2001. május 11-én és 18-án a Soros Alapítvány támogatásában megjelenő Élet és Irodalom többoldalas támadást indított ellenem. A véleményemet nem kérdezte meg. A sorozat folytatását is beígérte "közéleti garázdálkodásomról", de közben vita is kialakult az eredeti cikkek nyomán.
Annak, hogy az ÉS-sorozat nem érte el a kívánt hatást, sőt, igen sokakban bumeránghatást keltett (és messze nemcsak a jobboldalon), egyik oka nemcsak a terjedelem, de a minden józan ész határán túlmenő, a borzalmak fantasztikumába hajló vádak és sejtetések. Fencsik: "Mi az igazság a kutyaharapási ügyben? Tényleg baleset történt? Vagy a szétmarcangolt kétéves kislány is az exfeleség elleni pszichológiai hadviselés egyik felvonása volt? Vagy lehet, hogy a kutyaügy pszichológiai hadviselésként indult, de végül túllőtt a célon?"
Mindehhez képest csupán bagatell, hogy Fencsik azt hazudja, engem az FBI köröz vagy hogy a Nadine kórházi számlája fedezetlen maradt. Hiszen Fencsik kezében voltak és vannak válóperes anyagaimból pontosan azok a dokumentumok, amelyek ennek ellenkezőjét bizonyítják. De Fencsikék tudatosan a Nagy Sándor-i adagiumra játszottak: ha egy aranyszobrot leszarnak, a fekália eltávolítása után is szaglik. Nem érdekelte őket, hogy tudatosan vezetik félre az olvasókat. Ugyanakkor tudták, minél többet hazudnak, annál kisebb a lehetőségem a tételes cáfolatra, hiszen egyetlen jelzővel, egyetlen szó kihagyásával annyit és oly módon lehet hazudni, amit csupán több mondattal lehet helyre tenni. Márpedig melyik főszerkesztő ad a megtámadottnak több teret a válaszra, mint az eredeti vádak által elfoglalt hely?
Arról a legfontosabb tényről most ne is szóljunk, hogy valakinek a válásában, előre megfontolt, prekoncepciós céllal turkálni olyan páratlan gazemberség, amelyhez fogható 1990 után - és talán előtt is - a magyar sajtóban ismeretlen volt. "Hála" Fencsiknek, ezután talán már ez sem lesz páratlan.
Fencsik "rövid kaliforniai pályafutásomról" ír. Hogy kinek mi rövid, nézőpont kérdése. Ugyanis Kaliforniában három és fél évet éltem.
Monique Nicole Peltier-vel 1981-ben ismerkedtem meg egy házibulin. Apjától, későbbi apósomtól, George Peltier-től tudtam meg évekkel később, hogy akkor Monique éppen pszichiátriai kezelés alatt állt. Azt állította a pszichiáternek, hogy apja késsel üldözte gyerekkorában, és hogy kegyetlenül bánt vele (az erről keserűen panaszkodó levele birtokomban van). Aki látta a jómódú, konzervatív, észak-francia urat és szeretetteljes nagyapát, nem a lányának adna igazat.
Monique megismerkedésünk után nem sokkal Los Angeles-i lakásomba költözött. Amikor pedig második diplomámat a Los Angeles-i UCLA-n megkaptam, és a doktori programra felvettek a párizsi Politikatudományi Intézetbe, velem jött Párizsba. Hogy hol laktam, az ÉS olvasói már tudják. Akár olyan, Észak-Amerikában bizalmasnak számító adatokat is megismerhettek, mint a társadalombiztosítási számom. Melynek nyilvánosságra hozatala az adatvédelmi törvény súlyos megsértése (hogy az ÉS már most jobban értse: it's a serious violation of the Privacy Act).
Monique-kal majdnem hét évet éltünk együtt. Párizsból Münchenbe jött velem. Négyéves "próbaházasság" után keltünk egybe Koppenhágában. Vajon ez a négy év nem lett volna elegendő, hogy felismerje "igazi" természetemet? Nem. A jelek szerint még hét év is kevés volt hozzá.
Amikor Münchenből a SZER New Yorkba küldött dolgozni nem németországi, hanem amerikai fizetéssel, amely lényegesen alacsonyabb volt a müncheninél, és csak egy egészen kis lakás bérlését tette lehetővé, a várandós Monique Los Angelesbe ment a szülők házába és az "angyalok városában" szülte meg Zazie-t. Óriási örömünkre. Nem is szólva arról a boldogságomról, hogy a nagy alkalomra pontosan érkezhettem a kórházba.
Münchenbe már hárman tértünk vissza. Ott született egy magánklinikán (ennyire "anyagias" voltam, ahogy Fencsik és Kenedi igyekszik jellemgyilkossági kísérletükben beállítani) második gyerekünk, Nadine is.
1988 tavaszán Monique-nak kezdett nagyon elege lenni Münchenből és általában Európából. Mivel a szülők akkor vettek egy ikerházat Quito egyik kertvárosában (az anyósom ecuadori), elhatároztuk, Monique a gyerekekkel Los Angelesbe megy és onnan néhány hónapra Quitóba, ahová én karácsonykor repülök, hogy együtt legyünk. Monique ugyanis alpinista volt, és Ecuadorban remekül lehet hegyet mászni. Fencsik pechére 1988. június 1-jén egy olyan levelet kaptam apósomtól, amelyben a tervet részletezi és amelyet szintén megőriztem. Azt írja, hogy feleségem a Los Angelesből hozzánk látogató anyósommal együtt július 31-én a gyerekekkel együtt Kaliforniába repül. George már megérdeklődte a Los Angeles-Quito menettérti repülőjegy árát (639 dollár) és tudatta velem ("My dear Istvan"), hogy mindkettőnknek az ágyneműket is megrendelték az új házba, amely házrészt egyébként nekünk szánták. Apósom azt is írta, hogy sajnos nem tud elkísérni bennünket a Galápagos-szigetekre, mert vissza kell repülnie Los Angelesbe, viszont az Andok "másik oldalára", a brazil részre eljön velünk. Még megemlítette, hogy Mexikóból, ahol egy hetet töltött, postázott nekem 8 darab Insight c. magazint (ez egy konzervatív amerikai hetilap), és hogy anyósommal előbb átugranak hozzánk Münchenbe, de nem Franciaországból, ahogyan tervezték, hanem Svájcból. Majd ő előbb visszarepül Kaliforniába, Monique anyósommal és a gyerekekkel együtt pedig július 31-én repül Los Angelesbe.
Ekkor kezdődött a meglepő események sorozata. Monique a gyerekekkel a tervek szerint el is repült, majd egy müncheni ügyvéd útján Los Angelesből tudatta, hogy válni akar és hogy én "naponta kétszer megerőszakoltam", sőt a gyerekek előtt is. A vádakat hitetlenkedő kollégáimnak is megmutattam. Emlékszem, az egyik német hölgy nevetve kérdezte, hogy nem lehetne-e a feleségem? Nekem nem volt kedvem nevetni. Egy volt libanoni évfolyamtársam viszont Monique-ot meglátta, amint a szcientológiai egyház Los Angeles-i központjából lépett ki...
A német bíróság, amely a válópereknél nem először látott hasonló, erőszakot felemlegető vádakat, egyszerűen nem is foglalkozott velük. Nyilván Fencsik ezért nem is említette a bírósági döntést. De megítélt gyerek- és asszonytartást. Feleségem mellékesen telefonon közölte, hogy a gyerekeket többet nem láthatom. Az érzésem az volt, mintha nem is velem történne az egész hihetetlen történet. Annyira nem hittem mindennek a valóságában, hogy Monique hitelkártyáit se tiltattam le. Amellett, hogy Monique német ügyvédjének költségeit is én fizettem. Hogy a volt feleségemért oly forrón aggódó Fencsiket és SZDSZ-es társait informáljam a bírósági iratokból: csupán 1988. október 1. és 1989. június 30-ika között 27 700 márkát fizettem neki, ami havi négyezer márka. Remélem, sikerült némileg megnyugtatnom velem kapcsolatban is közismerten humanista célokból háborgó, lelkületüket.
A SZER-nél én voltam az utolsó, aki végre Magyarországra beutazhatott, noha akkor már a SZER-nek rég megnyílt magyarországi irodája. Nagyon sokan jártak közben beutazásomért. A dokumentumokat megőriztem. Kanadai és amerikai nagykövetek, kongresszusi képviselők, emberjogi és újságíró-szervezetek. Mint korábban azért, hogy anyám megláthasson engem. Kőszeg a történetet tömören ismertette is az akkor még illegális Beszélő 21. számának 93. oldalán. A budapesti hatóságok szerint ugyanis anyám látogatása "közérdeket" sértett volna. Az én beutazási kérésem elutasítását meg sem indokolták.
Az első utamról 1989. április 17-én az Inconnu csoport egyik tagjával, Molnár Tamással jöttem vissza Münchenbe. Már az előszobában nem hittem a szememnek. A hatalmas területű lakás teljesen kiürítve. Naiv festmények, két évtized egzotikus maszk- és faszobor-gyűjteménye, közöttük muzeális darabok, afgán törzsi szőnyegek, kés, villa, bögrék, plédek... Csak a szögek maradtak a falon. Még a mosó- és szárítógép is eltűnt. A feleségem ruccant át. Aki - mint olvashatták az ÉS-ben - rettegett tőlem. Mint az áruházi hitelkártyák használatáról később kapott számlák mutatták, rettegése közben jól be is vásárolt. Például a Hertie áruházban egy automata Ricoh Mirai fényképezőgépet, változtatható teleobjektívvel, mert a meglévő Olympus gépe nyilván nem volt megfelelő. Vagy talán azért, hogy a gyerekek ne szenvedjenek szükséget. Azután ellátogatott a Bayerische Vereinsbankba, hogy a még meglévő, a közös számlánkon lévő maradék pénzt is kivegye. Nyilván szintén a tőlem való rettegésében. És biztos, ami biztos alapon, mivel a rajtam keresztül kapott American Express, Diner's Club, Visa és Mastercard társkártyái nem bank-, hanem hitelkártyák voltak, mint ez szokásos Nyugaton, jól átlendült velük a negatívba. A kifosztásomhoz szükséges repülőjegyet is én fizettem, hitelkártyával. Ez volt az a pillanat, amikor betelt a pohár. Így talán némileg érthető az az indignáltság, amivel Fencsik említi, hogy nejemet a német hatóságoknál bepereltem és lopás miatt eljárás indult ellene.
Teltek a hónapok és én azon gondolkodtam, hogyan találkozhassam gyerekeimmel, akiket a nagy kifosztási kalandra természetesen Monique elfelejtett magával hozni. Közben megérkezett Münchenbe egyik Los Angeles-i barátom, akivel már hosszú ideje terveztük, hogy Magyarországon alapítványt hozunk létre a kommunizmus áldozataiért. Mind a ketten egyformán "szerettük" ugyanis a kommunistákat. Neki 1956-ban a bátyját, Méhes Attilát, a Hűvösvölgyben oroszok lőtték le az utcán. Néhány évvel a rendszerváltás után megemlékezésül emléktáblát is kitettek az ottani laktanya falára.
Fencsik bosszantására (ő hosszan ecsetelte, hogy nyilván a fizetési kötelezettségeim elől való menekülésre hoztam létre gyorsan az alapítványt) az alapítványt már 1989. november hó 23-án bejegyezték, Magyarországon. Egy olyan ügyvédnél, akit Demszky Gábor ajánlott nekünk, a Beszélő régi szerkesztőségében. Egyébként két ügyvédet ajánlott. Ajánlata sorrendjében elsőként Eörsi Mátyást kerestük fel, aki olyan horribilis árat kért a bejegyzésért, hogy azon nyomban átsétáltunk Dornbach Alajos Szemere utcai ügyvédi irodájába. Dornbach dr. az alapítvány gondolatát olyan jónak tartotta, hogy ingyen intézte a bejegyzését.
Akkor már készen volt a terv. A választások után Magyarországra jövök az alapítvánnyal, de előtte Los Angelesbe megyek, hogy együtt lehessek gyerekeimmel, elintézzem a láthatást és a válást. Megegyeztem a SZER-rel, hogy áthelyeznek New Yorkba, onnan bocsátanak el 20 000 dolláros végkielégítéssel, ami fedezi az ügyvédi költségeket. Mint kiderült, éppen hogy elég volt.
Nejem a váratlan fordulaton megdöbbent. Védekezett és támadott egyszerre.
Az Egyesült Államokban, teljes joggal, a gyermek biztonsága és érdeke szent. De az is, hogy az apának láthatást biztosítsanak. Ha valaki azzal akarja távol tartani a házastársat, hogy erőszakkal vádolja, megteheti. A bíróság azonnal megtiltja az erőszakkal vádolt szülő hozzáférését a gyerekhez. A gyermek védelmében. De csak addig, ameddig a másik fél meg nem jelenik a bíróságon és ellenindítványt nem nyújt be. Melyet azonnal megtettem és a bíróság nyomban lehetővé tette a gyermekeim láthatását. De Monique ellenállt. Az első alkalommal a rendőrséget kellett hívni, hogy a bírói határozatnak, vagyis láthatási jogomnak eleget lehessen tenni. Már akkor egyértelmű volt: nejem elidegenítési játékba kezd, a gyerekeket eszköznek használva. Nem sikerült neki. A szürkületben, a rendőrautó lámpafényében az akkor 4 éves Zazie tíz percen át némán szorította a nyakamat. Csak a könnye folyt. Beültünk barátom kocsijába és egy csodálatos, rövid estét töltöttem a két kislánnyal. A második látogatás december 23-ára esett. Egész napra kaptam meg a lányokat. A dátum - Fencsik legnagyobb szerencsétlenségére - egyszerűen leolvasható azokról a fényképekről, amelyeket barátom házában a favázas verandán, a gyönyörű, meleg kaliforniai napfényben szelíd, addig légynek se ártott kutyájával, Kuszuval boldogan játszó két gyerekről készítettem, Pesten lévő, azóta már meghalt nagyanyjuknak. A harapás akkor következett be, amikor a fényképezőgépet letettem. Fél méterre voltam a kutyától. Barátom talán két lépés távolságra. Iszonyatos üvöltés. Ketten alig tudtuk lefejteni a gyerek arcáról a kutyát. Percek alatt benn voltunk a szerencsére közel lévő gyerekkórházban. A kicsi arcát borító vér miatt nem tudtuk, mit sérthetett meg. Életem legszörnyűbb percei voltak. Évekig tartott, ameddig a visszajáró rémképek nem ébresztettek fel álmomból. Kiderült, Los Angeles egyik legjobb gyerekplasztikai sebésze volt szolgálatban. És az is, hogy Nadine-nak "csak" a szemhéja sérült meg, és hogy az operáció gyönyörűen sikerült. Szinte előre gondolva, hogy az SZDSZ-es Fencsik a gyermek sérülése miatt azzal vádol majd, hogy lélektani hadviselésből tépettem szét, 1990. május 6-án - amikor szintén nálam voltak - egész közeli felvételt készítettem a gyerekekről kora délutáni alvásukkor. Nadine-on már forradásnyi nyom sem látszott.
De vissza a kórházba. Azonnal telefonáltam Monique-nak, aki - és ez talán a kutyaharapással egyformán rázott meg - nem azonnal, minden sebességkorlátozást túllépve száguldott a kórházba, hanem komótosan egy barátnőjével érkezett meg, aki Nadine arcáról készített felvételeket. Közben barátom intézte a kórházi adminisztrációt, mivel tízezer dollár összegű volt a kutyára kötött biztosítása. Fencsik egyik legpenetránsabb aljassága, hogy az ezekre vonatkozó dokumentumok közül egyetlenegyet sem idézett. Például W. Thomas Murhead/Crum and Forster Insurance Organizations/Brea Area Claims Office/3350 E. Birch Street/P. O. Box 250/Brea, California 9261 biztosítótól 1990. augusztus 30-án Walter Scottnak, volt feleségem ügyvédjének írt levele, amely kárigényszáma BRT 800 46 306 TM/Nadine Lovas/biztosított: Chaba Mehes, amely bizonyítja, hogy a biztosító azonnal és előzetesen 1000 dolláros csekket állított ki az én, a feleségem, az ügyvédem és egy James R. Gillien úr nevére. A biztosító elküldte a csekket a feleségem ügyvédjének és kérte, annak összegében állítsa ki a csekket a kórház részére. De Fencsik galád módon lenyelte azt a dokumentumot is, amelyet Los Angeles megye fellebbviteli bírósága december 30-án állított ki (WED 052495), átadva a kutyaharapás intézési jogát alperes feleségemnek azért, mert "a felperes nincs az országban és a jelek szerint hosszabb ideig nem is lesz".
Monique azonban nem elégedett meg barátom tízezer dollár összeghatárú biztosításával, amelyből szükség esetén még az utókezelés is bőven fedezhető volt. Követelte, hogy pereljem be a barátomat, amiért a gyereket megharapta a kutya. Majd az ügyünkben eljáró bírónőt igyekezett meggyőzni arról, hogy gondatlanságom volt a kutyaharapás eredménye és hogy ne láthassam a gyerekeimet. A bírónő habozás nélkül söpörte le Monique indítványát és azonnal engedélyezte a látogatások folytatását, amit Fencsik szintén elfelejtett említeni, akár a végső bírói döntés részleteit. A bíróságon közben Monique ellenezte, hogy Kaliforniában tárgyalják az általam beadott válópert. Szerinte ugyanis abban a német bíróság az illetékes, mert ő bizony most mégis úgy gondolja, hogy visszatér Münchenbe (vajon Fencsik Monique ezen beadványát miért nem idézte?). A bíróság Monique indítványát érthetetlennek tartotta, hiszen a peres felek Kaliforniában laknak, amerikai állampolgárok csakúgy, mint a gyerekek. Afölött érzett dühében, hogy vesztett, Monique szélnek eresztette ügyvédjét, Walter Scottot. Igazán kár, hogy Fencsik a Scott kirúgásáról szóló, a bíróságon 1990. április 26-án iktatott iratot elfelejtette idézni, ugyanis az olyan értékes információt tartalmaz, mint Monique vádját (ld. a 3. pontot), mely szerint ügyvédje nem adta át neki az általam március 8-án és március 15-én esedékes gyerektartási csekket, hanem azt - legalábbis Monique nyilatkozata szerint - "zsarolásra" használta. Úgy, hogy addig nem akarta neki átadni az általam gyerektartásra küldött csekkeket, ameddig Monique nem fizet neki. Ugyanezt - szintén Monique előadásában - Walter Scott eljátszotta vele az április 1-jei csekkemmel, majd az április 15-i gyerektartási csekkel is. Ennyit arról, hogy nem fizettem a feleségemnek gyerektartást Kaliforniában.
Fencsiknek azonban a legnagyobb hibája, hogy az ítéletet, ill. a végső megállapodásokat nem közli. Mert azt a benyomást akarja kelteni, mintha engem elítéltek volna bármiért is Kaliforniában. Ugyanis a fellebbviteli bíróság előtt kötött 1990. május 22-i megállapodásban (melyben természetesen szó sincs semmiféle erőszak elkövetéséről, amelyet egyébként az Egyesült Államokban súlyos, többévi börtönnel honorálnak) olvasható nemcsak rendszeres látogatási jogom, de az is, hogy ünnepnapokon mikor kapom meg a gyerekeket én, és mikor vannak volt nejemnél. A nevekre vonatkozóan a döntés előírja, hogy a gyerekeknek örökre viselniük kell a nevemet (ahogyan anyakönyvezték őket), és hogy Zazie nevéhez az óvodában hozzá kell adni a Lovas nevet, amelyet Monique önhatalmúlag elvett. Ugyanezen ítélet szerint gyermekeimet lefekvésük előtt egy órával felhívhatom. A külön vonalról Monique-nak kell gondoskodnia, és arra nem kapcsolhat üzenetrögzítőt. Az 5. pont - és ez a budapesti SZDSZ humanitárius szívének nyilván külön fontos - KÖLCSÖNÖS KORLÁTOZÁS címet kapta, amely igen részletesen kimondja, hogy a felek milyen módon nem molesztálhatják EGYMÁST, hogy EGYMÁS lakhelye közelébe nem mehetnek stb., és hogy egyik fél sem semmisítheti meg a másikról készült fényképeket vagy leveleket stb.
A látogatást eközben volt nejem mindenképpen kellemetlen élménnyé akarta tenni a gyerekeknek. Csak egyetlen eset: amikor bejelentettem neki, hogy elviszem őket Disneylandbe, a 35 fokos melegre készülve rájuk adta Németországban vásárolt télikabátjukat, és Nadine-t tele pelenkával adta át. Ha jól emlékszem, ez lehetett az utolsó látogatás. Ugyanis Monique-nak és a gyerekeknek egyszerűen nyoma veszett. Ügyvédje kirúgva. Szülei pedig - mint apósom mondta - elutaztak - Ecuadorba. Még mintegy két hétig jártam a környéket és a környéken lévő óvodákat, de nem találtam meg őket. Ez volt az a pillanat, amikor elindultam Magyarországra. Miután elmentem, Monique ellátogatott a bíróságra, erőszakossággal vádolt, aminek - addig, ameddig nem hallgatják meg a másik felet - helyt adtak. És amely korlátozást bizonyíték hiányában (miként lehet több ezer kilométer távolságból valakivel erőszakoskodni?) ugyanúgy percek alatt szüntetnek meg, mint a korábbi panaszokra kiadott bírói korlátozásokat. Miután a bíróságon nem jelentem meg, a bíróság előállításomat rendelte el. Ez az, amit Fencsik FBI-számítógépben tárolt elfogatóparanccsá tupírozott. Holott annak minden körülményét közölhette volna. De nem tette, pedig pontosan tudta, hogy körzeti hatályú intézkedésről van szó, és hogy milyenek a feltételei. Így a felvilágosítás feladata rám marad.
1991. március 13-án Nick Popovich körzeti detektív "Udvariassági értesítőt" küldött ügyvédemnek (akit Magyarországról már csak rövid ideig tudtam fizetni, tekintettel óránkénti több száz dolláros honoráriumára), amely tudatta velem, jelenjek meg a bíróságon a bíróság 1991. február 22-i idézésére, mert egyébként letartóztatnak. Ha ezt megtörténne, hívjam fel a 213-974-4411-es telefonszámot és mondjam el, hogy a megjelenésnek eleget tettem. Ekkor e számról a rendőrtisztek felhívják a bíróságot és azonnal elengednek (Ask for the Defaulter Warrants Deputy and report your appearance. The deputy will confirm your appearance with the court and ensure that the warrant service deputies do not proceed with your arrest.) Azóta kétszer jártam Los Angelesben, hogy gyerekeim nyomára bukkanjak. Sikertelenül. A nagyszülők háza pedig üresen áll. Hogy az FBI nem tartóztatott le, Fencsik szerint nyilván számítógéphiba.
Lehet, persze, hogy gyermekeim már nincsenek az Egyesült Államokban. Ugyanis 1990 decemberében az Egyesült Államok külügyminisztériumát kértem, jelezzék, ha volt feleségem új útlevelet készíttet a gyerekeknek. 1992. május 6-án William B. Wharton, a külügyminisztérium állampolgári fellebbezések és törvényi segítségnyújtási hivatala arról értesített, hogy Monique 1992. április 23-án a Los Angeles-i 3380 Vinton Avenue címet megadva új útlevelet kért két gyerekünknek. Az utazás céljaként 3 hónapos ecuadori utat jelölt meg. 1993. január 8-án B. Wharton újabb levelet írt, amelyben arról informált, hogy kiadták az útleveleket, olyan névre, amelyben már a Lovas név nem szerepelt. Egy kaliforniai barátomat kértem meg, menjen el a megadott címre. Kiderült: Monique egy ideig valóban ott lakott, majd ismeretlen helyre távozott.
Lovas válaszából megtudhatjuk, hogy a ÉS-ben közzétett dokumentumok hitelesek ugyan, de félrevezetők. A családdal szemben elkövetett gazságok a látszat ellenére nem gazságok, Lovas végig gentlemanként viselkedett az ügyben. Lovas magyarázkodása jól illusztrálja azt az önhergelő pszichózist, ami közírói munkásságában is megfigyelhető: miközben üt, vág, rúg és harap, a saját fejében konstruált forgatókönyv logikája szerint mindig méltatlanul támadott áldozatként látja önmagát. A Los Angeles-i időkben Lovas ezt a lélektani technikát még csak a saját családján gyakorolta.
Lovas közírói módszerére jellemző az a technika is, amellyel a saját feleségét igyekszik befeketíteni. Lovas, aki a kórházban egy ügyes mozdulattal a feleségére hárítja a súlyosan sérült kislány orvosi költségeit, finoman utal arra, hogy a feleség "komótos" tempóban érkezett a helyszínre. Vagy arra, hogy már évekkel korábban pszichotikus tüneteket produkált. Vagy arra, hogy Monique-ot valaki állítólag látta, amint kilépett a szcientológiai egyház központjának kapuján. Erre a jellemgyilkossági módszerre azért van szükség, hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant. Vagyis azt, hogy Monique faképnél hagyott egy ilyen kiváló és nagyszerű férfiút, mint Lovas. Erre nincs és nem is lehet racionális magyarázat, itt biztosan valami okkult erő működik a háttérben. Ha nem a földalatti liberálbolsi internacionálé, akkor a szcientológiai egyház.
A Los Angeles-i iratok elsősorban azért tartoznak a nyilvánosságra, mert dokumentálják az Alapítvány a Kommunizmus Áldozataiért nevű szervezet megalakulásának körülményeit. Ez az a szervezet, amelynek megbízásából Lovas Magyarországra érkezett, hogy a Hungarista Hírszolgálat referensével karöltve intézze az alapítvány ügyeit. Lovasnak nehézségei vannak a dátumokkal. Az ÉS-nek írt válaszában azt állítja, hogy az alapítványt 1989. november 23-án jegyezték be Magyarországon. Ennek ellentmond Lovas 1990. november 16-án kelt, a kaliforniai bírósághoz benyújtott nyilatkozata, amely szerint az alapítvány csak 1990 augusztusától működhetett legálisan Magyarországon. Lovas beadványa épp ezzel indokolja, miért képtelen a gyermekei eltartásáról gondoskodni: igazgatói fizetés híján, az alapítvány bejegyzésére várva az amerikai szponzorok havi 300 dolláros adományaiból tengődik Budapesten.
Lovas válasza az ÉS-ben és a világhálón közzétett dokumentumok egyetlen konkrét állítását sem cáfolja. Lovas ködösítési technikájára jó példa a következő mondat: "Mindehhez képest csupán bagatell, hogy Fencsik azt hazudja, engem az FBI köröz vagy hogy a Nadine kórházi számlája fedezetlen maradt." Egyik állítás sem szerepel a cikkben, amelyre Lovas válaszol. Lovas tehát ebben az egy rövid mondatban kétszer füllent.
Az idézett - és fakszimilében közölt - dokumentumokban az áll, hogy Lovas a kórházban megtagadta a Financial Responsibility nevű formanyomtatvány aláírását, a feleségre hárítva a fizetési kötelezettséget. A decemberi kórházi számla tíz hónappal a kutyaharapási incidens után még mindig kifizetetlen maradt, és a végrehajtók Monique-ot zaklatták a számla miatt, nem Lovast - aki addigra már rég továbbállt Kaliforniából. A "körözés" szó pedig egyáltalán nem fordul elő sem a cikkben, sem az idézett dokumentumokban.
Mivel Lovas a "körözés" emlegetésével szándékosan ködösít, érdemes elidőzni a "bench warrant" nevű dokumentumnál. A bírói parancs címzettje Kalifornia népe és Kalifornia állami, városi és megyei rendőrei. A parancs elrendeli a delikvens őrizetbe vételét és előállítását, hogy a bíróság előtt feleljen az ellene felhozott vádra. A vád: a bíróság megsértése. A bench warrant közvetlenül csak a kaliforniai rendőrséget utasítja, de nem csak Kalifornián belül érvényes. Minden bench warrant azonnal és automatikusan bekerül az FBI adatbázisába is. Az adatbázist az FBI washingtoni központjában működő NCIC (National Crime Information Center) kezeli.
A Los Angeles-i peranyagból egyébként nem ez az első irat, amely bekerült az NCIC adatbázisába. A Los Angeles-i sheriff törvényben rögzített kötelessége átadni az NCIC-nek az 1989. június 21-én kiadott Restraining Ordert, amely megtiltotta Lovasnak, hogy a feleségével vagy a gyerekeivel "kapcsolatba lépjen, molesztálja őket, rájuk támadjon, megfenyegesse, megerőszakolja vagy ütlegelje őket, telefonhívással vagy más módon megzavarja a nyugalmukat".
Lovas nyugodtan alhat: senki sem körözi az Egyesült Államokban. Az FBI aktívan nem foglalkozik ilyen, szövetségi állami szintű, polgári peres ügyekkel. A Los Angeles-i sheriff bizonyára foglalkozott Lovas felkutatásával 1991. nyarán, aztán a parancs bekerült az elfekvő ügyek dossziéjába. Lovas különösebb kockázat nélkül visszatérhet az Egyesült Államokba, sőt Kaliforniába is, de minden lépésére vigyáznia kell.
Ha például Lovast Kaliforniában megállítanák gyorshajtásért, akkor a rendőrautóba beépített komputer tíz másodperc alatt kiírná a Lovasra vonatkozó előállítási parancsok és ítéletek listáját. Lovast ebben az esetben őrizetbe vennék. Ha egy másik államban fordulna elő az eset, a rendőr az NCIC adatbázisán keresztül ott is hozzáférhet a Lovasra vonatkozó outstanding warrants-listához, ha tudja, milyen kódot kell beütni a rendőrautó komputerébe. Ha Lovasnak szerencséje van, és a rendőrautó komputere nem működik, vagy a rendőr éppen álmos, lusta vagy inkompetens, akkor az is előfordulhat, hogy futni hagyják. De jobb nem reszkírozni, és betartani a közlekedési szabályokat. Fordulásnál indexelni, piros lámpánál megállni, rendőröket messze elkerülni. Ha mégis történik valami gikszer, akkor célszerű a kanadai útlevéllel operálni, az amerikai papírok túl kockázatosak.
Ha Lovast a fenti módon mégis őrizetbe vennék, a következő lépés a bíróság jóindulatától függ. Mivel a múltban már előfordult, hogy Lovas egy érvényes bírói idézés elől külföldre távozott, a bíróság a szokásosnál jóval magasabb óvadékot állapítana meg. Amíg az óvadék összegyűlik, Lovas a kaliforniai fegyintézetek vendégszeretetét élvezné. Ha óvadék ellenében szabadlábon védekezhet, akkor is valószínű, hogy a biztonság kedvéért útleveleit a bíróság az ügy lezárásáig elkobozza.
A további jogi fejlemények kiszámíthatatlanok. A contempt of court (a bíróság megsértése) annyiban különbözik más vétségektől, hogy a bíróság a saját hatáskörében - tárgyalás, tanúvallomás, bizonyító eljárás és formális ítélet nélkül - azonnali hatállyal korlátlan időre lecsukhatja a delikvenst. Ez az egyik kockázat. A másik probléma anyagi természetű. Lovas tartásdíjhátraléka (a megítélt ügyvédi költségekkel és a SZER végkielégítéséből a Monique-nak ítélt részesedéssel együtt) már 1992-ben 22 000 dollár fölött járt. Az összeg havonta 325 dollárral nő. Ezen felül a hátralékra évi tízszázalékos kamatot számítanak fel.
Ha Lovas állást próbálna vállalni bárhol az Egyesült Államokban, akkor egy újabb adatbázissal gyűlne meg a baja. Minden amerikai munkáltató köteles az új alkalmazottak személyi adatait eljuttatni az FPLS (Federal Parent Locator Service) nevű intézményhez, amely a tartásdíjfizetés elől megszökött szülők nyilvántartását kezeli. A kaliforniai bíróság tehát azonnal értesülne Lovas hollétéről, letilthatná a fizetését, és benyújthatná a tizenkét évi tartásdíj-hátralékról szóló számlát. Az FPLS arról is azonnal tudna, ha Lovas bárhol az Egyesült Államokban ingatlant vagy autót vásárol. Az FPLS-t 1996-ban létesítette a szövetségi törvényhozás.
"Annyira nem hittem mindennek a valóságában, hogy Monique hitelkártyáit se tiltattam le. Amellett, hogy Monique német ügyvédjének költségeit is én fizettem" - írja Lovas. Ez a nagylelkű gesztus főként azzal magyarázható, hogy a német perrendtartás szerint Lovas köteles volt kifizetni Monique ügyvédi költségeit. Kaliforniában, ahol nincs ilyen előírás, Lovasnak esze ágában sem volt gondoskodni a felesége ügyvédi költségeiről. A Los Angelesben két csöpp gyerekkel segélyen élő Monique-nak nem volt pénze ügyvédre, és a tartásdíj elszabotálásával Lovas gondoskodott róla, hogy ne is legyen. Lovas egész jogi stratégiája a feleség kiéheztetésén alapult. Lovas három ügyvéddel dolgozott - Monique-nak viszont jó ideig egyáltalán nem volt amerikai ügyvédje, a legtöbb beadványban pro per képviseli sajátmagát.
"Kőszeg a történetet tömören ismertette is az akkor még illegális Beszélő 21. számának 93. oldalán." Ez se stimmel. Az illegális Beszélő 21. számának 93. oldalán a bős-nagymarosi vízlépcsőről van szó.
"Hogy hol laktam, az ÉS olvasói már tudják. Akár olyan, Észak-Amerikában bizalmasnak számító adatokat is megismerhettek, mint a társadalombiztosítási számom. Melynek nyilvánosságra hozatala az adatvédelmi törvény súlyos megsértése (hogy az ÉS már most jobban értse: it's a serious violation of the Privacy Act)." Lovas téved (hacsak nem szántszándékkal próbálja beetetni a tájékozatlanabb olvasókat). A Privacy Act nem tiltja a társadalombiztosítási szám nyilvánosságra hozatalát. A Privacy Act azt szabályozza, hogy a szövetségi és állami közhivatalok mikor, kinek és milyen célra adhatják ki az ügyfeleik társadalombiztosítási számát és egyéb személyes adatait. A Privacy Actet ha akarnám, se tudnám megsérteni, mert nem vagyok közhivatal. Az ÉS pedig nem esik az amerikai törvények hatálya alá.
"Megegyeztem a SZER-rel, hogy áthelyeznek New Yorkba, onnan bocsátanak el 20 000 dolláros végkielégítéssel, ami fedezi az ügyvédi költségeket. Mint kiderült, éppen hogy elég volt" - írja Lovas. Tisztán gazdasági szemszögből nézve az ügyvédekre kidobott 20 000 dollár rossz beruházás volt. Ebből az összegből Lovas akár a saját gyerekeiről is gondoskodhatott volna, sőt kényelmesen kifizethette volna az egész addig felgyülemlett tartásdíjhátralékot. A beruházás hatékonyságát tovább rontja, hogy a végkielégítésből a Monique-nak ítélt részesedés az évi 10 százalékos kamatos kamattal együtt azóta 14 523 dollárra rúg, és napról napra nő.
A kutyaharapási ügy kapcsán Lovas mindenről ír, csak arra az egy kérdésre nem válaszol, hogy miért tagadta meg a Financial Responsibility nevű űrlap aláírását. "Fencsik egyik legpenetránsabb aljassága, hogy az ezekre vonatkozó dokumentumok közül egyetlenegyet sem idézett. Például W. Thomas Murhead/Crum and Forster Insurance Organizations/Brea Area Claims Office/3350 E. Birch Street/P. O. Box 250/Brea, California 9261 biztosítótól 1990. augusztus 30-án Walter Scott-nak, volt feleségem ügyvédjének írt levele, amely kárigényszáma BRT 800 46 306 TM/Nadine Lovas/biztosított: Chaba Mehes, amely bizonyítja, hogy a biztosító azonnal és előzetesen 1000 dolláros csekket állított ki az én, a feleségem, az ügyvédem és egy James R. Gillien úr nevére."
Ez az 1000 dolláros csekk éppolyan használhatatlan volt, mint azok az Amerikában beválthatatlan euro-csekkek, amelyeket Lovas küldözgetett Münchenből. A csekk kifizetéséhez mind a négy kedvezményezett aláírása szükséges. Mire a csekk eljutott Monique-hoz, a négy kedvezményezett közül az egyik (Lovas) már árkon-bokron túl járt. Az említett levél épp azt kérelmezi, hogy a biztosítótársaság a beválthatatlan csekk helyett állítson ki egy másikat, közvetlenül a kórház nevére.
"De Fencsik botrányosan aljas módon lenyelte azt a dokumentumot is, amelyet Los Angeles megye fellebbviteli bírósága december 30-án állított ki (WED 052495), átadva a kutyaharapás intézési jogát alperes feleségemnek azért, mert "a felperes nincs az országban és a jelek szerint hosszabb ideig nem is lesz"" - írja Lovas. Vegyen mély lélegzetet, ön izgatott. A "botrányosan aljas módon lenyelt" dokumentum április óta olvasható a világhálón. A weblap címe http://lovasdocs.home.light.att.net. Kéretik a 8-as számú linkre kattintani.
"Monique azonban nem elégedett meg barátom tízezer dollár összeghatárú biztosításával, amelyből szükség esetén még az utókezelés is bőven fedezhető volt." Lovas pontosan tudja, hogy ha a kutyaharapási ügy a kaliforniai esküdtszék elé kerül, akkor a megítélt kártérítés összegének semmi köze az orvosi költségekhez. Nadine több százezer dolláros kártérítést kérhetett és kaphatott volna. A kártérítés fedezte volna mindkét kislány taníttatását a legjobb magániskolákban és egyetemeken. Lovasnak választania kellett: Nadine érdekei az egyik serpenyőben, barátjának és pártfogójának érdekei a másikban. Azt pedig tudjuk, hogy Lovasnak melyik volt fontosabb.
Végül elérkeztünk a szívszaggató, drámai fináléhoz: "Monique-nak és a gyerekeknek egyszerűen nyoma veszett. Ügyvédje kirúgva. Szülei pedig - mint apósom mondta - elutaztak - Ecuadorba. Még mintegy két hétig jártam a környéket és a környéken lévő óvodákat, de nem találtam meg őket. Ez volt az a pillanat, amikor elindultam Magyarországra."
Ebben a tragikus sztoriban csak két dolog sántít. Lovas pontosan tudta, hogy a gyerekek útlevele letétben van az ügyvédeknél, ők tehát semmiképpen nem hagyhatták el az országot. Lovas azt is pontosan tudta, hogy Monique-nak mindenképpen meg kell jelennie az augusztusra kitűzött bírósági tárgyaláson. Mint ahogy meg is jelent - szemben Lovassal, aki viszont nem jelent meg.
Lovasnak tehát csak pár hétig kellett volna várnia, hogy a család hollétére fény derüljön. De Lovas nem várt: bánatában futni kezdett, mint Forrest Gump a moziban, és meg sem állt Magyarországig. Veszni hagyva az értékes műgyűjteményt, a teljes Encyclopedia Britannicát és a Siemens márkájú, alig használt turmixgépet, amit - a több száz dolláros órabérrel honorált ügyvédek szívós, áldozatos munkájával - sikerült elperelnie a feleségétől.
(Berkeley, California)
Vissza az idei számokhoz