XLV. ÉVFOLYAM, 30. SZÁM, 2001. július 27.

Mészöly Miklós 1921-2001

Mészöly Miklós halálára

Talán nem kéne most elismételni mindazt, mondogatom magamnak, amit a befogadástörténet, a kritika, ha megkésve is, de sokféleképpen elmondott erről a nagy, igazán nagy íróról. Akinek a korszakában, szöveg- és látványvilágában, tartásának és szegény szabadságának erejében élhettem, nevelődhettem. Hiszen Mészöly Miklós késői sikerei idején sem változott be- és megérkező, úgynevezett irodalmi íróvá vagy a hiú és provinciális tekintélyesség ismerős hordozójává, akit nagy szavakat hajkurászva illene méltatni. Ha valaki meghal, nem a foglalkozásáért, nem a hivatásáért és nem is pusztán a teljesítményéért siratjuk, hanem azért, mert Ő ment el. Aki kedves vagy éppen nehéz volt nekünk, szerettük, tiszteltük, közel is volt, távol is, hasonlíthatatlanként járkált az életünkben, mint egy folyamatosan történő jelenés, miközben materiális, valóságos és nagy erejű maradt.
      De ki ez az Ő? Rousseau szerint enervált civilizáltságunk egyik tünete, hogy nem azt kérdezzük valakiről a társaságban, "ki ez?", hanem azt, hogy "milyen ember?" Jean-Jacques alighanem pontosan tudta, hogy az első kérdésre összemérhetetlenül nehezebb felelni, mint a másodikra. Hiszen ki is az, aki a maga rejtélyességében, szikár csendjeiben és göcsörtösségében egyszersmind elementáris, megragadó, elsodró és férfiasan ragyogó, vagyis áradóan és visszafogottan valamilyen? Talán nem tévedek abban, hogy bárki, aki Mészölyt személyesen ismerte vagy legalább komolyan elolvasta műveit, a "ki ez?" csábító nyomába eredt. Ő maga kényszerített mindnyájunkat erre, azért, mert fertelmes korában, a XX. század örvényes idejében, az utolsók között még, pontosan tudott valamit a nem-énről, az objektivitásról, a rajtam kívüliség étoszáról, a privátuniverzum végül is üres esetlegességéről és sivárságáról, Nárcisz semmire sem kötelező, mégis kényszeres terméketlenségéről a munkával és a megmutatandóval szemközt. Arról tehát, hogy mindenekelőtt a dolgok, a tények, a tárgyak, a történések után érdemes eredni, azokat szóba hozni, szóvá tenni méltó és szükséges. Magunkon kívül lenni, ez éppenséggel az egzaltáció ellenpólusa. Mészöly, íróként és jelenésként, nem önmagára figyelt, nem önmagáról beszélt mint lelki "világról", mint kitüntetett empátiát igénylő lényről. A másban, az egészen másban, a nem-énben, az idegen utáni, hol pontos, aszketikus, hol meg szövevényes, kalandos hajszában volt "önmaga". A "ki volt ő" ebben a szférában már nem érdekes kérdés, és ezt nagyok, régi nagyok, ezért és elsősorban ezért nagyok tudták, minden idegszálukkal és az ujjuk begyében egyszerre. A tapasztalás mindent megelőző sajátos misztikusai ők, és Mészöly Miklós a más, a kívüli látásának, érzékelésének, leírásának, megformálásának e kivételes bajnokai közé tartozik. Tudta, hogy a személyesség hasonlíthatatlan, épp ezért aligha kimondandó nyomai és jelei, ha tetszik: titkai éppenséggel az önmagától eltekintő, a nem-szubjektív felé forduló, megérteni kész figyelem módozataiban vannak.
      Ehhez a már-már archaikus/modern (etikai) tudáshoz, a tárgyiasságra irányított libidóhoz társult alkatának látványosabb, nyilvánvalóbban varázsos oldala. Hogy rejtőzködő, egyszersmind elementáris értelemben természeti lény volt. A vadember szuverenitásával, öntörvényű másságával élt és dolgozott, mint egy (éppen általa az idegenség nagy metaforájaként emlegetett) indián. A Mészöly-féle indiánnak semmi köze nincs a gyerekkori indiánosdihoz, sem az ifjúsági irodalom a maga módján remek indiánjához, hanem inkább a magáról tudomást venni nem óhajtó idegenség, az ekkora író esetében különös nonverbalitás és rejtőzködő alaptónus, az egészen másképp és másutt tájékozódás indiánsága ez. A természeti más-világba való beleoldódás, az eltűnés pszichénél mélyebb vágya (talán nem függetlenül a meghatározó Bartók-élménytől), a dürückös egyszerűséghez és misztika közeli animálishoz való vonzódás - mindezek hozzátartoznak a mészölyi indián-transzfigurációhoz. Meg a hallgatás és a helyenként nagyon is darabos megszólalás antiesztétizmusa. "Indiánnak lenni" olykor a transzparens szépséggel szemben vágyott-választott és amannál elérhetetlenebbnek tűnő igazit és igazságközelit jelenti. Ami egyúttal nem könnyen viselhető és elviselhető - marginális, periférikus - sors, és ez is bőven megadatott neki (a politikai-kulturális-személyes diszkriminációkat beleértve, de hagyjuk most). Ez a sokszor gyötrelmes, nélkülözéstől sem mentes sors nem elválasztható Mészölytől, a vakítóan nyári, természeti látománytól. Mint akit pontosságot kutató, körülményes mondataiban, hosszú bekezdéseiben is a szeme, a teste hajszol és irányít. Az érzékekben megbízni, azokra hagyatkozni Mészöly mesterfokán - a mámor nélküli szabadság archaikus bátorsága. Az örökfiatal vitalitás halálmegvetése. Alkatának ez a sugárzása, józanul dionüszoszi hatása, nemeken inneni-túli vonzása, Erósz személytelenül bölcs mértékadása, magától értődő jelenlétével, céltalan szépségével önkéntelenül kihívó volt és radikális. Hogy ilyen még van és lehetséges, akár Sutting ezredes alakjában, akár az atlétáéban, akár a Film, akár a Saulus oly különböző aszkézisében, akár a hétköznapok entrée-iban. Minden hamis ünnepélyességtől megóvott, egyszerű gazdagsága szorosan összefügg írói és alkati fragmentalizmusával, amit viselt, de alighanem szenvedett is tőle, az önfélreértés természetességével. A végleges vázlatok, a fakó foszlányok, a halhatatlan füstfelhő a kis vasútállomás fölött, a novellisztikus sűrítés és hallgatásközeli tömörség, a szövegszurdikok mind hozzátartoznak Mészöly titokzatosan világos és nehezen kimondható, pazar, mégis arányos indiánságához. Ahogy Sutting mondja: "Töredékesnek lenni annyi, mint nem hazudni." Vagy az Érintésekben: "Él a Hawjanka lejtőjén egy virág, nyílik, elszárad, soha senki nem látja, pontosabban egyebet se látunk, csak azt, jobb pillanatainkban. Álom, közvetlenül ébredés előtt: egy hatalmas fa repedésében, szinte hangyaként... Bolyongás a világfában. Nyugodt, békés vagyok, és mulandó. De megfoghatatlan ez a mulandóság."
      A "ki ez az ember?" megfoghatatlan, mégis fennálló rejtélye, az alkat körvonalai, a Mészöly-térkép tehát, mindezzel együtt és ellenére, az "egészbe" belerejtett, belehallgatott történelem és egyszeri-időbeli nélkül nem szólítható meg. Csakhogy az Ő földabroszának a históriája, igazságtörténése - feledhetetlen bizonyossággal - a lovak (XX. századi) ideje, ami azonban "sajnos, nincs megírva sehogy... és amúgy sem befejezhető... Hogyan volt, mi volt. Mi volt, hogyan volt." Gondolom, vele is az történt, történik: az indiánság közös idegenségében, mint a néhány oldalba sűrített, szinte páratlan Ló-regény szereplőivel, végül:
      "...ha pedig már nem tudott előremenni a hajó, lemacskáztak, a lovakat dereglyére rakták, és átvitték a túlsó partra. És ott kezdődött minden elölről.
      Ó, a lovak!
      És nincs is tovább."

Balassa Péter

Majd

egy órája ülök a papír előtt, elkezdek mondatokat, aztán kihúzom őket, és lényegében két dologról gondolkodom, vagy inkább álmodozom, két dologról mint tárgyról: a magyar nyelvről és Mészöly Miklós arcáról, testéről.
      Nyilván a pannon kötődései és egyáltalán az általa hangsúlyosan használt "pannon" szó miatt, sokszor gondoltam rá úgy, mint valami rómaira. Egy római férfi. Filozófus és hadvezér. Egy Marcus Aurelius. Férfi és arcél. Erkölcs, méltóság, becsület, pogány életöröm, vagy nem tisztán öröm, de tiszta igen. Test és magány. S e magány nagyszerűsége. - Lenyűgözött a szépsége. Sokszor néztem messziről. Nézegettem. Nem tudom, hány centi volt, de nagyon-nagyon magas, daliásan magas. Mindig kimagaslott.
      Nagy szünetekkel írom ezt, nehezemre esik. Ez a nehéz most olyan, mint egy Mészöly-parafrázis: legszívesebben nem írnék mondatokat, úgy szeretnék írni. Mintha ő csak jobb híján használta volna a szavakat. Alig van próza, amely ilyen közel állna a csöndhöz, a hallgatáshoz, mint az övé.
      Nemcsak a nyelvet változtatta meg, hanem a prózaíró viszonyát a nyelvhez. Fölmondta az évszázados kedélyességet, amely elfogadta a trehányság ezer kedves (esetenként nagyszabású) formáját, ebben egyedülállóan következetes volt, egyedül állt. Kurtág György jut eszembe. Mészöly az egyetlen, aki poétikai radikalitásban a zenészekhez mérhető. Mert mintha a zene sokkal következetesebb lenne, hard, tudna lenni, jobban látszik az anyag kezelése, illetve annak a korlátai (az anyagnak is, a kezelésnek is) és az ebből levont szükségszerűségek.
      Mészöly nagy életműve mutatja: ő minden következtetést levont. És úgy cselekedett, viselkedett, ahogy mondta: fejjel a falnak, s az ütött résen tovább. (Nem elfelejteni.) Mészöly után más lett az irodalmi nyelv. (Ottlik után, például, nem lett más, ő a Kosztolányi hozta nyelvet teljesítette ki vagy be.) Ezért neki az is tanítványa, aki nem az (önéletrajzi megjegyzés); megkerülhetetlen.
      De nemcsak megváltoztatta, hanem az említett társtalan poétikai küzdelemben fel is tárta a nyelvet. Persze a feltárás maga a változtatás. Csak megmutatni lehet: ez is a magyar nyelv. Ez a pontosság, dísztelen pompa. Ez a feszültség és polifónia. Ez a mozgékonyság: ahogy a nyelv (és az emlékezet!) elfeledett rétegei megelevenednek. Vagy olykor épp a szavak. Ő, a szószkeptikus, úgy tudott szavakat mutatni, akár egy Rabelais, akár egy ínyenc, pedig nem volt az. Nyelvművelése a Kosztolányiéhoz s a Bartókéhoz mérhető.
      Értelemszerűen sokat tudott a tradícióról, mert sokat tudott arról, ami van. Arról, hogy mi ez az ország. Sokat az emberekről, nőkről, férfiakról, saját magáról. Mindig nagyon erősen utalt erre a közösre és erre a személyesre. S minthogy a hagyomány főként nem valamiféle halmaz, valami meglévő, amelyből szemezgethet az ember, hanem sokkal inkább e meglévőhöz való kapcsolódási mód, ezért Mészöly műve azt is állítja, hogy a hagyomány gazdag.
      Korlátok és gazdagság.
      Avval akartam kezdeni, fennhéjázva, hogy szinte nincs is fájdalom bennem, és hogy így van ez nagy írók halálakor, megszoktam már, hogy a fájdalom, a gyász jótékonyan elszemélytelenedik s válik a világról való kissé melankolikus ún. tudássá. De addig-addig üldögélek itt, amíg lassan belekámpicsorodtam ebbe az új ürességbe. Pedig fölkészülhettünk volna már rá: évek óta szoktatott minket a hiányához. Ez volt az ő rettenetes udvariassága.
      Ha élne, kis megvetéssel nézné a búcsúztató írásokat, de nem él, meghalt.

Esterházy Péter

Hosszú álom

Három nappal ezelőtt, 2001. július 22-én ért véget a huszadik század. Alighanem a legborzalmasabb volt az eddigiek közül, és éppen ezért a legcsodálatosabb is. Mert hihetetlenül mélyre züllesztette, és hihetetlenül magasra emelte azokat, akik benne éltek. Három napja azzal a felismeréssel viaskodom, hogy nem lehet csak úgy átsétálni egyik évszázadból a másikba. Számunkra, akik az előzőből jövünk, a világ otthonossága jóvátehetetlenül annak a néhány embernek a létezésén alapult, akik az általános aljassággal szemben a mértéktelen becsületesség példájával szolgáltak. Így azzal, hogy egyáltalán voltak, naponta újra és újra bizonyították számunkra, hogy lehetséges emberi élet a Földön.
      Édeskevés közöm maradt egy Mészöly Miklós nélküli világhoz. Vele ellentétben, én már a nagy háború után születtem, és mindig idegenkedtem attól a kedvenc gondolatától, hogy igazi jellem háború nélkül nem lehetséges. Egyszer-kétszer heves vitába is keveredtünk emiatt. Lám, a gyász első tapasztalata őt igazolja. Hiszen ha az igazság megszállott keresése végső fokon reménytelen és ráadásul enyhén zsarnoki igyekezet, akkor miért nem mindegy nekem, kinek van inkább igaza? Például az, hogy ez az új század a szellem emberét csak akkor becsüli valamire, ha pojácát csinál magából, zavarna-e anélkül a belém vésődött tapasztalat nélkül, hogy az igazság kisajátítása, a meg nem vizsgált előfeltevések elfogadása, "a meg nem gondolt gondolat" elkerülhetetlenül mások szenvedéséhez, mások szenvedésének eltűréséhez és ezáltal előidézéséhez vezet? Elárvultan ténfergek egy olyan világban, ahol ez mostantól alkalmasint valóban fordítva lesz. Ahol nem csupán "megnyugtató ajánlatunk", de "nyugtalanító igényünk" sem lehet az abszolútumra.
      Ahhoz a nagy európai generációhoz tartozott, szeretett Camus-jével együtt, akik a nagy háború poklában tanulták meg, hogy a becsület vagy szellemi teljesítmény, tehát az abszolútum iránti igénnyel minden eddigi igazság újragondolandó, következésképpen semmiféle alku nem lehetséges - vagy a legjobb esetben is be kell érnünk az aljassággal egy jelentésű hétköznapi derekassággal, a huszadik század raison d'etre-jével.
      A legcsekélyebb hajlandósága, következésképpen képessége sem volt a megalkuvásra. Interjúi tanúsítják, hogy soha nem hallgatta el, éppen ellenkezőleg, mindenkor önveszélyes részletességgel kifejtette a véleményét mindazokról a dolgokról, amelyekről a közmegegyezés szerint hallgatni kellett. A legtöbb, amire hajlandó volt, hogy nem konkrétan, hanem általánosságban tette. Tant pis, természetesen. Hiszen a végeredmény így az egész hivatalos berendezkedés, az egész hivatalos ideológia, az egész mindennapi hazugsághalmaz ontológiai-antropológiai-metafizikai tarthatatlanságának bizonyítása lett.
      Persze, hogy 1956 előtt csak meséket közölhetett. És utána is még másfél évtizedig tartott, mire többé-kevésbé normális módon lehetett jelen az irodalmi nyilvánosságban. Többé-kevésbé - mert például Szederkényi Ervinnek, a Jelenkor főszerkesztőjének az utolsó mentegetőző kimagyarázkodást egy Mészöly-esszé közlése miatt kellett benyújtania 1984-ben, az akkor Bíró Zoltán vezette minisztériumi főosztályhoz. Ő maga írta valahol A tágasság iskolájában, hogy egy igazi írón nem lehet segíteni azzal, hogy kimagyarázzuk, amit mond. Nem magára értette, mégis önironikus belátás működik ebben a megjegyzésében. Elutasította és szókimondásával rendre meghiúsította azok minden jóindulatú igyekezetét, akik kegyes hazugsággal igyekeztek őt elfogadhatóvá tenni a hatalom számára. Tanúk erre, akik rendre megpróbálták: Tüskés Tibor, Szederkényi Ervin, Béládi Miklós. Nem teszem hozzá udvariasan, hogy bocsánat, ha kifelejtettem valakit. Mert aligha tudnék még egy nevet előcsikarni emlékezetemből. Hozzá hasonlóan félnyilvánosságba szorított pályatársai és borzalmas, zavaros antológiákban előszobáztatott tanítványai természetesen nem voltak abban a helyzetben, hogy hazudozzanak, maszatoljanak elismertetése érdekében; és persze nem biztos, hogy megtették volna, ha tehetik: hiszen vagy vele együtt, vagy nála járták ki a huszadik század iskoláját.
      Népszerűsége, ismertsége Az atléta halála és a Saulus után állt a tetőpontján. A nyolcvanas évek nagy alkotói periódusát - a Megbocsátástól a Wimbledoni jácintig - már az olvasóközönség csökkenő érdeklődése és az elismerő kritikai fogadtatás egyre formálisabbá válása kísérte. Én legalábbis nem emlékszem olyan írásra, amelyik akár csak megközelítette volna e művek nyugtalanító, szinte fizikai szorongást keltő talányosságát. Többnyire megelégedtek azzal, hogy a sorjázó novellákat, kisregényeket beillesszék egy konceptuális-narratológiai keretbe, vagyis a korábbi Mészöly-művekből levont következtetéseket igazolják velük. Ennek talán az volt az oka, hogy Mészöly stílusfordulata után a magyar próza, nem kis részben önállósuló, róla elrugaszkodó nagyszerű tanítványai révén, a retorikai differenciálódás irányában fejlődött tovább. Mármost azt szoktuk mondani, hogy a stílus az ember, de hogy a retorika az ember, azt már aligha. A kor érzékenysége másfelé - már e felé a huszonegyedik század felé - kanyarodott, Mészöly meg, ahogy szokott, nyílegyenesen ment tovább. (Elég pontosan érzékelhette a kialakult helyzetet, mert ekkor következtek a Végleges változatok a hagyatékból.)
      Ha kérlelhetetlen őszinteségéhez hű akarok lenni, művei kiadójaként azt kell mondanom, hogy Mészöly Miklós már életében elfeledett nagyjaink sorsára jutott. Persze nincs ezen csodálkozni való. Voltaképpen az a szép másfél évized volt a csoda, amikor úgy tűnt, hogy egy egész ország hajlandó elhinni neki: a becsület szellemi feladat. Aki pályáját azzal a felismeréssel kezdte, hogy "minden útravaló férges lett, még az is, ami nem érdemelte meg", szükségképpen tájékozódott olyan irányokban, amerre kevesen követhették. A "nagy gallok"-at választani hagyományul, Montaigne-től Camus-ig és tovább, egy olyan országban, ahol a trouvaille-t trüvájnak mondják (és értik), abban a meggyőződésben írni, hogy "Lavoisier-t ki lehetett végezni, a modern kémiát nem", amikor a kasszára kacsintó rejtelmek és szenvedelmek szabják a mértéket - mindez, ha őszinték akarunk lenni, aligha vezethet máshoz, mint hoszszú lappangáshoz. Kudarchoz nem - mert kudarchoz a "trüváj" vezet, elkerülhetetlenül. És amikor már ordítani fogunk az ürességtől. Akkor. Majd. Újra elővesszük Az atléta halálát, a Saulust, a Filmet, a Megbocsátást és a többit. És, immár védekezésre képtelenül, szembesülni fogunk talányosságukkal. Mert "miután az ész minden lehetséges ajánlatát figyelembe vettük", megint csak, újra és újra, "az értelemmel átvilágított céltalanságban kell bíznunk".

Csordás Gábor

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz