"De hiszen mindenki utálja a protestánsokat!" Steve kezében egy pillanatra megállt a hetven centiméter pengehosszúságú, német gyártmányú szeletelõkés, arcán döbbent csodálkozás: "Ti talán nem így gondoljátok?" Mindezt azután, hogy egyik éjjel az étteremben, ahol dolgoztunk, az északír helyzetre terelõdött a szó, és naivan megkérdeztük tõle, mégis hogy vélekedik a protestánsokról. Válaszképpen felkapta a már említett kést, és teljes felsõtestét beleadva a mozgásba, vad hadonászásba kezdett, miközben igazi stílusbravúrokkal ecsetelte, hogy õ legszívesebben mit is tenne velük. Steve Derrybõl származik. A térképeken a város Londonderryként szerepel, mióta a XVII. században Londonból áttelepült angolok átkeresztelték (kivéve persze az ír térképeket!), de egy írt, fõleg egy Derrybõl származó írt vérig lehet sérteni az angol megszállásra utaló elõtaggal.
Nemcsak ezzel kapcsolatban kell azonban körültekintõen fogalmaznunk, ha Észak-Írországról beszélünk. Az angolok következetesen "troubles"-rõl, azaz gondokról, problémákról beszélnek azzal kapcsolatban, ami Észak-Írországban történik, de egy ismerõsöm felháborodva javított ki, amikor én is ezt a kifejezést használtam, mondván, ott igenis polgárháború (civil war) zajlik. (Érdekes egyébként, hogyan eufemizálja minden hatalom a saját szennyesét: az orosz médiában Groznij és a többi csecsen település földig rombolását következetesen "operacija v Csecsnye"-ként emlegetik, a mi "sajnálatos eseményeinkrõl" nem is beszélve.)
Derry, békefolyamat ide, párbeszéd a felek között oda, máig az egyik legnyugtalanabb város Észak-Írországban. Az ötvenötezer fõnyi népesség nagyjából fele-fele arányban katolikus és protestáns. Bár a Foyle folyó kettéosztja a várost, és a két "népcsoport" (lehet-e errõl beszélni ebben az esetben egyáltalán?) nagyjából a folyó két partjáról néz farkasszemet egymással, azért vannak olyan zárványkerületek, ahol az "idegen" népesség él beékelõdve egy nagyobb protestáns, illetve katolikus városrészbe. Egy ilyet nekünk is volt alkalmunk látni. Sokat nem kellett veszõdnünk azzal, hogy felismerjük. Körülbelül hat méter magas falak vették körül. Egy zárható kaput találtunk rajta, ami most nyitva állt. Odabenn a langyos napsütésben gyerekek fociztak az utcán Arsenal- és Manchester United-mezekben a vörös téglás sorházak között, fiatal anyukák beszélgettek egymással babakocsikat tologatva. Teljes volt az idill. Csakúgy, mint a fal másik oldalán. Csak míg "azok" odabent protestánsok voltak, "ezek" idekint katolikusok. Mindezt egy a fal tövében kutyát sétáltató öregúrtól tudtuk meg, aki azt is elmondta, hogy a falat 1993-ban (!) építtette a városi önkormányzat, beadva a derekát a helyi protestáns közösség sorozatos kérvényei hatására. "Így érzik magukat biztonságban" - tette még hozzá. Mindezt Derry régi városfala közvetlen szomszédságában.
A város azon kevés hely egyike Európában, ahol a középkorban épített falak hiánytalanul, épségben maradtak meg. Azt a falat szintén a protestánsok építették 1613-18 között. 1689-ben a trónkövetelõ II. Jakab vezetésével felkelés tört ki az angol polgári kormányzat ellen. A franciák nagyhatalmi érdekbõl támogatták az angol royalistákat, az írek meg a felszabadulás reményében csatlakoztak a (szemükben elsõsorban protestánsellenes) harchoz. Derry lett volna az egyik stratégiai célpont, de a várost 105 napos ostrom után sem tudták elfoglalni, többek között a masszív, hat méter magas és ugyanilyen széles falaknak köszönhetõen. (A fal építésének tekintélyes, akkori árakon számítva 8357 fontos költségét London állta.) Derry volt a színhelye az északír konfliktus egyik legszégyenletesebb eseményének is, annak a bizonyos "véres vasárnapnak" 1972. január 30-án. Ekkor az eredetileg a katolikus lakosság védelmére Ulsterbe 1969-ben bevonult angol katonaság próbált meg "kordában tartani" egy békésnek indult, majd a katonák provokatív fellépése miatt kõdobálásba torkollt tüntetést - és változtatta mészárszékké Derry belvárosát a Glenfade park környékén. (Nagyjából úgy, ahogyan a jugoszláv néphadsereg próbálta meg "szétválasztani a harcoló feleket" Vukovár ostrománál, ami olyan jól sikerült, hogy a város kórházának udvarán és egy tehenészetben több mint háromszáz civilt lõttek agyon, ráadásul ez utóbbi helyszínen a tehenekkel együtt, így a háború után az ENSZ tényfeltáró bizottságának az áldozatokkal együtt a teheneket is exhumálnia kellett.) Tizenhárman a helyszínen, egy áldozat pedig a kórházba szállítás után halt meg, a legfiatalabb tizenhét éves volt. Az emlékükre létesített múzeumban láthatjuk az eredeti fényképeket és tévéfelvételeket, melyeken a kivezényelt ejtõernyõsök parancsnoka nyilatkozik, hogy õk felfegyverzett terroristákkal vívtak utcai harcot önvédelembõl, majd láthatjuk az áldozatokat, akik közül többet fehér kendõvel a kezében lõttek le, de volt, akit közvetlen közelrõl lõttek fejbe. A katonák közül senkit nem vontak felelõsségre, és a három hónappal késõbb elvégzett vizsgálat (és a róla készült úgynevezett Widgery-jelentés) a demonstrációt szervezõ Északír Polgárjogi Szövetséget tette felelõssé az történtekért. 1998. január 29-én Tony Blair miniszterelnök bejelentette, hogy új vizsgálatot indítanak a felelõsök felkutatására, ez 2000 márciusában kezdõdött és két évvel késõbbre ígérték az eredményt. (A témáról bõvebb információ a www.bloodysundaytrust.org címen található.)
A város Bogside, természetesen tisztán katolikus negyedének határában, ahol a szörnyûség lezajlott, még ma is tábla hirdeti: You are entering now Free Derry (most lépsz be Szabad Derrybe), és a lakók láthatóan mindent megtesznek azért, hogy a véres vasárnap emlékét megõrizzék. A kétszintes sorházak tûzfalain hatalmas, láthatóan nemrég újrafestett "freskók" láthatóak, ezek egyike a tizennégy áldozatot mutatja be, a többi fõleg tüntetéseket ábrázol (például Molotov-koktélokat dobáló fiatalok, gázmaszkos rendõr sújt le gumibottal egy kislányra stb.). Ilyen falfestmények és a hozzájuk tartozó graffitik máshol is vannak Derryben, még a legenyhébb változat közé tartozott a behajtani tilos tábla RUC-felirattal. A mozaikszó a Royal Ulster Constabularyt (Ulsteri Királyi Rendõrség) jelöli. Egy angol bobbyval vagy az ír gárda tagjaival ellentétben õk páncélozott dzsipekkel járnak, golyóálló mellényt viselnek, és nem szállnak ki az autóból csõre töltött puska nélkül. A biztonsági intézkedések közé tartozik az is, hogy Derryben minden lépésünket ipari kamerák kísérik (számuk még a szigetországi viszonyokhoz képest is feltûnõen magas), és több középület ablakait fémráccsal védik. Ennek is köszönhetõ, hogy egészen a kilencvenes évek végéig csak a védelmi kiadásokra a brit kormánynak évente egymilliárd fontot kellett költenie. Az utóbbi évek enyhülése eredményeképpen ennek a pénznek mind nagyobb hányadát fordítják értelmesebb célokra, az pedig amolyan szociális paradoxonnak is tekinthetõ, hogy a békefolyamat elõrehaladtával mintegy húszezren veszítik el állásukat, elsõsorban a rendfenntartók körébõl, igaz, ezt remélhetõleg ellensúlyozza, hogy ezzel párhuzamosan az egyre inkább megélénkülõ idegenforgalomban viszont harmincezer munkahely keletkezik. A sors iróniájának is tekinthetõ, hogy Írországot, különösen Ulstert az angolok egy másik általuk leigázott nép, a skótok révén tudták kolonializálni, ennek pedig fõleg közgazdasági okai voltak. Amikor elkezdõdtek ugyanis a betelepülések, a korábbi fegyveres harc helyébe egyfajta árháború lépett abban az értelemben, hogy a régi és az új bérlõk közül ki tud többet fizetni a föld használatáért. Mivel az angolok magasabb életszínvonalhoz szoktak, értelemszerûen kevesebb bérleti díjat tudtak csak fizetni. Ezért nem voltak képesek tartósan megtelepedni, de aztán jöttek a protestáns skótok, akik kevesebbel is beérték, és kezdték fokozatosan kiszorítani földjeikrõl az ír õslakosokat.
A helyzetben mégis az erõszak "hétköznapi" megnyilvánulása a legrosszabb. Elõfordult, hogy a protestáns negyedben egyedüliként élõ katolikus család házát felgyújtották. Akár optimisták is lehetünk: a kifüstölés (burning out) szokása azért ma már nemigen dívik. A módszerek némiképp finomodtak. Errõl bárki meggyõzõdhet, elég csak belenéznie néha a BBC-2 északír híradójába. (Csõbomba robbant Belfast központjában, autókat gyújtottak fel a város északi részén egy protestáns negyedben, belõttek néhány ház ablakán Kelet-Belfastban egy katolikusok lakta környéken.) Belfastot egyébként is csak "õrült városként" (mad city) emlegetik szerte Írországban. De végigsétálni egy "ellenséges" negyeden nemcsak Belfastban kockázatos. "Szájzár", csak ennyit mondott Steve, mikor megkérdeztük egyszer, mit tesznek, ha valamiért egy protestánsok lakta negyeden keresztül visz az útjuk. (Azt meg ne gondolja senki, hogy katolikusként beülhet egy protestánsok látogatta kocsmába, ugyanis elárul a neved és az akcentusod.)
Igazán abszurddá mára szerintem az tette a helyzetet, hogy lassan mindkét közösségnek a legtöbb gondot saját terrorszervezetei okozzák, a katolikusoknak a BBC-székház elõtt robbantó Valódi IRA (Real IRA), a protestánsoknak pedig a nyáron az Ulsteri Önkéntes Erõ (Ulster Volunteer Force) és az Ulsteri Védelmi Szövetség (Ulster Defence Association) között kirobbant, több halálos áldozatot is követelõ belháború. Mondjuk ez utóbbi valószínûleg immár teljesen politikamentes volt, hiszen a belfasti drogpiac felosztásáról szólt. A több évtizedes terror hatásaival olyan helyzetekben is találkozhatunk, ahol a legkevésbé várnánk. Portrushban, egy Derry melletti kis üdülõvárosban elõször nem értettük, miért utasítják el több helyen is elég hûvösen a kérésünket, hogy had hagyjuk ott a csomagjainkat kis idõre, amíg körülnézünk. Végül egy bevásárlóközpont biztonsági õre magyarázta el: majd pont Észak-Írországban hagyhatjuk gazdátlanul a csomagjainkat bárhol is... Õ egyébként a rendõrõrsöt javasolta. Hát mi megpróbáltuk. (A várostól néhány mérföldre található "Óriások lépcsõjét" szerettük volna megnézni, de tömött hátizsákokkal odastoppolni kínszenvedés lett volna.) Szögesdrót, távmûködtetésû ajtók, de a kamerák sem szegték kedvünket. Nemsokára a csodálkozó RUC-ügyeletesnek magyaráztuk: "de tényleg csak egy fél napra, aztán visszajövünk érte". Nem tudtuk meghatni.
Az Orániai rend (Orange order) eredetileg a földért folytatott versengés miatt alakult meg 1795 szeptemberében, mai tevékenysége azonban jórészt kimerül abban, hogy Orániai Vilmosnak az írek fölött Boyne-nál 1690. július 12-én (a korabeli naptárak szerint július 1-jén) aratott gyõzelme emlékére minden évben felvonulásokat (úgynevezett "marching"-okat) rendez a nagyobb városokban, Belfastban, Derryben, Portadownban, ami ismét kitûnõ alkalmom egy kis erõszakra. A protestánsok elõszeretettel vonulnak át a katolikusok lakta negyedeken, amire õk kövekkel, Molotov-koktélokkal válaszolnak, a rendõrség pedig gumilövedékekkel próbál rendet teremteni. Steve barátunkat is egy ilyen felvonuláson lõtték hasba egy gumilövedékkel, utána három hétig kórházban kezelték. Ennek ellenére igencsak sajnálta, hogy tavaly nyáron nem tudott szabadságot kivenni és átruccanni Portadownba egy kis "protestánsdobálásra", de fogadkozott, jövõre semmiképpen sem hagyja ki. Békefolyamat alulnézetbõl...
És hogy hogyan vélekednek az egész problémáról maguk az "írországi" írek? Még 1987-ben tartottak egy közvélemény-kutatást a parlamenti választásokkal párhuzamosan, ahol azt kérdezték a szavazóktól, hogy szerintük az ír pártoknak milyen kérdésekkel kellene foglalkozniuk. Ekkor a válaszadók mindössze három százaléka gondolta úgy, hogy ebbe az északír helyzet is beletartozik. Történt ez abban az évben, amikor az IRA az egyik legaktívabb periódusában volt, májusban Loughallban megtámadott egy rendõrõrsöt (a tûzpárbajban nyolc embert vesztettek), novemberben pedig egy megemlékezés napi szertartáson hajtottak végre pokolgépes merényletet tizenegy ember halálát okozva. Két évvel késõbb, a választások alatt szintén készítettek egy felmérést, ekkor azt kérték a választóktól, rangsorolják, számukra mi a legfontosabb. A válaszadók huszonkilenc százaléka gondolta úgy, hogy Észak-Írország kérdése nagyon fontos. Akkor azonban, amikor elõre megadott lista nélkül kellett felsorolni a legfontosabbnak vélt problémákat, Ulster még csak nem is szerepelt a kérdések között. Ezt a tendenciát személyes tapasztalataim is megerõsítették. A 2000-es Európa-bajnokság alatt persze mindenki örült az angol labdarúgó-válogatott gyenge szereplésének, de nemzetközi hírû ír focicsapat híján mindenki a nagy angol kluboknak szurkol.
Az elmúlt évtized szédületes ír gazdasági fejlõdésének hatására sok angol költözik Írországba, ami láthatóan semmi problémát nem okoz az íreknek. (Annál többet az egyre több kelet-európai menekült!) Az írek mintha mindig is a sajátjuknak tekintették volna a sziget északi részét, amit az is jelez, hogy Ulstert egyszerûen csak északként (the North) emlegetik. Egy köztársaságpárti ír számára az sem kérdés, hány megyébõl is áll valójában Írország: "Harminckettõ. Huszonhat a köztársaságban, és hat északon." Egy déli tehát nem tesz különbséget. Az északi identitás egyik sajátos formájával találkoztam azonban akkor, amikor egy lánytól arról érdeklõdtem, honnan származik. "I am from the North. That's better. The drink is cheaper!"
1996 januárjában baleset ért egy idõs asszonyt, elgázolta egy autó. A helyszínre érkezõ rendõr nem értesítette a hozzátartozókat, s nem értesítette a mentõs sem.
Aznap a kórházban öntudatánál volt a beteg, de az intézmény - a vele szembeni elvárások és szabályzata ellenére - ugyancsak elmulasztotta értesíteni a hozzátartozókat. Hiába várt, reménykedett a beteg, és hiába várták õt otthon is. Az azonnali értesítés elmulasztásával a kórház kizárta a beteggel való együttérzésben, beszédben rejlõ éltetõ erõ és lelki megnyugvás kiaknázásának lehetõségét.
Másnap - amikor talán már halott volt a beteg, de ezt ma sem lehet tudni - a kórház táviratot küldött a hozzátartozónak, leányának, amelyben azonban nem szerepelt a kötelezõ tájékoztatás a beteg állapotáról. Azonnali telefonhívásakor közölték vele, hogy édesanyja él, így a kórházba sietve azon gondolkodott, miként tud segíteni szerencsétlenül járt édesanyján. Ám megérkeztekor a nõvér kezébe nyomta az elhunyt mûfogsorát. "Elõzõ este kezdõdtek a bajok, többszöri újraélesztés után a beteg szívverése gyengén visszajött ugyan, de mivel az agya hosszabb ideig nem kapott vért, hagytuk elmenni" - magyarázta az orvos a halálhírt. A hozzátartozó nem volt elég erõs, hogy megnézze elhunyt édesanyját, akit pár perccel azelõtt még élõnek hitt.
Az idõs asszony félt a kórháztól, balesete elõtt többször mondogatta: "Az idõs ember már csak gond, sok pénzbe van az államnak, hagyják inkább meghalni."
A halotti anyakönyvi kivonat szerint a beteg beérkezése napján, késõ este meghalt. A késõbbi dátummal született elhalálozási kórrajzkivonaton, a látleleten, a boncolási jegyzõkönyvön azonban nem ez szerepelt, hanem az, hogy a beteg két napig feküdt az osztályon, és csak a második napon, késõ este halt meg. A kórházi magyarázat szerint ez csak apró elírás, bár - legyünk õszinték - lehet, hogy egyszerû egészségbiztosítási csalás volt. Hiszen tudjuk, minél több napot tölt a kórházban a beteg, annál több egészségügyi támogatást kap az intézmény. A konkrét üggyel kapcsolatos kérdések megválaszolása elõl az Egészségügyi Pénztár ellenõrzõ szerve elzárkózott, mondván, sajnos nem rendelkeznek adatokkal. Ha ez így van, akkor az állami ellenõrzõ szerv tevékenysége formális, hiszen közpénzekbõl fizet, de nem tudja megmondani, hogy mire és mennyit.
Jobb lett volna, ha a hozzátartozó mégis megnézi halott édesanyját. Annál is inkább, mivel - mint késõbb megtudta - édesanyjának a kórházban kioperálták a szemét.
A szemkivételre is vonatkozó, jelenleg is hatályos törvény szerint szervet a lehetséges donorból kivenni csak akkor szabad, ha annak személyi igazolványában nem találnak a háziorvossal hitelesíttetett tiltó nyilatkozatot, illetve ha az érintett még életében nem tesz tiltó kijelentést ápolóinak. A hozzátartozók véleményét nem kell kikérni. Esetünkben a balesetnél eljáró rendõrök az idõs asszony személyi igazolványát nem találták meg, az csak a kórházban került elõ.
A törvény kimondja továbbá, hogy szervet kivenni csak akkor szabad, ha a halál beálltát háromtagú orvosi bizottság állapította meg. A jogalkotó az orvosi bizottság szakmai összetételérõl és az összeférhetetlenség elkerülésérõl is rendelkezett. A törvény megfogalmazza azt is, hogy nem lehet a bizottság tagja az az orvos, aki a szerv kivételében vagy átültetésében majd részt vesz. A szerv kivételét végzõ orvost a gyógyintézet vezetõjének írásban kell kijelölnie. Egyfelõl ugyanis a szervet adó donor halálát a lehetõ legnagyobb gondossággal kell megállapítani, hiszen társadalmi és jogi szempontból alapvetõ jelentõségû, hogy az átültetendõ szervet nehogy idõnek elõtte, még az élõ emberbõl emeljék ki, másfelõl a szerv minél korábbi felhasználása jelentõsen elõsegítheti a beültetés sikerét, növeli a szervre váró életesélyeit. Ezért a törvényalkotók a szervkivétel feltételeként az agyhalál beálltát határozták meg, az agy bioelektromos mûködésének megszûnését, az "elektronikus csendet". Ám a halál beálltának meghatározása körül máig viták folynak: csak akkor halunk meg, amikor leáll a szívverésünk, vagy már akkor, amikor agyunk nem fejt ki elektromos tevékenységet? Az agyhalál beálltának megállapítása hazánkban az orvosi bizottság feladata, melynek tisztességes és jogszerû tevékenysége az elhunyt utolsó lehetõsége, és - mint megnyugtató eljárás - egyben biztosíték a társadalom számára.
Esetünkben a háromtagú orvosi bizottság a hivatalos papírok szerint a halál beálltának idejét két különbözõ napban jelölte meg, igazolta és dokumentálta.
Késõbb - az elsõfokú bíróság bizonyítási eljárása során - kiderült, hogy a halál beálltát nem háromtagú orvosi bizottság állapította meg. (A fent említett bizottsági jegyzõkönyv aláírását az orvosok csak ujjgyakorlatnak tekintették.)
A kórház és a szemet eltávolító alapítvány 1993-ban kelt együttmûködési szerzõdésében ez olvasható: "a felek megállapítják, hogy a szaruhártya-átültetéshez szükséges a nemzetközi és hazai normáknak és minõségi elõírásoknak megfelelõ donor szaruhártyák biztosítása, melynek céljából Magyarországon is létrejött a betegek biztonsága érdekében egy szaruhártya-laboratórium". A laboratórium mûködéséhez - a megállapodás mellékletében nevesített betegségekben szenvedõ vagy bizonyos orvosi eljárásban részesített donorok kivételével - az elhunytak rendszeres enukleálása (szemének eltávolítása) szükséges. Az alapítvány kijelenti, hogy az enukleálást köteles a kórház által meghatározott feltételek szerint végezni, és tevékenysége során köteles az etikai és jogi normákat betartani, valamint az ezzel kapcsolatos nyilvántartásokat naprakészen vezetni. Az alapítvány vállalja, hogy a rendelkezésére álló szaruhártyákból a kórháznak - amennyiben igényli - elsõbbséget biztosít.
A kórház vállalja az együttmûködési megállapodás értelmében, hogy az alapítvány részére információt szolgáltat a donorokkal kapcsolatban, mindenekelõtt a donor személyi adatait és lehetõség szerint a kórlapját. Különösen fontos az alapítványnak - mint írják - a donor személyi száma vagy személyiigazolvány-száma. A két fél a megállapodásban nem tér ki a személyes adatok védelmérõl szóló törvény rendelkezéseire, melyek az elhunytak és hozzátartozóik érdekét is képviselik, és nem tesznek említést az adatvédelmi biztosnak történõ kötelezõ bejelentésrõl sem.
Hogyan történt esetünkben a szervkivétel? Az alapítványi alkalmazott késõbbi, bírósági tanúvallomása alapján bebizonyosodott, hogy a szervkivétel ellenõrzésével a kórház vezetõje más esetekben sem foglalkozott. Az alapítvány - figyelmen kívül hagyva a vonatkozó rendeletet - a szervkivételt nem orvos képzettségû személlyel, hanem - bevett szokása szerint - asszisztenssel végeztette el. Mivel a felek még saját közös megállapodásukat sem tartották be, és nem informálták egymást, az alapítvány asszisztense annak ellenére végezte el a szervkivételt, hogy a donoron olyan orvosi beavatkozást hajtottak végre a kórházban, amely kizárta volna a szervkivételt. Vagyis a kivett szembõl leválasztott szaruhártya alkalmatlan volt a beültetésre. Ha mégis beültették volna, azzal a beültetésre váró személy egészségét veszélyeztetik. (A fenti kizáró okot az 1992. évi Európai Cornea Bank konferencián fogadták el, erre a kórház és az alapítvány közti megállapodás hivatkozik is.)
A közpénzekbõl gazdálkodó kórház és az alapítvány közötti megállapodás nagyon lényeges hiányossága, hogy nem rendezi azt a kérdést, hogy kik kapják a szemekbõl leválasztott szaruhártyákat, vagyis ki dönt az elosztás kérdésében. Az alapítvány ismeretlen szempontok szerint dönt az elosztásról, azonban a kórháznak, ha igényli, elsõbbséget biztosít. Bár a kiválasztásához, a sorrendiség megállapításához elfogadható és magától értetõdõ kritérium lehetne a területi elv, vagyis hogy a beültetendõ szervek maradjanak abban a közösségben, ahonnan származnak, a kórház nem korlátozta az alapítványt, vagyis a közpénzekbõl mûködõ intézmény szabad utat nyit a szervek akár nemzetközi felhasználása elõtt is.
Az alapítvány egy nemzetközi szervezet tagja. A nálunk fejlettebb országokban szigorúbb a szervkivétellel kapcsolatos jogi szabályozás, így a szaruhártyához is nehezebb hozzájutni. Míg ott kötelezõ megszerezni a donor beleegyezését, és a hozzátartozók megvétózhatják az elhunytnak még életében hozott döntését, addig Magyarországon - az új egészségügyi törvény bevezetése óta már csak a szem eltávolításánál - a tiltakozás hiányát beleegyezésnek tekintik, ami a nemzetközi gyakorlattól eltér abban, hogy a döntésbe nem vonják be a hozzátartozót. Az egészségügyi dolgozóknak ez irányú tájékoztatási kötelezettségük nincs, nem kell felvilágosítaniuk a lehetséges donort, aki pedig valószínûleg nem ismeri még a tiltakozás lehetõségét sem.
Esetünkben a részletek megismerése után a bíróság úgy döntött - bár a látás szervének, a szemnek a kiszedésérõl van szó -, hogy nem a szervkivételre vonatkozó jogszabályokat alkalmazza, hanem az annál jóval enyhébb, szövetkivételre vonatkozó szabályozást. Ezzel az igazságügyi szervezet - 2000-ben hozott ítéletében - kikerülte a szervkivétellel kapcsolatos törvény elõírásait, és azok alkalmazását - például az orvosi bizottsági véleményt és vizsgálatot a halottá nyilvánítással kapcsolatban - nem kérte számon az érintetteken.
Összegezve elmondható, hogy mind a hazai törvény, mind annak ilyetén alkalmazása kétségtelenül több szervet biztosít, mint bármely más megoldás.
Külföldi kutatók nemrég bejelentették, hogy elõ tudnak állítani mesterséges szaruhártyát. 2000 nyarán hírül adták, hogy mesterséges szaruhártya-beültetéssel sikerrel adták vissza megvakult emberek látását. Sikereik elõrevetítik a teljes szem létrehozásának lehetõségét is.
Mindeközben hazai kórházunk, mely, mint szinte minden kórház, anyagi nehézségekkel küzd, az elosztást, a nyilvántartást, de még a végrehajtást is egy kívülálló alapítványra bízza. Az alapítvány a szemet mint szervet veszi ki, amelybõl - esetleg - felhasználja a szaruhártyát. A kórházzal való együttmûködése - a megállapodásból kitûnõen - bizalomra épül, hiszen szervért ellenértéket adnia nem szabad, és szervvel kísérleteznie is csak nagyon szigorú feltételek mellett lehet. Tevékenysége jogszerûsége azonban erõsen megkérdõjelezhetõ. Hány beteg emberen segítettek? Származott-e anyagi hasznuk ebbõl? Kísérleteztek is kivett szemekkel? Tevékenységükhöz miért asszisztálnak más szervezetek? Lehet-e mindez véletlen?
A kérdések megválaszolatlansága jelzi, hogy az egészségügyi ellátás, nyilvántartás sokszor csak annyit ér, mint az átadott mûfogsor, mely valójában csak arra jó, hogy a hozzátartozót lelkileg tönkretegye.
Vissza az idei számokhoz