Vissza az idei számokhozA Vigilia-asztal az Építész-pincében: ott találkoztunk először, épp negyven éve, ha emlékezetem nem csal.
Teljességgel irodalmiatlan gyerekkorom volt. Az ötvenes évek elején az a négy fal közé zárt keresztény középosztály mentalitás, amelyben felnőttem, fülledt világnézeti giccsként vett körül, nem nyílt belőle átjárás az ablakon túli világba; a családban nemigen olvasott senki, főleg valódi irodalmat nem, anyám eleinte még bele-beleveszett egy-egy regénybe, de hamarosan ő is csak vallásos könyveket vett kézbe, s a magyar és világirodalom nagyjainak nevét - Victor Hugótól Móriczig, Adytól Thomas Mannig -, botránykrónikaként tanultam meg: csupa olyan író, aki irodalom címén olyasmit művel, amit tisztességes ember nem enged meg magának.
És akkor jött az Építész-pince és Mészöly Miklós. Ahol ő különben ritka vendég volt. Ezek azok az évek, amikor összeállítja Jelentés öt egérről című kötetét, benne a Magasiskolával, bemutatják Miskolcon az Ablakmosót, amely mindössze kétszer megy, s a pécsi főszerkesztő is (Tüskés Tibor), aki leközöli a Jelenkorban a darabot, belebukik, hamarosan menesztetik. De nekem még ennél is fontosabb: ez az az időszak, amikor először hallom - tőle, ott, a pincében - Grotowski nevét, akinek általam csak néhány esztendő múltán megismert színháza vagy inkább gondolkodásmódja életre szóló, meghatározó élményt jelent számomra. Hogy aztán jó másfél évtized múltán egy poznani éjszakán, a Bunker ottani bemutatója után először halljak valamelyest hitelesen csengő beszámolót Grotowski rejtélyes "színház utáni" vándorútjáról attól az Isabela Cywyńskától, aki Mészöly Bunkerját kétszer is megrendezte lengyelül. Grotowski története, ez a hatvanas évek végén Lengyelországból Amerikába, onnan Indiába vezető történet, amelyet Cywyńska előadott nekünk, s amely során indián varázslók és indiai jógik - mint egymást számontartó "igazak" - kézről kézre adták a lengyel színház guruját, tele volt egzotikummal, a korabeli nyugati ifjúsági szubkultúrák és a keleten még fellelhető archaikus világ rekvizitumaival, de amely mégis lépésről lépésre mindinkább belső utazás lett a korszak lenyűgöző extremitásai közepette, úgy hangzott, akár egy kortársi Sutting ezredes vagy Családáradás. Vagy már ne a Bolond utazást említsem, amelynek első változata egyébként ugyanebből az évből való. De ez mind utólagos belevetítés. Ha szigorúan csak a történteket idézem fel, Miklós elbűvölt tekintetéről kellene beszélnem, éles figyelméről, a koncentráció és a szenvedély összetéveszthetetlen mészölyi szimbiózisáról - félig franciául folyt a diskurzus, félig lengyelül, amit én voltam hivatva fordítani -, arról, hogy utána napokig emlegette: "meg kellene írni". Az idő tájt ugyanis Grotowski maga volt a Titok - feltűnt, eltűnt, előtűnt, de úgy megváltozott, hogy nem akarták beengedni az országba a lengyel határon -, Cywyńska is, ösztöndíjjal hoszszabb időt az Egyesült Államokban töltve, afféle mészölyi értelemben vett "nyomozóként" eredt az egykori évfolyamtárs Grotowski nyomába: 1977 szeptemberében az a poznani éjszaka - hajnalig hármasban egy szállodai szobában - igazi, többsíkú látens Mészöly-regénynek tűnt. Nem írta meg, de én máig a művei közt tartom számon; tudniillik abban a mély kelet-európai süketségben, ami akkor hármunkat némán körülölelt, az ő könyörtelen "pourquoi?"-i hívták elő ezt a varázslatos világmesét. Ráadásul jól éreztem, hogy pontosan tudja: mindaz, ami e szenzációs utazásban enigmatikus és rejtélyes, csak díszlet, noha minden díszleten rajta a titok rejtjele, az meg, ami a lényeg lenne, végül megközelíthetetlen. Úgyhogy nincs más hátra, ezekből a sejtelmes rejtjelekből kell kiolvasni azt, amire utalnak. Ami túl van kulissza voltukon. És addig, míg lehet. "Aztán - a titok útrakel, hogy dolgavégeztével ismét öncélú legyen" - írta néhány évvel később.
Ez a mostani az a pillanat, amikor meg kellene fogalmaznom (legalább saját használatra), hogy mit jelentett ő nekem e négy évtized során. És képtelen vagyok rá.
Gimnáziumi irodalomtanáraim, felfedezve bennem az írópalántát, okos tanácsokkal láttak el, könyveket adtak a kezembe, nekik köszönhetem, hogy én akkor Illyést, Németh Lászlót, Déryt olvastam, az ötvenes évek végi Élet és Irodalomban tudniillik nem ők voltak a "neves" szerzők. Naphosszat az irodalom társadalmi hivatásáról tűnődtem. Valahogy nem fűlött hozzá a fogam, de írót akartam faragni magamból. Ijesztően hibrid írások kerültek ki a kezem alól, amelyek valamit csak-csak elárultak a magam mélyáramairól, de kínosan meg akartak felelni az elsajátított normáknak.
Beküldtem egy zsenge novellácskát a Vigiliának. Ott sem publikáltak, de az irodalmi szerkesztő, Doromby Károly - "Karcsi bácsi" nekünk, sokunknak, akik a hatvanas évek elején hetente ott ücsörögtünk a pincében - felajánlotta, hogy szerda este "nézzek oda" a Vigilia-asztalhoz. Ő ugyanis arra készült, ki tudja mióta, hogy "majd egyszer" jelentős irodalmi orgánummá teszi a Vigiliát, ehhez toborozta maga köré az embereket. A lapnak akkoriban inkább mítosza volt, mint profilja, hisz Rónay Györgyöt, aki az ötvenes években mégiscsak valamiféle otthont biztosított ott a "polgárinak" bélyegzett íróknak, addigra már eltávolították a szerkesztőségből. Az "asztal" azonban élt. A szellemi underground azokban az években, legalábbis nekem, zöldfülűnek így tűnt, nem annyira a teljesítmény, inkább a személyes kapcsolatok révén kommunikált; ami természetesen nem jelenti, hogy ne lettek volna jelentős "tiltott", sőt "tűrt" teljesítmények, de a nyilvánosságtól elszigetelt vagy karanténba zárt művek nem adhattak igazi impulzusokat a társadalomnak. Egyszerre bekerültem hát egy számomra ismeretlen irodalmi és szellemi körbe, amelynek létéről addig nem is tudtam, s amelyet magamban azonnal "igazinak" tituláltam. Nemcsak Mészölyt ismertem meg ott, Mándyt, Pilinszkyt, Kondor Bélát, Erdély Miklóst és sokakat.
Nekem minden Mészöly-mű keserves próbatétel volt. Le akartam fordítani magamnak a lefordíthatatlant. Az írásai azonban, mondanom se kell, keményen ellenálltak. Újra meg újra nekiveselkednem, míg rá nem jöttem, hogy nem lefordítani kell, hanem meghódítani, magamnak. Most is ebben a csapdában vergődöm. Holmi anekdoták által igyekszem megragadni őt, aki egész létével és életművével szembenállt azzal a kedélyes anekdotizmussal, amit a magyar irodalomban össze szoktunk téveszteni az irodalom közéleti küldetésével. Amíg én rájöttem, hogy író impulzust a társadalomnak csak azáltal tud adni, ha alászáll önmagába! Ráadásul hogy az igazi határvonal nem is az anekdota, a mese és a "történet nélküli próza" közt húzódik, hanem pontosság és pongyolaság közt; ha ugyanis bármit magamból fel akarok hozni - megírni! -, az precizitás nélkül nem megy. Ezt mind tőle tudom. Vagy általa. Nem volt egyszerű megtudnom. Ha valami teljesen idegen volt tőle, az a didaxis. A gyerek írót is, aki én annak idején voltam, partnerként kezelte. A "ne kövess", hanem a "legyek a táplálékod" parancsa mindig világos volt részéről, de amilyen világos ez most a számomra, anynyira nehezen tudtam valamikor elválasztani egymástól a kettőt. Ha pedig nem értettem, amit értenem kellett volna, elrejtőztem valami számomra jól (kellőképp "szerényen" hangzó) szlogen mögé.
Például, hogy én nem is vagyok író. Miközben volt egy-két mű a hátam mögött, igaz, némelyik kiadatlanul. Ez már a nyolcvanas évek, Kisoroszi, összejövetel, talán születésnap, jó páran vagyunk. Én meg hangosan bizonygatom a "nem vagyok"-ot. Rám szólt, csendesen. Hogy ez legalább olyan modoros, mintha az ellenkezőjét bizonygatnám. Majd elsüllyedtem. Holott akkor is csak régi intelmére figyelmeztetett: légy pontos. Katartikus pillanat volt. Eltartott egy darabig, amíg feldolgoztam. Hogy akkor ott ő engedélyt adott... Mit ő! Én, még ha általa is, de én adtam engedélyt magamnak, hogy szakítsak a jó-rossz elvárásokkal. Hogy önmagamra redukáljam magamat. Ahogy ő tette.
Napok óta ömlött az eső a Badacsony északi bazaltorgonáira is, itt fölöttem, mikor a rádióból meghallottam halála hírét.
Aztán felszállt a pára, és a bazalt fényleni kezdett.
Húsz éve írtam először erről a bazaltfennsíkról. Bibó és Mészöly gondolatait futtattam abban a szövegben. Az akkori ÉS éppen vállalta a közlését. Voltak ilyen hetek is. Később mondta a szerkesztő, hogy ama magaslati íróasztaltól egykedvűen telefonáltak: csak legalább ne szerepelt volna mind a két név, így együtt.
Akkoriban jelent meg a Bibó-emlékkönyv szamizdat kiadásban. Márványi Judittól, Mészöly köteteinek kiadói szerkesztőjétől kaptam meg korábban egy nehezen olvasható gépirat-másolatot. Akkor is, tizenegy évvel később is, mikor Keresztury Tibor felkérésére írtam a kötetről az Alföldben, úgy gondoltam, hogy Szűcs Jenőé mellett Mészöly írása a legidőtállóbb.
Talán mert megérezte Bibó gondolatmenetében, fogalombázisában, kifejtési módszerében a terápiás-logikát. Az ő újabb ajánlatait is ez jellemezte. Tudta, hogy van a század hamis magyar történelme mögött egy másik, a valóságos, de a tisztánlátás, a konokság mellett türelemre van szükség ennek az elfogadtatásához. Zsákutcás - mondta Bibó, a magyar társadalomfejlődésről. Determinált bizonytalanság - mondta Mészöly ugyanerről. Más a tudós, és más az író megközelítése, nyelve. Másnak kell lennie. De hasonlóan gondolkoztak.
Az ötvenes években Mészöly nem szólalhatott meg. A hatalom részéről azonban megszólíthatatlan maradt. Jött ötvenhat, a Charta 77, a Hálózat. Töretlen jelenlét, munka, vállalás a manipulálatlan "második" nyilvánosságban. De közben a manipulált "elsőben" is jelen kellett lennie. A műveivel, a szavaival. A makulátlan műveivel és szavaival. Főképpen tőle vártuk, hogy leírja, kimondja sokak gondolatait.
A nyolcvanhatos íróközgyűlésen, amikor az indulatok már úgy felcsaptak, hogy készülődött a császári parancs a betiltásra, a kölcsönös odamondogatások lázában, szinte felfoghatatlan nyugalommal arról beszélt, hogy még korán jött a közgyűlés. A nyolcvannyolcas Debreceni Irodalmi Napokon a győzelmi hangulatban arról, hogy vigyázat, "a krokodil még a kertben van". Nem sokkal később a Jurta Színház felfűzött arénájában az elnökségbe hívták. Szótlanul ült a dobogón az asztalnál. Nem látszott az arcán öröm, nem látszott a vonásain árnyék. Hallgatott. Figyelt.
Mindig tudta, hol tart ez a huszadik századi történet. Két alapszava volt rá: szökés, üldözés. Szökött a hamisság elől, üldözőbe vette a pontos szavakat. Így csinálta meg a század második felének egyik legnagyobb életművét.
Nem voltak árulásai, megalkuvásai. Nem ismerte a túlfeszült lényeglátók, a hamis realisták között a túlfeszültséget, a hamisságot. Realista lényeglátó volt, egyike azoknak, akiknek a megszámlálásához egyik kezünk is sok.
Azt is tudta, hogy nincs hova fordulnia annak az újnak, másnak a gondolkozói pontosítására, epikai megszólaltatására, amit el akart beszélni. Megérezte, hogy nincs a huszadik századi magyar történelemben olyan tradíció, amelyre jövőt lehet építeni; azt is, hogy a magyar regény sokszoros fáziskésésben van az európai regény mögött. "Sztrádánkon nincs pihenő kitérő, mivel nincs legitim meghatározható pont, amihez képest kitérnénk. Nem csupán történelemre vagyunk ítélve, de arra is, hogy indulásunk és megérkezésünk között ne tehessünk egyértelmű különbséget." Nem tudom, hogy a század második felében ki látta még ilyen világosan a hagyomány ürességét - a legitim meghatározható pont hiányát - és az első meg az utolsó világok folyamatos-örökös egymásra kopírozódását - vagyis az "indulás és megérkezés" közötti különbségtevés lehetetlenségét?
Amikor a Nyugat-próza élesztése, visszanyerése lett a magyar regény önmagára találásának egyik nagy esélye, volt bátorsága, hogy ne ezt a hagyományt folytassa, hanem szinte egymagában vágjon neki ama fáziskésés behozásának. Az ötvenes évek végétől minden regényével, elbeszélésével az európai irodalom formai-nyelvi találmányait igyekezett meghonosítani. Mást tűzött ki maga elé, mint az elődök klasszikus modernitását, mást, mint az utódok posztmodern irányváltását. Egyedülálló volt a vállalkozása, és magányos maradt.
De mindenki elismerte őt. Mindenki tisztelte. Ellenfelei is. Elhallgattatói is. Nem volt fogása rajta a bűnnek, a hatalomnak, az alantas kritikának, a régi és legújabb politikai alvilágnak. Nem csak a mindenkori hatalommal szemben volt meg nem alkuvó. Ennél kíméletlenebb volt, mert önmagával szemben is.
A vezérszerepre választhatóak közé tartozott. Soha nem tartott rá igényt. "Csak" író maradt. Olyan írója a huszadik századnak, aki mindent átélt, mindent tudott a századról, utolsóként azok közül, akik már férfiként figyelhették a második világháborút megelőző éveket is. Együtt látta a korszakokat. Ennek az együttnek az elbeszélhetőségét kereste, ehhez talált tartást, filozófiát, formát, nyelvet. Minden, amit leírt, arról szólt, hogy a század második felére-végére mi lett az emberből, hogy azon, amivé lett, lehet szánakozni, megrendülni, de jobb tárgyilagosan nézni, és nem rettenni vissza a látványtól. Rövidke jegyzetei, oldalnyi fragmentumai a legnagyobb festők kiállítótermeket megtölteni képes vázlatait idézik, a kelepcékről, a szégyenről, az Én veszendőségéről, a szembenézés méltóságáról. Tartok tőle, hogy az utókor nem rendelkezik sem olyan kitartással, sem olyan kvalitással, hogy megérezze ezeknek a csiszolt miniformáknak a mélyén a (norwidi) gyémántragyogást.
Senkit ne tévesszen meg, hogy az évek múlásával majd többféle Mészöly-kép marad a huszonegyedik századra. Amit itthagyott, minden magára valamit adó író közös öröksége: mondd el, milyen volt a kor, amelyben éltél. Köszönjük. A figyelmeztetésedet is: "Későre jár, barátaim, már bontják az asztalt."
Nyolcvanadik születésnapján Esterházy Péter fölénk magasodó ezüstfenyőnek mondta őt. Ez szép. Igaz. Én most is olyannak látom, mint húsz éve, amikor felnéztem a bazaltoszlopokra.
(Több, mint négy évvel ezelőtt, 1997. március 15-én, egy késő estébe hajló szombat délután beszélgettem utoljára Mészöly Miklóssal úgy, ahogyan azelőtt olyan sokszor: kettesben, meghitten. Kisoroszi csendjében egyre többet tárt fel magából: a gyerekkoráról mesélt, a gimnáziumi éveiről, a szekszárdi magyartanáráról, aki Párizsban Gide köréhez tartozott, majd anyja öngyilkossági kísérletéről, a haláláról, azután saját férfias vágyairól, végül pedig a fájdalmakról, amiket másoknak okozott. Sokszor találkoztunk még; nekem mégis ez a négy évvel ezelőtti délután jelentette az első búcsút. Akkor búcsúztam el először egy olyan emberi formátumtól, amelynek egyik utolsó képviselője volt. Egy olyan világban, ahol a gyökértelenség számít természetesnek, ahol a tartás letűnt fogalom, ahol jószerivel mindenki a semmiből igyekszik magát kínkeservesen megteremteni és élete egész energiáját arra fordítja, hogy valamiképpen leplezze saját bizonytalanságát és vergődését - ebben a világban Mészöly Miklós a megvesztegethetetlenséget jelentette, a hűséget egy olyan mintához, amelyet egy végleg múltba veszett világtól örökölt. Képtelen volt rontani - eleganciája egy olyan hibátlan, csorba nélküli személyiség megnyilvánulása volt, amelyiknek nem volt szüksége külső támaszra, megerősítésre. A világ nem tudta betörni, sem összeroppantani, mert saját magából merített erőt, egy olyan rejtélyes tartalékból, amely azonban nemcsak a sajátja volt. Ezért is ragaszkodtak hozzá olyan sokan; áradt belőle az energia, amely másokat is elevenné tett.
Hatalmas űr marad utánad, Miklós! Egy kultúra foszlott Veled semmivé. Az irodalom is kevés, hogy ezt betöltse.)
A történelem előszeretettel ismétli önmagát. Így őrzi meg a folytonosság látszatát, s ez biztosítja azt is, hogy akik elszenvedik, éppúgy megbízhatónak érzékeljék a hagyományt, mint azok, akik alakítják. Az egyéni életeknek ez ad biztos kereteket; s annál egészségesebb, azaz megbízhatóbb, minél kevésbé veszi észre az ember. Az egyén mintegy rábízza magát a hagyományra; s ez észrevétlenül segíti őt abban, hogy viszonylag zökkenőmentes közegben élhesse életét.
Van egy régió Európában, ahol ez másként működik. Ez Közép-Európa, ez a Lengyelországtól az Adriáig húzódó, nehezen behatárolható földrajzi sáv, amelynek a neve éppúgy utal a köztességre, a közvetítésre, mint a középpontra, a centrumra. A tartósság és a folyamatosság éppolyan jellemző itt, mint az átmenetiség és megszakítottság. Ady Endre a század elején Komp-országnak nevezte Magyarországot. Egész Közép-Európát is így nevezhetnénk. Kompnak, amely Kelet és Nyugat között jár ide-oda.
Jó és hasznos jármű a komp. De nem szokás berendezkedni rajta. A kompon amúgy is mindig fél az ember, hogy elsüllyed. Állandóan jár a komp; de örökké veszélyeknek van kitéve. Így működik Közép-Európában a történelem is: hagyománya a folytonos veszélyeztetettségé, az elsüllyedéseké és újra feltámadásoké, az örökös megszakítottságoké és újrakezdéseké. Közép-Európában olymódon ismétli magát a történelem, hogy minden egyes generációnak olyan érzése támad: vele kezdődik a történelem, s vele is ér véget. A keletiek ezt éppoly nehezen értik meg, mint a nyugatiak. S ezért nehéz szót érteni a közép-európaiakkal. Tolmácsokra van szükségük. A legjobb tolmácsoknak eddig az írók bizonyultak.
Ennek a régiónak és világnak egyik legjelentősebb kortárs írója Mészöly Miklós, Hrabal és a korai Kundera, Gombrowicz, Mroz·ek vagy Ivo Andrič magyar társa. Igazi közép-európai író. Nemcsak azért, mert műveinek állandó témája és visszatérő színhelye Pannónia, ez a római gyökerekkel rendelkező szelíd nyugat-magyarországi táj, hanem mert epikájának szerkezete, látásmódja, narratív megoldásai mind-mind Közép-Európa levegőjét árasztják. Több mint fél évszázados pályafutása során Mészöly nemcsak Közép-Európát térképezte fel egy archeológus alaposságával, hanem az epika jellegzetesen közép-európai változatát is megteremtette.
Legtöbb könyve nem nevezhető hagyományos értelemben vett regénynek, de elbeszélések gyűjteményének sem. Inkább, mint például Szárnyas lovak című kötete, epikus kaleidoszkópnak mondható. Miként a kaleidoszkóp forgatásával mindig új képek születnek, Mészöly prózáját is az jellemzi, hogy sokféle formáció lehetősége lappang benne. Nem lineárisan haladnak előre a művei, hanem aszszociációk mentén; újra és újra találkozni ugyanazokkal a motívumokkal és megoldásokkal, de mindig más, egyre különösebb fénytörésben. Egyik regényének hősét, akinek figyelme az égvilágon mindenre kiterjed, egy másik szereplő úgy jellemzi, hogy "szimultanista tébolyban" szenved. Ez a mindenre kiterjedő, sokszor már kegyetlen és könyörtelen figyelem és pontosság Mészöly egész munkásságáról elmondható. A végeredmény egyfajta közép-európai mágikus realizmus. Ez éppúgy kiterjed a térség történelmére, mint földrajzára, helytörténetére, növény- és ásványtörténetére, etnográfiájára, vízrajzára, az itt élők archaikus szokásaira. Egy olyan világ bontakozik ki a könyveiből, amely mesés, de közben véresen kegyetlen is, időtlenséget sugall, ugyanakkor mégis a mindenkori "most" izzik benne. Ebben a világban semmire nem üthető rá a végérvényesség bélyege. Mészöly nem kínál illúziót: könyvei mind azt sugallják, hogy a megnyugtató lekerekítés ebben a térségben akár a történelemhamisítás vádjával is illethető.
Mészöly, akinek több könyve előbb jelent meg franciául, mint magyarul, akinek színdarabjait előbb mutatták be külföldön, mint Magyarországon, évtizedeken át a szocialista kultúrpolitika épp hogy megtűrt írója volt. Sokáig belső emigrációban alkotott; mégis - vagy éppen ezért - kisugárzása roppant erős volt. Általa találta meg a maga autentikus hangját a magyar irodalom. Érthető, hogy mestere lett mindenkinek: Nádasnak vagy a pályakezdő Konrádnak éppúgy, mint Esterházynak, Krasznahorkainak vagy Bodor Ádámnak, s a nem-szépírók, az esszéisták is elmondhatatlanul sokat köszönhetnek neki, beleértve e sorok íróját is. Közép-Európa írói részben Mészöly művészetének köszönhetik, hogy immár európai írókként tartják őket számon.
A II. világháborút Mészöly katonaként harcolta végig, s 1944 végén kalandos úton Észak-Németországból szökött vissza Magyarországra, útba ejtve a lerombolt Berlint is. Amikor íróként elkezdhette volna pályafutását, Magyarországon a kommunisták vették át a hatalmat, s ez egy évtizedre megpecsételte a sorsát: kizárólag az asztalfióknak írt, csupán gyermekmeséket publikálhatott néha. Az 1956-os forradalmat követően sok pályatársával ellentétben nem kötött kompromisszumot a rendszerrel, s bár elkezdhetett publikálni, egészen 1989-ig állandó ideológiai támadásoknak volt kitéve. 1957-től néhány hónapon át ő is részesült abból a segélyből, amelyet Albert Camus ajánlott fel a magyar írók egy kis körének. 1965-tól kezdve rendszeresen megjelentek a művei külföldön, elsősorban Párizsban, a Seuil kiadónál, illetve a hetvenes években Münchenben, a Hanser Verlagnál. Ellenzéki tevékenysége miatt gyakran zaklatták, életét megnehezítették. 1973-74-ben a DAAD Berliner Künstlerprogramm vendégeként Berlinben élt. 1989-ben egy darabig sokan szellemi vezérnek tekintették, s egy ideig úgy tűnt, eljátszhatná azt a szerepet, amelyet író kollégái, Havel, Göncz vagy Konrád vállaltak. Mészöly azonban hamar visszalépett az aktív politizálástól. S tőle is sokan elfordultak: a műveiből áradó egzisztenciális szabadság és nyitottság nehezen rekeszthető be a politika sorompói közé. Különösen nem Közép-Európában, ahol a politika mindig is erőszakkal tudta csak megteremteni a konszenzus látszatát, és állandóan föl akarta számolni azt a különös burjánzást, az életnek azt a sajátos labirintusszerű szövevényességét, amely az itteni világot jellemzi. És ami Mészöly prózáját is kitünteti.
Legfontosabb, idegen nyelveken is olvasható regényeiben az olvasó soha nem szembesülhet valamiféle "megnyugtató dimenzióval". Az események, a történetek, az elmesélt életek soha nem illeszkednek bele hézagmentesen valamilyen nagyobb egységbe. S éppen ez a hézagosság, a szálaknak ez az el nem kötöttsége mindennél jobban érzékelteti azt, hogy Közép-Európában nemcsak a történelem működik másként, mint Nyugaton vagy Keleten, hanem az emberi személyiségnek is más a szerkezete - már az ösztönök szintjén is. Az atléta halála (1965) című könyvében egy halott sportoló személyiségének a rekonstruálása a cél. S miközben az elbeszélő betéved a személyiség labirintusába, egyre világosabban látja, hogy innen nincs kijárat. Nincs egy végső igazság, egy identitás, ami pedig az egész nyugati kultúra egyik sarkköve. Helyette a személyiség száz irányba szalad szét. Ez persze az egész huszadik századi epikának is az egyik alaphelyzete. Mészölynél annyiban módosul, hogy nála a személyiség megfoghatatlansága nem a modernizmus következményeként jelenik meg, hanem egy sajátos, sok évszázados közép-európai különút eredményeként. Mészölyt egyéb sem foglalkoztatja, mint hogy bemutassa, létezik olyasmi, hogy közép-európai lélek, amelynek mélyeiben kibogozhatatlan gubanccá fonódik egybe mindaz, amit a nappali tudat elszántan igyekszik különtartani: erkölcs és esztétika, áhítat és istenkáromlás, részvét és káröröm, közönségesség és érzékenység, politikum és ösztönlét. És mindezek mögött a leküzdhetetlen vágy a totális létmagyarázatra és az éppilyen totális tanácstalanság a lét érthetetlenségét, idegenségét, befogadhatatlanságát illetően.
Az 1968-ban megjelent Saulusban a bibliai történetet meséli el ebből a perspektívából. Saulus napokon át részt vesz két törvényszegő üldözésében, s közben feltartóztathatatlanul a semmi foglya lesz. Egyaránt értelmét veszti szemében a törvény, a hatalom vagy a szerelem - s így jön el az a pillanat, amikor, túl erkölcsön, történelmen, igazságon, összefüggéseken és rendszereken, lélekben lecsupaszodva készen áll a megváltásra. E regényben nem a bibliai történet a lényeg, nem paraboláról van szó, hanem egy pillanatnak a megragadásáról. A könyv különlegessége az, hogy Mészöly egy alapvetően nem epikus helyzetet ragad meg, anélkül, hogy hűtlen lenne az epikához. Mint egy Camus-ről szóló tanulmányában írja: "Egy pillanatra sem szabad... hátat fordítanunk a tűző napnak, a megváltás egyetlen lehetséges dimenziójának - amiben az epikum és a történelem, gondolatok és filozófiák végre megkaphatnák a maguk autentikusságát. Addig azonban pokol a jelenidő, és vereség minden előlegzett remény."
Mészöly egzisztenciálisan értelmezi a személyiséget és a lélek pillanatszerűségét, de közben ezt csodálatos módon a közép-európai történelembe is bele tudja ágyazni. Az 1976-ban keletkezett Filmben egy öreg házaspár néhány száz méternyi utcai sétáját követi nyomon. A nouveau roman technikáját idéző könyörtelen és részvéttelen pontossággal mutatja be az öregedő és halálra ítélt testek elesettségét, ugyanakkor szinte barokkosan bonyolult asszociációk segítségével közel két évszázad magyar történelmét is élményszerűvé varázsolja. Úgy részvétteljes ez a könyv, hogy közben végig megőrzi a szenvtelenségét is. Egyfajta közép-európai haláltánc az eredmény. Ugyanez mondható el utolsó, Családáradás című regényéről (1995), amely egyik legutolsó darabja annak a nagy eposznak, amelyen Mészöly évtizedeken át dolgozott, és amelyben Pannónia mitológiája körvonalazódott. A könyv a század húszas éveibe viszi vissza az olvasót, dél-nyugat Magyarország egy kisvárosába, mely vidék - szelíd szőlődombjainak köszönhetően - már a rómaiaknak is egyik kedves helye volt. A regény igazi "főszereplője" az idő múlásának a könyörtelensége: emiatt hatnak a "valódi" szereplők időnként kísérteteknek. Saját életüket élik ugyan, de közben egyebet sem tesznek, mint az ősök életét ismételik. A magyar-pannon családot, amely e házban él, Mészöly igazi szeretettel és nosztalgiával mutatja be, mint egy olyan létforma utolsó képviselőjét, amely Magyarországon hamarosan örökre semmivé foszlik. Ugyanakkor, a rá jellemző kíméletlen objektivitással, a szerző nem titkolja, hogy e kultúrát felelősnek is tartja önnön kihalásáért. A könyvben több utalás történik a két világháborúra: az elsőre, amelyet a szereplők még túléltek, és a másodikra, amely megpecsételi sorsukat - halállal, vagy örök száműzetéssel e tájról.
Mészöly Miklós, ha leült íróasztalához, sokáig egy cédulát tűzött az íróasztallámpája ernyőjére. "Cselekmény" - ez állt rajta. Hogy ne feledkezzen meg róla. S hogy segítsen az olvasónak, hogy átjusson a reflexiók sűrűjén, az érzékiség labirintusán, amely prózáját jellemzi. De közben egyebet sem tett, mint tartózkodott a tények és gondolatok hierarchiájától. "Életszerű bizonytalanság" jellemzi a prózáját. "A fizikus leül egy székre, s tudja, hogy arra a szilárd semmire ült le, ami ott ásítozik az atomok között", olvasható Az atléta halála című könyvében. Ezt a "szilárd semmit" kutatta Mészöly, több mint fél évszázadon keresztül. Ez Közép-Európa sajátos kötőszövete, amit Európa más régióiból nézve oly nehéz megérteni. Mészöly, egy fiatalabb, immár Európa szerte ismert magyar írónemzedék szellemi atyjaként ezt a kötőszövetet segít feltérképezni és megérteni, s ezzel Közép-Európát is betagolni Európába.
* Az írás eredetileg a Neue Zürcher Zeitung szerkesztőségének felkérésére készült, és a lap 2000. november 11/12-i számában jelent meg.