvány, 1680 Ft
Ámon Mária-Tőzsér János: A varázslatos Portugália
Kassák Kiadó, 105 old., 2300 Ft
Shmuley Boteach: Kóser szex
Ford.: Morvay Péter
Sprinter Könyvkiadó, 287 old., 1999 Ft
Jens-Uwe Kumpch: Norvégia
Freytag-Berndt Budapest Kft., 108 old., 1446 Ft

Technika

Brezina Zoltán: Fekete-fehér fotók laborálása magas szinten
Miro-Flex Kft., 32 old., 2529 Ft

Általános művek, lexikonok

Egyetemes lexikon A-Z
A magyar kiadás főszerkesztője: Markó László
Magyar Könyvklub, 1005 old., 9800 Ft
Az emberiség öröksége (A világörökség részévé nyilvánított kulturális és természeti értékek)
Magyar Könyvklub, 215 old., 4980 Ft

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Károlyi Csaba

"szerelmesek vagyunk, csak éppen nem tudtuk"

Misima Jukionak ez a harmadik magyarul kiadott regénye. Elsőként az 1956-ban írott Az Aranytemplom jelent meg (fordította Erdős György, Európa, 1989), majd az 1949-ben született, első jelentős mű, az Egy maszk vallomása (fordította Fázsy Anikó, Nagyvilág, 1998, korábban folyóirat-különszámként: 1993). A mostani regény 1954-ben keletkezett, a japán eredeti címet (Shiosai) a Világirodalmi Lexikon A tenger morajlásaként fordítja, az angol kiadás címe: The Sound of Waves (már 1956-ban megjelent!), a németé: Die Brandung (1959!). A fordítás alapjául szolgáló francia kiadás címe: Le tumulte des flots. Ezekből az információkból kapásból legalább két dolog következik. Egyrészt jócskán le van maradva a magyar könyvkiadás e kiterjedt életmű fordításával és közreadásával. Másrészt, ha akadnak is dicséretes próbálkozások, azok a nyugati kerülővel juttatják el hozzánk azt a keveset, amit eljuttatnak. Fordítóra várnak még további regények (köztük a szerző által legnagyobb műnek tartott, terjedelmes tetralógia, melyet magyarul A termékenység tengere címen szokás emlegetni), novellák, esszék, színjátékok, sőt a Misimáról szóló szövegek is.
A Shiosai a szerző görögországi utazása után keletkezett, és talán emiatt is a japán Daphnisz és Khloéként emlegetik. Valóban vannak közös jegyek Longosz és Misima művében. Mindkettőben ártatlan gyerekek szerelméről van szó, akik ügyetlenek, nem tudják, mit csinálnak, félénkek, szégyellősek, naivak, ám jók, szépek, üdék, és a pajtási gyerekbarátságtól jutnak el – a legtisztább erényesség közepette – a házasságig. A japán fiú, Sindzsi ugyanúgy szegény, mint Daphnisz. A japán lány, Hacue, ugyanúgy gazdag családból való, mint Khloé. Ártatlan világukra mindkét esetben ugyanúgy további veszélyek leselkednek. Miként ott egy másik, gazdag fiú, Dorkón beleszeret Khloéba, ugyanúgy szeret bele itt Jaszuo Hacuéba, ott a hízott képű férfi, Gnathón szeretné ágyasának Daphniszt, s ezért cselt vet ellene, itt a csúnya lány, Csijoko szeretné magának Sindzsit, és ezért hazudik, hogy a szerelmeseket a lány apja ne engedje találkozni. Végül mindkét helyen a szerelmesek segítői lesznek a cselvetők. Misimánál a hősök nem kitett gyerekek, mint Longosznál, így hát a végén elmarad a gazdag szülők és a halottnak hitt gyerekek boldog egymásra találása. Misimának ebben a regényében nincs fejtegetés Erószról, miként Longosznál, és az Egy maszk vallomása szerzője ebbe a regényébe nem engedi be a fiúszerelmet sem.
Longosz műve olyan hellenisztikus szerelmi regény, amely a bukolikus költészet theokritoszi, vergiliusi hagyományait is tovább viszi. Misima műve olyan modern szerelmes regény, amely ugyancsak a pásztori költészet elemeit és szemléletét eleveníti fel, és kapcsolja össze egyfajta japán tradicionalizmussal, a japán modernizálódás erkölcsi bírálatával. Leszbosz szigetén pásztorok élik idilli világukat, Utadzsima szigetén halászok. A közös az idilli világ, a romlott várossal szemben a romlatlan falu felmutatása, a fiatalok története is csak ebben az idealizált álomvilágban képzelhető el így. „Bizony szerelem ez, és szerelmesek vagyunk, csak éppen nem tudtuk” – adja a mondatot Longosz az ártatlan gyerekek szájába, és ez a mondat egybecseng azzal, amit az ártatlan környezet képvisel. Így van ez Misima regényében is. „A rossz szokások elporladnak, mielőtt elérnék a szigetet. (…) Ezért nincs például tolvaj a szigeten... csak tisztességes, őszinte, figyelmes emberek, akik mindig készek becsülettel dolgozni, történjék bármi. Olyan emberek, akik számára a szeretet nem kétarcú, akikben nincsen alantasság” – mondja egy felhevült pillanatában Sindzsi Hacuénak (66). Erre a kijelentésre ugyan épp Csijoko és Jaszuo viselkedése cáfol rá, és anyja is figyelmezteti: „vigyázz, mert az emberek gonoszak”, de kicsire nem adunk, különben is a végén mindenki a jó arcát mutatja, és minden jóra fordul. Mennyi szöveget lehetne sorolni, mely arról szól, milyen szörnyű is tud lenni egy tradicionális közösség világa, elég, ha García Lorcára gondolunk. De itt éppen a választott történet hangütése szépíti meg az isten háta mögötti szigetet.
Ha eltekintünk a regény ideologikusságától (ami nagyobb gond annál, mint hogy ez a munka vélhetően eleve bestsellernek készült), és arra sem gondolunk most, hogy ez a tradicionalista-nemzeti ideológia milyen szerepet játszott később a szerző életében és halálában, akkor élvezhetünk egy mesterien megírt, profi módon felépített szerelmi történetet. Misima regénye a legnagyobb szerelmi történetek egyike, nyugodtan odatehetjük a műfaj klasszikusai mellé.
A titokzatos, tündöklő fény felidézése végigkíséri ezt a regényszöveget is, mint Az Aranytemplom és az Egy maszk vallomása szövegét (a napfényben úszó templom, a szerető lány holdfény megvilágította arca az egyikben, az erős napsugárzás érzése az elbeszélő-hős éjszakai születésekor, és minden alkalommal, amikor valami fontos történik vele – a másikban). Itt is szükségesnek tartja az elbeszélő megemlíteni, hogy holdfényben csillog az öböl, mikor Sindzsi hálaimát mond, az egyik legfontosabb jelenetnél teljesen hihetetlen helyzetben ez a kulcsmondat: „Az utcai lámpás fénye megvilágította a reptében elkapott darázs két aranyszínű szárnyát” (111). Mikor pedig a világítótorony őrének felesége elindul, hogy az erkölcsi világrend nevében rávegye Hacue apját (akiről akkor még azt hiszi mindenki, rosszul dönt lányáról), hogy Sindzsihez adja Hacuét, akkor odakint úgy ragyog a nap, hogy a ház belseje (ahol az apa van) teljesen sötétnek látszik. A fény motívumának itteni, mintegy mellékes megjelenése sem hagy kétséget afelől, hogy egy nagyszabású életmű részeként (is) kellene olvasnunk ezt a regényt.
A mostani kiadás korántsem hibátlan. A borító nemcsak hogy nem szép, de értelmetlen is. A fejezetjelölések és az iniciálék csúnyák. A másfél oldalas, névvel nem jegyzett előszó (mely annyira tetszhetett a kiadónak, hogy a hátsó borítóra is elhelyezte annak rövidített, még roszszabbra átírt változatát) zavaros és pontatlan mondatokat tartalmaz. Az előszó szerint „könnyed, népszerű, nagy példányszámban megjelent regény” eleve nem lehet egyben „nagy gonddal megalkotott, igényes irodalmi mű”, mert hiszen szembeállítja a kettőt. Tehát a Magyar Könyvklub eszerint szándékosan nem az igényes irodalmi művek közül akart egyet kiadni. Ha egy könyv már le van fordítva magyarra, illik azt a magyar címén emlegetni, tehát nem Aranypavilon, hanem Az Aranytemplom. A fordító talán nem a legszerencsésebb címet adta (Hullámok sűrűjében?), és helyenként jobb megoldásokat is találhatott volna. Nem biztos, hogy a gyakran szereplő fiatalember a legjobb megnevezése Sindzsinek, a bevetős horgászat (49) vagy az (211) aranydurbincs is megérdemelt volna egy jegyzetet, mint ahogy azon is dolgozni lehetett volna, hogy a lakásokban vécészag (80,152) terjengjen-e, Jaszuo mihaszna (185) és semmirekellő (205) legyen-e. Túl közönséges, didaktikus kifejezéseknek tűnnek ezek itt. Sindzsi öccséről meg ezt olvassuk a hajókirándulás után: „Valójában élményekkel gazdagon tért haza, de képtelen volt ezeket mondatokba önteni” (114). Vigasztaljuk magunkat azzal, hogy ennél csak jobb lehet az eredeti szöveg. Mert még így is egészen jó.

EX LIBRIS

ANDRÁS SÁNDOR

Vannak érzékelhető és nem érzékelhető dolgok és események, ez eléggé közismert. Talán még az sem újság, hogy a nem érzékelhető állapotokat és folyamatokat vagy egyszerűen néven nevezzük, vagy érzékletesen fejezzük ki, például: "majd szétrobbantam a dühtől". Ilyen kifejezésekből következtetni lehet arra, hogy miféle elképzelésünk van a dühről, ami ugye magában láthatatlan és érzékelhetetlen, csak érezhető. A düh a fenti példa szerint valami feszítő anyag valami tartályban. A kognitív nyelvészeknek az a véleményük, hogy a düh fogalma - durván a "düh" szó jelentése - egy kép, és ezért: metafora. Kövecses Zoltán ilyen nyelvész az ELTE-n, többnyire angolul ír, könyve ilyen alapokon vizsgál igazán érdekes dolgokat.

Zoltán Kövecses: Metaphor and Emotion

Kövecses abból indul ki, hogy az emóciók mind egyetlen metaforán, az "erő"-metaforán alapszanak. Fizikai erőnek képzeljük őket. Úgy gondolja, a nyelvi metaforák az egyes emóciók fogalmi alapjait, például a düh fogalmát, azt, hogy mi is a düh, jóval differenciáltabban jelzik, mint maga az egyetlen szó. Az ember meg is pukkadhat dühében, fel is forrhat a vére, és így tovább. Aztán arról érvel, hogy az emóciók általában és mindegyikük külön-külön szövevényes rendszert alkotnak. Egészükben megkülönböztethetők az elme két másik nagy tartományától, a megfékezést és kontrollt jelentő erkölcstől, valamint a gondolkodástól. Ezek egyikétől se robban fel az ember.
Az emóciókkal kapcsolatos metaforák, mondja Kövecses, elsősorban fiziológiai, másodsorban kulturális alapokon nyugszanak. A testre alapulók eléggé egyformák mindenütt, a kulturálisak váltakozhatnak kultúrák szerint. Ezek az emóciómetaforák annyira elsődlegesek, hogy a költők ezeken belül maradnak, csak szokatlan módon dolgozzák ki őket. Érdekes és enigmatikus módon különbséget tesz Kövecses "erős" és "lágy" emóciók között, mondván, csak az előbbiek alapulnak az erő alapmetaforáján. Nem mondja, hogy min alapulnak a "lágyak", csak példát hoz. Ha valaki "meleg érzésekkel van valaki iránt", nem erőnek képzelődik-gondolódik az emóció.
Nekem az olvasottaknak köszönhetően az jutott eszembe, hogy ha az emóciókat metaforákkal gondoljuk és nyelvileg fejezzük ki, talán kölcsönös is lehet a viszony, és bizonyos metaforák bizonyos emóciókat váltanak ki. Erre a lehetőségre gondolva viszont úgy tűnt, hogy költői szövegek csakis "lágy" emóciók kiváltására képesek. Düh, harag, szerelem, félelem nem olyasmi, amit költői szövegeknél érzünk, valószínűleg azért, mert ezeket létező emberek és események vonatkozásában érezzük. Bánkódhatom, hogy Anna Karenyina meghalt, megrendülni nem fogok tőle. Az is lehet, hogy az "erős" metaforáknak van "lágy", ugyanis csak elképzelt variációja, és költői szövegeknél ilyesmik váltódnak ki. Továbbá: ha a közösen használt alapmetaforán belül is maradnak a költők és írók, talán ők is segítik a fogalmak differenciálódását, az érezhető különbségek kialakulását és jelzését egy-egy emóción, érzelmen belül. Egy azonban biztos: senki se robbanhatott fel dühében a robbanóanyagok feltalálása előtt.
Érdekelt, hogy gondolatom, miszerint a metaforák emóciókat válthatnak ki, mennyiben állja meg a helyét. A következő három könyvet ebből a szempontból néztem meg, bár úgy általában találtam őket jónak.

(Cambridge University Press, 2000. 223 oldal, 49,50 USD)

Vajda Mihály: Tükörben

Vajda Mihály könyvének a címe metafora. Az egykori Budapesti Iskola három másik tagjáról mondja, hogy nagyon másként gondolkodnak, mégis: "Ha meg akarom érteni, amit én magam gondolok, muszáj az ő tükrükbe is néznem." Három fiatalabb filozófus-kollégájáról mást mond: "Tükörben - magam. A nálamnál fiatalabb barátaim... tükrében aztán igazán magamra ismerek. Holott ugyancsak eltérő módon gondolkodnak. Valami alapvetően közös mégis van azonban világukban, világunkban." A tükörbe tehát nem azért néz Vajda, hogy megtudja, ki a legszebb, mint Hófehérke királynője. Nem is "az" objektív valóság megismeréséről van szó, mint Lukács Györgynél, vele Vajda egyértelműen leszámol. Ő magát szeretné látni annak, ami valóban lehet; a tükör eszköz az önmegismerés szolgálatában. Elfogadja, amit Radnóti írt róla, hogy ő a romboló, holott szerintem romokat rombolni nemigen lehet, legfeljebb elhordani. "Megőrizni nincsen már mit, a hajlékot újjáépíteni akarni komikus gesztusnak tűnik, valami újat építeni akarni meg... nincsen semmi biztos fogódzó, s mégis tudjuk: muszáj magunkat megértenünk s a világunknak értelmet adnunk." Vajda ezt elsősorban Nietzsche, másodsorban Heidegger nyomán teszi.
A tükör-metafora, számomra, teljesen érzelemmentes - természetesen van ilyen is. A hajlék-metafora viszont már "lágy" érzéseket kelt. Hajléktalanságra utal, arra, hogy az ember ki van téve az időjárásnak és az idők járásának. Céloz a fiatal Lukács kitételére az elme hontalanságáról, Vajda azonban másként éli meg. Mondjuk: inkább vándor vagy hobó, mint áldozat. Elfogadja Nietzschével, hogy a világ véletlenszerű, játék, viszont az egyén magatartását az érzéshez, a megérzéshez, nem az attól elválasztott gondolkodáshoz igazítja.
Heller Ágnessel vitázik, aki szerint szükség van morálfilozófiára olyan emberek számára, akik tisztességesek ugyan, és tudják, van jó és rossz, de "mankó híján gyakran mégse tudják eldönteni, mit lenne helyes tenniük egy adott helyzetben". Vajda nem ért egyet, hosszasabban érvel, egy másik írásban mondja ki röviden: "ami a magam cselekedeteit és magatartását illeti, igenis lehet tudni, mi a jó és mi a rossz, nincs szükség semmiféle mankóra". A mankó-metafora bennem nagyon határozott emóciót vált ki. Mankóra rokkantaknak van szükségük, amíg fel nem épülnek, vagy nyomorékoknak, akik vágynak a csodára, hogy eldobhassák mankóikat. Vajda nem érzi magát rokkantnak, holott "biztos fogódzót" nem ismer, neki arra van szüksége, ami már megvan benne, a belső hangra, a szókratészi daimónionra, bár az nem jósol-javasol: "Mi köze a daimónionnak a jósláshoz? A daimónion tiltó hang... Ha mégis rosszul döntöttél vele, a daimónion majd figyelmeztet, hogy ne tedd, amit tenni szándékozol. Mármint ha neked is van olyanod. Ha nincsen, ugyancsak sajnállak. Becsülendő jószág." A "belső hang" is metafora, hiszen az érzés maga nem beszél, és emocionális töltete is van, nemcsak gondolatot ébreszt. Filozófiáról lehet vitatkozni másokkal, a belső hanggal nem lehet, nem arra való. Vajda vitázik a könyvében, figyelemre méltóan, de közben egy gondolkodói és emberi magatartást is sugall, amelyik felettébb nyílt, megérlelt és szabad: egyszerre szerény és határozott.

(Csokonai Kiadó, 2001. 160 oldal, 980 Ft)

Keszthelyi Rezső: Önidőző

Keszthelyi Rezső könyvének legelső bekezdése szóról szóra ugyanaz, mint a legutolsó, csak meg van toldva egy mondattal. A szöveg saját magához tér vissza, önidőző lesz, akárcsak az ember, ha magára talál. A három, más-másféle részből álló szöveget ezen kívül vissza-visszatérő szókapcsolatok, olykor mondatok fogják egybe, valamint egy első személyű beszélő.
A harmadik részben egy kiéhezett és megtépázott macska jelenik meg a beszélő tengerparthoz közeli házának kertjében. Eleinte igen félénk és vad, lassan odaszokik, ahogy enni és inni kap, végül egészen otthonosan viselkedik. A beszélő és asszonya ekkor elutaznak: "Itthonról haza. Ami, ugye, nincs. Ha otthonról hajózunk hazafelé." Az elbeszélés egészen apró részletekig a képzeletbe idézi a kertet, a várost, a tájat, a piacra menést, a főzést, a macska viselkedését. Közben tovább folyik a már első két részben megkezdett tűnődés, elmélkedés, kifejezéskeresés a múlandóságról, az egyén problematikus azonosságáról, alapvető magányáról, viszonyáról máshoz és másokhoz, a látványok jellegéről, az érzéssel élés meghatározó jellegéről, arról, mi az ember, mi az állat. Mindez nyelvi bravúrokkal, furcsa szóösszetételekkel, gyakran zavart, illetve hiányzó szintaxissal történik.
A macska képszerűen látható, vagyis érzékletes, ugyanakkor nem egyszerű kép, nem is allegória vagy szimbólum. Metafora. A beszélő egy szótárban keresi az "állat" szó jelentését, és azt találja, hogy a szócikk "nem említi az értelmet és az érzést". Ez a macska pedig nyilvánvalóan gondol és érez; érzésre-érzésekre képes kötetlen élőlény. "A lényében azonban nincsenek szavak. Az enyémben viszont vannak." Szavak nélkül is meggondolja, mit tesz, és ha fél, nem jobban vagy kevésbé, mint az ember. Érzékenyen viszonyul éppen adott környezetéhez. Kóbor, de a történet során nem az, ahogy nem is igazán háziállat; a kert, majd a ház lesz ideiglenes otthona, de onnan esetleg hazafelé megy este. Nem tudja gondolni, hogy gondol, nem tudná gondolni például ezt: "az vagyok, ami vagyok, és mégsem az", vagy ezt: "Minduntalan belebonyolódom szemem szemébe", de ez nem hiányosság: "Hiába a szavak. Olyanok, mint a macska illanásai, pusztán a lényével. És még olyanok sem. Egyszerűen nem lehetnek olyan egyszerűek és természetesek." Így merül fel: "mi én macska, akkor mi nem macska én." A macska: ez a macska ezzel a történéssel és a beszélő gondolatai, tépelődései, önartikulálási kísérletei között lesz metaforája valami lénynek, amit szavakkal szó szerint megnevezni nem lehet. A metafora - és ez egy az egész szövegre kiható mestermetafora - nem pontosítható, nem redukálható semmiféle fogalomra, szó szerinti szóra. "A macska a bejárati ajtó függönyével játszott, hemperegve. Kedvelte a függönyt." Keszthelyi szerencsénkre azt is kedveli, hogy szavakkal játsszon, hozzáértően, őhozzá, magamagához értően is. Prózájának diadala, hogy míg a közbeszédben használt metaforákkal egy-egy érzékletes kép valami érzékelhetetlent jelez, ebben a szövegben, általa, az érzékelhető dolgoknak és eseményeknek csupán érezhető valóságára riadhat egy emberben az ember, akiről viszont nehéz megmondani, talán lehetetlen, hogy micsoda.

(Fekete Sas Kiadó, 2000. 117 oldal, 896 Ft)

Györe Balázs: Boldogkönyv

Metaforák nélkül nem lehet se beszélni, se írni, elkerülhetetlenek. Ha egy műnél a szövegben található metaforákra érdemes figyelni, csakis azért, mert különleges, meghatározó szerepük van. Nem cifrázatok, hanem elengedhetetlen vetületei az összhatásnak. A tényeknek, ha tényekről számol be egy szöveg. Györe Balázs Boldogkönyv című, feleségével és saját magával foglalkozó, életük egy válságos és nehéz szakaszát dokumentáló írása efféle szöveg. "Nekem most egy boldog könyvet kell írnom" olvasható az első oldalon. Aztán egy versidézet következik: "A módszer tiszta hús legyen / s ne szimbólumok szósza". A "boldog könyvből" még az első oldalon "boldogkönyv" lesz. A "tiszta hús", a magam olvasatában, azt jelenti: szó szerinti leírás, szimbólum-szósz nélkül. A metafora viszont sem az egyik, sem a másik: olyan hús, amelyik sohasem "tiszta", hanem, mondjuk, pácolt. Ezt biztosan megengedi az idézett két sor, hiszen a "módszer" = "tiszta hús" maga is metafora.
Ha az imádságoskönyv imákat tartalmaz, a boldogkönyvnek boldogságot kellene, ez azonban, úgy tűnik, az ismételt nekibuzdulás ellenére sem sikerül. A könyv vége felé is még ez olvasható: "nem merek rátérni valódi témámra, a boldogságra".
Napló- és vallomásszerű a beszámoló a feleség igen súlyos betegségének egy évéről, a közös megpróbáltatásokról. Tényközlés apró napi eseményekről, jelen idejűekről és elmúltakról, magáról az írás folyamatáról, valamint kollázsszerű bevágásokkal a dunai hajókról, amelyek az adott szövegkörnyezetben nekem az elutazás ábrándját sugallják. A tényközlés során jellegzetes metaforák vehetők észre. Az előbb idézett kijelentés előtt például a következő: "Éhes a lélek. Táplálékot akar. Enni szeretne. Hízni. De mivel a lélek nem ehet, a test eszik helyette is." A kijelentés után pedig ez: "Kiszáradt medence most a lélek. Megrepedezett az alja. Összetört. Egy csepp víz sincs benne. Néhány rothadó levél a kövezeten." A két metafora nem üti egymást, mindkettő a közölt tények, a megtörténtek egyik belső, rejtett dimenzióját jelzi. Györe Balázs ritkán, de jól elhelyezve használ metaforákat, és ezek bár benső eseményekre és állapotokra utalnak, mintha szárnyak lennének, úgy emelik a szövegben közölteket. Nem magasra, de lebegtetik. "A boldogság kis ház, amiben lakni lehet." Györe Balázsék nem ebben a kis házban laknak. "Feleségem szemében egy félénk, fiatal, kicsi állat riadalma. (Nem unja magát a betegség? Nem akar továbbállni?) Mihez ragaszkodik a valóság? Emelkedő és lejtő az ember egyszerre." Így lebeg ez a szűkszavúra fogott, könynyedén súlyos, nagyon emberi könyv. A Boldogkönyv talán azért boldog, mert elkészült. Nem alaptalanul.

(Fekete Sas Kiadó, 2001. 117 oldal, 896 Ft)

VÁRNAGY TIBOR:

Joseph Beuys magyarul

A képzőművészet régóta nem játszott olyan fontos szerepet a művészetben, mint a XX. században, melynek vizualitásában olyan alapvető fordulat történt, amilyen a reneszánsz óta nem. Hermann Nitsch budapesti kiállítása két éve politikai hisztériát keltett, mert egyebek közt állatvérrel átitatott vásznakat állított ki a Kiscelli Múzeumban. Mikor Nitsch mindezt a 60-as években elkezdte, még nem voltak akciófilmek, amelyek ma már részben ennek a korabeli festészeti irányzatnak a látványelemeivel dolgoznak. Ugyanakkor Nitsch és sok más háború utáni művész ráirányította figyelmünket az ősi kultúrák, s nem mellesleg a mi paraszti kultúránk ama vallásos és rituális cselekedeteire, amelyek mindaddig meghökkentőeknek és sokkolóaknak tűnhetnek, amíg jelentésüket, spirituális értelmüket meg nem ismerjük. Mielőtt Beuys kiállította volna első zsírplasztikáit a 60-as években, melyekkel összefüggésben hidegről és melegről, energiáról és szubsztanciákról kezdett el beszélni, aligha lettünk volna képesek vallásos cselekedetnek látni azt, hogy a Himalája szikláit bizonyos alkalmakkor, itt-ott zsiradékkal kenik be a tibetiek.
Beuys a háború előtt természettudományokkal foglalkozik, botanikával, biológiával - középiskolásként orvosnak készül -, míg be nem hívják katonának. Hajszálon múlik, hogy oda nem vész a világháborúban. Szülei nem nácibarát németek, de Klevében, ebben a német-holland határ menti kisvárosban nyilván nem igazán érzékelhették, hogy menekülniük kellene. Eleinte valószínűleg a jó képességű, frissen érettségizett kamasz számára is inkább csak kalandot jelenthetett, hogy szinte egyik napról a másikra pilóta lesz. Beuys 50-es évekbeli rajzain elénk tárulnak majd a nyilvánvalóan madártávlatból megfigyelt, lenyűgöző tájképek. Lucrezia De Domizio Durini könyvében olvasom, hogy szeretett - s tudott is, bár ez elvileg tilos volt - térkép nélkül repülni. Nem tudhatjuk, hány másik katona és civil életének kioltása száradhatott Beuys lelkén, de azt sejteni vélem, hogy a háború nem az az időszak, mikor egy katona ilyesmin töprenghet. Az első ilyesféle gondolatok nyilván akkor merülhetnek fel, mikor ő maga is megsebesül. Beuys esetében csak az egyik az az eset, mikor 1943-ban lelőtték repülőgépét, s három nappal később tatárok találtak rá a hóban. Koponyasérülés, széttört állkapocs, a sír széléről hozzák vissza, lényegében az orvoslás legősibb eszközeivel, melyeket mi esetleg hajlamosak lennénk kuruzslásnak tekinteni.
Ha létezik lélekvándorlás, karma, s mindaz, amit erről olvashatunk, el tudom képzelni, hogy a meglehetősen kegyetlen hadigépeket kiagyaló, katasztrófákról és háborúkról fantáziáló, köztörvényes halálraítéltek hulláit boncolgató Leonardót küldhette volna vissza a gondviselés egy olyan szituációban történő újjászületésre, mint amivel az ifjú Beuyst ajándékozta meg. A vicc az, hogy különben Leonardo közismerten szelíd, sőt félénk volt. Még csak kardot, tőrt se hordott az oldalán, mint legtöbb kollegája abban az időben. Kortársai minden vonatkozásban puritánnak ismerték, leszámítva azt az őket is meghökkentő, térdig érő rózsaszín kabátot, ami nála ugyanolyan emblematikus viselet lehetett, mint Beuysnál a kalap.
Beuys a háború után lép művészeti pályára, azzal a meggyőződéssel, hogy az emberiség gondolkodásában valódi átalakulást, valódi változást csakis a művészet eszközeivel lehet elérni. Pályája azonban az Akadémia elvégzése után rögtön egy jó évtizednyi hallgatással, depresszióval és visszavonult műhelymunkával kezdődik. A német művészeti életben csupán 1963-ban tűnik fel az akkor negyvenkét éves, minden nyilvános megjelenésekor kalapot, halászmellényt, farmernadrágot és bakancsot viselő férfi. Különös és meghökkentő, olykor titokzatos rajzai, objektjei, installációi és akciói, valamint a klasszikus művészet és a neoavantgárd művészetfogalmát egyaránt átformáló plasztikai elvei, művészetről és társadalomról vallott provokatívan utópikus nézetei 1986-ban bekövetkezett haláláig élénk vitákat váltottak ki. Ma már vitathatatlan, hogy személyében tisztelhetjük a háború utáni európai művészet egyik legjelentékenyebb alkotóját.
A könyvhét alkalmával jelent meg az első két Beuys-kötet magyarul. A két könyv minden szempontból kiegészíti egymást. A Mi a művészet? Beuys egy fiatalokkal folytatott többórás beszélgetésének magnóról lejegyzett szövege. Ezt követi a beszélgetés házigazdájának, a bochumi Johanneskirche plébánosának s e kötet szerkesztőjének rendkívül avatott esszéje, amely Beuys életművének művészet- és természetfilozófiai hátterét mutatja be. Lucrezia De Domizio Durini könyve pedig mindenekelőtt egy viszonylag terjedelmes, jól adatolt és a fontosabb műveket is leíró Beuys-életrajzot tartalmaz. Ezen felül számos információt a művész olaszországi tevékenységéről, mely pályájának utolsó másfél évtizedét érinti, s végül egy szöveggyűjteményt, mely egyebek közt Beuys egyik olaszországi előadásának, ott adott interjúinak szövegeit, illetve a Felhívás alternatíváért című politikai manifesztumát foglalja magába, ami a 70-es évek végén a német zöldmozgalom programadása szempontjából is fontos kiindulópontnak bizonyult.

BUJDOSÓ ALPÁR:

Záborszky Gábor nyomában

Picassónál korszakokról szoktak beszélni: kék és rózsaszín korszaka saját, egyéni keresését jellemzi még, de a kubizmus már közös program (Braque-kal), mely egy időszak meghatározó stílusává is válik. Mindig festői tapasztalatok járnak a kialakuló művészi gondolkodás előtt: az emberi nyomorúság Toulouse-Lautrec, Gauguin, Daumier képein ütötte meg a mestert, a kubista képépítés alapgondolata a spanyol, az afrikai és az óceániai népművészet, de elsősorban Cézanne formavilágára épül. Picasso az örök vándor, jóformán kivétel századunkban, de legalábbis a kevés kivételhez tartozik. Mert a Cézanne-nal kezdődő és a mai napig tartó periódusra inkább az ellenkezője jellemző: a művész korán megkeresi-megtalálja azt a stílust, mely rá - és csak rá - jellemző, ezt szinte szabadalmaztatja, és látásvilága emblémájaként állítja a néző elé.
Ám akad néhány művész ma is, aki mit sem ad erre a "divatra", és teljesen szabadon, elfogulatlanul, gondtalanul bolyong technikák, stílusok, anyagok, művészi felfogások között, és éppen azt kapja kezébe, amire szüksége van.
Ilyen művész Záborszky Gábor. Ha végigtekintünk eddigi alkotói periódusain, szinte nem is hisszük, hogy ugyanaz a művész áll mögöttük. Nem hisszük, mert belegörcsösödtünk abba, hogy van, lennie kell egy művészre jellemző stílusnak (lásd fent). Ettől csak akkor szabadulhatunk, ha elfogadjuk, hogy a művész elsősorban keres, kérdéseket tesz fel, alkotása a filozófiai tevékenységhez hasonló, és van valami, ami alapvetően foglalkoztatja, alapvetően nyugtalanítja. Megyik Jánossal írt közös tanulmányunkban 1974-ben arról beszéltünk, hogy a művek, a művészet az úgynevezett megfogalmazhatatlanról hoz hírt (Magyar Műhely, 43-44. szám, 1974). Nem a megfogalmazhatatlant képezi le, mutatja be, adja elénk, mert nem tudja, csupán hírt ad róla. Mikor Lyotard a művészetről elmélkedik, ugyanezt mondja az ábrázolhatatlanról (J. Lyotard: Das Erhabene und die Avantgarde, 160). És mikor Földényi F. László a most megjelent monográfiában Záborszky keresésének gyökerét kutatja, munkáin és kiállítási helyein elgondolkodva konzekvensen jut el a szentség fogalmához, melyet - és erre figyelmeztet Földényi is - kár lenne leegyszerűsíteni a keresztény-katolikus teológiai kategóriára. Már csak azért is, mert Záborszky munkásságában, műveiben nagy szerep jut - a földnek. A maga legelemibb konzisztenciájában viszi fel világunk legalapvetőbb anyagát képeire, de amikor ilyen formában nem is fordul elő, más anyagok mindig utalnak rá.
De mi a föld? A föld minden: a mezopotámiai istenrendszerek egyike a kozmikus hármasság, An (ég), Enlil (levegő) és Enki (föld-tenger), de Nintu-Ninhurszag is, a mocsár istennője is föld lényegű, sőt lányai, Ninmu, Ninkura és Uttu is. Enki az utóbbi nőlényegű földistennőkkel nászba gabalyodik, és így teremti meg a növényeket, a gyógynövényeket, a nádat: "Az Egyetlen vágya Nintu felé fordul, az Ország anyja ő, / Enki vágya Nintu felé fordul, az ország anyja ő, / Vesszejéből a mag a csatornákba ömlik, / Veszszejéből a dús mag a nádasban elárad..." (Komoróczy Géza: "Fénylő ölednek édes örömében...")
Minden tehát, ami az embernek fontos, a földnek a földdel való szerelméből keletkezett. De a zsidó-keresztény biblia is a földből alkotottnak nevezi az embert (legalábbis az elsőt, a férfit), azt, akiről Isten után az írás hírt hoz.
Persze a föld nemcsak a teremtés és a születés táptalaja: földbe, sírba teszik a halottat is, és ezzel befejeződik az a kör, mely egész világunkat jelenti: földből vagy és földdé leszel. A kérdés persze az is, hogy e legutolsó földkapcsolat mennyire az elmúlásé, mennyire végleges. (Sokszor elnézegetem Radnóti emléklap I. című képét, ebben az összefüggésben is.)
Nos, Záborszky ezzel a földdel küszködik, arról a földről akar hírt hozni, amelyik a számunkra a legfontosabb, lényegi történésekbe keveredett, legyen az jó, vagy éppen végzetes: szent föld, ami a Záborszky-művekben feldereng, szent-ség, ahogy erről Földényi beszél. S ha így értjük a föld jelenlétét a képeken, akkor nem lep meg az sem, hogy ezeket a munkákat egészen finom raszterek hálózzák be, mintegy struktúrát, rendszert adva a számunkra mitologikus történéseknek.
Ami meglep az, ami előtte van: Záborszky 1976-ban Amerikában jár, és egy csapásra magáévá teszi az akkor már tetőző pop-art stílusát, technikáját, nézőpontjait, felfogását. Leporelló című képe farostból, gipszből, kötélből és fotóvászonból áll öszsze. A fényérzékeny vászon fotogram hordozója, ami a kompozícióban ugyanúgy funkcionál, mint más munkáiban a szitanyomat: banális, mindennapi objektum (ebben az esetben éppen emberi alak) másolata (fotója), izolálva, kiemelve eredeti környezetéből, eredeti jelentését elveszítve, eredeti jelentéséből valamit megőrizve úgy, ahogy ez Rauschenberg vagy Warhol munkáin is működik. Csakhogy: a pop-art ott alakult ki, ahol az úgynevezett fogyasztói társadalom és vele együtt a reklám-ipar is kialakult: elsősorban Amerikában és Angliában. Ennek a társadalomnak az életérzéséből fakadt - ha úgy tetszik. Magyarországon - de még a környezetében is - egész más társadalmi közeg volt a művész körül: az úgynevezett hiánygazdaság mindennapjai (éppen nincs WC-papír) éppen hogy a fogyasztói társadalom ellenkezőjét jelentették, és ebben a szerkezetben a reklámnak természetszerűleg minimális, vagy éppenséggel semmi szerepe sem volt. Igaz, Záborszky Amerikában közvetlenül is konfrontálódott a pop-art művészetével, a harsány színekkel, a nagy formátumokkal, a napi élet és szórakoztatóipar alakjaival a vásznakon. (Valószínű, először ugyanúgy fennakadt a szeme, mint nekem '56 novemberében Elvis Presley egyik rúzsozott ajkakkal pirosra csókolt plakátjának láttán.) De: megérezte-e ezek mögött azt a gyökereiben különböző alapérzést, ami az akkori kelet-európai valóságot elválasztotta az amerikaitól? (Mert nekem időre, viszonylag hosszú időre volt szükségem.)
Valószínűleg mélyebbre kell ásnunk: nem az amerikai társadalom állapotát, működését kapta el Záborszky Lichtestein, Oldenburg és a többiek képeiről, munkáiból, hanem a mögöttük rejlő művészi-emberi alapállást: azt, ahogy "az érzelmeket rációval társította", a dolgokat pedig "távolságtartóan, idézőjelesen, ironikusan" látatta (szabad idézet Földényi szövegéből). Nem csoda ez, hiszen ugyanarról van szó, mint amiről Picasso kapcsán e sorok elején már beszéltünk: a Toulouse-Lautrec, Gauguin és Daumier által megmutatott nyomorúságról, a cézanne-i festészet leckéjéről, melynek nyomában megszületett a kék korszak vagy a kubizmus.
De a "magyar valóság" azért mégis visszarántja a művészt - hál' isten nem a nagy magyar valóságba, hanem - az ellentmondásos, a három T-s magyar művészeti élet imaginárius világába. Azokról a munkákról van szó, melyeket egy filmforgatáshoz emberi gipszszobrok fotóinak felhasználásával készített: a film soha nem valósult meg, a film, ahol ezeknek az alakoknak egyáltalán értelme, narratív értelme lett volna. Ezeket nagyította fel később Záborszky és emelte ki teljesen az öszszefüggésből úgy, ahogy az amerikai-angol pop-művészek is tették a maguk világának tárgyaival. Ám ezek a nem fogyasztótársadalmú, nem reklámozó, hanem a 68-ra emlékező Kelet-Európa figurái. (Lányi András Tíz év múlva című filmjéről van szó, melyet '78-ban forgatott.)
Közben persze Záborszky gondolkodását sem kerülhette el, hogy e kornak, korunknak alapproblémája valóban "a művészet nyelvének" keresése volt Duchamptól a strukturalizmuson át napjainkig, a poszt-poszt-modernig. A médium, a vizuális médium, melyben dolgozik - úgy tűnik - univerzális. Egy helyen mégis majdnem rezignáltan állapítja meg: "...ahol a környezet hasonló, tehát hasonló anyagokat lehet találni - az emberek hasonló módon használják föl a megmunkálásra alkalmas anyagokat." És ezért ezekből hasonló dolgokat értenek, értetnek meg - de ezt már én mondom.
Minderre, amit elmondtam, a Záborszky Gáborról írt monográfia inspirált. A reprodukciók gyűjteménye, Földényi F. László hosszú tanulmánya, melyben még sokkal több rejtőzik, Jade Niklai szövege, amely az oeuvre legutolsó periódusáról szól, olyan élmény, melynél többet csupán egy gyűjteményes kiállítás adhat: mert a műveket eredetiben kell megnézni. Mégis mindenkinek csak ajánlhatom e könyvet; hátha lesz valaha gyűjteményes kiállítás is.

Ketten egy új könyvről

ENDREFFY ZOLTÁN:

A magyar holokauszt

A kötet tanulmányait olvasva, amelyek a magyar holokauszttal foglalkoznak, azon töprengtem, hogyan lehetne magyarra fordítani a német Vergangeuheitsbewältigung szót. "A múlt feldolgozása", "megbirkózás a múlttal", "szembenézés a múlttal"? Ilyen kifejezések jutottak eszembe, de egyik sem tetszett. Aztán rájöttem, nem is a kifejezésekkel van bajom, hiszen ezek jól visszaadják a Vergangenheitsbewältigung jelentését, hanem azzal, hogy a magyar közgondolkodásból hiányzik az, amit e fogalom jelent. A nácizmus bukása után Németországban politikusok, történészek, írók, papok, teológusok és a véleményformálók szinte mindnyájan elkezdték vizsgálni, hogy mi történt Németországban, hogy miképp követhették el németek mindazt, amit Hitler vezetésével elkövettek. A németekhez hasonlóan nekünk, magyaroknak is lenne min gondolkodnunk azzal kapcsolatban, hogy miképp pusztulhatott el 1944-ben és 45-ben 600 000 magyar zsidó, magyar magyarok tevékeny közreműködésével. Mert a parlamentben magyarok hoztak - már a német megszállás előtt - zsidótörvényeket; zsidógyűlöletre már a XIX. század végétől kezdve magyarok uszítottak, köztük írók, papok, újságírók és politikusok; a magyar zsidók fizikai megsemmisítésének előkészítését pedig (a gettóba zárást, az Auschwitzba szállítást) a magyar közigazgatás, rendőrség és csendőrség végezte.
Ha eltekintünk kivételektől, amilyen például Bibó István volt, azt mondhatjuk, hogy a magyar Vergangenheitsbewältigung mind a mai napig rendkívül hiányos. E hiányok pótlásához járul hozzá a Balassi Kiadó tanulmánykötete. Földes Anna írása azt mutatja be, hogy 1945 után a magyar prózairodalomban kik, mely műveikben és hogyan ábrázolták a magyar holokausztot. Karsai László tanulmányából a rendszerváltás utáni magyar egyetemi és középiskolai történelemtankönyvek holokauszt-képét ismerhetjük meg. Róbert Péter a holokauszt szempontjából jellemzi a Horthy-korszak, azon belül is az I. zsidótörvénytől 1945-ig terjedő hét év magyar sajtóját, a zsidó lapoktól kezdve a mérsékelt nem zsidó lapokon át egészen az antiszemita uszító újságokig. Varga László A holokauszt és a rendszerváltás című tanulmányában leírja, hogyan változtak 1989 után a levéltári kutatás szabályai, és hogy mit jelentenek e változások a magyar holokauszt megismerhetősége szempontjából.
A római katolikus recenzenst a kötet szerkesztőjének, Randolph L. Brahamnek Magyarország keresztény egyházai és a holokauszt című írása érintette a legközelebbről. Amelyben a magyar származású amerikai történész elmondja, hogy a XIX. század végétől, a modern antiszemitizmus megjelenésétől kezdve a holokausztig milyen "sokszor és sokat vétkeztek magyar keresztények és keresztyének gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással" a zsidók ellen, és hogy milyen szerepet játszott a magyarországi keresztény egyházak tanítása és magatartása - a felső klérustól kezdve le egészen az egyszerű papokig s hívekig - annak az antiszemita légkörnek a kialakításában, amely nélkül a magyar holokauszt nem történhetett volna meg. II. János Pál pápa tavaly hamvazó szerdán Isten bocsánatát kérte a Szent Péter-bazilikában azokért a bűnökért, amelyeket kétezer év alatt a keresztények elkövettek. Köztük a zsidók ellen elkövetett bűnökért is. A zsidókkal kapcsolatos bűnvallomást külön is elvégezte már több ország katolikus püspöki kara a saját országa katolikusainak nevében, így például a német és a francia püspöki kar.
A magyar katolikus püspöki kar eleddig nem tartotta szükségesnek, hogy beismerje a magyar keresztények bűnrészességét, és kimondja felelősségüket a magyar holokausztért. Úgy látszik, mi, magyarok ódzkodunk a történelmi önvizsgálattól, és könnyen átadjuk magunkat annak a hiedelemnek, hogy mi nem tehetünk semmiről, minden rosszat mások csináltak: a Horthy-korszakban a németek, 1945 után az oroszok. Pedig magyar keresztény önvizsgálatra különösen nagy szükség lenne éppen ma, amikor olyan sokan beszélnek "keresztény Magyarországról".
Jó lenne, ha mi, magyar keresztények elgondolkodnánk azon, ami nemrég Lengyelországban történt. A lengyel katolikus püspökök egy istentiszteleten, amilyenhez hasonló még nem volt a lengyel történelemben, megemlékeztek a jedwabnei zsidók elleni 1941-es pogromról. A püspökök félreérthetetlenül kifejezték, hogy a több mint ezer jedwabnei zsidó megölésének fő tettesei lengyel katolikusok voltak, akiket a lengyel hagyományban mélyen gyökeredző, vallási színezetű antiszemitizmus tüzelt fel.
És jó lenne, ha elgondolkodnánk Milosevics hágai perén. Milosevicset 740 000 koszovói albán elűzéséért és egyelőre ismeretlen számú koszovói albán, valamint boszniai muzulmán megöléséért vonják felelősségre. Tudjuk, hogy a hágai per felveti mindazoknak a szerbeknek a felelősségét is, akik a hatalomban Milosevics társai és mint közemberek Milosevics parancsainak egyszerű végrehajtói voltak. Azért kellene ezen elgondolkodnunk, mert ahogy mi, magyarok az 1944-45-ös "etnikai tisztogatásban" gettókba zártuk, Németországba szállítottuk a magyar zsidókat, sokakat közülük pedig megöltünk, az kísértetiesen hasonlít ahhoz, amit Milosevicsék tettek az elmúlt tíz évben.

BRUHÁCS KINGA:

Új fórum

Az új tanulmánykötet-sorozat első darabja öt átfogó esszét tartalmaz. Szerkesztője Randolph L. Braham, a kétkötetes magyar holokauszt-alapmű szerzője. Kötetindító írása objektív tényközlő-történeti összefoglalása a Horthy-korszak zsidóellenes retorikáját és gyakorlatát hallgatólagos beleegyezésükkel legitimáló magyarországi keresztény egyházak szerepének. Felvázolja az antiszemita korszellemmel való azonosulást, a jogi kirekesztés iránti közömbösséget és az üldöztetés idején tanúsított passzivitást. Rámutat arra, hogy bár rokonszenveztek a szenvedőkkel, mégis szinte kizárólag csak a keresztény hitre tért zsidók érdekében interveniáltak. A deportálások idején is inkább csak a "zsidókérdés" megoldásának módszere ellen tiltakoztak. Braham ebben az esszéjében sem mulasztja el kiemelni ugyanakkor néhány tiszteletre méltó homo christianus bátor kiállását és embermentő tevékenységét.
A keresztény felekezetek felelősségének vizsgálatakor persze számtalan, az egyházak cselekvőképességét befolyásoló (és bizonyos mértékig korlátozó) politikai, történeti, pszichikai és egyéb tényezőt kell figyelembe venni. Külön tanulmány tárgyát képezhetnék a három nagy keresztény felekezetet történetileg, mentálisan és teológiailag elválasztó különbségek. Mint például a belső struktúrában, a döntéshozatali mechanizmusban, a tanításokban, a politikához való viszonyban megfigyelhető számottevő eltérések. A történtekkel szembeni keresztény ellenszegülés elégtelenségére, az egyházak felbecsülhetetlen spirituális és humanitárius potenciáljának parlagon hagyására azonban a kérdést teológiai-pszichológiai aspektusból vizsgáló elemzés is csak árnyaltabb magyarázattal, nem pedig mentséggel szolgálhat.
Róbert Péter kronologikus szakaszokra bontott esszéjében az 1938 és 1945 között megjelent budapesti és vidéki sajtónak a zsidótörvényekhez és zsidóellenes rendeletekhez kapcsolódó írásaiból válogat. A korabeli jobboldali újságokban való tallózás eredményeképp felbukkan az antiszemita propaganda számos kedvelt témája, köztük az összeesküvés-elmélet. Ennek melléktermékeként genealógiai fejtegetésekbe bocsátkoznak például Churchill állítólagos szemita felmenőivel és rokonságával kapcsolatban. Előbukkan a katolikus sajtóból idézett hagyományos antijudaista Krisztusgyilkosság vádja. Ellentétpárjaként említésre kerül a keresztény írók és művészek által az első zsidótörvény elleni, 1938-ban publikált memorandum. A legbeszédesebbek azonban - a korabeli vezércikkek és szalagcímek, valamint az antiszemita humor leplezetlen kegyetlensége mellett - a tünetértékű apróhirdetések. Mély történelmi és teológiai gyökerekre viszszavezethető nemzedéki, szociális, vallási és politikai megosztottság tükröződik a cenzúrázott zsidó felekezeti sajtóban megfogalmazott ellentmondásos helyzetértékelésekben és az eltérő megoldási preferenciákban (cionizmus, kivándorlás, kivárás stb.).
Földes Anna tanulmánya a holokauszt magyar (próza)irodalmi reprezentációjáról szól. Esszéje a háború után íródott, eltérő irodalmi színvonalú, ám mesterkéletlen hitelességű memoárokkal és naplókkal indít. Majd az elhallgató ötvenes évek után a hetvenes évek második irodalmi hullámának idején napvilágot látott lágerregényeken át a vészkorszak élményét különbözőképpen feldolgozó, világirodalmi rangú Konrád- és Kertész-életműig ível. A szerző az átélők generációjának főként dokumentum- és fikcióregényekre szűkített irodalmi leltárát Pilinszky verseivel egészítette ki. Az elemzésben szereplő irodalmi reflexiók jól példázzák az elmondhatatlan elmondhatóságával kapcsolatos számos magánemberi és írói kételyt. Azt is, mennyire erős belső kényszer és átruházhatatlan kötelesség beszélni az elhunytak helyett, a túlélők nevében a kortársak és az eljövendő nemzedékek számára.
Karsai László a Magyarországon 1994 óta megjelent új vagy átdolgozott tankönyveknek és az egyetemi és középiskolai oktatásban használt, első ízben publikált történelemkönyveknek a "zsidókérdéshez" és a holokauszthoz kapcsolódó részleteit elemzi. Véleménye szerint néhány kivételtől eltekintve a tankönyvek nagy része pontatlan, nem eléggé tárgyilagos, s nem mentes a kínos félrefordításoktól. Számos esetben megkérdőjelezhető forráshasználatuk és terminológiájuk is. Alig akad tankönyv, ahol megmagyarázzák, mitől egyedi a holokauszt. Mi az, ami megkülönbözteti minden más, szörnyű és igazságtalan tömeggyilkosságtól. Ritkán térnek ki a magyarországi sajátosságokra (például a magyar zsidó katonai munkaszolgálat intézményére). A szerző is elismeri a tankönyvírókat szorító műfaji és terjedelmi kötöttségeket, illetve a máig lezáratlan szakmai vitákból adódó interpretációs nehézségeket. Kritikáját igazolja azonban, hogy a holokausztról való beszéd kezdetektől fogva meghaladja a téma konkrét pedagógiai-történeti dimenzióit. E világtapasztalat egyetemes jelentőségének felismeréséhez objektív és pontos tankönyvek kellenek.
Varga László esszéje a forrásokhoz való hozzáférésnek a rendszerváltás utáni jogi hátteréről, a magyarországi szabályozás és gyakorlat sajátosságairól ad áttekintést. Bemutatja, hogy az adat-, levéltári-, és titokvédelmi törvény dokumentumok kutathatóságát szabályozó részeinek végrehajtását miként akadályozzák a rendszerváltás előtti gyakorlat továbbélő reflexei. Kitér a jogszabályok eltérő értelmezéséből és a kutatást akadályozókra vonatkozó szankciók elégtelenségéből adódó problémákra. Példákkal illusztrálja, hogyan válhat a személyes adatok védelmére való elvben jogos hivatkozás a kutatás akadályozásának ürügyévé. Foglalkozik az ügynöktörvénynek a holokauszt kutathatóságának szempontjából releváns részeivel is. A Karsai kontra Magyar Országos Levéltár-ügy kapcsán összefoglalja a dokumentumok másolásának és külföldre továbbításának szabályozását. Esszéjét Jány Gusztáv vezérezredes és Lakatos Géza népbírósági perével és azok rendszerváltás utáni jogi felülvizsgálatával zárja.
A kötet első és utolsó esszéjéhez kapcsolódik a közelmúlt egyik eseménye. 1999 végén jött létre egy nemzetközi bizottság három zsidó és három katolikus történészből. A hat kutató célkitűzése az volt, hogy vatikáni archív dokumentumok alapján közösen tanulmányozzák XII. Pius második világháború alatti tevékenységét. Az 1965 és 1981 között a Szentszék által publikált 11 kötetnyi anyag átvizsgálása után elkészült előzetes jelentésük 47 pontban foglalta össze azokat a kérdéseket, amelyekre az átolvasott dokumentumok nem adtak kielégítő választ. Megállapították, hogy a tudományos feltárás folytatásához további vatikáni levéltári anyagok kutatására lenne szükség. Jelenleg az 1923 után keletkezett, és eddig nem publikált vatikáni dokumentumokba nem lehet betekinteni. A kétoldalú szakmai együttműködés ez év júliusában megszakadt.

KÖLLŐ MIKLÓS:

Tánc

Kagylóhéjba zárt cirkusz

Az idény vendégjátékaként hirdették a Trafó programjában Inbal Pinto táncegyüttesének bemutatóját. Az előadás az Oyster (Osztriga) címet viseli, ami az első pillanatban nem árul el sokat az előadás tartalmára, stílusára vonatkozóan; talán az ínyenceknek kíván étlapot nyújtani, akik szívesen fogyasztanak színházi csemegéket, vagy valamilyen megfejtésre váró szürrealista életfilozófiát hordoz?
A bennfentesek, akik ismerik Pinto táncszínház-"csináló" stílusát, eleve kizárják a köldöknéző, sznob attitűdöt, így egészséges kíváncsiak sokasága préselődik a zsúfolt nézőtéren.
A stilizált fekete frakkok, a színes-habos tütük, majd a jól ismert zenék egyre nyilvánvalóbbá teszik, hogy a 20-30-as évek világába csöppentünk, ahol egy bizarr kavalkád veszi kezdetét. Az álomvilág mottójaként az első jelenetben Giulietta Masinára emlékeztető kedves, fehér arcú bohóclány keseszőke kóchajjal áll függőleges spárgába húzott lábbal, majd fél lábon, finom szökkenésekkel jön előre, miközben egy bohócfiú hatalmas csattanásokkal veri magát a földhöz - gyakorolja a földre zuhanást.
Az attrakció, a technikai bravúr hosszú időn keresztüli ismétlése vagy időben való állandósítása megváltoztatja a mutatványt: a csodálatot felváltja a szánalom, majd a kiábrándultság, mely a mutatvány abszurditásából adódik. Pintónak ez volt a célja. Színpadi varázspálcájával csodálatot teremt, majd egy képzeletbeli flikflakkal bemutatja fonákját is.
A kesernyés életbölcselet Karinthytól Felliniig mindig is velejárója volt a cirkuszi világ felidézésének. Pinto koreográfiája azonban további színekkel gazdagította az eddigi palettát. Nem csupán karosszékben ülő mesemondó ő, aki boszorkánykonyhájában keveri szereplőinek emocionális színeit, és ezáltal némi távolságtartással eljut a rá jellemző intellektuális életérzés megfogalmazásáig. Pinto azonosul ezekkel az életérzésekkel, amelyek szereplőire és ezen keresztül mindannyiunkra jellemzőek.
Nem kritizál, ő maga válik önnön céltáblájává. Színházában nyoma sincs a világfájdalomnak, nem akar minket megnevelni se - hisz az öngúny erejében. Ebben a cirkuszban egy kicsit mindenki kóchajú bábu, de nem valamiféle magasabb rendű szimbolikus hatalom táncoltatja őket, hanem önmaguk érzelmei, szenvedélyeik és vágyaik.
A társulat kiváló: a táncosok mellett a Haifai Színház tagjai is közreműködnek. Így a nonverbális kifejezésmód teljessé válik: a testi mellett az emberi hang szöveg nélküli ritmizált hangsúlyai tovább gazdagítják a társulat eszköztárát.
A nemzetközi színvonalnak megfelelően a táncosok láthatóan igen sokoldalú képzésben részesültek. A klasszikus és a modern technika mellett a pantomimtechnikát és az akrobatikát is mesteri színvonalon művelik.
A ragyogó szcenikai ötletek, amelyek többségét a részben feledésbe merült varieté világából kölcsönözték, nem az illúziókeltést szolgálták. Az előadók nem szuperprodukció létrehozására törekedtek, és talán ez volt az oka annak, hogy a társulatnak igen hamar, néhány perc elteltével sikerült lebontania azt a bizonyos "negyedik üvegfalat", melyen keresztül mi nézők kukucskáltunk be saját álmaink cirkuszába.
A hagyományos barokk keretszínpad dimenziói széttörtek, és mi, nézők, egy egységes térszínház részesévé váltunk - a manézs világa kitárult, és akarva-akaratlan együtt nevettünk önmagunkon, érzelmeink romantikus hevületén. Az előadás álomdramaturgiájának mértéktartó ritmusára Avshalom Pollak rendező ügyelt.
(Mindenképpen elgondolkodtató, hogy a magyar táncszínházakban igen ritkán dolgozik együtt vagy külön-külön rendező és dramaturg. A sokszor érthetetlen, kusza és zavaros előadások kigyomlálásával a koreográfusok és a közönség is sokat nyerhetne anélkül, hogy csorbulna az alkotói hiúság vagy szabadság.)
A varázslatnak vége, az Osztriga értelmezhetővé vált az ünneplő közönség számára: valóban élvezetes színház csemegét szolgáltak fel nekünk. Az előadás nem akarta megváltani a világot, nem akart eddig még soha nem ismert, új életfilozófiát ránk tukmálni, sőt, még arra is kínosan ügyelt, nehogy összezavarjon bennünket: a modern tánctechnikák közül csupán azokat használta, amelyek valóban képesek érthetően közvetíteni a koreográfus szándékát. Játék volt, ha kicsit érzelgős akarnék lenni, azt mondanám, egy csillogó gyöngyszem, ami tökéletesen sima, nem karcol, nem bánt - és mégis maradandó emléket hagy. Ne feledjük, igazgyöngytermelésre nemcsak a kagyló képes, hanem például az osztriga is, melynek kemény héja mögött egy esendő, védekezésre képtelen, fehér arcú lény rejtőzködik.

(Oyster: Inbal Pinto társulata a Trafóban.)

STŐHR LÓRÁNT:

Film

"...játszani is engedd"

A magyar mozgóképgyártás egy évtizede már, hogy műfajok sokaságával adósa a hazai közönségnek. A szakemberek hiába hajtogatják, hogy tévéfilmek gyártásával lehetne segíteni az áldatlan állapoton, a televíziós csatornák fülük botját sem mozdítják. A legelhanyagoltabbak a gyerekek, akik az elmúlt tíz évben úgy nőttek fel, hogy új magyar rajzfilmet alig-alig, mesefilmet pedig egyáltalán nem láthattak. Vajon az így szocializálódott gyerekek felnőttként be fognak-e térni a mozikba magyar filmet nézni? Vajon miért keresnének alternatívát az uralkodó amerikai ízlésvilág mellett, ha nem tanulnak bele a tipikusan magyar humorba, és nem tudnak azonosulni az amerikai társaiknál bensőségesebben ismert és gyakran életszerűbb hősökkel, amivel annak idején a Hahó, Öcsi!, az Égig érő fű és a Szeleburdi család szórakoztatott minket? Magyarán szólva, éppen itt volt az ideje egy olyan új magyar film bemutatásának, ami azonosulásra alkalmas hősöket felvonultatva, a kor nyelvén mesél a mai gyerekeknek.
Emelem kalapom Palásthy György előtt, akinek eszébe jutott, hogy pótolja ezt a hiányt, és nemcsak eszébe jutott, de több éven át tartó harccal meg is szerezte a pénzt új mesefilmjére, A szalmabábuk lázadására. Palásthy rendezte a hetvenes-nyolcvanas években a legismertebb gyerekfilmeket Magyarországon - többek közt éppen az előbb említett darabokat. A jó szándék azonban most, sajnos, kevésnek bizonyult. Palásthy, aki régebben mindig eleven alapanyagot választott filmjeihez, A szalmabábuk lázadása esetében - hacsak nem azt értjük korszerű alatt, amit az aktuális kormány a kulturális élet szereplőitől éppen elvár - egy nagyon nem korszerű irodalmi művet adaptált. Páskándi Gézának a nyolcvanas évek közepén megjelent regénye, egyértelmű áthallásaival, az 1956-os forradalom árnyékában felnőtt generációkat próbálta hazaszeretetre nevelni, aminek 1989 után nem sok aktualitása maradt.
A szalmabábuk lázadása Pest-Budán játszódik 1851-ben, háttérben az elbukott magyar szabadságharccal. Ilyen időszakban gyereknek lenni sem könnyű, szólaltatja meg Sinkovits Imre a film mottójaként Páskándi művének alapgondolatát. A szavakat a képek igazolják: hadiárvák kóborolnak az utcákon, amíg valaki be nem fogadja őket otthonába. Ezek közé a jószívű emberek közé tartozik Hétszáz Jeromos bábkészítő mester és felesége, akik tucatnyi otthontalan gyereket alkalmaznak műhelyükben és nevelnek fel házukban. Egyik nap megrendelés érkezik egy titokzatos úrtól ötven szalmabábra. A mester nagy örömmel lát neki a munkának, ám hamarosan kiderül, hogy az áru becstelen célokat fog szolgálni: a helyhatóság a forradalom vezetőit kívánja jelképesen felakasztani a felöltöztetett szalmabábok alakjában. Sok váratlan fordulat és hősi helytállás után csak egyetlen báb marad az elnyomók kezében, akit Kossuth Lajos ruhájába öltöztetve akarnak kivégezni. Az utolsó pillanatban csoda történik: a megmenekült szalmabábok fellázadnak és a jelképes megaláztatás a nemzeti ellenállás nagyszerű pillanatává magasztosul: az akasztásra összecsődített tömeg Kossuth hangos éltetésébe kezd.
Nemcsak a történet számít elavultnak a filmben, hanem a történetmesélés mikéntje is a magyar film legrosszabb pillanatait idézi. A mese - olyan, amilyen - nem csoroghat nyugodtan medrében, mert folyton-folyvást hazafias felbuzdulások akasztják meg az útját. Érdemes elgondolkodni azon, hogy az akciódús külföldi rajzfilmeken edződött apróságokat meg lehet-e szólítani egy olyan mesével, amelyben a szövegelés maga mögé utasítja a sztorit. Nyilvánvaló, hogy az uralkodó trendekkel szembeforduló tudatos választásról van szó Palásthyék részéről, ám egy ilyen döntés nem jelenthet mentséget a dramaturgiai melléfogásokra. Nem vall például nagy dramaturgiai érzékre, hogy a legizgalmasabb kaland közepén, a sötét barlangban a rejtélyes vízcseppecskék a Nap elleni titkos lázadásról, a tüneményes világító csíkok pedig a kiközösítettek szomorú sorsáról tartanak előadást a főszereplő gyerekpárnak. Nem csoda, hogy ilyen alapos agymosás után ők sem kerülhetik el sorsukat: a kisfiú bátor cselekedeteinek hatását messze felülmúlva a nemzeti összefogásra buzdító lángszavú politikai beszédével hódítja meg a kislány szívét. Fájdalmas volt látnom, hogy már a mese sem tud meglenni politizálás nélkül, ha - részben - millenniumi pénzből készül. A korszerűség megteremtését a digitális technikára hagyták az alkotók, ám ebben a filmben az is csődöt mondott: a mozgás darabosnak hat, a számítógépes figurák és a valóságos emberek pedig a képen teljesen elkülönülnek egymástól. Az animációba fektetett rengeteg pénzt érdemes lett volna inkább arra fordítani, hogy az utcai jelenetek ne végig ugyanazon a szűk terecsként játszódjanak, és hogy legyen némi levegője az egész filmnek. A szalmabábuk lázadásának egyetlen erőssége, hogy Palásthy még mindig ügyesen bánik a színészekkel: Haumann Péter jólelkű, de kissé bumfordi bábkészítőként, Bánsági Ildikó kedvesen zsörtölődő háziaszszonyként, Mácsai Pál jéghideg császári hivatalnokként igazán élvezetes alakítást nyújt. A gyerekszereplők is biztos jók lennének, ha kicsivel többet játszhatnának. Ha nemcsak - jó szóval - oktatnák őket.

(Palásthy György: A szalmabábuk lázadása)

BOROS GÉZA:

Köz-tér

Címer frei

A rendszerváltozással a városcímerekből a heraldika szemétdombjára kerültek a fogaskerekek, a gyárkémények és a vörös csillagok. A szabadság eufóriájában a helyükre kettős keresztek, kardok, oroszlánok és más, '45 után anakronisztikusnak minősített, "avítt" motívumok kerültek. Ha valahol, akkor a címerek terén tényleg van értelme a hagyományhoz való ragaszkodásnak, így a visszatérést a régi címerekhez csak helyeselni tudjuk.
1990-ben a Fővárosi Tanács viszszahelyezte jogaiba Budapest régi jelképeit: az oroszlán és griffmadár tartotta vártornyos címerpajzsot a Szent Koronával, valamint a vörös, sárga (arany) és égszínkék színű zászlót (amelyet egyesek előszeretettel a román nemzeti színekkel kevernek öszsze). 1991-ben az önkormányzat vizuális arculatának megtervezésekor a szabad demokrata városvezetésben felmerült, hogy megújítsák a fővárosi címert (a Design Center szervezésében három művésszel tervet is készíttettek), de kellő politikai elhatározás hiányában a változtatásból végül nem lett semmi. Az elnyert önállóság jeleként a kerületi önkormányzatok is sorra felelevenítették a történelmi jelvényeiket, azok a budapesti kerületek pedig, amelyeknek nem volt régi címerük, újat alkottak.
Így tett lakóhelyem, a nyolcadik kerület önkormányzata is, amely 1995-ben nyilvános pályázatot írt ki a városrész címerére. Százhuszonkilenc pályamű érkezett be, amelyek közül egy szakértői zsűri javaslata alapján a képviselő-testület választotta ki a nyertes tervet. A Csorba Csaba és Bánhidi Andrásné tervezte címer úgynevezett beszélőcímer: egy sötétzöld pajzson aranyszínű keresztből áll, amelynek közepén Józsefváros nevének a kezdőbetűje, egy írott J betű látható. Kissé szimpla, de tulajdonképpen jól sikerült alkotás, mert mint általában a jó megoldások, egy egyszerű és kézenfekvő ötleten alapul. Mondanivalója frappáns és közérthető, akárcsak Csécsei Béla polgármester egykori kampányjelszava ("Jó Józsefvárost!"), vagy a kerületi szocialisták lapjának a neve (Józsi). A címerhasználat praktikus esetét szemlélhetjük meg a polgármesteri hivatal bejárata felett, ahol a címer egyúttal óra is. A J betű körül járó óramutató diszkréten az idő múlására figyelmeztet. (Jé, már megint elkéstem!)
Ma a hetedik kivételével mind a huszonhárom budapesti kerületnek van saját címere. Erzsébetváros szocialista polgármestere a hiány pótlására tavaly négy címertervet készíttetett, amivel azonban kisebb közéleti vihart kavart. Az érzelmeket az korbácsolta föl, hogy az elfogadásra ajánlott címerváltozatok mindegyikében szerepelt a kerület névadójára, Erzsébet királynéra utaló rózsa társaságában egy zsidó jelkép, a menóra. A helyi keresztény egyházak levélben tiltakoztak a "kellő körültekintés nélkül született, egyoldalú ötlet" ellen, a szélsőjobboldali sajtó pedig "összeesküvésként" értékelte, hogy Izrael állam címerének jelképét és színeit "játsszák át egy budapesti kerület jelképévé". Hiába érvelt a polgármester a zsidóságnak a kerület arculatát jelentős módon befolyásoló történelmi-kulturális szerepével, nem sikerült a tiltakozókat leszerelnie. Az ellenzők szerint vallási-kisebbségi alapon más felekezetek vagy a népesebb roma lakosság is igényt tarthatna a kerület címerében történő megjelenésre. A vita hatására a kérdés lekerült a napirendről, s úgy tűnik, ebben a kormányzati ciklusban már nem lesz címere a kerületnek.
Egy helyi címernek lehetőleg a lakosságot összekötő s nem a megosztó elemeket kellene megjelenítenie. A szomszédos hatodik kerületben ez sikerült. A megfelelő terv megtalálása azonban itt sem ment máról holnapra, többfordulós pályázatra volt szükség, amelynek a nyertese végül Szekeres István grafikusművész munkája lett. Terézváros 1997-ben elfogadott címere vörös színű, gótikus címerpajzs, amelyet aranyszínű keresztkompozíció szel át, amely az Oktogont ábrázolja felülnézetből. A kereszt egyik szára a városrész büszkeségét, a polgárosodás jelképét, az Andrássy utat, a másik a keresztező Nagykörutat jelképezi. A kereszt szárait középen nyolcszögletű szalag (a körforgalmat biztosító, négy lehajtóút) köti össze. Ez a címer is jó példa arra, hogy egy képzőművész segítségével egy napjainkból vett hétköznapi motívum - egy közlekedési csomópont grafikai ábrázolása - is kifogástalan címerképpé válhat, s nem kell feltétlenül a múlt mélyéről előásott, nehezen értelmezhető vagy vitatható jelentésű heraldikai jelképekkel kísérletezni.
Jusson eszünkbe, amikor átvillamosozunk Budapest legszebb kereszteződésén, egy címer közepén járunk!

FUCHS LÍVIA:

Tánc

Álmodógyár

Nem minden táncosnőnek adatik meg, hogy pályája során három nagyon is különböző koreográfusnak lehessen alkotó partnere. Ladányi Andrea azonban szinte kikényszerítette a sorsától, hogy először Markó Iván szelídítse őt, a zabolázhatatlan fenevadnak látszó fiatal balerinát a színpad és az együttes fegyelmébe. Aztán otthagyta a biztos szólistastátust, hogy szembesüljön vele, függetlenül - együttestől, szereptől, koreográfustól - vajon mennyit ér a világban. Az újbóli tanulás évei után törvényszerűnek tűnő véletlen sodorta őt Helsinkibe, a finn Jorma Uotinenhez, aki maga is nagy rebellis, mert a klasszikus balettől dezertált Carolyn Carlson párizsi kísérleti műhelyébe, majd hazatérve kulcsfigurája lett a finn modern táncnak. Aztán a 80-as évek második felében komponált látványos-teátrális műveiben nem egyszerűen szerepeket kreált Ladányi Andreára, hanem színpadra fogalmazott egy hihetetlenül törékeny, de különösen erős figurát, aki hiánytalanul ki- és betölti saját különlegessége teremtette magányát.
Uotinen kilenc éve - meglehetősen váratlanul - átvette a Finn Nemzeti Balett, egy klasszikus társulat irányítását. Ladányi Andrea az elismertséget és a sikert maga mögött hagyva ekkor tért haza, hogy itthon újrakezdje. A keresés évei következtek, mert alig akadt magyar koreográfus, akit megihletett volna ez a különös balerina, akinek pedig egyetlen lépte, gesztusa, villanása többet jelent, mint száz csiszolt póz vagy tisztán végrehajtott lépés. Talán ez is vezetett ahhoz, hogy Ladányi önmaga köré-mellé keresett partnereket - színészt és táncost Szolnoktól Kecskemétig -, hogy azt tehesse, amire született, hogy szikár-gyönyörű testével a ki nem mondható élményeket kavarja fel mindazokban, akik szembesülnek vele. Együttest alapított tehát - akkor még nem remélhette, hogy a pályáját kiteljesítő harmadik koreográfus, Horváth Csaba rátalál -, táncosokat nevelt, és saját magára kreált szerepekbe öntötte alkotó energiáit.
A táncoslét ellentmondásos jelensége azonban, hogy a legkiválóbb előadók ritkán lesznek jelentős koreográfusok. Ladányi sem olyan eredeti alkotó, mint amilyen páratlan táncos. Egy együttesnek azonban repertoár kell, így az elmúlt évek a már-már emberfelettien nagyszabású Éjféli Marathon hét epizódjának komponálásával, majd bemutatásával teltek. S ezzel nyilván lezárult egy periódus, eljött az ideje az együttesi nyitásnak, külső alkotó meghívásának. S ki más is lehetne az első vendég, mint Uotinen, akit a magyar közönség nemcsak Ladányi Andrea előadásaiból, hanem többszöri vendégjátéka és emlékezetes szegedi koreográfiája révén is ismer már.
Az L. A. Dance Company Álom című estje azonban fiaskónak hat, de nem elsősorban a koreográfus vagy a művészek miatt. Az "Álmok Álmodói" ugyanis Teátrumot mondanak, de közben tévéstúdiót építettek, ezért a néző televíziós rögzítéshez kénytelen asszisztálni. Figyelmét a roppant tér és a monumentális technikai apparátus köti le, a több színház kiszolgálására is bőséges lámpapark, a show-műsorokhoz illő agresszív világítás, a kamerák diszkrét vagy épp tolakodó mozgása, s a kintet és bentet egybemosó hatalmas és csupasz stúdiófalak. Színház persze mindenütt születhet, pincében, lakásban, műteremben, arénában, néha még színházépületben is, ez a rideg álomgyár-stúdió azonban egyetlen pillanatra sem tud a szenvedélyek szakrális helyévé lényegülni. Ezért csak remélem, hogy ha Ladányi Andrea társulatának új egyfelvonásosa kikerül ebből a televíziós nagyüzemből, annak mutatja majd magát, ami talán valójában: finom hangulatokból, de nem igazán egyéni mozgásötletekből szőtt elégiának. Addig meg őrizgetem magamban Uotinen szépen megformált mozdulatíveinek emlékét, a férfi és női tételek váltakozásából kibontakozó illékony hangulatokat, meg azt a szokatlan élményt, hogy Ladányi Andrea milyen magától értetődő alázattal tud belesimulni az együttesi munkába, ha egy koreográfus épp ezt kívánja tőle. Ez azonban nem mond ellent annak, hogy egyben ki is ragyog partnerével, az operai balettegyüttestől kölcsönkért Bajári Leventével. Sőt, míg a koreográfia egymásba gördülő táncfolyondárjai a többiek testén puszta mozgások maradnak, az ő előadásukban tánccá lényegülnek. S oly titokzatossá, mint az álmok.

(Álom - L. A. Dance Company. Millenáris Teátrum, aug. 28.)

KOLTAI TAMÁS:

Színház

A szeretet metafizikája

Vártam néhány hetet, miután megnéztem Sarah Kane Cleansed (Megtisztulva) című darabját a Trafóban. Kíváncsi voltam, mi történik, mi jelenik meg róla. Egy előadásnak a fogadtatása is lényeges. Pláne, hogy nálunk először látható Sarah Kane. A két évvel ezelőtt, huszonnyolc évesen öngyilkossá lett angol írónő kegyetlenül a lényegre redukált darabokat írt. Összesen négyet. Legalábbis ennyit mutattak be. Mindjárt az elsővel híressé vált. A londoni Royal Court vitte színre. Blasted (Elpusztítva) volt a címe. A pár napja nálunk járt kitűnő román kritikus, Marian Popescu professzor mesélte, hogy annak idején lefordította, és nem sokkal az angliai bemutató után felolvasószínpadon előadták Bukarestben. A szerző is jelen volt. A darab erősen hatott a hallgatóságra, polémiát keltett a kritikusok, írók, művészek között. Először történt meg, tette hozzá Popescu, hogy a színikritikák a lapok első oldalára kerültek. Ott helyben biztosítottam a kollégát, hogy nálunk ilyesmi nem fordulhat elő, legföljebb ha egy bornírt politikus érték-, vagy ami még jobb, nemzetgyalázásnak minősíti a produkciót. Esetleg valamelyik parlamenti párt föl is jelenti. Akkor igen. Akkor van esély első oldalas tudósításra. Odafigyelésre. Indulatra, amit az elszánt és álszent hozzá nem értés generál. Különben nem. Ha csak műalkotás forog fönn, semmiképp. Akkor nem történik semmi. Megjelenik egy-két értékelő, okos cikk, a nézők bizonyos része kijelenti, hogy nem érti, miért ülte végig az egészet, a bátrabbja menet közben kisomfordál, a többiek pedig ugyanolyan lagymatag ütemes tapssal fogadják, mint bármely banális előadást, függetlenül attól, tetszett-e nekik vagy sem.
Ahogy most, a Trafóban.
A Megtisztulva a szeretetről szól. Talán meglepően hangzik azoknak, akik látták. Egy ember szemsarokba szúrt heroininjekcióval küld a halálba egy másikat. Egy fiú fölakasztja magát. Valakinek kivágják a nyelvét. Csuklóból levágják a két kezét. Bokában a lábait. Kiégetik az agyát. Kasztrálják. Egy férfinak és egy nőnek kölcsönösen átoperálják egymásba a genitáliáit. Patkányok rágcsálják a csonkokat és a sebeket. Csupa metafizikai borzalom, mint Shakespeare Titus Andronicusában vagy Szophoklész Oidipusában. Csupa transzcendens, halálon túli érzelem. Csupa reszkető vágy a metamorfózisra, a másikban való föloldódásra. A túladagolt fiú visszajön a másvilágról és beteljesíti szerelmét a nővérével. Egymás ruháit viselik. Eldobják nevüket (az ötlet a Rómeó és Júliában merült föl), Grace-ből és Grahamből Grace/Grahammé válnak, megtalálják valaha elveszett másik felüket. Beteljesül a romantikus nagyzolás: szerelmesek odaadják egymásért a fél karjukat, a fél lábukat - aztán mind a kettőt. Az életüket is.
Nincs szó, amellyel ocsmányabbul élnének vissza, mint a szeretet. Most is, miközben ezeket a sorokat írom, valaki a szeretetről papol kenetteljesen a reggeli tévéműsorban. Hogy csak az mentheti meg a világot. Szájaskodni én is tudok. "Mit tennél meg érte, hadd lám?... Innál-e mérget? Ennél krokodilt?" Kane darabjában egy fiú esküdözik örök szerelméről egy férfinak. Brutalizálják, és akkor elárulja. A férfi pedig, aki addig nem ígért semmit, önmagát áldozza föl, amikor a csonk-fiú és a saját élete között kell választania. A kommerszben csámcsogva mutogatott atrocitás és promiszkuitás Kane-nél merő metafizika, az emberi lét tartozéka. Hiába adódik a gondolat, nem őrültek terrorját ábrázolja (az előadást történetesen az amerikai terrortámadás estéjén láttam), hanem a világ belénk kódolt kegyetlenségét. A látszat ellenére sem szexuális szélsőségekben, homoerotikában, vérfertőzésben, Oidipus-komplexusban utazik, hanem a szeretet mindent átható, kietlen, egyszerre pusztító és gyógyító szépségét kergeti. Robin, aki a halott Graham ruháját hordja mindaddig, amíg át nem adja Graham testvérének, Grace-nek, később Grace ruhájába öltözik, és az anyját keresi a férfiruhás lányban. A transzszexualitás kétségbeesett kísérlet az eleve elrendelt nemi szerepek "összekeverésére" s ezáltal a világegészben való föloldódásra. Mint ahogy a drogdealer-orvos Tinker sem egyszerűen a világ kegyetlenségét megtestesítő gyilkos pribék - ezt a "szerepet" inkább a szereplőket láthatatlanul brutalizáló, testetlen Hangok töltik be a darabban -, hanem a szeretet kataklizmáját beteljesítő Halál Angyala, aki maga is szeretetért sóvárog, s meg is kapja a (jellemző módon általa éppen Grace-nek elnevezett) peepshow-táncosnővel folytatott ambivalens viszonyban.
Mindezt csak úgy gondolom. Kane darabját inkább érzem, mint értem. Nehezen szabadulok attól a gondolattól, hogy az ijesztően kegyetlen belső látású, redukált vulgaritással fogalmazó, karcsú, szép, fiatal nő (amilyennek Popescu professzor leírta) lelke mélyén melodrámai alkat volt. Erre vall a szövegbe ékelt instrukciók - zenék, hangok, színpadot elborító virágok és egyéb effektusok - ellenpontozó szürrealizmusa. Ami eleve idegen a rendező Zsótér Sándortól. Zsótér megfosztotta a darabot az előírt helyszín esőtől csatakos naturalizmusától - a cselekmény eredetileg az egyetem reális külső-belsőiben játszódik le -, és egy kiürült, halott közért hideg neonnal bevilágított hűtőpultjának, húskampó-állványának, frizsiderének és pénztárboxának tárgyilagos terébe helyezte. A tér a valóságtól elemelten működik, a szereplők mint sápadt asztráltestek bolyonganak a záróra utáni életben, befekszenek a plexiüveg mögé, szorult helyzetükben abszolválják a hűtő-peepshow-t. A díszlettervező Ambrus Mária és a jelmeztervező Benedek Mari tárgyszerű minimalizmusa szokás szerint hasznára válik Zsótér közhelyszótárat elvető színházi nyelvének. Ezúttal mégis több mindent megoldatlannak éreztem. A játék stilizációs foka nem felel meg a szexuális aktusok illusztratív realizmusának. A lemeztelenített testek pszeudoközösülése a softpornó világát idézi; a jelrendszer ugyanaz, noha a szituáció belső tartalma radikálisan eltér. Kane eredeti világához, melyben a redukált szöveg ütközik a szürreális effektek romantikájával, talán jobban illene; ide más kívánkozna.
Egyenetlen a színészi játék intenzitása is. A tárgyilagos jelenlét csak dinamikai árnyalatokkal, a személyiség sugárzásával válhat áthatóvá. Ezt leginkább Vati Tamásban éreztem; a fokozatosan csonkuló test egyre kevesebb "eszközzel" egyre többet fejez ki. Szép alakítás Harsányi Attila esendő, epekedő, finoman rebbenékeny Robinja és Molnár Erika fülkéjében mozgáskorlátozottan vergődő kukucskanője. Zarnóczai Gizella egyszerűen "lejárja" Grace metamorfózisát. Kuna Károly hangban-játékban modulálatlan Tinkere meglehetősen kevés tartalmat rejt. Harsányi Attila (Graham) inkább csak van, mintsem jelen van, és ezúttal László Zsolt sem hozza színészi "súlyát". A kietlen szöveg - Schuller Gabriellának a redukciót híven követő fordításában - csak akkor működik, ha van "szövegalatti". Különben leül, s ilyenkor az előadás is.
Sarah Kane szeretetről szóló, nagyon erős darabját nehéz szeretni, viszont nem is kell; elég, ha szembenézünk a színház metafizikai dimenzióival. Nálunk Zsótér Sándor az, aki ezt leginkább megteszi. Szentivánéji álom-rendezésének, amelyről az inkompetens zsűrizés a szakma szégyenére nem vett tudomást, miközben nagyra értékelt egy hitványságot az idei pécsi Országos Színházi Találkozón, néhány napja mi, színikritikusok szolgáltattunk elégtételt a remekművet megillető díjjal. Ha meggondolom, hogy a Britten-opera előadásán kívül két olyan produkciónak ítéltünk kritikusi díjat - Zsámbéki Tartuffe-jének és Mohácsi Megbombáztukjának -, amelyek hétköznapjaink álszent hazugságaival néznek szembe, elégedetten nyugtázhatom, hogy képesek voltunk fölismerni és egyensúlyba hozni a különféle színházi dimenziók mentén létrejött értékeket.

(Sarah Kane: Megtisztulva - Trafó)

PÁLYI ANDRÁS:

Rádió

Hit és szkepszis

Legalább két Szörényi László van, de lehet, hogy három. Az alakja köré fonódó legenda viszont egy és oszthatatlan, ami önmagában is figyelmet érdemlő jelenség. Ráadásul azon ritka irodalmi figurák közé tartozik (talán nem sértő a tudós férfiúra és diplomatára e kifejezés, hisz ebben az értelemben Krúdy vagy Kosztolányi is figura volt), akik még életükben legendává lesznek. Nekem, noha ismeretségünk még a gimnáziumi évekből való, mindig okozott némi gondot a két Szörényi, a Jókai vagy Mikszáth auráját árasztó, pipázó-adomázó, ám minden anekdotájával a kor elé görbe tükröt tartó viccmester, akiben egy szociológus veszett el, és a kivételes felkészültségű, hihetetlen lexikális tudással és már fiatalon professzorokat megszégyenítő, elmélyült elemzőképességgel bíró könyvmoly összeegyeztetése, aki azóta persze maga is professzorrá, sőt egy időre nagykövetté lett. Kivéve természetesen azokat a pillanatokat, amikor nemes egyszerűséggel egyszerre nyilvánul meg benne a kettő, nevezetesen ama "filológiai groteszkjeiben", amelyeket aztán Delfinárium címen kötetben is kiadott, s amelyek a létező szocializmus sajátos kultúrpolitikai gyakorlatából merített mazsolák: magyar klasszikusok megcsonkításának kulisszatitkai.
Gartner Ilonát, aki most ötórányi pályakép-beszélgetést folytatott Szörényi professzorral Hosszúlépés címmel, az általam itt felvetett kérdésektől némiképp eltérő szempontok vezérelték, amire már az is utal, hogy épp az egyetlen "tisztán" adomázó Szörényi-kötetet választotta mottóul. Lehet, hogy igaza is van, hisz ha a Bartók adón immár évek óta sorozatban futó, többrészes beszélgető íróportrék elsődleges célja, hogy az irodalmi élet egy-egy ismert, tekintélyes alakját megmutassa "papucsban" a nagyközönségnek, akkor alighanem az irodalomtudós Szörényi László erre a legjobb alany. Tündökletes társalgó, csupa humor egyéniség, aki egy-egy látszólag gyermekded tréfával is többet és mélyebbet mond sok okoskodónál, s még arra is képes, hogy eközben az irodalmi legendárium aranyszálaival maga szője körül saját alakját.
Nem hallgathatom el azonban, hogy engem jobban érdekeltek volna Szörényi titkai. Mondjuk, az a "harmadik" Szörényi, akiben meglepő harmóniát alkot a voltaire-i szarkazmus és kritikai szellem a katolicizmussal. Valóban olyan intim, belső kör ez már, ahová az interjúkészítő csupán holmi lámpalázas szabadkozással kíváncsiskodhat be, ahogy Gartner Ilona tette? Mert a végén csak rákérdezett, s még azt is sikerült kiszednie a professzor úrból, hogy minden mai látszat ellenére Hartmann Teleológiai gondolkodásának hatása alatt a hetvenes években volt neki egy derék "ateista évtizede" is, igaz, hangsúlyozta, a marxizmus akkor sem kísértette meg - "megmaradtam egyszerű szkeptikusnak" -, míg 1980-81-ben hosszabb időt töltve Firenzében, visszatalált a rendszeres vasárnapi templomba járók közé. Hogyan, miért, milyen indítékok alapján? Összefüggésbe hozható-e az ő "hazatalálása" az európai értelmiség ekkortájt kibontakozó neokonzervatív orientációjával? Stb. stb. De Gartner Ilona nem akart tolakodni a kérdéseivel, Szörényi meg belevágott ugyan egy hallatlanul érdekes okfejtésbe, miszerint a Micimackó sikerének igazi titka a hit és szkepszis kivételes szimbiózisából fejthető meg, ám ennek kapcsán mindjárt szóba került a játék mackók iránti rajongása, mackógyűjtő szenvedélye kapcsán meg egy újabb sor bájos történet... Ezzel pedig végképp hoppon maradt a magamfajta, épp ama belső titkokra, lelki intimitásokra szomjas hallgató, amelyeket ugyebár nem illik feszegetni. Kár.

(Hosszúlépés I-V. - Bartók)

FÁY MIKLÓS:

Televízió

A macskaköves úton

Vannak olyan televíziós műsorok, amelyekre még a legszigorúbb gazdasági igazgató is csak elismerően tud bólogatni: sokat nem költenek. Itt van például a Kapcsoltam. Pénzt csak elvétve nyernek a játékos kedvű betelefonálók, legalábbis amikor én látom, mindenki addig játszik, amíg el nem bukik. A megújult környezet sem lehetett egy ökör ára, az asztal mögött ülő műsorvezető bevilágítása pedig mégiscsak rutinfeladat. Kell még egy telefon, és kell egy Vitray, aki nélkül azért ezt a műsorfolyamot vagy mit, nehéz lett volna elindítani.
Az embert persze piszkálja, ha ennyit bíznak valakinek a rutinjára, érzékére, tehetségére, jó lenne két gyors mozdulattal bebizonyítani, hogy Vitray nem is olyan jó, de még ebben a miniatűr feladatban is mutat valamit, amit csak ő tud. Ettől akár meg is lehet őrülni, mert szándékos archaizálásnak hat, ha a hölgyversenyzőket "kegyed"-nek szólítja, tessék, már megint benne vagyunk ebben a Vitray-féle szerepjátékban, hogy "én csak egy öreg ember vagyok, aki semmit nem akar már a médiától, ott állok helyt, ahová állítanak", de ha egyszer jól áll neki a szerep, miért ne játszaná. Vitray ennek a demokratikus stílusnak bajnoka. Úgy értem, hogy egy vetélkedőben nem lehet egyenlőség, a műsorvezető tudja a válaszokat, a játékos egy idő után nem, de minden másban lehet csökkenteni a távolságokat. Elragadtatva látom, hogy Vitray nem leckézteti a telefonálókat, nem mondja nekik sokatmondóan, hogy "Vitray Tamás vagyok", aki akar, bemutatkozik, aki akar, keresztnevet mond, de ha a teljes név és lakhely is elhangzik, akkor egy elismerő bólintás a válasz, és sokkal bizalmasabb lesz a kommunikáció.
Magáról a játékról nincs mit mondani. Jó nagy hülye volt, aki a sorozat kezdete előtt a felvezető szöveget írta, amely szerint "az átlagember intelligenciahányadosa száz, nézzük, hogy vajon a magyaroké magasabb-e". Tudniillik a magyarok intelligenciahányadosa is száz, ezt a számot ugyanis úgy állapítják meg, hogy megnézik, mennyi az átlag, és azt nevezik el száznak. Nincs nemzetek közötti intelligenciaverseny, mert nem azonosak a kérdések, a koreai tesztekben nem kérdik meg, hogy ki írta az Anyám tyúkját, a magyaroknak nem kell arra válaszolni, hogy ki Szöul polgármestere. Egyébként a Kapcsoltam olyan, mint volt, azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy az egyenlőség kedvéért most óra méri a gondolkodásra szánt időt. A jelek szerint a játékosoknak ez nem tesz jót, az utolsó öt másodpercre már mindenki lebénul, föladja, elköszön, a kapcsolat is lazul versenyző és játékmester között, hiába toporog valaki már a megoldás körül, akkor sem lehet még két másodpercet ráhúzni, mielőtt megnyomódik a csengő. Persze nem ez lesz a műsor halála, hanem inkább az, hogy ilyesmit most már csak két percben szokás művelni délidőben, háziasszonyok számára. Nincs a Kapcsoltamban akkora lehetőség, hogy naponta húsz percig lehetne nyúzni, a játék sebessége adott, a képi világot nem lehet felturbózni, mert a feladatokat meg kell mutatni, a versenyzők viszont nem látszanak, három perc után minden adás dögunalom. Ennek a vetélkedőtípusnak egyszerűen lejárt az ideje, csak a nosztalgia tartja úgy-ahogy életben, és ez túlságosan ingatag alap. Még csak azt sem lehet mondani, hogy sajnos.

(Kapcsoltam - tv2, minden hétköznap)

drMÁRIÁS:

magyar ugar

Kilövetés a Túlvilágra

Nyár volt, lehetetlen meleg, s az egész város sietett a folyópartra, a hidakra, a rakpartokra. Egyre többen és többen szorultak össze, ragadtak egymáshoz a nagy várakozásban. Tűzijáték lesz, valami nagy csoda, valami olyasmi, ami felráncigál bennünket a valóságnál egy emelettel magasabbra.
Ott álltunk egymás hegyén-hátán, és vártuk a kilövetést. Vártuk, hogy Gagarin újra jelet adjon égi tüzével, irkutszki öngyújtójával villantson néhány hatalmasat a levegőbe, s mi azután űrhajóshipnózisban felszálljunk utána, s kis testi kajütjeinkben az arcára szálljunk ott fenn, a békés magasban.
Az óriás öngyújtós üresbekattogtatás és tűzijátékos prodzsekt elkezdődött, s a rengeteg ember liftje lassan elindult felfelé, fel a tisztaság képzelt oázisába, ahová az elképzelések szerint mindenki megszépülve érkezik, egyből saját villát kap, s örökre boldogan hárfázik a Semminek, az elégedetlenkedők meg anynyi bort ihatnak, amennyit csak akarnak, de nem kiabálhatnak, mert az sérti az idealizált béke- és örömkonferenciát, megzavarja az angyalkák adminisztratív és könyvelői tevékenységét, s az égi megfigyelő ilyenkor büntetőgörccsel jutalmazza a rendetlenkedőt.
Nos, a lift lassan megérkezett, fel, s meglepő módon ugyanannak a városnak ugyanazon a pontján találta magát a nagy tűzijátékos tömeg azzal az enyhe változással, hogy még legalább tízszer annyi embernek kellett kapásból helyet szorítani, mint amennyien eleve voltunk. Mert itt már évezredek óta unatkozó ősemberek, üzletelésre fanyalodott gót harcosok, takarító janicsárok, depressziós rómaiak, szobákat kiadó tatárok, sátorfelállító trákok, vándorillírek és még ki tudja, hány fajta ember tolakodott a körülhatárolt területen.
Kapásból le kellett dobnom magamról egy török bizsuárust, egy tatár zsebtolvajt meg oldalba kellett böknöm, hogy egyáltalában levegőhöz juthassak, de akkor is maradtak még százak a hátamon. A többi frissen érkezett sem örült a helyzetnek, nem ezt olvasták az egyházi prospektusokban, így ki is tört a tömegverekedés kapásból, azzal az apró, csapatjátéki szépséghibával, hogy itt már nem lehet meghalni, így megölni se lehet senkit. Marad a végtelen küzdelem, a verekedés a hídon a helyért, a levegőért, a szusszanásért. A legnagyobb küzdelem a híd lábánál folyt, mert ott a különböző csoportok próbálták erőiket koncentrálva saját nyelvű táblával átkeresztelni a helyet hol török, hol szerb, hol magyar, hol római, hol tatár, kínai s még ki tudja, milyen nyelvűre.
Nagy nehezen sikerült kijutnom a hídról, loptam egy autót és elindultam körülnézni a városban, az égen. Volt mit látni. Mindenfelé tanácstalanul unatkozó emberek, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal. Hol csocsóznak, majd egymás fejéhez vágják a játékot, hol a borozóból támolyognak ki, elégedetlenül révedezve-sírva vissza a kannásbor effektív hatását. A politikusok külön kijelölt büntetőövezetben kell, hogy sátorozzanak és beszélgessenek a békéről és igazságról, pásztoruk és mentoruk egy kétfejű-félszemű beengedőember, aki mindennap vizsgáztatja őket, majd megbuktatásukat követően visszalökdösi őket a karanténukba.
Az utcákon káosz. Az autósok ezerrel mennek egymásnak röhögve, hisz úgyse halhatnak meg, de fájdalmat még érezhetnek és okozhatnak, ha összegyűjtenek fejenként száz műanyag poharat. Ilyenkor fájdalomzsetonokat kapnak, s őrülten rohannak vissza a megadodzsemhez, nyelik a kis piros zsetont. Parkolni meg nem lehet, úgy lehet egyáltalán megállni, hogy valaki betöri az ablakot és beugrik mögéd, majd kilök az ablakon. Nyilván, hogy valaki újból bekerüljön a játékba, ugyanezt kell tennie.
A legszomorúbb túlvilági jellemvonás viszont az, hogy szex nincs. Az angyalkák ugyan elhízott-impotens bájukban csábítóan röpködnek ide-oda reklámfeliratokat húzva maguk után, de senkinek sem állhat fel, senki sem érezhet lüktető feszültséget. Sorry. Csak rejsz, kis nejlonzacskókba toi-toi-szerű kabinokban, ehhez is bónt kell kérni a mennyei könyvvizsgálótól, s a rendes adózás mellet havi három kisülést lehet szerezni.
Meglepő módon azonban vannak ott fenn is olyan városrészek, ahol zöldövezeti villákban kényelmesen élnek egyesek, sőt, több kisülést is kapnak, vagy más irányába is kilőhetik szószocskájukat, netán más személy bugyrába. Ezekben a gyönyörű fehér villákban, gyönyörű fehér vászoningecskékben Demis Roussos és Zámbó Jimmy mediterrán kliphangulatainak stílusát utánozva reggeliznek a boldogok. Ők a Menny ellenőrei és hivatalnokai, azok a lojális adminisztrátorok és adóellenőrök, biztonsági szakértők, katonák és rendőrök, akik biztosítják a Menny hierarchiájának működését és fennmaradását.
Megdöbbenve néztem a kis aranyos társaságot, majd összehoztam egy kis Molotovot, meggyújtottam és rádobtam az első ház tetejére, majd miután láttam, hogy szépen lángra kap, berugrottam a kocsiba és húztam vissza a hídra, folytatni az izzadsággal olajozott tömegverekedésbeli részesedésemet.
Éppen jókor, mert pár perc múlva Gagarin is abbahagyta a gyújtóbaszogatást, s liftünk megindult visszafelé, le a büdös valóságba, a sok hülye török, cseremisz, albán, germán, neandertáli meg ki tudja, kicsoda pedig maradt ott tovább verekedni tanácstalan unalmában (távozásomkor éppen román felirata volt a Margit hídnak).
A megérkezés maga volt a luxus, öröm és megvilágosodás. Meg is indult a tűzijátékot megélt nép a kocsmák felé, el, el, minél messzebbre.
Mégis mindenkiben megmaradt az a hihetetlen szorongás, hogy előbb-utóbb visszajutunk oda, oda fel, s onnan már nincs menekvés.

ERIC MOUSSAMBANI:

Testkultúra

Az Esti mese szignálja

Délután volt Budapesten, és úgy esett, mint anyagyilkosság után. A vásárcsarnok korlátjának támaszkodva jó arcú, jó öltözetű, tiszta körmű fiatalember duruzsolt a mobiljába, te, ezek a büdös zsidók megint lezárták a hidat. Úgy fél éve nincsen televízióm, mert inkább mosógépet vettem, ötszázas fordulatszám. Fél év nem olyan nagy idő, különben is, amikor reggelente az ember visszatér szokásos rémálmának valamelyik alfejezetéből, nyomban üzemképes állapotba helyezi a rádiót. Úgy kell kelni, mint egy apa, ne örüljetek, gyerekek, már ébren vagyok. Nekem már Helyey László a vértestvérem, a barátom, és az édesanyám is. Az Infó rádió. Írjak Mátyás-forgatókönyvet, tessék mondani?
Nem tudom megmondani, miért rossz a csend. Nem tudom megmondani, miért kell nyomban benyomni a gombot és keresni valami beszédet; hír, zavaros történet egy mondatban, hír, hír, hír, a fecsegés mint olyan, elmondani, tudósítani, kommentálni, beszámolni. Másokat hallgatni.
Milyen országban ébredtem fel megint.
Több magyar rádió próbálkozott azzal a tökéletesen váratlan, mondhatni elképesztő ötlettel, hogy megkérdezte az embereket, mit tetszenek ahhoz szólni, hogy ledőltek a tornyok. Magyarország kitárulkozó ország, jöttek a telefonok, Est FM, Infó rádió, akármelyik rádió, és olyanok voltak az emberek, olyan volt a nép, az én népem, vagyis olyan voltam én magam is, milyen, nahát olyan, mint vasárnapi ebéd után. Buta, rasszista, kicsinyes, evés közben nyalja az ujját, gyónás közben túrja az orrát, és echte náci alapvetések, ó. Például a legviccesebb a Pannon Rádió, ami ugye mégsem vicc. De az Est FM-ben is olyanokat mondott az ifjúság, hogyha tanító néni lettem volna, a piros tollat elővettem volna. Büntetésből bújj az iskolatáskádba! Az égig érő fára is lehet akasztani. A magyar csodálatos nép, pillangózik a pacallal föltöltött uszodában, csak éppen a seggére húzta az úszósapkát. Lovasnép, mi? Lelkileg nem egészen korrekt, viszont olyan becsvággyal kaszálja a tejszínhabot, hogy. Valamelyik metróüregben zsizsegtek a szocik is ezekben a tétova szeptemberi napokban. Nagy fehér lap lett kiállítva, firkáltunk rá a hülyeségeket, egy hölgy végül a szégyenének adott hangot, igaza volt, de hozzá kell tenni, hogy az amerikai követség melletti sarkon a miniszterelnök úr koszorúja együtt száradt a melegek virágcsokrával. Olyan közel vagyunk egymáshoz, mint a csatornák. Közelség, mint a személyes névmásoknál. Csavargatom a gombot, a Vasárnapi Újság, amott éppen fölnevet Jakupcsek Gabrilla, a Pannon Rádióban Pista bácsi inspirálná Jánost, hogy gyürkőzzék, a bagimajori nagyharang története, a Krónika, az Est FM-ben megy az ízlésfeljelentés, ami különben jó és ötletes, és a Sláger Rádió, mert mutassanak egy magyar embert, egyet, aki nem szerette az Apostolt.
Amikor rádiózom, annyira magyar vagyok, hogy fáj.
Isten állítmány, az alany az ember.
Nem rossz, csak fáj magyarnak lenni, a kaukázusi kefír dobozára húzok egy piros csíkot, és nevetek. Igen, mert én úgy rádiózom, hogy lássak is. Lássam, milyen ország, a Lánchíd takonyból és jégkockából, Kistelek-szőlőnél miféle család kapaszkodik föl a füstös személyre, tenyérbe osztogatják a fagylaltgombócot, nagyon jó magyarnak lenni. Tényleg. A rádiózásból is csak erre jöttem rá, és láttam a Váci utcán Thomas Bernhardot piros zokniban sétálni.
Kiszámítottam, hogy Magyarországon délelőtt tizenegykor két és fél millió ember beszél vagy ír, plusz a dadogók.
És ez félelmetes.
De a legfélelmetesebb nem ez.
Hanem a Kossuthon az Esti mese szignálja.

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz