Vissza az idei számokhozTÁRCA |
Háy János |
A Béla már senkit nem érdekelt. Elment havonta egyszer az Ifiparkba, lenyomta a Zöld csillagot, meg a Woodoo Chilét, véresre rágta a száját, amikor a szólók jöttek. Olyan szögszerű volt a bajusza, kardoztak a szálak a húrokon. Mert harc volt ez, a Béla még egyedül harcolt ott a színpadon. De hiába. A Béla senkit nem érdekelt. A józanok el sem jöttek meghallgatni. A részegek meg csak a sörre voltak rámozdulva. Nem hallották a nagyszólókat, nem is látták, hogy vérzik a Béla szája. Nem látták, hogy a Béla megsebesült.
Teljesen vége volt akkor a magyar rockzenének. Volt ez az őszinte kőkemény még, amiről mindig lehetett tudni, hogy most éppen őszinte, most meg pont kőkemény. És őszintének rosszabb volt, mint a Szécsi Pál. Az énekesek azt vonyították a mikrofonba, hogy boldogan akarnak élni, rácsavarodtak a mikrofonállványra, mint egy dilettáns kígyó az édenkertben. Erre jött váltásnak a kőkemény, nyikorogtak a hangszerek, sípoltak, annyira örült a gitáros gyerek az új torzítójának, hogy el is felejtette, mit játszik, csak torzított. A dobos, mint az állat, ötpercenként törte össze a dobverőket, ezeket a tört gyújtósokat hajigálta az őszinte kőkemény tömegbe.
Még a váci Alfában játszott egy olyan srác, amilyen én is akartam lenni. Lenyomta a számokat. Először az Áj ken get nót, utána meg a Letitbít, aztán lejött a színpadról csókolózni a csajokkal. Na ő még volt, de mások már nem. Tulajdonképpen a Béla is lemondott magáról. Mi pedig lemondtunk az Ifiparkról, mert ha nem az az őszinte kőkemény ment, akkor jött az instrumentális blabla, olyan bugyogáshangokkal, hogy még csókolózni sem lehetett tőle, mert mindig öklődni kellett. És már tisztára gyanakodott az ember a szerelmére, hogy most tényleg rendben van-e az emésztése és rendesen mossa-e a fogát. Inkább be se mentünk, elhúztunk a Tabánba és ott csókolóztunk éjszakákig. Járőrkocsik húztak el félóránként, ellenőrizték, nem hevernek-e fiúk és lányok a füvön, mert azt nem volt szabad. Állva bármit, fekve még aludni sem.
- Szar ország ez - mondta a haverom, rugdosott egy követ a Bem rakparton -, a Bélának is vége, az egész rock egy nagy csőd, hiába csinálunk zenekart, már az se számít. A gazdagok a Balcsin építkeznek, a szegények meg Verőcén. Tele van a hasuk krumplival - érted.
- Hogyhogy krumplival? - kérdeztem.
- Hát, csak úgy képletesen mondom - mondta a haverom -, hogy ha éhesek, esznek, nem igaz?! Ezektől aztán nem lehet várni semmit. Szabad szerelmet, mondjuk, meg hogy kommunában éljenek, mint a hippik. Gondolj csak a faterodra! Ezek még a szomszédba se mennek át. Hét közben bejárnak a melóba, hétvégén meg cipelik a malteros vödröt, aztán bevágják magukat a Zsiguliba és azt hiszik, mekkora királyok, pedig csak az ínyük sorvadt tovább, meg a körmük nőtt ezen a héten is...
- Az biztos - mondtam -, még a Bélára is szarnak. Leszarják, és kész, hiába nyomja a Hey Joet, hiába játssza rongyra a dzsibzonját.
- Az Ulrikének volt igaza - mondta a haverom, és belecsőrözött a kőbe. - Az Ulrike tudta, mit kell csinálni, lelőni párat a faszok közül. Mondjuk egy-két híres fickót.
- Csak úgy puskával?
- Hát persze - mondta a haverom. - Fogja az ember, elrabolja, kiviszi egy elhagyott tanyára, küld róla pár fényképet, aztán durr, szétloccsantja az agyát. Nem kár értük, van belőlük elég, nem igaz? Utána meg jönnek a rendőrök. Mindenkit igazoltatnak, sorban, na az lesz az igazi, akkor aztán a fejükhöz kapnak a csávók, érted, hogy mi a szar van itt.
- És ha robbantanánk - mondom a haveromnak -, akkor mégse kellene szétlőni egy faszinak a fejét. Mondjuk a szobrot a Gellért-hegyen. Akkor is jó lenne. Repülne a nő bele a Dunába, mekkorát szólna, nem igaz?
- Végül is - mondta a haverom -, azt is lehet. Talán még jobb is - elgondolkozott, aztán elkezdte számba venni, hogy mire van szükség az akcióhoz: dinamit, gyújtózsinór, terepszemle. - Terepszemle - mondta és szemét Pest felé irányozta, ezzel a távolba vetett tekintettel jelezve: íme, hát van jövő. Este fölmentünk a hegyre és körbejártuk a szobrot, mekkora a kerülete, megfigyeltük a katonákat, mikor van a váltás.
- Ha meglesz a dinamit - mondta a haverom -, pont, amikor váltás van, körberakjuk a szobrot. Persze alig van időnk. Pontosan és gyorsan kell csinálnunk, mint a partizánok az endékás filmeken. És repülhet a hastáncosnő a francba. Most igaz - tette hozzá -, hogy minket elkapnak, meg börtön, lehet, hogy ki is végeznek. De az rendben van, érted, az Ulrike is mit csinált? Fogta és kinyírta magát a börtönben. Nem szarozott. Tudta, hogy miről van szó.
- Aha, az Ulrike, az tudta - mondtam, bár egy kicsit ez a halál dolog rosszulesett, mármint nemcsak az, hogy a haverom, hanem, hogy én is. Hogy akkor lőttek a csókolózásnak meg minden olyasminek. A Tabánba biztos nem fogok járni, az száz százalék, ha meghalok.
A haverom másnap elővett a táskájából egy A /4-es papírlapot, hogy ez a számítás, meg van neki egy ismerőse a szobi kőfejtőben. Egy liter pálinkáért ellopja nekünk a dinamitot, aztán kész. Az egész tök egyszerű. Mi nem úgy fogjuk szerezni a robbanószert, mint az Ulrikéék a fegyvereket. Mi aztán nem úgy.
- Mért - kérdeztem -, az Ulrikéék hogyan szerezték?
- Hát - mondta a haverom -, az nem volt valami tiszta ügy azért.
- Nem volt? - kérdeztem csodálkozva, mert gondoltam, ha nálunk lehet pálinkáért dinamitot szerezni, a németeknél ugyanezért akár tankot is.
- Az úgy volt, hogy jött oda hozzájuk egy fickó, aki olyan oroszos akcentussal beszélt, meg a neve is az volt, hogy Borisz. Szóval ez a csávó odament az Ulrikéhez, mert ő volt a főnök, és mondta, ha kell neki ilyen fegyverszerű dolog, akkor ő tud adni, csak ne mondják el senkinek. Az Ulrike meg annyira utálta a gazdagokat, hogy mindjárt mondott egy számot, mondjuk hogy ötven, meg egy időpontot, például szeptember 11., amikorra kéri a szállítmányt.
- Hogy egy Borisz nevű fickó hozta neki a fegyvereket, ingyen?
- Hát az - mondta a haverom.
Egy hétig vártunk a dinamitra, amit majd a kőbányából kihoz nekünk a fickó, akinek odaadtuk a pálinkát. Mentünk le érte csütörtökön, a megbeszélt helyre. Ott vártunk rá vagy egy órát, mire megjött, tisztára koszosan a kocsmába.
- Lajos bácsi - mondta a haverom -, hol van a dolog?
- Milyen dolog? - kérdezett vissza a férfi.
- Hát a dolog, amiért a pálinkát hoztuk a múlt héten.
- Milyen pálinkát? - értetlenkedett a fickó.
- Hát a pálinkát - mondta a haverom.
- Nem ismerlek, gyerek - mondta a fickó.
- Dehogynem, Lajos bácsi - akadékoskodott a haverom -, a múlt héten.
- Azt mondom, hogy nem ismerlek - mondta a fickó és magához rántotta a haveromat, hogy tűnjön innét el, mert szétrúgja a valagát, és jobb, ha nem emlékszik rá, mert ha igen, akkor ő fogja a taknyos zsebkendőjével kitörülni az agyából. Ilyeneket mondott, a haverom meg eléggé beszart. Főleg a zsebkendős dologtól. Még akkor is remegett a hangja, amikor már Vácon ment át a vonat. Ezt - mondta remegős hangon - most nem sikerült megcsinálni.
- Nem - mondtam -, ezt most nem.
Másnap suli után kimentünk az Ördögoromra, hogy valamit majd ott csinálunk, pótlásként, ha már a robbantástól elestünk. Fölmásztunk a sziklák tetejére, már majd szétolvadtunk a tűző napon, mikor a haverom elkezdett üvöltözni, mert annyira utálta a haverom akkor a gazdagokat. Jobban utálta, mint az Ulrike. Szinte fájt neki, annyira utálta őket. És úgy is kiabált, mintha ráesett volna a lábfejére egy betonelem, hogy: Gazdagok, gazdagok, dögöljetek meg! Gazdagok, dögöljetek meg! Vártunk egy kicsit, hogy válasz jön, vagy elvisznek a rendőrök, aztán lemásztunk a sziklákról. A gazdagok nem hallottak semmit. Szartak ránk, meg a tű fokára, meg a mennyek országára is. Mi persze úgy mentünk, ahogy a hősök mennek, peckes léptekkel, néha jól el is botlottunk, mert szikláról tök szar dolog hősies léptekkel lejönni. Az egyik esésnél mondta a haverom olyan sejtelmes hangon, hogy lehet, hogy a Béla gitárját is...
- Mi van a Béla gitárjával? - kérdeztem.
- Hát honnét van neki ilyen fasza gitárja? Tudod te, menynyibe kerül egy dzsibzon? Először a Hendrix is csak kölcsönkérte, mert olyan drága. Honnét van ilyen a Bélának?
– Nem tudom - mondtam, de innéttől kezdve rossz volt a Bélára gondolni, meg a Béla gitárjára, a Woodoo Chiléra és egy kicsit a Hendrixre is, meg magunkra, ahogy baktatunk a Tabán felé. Az életünkre.
FÉRFI: Mit kérdezhetek tőled?
FÉRFI: Akkor se tudtál válaszolni a kérdéseimre, amikor éltél. Vagy válasznak nevezhetem, hogy megtévesztettél? Azt mondtad például: "Petőfi Sándor nagy lírikus volt." Kilencéves lehettem. Addig élő embertől még nem hallottam kimondani azt a szót, hogy "lírikus". Azt hittem, ez maga a tökély. Éveken át arra vágytam, hogy én is ilyen szavakat használjak. Hány ilyen válaszod lehetett?
FÉRFI: Állítólag le kell számolnom Veled. Írók így szokták. De hogyan számoljak le Veled, ha nem tudsz válaszolni? Ha nem is voltak válaszaid? Ha ártatlan vagy, és mégis függök Tőled?
FÉRFI: Igazi írók kitalálják, mit válaszolna az apjuk. Nem akarom kitalálni. Nem hiszem el, hogy kitalálhatom. Szart se ér, ha kitalálom. A Te igazi, eleven válaszaid kellenének - az lehetetlen. Lassan annyi idős leszek, mint amilyen Te voltál, amikor meghaltál. Csak a gondolataimban vagy egyedi. A származásom valóság; csak az akaratommal írhatom felül.
FÉRFI: Semmiféle válaszodra nincs már szükségem. Magáztalak, most tegezlek.
FIÚ: Egész éjjel csak rótta az utcákat. Nagyon fájhatott neki a járás. Mikor hetek múlva viszontláttam a kórházból visszakapott cipőjét, akár a fekete kaloda: a talpa elől fölnyílt, véresre járta a lábát, a kórházi ágyon láttam a sebes lábujjait.
FIÚ: Az előző hetekben mondogattuk neki, hogy ne menjen a húgához, mert beteg, pihennie kell. Azt hittük, nem érti, de egyszer csak megszólalt: "Az nem igaz..." Már csak annyit értett, hogy mondunk neki valamit, arra csak egyetlen válasza lehet.
FÉRFI: Nem mintha nem gondolkodnék nagyon sokszor Rólad. Hogy milyen voltál, és hozzám milyen. És általad milyenné váltam. A szakirodalmat is elolvastam, úgy-ahogy. Innen tudom, hogy nem voltak a kapcsolataim kiegyensúlyozottak: hiába szerettelek - anyámhoz kötődtem túl erősen.
FIÚ: Hagytuk, hogy menjen. Estére mindig hazajött. Csak egyszer nem. Éjfél után egy rendőr állt az ajtónk előtt, mellette apám, szégyenkezve, zavartan. A Hűvösvölgyben, a Nagyréten próbált aludni, amikor sötét lett.
FÉRFI: "Mérnök úr". Így szólítottak. Nem tudták, hogy igazoltan nem voltál az. 15 évesen kimaradtál a polgáriból; csak a munkád, amit végeztél, számított mérnöki munkának. Titokban szégyellted a diploma hiányát; azt is szégyellted, hogy anyád törvénytelenül született. Te szegény. Sokszor elvertél. Jöttél haza a munkából, a házmester panaszkodott rám, hogy megint mit csináltam a gangon (futkostam, kiabáltam, egyszer levizeltem a negyedik emeletről a fejére), és olyankor megfogtál, felemeltél, hassal az ágyra fektettél, bennem a rettegés, és vertél. Ez természetes. Hisz nem erősen vertél. "Warum habe ich eigentlich einen Vater?"1 - kérdeztem háromévesen anyámat a reggelinél, a pofonjaid után, amikor elmentél a munkába.
FIÚ: Mária mesélte később: "Néha naponta négyszer is jött. Beteg voltam, alig álltam a lábamon. Úgy tettem, ahogy mondtátok, hazaküldtem. Azt mondta: oda - mármint hozzátok - nem mehet. Azt mondtam neki: "Pistukám, magának ott van az otthona, Hédike várja." Kikísértem az utcára, onnan indítottam útnak. Azt mondta akkor: "Máriám, ezt... nem vártam... hogy engem...", közben a lábára mutatott. "Mikor ez..."
FIÚ: Hagytuk, hogy járja az utcákat. Ment. Nagyon fájhatott a lába. Az utolsó évben nem volt nap, hogy 8-10 órát talpon ne lett volna, de legalább 3-4 órát mindig gyalogolt. Villamosra már nem mert szállni. Nem értette az összefüggést a bérlet és az utazási jog között. Félt.
FÉRFI: Anyám soha sem elégült ki Veled. "Man hat an sich manchmal allein geplemperet"2, mondta nekem évekkel később. "In der ersten Nacht, noch in Wien, hat er es zehnmal gemacht! Wie ein Hund. Ich dachte, wie werde ich das auf die Dauer ertragen können?"3 Pedig megpróbáltad megtudni, mi jó neki. "Technikai" dolgokat kérdeztél. Kisfiú voltál ahhoz, hogy ilyen helyzetet megoldjál.
FÉRFI: Ha meg nem volnál halva, elmondhatnám mindezt nyilvánosan? Mi a különbség? És Te, megbántva, mernél úgy kérdezni, hogy mi közöm van mindehhez? Egy hároméves gyerekkel szemben talán képes is lettél volna ilyen bátor kérdésre. Egyenrangú felek között túlságosan félénk lehettél. Értelmes kérdés lett volna, noha tudni vélek rá választ: gyanútlan baszhatnékod nem volt hatástalan az életemre. Anyám talán emiatt is engem választott férjének, s majdnem elveszejtett. (De ez már egy másik elbeszélés.) Valami szereped ebben Neked is volt. De azt, amiről itt most szó van, meg tudtad volna érteni 37 éves korodban?
FIÚ: Utolsó hónapjaiban én borotváltam a géppel. Erős, sörtekeménységű szőre csak úgy recsegett a borotva alatt. Át kellett ölelnem a csontos, öreg fejét, melynek vonásai az idők kezdetétől eltörölhetetlenül belém vésődtek. Az arcában lágyságok is maradtak, a bőr meglöttyedt helyenként, különösen az álla és a pofacsontjai alatt. Homlokán a ráncok már kisimíthatatlanok voltak. Ahogy száját öszszecsukta, vékony ajkait egyre sebzetten szorította össze.
FÉRFI: Azt hiszem, túl egyszerű voltál nekem. Szerencsétlen egyszerű, mégsem tudom hinni, hogy Tied lett a mennyek országa. A Te világodban a tekintély nagyon fontos volt. "Ich bin doch der Familienvater!"4 Erre hivatkoztál, amikor megpróbáltam ellentmondani. Még kamaszként is megvertél néha. A családfővel szemben tiszteletteljesnek kell lenni. Utoljára, valamilyen szemtelen szavam miatt, azt hiszem, 20 évesen kaptam tőled pofont. Hirtelen adtad, kapásból. Akkor már nem tartottam természetesnek. Nagyon megrendültem tőle. Hogy ez még mindig lehetséges! Mégsem voltam képes azt mondani, hogy ilyesmit többet ne merjél.
FÉRFI: Lehet, hogy gyűlöltelek is? Talán a legszívesebben megöltelek volna? Amiért nem értettél meg? Ezt az ölni vágyást elfojtottam? Úgy 10 évesen, egy igazságtalannak érzett viselkedésed után, a négy évvel fiatalabb testvérem jelenlétében valami minden határon áttört bennem és kiszaladt: "dögöljön meg az apám". Az öcsém nézett rám! Mindketten tudtuk, hogy ilyet semmilyen körülmények között...
FIÚ: A székletét már nem tudta visszatartani. Amikor az utcán először a nadrágjába szart, majd hazaérkezett, nagy nehezen betuszkoltuk a WC-be, rávettük, hogy ráüljön az ülőkére, nagyon halkan sírt, szinte vinnyogva, miközben előregörnyedve ült. Később csak tehetetlenül állt, leesett nadrággal, körülötte tettünk-vettünk, ő meg hátranyúlt, a kezével megérintette a saját ürülékét, homályosan mintha emlékezve a papírra, mellyel régebben kitörölte magát, de mostanra csak a mozdulata maradt, egy perc alatt néha tízszer is elengedve és megfogva két eres, csontos kezével a szövetre keményedett székletét, bizonytalanul, miközben anyám mossa a végbélnyílását, ő meg képtelen előrehajolni, hogy széthúzza a farpofáit.
FÉRFI: Ilyenné formáltál, noha biztos nem ezt akartad. Kisgyerekkoromban esténként meg reggel az ágyon térdelve imádkoztam. Fölöttem töviskoszorús Krisztus-kép függött a falon. Egész életemben úgy tudtam, hogy nagyon szeretlek. Szerettelek. A kommunistákat gyűlöltem, mert Rád emlékeztettek. A 33 évből, melyet Veled együtt éltünk meg, 21 esett elenyészett uralmukra. Legyőzhetetlen fölényben voltak velem szemben. Akárcsak Te. Tehetetlen voltam velük szemben. Akárcsak Veled szemben. Értetlenek voltak velem szemben, mert egy jobb világra, az emberiségre, a jóra hivatkoztak. Akárcsak Te. A javamat akarták a rohadékok, s ez ellen először Te voltál, aki védekezésre késztett. Miattad próbáltam felnőttként ellenálló lenni egy diktatúrában. A politikai erkölcseim egy részét, akármilyen hihetetlen is, neked köszönhetem. Miközben a minta, melyet a lelkem mélyébe mint valami pészmékert belém oltottál, akaratom ellenére csábít arra, hogy a tekintély, a fölény, az erő után lihegjek.
FIÚ: Félt tőlem. Egyre inkább. Néha nagyon szelíd volt. Talán ilyenkor félt a legjobban.
FIÚ: Egy délután, az ajtó félig nyitva, halljuk, hogy közeledik (akkortájt érkezhetett meg félnapos kószálásából), egyre lassabban, bizonytalanabbul jön az ajtónk elé, valami kaparászást hallunk (kopogni már nem tudott, csak mozdulatra emlékezhetett, amit az ajtónál csinálni kell), aztán megjelenik a nyitott ajtóban, fél lépést beljebb téve megáll, két kezét törzse mellett tartva, hosszú, jól nevelt testtartással finoman meghajol, arca szelíd, ősz, szemöldöke akár a haja: "...m'piszkereszik" - mondja. Szeretném megnyugtatni: "Nincs semmi baj, apám!" - mondom. Mosolygok rá, csak hogy ne féljen. Megfordul, óvatosan, mint aki kötelezettségének eleget tett és jól nevelten jelentkezett, visszavonul, átmegy a középső szobán, az egykori ebédlőn, vissza a szobájába.
FÉRFI: 13 éves korodig ágyba vizeltél.
FIÚ: 13 éves koromig ágyba vizeltem.
FÉRFI: Neked semmi közöd nem volt ahhoz a politikai rendszerhez. A kommunisták lehetetlenné tették, hogy fönntartsad a kisüzemet, melyet 1945 után nyitottál, holott egész életedben arra vágytál, hogy saját vállalatod legyen. "Váci ipartelepek", állt a névjegyeden a háború után néhány évig. Még idejében felszámoltál, a gépeidet is sikerült eladnod, a pénzt átmentetted egy kertes házba, ahol most én lakom (soha nem tudtam volna a magam erejéből ilyen házat venni), elkerülted az államosítást.
FÉRFI: De attól, hogy a kommunisták voltak hatalmon, hogy az ő vezércikkeiket közölték az újságok nap mint nap, az ő vezetőik szavai uralták a teret, számunkra akkor teljesen értehetetlen módon alávetetted magad a tiszteletüknek. Családfőként a mindenkori hatalommal azonosítottad magad, és a saját tekintélyed elleni viselkedésként élted meg, hogy a feleséged és a gyerekeid elutasították a mindenkori rend tiszteletét. Mi mással magyarázhatnám, hogy arra kényszerítettél, olvassam el az országos napilap Sztálint dicsőítő vezércikkeit? Megvetted Lenin, Sztálin és Rákosi porcelán mellszobrait, és elhelyezted őket az ebédlőszoba vitrinjében. Évekig nem mertük eltávolítani őket. Pedig még párttag se voltál.
FIÚ: Ha megsimogattuk az arcát, kezesebbé vált, minden könnyebben ment vele, ha nem is zökkenők, visszaesések nélkül (ritkán, de simogattuk). Előfordult, hogy ilyenkor kezet csókolt. Úgy örült, akár egy gyerek. Szinte nevetve mondta: "Te... te..., igen..., én tudom... te... igen... nagyon... én..., jó, jó... csak igen..." Szó szerint, lejegyeztem. Meg még néhány érthetetlen szó: "Mgpsz, ... ngsz..." Ezek már bonyolultabb érzéseket lettek volna hivatottak kifejezni. Aztán folytatta a vacsoráját. Mindent megevett már, ami előtte volt.
FÉRFI: A legeslegutolsó már felnőttként ért. A letartóztatásom hírét két egyetemi kollégám hozta meg. Anyám azonnal cselekedni akart: megtudni, pontosan hol tartanak fogva, ügyvédhez fordulni, külföldi rokonoknak írni... Te haragos, majdnem elutasító voltál. Elítéltél, hogy ilyesmibe keveredtem. Szoros kapcsolat volt a lelkedben aközött, hogy Neked ellent mertem mondani, és aközött, hogy részt vettem a forradalomban.
FÉRFI: Mikor kikerültem az internálótáborból, az egyetemről való eltávolításom volt soron. Megkértelek, hogy keresd föl a párttitkárt, kérdezd meg, nem tehetnél-e mégis valamit annak érdekében, hogy ne rúgjanak ki. Késő éjjel volt, amikor hazaérkeztél abból a vidéki városból, ahová az egyetemre jártam. Szorongva vártalak, már az ágyban feküdtem. Nagyon elfáradtál a hosszú utazástól, és már emiatt is rám haragudtál. De a legrosszabb az volt, hogy azért is haragudtál rám, amit a párttitkár mondott rólam. Egyetértően elismételted mindazt a rosszat, amivel vádoltak, és ami miatt el is távolítottak az ország öszszes egyeteméről. És én még akkor sem, ott az ágyban fekve, rettegve, 20 évesen, nem mertem egy szót se szólni a viselkedésedről velem szemben, nem voltam képes arra, hogy hangosan ordítani kezdjek, amiért ennyire méltánytalan lehet hozzám valaki, akit ennyire szeretek. Aki emiatt a szeretetem miatt bele tudott épülni a lelkembe, és akitől azóta sem tudok és nem is akarok szabadulni, pedig a forradalom leverése óta már 44 év telt el, Te pedig 32 éve vagy halott.
FIÚ: Egyetlenegyszer nem hatott a simogatás. Hogy soha többé ne hasson. Anyám sétálni vitte, de hazaérve a kapualjban állva maradt, el akart megint menni, holott este volt már. Anyám felszólt értem, lejöttem és húzni kezdtem magammal. Az erőfeszítés hevében, hogy a lifthez elvihessem, megütöttem.
FIÚ: Mikor a házmester kinyitotta a liftajtót, még ellenkezett. Fent az emeleten már engedelmesen, az átélt izgalmaktól egész csöppet remegve a testében jött velem végig a folyósón az ajtónkig. Aztán már bent voltunk. Amikor a vacsoránál megsimogattam, nem mozdította meg a fejét. Ült az asztala előtt, a lámpafényben, teljesen mozdulatlan maradt, tányérja felé fordulva.
FÉRFI: És az jut az eszembe, hogy mi lenne, ha váratlanul föltámadnál, és hallanád, amit Rólad mondok. Biztos leírhatatlanul meg lennél bántva, amiért ennyire igazságtalan vagyok hozzád. Én meg nagyon szégyellném magam.
FIÚ: Másnap anyám megint elment vele sétálni. Délben érkezett haza, egyedül. Elmesélte, hogy apám nagyon jókedvű volt, szinte boldognak látszott. Aztán hazafelé jövet egyre nyugtalanabb lett, a ház felé közeledve már vonakodva jött. "Nem", mondta, "nem", szinte megmásíthatatlanul, majd a ház közelében végleg megállt. Amikor anyám kérlelni kezdte, elfordult, a kabátját menet közben levetette (anyám kénytelen volt átvenni, különben ott hagyja a földön), és hosszú lábaival rendkívül gyorsan elment. November volt már és hűvös. Ilyen sebesség mellett anyám nem szánta rá magát, hogy kövesse. A következő napokban voltak, akik látták, amint ment, kissé előrehajolt tartásban, vékony piszkafa karjait lengetve előre-hátra, összeszorított szájjal. Három nap múlva találtak rá, összeesett. Egy hét múlva halott volt. A rettegésébe halt bele. Tőlem.
1 Tulajdonképpen miért van apám?
2 Néha egyedül maradva elpilinkélgetett magával az ember.
3 Az első éjjel, még Bécsben, ahová elém jött, tízszer csinálta! Ahogy a kutyák. Hogy fogom ezt évtizedekig kibírniá? - gondoltam.
4 De hát vagyok a családfő!
A Telepre költözve egy új világ nyílt meg előttem. Ismeretségeket kötöttem, más életformákat figyeltem meg, beleláttam a kilencvenes évek nagyvárosi nyomorába. És amikor az évtized közepén egy groteszk bajuszú, démonikus pénzügyi szakember tűnt föl a közéletben, a leszakadás, az elszegényedés elleni kétségbeesett és reménytelen védekezési kísérletek furcsa életformákat hívtak elő. A kor egyik jellegzetes, kevéssé ismert, rejtőzködő életmódot folytató hőséről szeretnék most megemlékezni, a csótányirtóról.
A lakás átadáskor teljesen üresnek látszott. A tulajdonosokkal végignéztünk mindent, a koszos falakat, a vastagon zsíros gáztűzhelyt, az összemaszatolt csempéket és a szétvert ajtókat. Albérlők laktak benne, mondták, de már három hónapja üres. Az albérlők, ismételték meg, és lemondóan körbemutattak. Ezek a kártékony paraziták gyors szájmozgással rágnak a konyhában, és mivel nyugtalanul esznek, morzsákat szórnak a padlóra. Elfelejtik lehajtani a vécé fedelét, nem súrolják ki a kádat és csillogó, nyálkás csíkot hagynak a fogselymen, már ha van, persze. A jelek pedig napról napra szaporodnak. Mint a rágásnyomok a hűtőben hagyott sajton, akárcsak a kenyértartóban a kenyéren. Hamar megegyeztünk. Valamenynyit engedtek a meghirdetett árból, persze épp annyit, amennyivel többre tartották. Így szokott ez lenni, mindenki ismeri a szabályokat. De a csótányok, az más.
A kulcsátadás után, amikor visszamentem a lakásba, már este volt, május, és mivel az ablakok régóta zárva voltak, az áporodott szag, a fülledt, állott levegő most még elviselhetetlenebbnek tűnt, mint délelőtt. A bejárati ajtóval szemben a rövid folyosó a konyhába vezetett. A fény bevilágított az ablakon, elindultam hát oda, kitapogattam és felkattintottam a villanykapcsolót. A beépített konyha asztallapján három csótány mozdulatlanul várt. A gyomrom összerándult. Egyébként nem iszonyodom a bogaraktól. Kivéve ezeket a barnás, lapos testű lényeket. Vártam, valamilyen eszközre lett volna szükségem, de sehol semmi. Addig vártam, míg el tudtam határozni magam, hogy ha nincs más, akkor kézzel kell lecsapnom őket. Csapkodtam a csótányokat, majd idegesen megmostam kezem. Gyanútlanok voltak. Az elmúlt három hónapban elszoktak az emberektől. Majd előtűnt még egy. Újra csapkodás, aztán megint kézmosás. Másnap csótányirtókat vásároltam be: sprayt, csótánycsapdát, amit lehetett kapni. Azóta nincsenek.
A háztömbben egyébként, mint utólag megtudtam, előre meghirdetett időben szervezett irtás folyik. Gázmesterek járnak tartályokkal, permeteznek oda, permeteznek ide, felvilágosítanak, ismereteket terjesztenek, és azt mondogatják, hogy egy hétig ne tessék felmosni. Ez negyedévente ismétlődik. Ezáltal, ha ezen a rafinált és közvetett módon, de a csótányok, ezek a Kis-Ázsiából kétszáz éve Európába érkezett őslények, mint már évmilliók óta, folyamatosan jelen vannak. Felkészültem tehát a békés egymás mellett élésre.
Mígnem egy nap, nem sokkal beköltözésem után, feltűnt elbeszélésem hőse. Rémes csöngetés jelezte érkezését. Mosolygott, vagyis inkább vigyorgott: csorgott elsárgult, rohadó fogai közül a kedélyeskedés. Mindjárt azzal kezdte, hogy megmagyarázta nekem, én valójában nem is lakhatok itt. Aztán rendszeresen visszatért, mindig délelőtt, és egyre jobban örült nekem, hogy lát. De jó, hogy végre itthon talál bennünket, ismételte el újra meg újra. Ez a többes szám elve gyanús volt, hisz még csak vendéget sem engedtem be a lepusztult lakásba. Mert akkor ő most azonnal kiirtja nekem a csótányt, fenyegetőzött minden alkalommal, és láttam, hogy ezt komolyan kell venni. De nincs is csótány, mondom neki, mintha csak épp azt tudatnám vele, hogy a csótány lement sétálni, vagy dolgozik, párttaggyűlésen van, ahogy a csótányok már szokták. Már láttak csótányt a lépcsőházban a hetediken, mondta, hamarosan itt is lesz, higgyem csak meg, ő tudja. Megéri megelőzni a bajt. Becsületére mondja, az anyja életére esküszik, hogy nem ő terjeszti, de tényleg, meg se forduljon ez a fejemben, látja, gyanakvón nézek rá, és ez fáj neki. Ezt sem hittem el, ugyanis az a hír járja a Telepen, hogy a gázmesterek maguk nevelik és telepítik a lakótornyokba a rovarokat. De akárcsak a közvélemény-kutatásnál, most is bölcsebbnek láttam, ha hallgatok.
Elhiszem, mondtam, de tényleg nincs most csótány. Egyébkent sincs baj, ha látok egyet, hüvelykujjammal lenyomom. Ez meggyőző lehetett, mert első alkalommal belátta, nem vagyok finnyás. Biztos meg is teszem, gondolta talán.
Aztán jött harmadszor is. Akkor már láttam, nincs mentség: négyszázhúsz forint, a bolondnak is megéri, közölte velem, némi mellékhangsúllyal. Hát még akkor neked, hemüveg, gondolta, sőt sugallta minden gesztusával, és garantáltan nincs csótány egy fél évig. Minden kéregetőknek adtam már a Telepen, mert fontos a jó viszony, elvégre itt lakom. Invitáltam hát be, és mint régi ismerőst, jött is, cuccait csörömpölve gyürködte. Három lyukas nejlon bevásárlózacskóból összekombinálva egy negyedik: ez volt a vállalkozás eszközigénye, meg egy koszos, kézi pumpás műanyag permetező, amely természetesen üres volt. Gyakorlott mozdulatokkal lépett be a fürdőszobába, a csapból vízzel engedte meg a kis permetező talán egy-másfél literes tartályát. Egy flakonból villámgyorsan, hogy ne is láthassam, beleszórt valamit a vízbe. Közben mindig úgy fordult, hogy testével takarja. Hátravetve azt közölte velem, hogy most ő szuszpendeál. Volt neki szókincse, azt meg kell hagyni. Aztán pumpálni kezdte szét a lakásban azt a valamit, közben folyamatosan beszélt. Elmondta, hogy ő kereskedelmit végzett, de én biztos bölcsész vagyok, mert olyan halk a hangom, és hogy ezt ő azonnal észreveszi, ismeri az embereket. Ezt nem vontam kétségbe. Azonnal meg is kérdezte, hányadikos vagyok. Nem akartam elkedvetleníteni, sem kudarcot nem akartam neki okozni, belementem hát a játékba, és válaszoltam, hogy negyedikes. Aztán akárcsak előző témánknál, most ugyanolyan előkészítetlenül áttért a humorelméletre, és megállapította, miután felsorolta a négy típust, hogy én kolerikus vagyok. Ezt eddig nem is tudtam, szúrtam közbe egy lélegzetvétel röpke szünetét kihasználva. De oda sem figyelt, csak mondta tovább. Azt hiszem, ez üzleti stratégiájának a része lehetett. Odatartotta elém a flakont, szagoljam meg a szuszpendeátumot, ez aztán gyilkos, nincs az a csótány, amelyik ezt túlélné, fűzte hozzá. Igaz, ami igaz, valóban rettenetes szaga volt, amikor felém leggyentett egy elegáns mozdulattal némi luftot, és panaszkodott, hogy ő már alig bírja.
Aztán megint piszkálni kezdett, hogy azt is megmondja ő, hogy én nem vagyok magyar, és szúrósan nézett rám. Kezdtem rosszul érezni magam. Vajon most mi fog következni? Ismerem az ilyen arcokat, a fejükben lévő katyvaszt, amit a pártok kavarnak bennük. Aztán azonnal visszavett egy keveset, látva, hogy megmerevedik az arcom, vagy ha mégis, mondta, akkor biztos Baranyából származom. Kérdeztem tőle, hogy ezt meg miből gondolja, és hogyha nem vagyok ide való, akkor miért pont Baranya? Az akcentusom nem idevalósi, mondta, másképp beszélek. Majd sokatmondóan végigmért, és megjegyezte még, hogy a fejem sem idevaló. Aztán mindjárt elkezdett találgatni, mondván, hogy vagy török lehetek, vagy görög, de biztos, hogy valami kis-ázsiai. Ekkor már én sem hagytam magam, ellentámadásba mentem át, és közöltem vele, hogy ő viszont biztos idevaló, hajdúsági, látszik a fején, meg hallatszik a beszédén. Mondtam neki, hogy nagyon hasonlít Csokonaihoz, nézzen csak meg egy metszetet. Ugyanez a szem, nagy táskás, kerek, gülüszem, tettem hozzá magamban. Ugyanez az orr, hosszú, petyhedt uborkaorr, az arc forgótengelye, persze ezt sem mondtam. Ugyanez a száj, a felső ajak lefittyedve, az alsó kicsi és beszippantva, és a koponya is ugyanaz, kicsi golyófej, persze ezt a szót sem mondtam. Mindez meglepte, ugyanis időközben kihoztam a kritikai kiadás borítóját, amelyen láthatta önmagát. Rövid időre elakadt a szava, majd felocsúdva folytatta: á nem, nem vagyunk rokonok, és elpirult. Láttam, hiú ember. A kétségtelen hasonlóság átmenetileg elbizonytalanította, de miután magához tért, még vagy tíz percig mondta a magáét, a sok-sok összevissza zagyvaságot.
A pénzt leperkáltam. Számlát esze ágában sem volt adni, viszont annál szorgalmasabban szidta, sorrendben haladva: a lengyeleket, a székelyeket, a románokat, de leginkább az ukránokat. Na ezeket nagyon utálta, az látszott, aztán elváltunk. Kívánt még nekem egy nagy kalappal, ugye vizsgaidőszakban ezt így kell. Tudásának ezt a fontos részét még felmutatta távozóban, mármint hogy miként kell vizsgaidőszakban, meg miként szorgalmi időszakban köszönni. Tudva van nála, tette hozzá. Végre sikerült kívül kerülnie az ajtón. Nagy puha nyirkos kéz, sanda kutyatekintet: sose tudhatod, mikor fog harapni.
Negyed óra múlva, amikor mentem le, találkoztam vele a lift előtt a kijáratnál. Nem sikerült időben pályát módosítanom. Együtt vonultunk végig a Telepen, már mint régi ismerősök. Mindenkinek köszönt, mindenkit ismert, legalábbis mutatta nekem, hogy ő bezzeg otthon van itt. Mondta, hogy ezekben a házakban ő mindenütt dolgozik, és magabiztos, tulajdonosi mozdulattal körbemutatott a kietlen, néptelen panelek közötti placcon. Ismerik őt itt, most is kapott enni: szendvics, sör, teljes ellátás, megy ez, jó nap a mai. Messzire áradt belőle a szeszszag, már két lépésről lehetett érezni. Mióta elváltunk, valahol rátöltött. A csótányirtás kidobott pénz volt. Ezt persze tudtam, de legalább kezdek ismert lenni a Telepen. Egy barátom már mindenképp van. Ugyanis ezt a megszólítást használta, hogy barátom, amikor most, ugye, már nem mint üzletfelek tárgyaltunk. Aztán kicsit később megfogalmazódott bennem a sejtelem, szenvtelenül és részvétlenül, hogy talán ő lesz a gyilkosom.
Ó, a repülőshow, 28-ban!
Emlékszel-e, drága, a lúdkötelékre,
a tapsviharokra, a kékszínű égre,
s közönségünkre, ó a közönségre!
Nem csatatér volt, de gyakorlópálya
Los Angelestől Lyonig az égbolt,
emlékszel-e, drága, a kitüntetésre,
emlékszel-e, drága, hajajj, de rég volt!
Emlékszel-e, drága, a becsvágyunkra,
hogy nem elég, nosza menjünk keletre;
hogy is hívták azt az országot,
ahol ez a becsvágy lett eltemetve?
Fenegyerekekként mentünk, s onnan,
ripacsok lettünk, mire hazaértünk,
a válság éveire pénzzé is lett,
s nem tehetségünk, de vérünk, a vérünk!
Ötvenért táncom a szárnyon jártam,
egy cigánykerék ára volt nyolcvan,
százért roptuk ketten az égben,
s kétszázért már röplapot szórtam.
Ötszázért kartonházra zuhantunk,
de előjöttünk épen, ragyogva,
emlékszel, édes, kézenfogva!
S ezerért fogyott a bomba, a bomba!
Csak a telefonomat
Kapcsolták ma ki,
Nyugi,
A vonalat ott viszi,
Ott szalad,
Ninini,
Egy elektromos muki,
Egy villamos szaki,
Csend, hullaszag,
Nyugi!
Nyugi, öreg,
A vonalad
Az nem te vagy,
Nem te magad,
Az, akit
Kikapcsoltak itt,
Csakis valaki más lehet,
Fel se vedd,
Hiszen a számlakivonat
Sem emlegeti
A te neved,
Kit ért a baj,
Az még az előző tulaj.
Nyugi, aki
Akar valamit,
Felhívhat még, hogy kifizeti
A pénzedet,
Mi jár neked,
Nyugi, majd hív, ha hív,
Nem sürgős, csak neked.
Nyugi, haver,
Ma már kést nem emel
Az ember arra, ki elveszi,
Viszi
Telefonját vagy villanyát,
Nem jön át
A dróton senki eleven,
Hogy itt legyen,
Hogy bármit elvegyen,
Távgombbal kapcsolja le,
Fullasztja be
Hulla-csillagodat.
Ember, hahó,
Lekapcsolható
Mindened,
A hangod is, csaó,
Végtagjaid
S a műbeled,
Ne lázadozz,
Örülj, hogy tűrheted,
Hogy kibabrál az űr veled.
Halld a rohadt
Reklámokat
Az ingyenes
Vonalon, ne sírj, ne nevess,
Ez még csak képletes
Lekapcsolás,
Még hátravan
A végleges,
A végletes,
Végső, csodás
Elszámolás,
Leszámolás.
Addig is:
Adós, fizess,
Még van egy
Esélyed, még egy életed,
Hogy megúszd és időleges
Nyugdíjas, bérletes
Hús-vér lehess!
Hej, szakadjon, mint a szál ellenében
kitépett fenyőfa-szilánk, mely mind mélyebbre hasad be,
vonítson, mint a magnószalag, melyet elkapott
s most gyűr-gyötör-nyúz a lejátszó vasfoga,
hej, nyűszíts-voníts, sarkkörökön ottrekedt,
döglődő kutyakaraván!
A paravánon innen csend, szuszogás, a szentelt-
víztartóban megmohosodott víz tócsa-nyugalma,
a tócsában kinn mohosan oldja fel magát a felhő,
és szállsz alá a kövön fogyatkozó, szöszösödő,
elmázolt vízcsepp világaiban, fény-köteleken
lendülsz, s ha kiabálsz, csilingelve peregnek alá
kristályrács-jégcsapok...
Amint fogy a vízcsepp, úgy mélyülnek alattad
galaxisai, tágul, amint töpörödik, s te töpörödsz,
míg tudatod tágul, míg átzörömböl rajta
a tegnapi-holnapi-mindenkori herce-hurca.
És ahogy életre kel a ruha, D'Artagnan valamelyik
cimborájának jelmeze, amint kitölti a vihar
függöny-dagasztó hullámverése, úgy enyészik
el belőle a súly, tested ólma, már nem húzza le,
belappad, lenyúzott kutyabőrként cibálja
a szél kutyafalkája.
Egy cseppnyi vízből nézel rá,
porhüvelyedre.
I.
Néhány szellemi homeless a meggyújtott szemét körül beszélget.
Bartók, Kurtág, Bálint Pisti és a többiek.
Odébb néhány polgár romlott halat, zöldséget és hazát árul.
Szókratész démona vérbe fagyva nevet egy kihalt sikátorban.
A csatornából patkány és gáz szivárog. Futottak még a zsidók és cigányok.
Sötét van. Szerencse, hogy egy keresztény égve hagyta a folyosón a villanyt.
II.
Egy emigráns Mucit várja,
Két kóbor kutya beszélget odalenn,
A fehér boxer szűz és mutáns, öregem,
A másik koszos és dobberman blöki,
Odabenn a kocsmában egy szexualitás és egy politika oldja a szorongását.
Közben egyetlen barátja karján megérkezik Muci,
Hogy lehet ennyi hülyeséget összesírni?...
Muci nevet: Most vettem az óceánban, kagyló, de jó!
III.
Két rohadt csavargó beszélget,
"Annyira nem ment az írás,
hogy elhatároztam, inkább költő leszek."
"Ügyes."
"Azért elég sokáig húztam,
egy rohadt csavargóval kevesebb, nem igaz?"
"Egy költővel több..."
"Patkány!"
Egy rohadt csavargó áll a koszos hullámok fölött és ír:
Hullámsír.
1.
Alattomos, fűközti sárban is,
lassan kihűlő ételgőzben is,
papírzsebkendős szabadstrandon is,
szeretlek magamban is, másban is.
2.
Por ül végig a kókadt szirmokon,
szürke szigetelés. De nem makacs:
a szárát megpöccintem, megremeg,
és színeit szétkeni orromon.
3.
A mozgólépcsőn könnyű az öröm:
ha mögöttem állsz, tarkómba szuszogsz;
ha előttem: nézem a hátadat;
ha mellettem: tiéd a könyököm.
4.
Mióta vagy, a szőnyeg is barátom,
tád emlékeztet bolyhos szőrzete,
érzi az arcom. Szemem idelentről
megakad egy-egy szálas bútorlábon.
5.
Májusban én is sötét arccal járok,
mindenki vetkőzik, és bármikor
jöhet felém egy elszabadult labda.
Nagy feladat: üvöltenek a srácok.
6.
Kempingben volna jó, csehek között;
a zöldségesnél mi is sorban állnánk,
s ők tűnődnének: fivérek vagyunk-e,
és az éjszaka melyikünk nyögött.
7.
Ha nagyon álmos vagyok, fölkelés
után véletlenül a te cipődbe
bújok bele: színre, fazonra egy.
Pattanásig feszít a dörmögés.
8.
A titkokat részint már elmeséltem,
részint csak átkozott konkrétumok
így visszanézve - mit fárasszalak?
Csak addig kellettek, amíg nem éltem.
9.
Szeretnék ordítozni, verekedni,
vádolni bátran, alaptalanul.
Enyém vagy úgyis - kockáztatni kéne,
elhagyott pályán vakmerőn vezetni.
10.
Az édes magot tüskés héj takarja:
ilyen a csókod, mint a gesztenye.
Akármilyen didergős téli nap van,
a zsebkörnyéket forróságban tartja.
11.
Minden izom tiéd, s a remegés.
A nyugalmamat kell megosztani,
vagy búvóhelyre menekülni bátran;
az izom sok, a remegés kevés.
12.
Megtanultunk tisztes távolban ülni,
járművön más-más rúdba kapaszkodni,
fedni egymást a kirakatüvegben,
s egy zacskó töpörtyűben egyesülni.