KENEDI JÁNOS:

A szavahihetõség és Lovas István - III.

"Végsõ esetben hazudj és ezt vádlóan tedd!"
      Lovas István: A hazugság technikája1

Sorozatunk elõzõ két részében (május 11. és május 18.) feltártuk Lovas István életrajzának a nyilvánosságból nyomtalanul eltüntetett és nyomatékosan meghamisított epizódjait. Hazudozási technikáját most beillesztjük elõbb sajtótörténeti helyére, majd - megrendelõnként változó - politikai környezeteibe. A társadalmon gyakorolt verbális erõszak általános keretmeghatározása nélkül nem lenne értelmezhetõ sorozatunk következõ része, amelybõl kiderül: Lovas közéleti bûnözésének pusztán türelmi zónája a sajtó.

Amint a nácik koncentrációs táborba hurcolták Karl von Ossietzkyt - a jogbölcseleti ábrándokkal és széptani ideákkal övezett és ettõl még védtelenebb weimari köztársaság kritikusát -, a Weltbühne címû "tényállításokat és számonkéréseket"2 közlõ lap fõszerkesztõjét, Zsolt Béla ráébredt, milyen visszafordíthatatlan következményekhez vezethet a kormányzó Horthy politikai befolyásolásáért folytatott versengés a nacionalista (hungarista) és az internacionalista (fasiszta) újságírók között. A Szép Szóban, József Attila és Fejtõ Ferenc folyóiratában, nyomban közzétette az Ars Scribendi vagy vázlat az idõszerû újságírás kódexérõl címû gúnyiratát. Az 1936 szeptemberében megjelent paszkvillusban Zsolt Béla a cinikus újságírás technikáit rendszerezte és írta meg Pietro Aretino modorában. A XVI. századi olasz publicista és költõ a mintául választott Hogyan oktatja Pippa prostituált Mona lányát a szerelem mûvészetére? címû dialógussorozatából az öreg prostituált szerepét Zsolt magára osztotta, Pippa pedig az a felvilágosítandó fiatalember volt, "aki filozófiai abszolutóriummal, egy szemeszter Sorbonne-nal (...), hetven legépelt közgazdasági és szociológiai tanulmánnyal az elõéletében rendõri újságíró akar lenni".
      Az Ars Scribendi harmadik fejezetében például "A vén bértollnok elmagyarázza, hogyan kell tényeket értékelni vagy diszkreditálni, az igazságot és a hamisságot adagolni". Zsolt szerint így: "Ha a Balkánon, Dél-Amerikában vagy Kisázsiában akár választáson gyõz a jobboldal, akár puccsal vagy ellenforradalommal a fasizmus, ezt a tény úgy kell értelmezned, hogy a nemzeti eszme nemcsak nálunk, hanem mindenütt a világon elõretört, s a nemzeti eszme elõretörése automatikusan sietteti a magyar revindikációk megvalósulását is. Ha például Chilében elkergetik Don Perez baloldali demokrata elnök rezsimjét, a Hargita valamivel közelebb kerül Magyarországhoz. (...) Viszont, ha a baloldal gyõz a külföldi választáson, írd meg, hogy a választás tulajdonképpeni organizátora Kun Béla volt. Ha a polgárok, intellektuellek, mozgalmat kezdenek a diktatúra ellen, írd meg, hogy a szervezkedést moszkvai pénz táplálja, s maga Kun Béla hozta a pénzt Koppenhágán keresztül, nagy vörös zsákokban. (...) A tiszta polgári kormány önvédelmi harcát bolsevista támadó harcként kell feltüntetned."
      Lovas István egyik ars poeticája3 az Ars Scribendi ellentettje (lásd keretben). A hazugság technikájával a Magyar Hírlap szerkesztési gyakorlatát a magyarországi liberális újságírás filozófiájává terjesztette ki. A liberális sajtót pedig gólemmé, egyetemes ellenségképpé nagyította. "Evidenciaélménye nem akkor van, amikor amerikai jelenségeket magyarra fordít, hanem akkor, ha magyar jelenségeket amerikai kategóriákba gyömöszöl: számára nem Peoria az amerikai Piripócs, hanem Piripócs a magyar Peoria"4 - figyelte meg Lovas megkülönböztetõ vonását Neményi László, aki csupán a szándékot nem fûzte hozzá a jellemzéshez.
      Lovas úgy tesz, mintha egy képzeletbeli hírlapíró cinikus nézeteivel szemben a saját érték-racionális elveit oltalmazná, holott hús-vér önmagát kolportálja egy önjelölt kormánylap, a Pesti Hírlap (nem fizetett) hirdetési felületén, álnéven. És sikerrel. Néhány hónap múlva csakugyan elkél a Miniszterelnöki Hivatal filiáléjánál, a 233 millió forint költségvetési pénzbõl, Antall József miniszterelnök alapította és Varga Domokos György vezette kormányintézménynél,5 a Nemzeti Tájékoztató Iroda tanácsadója lesz 1993 októberétõl 1994 júniusáig. Lovas "területe a külföldi sajtó és a sajtókapcsolatok" - ahogy õ maga fogalmazta munkakörét a Magyar Országgyûlés Levéltárában elhelyezett saját szakmai önéletrajzában.
      "A hazugság technikája" egyszerûen mûködésbe hozható: nyomd le a gombot, s a világnézeti elõjelek rögtön az ellenkezõjükre váltanak át. "Kelts egy hamis hírt, hogy egy jobboldali szervezet egy jobboldali lapnak hírt szivárogtat ki, és a te a másik lapra már autoritatív forrásként hivatkozol." Vagyis nyomd meg a gombot, a jobboldalból menten baloldal lesz, és fordítva. Lovas önreklámozásának ez a csínja az MDF-kormány Mûvelõdési és Közoktatási Minisztériumához benyújtott pályázatával nem vált be. A fortély a Külügyminisztériumnál pedig azért nem járt eredménnyel6, mert pályázatának elfogadása elõtt óvatosságból átiratot intéztek a Belügyminisztériumhoz Lovas aktáinak tanulmányozása végett. Ilyenformán a Külügyminisztériumban ismeretté vált bûnsegédi részvétele két rendbeli nemi erõszak, tolvajszövetségben elkövetett lopás, orgazdaság és egyéb közbûntényes cselekedetekben, talányos szerepe a Nemzeti Kereszténydemokrata Munkáspárt körül, akárcsak az, hogy a Belügyminisztériumban található hálózati nyilvántartó kartonja, amelynek megismerésérõl az elsõ átvilágítási eljárás (1994) elõtt még nem alkottak törvényt. Sõt arról is tudomást szerezhettek a Külügyminisztériumban, hogy Lovas szerepel a volt III/III-as csoportfõnökség által 1988. február 10-én megnyitott Objektum Dossziéjában. Ezt a 11-OD 4446 számú dossziét "Az állam elleni bûncselekményekért elítélt személyekrõl" nyitották meg, de 1990-ben "megszûntetve-megõrizve" átadták a Nemzetbiztonsági Hivatalnak, "Szeplõs" fedõnéven, vonalas elvû dossziévá alakítva.7 Nem ismerjük a dosszié tartalmát, még azt sem tudhatjuk, hogy Lovas célszemély volt-e.

Frusztrációból agresszió

Az azonban valószínûnek tûnik, hogy a Belügyminisztériumból a Külügyminisztériumba továbbított adatok állhattak Lovas diplomatakarrierjének útjában. Jóllehet, "Jeszenszky kifejezett kérésére jöttem vissza [mármint Miamiból] 93 májusában" - állítja a hoppon maradt diplomata az Index Politika címû fórumán 2000. június 28-án.
      "92 novemberében, látva mit csinál Antall, felkerekedtünk, hogy itt hagyjuk az egészet újra." Talán csak Lovas észjárásával lenne érthetõ, hogy ha Antall politikáját egy új forradalomra is elcserélte volna,8 miért vonta vissza az Alapítvány a Kommunizmus Áldozataiért (egyik) igazgatói megbízását a Hungarista Hírszolgálat vezetõjétõl, az akkoriban Düsseldorfban élõ (Szemenyei) Kiss Tamástól 1992. február 15-én (lásd a facsimilét), amiért igazgatótársa röpiratban szólította fel lemondásra az Antall-kormányt, politikai eszközökkel ugyan, erõszakmentesen, de "új demokratikus harcot hirdetve" a rendszerváltás elmaradásáért, ahogy Kiss Tamás nyilatkozta a Vasárnapi Hírek 1992. január 12-i számában. (Hogy Kiss Tamás is igazgatója volt az alapítványnak, amint a kaliforniai illetõségû Méhes Csaba is - akinek harci kutyája szétmarcangolta Lovas egyik kislányának arcát, lásd az ÉS május 11-i számában Fencsik Gábor cikkét és az internetre feltett dokumentumait -, az csupán az Egyház és Világ 1991. évi 4. számában vált publikussá, miként az alapítvány XII. kerület Hadik András u. 26. alatti székhelye is, hiszen még Kubinyi Ferenc Fekete Lexikonja is csak "Lovas István dr."-t tünteti fel igazgatóként.)
      Nem tûnik viszont logikai természetûnek a válasz egy másik, szorosan ide tartozó kérdésre. Annak ellenére, hogy Kalifornia államban érvényes elõállítási parancs várt Lovasra,9 miért futott Florida államig, s miért rohant vissza Budapestre az - 1993 decemberéig uralkodó - Antall-kormány külügyminiszterének "kifejezett kérésére", és aztán miért kötött ki mégis az Antall- majd a Boross-kormány Miniszterelnöki Hivatalának irányítása alatt mûködõ Nemzeti Tájékoztatási Irodában?
      Lovas közvetlen fõnökének visszaemlékezése két lépéssel közelebb visz a rejtélyhez, ha nem is vezet el a megoldásáig. A Nemzeti Tájékoztatási Iroda vezetõje, Varga Domokos György 1999-ben arra emlékszik, hogy "Jeszenszky Gézát, Antall József külügyminiszterét annak idején mintha darázs csípte volna meg, amikor közöltem vele, hogy Lovast szeretném magam mellé venni a Nemzeti Tájékoztatási Irodára. "Akkor én felállok!" - szakadt ki belõle."10 Más forrásban nem akadtunk a nyomára Jeszenszky készségének, hogy emiatt hajlandó lett volna felállni a külügyminiszteri fotõjbõl. Még kétségesebb, hogy Lovas alkalmasságáról az gyõzte volna meg a külügyminisztert, amit Varga Domokos György írása sugall: az állam újdondász propagandistája tüstént elrendelte a magyar külszolgálatoknak kötelezõ érvénnyel járatni a félhivatalos lapokat.11 Azaz a Szabad Európa Rádiótól importált Lovas ott folytatta az MDF propagandaközpontjában, ahol az MSZMP abbahagyta a pártlap terítését a magyar követségeken. A félhivatalos és hivatalos lapok költségvetési expediálásának gondolatától még nem huppanhatott viszsza Jeszenszky a külügyminiszteri székbe, ha egyáltalán felemelkedett onnan a lemondáshoz. Sokkal inkább 1993-ban Antall József mind súlyosabbá váló betegsége alatt, majd decemberi halálát követõen Boross Péter vonta magához az államigazgatás operatív teendõit. Ez a változás pedig meggyengítette Lovast, ugyanakkor kivonta õt a Miniszterelnöki Hivatal a külügyminiszter döntési kompetenciája alól.
      A miniszteri szinten lévõ politikusok közül egyedül Boross Péter volt abban a hatalmi helyzetben, hogy áttekintése lehetett Lovas múltjáról és jelenérõl. Belügyminiszterként áttanulmányozhatta a priuszkartonján szereplõ közbûntényes ítéletét éppúgy, mint az állambiztonsági szolgálat Lovasról 1963-ban és 64-ben keletkeztetett dossziéit és más operatív iratait, hiszen korábban az õ hivatala referált a Külügyminisztériumnak. Még korábban (1990-ben) pedig a nemzetbiztonsági szolgálatokat tárca nélküli miniszterként felügyelõ Boross nyomon követhette, hogy a pártállamból a jogállamba vándorló "Szeplõs" fn. dossziéban Lovas melyik "vonalhoz" tartozott, s minõ szerepkörben. S ahogy Boross 1992. október 23-án a köztársasági elnök, Göncz Árpád megszégyenítéséért indított vetélkedés elõtt átlátott a hungarista és neonáci csoportok konkurenciaháborúján, úgy irányította a Pofosz Kolumbusz utcai székházából szétterjedõ provokációt álruhás határvadászokkal, s a rendet is helyrepofozta egyenruhás rendõreivel. A Parlament elõtti botránynak a magyar demokrácia volt ugyan a fõ vesztese, de leges-legutolsósorban Lovas is a kárvallottak közé tartozott. Boross inkább az 56-os fantomszervezetekben, a hungaristákban bízott, mint az egyetemes neonáci mozgalmakban.
      1992. október 23-án a harmadik magyar köztársaságban elõször mérte össze erejét az ásatag hungarista és a modern neonáci mozgalom - legalábbis ezeknek a csoportoknak az utcára csõdíthetõ rétege - az inkább szellemében élõ, mint a törvényeiben erõs alkotmányos demokráciával. Bartus László Jobb magyarok12 címû tényfeltáró monográfiája nemcsak a felszíni csoportokat helyezi el a bel- és külpolitikai térben, de közvetetten azt is ki lehet olvasni belõle, hogy feltehetõleg szándékaik szerint túl korán kezdõdött a szélsõjobboldal "coming-out"-ja. Ezért találta magát Lovas is a pórul jártak között.
      Igaz, valamivel késõbb, mint hogy a szürke eminenciás szerepére ráereszkedett a vasfüggöny. Az MDF 1994-es bukása után Lovas számára ellenzékben és a jobboldal mindinkább szélsõségessé váló részén kínálkozott új kibontakozási lehetõség. Ilyenformán elõbb került a figyelem elõterébe a www.siliconvalley.com/ nemzet.html címen elérhetõ kaliforniai Nemzet "munkatársaként" - a Pesti Hírlap, a Magyar Fórum és a Demokrata címû lapokban megjelent cikkeit tette fel a neonáci honlapra (Magyar Internet Világlap) -, rendszeres másodközlõjeként, hogysem tovább titkolhatta volna hovatartozását. A Nemzetben a "habzó szájú, Ziklon-B szagú nácik" fórumán - ahogy egy kritikusuk nevezte ezt az internetlapot - a munkatársak nem holmi bõrfejûek voltak. Akadt köztük egyetemi tanár a Southcarolina Universityrõl, a Vanderbilt University-rõl, fejlesztõmérnök a Boeing repülõgépet gyártó Lockheed Martins-tõl, és olyan, aki agykutatóként kezdte egyetemi pályafutását és a NASA kutatólaboratóriumában folytatta. Volt, aki szoftverfejlesztõ volt, és a Szilícium-völgy egyik sikeres cége weblapján magyar vállalkozóknak ajánlott kezdõtõkét. Holott - mint Lovasnak a szervezet alapítóiról nyilvánosan itt-ott elejtett megjegyzéseibõl ("vagyonos barát", "üzletember") következtetni lehet - a Kommunizmus Üldözötteiért Alapítványt arra szánták Los Angelesben, hogy hosszú távon tesztelje: a gazdasági mélystruktúrában hungaristák vagy inkább a neonácik számára érdemes-e nyugati tõkét invesztálni, amelybõl azután vállalkozásokat indíthatnak, vállalati tulajdonrészeket vehetnek, politikusokat vásárolhatnak a parlamenti és önkormányzati választásokon.
      Nem kétséges, Lovas csöndes diplomataként jobban teljesíthette volna ezt a küldetését, mint a figyelmet magára összpontosító publicistaként. Hiszen mint a mellékelt dokumentum is mutatja, Lovas 1989-ben az amerikai nagykövetség felé is helyezkedett.

Önéletrajzi elemekbõl szõtt átkok és fohászok a demokráciamentes rendért

A Jeszenszky által - ideiglenesen - kioltott érvényesülési vágy rávezeti az olvasót arra, hogy A hazugság technikája nem csupán a világnézeti elõjelek amolyan "itt a piros, hol a piros" cserélgetésével mûködik, hanem a frusztrációból agresszióba váltó lelki mozgatékok szerint is. "Dr. Jeszenszky Géza a "horthysta keresztény-kurzus" külügyminisztere pedig benne [értsd: Várkonyi Tiborban, akit a róla szóló cikkében "a gyûlölet technikusának" nevez Lovas - K. J.] látta meg azt az embert, aki a megszületõ új Magyarországot sajtóvonalon a leghitelesebben képviselheti a párizsi magyar nagykövetségen. Kitûnõ választás volt. Mint 1990 nyarán sok minden. Hálából Várkonyi a Magyar Hírlap legmilitánsabb magjának tagjaként támadta az "antiszemita" Antall-, majd Boross-kormányt, miután Párizsban még jobban megszedte magát. [Csöppet sem feltûnõ, hogy Jeszenszky külügyminisztériumához benyújtott, de sikertelen pályázata kapcsán az erkölcsprédikátor Lovas nem említi: õ ugyanezt szerette volna - K. J.] Várkonyi szinte minden írásában magáról is önéletrajzi elemeket szõ átkaiba. És a maga betegségét terjeszti, mint az a gonosz AIDS-es, aki dühös a világra, és perverzen gyûlöli azokat, akiket nem érintett meg, és betegségétõl mentesek. Várkonyi technikája igen egyszerû. Mint látni fogjuk, már a rákosista extremizmus fizetett exképviselõjeként is a szelíd, józan "középrõl" támadja azokat, akik tõle jobbra állnak. Az 50-es években az imperializmust, az USA-t, ma az orbánizmust, torgyánizmust, csurkizmust (így egyben). Ehhez ellenpontozásként korábban a béketábor, ma a nyugat-európai, ritkábban amerikai politikusok nevét keveri. Cikkei felépítése is igen egyszerû. Ma tipikusan nyugati példákkal indít - NATO-csatlakozás, EU, egy Európa Parlamenti határozat -, majd az írás belföldi fordulatot vesz, hogy Fenyõ János vagy Mester Ákos természetes ellenségein rúghasson egyet - VICO bérért vagy postabankos flekkdíjért. Lássunk néhány példát."13
      Igen, lássunk, de most Lovasra vonatkoztatva! A Hat szingapúri csapás amerikai fenékre cikk címérõl, ha mit se tudna szerzõjérõl, akár arra is következtethetne az olvasó, hogy a Szingapúrban törvényes botozás emberies bírálatáról lesz majd szó. De nem. Szó esik egy Romániából a 60-as években az USA-ba emigrált s 1994-ben Szingapúrban dolgozó apa 18 éves fiáról, aki mintegy "félszáz autót szóró-festékkel fújt le", és akit tetemes pénzbüntetés mellett "garázdaságért és orgazdaságért" hat botütésre ítéltek, de nem akármilyenre: "A bõr szétnyílik, az áldozat sokkos állapotba kerül. A botot a harci mûvészetek nagymestere kezeli. A botozás az áldozat testén egész életre maradandó nyomot hagy. A szingapúriak szerint a botütésre ítéltek szívesen cserélnének el egyetlen botütést egy teljes év börtönre is. Csakhogy Szingapúrban a botütés terén nincs alku." A helyi törvényhozás helyett Lovas a liberális politikát és a liberális médiát náspángolja el, maga mellé állítva még "a belpolitikáért felelõs szingapúri miniszter szóvivõjét (is): "Nem akarunk olyan helyzetet, amikor (...) a New Yorkhoz hasonló városokban a rendõrségi autót is beszórják festékkel."" Egy bekezdésnyi ugrás, az olvasó máris New Yorkban, a Times Square-en találja magát, ahol a digitális fényújság "az országban elkövetett gyilkosságok áldozatait regisztrálja. Ha kislány, tinédzser korában teherbe ejtik. Amerika 1994. A toleráns és nyílt társadalmak Mount Everestje. Mily szerencse, hogy hatalmas pénzekkel támogatott liberális amerikai alapítványok és bennünket barátságosan hátba veregetõ diplomaták fáradoznak azon, hogy Magyarország is Amerika legyen - minél elõbb." Aztán a nyílt társadalmak Mount Everestjérõl további ugrás, és az olvasó már a magyar kormánylapnál, a Pesti Hírlapnál találja magát, amely "egy évvel elõzte meg" egy, a The Washington Postban közölt konzervatív újságíró véleményét a Szingapúr-vitában: "Ha mi, amerikaiak hosszú távon is meg akarjuk õrizni szabadságunkat, akkor egy lépéssel Szingapúr felé kell mozdulnunk. (...)
      Magyarországon ez rendkívüli idegességet és elkeseredett dühöt váltott ki és vált ki, fõleg azokból a publicistákból, akik korábban egy diktatúrát szolgáltak - általában külhoni posztokon -, és ma testi épségüket teszik kockára, amikor feleségüket fellökve nyúlnak a lazacos szendvicsért követségi fogadásokon félbeszakítva csevelyüket a demokráciát veszélyeztetõkre figyelmeztetve."
      "A magyar társadalom veszélyeztõi"-nek szóló (...) figyelmeztetés oka Lovas szerint az, hogy ellenfeleikkel vívott harcuk eszközei mindinkább veszítenek élességükbõl: "az antiszemitizmus vádja (...) tompul. Mármint a magyar fogyasztók szemében."14 (Lovas e felfogása szerint az antiszemitizmussal nem az a baj, ami. Hanem az, hogy a rasszizmus ellenfeleit a magyar társadalom még nem látja eléggé annak, amik: zsidóknak. Noha a zsidók "a korábbi diktatúra kiszolgálói".)
      Összehasonlításunkban a "gyûlölet technikusának" is elkeresztelt Várkonyi Tiborról szerkesztett karakter-szkeccs önéletrajzi elemei metaforikusak, Lovas maga elé képzelte a Rákosi-rendszertõl a Kádár-rendszerig s még tovább dolgozó újságíró (az Antall-kormány kezdetén pedig diplomata) sematikus képletét. A Hat szingapúri csapás amerikai fenékre címû cikkében Lovas életszerû jellemrajzzal szolgál. Önmagáról. Egyszer se rezzen meg a keze írás közben, amikor erõszaknak kitett tinédzserlányról ír; "garázdaság és orgazdaság" miatt Szingapúrban kíméletlenül megbüntetett fiatalemberrõl, nem számítja hozzá magát a 80-90-es évek Los Angeles-i bûnügyi statisztikáihoz, a 60-as évekbeli galerikhez sem, noha Budapesten meghúzott egy eszpreszszó bevert kirakatüvegén át lopott italt, sõt a Balatonnál csaposként maga is lopta a bort. Mégis a festékszóróval befújt New York-i rendõrautók fényéért aggódik 1994 áprilisában, a botütés árán való rendet hirdeti, jóllehet hitvallását Bártfai Gergelynek 1990-ben így foglalta össze: "Mindig gyûlöltem az igazságtalan rendszereket, meg a visszapofázást nem tûrõ önkényt."15 Cikksorozatunk elõzõ részének olvasói még nem ismerték a renddel és a rendõrséggel empatikus Lovast. Úgy tudták 1991-es visszaemlékezéseibõl: Lovas a Kádár-kori rendõröket kiröhögte a Balatonnál.
      Lovas szavahihetõségének ingatagsága nem egyedül abból ered, hogy fölényesen ítélkezik hasonló bûnökrõl, mint amilyenekért 1962-ben egy év börtönre ítélték Magyarországon. Még csak nem is abból, hogy 1993-as ítélkezõ erejét a zsidó származásúakon gyakorlatoztatja. Hanem abból, hogy saját rendszerû "hazugságtechnikáját" megírta már személyeskedés nélkül is, politikairendszer-specifikusan a Menórában, a lap önmeghatározása szerint "Az észak-amerikai magyar zsidóság lapjában" 1983. január 22-én: "Ha azt akarod, hogy a parasztok szövetkezzenek veled, ne beszélj szövetkezetekrõl, hanem földosztásról. Ha a középosztályt akarod megnyerni, ne beszélj a kisüzemek államosításáról, hanem a mamutvállalatok oligopoliájáról, ami agyonnyomja a sarki fûszerest. Ha fel akarod heccelni a felheccelhetõket, szidd a bevándorlókat, akik "elveszik a kenyeret" a munkanélküliektõl. (...) Ha azt akarod, hogy a szociáldemokrata párt naiv szárnya a talpad nyalja, beszélj népfront politikáról. (...) Ha el akarod nyomni a szakszervezeteket, papolj üzemi demokráciáról. Ha az áremelkedés miatti morgolódást tompítani akarod, írj a bécsi villamosjegyárakról, a bécsi fizetések nélkül." Minthogy e propagandaszólamokért a Menóra fizet, Lovas hozzáfûzi: "Az aktív és nyugaton is ismert ellenzéki: zsidó. Sorolhatnánk õket név szerint, ha nem lenne felesleges az ellenzéket vallási alapon kategorizálni."
      Mielõtt arra a tévkövetkeztetésre vezetnénk az olvasót, hogy erkölcsi motívumok késztették Lovast a rasszizmustól való viszonylagos távolságtartásra, idéznünk kell a Barát vagy ellenség az ellenség ellensége? címû Menóra-cikkébõl a szerzõ 1983. évi ars poeticáját. "A moralitás belsõ, tartalmi vagy akár esztétikai értéke tagadhatatlan, de ha egy nemzet túlélésérõl van szó, akkor - sajnos - egy rakétánál csak egyetlen erkölcsösebb eszköz létezik a védelemre: két rakéta. Sztálinnak volt valami igaza, amikor a pápáról beszélve megkérdezte: "A pápa? Hány hadosztálya van?""
      Azért állítottuk szembe Lovas ars poeticáját Zsolt Béla ironikus Ars Scribendijével, hogy rávezessük az olvasót a különbségre. Az egyik publicistának vannak elvei, a másiknak nincsenek. Zsolt Béla attól kezdve, hogy Ady lapjának, a Nagyváradi Naplónak munkatársa lett, a Tavasz, a Világ, a Magyar Hírlap, az Újság, a Toll és a Haladás címû lapok olyan, a Huszadik Század köréhez tartozó cikkírója volt, aki a Galillei Kör, a Fabiánus-Társaság, és a Cobden Szövetség tagjaként Jászi Oszkár és Vámbéry Rusztem polgári radikális nézeteitõl semmi pénzért nem mozdult el. A meggyõzõdés híján publikáló Lovas viszont bármilyen világnézeti irányba elmozdult, ha az saját érvényesülése reményével kecsegtetett. Függjön a siker reménye eggyel több rakétától, vagy Sztálin cinikus ultima ratiójától. "A siker mindenáron elérni akarása, az ésszerûnek az értelem elé állítása, azon területek egyike, ahol sok tanulnivalónk van a kommunistáktól. A cél szentesíti az eszközt, mondták a jezsuiták, mondják - és teszik a kommunisták" - vallja Lovas István 1983-ban a Menórában.16 A siker, az erõ és a pénz kitüntetett kultusza miatt hiteltelenek a 70-es, a 80-as évek demokratikus ellenzékérõl szóló - fölöttébb elismerõ - Lovas-írások, márpedig szerzõjük nem fukarkodott velük, mi több a Menóra "Olvasó sarok" rovatát fejlesztette tovább a Szabad Európa Rádió "Tiltott könyvek" sorozatává, amelynek hol célzatosan, hol közvetlenül megnevezett címzettjei a Budapesten szerkesztett szamizdatszerkesztõségek és a kéziratos irodalom olvasói voltak. Bármily különösnek tûnjék is, nem feszül ellentét Lovas alábbi két megnyilvánulása között. A Menóra vezércikkében fellépett a magyar állambiztonsági szolgálat célpletykája ellen, s visszautasította, hogy a Beszélõt, "az 1956 óta elõször cenzúrázás nélkül megjelenõ újságot" és "Rajk László Galamb utcai szamizdatbutikjában kedd esténként" megjelenõ vásárlóit "õfelsége ellenzékisége vádjával bepiszkolják". "Az óriási áldozatot vállaló ellenzékiekrõl"17 Lovas 2001-ben mégis azt nyilatkozta: "A szamizdat akkor jelent meg Magyarországon, amikor már nem volt kockázatos ellenzékinek lenni, (...) akkor, amikor egy szamizdatos legfeljebb egy-két napos alibi elzárásra számíthatott."18 Nem volna oktondi a kérdés, kinek szólt akkor hétrõl hétre a "Tiltott könyvek" a Szabad Európa Rádióból, de a két nyilatkozat között még sincs ellentmondás.
      Ellentmondást az erkölcsi és/vagy politikai értékrend nyilvános újragondolása kelthetne. Olyan formán, ahogy 1983-ban Lovas méltatta a 60-as években meghalt Vaszilij Grosszman néhai sztálinista író a KGB páncélszekrényébõl nyugatra csempészett önkritikus életrajzi regényének Élet és sors19 címû második részét, amelyben Grosszman a konverzió erkölcsi erejével bírálja saját magatartását az 1949-1953 közti moszkvai zsidó-orvos perhez való személyes viszonyában is.20
      Hiába kerestünk, Lovasnál erkölcsi konverziót egyszer sem találtunk. Ideológiai-politikai fordulatot azonban akkor is, ha nem kerestük. A Menórában megjelent írásai ismeretében meghökkenést kelthetne például egy 2000-ben a Magyar Nemzetben közzétett anonim idézete. "A Fidesz-kormány (...) ellen összeesküdött zsidók mindenáron az antiszemitizmus bélyegét akarják rásütni a mai Magyarországra, ilyképpen aláaknázva önnön hazájuk megítélését a külsõ világban."21 Nem tudnánk kideríteni, kitõl idézett Lovas, mert a Magyar Nemzet-cikkben megannyi áttételen keresztül van egybecsavarozva Aczél György egykori politikus és Aczél Endre újságíró neve. Ám éppen A hazugság technikájának szétszerelésével bonthatjuk alkotóelemeire Lovas masinériáját.
      Nem is szándékozunk mást tenni sorozatunk következõ részében, mint tételesen leltárba venni közéleti hazudozásainak alkotóelemeit. Így még az is kiderül, miért keltett Lovasban "meglepetést", hogy Aczél Endre "félzsidónak" titulálta õt.

21 Jobbcsapott, [JT] Kairosz Kiadó, 2000., 87. o.
      22 Zsolt Béla elõadása a Magyar Cobden Szövetség 1936. november 27-i szemináriumán. Kner Izidor Könyvnyomdája, Gyoma, 1936., 4. o.
      23 "Az ismeretlen Hankiss és a magyar médiavilág", In: JT., 85-87. o.
      24 Beszélõ, 1994. 04. 07.
      25 Népszabadság, 1994. 10. 13.
      26 Kubinyi Ferenc: Fekete Lexikon, Malomfalvi K., 1994, 257. o.
      27 Vonalas elvnek az állambiztonsági munkának azt a szervezési rendszerét nevezik, amikor az operatív egységeket és hálózataikat, hálózati személyeiket egyes megkülönböztetett ellenséges csoportok felderítésére és leleplezésére állítják rá: pl. betiltott apáca- és szerzetesrendek, egyetemistaszervezkedések, értelmiségi mozgalmak. A III. (Állambiztonsági) Fõcsoportfõnökség megalakításakor és késõbb többször is módosított struktúrát Pap János belügyminiszter 1962. 12. 17-én kelt 0044 számú parancsában hirdették ki. BM. Központi Irattár, Parancsgyûjtemény
      28 JT., 38. o. [Eredeti megjelenés: Zsille Zoltán: Az önemésztõ szaer, JT, 1991.]
      29 http://lovasdocs.home.-light.att.net/
      10 Demokrata, 1999/36., 20. o.
      11 U.o., 21. o.
      12 A szerzõ kiadása, Budapest, 2001.
      13 Jobbegyenes [JE] Kairosz Kiadó, 1999., 192. o. [Eredeti megjelenés: Pesti Hírlap, 1994 április]
      14 JT., 187-192. o. [Eredeti megjelenés: u.o.]
      15 Kapu, 1990/12., 13. o.
      16 Barát vagy ellenség az ellenség barátja? Menóra, 1983. 01. 22.
      17 U. o.
      18 Népszabadság, 2001. 03. 17.
      19 A francia kiadást alapul véve, Lovas "Élet és végzet" címmel ismertette a Zsizny i szugyba címû regényt.
      20 Menóra, 1983. 12 .23.
      21 JT., 268-274. o. [Eredeti megjelenés: Magyar Nemzet, 2000 május]

(Lovas István válaszát következõ számunkban kezdjük közölni.)

SÁNDOR IVÁN:

Palackposta? Nem! Élõ üzenet

– Poszler György hetvenéves –

Az Astoria aluljáróba két férfiú érkezik a szálloda felõl. A peruiak zenéje. A ricsajozó pestiek. A surranó koraesti mégfények, a nyomuló márárnyékok. Megállnak. Várakoznak. Mire? Mintha maguk sem tudnák.
      Kezet szorítanak.
      Elindulnak két irányban, amiként máskor is, újra megállnak, visszaszólnak, amiként máskor is a Kosztolányi Dezsõ téren, a zuglói utcákon, a lellei fasorban, a Guláccsal szemközti szõlõhegyen.
      Mi juthatott az eszükbe, amit nem mondtak még el egymásnak?
      A kilencvenes évek közepén, a félórányi munkaszünetben Fodor Gézával beszélgetünk a Szigligeti Alkotóház könyvtárszobájában. Persze, hogy Poszler Györgyrõl is szó kerül. Azt mondja: az utolsó igazi polgár. A hangja, a tekintete, miközben mondja, nem olyan, mint aki már valami követhetetlenül távoliról, mégis olyan, mint aki valami univerzális hiányról beszél.
      Persze: Márai, Kassa.
      Neki valójában: Kolozsvár. Pedig csak az elsõ tizenhárom évét élte le ott.
      Mégis: a felmenõk üzenete a házsongárdi temetõ felõli szélben.
      A rugós Omega karóra. Majd hatvanéves. Anyjától örökölt. Nem hordott. Öröklésre vár. (Az enyém rugós Marvin zsebóra. Majd hatvanéves. Apámtól örökölt. Nem hordott. Öröklésre vár.)
      „Igen, ez a ház volt a gyermekkor nemes és finom zendüléseinek utolsó színhelye… Az élet elõl menekültünk, mely csaknem elviselhetetlen volt akkor…” Ezek Márai mondatai. „Mintha polgárnak lenni csak lázadóként lehetne…” Ez Poszler György mondata.
      A nagy ív az életmûben: nagyjából Goethétõl indul. (Ami nem jelenti azt, hogy nincs visszanyitás akár a görögökig.) A kis ív nagyjából Babitstól, majd rákörözve Szerb Antaltól indul. (Ami nem jelenti azt, hogy nincs visszanyitás akár Apáczai Csere Jánosig, Bethlen Miklósig, Kemény Zsigmondig.)
      Majd fél évszázada Illés Endre esszéjében olvastam elõször Szerb Antal egyik kedves mondatáról: a nehéz súlyokat fel lehet emelni akrobatagesztussal, de jobb úgy tenni, mintha egy kendõt kapnánk fel a földrõl. Poszlernél olvastam errõl másodszor.
      Elindul a mondat, személyesen, olyan bensõségesen, mintha csak könnyedén-lazán odanyúlna. Nem tudom, ha Szerb Antal túlélte volna azt, amit nem élhetett túl, és ha ráadásul megélte volna a mi soronkövetkezõ fél évszázadunkat, nem így folytatta-e volna a mondatmozdulatot, mint Poszler? Csak a hülye nem érzi, hogy annak, amit emel, mázsányi a súlya.
      Néhány éve, beszélgetek egy fiatal íróval. Ha Hegel érdekel vagy Freud, mondja, hát inkább az eredetit olvasom. Mondom neki, persze, persze, de figyeld csak, meg lehet azért rázni az óriásokat, bele lehet fúrni a koponyájukba, s akkor az már egy új narratíva, új felismerés, behatolás és nem a hajdaniba.
      Ezt tudja a most ünnepelt.
      Például így: „A labdaházi eskü, a Bastille bevétele, a király fejevétele, Napóleon az arcole-i hídon, a búcsú a gárdától, magányos merengés a Szent Ilona-i sziklákon – csupa színes-patétikus nagyjelenet a történelemben. Fabrizio a waterlooi síkon, Julien Sorel fejevétele, César Birotteau bukása, Goriot apó temetése – csupa színes-patetikus nagyjelenet az irodalomban. De csak a század elején, pontosabban 48 elõtt. Utána se szín, se pátosz, se nagyjelenet. Huizinga veszi észre és fogalmazza meg finoman-pontosan: a század második felébõl eltûnik a látványos elem a történelembõl… Az irodalom azonnal jelez. A jelzés és a reakció kettõs. A naturalizmus kialakulása és a realizmus felbomlása…”
      A mellének szegezték egy beszélgetésben a kérdést: milyen viszonyban van az esztétika és az irodalomelmélet, mit gondol az újabban meghonosodott irányzatokról?
      Azzal indította a választ, hogy emlékezete szerint egyszer kérdezték a Rádióban Mándy Ivánt a felfedezõjérõl, Schöpflin Aladárról, és a lelkes riporter így kérdezett: ugye, Schöpflin mindent megértett? Amire – így Gyuri – érezni lehetett, hogy Mándynak eláll a lélegzete, aztán – folytatta Gyuri – mikor magához tért: „Nem, nem értett meg mindent. Ezt igen, azt nem. Aki biztos mindent ért, talán semmit sem ért.”
      Ezután szépen összefoglalta az elmúlt két évtized nagy irodalomtudományi teljesítményeit, elmondta, hogy sok vonatkozásban revelációt jelentenek a számára, legfeljebb sokszor úgy van velük, mint azokkal a nyelvekkel, amelyeken olvas, de amelyeken nem beszél. Érti, de nem használja: „nem olvadt be pszichés automatizmusaim aktív rendszerébe.”
      Hogyan mûködik ez az „aktív rendszer”?
      Rátalál Krenner Miklós (Spectátor) majd hetven év elõtti könyvében a reálfantasztikum fogalmára. Azt jelöli, mondja róla, ami „a józan ész törvényei szerint lehetséges lenne. De gyakorlatilag az esztelen indulat törvényei szerint lehetetlen lesz. «Világállapot», amiben a realitás fantasztikum, a fantasztikum realitás.” A fogalom Krenner telitalálata. A huszadik századi magyar történelmen és közgondolkodáson való végigvonulásának elemzése Poszler teljesítménye.
      Leír egy fotókiállítást a Dorottya Galériában. Kilenc politikusportré a huszadik századból: Tisza István, Károlyi Mihály, Kun Béla, Bethlen István, Horthy Miklós, Szálasi Ferenc, Rákosi Mátyás, Nagy Imre, Kádár János. Nos – írja –, õsellenségek, törlik, leváltják, lecsukják, számûzik, felakasztják egymást. Mutatják a „kizökkent idõt” a hazai történelemben.
      Teszem hozzá: jól ismert, hogy az elmúlt százötven évben a három leghosszabban regnáló kivégzésekkel, vérengzéssel kezdi, Aradon, Orgoványban, Budapesten.
      Ilyen pontokról néz vissza Poszler, akár Kemény Zsigmondig (felismeri, írja róla, a demokrácia és nacionalizmus egysége helyett annak ellentétét, a tradíció nélküli demokrácia és a demokrácia nélküli tradíció következményeit), és jut el 2001 tavaszáig: „A társadalom kívülrõl felszabadult, belül nem. Nem tudta elrendezni a történelmét, a múltját.”
      Nem rendszerteremtõ. Ebben az értelemben posztmodern. A töredékekben is érvényesülõ szekvenciákat keres. Ebben az értelemben a klasszikus modernitás folytatója. Az ilyen életmûvek segítenek megérezni a fogalmak szûkösségét.
      Leírtam már többször: nem voltak tanáraim, nem voltak mestereim. Ez hiány és szabadság. Nem tudom, milyen egyetemi diáknak lenni. Figyelni a katedrára? Sportújságot olvasni, lottószelvényt kitölteni elõadás alatt? Ha van egy-két olyan nemzedék, amelyiknek a tagjai tudják, hogy mit ad a mesterkurzus, az Poszler tanár úrnak is köszönhetõ. Úgy tudom, elismerései, díjai, kitüntetései közül számára az egyik legkedvesebb a fõiskolai diákjaitól kapott Nyakkendõ-díj.
      A kötetei ajánlásairól: „Halottaimnak szoktam ajánlani.”
      Szülõk. Barátok. Osztálytársak. Akik már nincsenek.
      Mindegyikben, mindegyik mögött valami, ami már nagyon nincs.
      Óvatosan írom ide, de érzem, hogy ott húzódik a gondolatok, a mûvek, az álmatlanság, az éjszakai felriadások mögött.
      Aki értelmesen néz a világra, arra a világ is értelmesen néz vissza.
      Hát ez nagyon nincs. Életidõnkben egy históriai kultúrakorszak roppan össze. Na már most: ez lett az „anyag”, a végiggondolandó, kibontandó, megírandó. Hadd ne keresgéljek, hadd nyúljak csak a felpolcozott munkakönyveim közül bármelyikhez, találok bennük ideillõt, lám, már elõ is bújt egy mondat: „Minden, amit látunk, takar valamit, és mi azt akarjuk látni, amit eltakar.” (René Magritte).
      Azt mondod új kötetedben, hogy a derûhöz kell a szakadék, belenéztél néhányba, de nem vagy derûs. „Alkatilag nemigen megy.” Meg hogy kinn a világban, az emberek között, ha nem teheted, amit tenni szeretnél, nyugtalan vagy, benn a szobában a könyveid között, ha azt teheted, amit szeretnél, nyugodt vagy.
      Mondanád már meg (kérlekalásan), mi többet lehetne kívánni?
      Elmegyünk június 12-én a Szerb utcai találkozóra. Felköszöntünk. Átjöttök nyáron Lellérõl a szõlõhegyre. Megisszuk. Õsztõl az Astoriában. Aztán az aluljáróban. A perui zenészsrácok. A ricsajozó pestiek. A világ, amelyiknek nincs tekintete. Az ismeretlen jövõ nagyonrégijében, lehet tovább dolgozni.

A mezõgazdálkodás vége

Képzeljünk el egy mindenféle jóval megrakott, terített asztalt, amely mellett éhen hal a család. Az asztal a szajlai határ, a család a szajlaiak, a halál pedig úgy értendõ, hogy elõbb-utóbb elnéptelenedik a falu, mert lakói kénytelenek lesznek máshol megélhetés után nézni. Helyesebben, ez az asztal nincsen megrakva semmivel, de mindenféle jó ott van a közeli konyhán, készen a fazekakban, lábasokban, serpenyõkben, csak tálalni kellene, veszõdni vele, aztán érte nyúlni és fogyasztani. Vagyis mûvelni kellene a földeket, szántani, vetni, ültetni, meg mindenféle egyebet csinálni, ami ezzel jár. És, régiesen szólva, szedni azoknak hasznait. De nem szedik, mert gyakorlatilag nincsen földmûvelés, parlagon hever jóformán az egész határ. És éppen ez a baj. Ezért halnak éhen az asztalnál ülõk. Nem most mindjárt, hanem késõbb. Egyelõre még minden családtagnak van dugi száraz kenyere, azt eszegeti zsebbõl vagy mûanyag zacskóból.
      Szülõfalum legalább ezeréves történelmében ilyesmi eddig tudtommal nem fordult elõ. Ismereteim szerint háromszor néptelenedett el az elmúlt századok során úgy, hogy még a házaknak, a melléképületeknek is nyomuk veszett egy idõre. Legutóbb állítólag a török hódoltság idején esett ez meg, de a földmûvelés akkor sem szûnt meg. Az illetékes földesúrnak volt rá gondja, hogy a szomszédos falvakban megmaradt jobbágyai ne hagyják elvadulni a szajlai határt. Mi több, még a volt porták helyét is feltörette, és ugyanezért a völgy egészére a Szajla-Puszta nevet ragasztotta. De most, íme, megtörtént, folyamatosan történik, ami nemcsak eleink számára lett volna merõ képtelenség, de mi, ma élõk se tudtuk volna még akár tíz éve sem elképzelni, noha láttunk, megértünk már pár képtelenséget.
      A viszonylag nagy kiterjedésû szajlai határban, a falut övezõ görbeországban (Mikszáth szava), a meganynyi hegyen, tetõn, gerincen, oldalban, hajlatban, völgyben, teknõben, fenéken, lapályon valaha szinte szó szerint nem volt egy talpalatnyi hely sem, ahol ne termesztettek volna valamit. Bárhol állt az ember, bármerre nézett, nyáron mindenfelé, közel, távol, lent, fent, zöldellett, fehérlett, lilállott, szõkéllett, sárgállott, bókolt, hajladozott, hullámzott valami emberkéz-vetette-ültette, ameddig csak a szem ellátott. És mindenfelõl keréknyikorgás, kaszasuhogás, kapasurrogás, a munka hangját hozta a szél. A téeszidõkben nagy állami támogatással végrehajtott erdõtelepítések következtében csökkent ugyan a termõterület, és veszített grandiózusságából a kép, meg zajos munkagépek váltották fel a hagyományos eszközöket, de a megmaradt szántókon továbbra is jelentõs növénytermesztés folyt. Most viszont a Tarna-völgynek az ó és az új falu közti rövidke szakaszát, azaz pár tucat hektárt kivéve mindenfelé csak gyep, dudva, gaz, bokor burjánzik. És mélységes, szinte halotti a csend, és csak néha töri meg egy-egy vadász terepjárójának zúgása vagy egy-egy fatolvaj láncfûrészének távoli bõgése.
      Míg téeszuralom volt, mindig elborzasztott, hogy agyonvegyszerezik a földeket, hogy a gépóriásokkal halálra tömörítik a talaj alsóbb rétegeit, hogy esküsznek a monokultúrákra, hogy mindenfelé óriási mezsgyéket hagynak, hogy teleszórják az árkokat üres mûanyag zsákokkal és olajosflakonokkal, hogy minden Csáki szalmája és rablógazdálkodás folyik. De azért csak kijártam a határba, levegõzni, nézelõdni, régi, kedves zugaimat meglátogatni. Ma már alig teszek ilyet. Annyira nyomaszt, bánt, ami ott van. Annyira elfogadhatatlan számomra, hogy hátat fordítottak a földnek. Hogy úgy tesznek, mintha nem volna, vagy mintha valami haszontalan, felesleges dolog lenne, amely legfeljebb csak arra jó, hogy kihordják rá a hulladékot, a szemetet. Most már, a falu szélén lakván, többnyire csak az ablakból meg az udvarról látom. Mert az ablakból és az udvarról azt is látja az ember, amit nem néz vagy nem akar nézni. Ami onnan elém tárul, az nem az egész, mûveletlen határ. Az csak Pipis-hegy, Koponya-tetõ, Dolyina árnyéka, Cigánypást-tetõ, Rácfalu. De ennyi is elég nap mint nap a lehangoló, vigasztalan látványból.
      Egy falu, egy város nem véletlenül került oda, ahol van. Keletkezésekor ott lehetett jó minõségû ivóvíz, legkisebb huzat, legtöbb napfény. Vagy állt ott egy fogadó, csárda, kereskedelmi utak találkoztak azon a helyen. Esetleg természetes védelmet nyújtott az ellenség támadása ellen. Vagy az alapítók egészen egyszerûen arra találtak megfelelõ és biztos megélhetést. Szülõfalum esetében az õsokok közt valaha minden bizonynyal fõhelyen szerepelt az erdõ. De miután a középkor végén vagy az újkor elején kiirtották a környezõ rengetegek nagy részét, ezt kiszorította a föld. Az elsõ telepesek akkori utódai rájöttek, hogy azontúl a földbõl lehet megélni. Hogy ha maradnak, és azt mûvelik, akkor nem halnak éhen. E felismerés tarthatta itt õket, és tartotta meg azután magát a falut is. Ha nem így lett volna, menten továbbálltak volna annak idején, elvándoroltak volna Sirokba vagy a kissé távolabbi Verpelétre, hogy csak a környék két, legrégebbrõl adatolt települését említsem.
      Akik tehát ma még Szajlát lakják, azért élnek itt, mert azok a valamikoriak valamikor így döntöttek. Ilyeténképpen, ha a mai szajlaiaknak nem kell a föld, vagy ha a földmûvelést csak hobbiszinten és a néhai téesz-háztájira emlékeztetõ keretek közt csupán segély- vagy nyugdíj-kiegészítés céljából ûzik, akkor teljesen feleslegesen, indokolatlanul tartózkodnak itt, és akár az ország bármely más pontjára is költözhetnének. Nem költöznek, mert nem kényszeríti õket semmi, meg ide kötik õket az emlékeik és szeretteik temetõbeli sírjai is. De a holnapi szajlaiak, a maiak gyerekeinek gyerekei majd bízvást fognak, mert egy aprócska öblítõszertöltõ üzemen kívül nem lévén semmi ipar, vagy más, komoly foglalkoztató helyben, itt aligha szerezhetnek majd nyugdíjjogosultságot, a mostani szociális segéllyel meg, ha lesz még az akkor, aligha érik be. És akkor minden valószínûség szerint megszûnik Szajla. Ami nem olyan nagy ügy, hiszen az ilyesmi elég gyakori az emberiség történelmében. Meg különben se fáj majd senkinek, legkevésbé a szajlaiaknak, hiszen addigra, 15–20 év múlva a szajlaiak már nem is lesznek szajlaiak.
      Csakhogy amit felpanaszolok, az nemcsak a szajlai határra vonatkozik és nem csupán a szülõfalumat érinti. Amivel én itt naponta szembesülök, az az egész országban megfigyelhetõ. Sokáig azt reméltem, hogy csak helyi, legfeljebb csak az északkeleti megyékre jellemzõ jelenség. De tavaly az Alföldön barangoltomban meggyõzõdhettem róla, hogy nem az. Olyan sok parlagon heverõ földet, haldokló falut, elhagyott tanyát láttam, a megrekedtségnek, a hanyatlásnak, a leépülésnek olyan sok jelét figyeltem meg, hogy szinte rosszullét környékezett. És nagyjából ugyanezt tapasztaltam nemrégiben a Dunántúlon is, ahol pedig állítólag gazdasági fellendülés van. Nem vagyok ellensége az úgynevezett modernizációnak, de Magyarországot jelen siralmas állapotában a külföldi tõke, az autógyártás, az elektronikus szórakoztatóeszközök elõállítása, a számítógép vagy az internet nem mentheti meg. Hazánk legértékesebb természeti kincse a termõföld. Ennek alapján akár Európa második Hollandiája is lehetnénk és közben még a tengert se kellene ostromolnunk a gyarapításáért. Zen-felfogás szerint az embernek csak olyan táplálékot volna szabad fogyasztania, amely helyben terem. Mi hamarosan oda jutunk, hogy még a krumplit is importálni kell. Ha nincsen földmûvelés, nincsen Szajla, de Magyarország sincsen.

EÖRSI ISTVÁN 70

KIS JÁNOS:

Eörsi tanulóévei

A nevelõdési regény a felvilágosodás alkotása. Kilép egy jóravaló fiatalember a világba, hogy megtudja, hogyan gondolkodjék természetrõl-társadalomról, hogyan élje az életét, mi dolga - személy szerint neki - az emberek között. Kaland kalandot követ, a hõs sokat hibázik, de a történet végén eljut oda, ahová kezdettõl törekszik. Kimûveli képességeit, rátalál a hajlamainak leginkább megfelelõ és ugyanakkor a közösségnek is hasznos tevékenységi módra.
      Eörsi István indulásakor minden együtt volt a sikeres nevelõdési regényhez. Hogy a hõst jó anyagból gyúrták, az nagyon korán kiderült, már akkor, amikor "a négy éves úriember ... a Margitszigeten megkergetett egy pávát, mert ez elõzõleg kicsípett a lábából egy darab húst". "Visszacsípem!" - fogadkozik futás közben a gyerek. Nem ismeri még a különbséget a fájdalomokozás és az igazságtalan, megalázó bánásmód között, de önérzete máris lázadozik.
      Néhány évvel késõbb már azt is tudja, hogy akit felháborít a rajta esett sérelem, annak más emberek megalázása ellen is tiltakoznia kell: "Amikor latintanárunk ráparancsolt egyik osztálytársamra, hogy térdeljen le, én a nagy csöndben elüvöltöttem magam: "Ne térdelj le!" A tanár engem is le akart térdepeltetni, majd ütésre emelte a kezét. "Ne merjen megütni!" - mondtam, és õ nem ütött meg."
      A tanulóévek Magyarország német megszállásával és a nyilas rémuralommal kezdõdnek, mely teljessé teszi a zsidó magyarok társadalmi halálát, és fizikai megsemmisítéssel fenyegeti õket - a kamasz Eörsit is. De a nácizmus csak a bátorságát teszi próbára a fiúnak: esélyt sem ad neki az elcsábulásra. A sztálinizmus azonban megkísérti. A kommunista ideológia a szabadság és egyenlõség nyelvét beszéli, és Eörsi - mint oly sokan - bedõl neki.
      Goethe szerint a még romlatlan ifjúnak nem árt az eltévelyedés, az pedig kifejezetten hasznára válik, ha az utolsó cseppig kiissza tévedéseinek italát. Csakhogy lehet-e még romlatlan valaki, akinek verselményei az elnyomó (kommunista) hatalmat szolgálják, s aki eközben az elnyomó (kapitalista) világrend elleni lázadás pózában tetszeleg? Ez végül is akkor dõl el, amikor, Goethe szavaival, a tévelygõnek "meg kell ismernie tévedését". 1954 Eörsit Nagy Imre táborában találja, 56 októbere a forradalmárok között, november az ellenállók soraiban. December 8-án elfogják, amikor a betiltott Nagy-budapesti Központi Munkástanács ülésére siet. Az összeterelt foglyok közül a karhatalmisták nyolcat kiemelnek, a többit - Eörsit is - a parancsnok szélnek ereszti azzal a jó tanáccsal, hogy hagyják abba a hazudozást. "Hazudik maga meg a Kádár", töri meg a csendet Eörsi, ugyanazzal a hirtelen gesztussal, mellyel tíz évvel korábban osztálytársára kiáltott rá. Így aztán kilencedikként õt is letartóztatják.
      És még mindig az elején vagyunk a tanulóéveknek.
      Eörsi soha nem volt párttag, de a kommunisták börtönében is kommunistának vallotta magát. A forradalom nem tûzte napirendre a gyárak és a bányák magántulajdonának visszaállítását; a pártállami restauráció elleni utóvédharcokat a munkástanácsok mozgalma vezette. Eörsi kitarthatott 56 ügye mellett, miközben jó lélekkel megmaradt demokratikus szocialistának.
      Mivel a következõ évtizedekben soha nem nyílt esély az önigazgató szocializmus kipróbálására, az elgondolás szervi bajaival nem okvetlenül kellett szembenézni. A 80-as évek vége felé azonban a szovjet rendszer megroppant, majd összeomlott. Legkésõbb 1989-ben minden politizáló ember választásra kényszerült. A demokratikus ellenzék és a reformer értelmiség találkozásából létrejött, új magyar liberalizmus a kapitalista rendszert választotta, Eörsi pedig - az ellenzék tagjaként - a liberalizmust. Keserves vívódások után elfogadta hát a magántulajdonú piacgazdaság programját, bár azt soha, hogy a születõ új világot fenntartás nélkül szeretni kellene.
      Azt írtam, az 56 utáni évtizedekben Eörsi nem kényszerült szembenézni a szocialista eszme belsõ gyengéivel. Azzal azonban igen, hogy a hatalom, melyet elutasított, ugyanarra az ideológiára hivatkozott, mint õ - míg sokan azok közül, akik nála kevésbé voltak finynyásak a hatalomhoz való viszonyukban, a szocialista eszme minden változatát elvetették. Börtönévei mintha örök idõkre szóló, láthatatlan falat emeltek volna közé és a "kintiek" közé. Az elítélteknek nem volt választásuk: ha meg akarták õrizni önbecsülésüket, ki kellett tartaniuk a forradalom mellett. Közben azonban "odakint" megkezdõdött az alkalmazkodás a realitásokhoz. Ahogy haladt elõre a konszolidáció, egyre több ember kötötte meg a maga kis különbékéjét a rezsimmel. Ezért a szabadulás sokkolta a volt rabokat, "nem tudtuk folytatni letartóztatásunk elõtt megkezdett mondatainkat, barátságainkat, gyakran szerelmeinket sem". Némelyikük megkésve bár, de felzárkózott a többséghez. Eörsi ugyanaz maradt, aki 1960 augusztusában, a Gyûjtõfogház kapuján kilépve, hûséget fogadott halottainak. S ez évtizedekre a kívülálló szerepébe zárta.
      A kívülálló könnyen lesz bámulatunk tárgya, de szeretet nehezen ébreszt maga iránt. Helyzete arra predesztinálja, hogy elõbb-utóbb sértett emberkerülõ legyen belõle; életnedvei kiszikkadhatnak; a világban való tevékenykedés helyett a világ fölötti ítélkezés válhatik uralkodó szenvedélyévé. Eörsi ismerte a veszélyt: egy idõben erõsen foglalkoztatta Molière Mizantrópjának alakja. Végül is sikerült kihúznia lábát a csapdából. Ezt két tulajdonságának köszönhette. Egyrészt elementáris életszeretetének. "Alapjában élveteg ember vagyok, aki a mártírkoszorúnál inkább áhít mondjuk fokhagymás ürühúst", írta egyszer. Lelki épségének másik forrása az idézett mondatból is áradó irónia, mely nemcsak a világot - saját magát sem kíméli soha. Eörsi minden pillanatban képes meglátni tulajdon esendõségét; lefegyverzõ következetességgel mutat rá egyszerre moralizáló és hedonista alkatának ellentmondásaira, és ez mégsem teszi lehetetlenné, hogy együtt éljen önmagával, mert az irónia, bár könyörtelen, egyszersmind szeretetteli.
      No de mi dolga a világban ennek az embernek, aki ily bámulatos ügyességgel egyensúlyoz magatartásának egymást kizáró végletei közt? Eörsi íróként határozta meg magát, amikor letartóztatták ("Eörsi István író vagyok! Értesítsék az Írószövetséget, értesítsék Déry Tibort", kiabálta), írt a börtönben is - vécépapírra, ceruzabéllel, titokban -, és íróként kezdte újra, amikor szabadult. Pályáján haladva temérdek mûfajt kipróbált, ám az évek során három fõ irány emelkedett ki e sokféleségbõl: a vers, a publicisztika és - az utolsó évtizedben - az esszé-próza. (Látom, ahogy megcsóválja a fejét: "Hát a drámák?" A méltatlankodás jogos, a színpadi mûvek is fontosak. De én a legfontosabb mûfajokról beszélek.)
      Költõi termésének fogadtatása megerõsítette Eörsiben a kirekesztettség érzetét. Lírája intellektuális, fogalmi természetû; akkor a leghitelesebb, amikor teljesen szikár, egyáltalán nem él költõi képekkel, és tudatosan lemond a nyelv zeneiségérõl. Legjobb versei Brechtre emlékeztetnek. Magyarországon nem volt hagyománya ennek a költészetnek, mely egyébként is gyanakvást ébreszt maga iránt: irodalom-e egyáltalán? A költõ, mi mást tenne, elhárítja a kérdést: "Én másutt húzom meg a határvonalat a költészet és a nem költészet között, mint a lírai közvélemény." A hárítás azonban nem segít, a "lírai közvélemény" makacsul kitart amellett, hogy Eörsinek nem sikerült költõi formává gyúrnia a hétköznapi beszédet, és még a vitán felül irodalmi rangú versekrõl sem vesz tudomást. Eörsi pedig nem is próbálja titkolni, mennyire fáj neki, hogy nem vált a magyar irodalmi kánon részévé. Miközben megsemmisítõ gúnnyal intézi el az irodalmi élet üres méltóságteljességét, újra és újra felpanaszolja, hogy neki magának nem jutott ki a méltóságból.
      Publicisztikája nagy indulatokat provokált és számlálhatatlanul sok ellenséget szerzett neki, de ez, szemben a költõi mellõzöttséggel, csöppet sem zavarja. Élvezi a harcot; jó kedvvel támad, és tûzbe jön, ha õt támadják. Miközben érvei, csattanói mindig kiszámíthatatlanok s épp ezáltal lefegyverzõek, álláspontja megbízhatóan következetes. Vezérlõ szenvedélyei az egyenlõség, a szabadság és a racionalitás, vagy - kritikailag átfogalmazva - annak a gyûlöletes balhiedelemnek az elutasítása, hogy az egyik ember megtagadhatja a szolidaritást a másiktól, ha ez máshonnan származik, mint õ, hogy az egyik nemzet vagy vallási közösség tagjai különbek a másikénál, hogy a sikeres vállalkozó többet ér az alkalmazottjánál, hogy a lakással rendelkezõ ember több tiszteletet érdemel, mint hajléktalan társa, hogy az állam vagy bármely más intézmény tekintélyét vakon követni kell, hogy bárki elõírhatná másoknak, mi módon éljenek és gondolkodjanak. Ezek az egyszerû, de éles fényt árasztó meggyõzõdések vezették Eörsi tollát akkor, amikor a kádári Magyarország hazugságait leplezte le - elõbb a hivatalos sajtóban, aztán az illegális Beszélõben -, és ezek vezetik most is, amikor a rendszerváltás utáni Magyarországon feltámadt horthysta nosztalgiáknak, tekintélyelvûségnek, klerikalizmusnak, cigányellenességnek, úri pimaszságnak és elvtársi bratyizásnak, gerinctelen behódolásnak és ócska mellébeszélésnek ront neki.
      Egyszerûnek neveztem Eörsi publicisztikájának vezéreszméit, és valóban: cikkei - mint különben a versei is - egészen egyszerû evidenciákat közvetítenek. Ha csak ebben a két mûfajban volna jelen, azt hihetnénk: Eörsi a legokosabb, de egyben a legkevésbé komplikált magyar író.
      Amióta megtalálta harmadik mûfaját, az esszé-prózát, ez a vélekedés bizonyosan érvénytelen. Az Idõm Gombrowiczcsal és az Utasok a senki földjén - Jóbok könyve sokszorosan összetett mûvek, mûfajilag is, gondolatilag is. A hangvételük is más, mint bármi, amit Eörsi korábban írt: többnyire nem hetykén polemizáló, hanem töprenkedõ. Nem nyilvánvaló igazságokat védenek, hanem kételyeket járnak körül. Azt vizsgálják, lehetséges-e értelmes létezés a világban, ahol élnünk rendeltetett; lehetséges-e boldog élet, mely erkölcsös is.
      "Az ember arra született, hogy közepes nyomás alatt és közepes hõmérsékleten éljen", idézi Eörsi Gombrowiczot, csakhogy ez nagyon sokaknak - talán az emberiség nagyobb részének - nem adatik meg. A földön milliók éheznek, esnek áldozatul iszonyú betegségeknek, háborúnak vagy természetes környezetük pusztulásának. A sivatagban sebeit kaparászó Jób, a matracsírjába zárt Heine, az Auschwitz felé bevagonírozott, nevüktõl, személyiségüktõl megfosztott zsidók csak a szenvedés skálájának legszélét jelenítik meg: kibírhatatlanul változatos az emberhez nem méltó sorsok tárháza. Ha ilyen a világ: lehetséges-e hinni? Eörsi válasza nemleges, de jóllehet õ maga ateista, nem érzi úgy, hogy oka volna a diadalmaskodásra. Mert a nem hívõ sem szökhet el a kínzó kérdés elõl; akkor sem, ha õ maga a szerencsés sorsúak közé tartozik. A szerencsétlenek balsorsa ugyanis az õ számláját is terheli. Akkor is így van, ha mások nyomorúsága nem az õ boldogulásának eszköze vagy mellékterméke. Hisz csak azon az áron élvezheti a mérsékelt égövi élet kellemességeit, ha nem osztja meg õket a rászorulókkal. Eörsi szemforgatás nélkül elismeri, hogy nem fogadná be polgári lakásába az utcán ténfergõ hajléktalanokat. De élvezheti-e jó lélekkel otthonának kényelmét, míg ablaka alatt a padon emberek alszanak?
      Ezek a nyugtalanító kérdések feszítik ki a Gombrowicz és a Jóbok belsõ terét.
      A mûvek terében azonban - bár mindkettõben jócskán van elemzés és érvelõ fejtegetés - nem eszmék mozognak, hanem különbözõ alkatú, hátterû és sorsú emberek, akik mind a maguk módján élik át a létezés végsõ dilemmáit. Az író néha velük egy sorban jelenik meg, máskor viszont úgy, mint akinek a szemével a mû világát (benne õt magát is) látjuk: a mûalkotás terének perspektívája azonos az õ személyes látószögével. Ennyiben a Gombrowicz és a Jóbok a szó hagyományos értelmében lírai alkotás.
      Abban, hogy ez a két rendhagyó könyv - a magyar kultúra javára és dicsõségére - megszülethetett, döntõ része volt a rendszerváltásnak. Az 1989 utáni világ minden fonákságával együtt radikálisan jobb annál, ami elõtte volt, de a horizontja radikálisan szûkösebb. Aki, mint Eörsi, az igazság pillanatában elfogadta a kapitalista demokráciát, az be kellett lássa: nincs a zsebében új utópia, mely mindenkinek valódi szabadságot biztosít, mindenkit valóban egyenlõ státussal ruház föl, és mindenki számára lehetõvé teszi, hogy valóban ésszerûen válassza meg életmódját és kapcsolatait a többi emberrel. Eörsi ezt a rezignált felismerést a maga elõnyére tudta fordítani. Írói világszemlélete gazdagabbá és elmélyültebbé vált. Megérett a mûvészi teljességre.
      A Gombrowicz meg a Jóbok iránytûje nem a világ állapotával való kibékülés és nem is a kétségbeesés felé mutat. Szükségtelen mondani: nem is a létezõ apológiája felé. Eörsi liberálisként is szívesen alkalmazza az új rend kritikátlan hódolóira a becsmérlõ kifejezést, melyet marxista mestere szeretett forgatni hajdanán: "tucatliberális".
      Hát nem, hõsünk útja nem a megbölcsüléshez vezet, hanem a tudatosan vállalt, örök éretlenséghez. A kifejezést Gombrowicztól kölcsönzi Eörsi, bár tõle eltérõ módon használja. Az infantilis ember, írja, nem akar felnõni, "belekapaszkodik az eredendõ ártatlanság állapotába". Az éretlenség egészen más: ez abban a képességben áll, hogy miután megismertük a létezés korlátait, mégse váljunk teljesen azonossá "társadalmi életünk, szokásrendszerünk, elõítéleteink érett, sõt gyakran már holttá dermedt formái"-val, hogy mindig készek legyünk mögéjük nézni, megvizsgálni elõföltevéseiket, s nemet mondani arra, ami bennük embertelen és hazug. Ám ez azt is jelenti, hogy az éretlenséget választó ember soha nem mondhatja: ez hát a világ, s íme az én helyem benne. Az ilyen ember számára soha nincs vége a tanulóéveknek.
      Eörsi épp most kezdi meg a hetvenegyediket.
      Jó, hogy vagy, Pista.
      Jó, hogy ilyen vagy.

MÁRKUS GYÖRGY:

Portré - távolból

Lassan negyven éve ismerjük egymást. Nem emlékszem pontosan, mikor találkoztunk elõször, de biztos, hogy Lukács Györgynél. Mindketten Lukács tanítványának tekintettük magunkat, noha Eörsi sosem tartozott ahhoz a szûk - fõleg filozófusokból álló - baráti körhöz, melyet akkor Lukács-iskolaként emlegettek. Író volt, nem filozófus, és elsõsorban "eörsista".
      Találkozásaink akkor váltak gyakorivá, amikor Lukácson elhatalmasodott a betegség - Eörsi az utolsó interjút készítette vele, mi pedig felváltva látogattuk, hogy ne üljön a semmibe meredve az immár üres íróasztal mellett. Ekkor persze már nagy híve voltam Pista publicisztikájának (irodalmi termésébõl még csak ezt ismertem). Nem pusztán egyedülállóan merész és félreérthetetlen politikai áthallásai miatt: a "legsemlegesebb" írásokban is csodáltam a világlátás és gondolkodásmód szuverén önállóságát. És irigyeltem is õt - filozófus vagyok, nem író - azért a képességéért, hogy egy-egy konkrét benyomásból, eseménybõl, hírbõl kiindulva egy rövid gondolatmenettel eljusson a befejezésig, mely egyszerre személyes és általános jelentõségû.
      Lukács halála után is összejártunk - rendszertelenül és esetlegesen. Néha a nevünk is találkozott egy-egy tiltakozás aláíróinak listáján. Minthogy azonban a magyar kulturális életben ez idõ tájt már csak aláíróként vehettem részt, 1977-ben családommal együtt emigráltam. Ha néha hazalátogathattam, persze találkoztunk Pistával. De végül a lehetõ legtávolabbra, Ausztráliába vetõdtem, s ehhez a távolsághoz aztán olyan tragikus családi körülmények társultak, melyek a huzamosabb itthonlétet nagyon megnehezítették. Így Eörsit is akkor láttam a leggyakrabban, amikor - talán 84-ben - egyszerre tartózkodtunk az akkori Nyugat-Berlinben, õ német ösztöndíjjal, én kutatói szabadságon. De ha mindent összeadnánk, valószínûleg kiderülne, hogy az elmúlt két és fél évtized alatt talán ha évi két estét töltöttünk el együtt.
      Mégis, Pistát barátomnak, közeli barátomnak tartom, noha eléggé fukar vagyok e szó használatával. Ezt nem magyarázza sem ritka együttléteink meghittsége - tíz perc után már úgy beszélgetünk, mintha tegnapelõtt láttuk volna utoljára egymást -, sem az, hogy nézeteink azonos irányban és azonos módon változtak. Ennyi elég volna ahhoz, hogy meleg, kölcsönös szimpátián alapuló ismeretség legyen közöttünk. A barátság azonban több ennél: lojalitást és kölcsönös szolidaritást feltételez, ez pedig lehetetlen anélkül, hogy belülrõl ismernénk a másikat. Én azt hiszem, jól ismerem Pistát, s nemcsak azért, mert a sors fordulatai, a meggyõzõdések sok szempontból radikális megváltozása ellenére elképesztõ makacssággal maradt ugyanaz az alkat és személyiség, akit eredetileg megismertem. (Ez különben külsõ megjelenésére is igaz - "hetvenéves", ezt majdhogy viccesnek érzem.) Jól ismerem, mert ha személyében ritkán látom is barátomat, a távolból is gyakori látogatója vagyok Eörsi Istvánnak, az írónak.
      Jól tudom, hogy amit ez az állítás sugall, az ma - úgy mondják, posztmodernek vagyunk - meglehetõs nevetségesen hangzik. S valóban, a feltételezés, hogy egy író mûveibõl közvetlenül kiolvasható erkölcsi személyisége, általánosságban megfogalmazva nemcsak naiv, hanem egyenesen buta. Eörsi azonban íróként is "lírikus" alkat - nem ismeri és nem ismeri el a mûben megszólaló írói hang és a szerzõ személyes meggyõzõdése közti különbséget. Õ maga van jelen az írásaiban. Ez, azt hiszem, a "legobjektívebb" mûfajhoz tartozó mûveire, drámáira is igaz. És itt elsõsorban nem arra gondolok, hogy az engem személy szerint is mélyen érintõ, Lukács alakjával küszködõ darabjában, Az interjúban, eléggé szokatlanul, maga a szerzõ jelenik meg a színen mint az egyik fõszereplõ. Inkább azokat a drámákat említeném itt, mint A kihallgatás vagy A kompromisszum, amelyeket úgy hat át egy szubjektív ethosz, hogy ennek egyértelmû szerzõi megfogalmazása elmarad. Sok szempontból morális parabolák ezek, amelyekbõl hiányzik a szerzõi szócsõ vagy példaszerû figura. Centrális szereplõiknek kivétel nélkül megvan a maguk igazsága. Összeütközéseikben igazságaik is megméretnek s korántsem bizonyulnak egyformán helyesnek. De az a kérdés, hogy van-e a konkrét élethelyzetekben gyökerezõ konfliktusoktól független, egyetemes erkölcsi mérce, hogy lehetséges-e egyértelmû jó, mely ráadásul élhetõ is, ez a kérdés nyitva marad. Miközben a nézõ meghozhatja és meg is kell hozza a maga ítéletét (akkor is, ha végsõ, abszolút erkölcsi ítélet talán nem lehetséges), mert a rosszért biztosan nincs feloldozás.
      Eörsi lírájában és publicisztikájában, vagy az olyan, mûfajilag besorolhatatlan írásokban, mint a Gombrowicz- vagy a Jób-könyv, a személyes jelenlét sokkal közvetlenebb és markánsabb. Ez megfelel az író ars poeticájának. Megragadt bennem az Idõm Gombrowiczcsal egy mondata. A költészet végsõ produktuma, írja valahol Eörsi, nem a vers, hanem a költõi személyiség. Nem veszélytelen program ez. Nárcisztikus és az ismétlõdés unalmába fulladó magamutogatásra is vezethet. Csakhogy Eörsi rögtön hozzáteszi: a személyiség desztillálta lírai cukrot fel kell oldani a világ dolgainak kávéjában. Marxista múltjából megõrizte azt a meggyõzõdést, hogy az Én, bár biztosan nem passzív terméke a külsõ körülményeknek, magát csak abból az anyagból formálhatja meg, melyet a világ bocsát rendelkezésére, melyet csak a másokkal való kapcsolataiból meríthet. A személyiség akkor autonóm, ha képes maga és mások számára megvilágítani ezeket a függõségeket. Az önkifejezésnek ez a radikális programja elsõsorban tiltakozás - tiltakozás azellen, hogy az alkotó személytelen követelmények eszközévé tegye saját magát, bármi diktálja is ezeket: a piac, valamely absztrakt eszme, valóságos vagy képzelt közösségek vagy a formai tökély igézete. Ma, amikor a "nem vagyok azonos saját véleményemmel" elve gyakran a szellemi érettség bizonyítékaként jelenik meg, Eörsi vállalja, amit ír (miként vállalja meghaladott és megtagadott múltbeli nézeteit is mint a sajátjait). De még ha magáról szól is, elsõsorban nem magáról, hanem a világról beszél - mert nem önmaga érdekli, hanem a világ. Hiszen önmagával - köszöni szépen - egész jól meglenne. Problémája és baja a világgal van.
      Nem tagadom, még így felfogva is, van valami romantikus a radikális önkifejezés adys pátoszú ("Én voltam az Úr...") programjában. De Pista alkatától bizonyos "romantikus" vonások egyáltalán nem idegenek. Eredendõ hajlamai a lázadók, a hitetlenül is hívõk, a még lelkesedni tudók felé vonzzák, akkor is, ha a lelkesedés tárgyát illuzórikusnak ítéli. Ezzel a hajlammal azonban szembenáll az abszolútumok elutasítása, az a "józanság", mely nála voltaképp a világ ellentmondásai iránti felfokozott érzékenységét jelenti - amit nyilván keserû történelmi és személyes tapasztalatainak köszönhet. Az igeneknek és nemeknek ezt a vitáját, amelyet börtönéveiben - mint költészete tanúsítja - még személyiségbomlasztó kínnak érzett, közben feloldotta és egységre hozta az az irónia és önirónia, mely - bármekkora legyen is az utolérhetetlen példakép, Heine hatása - nyilván alkata mélyrétegeibõl táplálkozik. Az érett mûvek (mint az "éretlenség" bajnoka, biztosan fel fog háborodni ezen a jelzõn) konzisztens írói és gondolkodói attitûdöt sugároznak, amit, nyilván igen inadekvátan, úgy jellemeznék: rezignált, de életigenlõ felháborodás.
      A felháborodás Eörsi mûveinek egyik legalapvetõbb motívuma. A valóság iránti nyitottsága mindenekelõtt a mások szenvedésével szembeni érzékenységet és a szenvedõk iránti szolidaritást jelenti. Eörsi nem hajlandó belenyugodni az erkölcsi érzék tömeges eltompulásába, nem hajlandó tudomásul venni a civilizációs haladás által okozott vagy konzervált, esetleg csak megtûrt, milliókat sújtó, más és más alakban, de mindenütt fellelhetõ fájdalmakat és igazságtalanságokat. De a világrend irracionalitása elleni tiltakozással együtt jár az a felismerés, hogy nincs - ma különösen nincs - olyan, a megvalósíthatóság akár legcsekélyebb esélyével kecsegtetõ program, amelytõl a tûrhetetlen ellentmondások feloldását várhatnánk. Roszszul berendezett világunkban az egyén morális cselekvésének ellentmondásaira, a jóság és igazságosság antinómiájára sem adható kielégítõ elméleti válasz: néhányon segíteni emberségesebb, de igazságtalanabb, mint senkin sem segíteni. Eörsi fenntartja a szenvedés nélküli és igazságos élet utópiáját mint a Legyen eszmei mércéjét, amely lehetõvé teszi, hogy választani tudjunk a kínálkozó rossz lehetõségek között, de tudja, hogy az utópia közvetlen megvalósításával való próbálkozás nem pusztán eredménytelenségre van ítélve, hanem a való világnál még rosszabbal fenyeget. Így marad számára a rezignált felháborodás attitûdje: választani a legkevésbé roszszat a lehetséges alternatívák közül, azt, ami mindenki számára még mindig a legtágabb teret biztosítja, hogy autonóman élje életét, de tudva és rendíthetetlenül felmutatva, hogy ez a legkisebb rossz is nagyon rossz, hogy ez a tér igen szûk s nagyon egyenlõtelenül elosztott.
      Egy pillanatra eltûnõdtem: mennyire távolodott el Eörsi a Lukács "damaszkuszi" fordulatát motiváló - általa is gyakran felidézett - gondolattól, mely szerint az erõszakon alapuló, bûnös világ csak akkor váltható meg, ha az egyén magára vállalja az erõszak bûnét, de tudva, hogy ez megengedhetetlen bûn marad, amire nincs bocsánat. A párhuzam talán csábító, de azt hiszem, felületes. Nem csupán azért, mert Eörsi nem hisz az emberiséget megváltó történelmi tettben, amely megérhetné a morális személyiség tudatos eltorzítását. Túl ezen: Lukács nemcsak másokért, de mások, az ártatlanságukat megõrzendõ "tömegek" nevében és in foro interno, saját lelkiismerete elõtt akarta elkövetni ezt az áldozatot. Eörsi azonban nem tesz, ha a szó is tett, semmit mások nevében, õ mindig mint Pista szól. És ezt nyilvánosan teszi, kitéve mindazt, amit gondol, mások ítéletének és bírálatának.
      A rezignált felháborodásnak ez az attitûdje természetesen vezethetne kétségbeesésre vagy teljes apátiára is. Hogy Eörsitõl mindkettõ idegen, ezt õ maga elsõsorban zsigeri ("biológiai") optimizmusával, életigenlõ és életélvezõ természetével magyarázza. Vannak azonban a kétségbeesés elutasításának kevésbé esetleges motívumai is. A történelem kiszámíthatatlan, bármekkora legyen is a már létrejött intézmények személytelen kényszere és hatalma, ezeket nem vas törvényszerûség hozta létre, nemcsak változnak, változtathatók is. A "másként lesz"-bõl, aminek igazságát nap mint nap megélhetjük, következik a "másképp lehet" - s hogy ez jobb lesz-e, mint ami van, ez részben tõlünk is függ.
      Eörsi biztosan nem mond le róla, hogy mindent megtegyen, amit csak tehet, hogy így legyen. Rendíthetetlenül döngeti, versben és prózában, a hamis bálványokat: a nacionalizmust, a vallásos fundamentalizmust, az önelégült liberalizmust, az esztéticizmust. Újra és újra szót emel azellen, hogy kibéküljünk azzal, ami van, vagy ami annál is rosszabb. De nemcsak a bálványok ellen harcol, nagyokat üt azokra is, akiket ezért vagy azért, itt és most, bálványimádásban vél elmarasztalni. Ezt, úgy hiszem, nem mindig teszi - lévén kötekedõ és szenvedélyes alkat - kellõ mérséklettel és megfontoltsággal. Hogy szubjektíven és élesebben fogalmazzak: voltak írásai vagy írásainak részletei, amelyek személyesen bántottak - nem magam miatt (erre sosem volt okom), hanem mert súlyosan igazságtalannak éreztem másokkal szemben. Hát, aki Pistát szereti, annak ezt ugyan nem kell szótlanul tudomásul vennie, de ezzel együtt kell szeretnie õt.
      Az persze érthetõ, hogy az ilyen elfogadó szeretet korántsem általános. Eörsi tudatosan vállalja, akarja az outsider szerepét, ennek egyes következményei azonban, bárha ezt is öniróniával kezeli, sértik és bántják. Azt hiszem, joggal.
      Eörsi paradigmatikus alakja annak a - félek: kihalóban lévõ - emberfajtának, amelyet "elkötelezett értelmiséginek" volt szokás nevezni, noha nem eszmék vagy mozgalmak "elkötelezettje" õ, hanem elsõsorban a mások szenvedéseivel való együttérzésé. De a besorolástól függetlenül... Bár saját hajlamaim és képességeim soha nem vonzottak ilyen irányba, mindig úgy véltem, kell, hogy legyenek legalább néhányan, akik ezt a szerepet kellõ súllyal és következetességgel be tudják tölteni. Kell, hogy legyenek olyanok, akik a közügyeket le tudják fordítani a mindennapi magánügyek nyelvére (és viszont), akik a párteliteken túli nyilvánosságot tudnak teremteni a társadalmi és politikai problémáknak.
      Ezért, úgy hiszem, nemcsak a barátok tartoznak köszönettel és hálával Eörsi Istvánnak.
      Sydney, 2001. jún. 5.

VÁGVÖLGYI B. ANDRÁS:

Eörsi épp tíz éve volt hatvan,

ami természetesen egészen pontosan azt jelenti, hogy most hetven, csak persze más közelítésben. Van olyan író, akit már ötvenéves korában elkezdenek ünnepelni, de õ inkább a kivétel, mely, ugyancsak persze és természetesen, erõsíti a szabályt, de az ilyen számosságában kevéske. Másrészt, ha belegondolunk Eörsi ötvenedik születésnapjának körülményeibe, 1981. június 16-át írtuk akkor, bár nem emlékszem rá, de nem hiszem, hogy a publikációs ügyekben illetékes magyar elvtársak, kik ez idõ tájt vigyázó szemüket nemcsak északkeletnek, de északnak is vetették, mert éppen két dologtól rettegtek: a gerontokraták moszkvai direktíváitól és a bimbózó lengyel munkásmozgalomtól, nos, õk, nehezen hinném, hogy lelkesültséggel gondoltak volna annak lehetõségére, hogy Eörsi István magyar író, dramaturg (épp kipenderíteni készültek), színpadi szerzõ, mûfordító és publicista a hivatalos megünnepeltség ormaira merészkedhessen.
      Nyugtalanító volt mindig, "krakéler", folyton politizál, "tiszteletlen", "antikommunista", "kommunista", "nemzetietlen", "hazaáruló" és a többi. 1991 júniusában, az akkor még alig kétéves, kéthetente megjelenõ Magyar Narancs elsõ s emlékezetem szerint sokáig utolsó szerkesztõségi cikként megjelent születésnapi laudációja (na jó, most nemrég, hogy a Kukorelly 50 lett, lásd: mint fent, de hát a Bandus még belsõs is volt sokáig) éppen Eörsirõl szólt. Merek belõle idézni, nem én írtam (Such György írta): "Eörsi mind a mai napig nem tudott (nem akart) leszokni bizonyos marxi kategóriák használatáról. Ezzel a frazeológiával már a késõ Kádár-kori szamizdatelemzések hasábjairól is kirívott, de manapság meg egyenesen anakronisztikus ez az itt-ott avétos marxizáló szöveg."
      Eörsi a következõ számban levélben válaszolt a tiszteletkörre: "Fennállásom hatvanadik évfordulóján ez a mondat esett a legjobban, becsületszavamra. Elõször is a mondat, mint mondat megejtõ. Az "avétos" egyenesen pompás. Másodszor is kiviláglik belõle, hogy bosszantlak benneteket is, akik pedig ugyebár nem vagytok rossz szívvel irántam. Ha hiszitek, ha nem, írás közben sohasem arra törekedtem elsõsorban, hogy minél több egyetértést takarítsak be: többre becsültem ennél, ha ellentmondásra - vagyis szellemi-lelki nyugtalanságra - ingerlem olvasóimat. Részben ezért használom a marxi kategóriákat. Már a kádári kultúrértékek letéteményeseit is dühítettem ily módon, a szamizdatban és másutt: senki sem szereti, ha a saját botjával tángálják el."
      Mondhatni, az elmúlt évtizedben Eörsi írói életmûve kiteljesedett, gyûjteményes kötetben jelentek meg drámái, novellái, eszszéi és tanulmányai, új, nagy könyveket is publikált azóta, az Idõm Gombrowiczcsalt és az Utasok a senkiföldjént. Megjelentek Shakespeare-fordításai, életmûsorozat a Palatinusnál, összegyûjtött versei, a Szögek, legfrissebben saját korai költészetét elemzi önironikusan a Versdokumentumokban.
      Ugyancsak Such György jegyezte le anno: "Nincs szánalmasabb, mint egy vén radikális vagy egy fiatal konzervatív - szokta idézni Winston Churchillt a mi Antall Józsefünk, ha kifogy az ellenérvekbõl, amikor a Fidesz csépeli a kormányt. Nos, egy fiatal konzervatív, meglehet, valóban szánalmas, de ami az Eörsi István képében megjelenõ vén radikálist illeti, az bizony kifejezetten üdítõ látvány." Ez a mondat ma, ebben a rogánantalos, fiatalosan gerontokrata világban újabb árnyalattal gazdagodik, ennek elemzésére itt most nincs tér, tessék csak Eörsi 1991-2001 közötti publicisztikáját lapozgatni szorgalmasan, illetve azzal, hogy szerzõnk a Zeitgeist ellenében bebizonyította az adott idõszakban, hogy a fiatalság éppúgy nem életkori kategória, ahogy a hála nem politikai. Van mit lapozgatni, a szerzõ is szorgalmas, nemigen van hét, hogy ne fújná átkát az új s még újabb undokokra, taktikai szempontok mérlegelése nélkül, észbõl és izomból kritizálva, egykori "biológiai optimizmusából" kicsit veszítve, hiszen egy új és jobb Magyarország híveinek hány garnitúrában kellett csalatkozniuk csak az itt tárgyalt nyúlfarknyi idõszakban?
      Ahogy az egykori szerkesztõségi cikk írta: "a világcsavargók és a javíthatatlan baloldaliak Istene éltesse és tartsa meg jó szokásait még vagy hatvan évig!" Legyen most már "még hetven évig", hátha minden duplázva jó.

DALOS GYÖRGY:

A másik múzsa

– kommentárok Eörsi István szerelmi költészetéhez* -

Melyik az egyik? Természetesen a ~. Az Értelmezõ Szótár szerint a ~ "a társadalom, az állam vezetésére, a hatalom megszerzésére és megtartására irányuló közösségi vagy egyéni tevékenység, vmint ezzel kapcs. eszmék és elvek rendszere", illetõleg "vmely szervezet társadalmi érdekû tevékenysége" ld. A tanácsok ~ja a lakások ügyében. Persze a ~ adott esetben lehet (biz. gyak. pejor.) "a cselekvés taktikája", ld. "~-ból barátkozik vele", a ~ célját szolgáló, ~-i jelszó, párt, a ~ szempontjából tekintett ~i bûnös, ~-val kapcs. feladatokat végzõ ~-i biztos, ~i okból vmilyen állapotú (személy), pl. ~-i menekült. Végül pedig van a ~-hoz tartozó, vele kapcs. ~-élet és innen már csak egy lépésre a ~-i költészet.
      A ~-i költészet és egyáltalán az irodalom (?) szemszögébõl nézve igencsak szûkkeblû ez a definíció: kihagyja például azt az esetet, amikor vmely költõ (a lírai én) megveti a társadalmat, kigúnyolja az államot, tesz a hatalomra vagy mindezekben nem "eszmék és elvek" rendszerét, hanem érdekek és hazugságok szövevényét látja és gyûlöli, mégpedig függetlenül attól, hogy egypárti, kétosztatú vagy pluralista modellel van-e dolga. Vagyis: szenvedelmesen és szubjektíven viszonyul a ~-hoz (is).
      Eörsi mint ~-i lírikus Petõfi-tanítvány. Mihelyt királyi széket lát (vagy elsõ titkárit, pápait, neki egyremegy) fogja preventíve magánál hordott nyilát és belelövi bársonyába (a széknek, tenné hozzá Esterházy Péter), hogy csak úgy porzik kínjába (a szék - D. Gy.). Abban is a legnagyobb magyar költõt követi, hogy magával akar békében élni, nem a világgal. Mindez már-már predesztinálná arra, hogy fõhivatású ~-i költõ legyen, és sokan annak is tekintik, afféle ügyeletes Türtaiosznak, ami egyfelõl a magyar közélet túlfûtöttségével magyarázható, másfelõl persze õ maga is ludas (ld. ~-i bûnös) benne. Vmely költõt azonban egész költ.-ével kapcs. ildomos megítélni, ezért fejtegetésem további részében ~-lag tudatosan igyekszem mellõzni a ~-át, vállalva akár az öncenzúra (biz. gyak. pejor.) vádját is.
      1952: A huszonegy éves Eörsi István nehezen bontakozik ki a pártos költészet szorításából, stílszerûen ölelésébõl. Egyfelõl szeretne tartalmában makulátlanul szocialista, formájában nemzeti maradni, másfelõl fura kísértések érik. Gyanútlanul sétálgat a téli tájban - a korban? -, mígnem hirtelen "Egy kedves arc dereng a fák közt, / aztán egy lágy leányalak - / a nap - úgy tetszik - szomjas vággyal / körülcsókolja a havat".
      Helyzetdallal van dolgunk - leginkább ilyen dalokat engedett meg a helyzet. A kérdés - "Mi ez a zavar a szivemben?" - helyesen föltétetik, majd helytelenül szõnyeg alá söpörtetik. Más alkalommal egy lány (tán ugyanaz) "Kiflit evett és befordult sarkon". Gyanús. A par excellence közösségi költõ képtelen szabadulni a ropogós nyálcsordító képzettársítástól, és e látszólag merõben sütõipari tapasztalat kíváncsivá teszi önmagára: "Ha legyõz minden pici kiflivég, / hogy gyõzzem le, már legyõzve, a vágyat?"
      Aki tudni szeretné, mi a különbség Magyarországon az 1952-es és 1955-ös év között, az olvasson bele a Galgóczi Erzsébetnek ajánlott Két szonett közül a másodikba: "Édes remény itt nem dajkál, / soha nem dajkálhatsz te sem, / sápadtan állsz a házfalnál. / Egy lánnyal lennél, nem velem. / Bár Szappho szigetén lakhatnál, / hol csillagpöttyös éjjelen / szél muzsikál és lánydal száll, / nõk hancúroznak a gyepen - / innám veled én is a leszboszi bort, / s kinevetnénk együtt azt, ami volt."
      Nos: 1952-ben is megeshetett egy kommunista ifjúval, hogy olyan lány tetszett meg neki, aki saját neme iránt vonzódott, az azonban, hogy e magánélmény akár kéziratban is magánlírába csapott volna át, merõben valószínûtlen - meggyulladt volna a papír. Az efféle kusza vonzalmak még a nagyvonalúan emlegetett "egészséges erotika" fogalmába sem fértek bele - Galgóczi maga is csak 1980-ban törte meg a tabut a Törvényen belüllel. Némely szélességi fokon a másság még ma is bicskanyitogató.
      Talán nem vonok le túl sokat a költõ érdemébõl, ha a fentebb idézett sorokat személyes, erkölcsi, nem pedig esztétikai bátorságukért emelem ki. Eörsi ekkoriban messze jár a szerelem egzisztenciális élményként való megragadásától. Bizonyos tekintetben a külsõ körülmények is félrevezetik. A fiatalember börtönbe kerül és sorsát férfias vagánysággal igyekszik elviselni. A Fõ utcai, Markó utcai, márianosztrai s végül gyûjtõfogházi cellából kicsempészett versek tartásos rabot mutatnak, akit balsorsában, a Nõ erõsít. A Verához címzett üzenetek kamaszosan mutáló, elfogódott hangon íródnak, akár a korábbi ujjgyakorlatok.
      "Mint az iskolásgyerek / falra karcolom neved. / Szótár nélkül is tudom: / azt jelenti: bizalom. / (...) vagyis ez most a haza, / szabadulás tudata, / általa lesz látható / s ujjal kitapintható / (...) a te neved, a neved, / mely a szabadba vezet."
      Vagyis: szabadság, szerelem - e kettõ kell a költõnek, egészen pontosan inkább az elõbbi, hiszen az utóbbi odakint vár rá. A megoldás látszólag idõ, esetleg amnesztia kérdése. A rabság éppen ezt a nagybetûs férfiöntudatot kérdõjelezi meg a lehetõ legprózaibb nõhiány, nemi nyomor alakjában. A Szerelmesen és szerelemtelen a hiábavaló magömlés katasztrófáját idézi fel, Az utolsó csapás pedig a mondabeli Prométheusz kínjait tetézi sittes szexfantáziával:
      "Köldökén sakkozik két téboly, / egy fehér és egy fekete. / Nyitott szemét böködi két toll, / egyikbõl tinta bugyborékol, / a másikból meg zöld epe. / Piócákból tar koponyáján / kinõttek göndör fürtjei. / Mindezt valahogy kibírná tán, / de éjszaka egy szûz királylány / újságokból olvas neki."
      Ez a belsõ pokol kevés jóval kecsegtet a szabadulás utáni idõkre: a test regenerálódik, a szellem csiszolódik, a morál megszilárdul, de a lélek tartósan õrzi a börtönbeli roncsolás nyomait. A jól mûködõ ösztön immár a szabadságtól szorong: "A közös remények korának vége, / kitárúl a világ, / s a régvárt kapun át / kilépünk sorra a külön reménybe."
      "Idegen kertbõl lopott almám savanykás, félig-érett. / Nekem sem adatott meg, hogy beérjek", összegzi Eörsi 1962-ben, harmincegy évesen - savanykásan - kettétört ifjúságát. Költõként valójában ekkor indul el önmaga felé. Életének egyik kulcsélménye - a letartóztatás - évekkel késõbb nyer végleges formát A kérdés címû versében ("És ekkor utolért a félelem."). A szerelmi téma látszólag könnyebben tör felszínre, elõször (1963-64) egy pompásan elegáns szonett fegyelmezõ abroncsában: "Már csak akkor érdemes élnem, / amikor nem is létezem, / s fekszem kietlen hús-vidéken, / a nemlét gyönyöreiben. / Nadrágom és ingem a széken, / hidegen, mint ki idegen, / mint mûítész a nézõtéren / figyeli, mi lesz most velem. / Csak a testet fogom erõsen, / hogy meg ne szökhessen elõlem, / így még talán elszökhetek. / De mihelyt legurulok róla, / a tudat ideges kopója / lihegve utánam ered."
      Eörsi klasszikus toposzhoz nyúl vissza: a szív és a test vitájához, a vágy elvi kielégíthetetlenségéhez, ahogyan Villontól ismerjük: "Szomjan halok a forrás vize mellett...", miközben maga a villoni életérzés is - "Befogad és kitaszít a világ" - rárímel az övére. Persze, hogy ez a meghitt otthontalanság a történelem hozadéka, ám a börtön elõtti másik életet nem lehet visszaperelni. Nem is kell, hiszen a lírikus ebbõl a romhalmazból (is) építkezik. Ezáltal fölöslegessé válik a szerelem mint mentsvár, hiszen nem ellenpontozza, hanem csak aláhúzza a harmóniahiányt. Néhány évvel késõbb a költõ a szeretett nõvel mondatja ki az éppen lezárult kapcsolat (1970) halálos ítéletét: "Mivel szerelmünk / nem szerelem, / véget kell vetni / ennek a szerelemnek, / értelmes kapcsolatunk / teljesen értelmetlen, / ha értelmetlenebb volna, / értelme lehetne."
      Különös, játékos mutatványnak vagyunk tanúi: a szellem, miután az irracionalitásban csúnyán megpörkölte magát, igyekszik pontosan rögzíteni a racionális megközelítés határait.
      Azok a költõk, akik a hatvanas-hetvenes évek Magyarországán szerelmes verseket írtak, Nagy Lászlótól Eörsi Istvánig, Ladányi Mihálytól Petri Györgyig, érezték, hogy ebben a témakörben lehet a legfesztelenebbül mozogni. A szerelem, még a boldogtalan is, szabadság volt, ha nem is egészen úgy, mint Petõfi gondolta, hanem inkább mint valami ellenõrizetlen külföldi portyázás. Olykor konkrét értelemben is az: Eörsi szerelmi lírája a Jugoszláviai verses naplóban teljesedik ki, s e huszonhat vers kezdõ és záró dátuma nagyjából lefedi az akkoriban engedélyezett külföldi tartózkodási idõt. A történet - epikus verscsokorról lévén szó - a sztrugai költészeti fesztivál és a belgrádi színházi világtalálkozó közé ékelõdik. A sûrítés külsõ paramétereit tehát az útlevélosztály szabja meg, a többi a költõ dolga: a kultúrturizmus kellemességét és hasznosságát összeköti a szerelmesével közösen elhatározott szakítás drámájával.
      "Sokáig fontolgattuk e regényes / búcsúút kockázatait. Aztán / úgy történt minden, ahogy elõre / sejtettük, külön-külön. A gyászút / némi kis nászokkal elegyesen / zajlik. Õ kettõs védelembe / vonult: múltunkat s jövõjét / tartja maga elé, holott én / nem támadok. Csak oroszlánjaim / morognak fojtottan, miközben / elfordul szájában altatóval, / de abba a zûrzavarba / nem követem már. Gyönyörû a tó / félholdasan, este, reggel kis ködökkel (...)"
      A nõ azután elutazik, a férfi pedig Szkopje-Peæ-Ulcinj-Bar-Svati Stefano-Petrovác-Belgrád útvonalon immár egyedül folytatja a búcsúzkodást, miközben a tenger és az ég kékjével, étellel-itallal és nem utolsósorban egy szerb lánnyal vigasztalja magát ("Habzsoltunk, hurrá, oda se figyelve, / habtalan tortát háborús gyerek"). A mából nézve, persze, inkább bennünket vigasztal, akik már tudjuk, mi lett ebbõl a tömbök között úszkáló, csélcsap, hoteles-kempinges-keményvalutás, szinte-szabad, majdnem-nyugati országból.
      A nyolcvanas években azután kísérteties fénnyel újra fellobban az elsõ szerelem; ki tudja, milyen búvópatakokból tör elõ az érzés, amely már a halott asszonynak szól. A két grandiózus gyászdalt (Vera, Sirató) groteszk álomképek követik, köztük a legélesebben exponált, kõbe véshetõen végleges Már megint (1984), Eörsi lírájának egyik csúcspontja: "Vera, már megint sittre vágtak, / nem vacsorázhatok veled, / kopogtatom sötétzárkámban / a poloskás fûtõcsövet. / A priccsre fekszem, hallgatom / korgó szívemet. "Itt magát / megdöglesztjük" - szól a Parancsnok / s leveledet nem adja át."
      Igazi kelet-európai sorsköltészet: éppen csak elcsattant a múzsa csókja, valaki, mintegy az ihlethez idõzítve, bevágja a cellaajtót s Cupido hatóságilag késleltetett nyila nyomán cirka harminc év múlva hangzik el a szerelemhez méltó vallomás.

* A Szögek címû versgyûjtemény alapján. Palatinus, 2000

•

Egységkongresszusi anzix

A szocialisták hét végi kongresszusa a papírforma diadalát hozta, az unisono flottafelvonulása (szándékos képzavar!) volt, gyõzött az egyetlen jelölt, 99 százalékosra sikeredett a pártegység, az egyik küldött igen vicces megjegyzése szerint "a jelenlévõk a ruhatárban hagyták a késeket". Utóbbi kitétel a november óta zajló belviszályra utalt, és talán arra, hogy a miniszterelnökjelölt-keresési töketlenkedésben szertefoszlott az MSZP korábbi elõnye a vezetõ kormánypárttal szemben. Nem lehetett egyszerû döntés Kovács László pártelnök részérõl lemondani a kormányfõ-jelöltségrõl, s a helyzet ismeretében mindenképpen államférfiúi kvalitást sejtet a visszalépés szükségességének tudomásulvétele.
      Már kilenc körül gyülekeztek a küldöttek, volt zárt ülés az alapszabály megváltoztatása érdekében (hogy párton kívüli lehessen a listavezetõ), tizenegykor Kovács László mondta az elsõ beszédet, addig jelentõs klubélet zajlott. Himnusz, videoklip, Kovács és Medgyessy mellett egy pillanatra Gerhard Schröder is látszott a videokivetítõn, ám õ csak digitálisan lett odakamuzva, valójában egy levelet küldött, de az sem kevés. Kovács sokat fejlõdött retorikailag, beszédének középsõ harmada kimondottan élvezetes volt, ebben a részben elsõsorban a Fideszt gyalulta, viszont nem emlegette a Kész átverés show-t, ami ez esetben üdítõen hatott. A pozitív kifejtés egy kicsit elsivatagosodott, pedig a "jóléti rendszerváltás" gondolata akár ütõs is lehetne. Ezt egyébként a kongreszszus második felszólalója, Lévai Katalin szociológus ki is fejtette - tegyem hozzá, a Maszop-juniális legjobb beszédében -, finoman, okosan, érzékenyen, érvelve és érzelmileg megjelenítve, kicsit fideszezve, de épp csak annyit, amennyit a bõr bevesz; dögöljön meg a lovam, ha a neve nem kerül majd szóba jövõre mint lehetséges szociális miniszteré. (Vagy még az idén, az árnyékkormány témafelelõseként.)
      Azért az Magyarországon még egy ilyen derekas, erõs párt kongresszusán sem megy, hogy már a harmadik felszólalónál tartunk, és a hülyeség még nem ütötte fel a fejét. Fel is ütötte Tóbiás József BITnik képében, aki lelkesült (kiabálós) hozzászólásában a karcagi vasútállomásra befutó páncélvonaton ágáló, süldõ Szamuely Tibort idézte, amint a téeszcsébe, a johannita lovagrendbe vagy valamibe kényszeríti a Varga Misi (pénzügyminiszter) felmenõit. Mindeközben Rába Tímea figyelte õt a karzatról, átéléssel és laza sminkkel, mint egy CKM-címlap; múlt és jelen alkotott dialektikusan és vizuálisan egységet, s merészen elõreugró állkapoccsal (+ fülbevaló) mutatott a jövendõbe.
      Ehhez képest Schmuck Andor frissen megjelent könyvét* nem árulták a Kongresszusi Központban, õ maga nem volt jelen, hogy is lett volna, hiszen kizárták kicsivel az esemény elõtt a pártból, pedig derûs színfoltja lehetett volna a nagy baloldali nekigyûrkõzésnek (vö.: "Schmuck Andor a zsebébe nyúl, és valamit eszik" - copyright by Para-Kovács I.), mint ahogy a vérengzõ mimóza, Messiás-jelölt és két lábon járó szemantikai és szintaktikai atavizmust (valamint: "vidéki gyerek"), Németh Miklóst is külföldre szólította a bokros teendõ.
      Ha már Bokros: a volt pénzügyminisztert, mumust és/vagy jótevõt is ígérték egy, az elején osztogatott információs papíron, nem észleltem, sõt a jelzettek közül Farkas Bertalant, illetve Fejtõ Ferencet sem láttam. Megtisztelte viszont a kongreszszust Göncz Árpád és Tamás Gáspár Miklós, de nem jött el az SZDSZ, merthogy - a hivatalos indoklás szerint - jelen volt egy alacsonyabb szintû küldöttség a Munkáspárt részérõl. Van ez a szoci-frusztrációs limbó a Szadiban, és szegényeknek, csak Murphy-törvény jelleggel, mindig a rossz jön be; ha mennének velük, azon buknak, ha ágálnak, akkor meg azon. Nehéz.
      A haladó értelmiség képviseletében viszont jelen volt Kállai Ferenc színmûvész, Bacsó Péter és Kovács András filmrendezõk, és a filmszakma hangsúlyos részvétele mai napság egy szoci gyûldén egyáltalán nem meglepõ.
      Jó beszédet mondott Vitányi Iván, sürgette a politika morális megújulását is, amivel nem lehet nem egyetérteni. A Horn Gyula viszont a Horn Gyula, a maga sajátos stíljében felnõtt kormányzást kért a három éve tartó gyerekhecc helyett (õ volt az egyedüli, aki emlegette Németh Miklóst), aztán szólt sok fiatal, volt, aki olyan, mint az egykori egyetemi KISZ-titkárok, hú, láttam is egy igazit megfigyelõként, nem írom le a nevét, mert 1x már sajtóvitáztunk, konkrét fültanúja voltam az 1986-os ún. "lánchídi csatában", amint azzal próbálkozott a rendõrökkel körülvett tüntetõk között, hogy azért a Kádár mennyivel jobb fej, mint a Németh Károly.
      A beszédekben, többször, ugyancsak igen helyesen, elõjött az, hogy amerre igyekszik ez az ország, ott a Tony Blair, meg a Lionel Jospin, meg a Schröder a fõáram, a Berlusconi meg a Haider a lunatic fringe (holdkóros kisebbség), és egy nem nettó befizetõnek nehéz lesz belépés elõtt megmagyarázni a náciszimpátiát.
      Amikor Medgyessy Péter miniszterelnök-jelölt beszéde hangzott, pont nem voltam jelen, úgyhogy idecopizom az Index.hu-tudósítást szombat délutánról: "A szavazás elõtt a volt pénzügyér azt hangsúlyozta, hogy a jövendõ kormányuk a nemzeti közép kormánya lesz. Befogadják a liberális értékeket, megvalósítják a szabadságjogokat, elfogadják a másságot. Medgyessy szerint bátran kimondhatják: nemcsak a harmincasoknak áll a világ, s a generációk szövetségét kell megkötni. Úgy véli: nem lehet igazságos az a társadalom, amely a "macho modellre" épül." A volt miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszter slusszpoénként elmondta a - lapunk megjelenésére már nyilván szállóigévé váló - mondatot arról, hogy õ ugyan Péter, de nem kõszikla, sõt még a kõbányát is nélkülözi, de majd' együtt a gránitalapzat. Hétfõn már nekirontott a Magyar Nemzet publicistája, mint tót az anyjának (pártapparatcsikból lett bankár ne bányázzon), és feltehetõen hamarost kapargatni kezdenek majd mindent a hosszú pénzügyi múltból, a Pénzügykutató Intézet bezáratásának mellékkörülményeit, a Banque Indo-Suez ügyeit, ha vannak ilyenek, mindent. Jó húzás volt Medgyessy részérõl, hogy feleségével együtt jelent meg, tudja hát a mai látványpolitizálás lényegét, magányos hõs a westernekben van, de családapákra szavazunk. A vasárnapi bulvársajtó szerint Medgyessyné azért hordott nagy pöttyû kiskosztümöt, mert ezzel ellenpontozta a francia becsületrendet férje reverjén.
      Kérdés, Medgyessy mennyire jó választás? Húsz évvel idõsebb Orbánnál, de van annyira fotogén. Ellenfele schlagfertigebb, rutinosabb nyilatkozó, sajtótájékoztatóját figyelve Medgyessy mellett elférne egy logopédiai tanácsadó, és azt kéne elsõként észbe vennie, hogy ne beszéljen magáról egyes szám harmadik személyben, mert azt utoljára Torgyán József csinálta, és neki is hogy bejött népszerûségileg. A nemzeti közép politikája, jóléti rendszerváltás, "nem magunknak, hanem a társadalomnak", olyan hívószavak ezek, melyek bejöhetnek, ha megfelelõ a sulykolás. Az MSZP régi problémája, kihez is szól a párt, a bérbõl-fizetésbõl élõkhöz, kényszervállalkozókhoz, munkanélküliekhez, idõsebbekhez, romákhoz, a rendszerváltozás veszteseihez, vagy marad a nómenklatúrából jött nagytõke képviselete. Felteszem, erre az az igazi válasz: ez is, az is. Ami tök jó, fogjunk halat kint is, bent is, csak nehéz hitelesen képviselni. (Nb.: A Fidesz is elõjött azóta, hogy az igazán szociális értékeket képviselõ párt Magyarországon természetesen õ lenne. Ez a durva ebben a szájbakúrt országban, hogy egyszerre akar mindenki szûz maradni, meg dugni is, és hozzá folyamatosan hazudik. Szolgálati közlemény: Tóth Gy. László halállista-szerkesztõ becses figyelmét felhívnám az utolsó mondatra, és tessen szíves többet szemlézni engemet is, mer' a barátaim már piszkálnak és a fõszerk. is baszogat! A pol. gecizmust meg a lófaszosat nyugtáztam, kösz, ha a trágárság jön be, jelezzen, küldöm! Elõre is: és még1x: kösz!)
      Megmondom õszintén, összerezzentem, mikor Kovács László "kedves elvtársnõk, elvtársak"-kal vágott bele mondandójába. (A végén, amikor elmondta, mennyire megszenvedett ez a 99 százalékos egység.) Öreg vagyok én ehhez, emlékszem az igazira, jó, a szórend kevésbé macho, akkor is. Hozzátartozik, hogy - leszámítva a választási estéket - talán most jártam elõször komolyabb MSZP-megmozduláson, és nem gondoltam volna, hogy elvtársazzák egymást. Aztán rájöttem, ez miért jó! Nyilván valamelyest enyhült az utódpárti frusztráció, '90-ben ezt csak elsötétített szobában, szigorúan egymás közt csinálták volna, másfelõl meg szocdem hagyomány ez is. Mint ahogy a végén felhangzott az Internacionálé is, amit ugyan összekeverhettem volna az Orion ûrhajó címû egykori nyugatnémet tévésorozat fõcímzenéjével, de nem tettem, mert kihegyezett voltam és pontos, és nagyon súlyos sub-basszusokkal hallottam már jelzett dalmû kínai változatának egy remixét is, és akkor is felismertem. Tiszteletteljesen annyit azért megjegyeznék, örvendetes, hogy most szocdem-tripen van az MSZP, de nem kéne Bokányi Dezsõig visszakanyarodni, inkább vmi jelen idejû ny-eu mintát kéne találni.
      Jancsó Miklós mondta még a tanácskozás kezdetén, "gondoltad volna, Andris, hogy a Viktorral szemben majd a komcsiknak kell drukkolni, hogy demokrácia legyen ebben az országban?"
      Na ja.

* Schmuck Andor könyve Bal-eseteim (Az elsõ csapás) címen jelent meg a pártkongreszszus hetében, nagyjából olyan, amilyennek az ember látatlanban képzeli: gagyiság és prolizsúr, kábé érthetõvé válik a Horn-kormány szükségszerû bukása. Schmuck nem barátja a bõvített mondatnak, tõmondatból is a legveretesebbeket a Mai Napban olvasta, ezeket próbálja utánozni, mérsékelt sikerrel, ezért azt' átfolyik a dolgozat az emberen seperc alatt, mint a híg fos, nagyjából azt az érzést is hagyja maga után. "Kádár János unokája", a "Szocpárt" ügyeletes "szervezõzsenije" Ullmann Mónikával a sajtóbálon, vagy egy vagány minisztériumi húzás, Polski Fiatnyi belsõ terû Cessnában ketten Kiss Péter miniszterrel (+ pilóta) Zalaegerszegrõl Debrecenbe, polgármester-jelölti kaland Újpesten, kimerítõ éjszakázások Jimmyvel és a reformerõk szervezése a Korda-villában, Margitsziget-söprés Horn Gyulával a SZEM keretében, G3 mozgalom, a szocikon belüli liberálisok, és, természetesen, az SZDSZ ekézése, meg persze az õsbûn, a Xénia-láz (a WÉS Rt. tejsavóból készült egészségkárosító energiaitaláról egy szó se); hát igen, kedves elvtársak, ideje volt szétnézni a sifonérban, a sok csontváz mellett búvik-e ottan leakasztható, kicsomagolható Tony Blair.

-vágvölgyi-

•

Állam és egyház

E címmel rendezte vitaestjét a Bibó István Közéleti Társaság. Az est vendégei: dr. Dornbach Alajos, az SZDSZ országgyûlési képviselõje, Nacsády András, a Magyarországi Nagyoriens elnöke, Schanda Balázs, a NKÖM fõosztályvezetõje és Tomka Miklós szociológus.
      „Témánk állam és egyház viszonya, a vallások és az intézményes egyházak helye egy olyan jelenkori demokratikus köztársaságban, mint Magyarország. Nem történetileg és általában akarunk a témáról beszélni. Azokról a kérdésekrõl kívánunk vitatkozni, amelyek a Magyarországot jellemzõ politikai kontextusban és társadalmi összefüggésrendszerben, itt és most merülnek fel. A téma aktualitásához kétség sem férhet, foglalkoztatja és megosztja a közéletet...” – indította a vitát Kende Péter.

Schanda Balázs: A magyar állami egyházjogról elmondható, szemben a legtöbb nyugat-európai állami egyházjoggal, hogy diszkontinuus joganyag, azaz míg ott száz-kétszáz éves vagy még régebbi törvények és szabályok rögzítik az állam és az egyház viszonyát – és a jogterületnek egy olyan részérõl szól, mely rettentõ konzervatív és nagyon lassan követi azokat a konvergáló tendenciákat, melyek azért Nyugat-Európában is megvannak –, addig Magyarországon 90-ben e tekintetben tényleg tiszta lapot kezdtünk, és e jogterületen nincsenek már olyan normák, amelyek 1990 elõttrõl datálódnak. Ebbõl a szempontból a legtöbb kelet-európai országtól is különbözünk, hisz ilyen mélységû joganyagváltás ott sem történt meg; a legtöbb kelet-európai országban az állami egyházügyi hivataloknak megfelelõ intézmények azért fennmaradtak, komoly személyi kontinuitással is. Magyarországon 90-ben, e tekintetben tényleg rendszerváltozás történt.
      A diszkontinuitás mellett a második jellemzõ elem az igen nagy fokú individualitás. Amikor a magyar jog a vallásszabadságra való hivatkozással kivételeket, akkomodációt, exemptiós lehetõségeket teremt, akkor soha nem az egyháztagságra, felekezeti hovatartozásra vagy vallási meggyõzõdésre hivatkozik, hanem az egyén meggyõzõdését veszi figyelembe.
      E joganyag harmadik jellemzõje egy kidolgozott semlegességi koncepció, ami az elmúlt tíz évben szélsõséges viták és félreértések forrása lett. Negyven év ideológiai monopolhelyzete és totalitarizmusa után sokan attól ijedtek meg, hogy egy egyoldalú világnézeti elnyomás helyett most egy semleges világnézetet kényszerítenek rájuk iskolában, a közéletben stb. Semleges világnézet nyilván nincsen, ez az elsõ félreértés, és ha lenne, akkor a semleges államnak a semleges világnézettel szemben is semlegességet kellene tanúsítania.
      Egy másik félreértés – és ebben az értelemben egy nyugat-európai feszültség adaptálódott a magyar viszonyokra –, hogy a semlegességet világnézeti közömbösségként értelmezzük-e, ahogyan néhányszor elõfordult az elmúlt tíz évben. Azt mondták, a vallás alapvetõen magánügy, az állam akkor biztosítja megfelelõen a vallásszabadságot, ha ezekrõl a kérdésekrõl tudomást sem vesz. Az Alkotmánybíróság viszont egy olyan doktrínát alakított ki már 93-ban, hogy a pozitív és a negatív vallásszabadság, tehát a vallásossághoz való jog és a vallástól való távolmaradás joga egyenrangú, egyik sem tekinthetõ a másikkal szemben kivételnek, tehát nem arról van szó, hogy az egyik alapeset és a másik deviancia, amelynek korlátozott toleranciát kell biztosítanunk. A kettõ egyenrangú, márpedig ez esetben a közömbösségbõl a vallásos polgárok hátrányos megkülönböztetése következik, mivel nem biztosít az állam megfelelõ akkomodációs teret, megfelelõ exemptiókat a vallási identitás megélésére és kibontakoztatására. Ha mindenkinek egyaránt biztosítani akarom a szabadságot, nem tekinthetem az egyiket alapesetnek és a másikat kivételnek, tehát abban a viszonylag kevés kérdésben is, ahol az exemptio és az akkomodáció megvalósul, a kettõ irányában egyformán nyitottnak kell lennie a jogrendszernek. (…)

Dornbach Alajos: Schanda Balázs korrekt módon hivatkozott az Alkotmánybíróságra, de nagyon fontos dolgokat nem mondott el. A kormány által benyújtott törvénymódosítás hivatkozik az Alkotmánybíróságra. Módosítani kívánja az 1990-es törvényt, amely, nagyon helyesen mondta, egy diszkontinuus helyzetben példátlanul szép törvény volt. Nevezetesen kimondaná a törvény, idézem: „Az egyházakat azonos jogok illetik és azonos kötelezettségek terhelik. Törvény az egyházak társadalmi szerepéhez kapcsolódó jogok és kötelezettségek vonatkozásában eltérõen is rendelkezhet.” Ez az a sarkalatos rendelkezés, melyet az ellenzék nem tud elfogadni. Tehát a vallásfelekezetek közül csak azt, amely megfelel azoknak a kritériumoknak, melyeket a törvény beépít, vagyis különbséget tesz a felekezetek között méretük és súlyuk szerint. Nonszensz! Ez igenis önkényes, semmivel nem magyarázható, szinte feloldhatatlan ellentét.
      A másik fontos különbség a két álláspont között, hogy a törvényjavaslat fogalommeghatározást adna a vallásfelekezetekrõl. Egyrészt egy pozitív megfogalmazást, s egy következõ bekezdésben pedig példálózó felsorolását annak, hogy mi minden nem minõsül vallási tevékenységnek. Egy máltai szociológiaprofesszor, vallástörténész, a jezsuita tartományfõnökök kongregációjának elnöke a következõt mondta Budapesten: õ már sok próbálkozást látott, hogy törvényben határozzák meg, mi a vallásfelekezet. Ez még senkinek sem sikerült. Óva inti a kormányt, hogy ebbe belemenjen. És hozzátette, amit az ellenzék is mond, hogy a jelenleg hatályos törvény tökéletesen elég arra a célra, amelyet a kormánypárt a visszásságok elkerülése érdekében zászlajára tûzött, nevezetesen, a törvény azt mondja, hogy azt a felekezetet, amely törvény- és alkotmányellenes tevékenységet folytat, a bíróság, az ügyész keresete alapján, a nyilvántartásból törölheti.
      A vatikáni zsinat egyértelmûvé teszi, hogy a hatalomnak egyetlen dolga van: minden felekezet számára azonos lehetõségeket és jogokat biztosítani, és nem beavatkozni, semmilyen módon. Azt gondolom, hogy ez a törvényjavaslat, így, egy keresztény értelmiségi számára mindenképp elfogadhatatlan.

Nacsády András: Bizonyára önökben is felmerült a kérdés, mit keresnek itt a szabadkõmûvesek. El kell, hogy mondjam, hogy a szekularizáció, a különválasztás történetében három fontos idõpontban szerepeltek a szabadkõmûvesek. 1791-ben az Egyesült Államokban, ahol a törvényhozók száz százaléka szabadkõmûves volt. A másik fontos dátum az 1795-ös törvény a francia forradalom után, amikor kijelentették, hogy különválasztják az egyházat és az államot, majd pedig 1905, amikor Emile Combe, a francia miniszterelnök törvénybe iktatja az állam és az egyház különválasztását.
      Az állam különbözõképpen viszonyul a hatáskörébe tartozó vallásos csoportokhoz. A vallásszabadság szempontjából a legfontosabb az, hogy mennyire tartja tiszteletben az állam azokat a kérdéseket, amelyek eredendõen a vallási szervezetekre tartoznak. Továbbá mennyire kell szélsõségesnek lenniük azoknak a körülményeknek, amelyek felhatalmazzák az államot a vallásszabadság korlátozására.
      A vallás pozitív vagy negatív állami megítélésének számos változatát ismerjük, de itt most csak hármat emelnék ki. Az elsõ az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának már említett cikkelye, miszerint „A kongresszus nem hozhat államvallás megállapítására vonatkozó törvényt, sem olyat, amely megtiltja a szabad vallásgyakorlást.” Ezt a cikkelyt annak az eszmének a jegyében fogalmazták, hogy a szabadság megvédésének legjobb módja nem az egyéni szabadságjogok meghatározása, hanem a kormányzati hatalom igényének korlátozása. A második változat a francia minta, ahol kijelentik, hogy a politika olyan tevékenység, amelyet kizárólag az ész határain belül szabad csak folytatni. Nem hirdetnek egy és kizárólagos igazságot, mint ahogy az igazság elérésének sem feltétele a vallásos hit megszerzése. Ez a felfogás tükrözi leginkább a szabadkõmûves álláspontot is. Amikor az 1886-os törvény alapján Jules Ferry és Ferdinand Buisson – mindkettõ szabadkõmûves volt – a közoktatásban bevezette a „laicitást”, azaz a semlegességet, pontosan erre próbált utalni.
      A harmadik változat egy bizonyos együttmûködés állam és az egyházak között Nyugat-Európában. De számos eltérést figyelhetünk meg. Görögországban például a személyi igazolványon is szerepel, hogy ki milyen vallású. Németországban az egyház hivatalos állami státust tölt be, az adóknak körülbelül tíz százalékára jogosult, és az iskolákban kötelezõ a hittan. Angliában maga a királynõ az egyház feje, Spanyolország konkordátumot kötött a Vatikánnal, Olaszország pedig az 1984-es konkordátum alapján nem kevesebbet tett, mint hogy kijelentette, a katolikus vallás az olasz nép történelmi öröksége. Az ír alkotmány a szentháromság jegyében íródott, Dániában pedig a lutheránus egyházat miniszter irányítja. (…)

Tomka Miklós: Nemcsak vallási, hanem általános kulturális és társadalmi téren is, az 50-es évek végén, a 60-as évek elején, a magyar társadalom megroppan, legalábbis a hagyományosság megtörik. Addig a társadalom azt mondta, hogy ezt még guggolva is kibírjuk, és 58–59-ben azt mondja, hogy valami egész mást kell csinálni. Ebben nemcsak 56 nyomai vannak, hanem a televízió megjelenése, a kádári gulyáskommunizmus is, a 60–70-es évek mindenképpen igen nagy mértékû társadalmi átalakulással járnak. Vallásilag is. Európai összehasonlításban sose látott elvallástalanodásról van szó.
      A pontosság kedvéért meg kell jegyeznem, Kádár elvtárs is azt mondta, hogy az emberek lelkébe nem lehet látni, tehát én nem lelkekrõl, hanem a vallásosság megnyilvánulásairól beszélek. Arról, amit az emberek kifejeznek, akár értékrendjükben, akár másban, amit egy szociológus mérni tud. Az ötvenes éveknek inkább az elején, mint a végén a templomba járók aránya ötven százalék fölött van, az akkori európai átlagot meghaladja, és 1978-ra nyolc százalékra esik le, ez az akkori európai átlagnak kevesebb, mint egyharmada. Ez tart 1978-ig, és akkor jön a meglepetés mindenütt Kelet-Európában – öt vagy hat országról vannak adataink, a többit csak sejteni tudjuk –, mindenütt, kivétel nélkül, 78-ban megfordul a tendencia, az addigi esés – Lengyelországban 95-rõl esett le 82–83 százalékra és ment vissza kilencvenre – különbözõ szintû volt, de mindenütt volt esés 78-ig, és onnan emelkedés. Lengyelországban talán a pápa miatt is, nemzeti eufória, a többi országban ilyen egyszerû magyarázat nincs. Az emelkedés máig tart.
      Ennek az emelkedésnek vannak azonban mindenféle huncut részletei, nem biztos, hogy a személyes tapasztalataink ezzel egybevágnak, mert nagyon különbözõen mutatkozik az egyes nemzedékekben. A 65 éven felülieknél nincs igazi változás – az öregek olyanok, amilyenek –, persze van személyi csere. Ami fontos, hogy a jelenleg 35–65 közöttiek, tehát a középgeneráció, igenis eltávolodott vallástól, egyháztól 93–94 óta. Inkább egyháztól, mint vallástól. A középgeneráció másfajta egyházra várt, számított, és határozottan elvallástalanodott, még jobban szembefordult, legalábbis a nagy egyházakkal, de a dolog súlyát az adja meg, hogy emelkedés van, és az a 35 alattiakból adódik. Ám mi az, ami emelkedik? A vallásosság egészében igen lényeges változások vannak. Honnan indulunk? Egyházi szempontból vallásosnak – hogy valaki magát így jellemzi, vagy többé-kevésbé rendszeresen, felekezetének megfelelõ rendszerességgel, vasárnaponként mondjuk, templomba jár, ez a két legkönnyebben kezelhetõ kritérium – a társadalom 15–16 százalékát lehet nevezni, két százalék levehetõ vagy hozzáadható, de nagyságrendje attól függ, hogy pontosan hol húzom meg a határt, és mit teszek meg kritériumnak. A kontinuum másik végén egy vagy két csoport van; a társadalom 30 vagy csak 25 százaléka olyan értelemben nem vallásos, hogy sose létesített kapcsolatot a vallással. Vallás nélküli az, aki jól tudja élni az életét, értelmesnek látja, nem tud mit kezdeni a vallással, megvan nélküle. Ezen a csoporton belül van egy kicsi csoport, 3 és 6 százalék között, amely határozottan ateistának vallja magát, erõs harcias éllel, nem mondja, hogy vallásellenes, mert az nem szép, de károsnak tekinti a vallást, a lelkiismereti szabadság alapján engedi ugyan, de károsnak tartja. És akkor a nagy többséggel mi van, azokkal, akik azt mondhatni, hogy a maguk módján vallásosak? A társadalom nagy többsége ilyen. (…) Ám ha összesen tízvalahány százalék elkötelezett vallásos van, és további ötven százalék a „maga módján” vallásos, miért olyan izgalmas az egész vallásügy?

Vissza az idei számokhoz