XLV. ÉVFOLYAM, 30. SZÁM, 2001. július 27.

FARKAS A. MÁRTON:

Ezoterikusok Haynau Baráti Köre

Tradicionalizmus: ez a szélsőjobboldali újgnosztikus irányzat előszeretettel nevezi magát "filozófiának". Azonban a tradicionalizmus úgy "filozófia", miként a szcientológia "tudomány" vagy "tudományos módszer". Maga az elnevezés egy örökké jelen lévő és a különféle kultúrákban más-más formát öltő, ám mindig ugyanazt a tartalmat hordozó "örök szellemi-metafizikai hagyományra" utal. Rendszere, miként a többi ezoterikus irányzaté, erősen szinkretisztikus képződmény, amelyben egyaránt helyet kapnak az archaikus kultúrák különféle átértelmezett vallási elképzelései, különféle "beavatási misztériumok", a Grál és a hozzá kötődő lovagi eszmény, az alkímia, a jóga, a kabbala, a szexualitás misztikus-spirituális értelmezései, a mágia és persze nem utolsósorban az asztrológia. Legjelentősebb képviselői, illetve szerzői: Julius Evola, René Guénon, Fritjhof Schuon, Titus Burckhardt. Egyes tradicionalisták Mircea Eliadét is magukénak vallják, vélhetően nem csupán miszticizmusa, hanem fiatalkori politikai nézetei miatt is.
      Az irányzat hazai megjelenése főként Hamvas Béla nevéhez köthető, akit életének egy időszakában mélyen megérintett a tradicionalizmus, főként annak a jelenkor szellemiségével szembeni lázadása. Persze Hamvas a maga humánuma, kevésbé doktrinér gondolkodása, a szélsőjobbtól való idegenkedése s nem utolsósorban humora miatt nem igazán sorolható az igazi, keményvonalas tradicionalisták közé. Inkább a magát részben Hamvas-tanítványnak valló László András az, aki e tanokat elterjesztette Magyarországon (persze "missziójában" Hamvas kultusza jócskán besegített), s mindmáig ő számít a magyarországi tradicionalisták vezetőjének, illetve első számú képviselőjének. Neki köszönhető például, hogy ez az irányzat tette a legnagyobb hatást a rendszerváltás előtti magyarországi buddhizmusra, mivel a szocializmus idején évekig tanított a Hetényi Ernő vezette Magyarországi Buddhista Misszió oktatási intézményében.1 László András és köre később, a rendszerváltás után, alapított egy "tradicionalista egyetemet" is, a Hyperion Szellemtudományi Centrumot - egyikét a rendszerváltás után gombamód megszaporodó ezoterikus iskoláknak - ahol 32 éves oktatási programot terveztek. (Gyaníthatóan a jezsuiták több évtizedes képzése adhatta az ötletet.) A Hyperionban archaikus nyelveket, asztrológiát, kabbalát, mágiát és hasonló tárgyakat oktattak, mígnem pár év után kudarcot vallott a kezdeményezés. Az iskolaalapítást követően László Andrásék tradicionalista egyházat is bejegyeztettek, "Pantolokatolikus Egyház" néven.
      A tradicionalisták mind eszmerendszerüket, mind pedig személyes kapcsolataikat tekintve, a hazai ezoterikus világ szerves részét képezik. (Annak ellenére, hogy magukat elhatárolják a többi irányzattól, sőt azok iránt mélységes ellenérzéssel viseltetnek.) Például László András nem csupán a buddhisták, hanem az asztrológusok körében is jól ismert személy, részt vett asztrológiai konferenciákon és megjelentek ilyen jellegű írásai.2 Ezoterikusaink közül sokan ismerik Evola vagy Guénon (de főként Hamvas) műveit, s azok eszméit általában beépítik saját rendszerükbe. Egy igen jellemző példája ennek az "együttélésnek" a kilencvenes években működő, azóta megszűnt "Őshagyomány Iskolája", amely saját könyvkiadással és folyóirattal rendelkezett, s amelyen egyaránt tanítottak a Tan Kapuja Buddhista Főiskola tanárai, az ősmagyar sámánhit prófétái és némely tradicionalista, köztük természetesen László András.
      Magyarországon ez a partikuláris irányzat - legalábbis az arányokat tekintve - meglepően nagy súllyal képviselteti magát. Több kiadójuk van: az Arcturus, a Camelot, a nyíregyházi Kötet, a debreceni Kvintesszencia, a Stella Maris, korábban az említett Hagyomány Iskolája kiadója. Sorozatokat, periodikákat, folyóiratokat indítanak. Ilyenek az Arkhé, az Axis Mundi, a Pannon Front vagy a Tradíció. Kiadványaik száma és minősége meglehetősen jó anyagi hátteret sejtet, s ezek szinte minden nagyobb könyvesbolt és közkönyvtár polcain ott virítanak. Emellett más kiadók (például a Nemzetek Európája, a debreceni Lux Mundi, vagy az ugyancsak debreceni Stalker) is adtak/adnak ki tradicionalista könyveket, illetve más folyóiratok (például a Demokrata) is jelentetnek meg tradicionalista írásokat, cikkeket. Mindehhez jönnek a különféle kurzusok, előadások az ország több városában. Nyugodtan kijelenthetjük: a tradicionalisták létszámukhoz képest kifejezetten felülreprezentáltak a magyar kulturális életben.
      Ugyanakkor egészen meglepő, hogy szinte mindenki elmegy mellettük, mintha nem is léteznének. A különféle új vallási mozgalmakkal, az ezoterizmus és okkultizmus megjelenési formáival foglalkozó írások, könyvek, publicisztikák kivétel nélkül kifelejtik a tradicionalistákat. Szinte egyetlen szakember vagy újságíró sem hallott a Pantolokatolikus Egyházról vagy a Hyperion Szellemtudományi Centrumról. (Talán az egyetlen kivétel Tamás Gáspár Miklós, aki pár éve amolyan "közéleti újságolvasóként" botlott bele a Pannon Frontba és a Tradícióba, és borzadt el azok tartalmától. Ám mivel ő sem igen ismeri ezt a szubkultúrát, így a kérdést szimpla politikai szélsőségként kezelte.3) Persze amiért a tradicionalizmus igazán érdekes, az nem csupán vallásszociológiai kérdés. E "szellemi szekta" egy meglehetősen markáns politikai irányzatot (is) képvisel, amely immár a hazai szélsőjobb világának szerves része. Ennek megértése végett azonban valamelyest ki kell térni világképük ismertetésére.
      A tradicionalizmus egyik alaptanítása, hogy létezett/létezik egyfajta ősi, eredendő léthelyzet, az Aranykor, amelynek fő jellemzője a lényünk magvát alkotó, személyen túli szubjektum, az Alany uralma a tapasztalati világ felett. A tradicionalista látásmód (vagy ahogyan ők mondják: "létszemlélet") lényege erre az "énen túli énre" alapuló mágikus-szakrális szolipszizmus. Ennek révén ugyanis az isteni ősszubjektum képes felébredni az énben, miáltal is az én "Abszolút Individummá" válik. E felébredés egy több stádiumon át tartó folyamat, melynek során a törekvő elérheti az üdvöt, ám ennek elérése nem a legmagasabb fokozat, mivel azt még különféle egyéb "felébredések" követhetik. E "létszemlélet" határozza meg a változásokhoz való viszonyukat is. Amit mi fejlődésnek hívunk, szerintük nem más, mint az Aranykorból történő kizuhanás, egyfajta szellemi bukás folyamata, mivel e folyamat révén egyre inkább a tárgyi világ kezd uralkodni a tapasztaló Alany felett. A tradicionalisták tagadják a fejlődés tényét, s radikálisan elutasítanak mindenfajta fejlődéselméletet. Fejlődés helyett "lesüllyedés", "tudati elhomályosulás" zajlik. Mi sem jellemzőbb példája ennek a "fordított evolúciós szemléletnek", mint hogy a tradicionalista antropológia szerint az ember nem tekinthető állatnak, sem a szó konkrét, sem metaforikus értelmében, viszont az állatok alsóbb tudati világokba süllyedt emberek.4
      Erre épül társadalom- és történelemszemléletük is. Az aranykori Alanyt, illetőleg az Abszolút Individumot az archaikus kultúrákban a szakrális istenkirály képviseli, a szubjektumot maga alá gyűrő, azt "elhomályosító" tárgyi világot pedig a nép, illetve az alacsonyabb kasztok. A királyság és a papság intézményeinek folyamatos háttérbe szorulása, deszakralizálódása, illetve eltűnése, a demokrácia megjelenése, az emberi jogok, az egyenlőség eszméje, a tömegmozgalmak megjelenése stb. az Aranykorból kizuhant állapotnak, a lesüllyedésnek, a szellemi hanyatlásnak társadalmi-politikai megnyilvánulásai. Ezért elutasítják a demokráciát, a modernizációt, a köztársasági államformát, sőt az alkotmányos királyságot is, mint antitradicionális formációkat. Minél tekintélyelvűbb, hierarchikusabb és szakrálisabb egy uralmi forma, annál közelebb áll a tradícióhoz. Mitikus történelemszemléletükben a francia forradalmat természetesen a világtörténelem egyik leggyalázatosabb eseményeként, a Harmadik Birodalmat az ősi rend feltámasztására tett kísérletként, az SS-t a XX. század egyik heroikus és magasrendű szellemi vállalkozásaként értékelik. Hitlert és Szálasit szakrális és karizmatikus államférfinak, 1945-öt pedig a Sátán földi uralma kezdetének tekintik.
      Ahogyan társadalmi síkon az istenkirály képviseli az Alanyt, úgy az emberi fajok között az árják, pontosabban azok még tiszta, érintetlen ősei, a "hiperboreusok". Ezek a felsőbbrendű, más fiziognómiával rendelkező lények egykor a Sarkcsillagról érkeztek a Földre, s az alacsonyabbrendű fajokkal, "a lemuriai szubsztrátum alig-emberi lényei"-vel történt sajnálatos keveredés folytán süllyedtek le mai (fehér) emberré. Jelenleg a nordikus típus a legtisztább képviselője ennek az ősi "hiperboreus" fajnak, de ez is csak maradványaiban.5 A hiperboreusok ellenpólusát alkotják a déli, sötét bőrű etnikumok, amelyek a Sötét Kort, az anyagot, a démoni erőket, a szubjektumot maga alá vető tárgyi világot reprezentálják. Az alsóbbrendű emberek alacsonyrendűségének éppen ez a lényege: nem képesek "felébredni", vagy más terminussal: a valóságot realizálni. Azaz lényegüknél fogva antispirituális lények.
      A tradicionalizmus alapvetően keresztényellenes irányzat, habár ennek megfogalmazásában azért általában (nem mindig!) óvatosan járnak el. A kereszténységet elsősorban mint a szeretet vallását és a szociális gondolkodás megnyilvánulását vetik el, ám elismerik a középkori harcos kereszténység "érdemeit". A sátánistákon kívül talán ez az egyetlen olyan jelenlegi ezoterikus irányzat, amely a történeti Jézust semmiféle formában nem favorizálja. A tradicionalisták nem tesznek olyan tiszteletköröket, mint azok a misztikus-újokkultista irányzatok, amelyek Jézust gurunak, pszichoterapeutának, szupermennek vagy éppen ufonautának tartják, és így valamiféle módon be tudják integrálni rendszerükbe. Arra sincs szükségük, hogy a Megváltót nem zsidó (árja, szittya-párthus, szumír-magyar stb.) származásának "bizonyítása" révén próbálják tisztára mosni, és így valami módon megtartani, ahogyan azt azok az újpogány irányzatok teszik, amelyek különféle megfontolásokból nem akarják vagy nem merik teljesen elvetni a kereszténységet. Ők ennél bátrabbak, mondhatni intaktabbak: Jézus zsidó isten és slussz. Gazdag István például ezt így összegzi: "Az ultrajobb "az eredethez való visszatérés" hosszú és csöndes menetelése során oly messzire jutott, hogy ma már a lehető legtisztább módon tud különbséget tenni az artfremd, azaz a közösségtől (vagyis az európai közösségtől) idegen és az arteigen, vagyis a közösséghez tartozó között. Nietzsche nyomán teljesen világos számára, hogy az indoeurópai szellemiségtől alapvetően idegen a kereszténység, mert hiszen a "keresztény Isten nem más, mint a kozmopolitává vált zsidó Isten: a premisszától megfosztott konklúzió.""6 Jellemző, hogy László András Hamvassal szemben is főként annak kereszténységét hozza fel bírálat gyanánt: "Azonban az is kétségtelen, hogy míg 1944/45-ig Hamvas Béla egyre közelebb került a tradicionalitáshoz, 1945-ben ez a folyamat megfordult, s Hamvas Béla távolodni kezdett a Hagyománytól és a Hagyományosság szellemétől (noha teljesen soha nem tudott ettől elszakadni). Hamvas Béla a kereszténység mellé állott, több tekintetben szembehelyezkedve a Hagyománnyal, majd később - kompromisszumszerűen - úgy fogalmazta meg e kérdéssel kapcsolatos ítéletét, hogy a kereszténységet a Hagyomány betetőzésének kell tekinteni."7
      A tradicionalisták számára egyetlen elfogadható Krisztus-értelmezés létezik, a krisztusi személy gnosztikus alapon történő szimbolikus (át)értelmezése: Krisztus valójában az Én, az Alany. Így amikor például Krisztus azt mondja, hogy "Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet", tradicionalista szempontból metaforaként értendő, vagyis az Út, az Igazság és az Élet - ami Krisztus, illetve a krisztusi egzisztencia - nem más, mint az Én, az Abszolút Individum, és semmiképpen sem a galileai zsidó.8
      A tradicionalisták sok tekintetben annak az eszmeiségnek az örökösei, amely a húszas-harmincas évek Európájában (főként Németországban) a nácizmus egyik közvetlen előzményeként, illetve fontos szellemi-ideológiai alkotóelemeként jelent meg. Elsősorban is azokra az okkult-ezoterikus irányzatokra kell gondolni, amelyek köré különféle szélsőjobboldali titkos társaságok szerveződtek annak idején. Ilyenek például a Thule Páholy vagy a Lanz Liebenfels vezette Új Templárius Rend. (A témáról sajnos eddig átfogó tudományos feldolgozás nem született. Olvashatunk róla a kommunista Ludvík Soucek, az ezoterikus Bergier és a steineriánus okkultista Trevor Ravenscroft könyveiben, de forrásértékű Hitler egykori munkatársának, Rauschningnak a memoárja is, amely Hitler bizalmasa voltam címmel magyarul is megjelent.) Persze a tradicionalisták maguk is előszeretettel foglalkoznak ezekkel a szellemi elődökkel, s a témáról maguk is megjelentettek könyvet.9
      A tradicionalisták mégis felemásan állnak a létező nácizmushoz. Ultrakonzervatív arisztokratizmusukból eredően ugyanis mélyen megvetik a népiesség és a szociális gondolkodás minden formáját, így a nemzetiszocializmus népiességét, illetve szocializmusát is. Az egyébként sok szempontból tisztelt Szálasi nézeteiben, illetve a nyilaskeresztes mozgalomban - de még a német nemzetiszocializmusban is - főként (vagy talán mondhatjuk: kizárólag) a népiességet és a szociális vonatkozásokat kifogásolják. A tradicionalisták ezért elutasítják a "szélsőjobboldali" jelzőt, és magukat inkább "ultrajobboldalinak" nevezik, ami annyit tesz, mint "tisztán jobboldali", mentes mindennemű baloldaliságtól.
      Így válik érthetővé a tradicionalisták antinacionalizmusa, avagy "transznacionalizmusa" is. A közös nemzethez tartozás eszméjében ugyanis az egyenlőség alantas, "antitradicionális" gondolata rejlik. Márpedig szerintük mindenfajta egyenlőségeszme mint a szellemi degeneráció egyik legfőbb megnyilvánulása, radikálisan elutasítandó. Ezért a nemzeti eszmét eredendően baloldalinak tartják, s mélységes averzióval viseltetnek a népi-nemzeti gondolat mindenfajta megnyilvánulása irányában. Egyébként írásaikból áttételesen ugyan, mégis egyértelműen kitetszik, hogy magával a magyarsággal sincsenek kibékülve. Ennek oka az lehet, hogy a "hiperboreus fajnak" a magyarok nem örökösei (legfeljebb töredék részben), mivel ezekhez csupán azok sorolhatók, "akiknek a nyelve őseredendően az indogermán vagy indoeurópai, vagy indokelta nyelvcsalád valamelyik nyelve volt".10 Márpedig a magyar nyelv nem az, mint ahogyan a turáni faj sem árja. (László András idézett művében egyébként kifejti, hogy a magyar nyelv alapvetően alkalmatlan mindennemű szellemi-filozófiai tartalom kifejezésére, s e hiányosságot csupán idegen nyelvi elemekkel lehet pótolni.)
      Ennek megfelelően elvetik, mi több: élesen elítélik azt a magyar szabadságharcos hagyományt, amely a magyar nemzeti eszme alapját képezi immáron másfél évszázada. László András erről így ír: "Az 1848-as európai forradalmak és 1848/49-es magyarországi forradalmi lázadásból felségáruló belháborúvá terebélyesedő események - tradicionális szempontból - egyetlen mozzanatukban sem fogadhatók el, és csak a legmesszebbmenő retrospektív elutasítással kezelendők." Hogy miért is? A válasz egyértelmű: "Egyetlen nép sem folytathat "szabadságharcot" a királya - ez esetben V. Ferdinánd és I. Ferenc József - ellen. Nem beszélve arról, hogy Magyarország, a magyar nemzet egyáltalán nem élt a Habsburg és Habsburg-Lothringen királyok uralkodása idején sohasem elnyomás alatt, vagy bármilyen tekintetben rabságnak minősülő körülmények között."11
      László András fejtegetése során 56-ra is kitér: "Sajnos, 1848/49-et nem csupán az 1918-as őszirózsás forradalommal rokonítják - ami nem lenne baj -, hanem mindkettőt az 1956. október 23-án kirobbant magyarországi antikommunista szabadságfelkeléssel és szabadságharccal is. Ez súlyos és bűnös hiba. Az 1956-os magyarországi szabadságfelkelés és szabadságharc - Magyarországnak, a magyar nemzetnek, a magyarságnak az egyetlen szabadságfelkelése és szabadságharca volt az egész történelme folyamán. A törökök elleni harc - háború volt a benyomuló, majd megszálló külső ellenség ellen - védekező és visszahódító háború. A Bocskai- , Bethlen-, a Thököly-, a Rákóczi-, és a Kossuth-féle "szabadságharcok" nem voltak egyebek, mint kiterjedt forradalmi lázadások és belháborúk."12 56 tehát kivétel, antikommunista jellege miatt. Azonban hogyan is néz ki ez a kivételezés? "Az, ami 56 őszén Magyarországon történt - egyáltalán nem volt "haladó" történés, nem volt "haladószellemű" emberek "haladószellemű" tette. Ezt - titokban - a liberális progresszionistáknak is tudniuk kell, s valószínűleg - titokban - tudják is, de törekvéseiknek nem lenne hasznára, ha ezt bevallanák, hiszen 1956. október 23-ának az emléke - megfelelően manipulálva - nagyszerűen megfelel bizonyos - a Kali-Yugát (ti. a Sötét Világkorszakot) generáló erőkkel kollaboráló szándékok ágenseinek most, a 20. század végén."13 Vagyis László András pontosan ugyanazt az érvet hozza 56 "tradicionalista szempontból" történő elfogadtatására, amit az egykori moszkovita kommunisták annak lejáratására, illetve a forradalom leverésének igazolására: az 1956-os felkelés ellenforradalom volt. A különbség - akárcsak a fejlődésre vonatkozó elképzeléseik esetében - itt is az ellenkező előjel, a visszájára fordítás: 56 éppen azért pozitív esemény, mert nem haladó szellemű, mert ellenforradalom.
      Egy másik tradicionalista, Baranyai Tibor Imre, még ennél is tovább megy, mivel ő már expressis verbis démonizálja is a magyar szabadságharcokat: "Az európai polgári forradalmak kedvező visszhangra találtak a magyarság nagy részénél, noha az 1848-as király elleni lázadásnak számos higgadt, de határozott ellenzője is volt (Dessewffy, Szécsen, Szőgyén, Széchenyi, Zichy), ezeket az eseményeket szabadságharcnak nevezni szélsőbaloldali dilettantizmus. (...) Mivel mind a Rákóczi-féle felkelés, mind az 1848-as polgári forradalom a tradicionális elveket képviselő, Magyarországon törvényesen uralkodó Habsburg-ház ellen irányult, s ehelyett az első legjobb esetben (sic!) a nemzeti királyság, a második pedig a köztársaság intézményeit volt képes felkínálni, mindkettő határozottan antitradicionálisnak, vagyis politikai síkon baloldalinak minősül, azaz a földi-emberi világban - tudva vagy tudattalanul - a metafizikai értelemben vett Sötétség uralmának fokozására irányulónak tekinthető. Korántsem valamiféle "igaz magyarság" húzódott meg a kurucság vagy a Kossuth-párti erők hátterében, hanem a lét okkult háborúja, a nacionalizmus, amely a nemzeti függetlenség illúziójába ringatva a felkelőket, a tradicionális állameszme egyik utolsó fellegvárának megrendítésére irányult."14
      A magyar nemzeti öntudat alappillérei közül egyébként legjobban a magyar reformációra jár rá a rúd, méghozzá két okból is: egyrészt a reformáció mint olyan önmagában deszakralizált, antitradicionalista képződmény, másrészt ezt még tetézi, hogy összefonódott a nemzeti eszmével. Így a kálvinizmus kritikájával együtt a "magyar néplélek" is megkapja a magáét: "Tény, hogy a szigorúan anti-tradicionális és antikrisztusi reformáció, s ezen belül a kálvinizmus szinte Magyarországon söpört végig a leggyorsabban, s hogy egyesek még a kálvinizmust tekintik az "igazi magyar vallásnak", az mindennek, csak pozitívumnak nem nevezhető. A tekintély elleni lázadás a népünkre jellemző titáni deviáció folyományaként hamar otthonra lelt a kálvinizmusban..."15
      Mindezek után nem csodálkozhatunk, hogy még a nemzeti királyság intézménye is degenerált képződmény: "A nemzeti királyság - mint erről már beszéltünk - gondolati hibrid és khiméra, az antitradicionális eltévelyedések egyik sztatuális síkon megnyilatkozó vetülete, amiért csak az ostobák lelkesedhetnek".16
      Mindezen nézetek azóta önálló kötetben is megjelentek, és éppúgy kaphatók a "nemzeti", mint a normál könyvesboltokban.17 Egy anekdota még az egészhez: évekkel ezelőtt László András egyik ismerőse mesélte, hogy Lászlóék összehoztak egy kis klubszerű baráti kört "Haynau Baráti Kör" néven. Amikor erről hallottam, azt hittem, valami abszurd-avantgárd poénról van szó, amolyan polgárpukkasztásról - lévén a tradicionalisták világa mégiscsak egy sajátos marginális-(fél)értelmiségi szubkultúra. Ám a fenti írásokat olvasván rájöttem, hogy tévedek.
      Egyébként érdemes megjegyezni, hogy a háború előtti tradicionalisták szélsőjobboldali elkötelezettsége még nem egyértelmű, habár egyes szerzők (pl. Evola) szimpatizáltak annak bizonyos eszméivel és törekvéseivel (főként a fasizmus hőskultuszával). Az eredeti tradicionalizmusnak a húszas években történt létrejöttében nagy szerepet játszott a XIX. századi konzervatív royalizmus, valamint a század eleji neokonzervativizmus.18 És persze az ezekkel társuló mindenféle irracionalista filozófiák, voluntarista eszmék, szociáldarwinista nézetek, a deformált-átértelmezett Nietzschétől az antiszemita porosz ideológusokon keresztül a spengleri ideákig. A közös fundamentumok: az ősök, a föld, a vér, a hierarchia tisztelete, a tömegek megvetése, az egyenlőség és a demokrácia gyűlölete, a szakrális, a metafizikai, a misztikus, az árja, a konzervatív, az uralkodó. Így állnak össze - egyébként a maga sajátos belső logikája szerint koherens és konzisztens rendszerré - Chateaubriand vicomte, de Maistre gróf, vagy a magyar aulikusok ókonzervatív nézetei Gobineau, Chamberlain vagy Rosenberg fajelméleteivel, így kerülnek egyugyanazon pantheonba Ferenc József és Adolf Hitler, Metternich herceg és Szálasi, vagy éppen a vasgárdista Corneliu Condreanu és az utolsó Bourbon, X. Károly. De így alkotják ugyanannak a gondolatvilágnak különböző építőelemeit az SS, a Habsburgok, az indiai kasztrendszer, a szolipszizmus, a lovagi kultúra vagy éppen Hasfelmetsző Jack "bizonyított" zsidó volta, és a mögötte álló szabadkőművesség leleplezése.
      A tradicionalisták szociokulturális gyökerei nagyjából ugyanazok, mint a hippikorszak előtti okkultistáké. Eredetük az exkluzív szellemi dolgokra vágyó középosztály köreiben keresendő, kiegészítve e kört néhány deviáns nagypolgári figurával és már generációkkal korábban elszegényedett arisztokratával. A tradicionalista szellemi univerzum ugyanannak a kávéházas "polgáriszalon-világnak" tipikus terméke, amelyben együtt kavargott a spiritizmus a forradalmi eszmékkel és politikai utópiákkal. Ugyanaz a közeg, amelyből az ezoterikusok mellett bizonyos radikális baloldali irányzatok, csoportosulások is kiváltak. A titkos tudásra vágyó művelt közönség, a rajongó kékharisnyák, a bohém művészek, a magukat kereső extrém figurák közege, a valamiféle megújulást áhító, álmodozó értelmiség világa. Innen jöttek a tradicionalisták is, együtt a teozófusokkal és a vallásos anarchistákkal. Az a mára már eltűnt világ ez, ahol a szalonokban asztalt táncoltattak, Tarot-kártyát raktak ki, vegetarianizmusról, tibeti misztériumokról, világkatasztrófákról, öszszeesküvésekről, népboldogító új eszmékről vagy éppen a fajok harcáról értekeztek, miközben a háziasszony által felszolgált süteménnyel morzsázták le magukat.
      Nos, mindez önmagában meglehetősen érdektelen téma volna, hiszen a tradicionalisták köre látszólag nem több egy szubkultúránál a sok közül. Csakhogy ezek az emberek és eszméik valami oknál fogva egy sajátos megbecsültségnek örvendenek szerte a szélsőjobboldal különféle berkeiben. Sőt, ugyanez az érthetetlen elfogadás tapasztalható számos olyan jobboldali érzelmű keresztény részéről is, aki már találkozott ezzel az irányzattal. Magam beszélgettem olyan katolikus hittudományis hallgatókkal, akik László András előadásaira jártak, és azt rendkívüli szellemi felüdülésként élték meg. Egy filmrendezőnő pedig, aki az ezredforduló kapcsán nagy összegű pályázati pénzhez jutott, hogy "alternatív filmet" készítsen a Szent Koronáról, elmondta, hogy Pap Gábor mellett többen László Andrást ajánlották neki, mint a kérdés "rendkívül alapos szakértőjét". A tradicionalisták nézetei ráadásul az elmúlt öt-hat évben mintha kezdenének egyre jobban helyet kapni a radikális, illetve szélsőjobboldali sajtóban: Baranyai Tibor Imre például az egykori Hunniában, fent idézett írása után, egy hétrészes sorozatot indíthatott a "tradicionalizmus létszemléletéről". (Egyébként ugyanebben a lapban korábban László András is közölt cikkeket.) Újabban a Demokratában is meg-megjelennek tradicionalista írások, s a Magyar Fórum már idézett, 2000. november 23-i számában már egy László Andrást sztároló interjút is olvashatunk. Az interjút készítő újságíró szerint László "koherens gondolkodású filozófus", illetve olyan ember, aki "tántorítatlanul ragaszkodik az igazsághoz".
      Vajon mi lehet az oka ennek a különös kiváltságnak? Hiszen nyilvánvaló, hogy azoknak a kijelentéseknek már a töredékéért is, amiket a tradicionalisták megengednek maguknak, iszonyatos felzúdulás, országos botrány lenne - ha azt nem egy "ultrajobboldali" írná vagy mondaná. A jelenség oka részint nyilván abban a szellemi deficitben is kereshető, amellyel a szélsőjobb állandóan küszködik. Mivel még mindig híján van az alkotó intelligenciának, örömmel fogad minden értelmiségigyanús, intellektuellként megnyilvánuló figurát. Ennek köszönhető, hogy a legkülönfélébb ízlésű, sokszor teljesen ellentétes világnézetű alakok sodródnak itt össze, valami egészen sajátos kulturális-politikai egyveleget alkotva - elsősorban persze a közös ellenségek, a közös gyűlöletek révén. Így kristályosodik ki ebben a káoszban egy közös lényegiség, egy sajátos, önmagáért való jobboldaliság. Vagyis teljesen mindegy, hogy ki mit mond vagy ír le, a lényeg, hogy magát "jobboldalinak" nyilvánítja, és fő ellenségének ugyanazt a politikai erőt jelöli meg. Így alakul ki az a sokszor viccesen abszurd helyzet, hogy ezekben az egyébként ideológiailag keményen elkötelezett lapokban az egyik oldalon még szinte vallásos érzülettel átitatott írást olvashatunk a magyar szabadságharcokról, pár oldallal odébb viszont már egy "kritikus elemzést" Kossuth vagy Rákóczi rebelliójának sötét természetéről. Az egyik cikkben még a kereszténységet, annak értékeit védik, a másikban a kereszténység árjáktól, vagy éppen az ősmagyar lélektől idegen mivoltát hangsúlyozzák.
      Ám a tradicionalizmusban rejlő lehetőségek is eléggé csábítóak. Bármily furán hangozzék is, a tradicionalizmus potenciálisan a legkorszerűbb szélsőjobboldali irányzat, lévén a világ jelenlegi alakulása éppen az ilyesfajta eszméknek dolgozik. A nemzetállamok s velük a nacionalizmus szerepének, súlyának csökkenése, vagy esetleges eltűnése még egyáltalán nem jelenti a szélsőjobboldaliság eltűnését. Sőt, a szélsőjobboldal erre a kihívásra korszerűbb válaszokat képes adni, mint a mérsékeltebb, konzervatív jobboldal. A globalizáció jól rárímel a tradicionalisták "transznacionalizmusára", és a kulturális változások tágabb közege is melegágya lehet egy ilyen eszmerendszer erősödésének. Gondolhatunk itt a sokat emlegetett világnézeti és értékválságra, az irracionalizmus újbóli felerősödésére, a kereszténység hanyatlására stb.
      De nem csupán erre. Az újjáéledt rablókapitalizmus kíméletlensége, a kiszolgáltatottság, az oligarchia nyílt politikai szerepvállalása (lásd a Berlusconi-jelenséget) a tekintélyelvűségnek, a hierarchia kultuszának kedvez. A különféle nem etnikai alapú lokális érdekek erősödése és az ezzel összekapcsolódó kliensrendszer pedig a feudális gondolkodásmód reneszánszát hozhatja el. Amikor a maffiának a legitim politikai szférával történő összeolvadása végbemegy, s a barbár törzsfőnökök így legitim hűbérurakká válnak, megindulhat a szellemi gyökérkeresés és felmerülhet a hatalom szakralizálásának igénye. Ezek a tendenciák elkerülhetetlenül áthatják a kultúrát és ideológiai elemekké szublimálódnak, ahogyan a gyarmatosító imperializmus is elősegítette az elitista neokonzervatív ideológiák és a modern fajelmélet létrejöttét és erősödését.
      Egyébként, ha az ember elolvassa egyes tradicionalista szerzők írásait, látni fogja, hogy a világ ilyetén alakulásával nagyjából ők maguk is tisztában vannak, mi több: készülnek erre a feladatra.19 A Demokrata 2001. július 5-i számában pedig Bognár László, a MIÉP alelnöke beszél arról, hogy a párt fiataljai körében egyre népszerűbb az ún. Új Jobboldal, amely a "természetes egyenlőtlenség, a szervesen hierarchikus társadalom mellett teszi le a voksot", s ennek az eszmerendszernek első hazai képviselője nem más, mint Hamvas Béla. Azt hiszem, óriásit tévednek azok, akik a szélsőjobb terjedésének legfőbb okát a nacionalizmusban vagy a politikai kereszténységben látják. Ami pedig a tradicionalizmus ezoterizmusát illeti, igaz ugyan, hogy az ezoterizálás, a miszticizmus, az okkult elemek a politikai ideológiák esetében szinte mindenkor a periférikusság kifejezői, ám rendszerint ez is csak addig tart, amíg az eszmét meg nem vásárolják azok, akiknek erre szükségük lehet, s így az ki nem lép a szubkultúra alkotta szűk, belterjes körből és valódi uralomra nem jut. Azután már a vevő igényeit kell kiszolgálni, és erre mindig van megfelelő szakember. Ezért nincs igaza Tamás Gáspár Miklósnak sem, amikor a tradicionalizmust egy laza kézmozdulattal mint "esélytelen szubkultúrát" intézi el.20 Ha mai formájában talán nem is, elemeit és alapértékeit tekintve még szép jövő várhat erre az eszmerendszerre.
      De legyen bárhogy is, e jelenség azért mindenképpen rávilágít arra, hogy a szélsőjobb sűrűn hangoztatott népiessége, keresztény értékei, szociális érzékenysége stb. nem más, mint politikai eszköz, propaganda, maszlag. Vagy ahogyan Hamvas mondaná: kenyőcs.
              

1 A témáról: Farkas A. Márton: Buddhizmus Magyarországon. 1998, Budapest. MTA PI, Etnoregionális Kutatóközpont, 14-21. o.
      2 Például a Radix - Magyar Asztrológusok Fóruma című periodikában.
      3 Lásd Tamás Gáspár Miklós: Gyakorlati republikanizmus. Magyar Narancs, 1996. ápr. 18. Erre Horváth Róbert írt választ "tradicionalista szempontból": Konzervatív Forradalom. Demokrata, 2001. jan. 4. 20-22. o.
      4 László András: Tradicionalitás és létszemlélet. 1995, Kötet Kiadó, 140-141. o.
      5 A témáról lásd többek között László, 1995, 151-171. o.
      6 Gazdag István: Jobbról jön a vihar..., Demokrata, máj. 31., 20. o.
      7 László 1995, 12. o.
      8 László András: A lét és a tudat a metafizikai tradíció megvilágításában. Őshagyomány 2., 6. o. Baranyai Tibor Imre: Mágikus szolipszizmus. Hunnia, 1997. márc. 25. száma, 20-21. o.
      9 Ernesto Mila: Nácizmus és ezoterizmus. 2000, Budapest, Stella Maris. Ennek magasztaló bemutatása Vass Krisztián tollából a Demokrata 2001. április 19. számában.
      10 László, 1995, 157. o.
      11 László, 1995, 180-181. o.
      12 László, 1995, 183. o.
      13 László, 1995, 184. o.
      14 Baranyai Tibor Imre: A magyarság szellemi küldetése. Hunnia, 1996. nov. 25. 11. o.
      15 Baranyai uo.
      16 László, 1995, 259. o.
      17 László András-Horváth Róbert: Kard, kereszt, korona. Debrecen, Lux Mundi, 2000.
      18 Erről, amolyan politikai hitvallásként lásd többek között Horváth Róbert cikkét: Konzervatív forradalom. Demokrata, 2001. jan. 4. 20-22. o.
      19 Lásd Horváth Róbert vagy Gazdag István idézett cikkeit.
      20 Magyar Hírlap, 2000. aug. 10. 7. o.

(A szerző kultúrantropológus)

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz