XLV. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM, 2001. július 6.

SZIJJ FERENC:

Benda Balázs-emlékbeszéd

(Fiktív megnyilatkozás)

Tisztelt fiktív hallgatóság! Benda Balázs, ahogy én ismertem, tele volt élénkséggel, jött-ment, nyüzsgött, mindig csírázott a fejében valami kérdés, ötlet, vad gondolat, és nem kellett sok szesz, hogy ezeket el is mondja, akinek lehet. Én minden valószínűség szerint egy kicsit riasztottam az úgynevezett zárkózottságommal, idősebb is voltam nála, s nekem mindig is több szesz kellett, hogy elmondjak valamit bárkinek. Természetesen irigyeltem őt, ahogy a jóval fiatalabb öccsét irigyli az ember, mert más bulikba jár (a másik meg, akit irigyelni lehet, az a báty, ha három fiú közül épp középsőnek születik az ember).
      Benda Balázs ma már legenda, elsősorban a meghurcoltatása és a későbbi öngyilkossága miatt, másodsorban, illetve nem is rangsorolnék, amiatt, aki volt, amilyen ember és művész (képzőművész, író, akcióhős) és elsősorban Szegeden legenda, bár én a távoli Szombathelyen is ismerek valakit, konkrétan az öcsémet, akinek szintén valami olyasmi, mert véletlenül ismerte.
      Talán nem is az én feladatom lenne, hogy emlékbeszédet mondjak róla, és nem is mondok, csak így, de - ha már adódott ez a szép alkalom - nem akarom elhárítani a vele kapcsolatos kérdéseimet és kínzó emlékeimet.

Benda Balázst az úgynevezett Elvetélt Stúdió egyik kiállításán ismertem meg, 1981-ben vagy 82-ben, mert ő is tagja volt ennek a nem tudom, hány főből álló művészcsoportnak, amelyből rajta kívül csak Pálinkás vé Robira emlékszem. Fiatal gyerekek voltak, még középiskolában, vagy abból épp kimaradva, és már művészcsoport, többé-kevésbé azoknak a fiatal szentendrei művészeknek a mintájára, akik Bizottság Együttesként is elég híresek voltak. Én ott Szegeden akkor egyetemre jártam, részt vettem egy stencilezett bölcsészkari újság szerkesztésében, és erre hivatkozva érdeklődtem a helyi alternatív művészeti élet iránt. Ez a kiállításuk a Széchenyi téren volt, a posta felőli oldalon, az egyik pados részen, és egy biztosítótű volt a belépőjegy, amelyet minden látogató megkapott. Nem tudom, volt-e rajtam és egy barátomon kívül látogató, de nekem nagyon tetszett maga a dolog, meg a kiállított művek is, csak azokra már nem emlékszem. Egy másik, későbbi kiállításukat viszont rögtön betiltottam, mert azt az említett barátommal közös albérletünkben, egy Bérkert utcai városi parasztházban rakták fel és nyitották meg, kétségtelenül a mi előzetes elvi engedélyünkkel, de a távollétünk alatt, és a főbérlő nehezményezte a ház előtti járdára felfestett hatalmas feliratokat. Pedig már a vécépapírra nyomtatott meghívókat is szétküldték, többek között a Dél-Magyarországnak is, ahol egy roppant gunyoros glosszában meg is emlékeztek a dologról, ami enyhén szólva sem ígért sok jót. Ez volt az én három t-m, de amúgy akkor csak egy kicsit haragudtam rájuk, és lélekben továbbra is velük voltam, amennyire a gondjaim megengedték.
      Ugyanis nekem szinte végig az egyetem alatt hosszú-hosszú és visszatekintve persze feleslegesnek, sőt szánalmasnak tűnő magánéleti, sőt mi több, felnőtté válási gondjaim voltak, amelyek ráadásul szinte ördögi láncolatban következtek egymás után. A felnőttségért folytattam elkeseredett küzdelmet, és a cél sajnos szentesítette az eszközt.
      Nem akarom azt mondani, hogy nagyon sokat ittam, de bizony néha még egyedül is bementem a "Lófara" talponálló részlegébe, hogy - mint akármely felnőtt, dolgozó, feleséggel, családdal rendelkező férfi - felhajtsak egy fél barackot vagy kettőt, és csak szomorkodjam, néha rátalálva a szintén ott szomorkodó Nacsády tanár úrra, akinek A hallgató Arany és az Őszikék című jellemző művének címére még ma is emlékszem. Egy másik hely a Béke bisztró volt. Ott találkoztam Benda Balázzsal az ominózus március 15-e előtti estén, 1983-ban, tehát nem a lebukás napján, hanem előtte, amikor még közbe lehetett volna lépni, és akkor ott megmutatta nekem a tizenkét pontját, a 48-as pontok részben aktualizált változatát. Arra nem emlékszem, hogy amikor elém tette, mit mondott azon túl, hogy itt vannak ezek, és mit szólok hozzá, vagy a pontokhoz, vagy ahhoz, hogy ő ezeket - s vajon mondta-e, hogy mi a szándéka velük? Nem tudom, mit válaszoltam, úgy rémlik, csak hümmögtem, bólogattam, elnéző voltam, és az biztos, hogy nem gondoltam bele, mivel járhat, amit csinál. Aztán eltűnt a képből, elment, és én ittam tovább, vagy én mentem el, és ő maradt ott.
      Aztán kiderült, hogy egy társával (akit sikerült kihagyni az ügyből) több helyen kiragasztgatták ezeket a tizenkétpontos papírokat, 15-én volt egy nagy razzia a Békében, aztán Benda Balázst elkapták, és "nagy nyilvánosság előtt elkövetett izgatás" vádjával fogva tartották és eljárást indítottak ellene. Kiderült, hogy széles körű nyomozás folyt, házkutatásokkal, kihallgatásokkal, itt-ott fellelt szamizdatokkal, melyekre hivatkozva aztán mellékszálként három fiút, köztük egy későbbi jó barátomat a főiskolán vontak rémisztő és megalázó eljárás alá, melynek a tétje a kicsapatás vagy a bentmaradás volt. Benda Balázst pedig elítélték hat hónap börtönre, két év próbaidővel, kizárták a megye vagy talán az egész ország középiskoláiból, és csak később, más városban, protekcióval, magántanulóként tudta letenni az érettségit. (Lásd Beszélő 7. [1983])
      Én minderről, úgy emlékszem, csak fél füllel hallottam, sőt, a három főiskolás kálváriájáról csak jóval később szereztem tudomást. Érdekes módon engem nem kerestek meg a nyomozók, ezek szerint, ha volt olyan kérdés, hogy kinek mutatta, én nem kerültem szóba. Benda Balázs azon az estén számomra hosszú időre eltűnt a képből. Ősszel részképzésre mentem, aztán gyakorlótanítás, majd pedig elkerültem Szegedről. Talán nehéz is lett volna látni őt, hiszen két évig "pártfogói felügyelet" alatt állt, nyilván nem mehetett akárhová, de én se igyekeztem megkeresni, pedig még egy ideig sűrűn jártam vissza a városba, hogy találkozzam egy lánnyal.
      Elmulasztottam valamit. Most ez nem pusztán az a fajta önvád, amely egy öngyilkosságnál mindenképpen felmerül, hanem józan utólagos számítás. Valamit mondanom kellett volna neki, már rögtön azon az estén, hogy álljon meg a menet, ebből baj lesz, menj haza, bújj el, vagy elbújtatlak én, tagadjunk le mindent. Vagy később annyi figyelem, hogy elmentem volna a tárgyalásra, amelyre különben be sem engedték a közönséget. Vagy később talán kérdezni tőle valamit. Például amikor a kilencvenes évek elejének egyik nyarán berobogott néhány haverjával a tatai JAK-táborba, ahol mi, fiatal írók, az előtéri szivacsszékeken kókadoztunk, és vártuk, hogy jöjjön egy olvasónő. Nagy felfordulás lett. Akkor láttam utoljára.
      Erre a mulasztásra, úgy érzem, kell valami magyarázat, nem maradhat így, bár utólag már könnyebb, miközben lehet, hogy nem is arra adok magyarázatot, amire kéne. Egyfelől, mint említettem, súlyos, semmiképp sem lebecsülendő magángondjaim voltak. Másfelől voltunk ott néhányan az egyetemen, barátok, akik azt gondoltuk (persze itt óvatosságra van szükség, tehát a következőket úgy kell érteni, hogy a barátaim is én vagyok, de más jellegű gondokban talán nem voltam annyira egyedül), hogy mi már mindenen túl vagyunk. Hogy mi már nagyon öregek vagyunk, úgyszólván veteránok, mi már tudjuk, kipróbáltuk, hogy nem érdemes lázadozni. Másokat, ugye, nem akarunk lebeszélni, de megvan a véleményünk.
      A mi kis lázadásunk (annak idején "mozgolódásnak" hívták, ami pontosabb, de nevetségesebb), mi tagadás, a KISZ-hez kapcsolódott. Ez a gigantikus sóhivatal és ékszíj nekünk már adva volt, kisdobos, úttörő, KISZ-tagság, jöttek ezek automatikusan, az egyetemen még az ösztöndíjakat is, úgy rémlik, a szakok vagy szakpárok szerint megalakult alapszervezetek osztották széjjel, hogy ily módon is nélkülözhetetlenné tegyék magukat az elemi létezésben. Az valahogy természetesnek tűnt, hogy ők azt gondolják, hogy ezt így kell csinálni, és nekünk is csak körülbelül az arányérzékünket sértette ez az eljárás meg a többi, hogy tehát mégse kellene ennek az elvileg pártszerű szervezetnek az élet összes területét befonnia, de minket addig megrázó sérelem még nem ért: 1968-hoz, a csehszlovákiai bevonuláshoz még fiatalok voltunk, Lengyelországban pedig egy kicsivel később került bevezetésre a szükségállapot. Nekünk már és még, ha megerőltettük magunkat, vagy éppenséggel ha nem erőltettük a tábor történetével való szembenézést, akkor lehettek illúzióink a körülöttünk levő rendszer reformálhatóságáról, és különben sem tűnt elképzelhetőnek, hogy a rendszeren kívül is lehet belőlünk első generációs értelmiségi - mert többségünkben azok akartunk lenni, és csak mellékesen szerettük volna felforgatni a dolgokat. És talán a felnőttek bizalmát sem akartuk végképp elveszíteni, akik nemcsak politikai funkciójukban álltak előttünk, hanem - javarészt - jó tanárokként is.
      A reformokért vívott küzdelemnek hamar vége lett. Az első kis eredmények után - úgynevezett "vertikális" avagy érdeklődési alapon való szerveződés + stencilezett kari újság - kiderült, hogy már egyetemi szinten is merev ellenállásba ütközik bármiféle reform vagy egyéni akciózás (saját jelölt az egyetemi KISZ-titkári posztra), és hogy a bölcsészkaron belül is megvannak a szókimondásnak és a képzeletnek a pontosan kijelölt határai ("ti is tudjátok, hogy ezt nem lehet"), amelyekhez ha túl közel merészkedünk, a rendőrség Ifjúságpolitikai Osztálya érdeklődni kezd a dékáni hivatalban tárolt kartotékjaink iránt. Akkor feladtuk az egészet, megsértődtünk, és csatlakoztunk a demokratikus ellenzékhez.
      Úgy igazából nem csatlakoztunk. Eljártunk a helyi repülőegyetemekre, olvasgattunk tiltott irodalmat, egyszer-kétszer vittünk kávét Erdélybe, de semmi komolyabb. Akkor már nem akartunk politikával foglalkozni. Időrabló tevékenység volt, és nem kecsegtetett sok sikerrel. Inkább a tudománynyal és az irodalommal próbálkoztunk (ki ezzel, ki azzal), illetve hogy legalább valami értelmiségi hivatásunk legyen, mert nekem például a nulladik generációs szüleim felé is el kellett számolnom, ami újabb lelki teher volt a maga konkrét megvalósulásában.
      További adalék lehet, nem is annyira a konkrét esethez, hanem a közérzethez, hogy akkoriban sokat foglalkoztunk Ottlikkal (vagyis hát én és még néhányan, akik közül szakértők is kikerültek), és sok minden leszűrődött belőle a hangulataink aljára, többek között talán valami olyasmi is, hogy hát nem kell ezzel az egésszel annyit törődni, lehet úgy is csinálni, hogy kívül is, belül is, vagy sündisznóállásban, vakáció, belső szabadság, mindnyájan külön mérkőzést játszunk a sorssal, de van egy-két dolog, inkább egy, legfeljebb kettő, ami igazán fontos. Lehetne mondani, hogy mi is a gyerekkorban - egy késeiben és mesterségesben - tettünk szert felnőttkori bölcsességre, csak az a baj, hogy ez a bölcsesség bizonyos helyzetekben nem működött, vagy nem arra volt szükség, hanem esetleg valami felelőtlen vagy nagyon is felelős öncélúságra, ami bizonyos helyzetekben az egyetlen épeszű magyarázat lehet a saját cselekvésemre, amikor nincs előzetes vigasz, nincs utólagos hivatkozási alap, egyszerűen rá kell hangolódnom olykor bármire, akár ha ezzel és ezzel jön valaki, a saját pontjaival vagy ami fontos neki egy kivételes pillanatban. Vagy talán nem is az irodalomból jött ez a szűk látókörű rezignáció, talán nem is Ottlik tehet mindenről. Ilyen voltam én, és ilyen volt a végnapok előtti idő az akkor már nem is annyira mozdulatlan felszín alatt.
      Egy szép, fiatal, tehetséges, bonyolult lelkű ember öngyilkos lett. Korábban egy hazug és romlott rendszer aljas és alattomos hatósága teljesen öncélúan és feleslegesen elbánt vele. Túlélője vagyok neki is, a hatóságnak is, néha legalább emlékeznem illene. Addig is köszönöm, hogy itt lehettem, és nem kellett mindenáron mondanom semmit!

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz