Amióta a Fidesz kongresszusán megtudtuk, hogy a polgári oldalnak nincs alternatívája, és hogy a fiatal polgárok kormányzása jelenti az ország, a nemzet egységesülését mintegy, de olyannyira, hogy még a hagyományos baloldali értékeket is ez a koalíció képviseli hitelesen, érdemes időt spórolni és levonni a konzekvenciákat: ellenzékre, szocialista és liberális pártra a továbbiakban nincs szükség, lehet csatlakozni az Egységes Párthoz, parlament se kell (eleve kinek tűnne fel a hiánya, úgy háromhetente?), elég további jogköröket a végrehajtó hatalom felé delegálni. A kissé időigényes, pepecselő törvényhozói hatalmat polgári pragmatizmussal kiiktató kormányfő ugyanis tudja, mi a jó mindenkinek, lám csak, még a baloldaliság leglényegét, a "szolidaritás" szót is képes volt kimondani, amit cigányügyben eddig elmulasztott.
Senki ne mondja, hogy Orbán Viktor nem szolidáris a gyengébbel, a meghurcolttal: "Minden okunk megvan arra, hogy a kétségtelenül meglévő geopolitikai komplikációk ellenére kitartsunk a balti országokban élő barátaink NATO-tagsága mellett, és a jó oldalra kell állnunk, vagyis szolidárisnak kell lennünk most Berlusconival és az olasz polgári pártokkal, amikor példátlan európai nyomás alatt állnak." Nem tudni, melyik nem polgári erő akarja a baltiakat kinn tartani a NATO-ból, de helyes, hogy mi innen, Szegedről megüzenjük, hogy eztet nem hagyjuk. A milánói milliárdos előtt egy mondattal pedig szegény osztrákokkal éreztünk együtt: "Emlékezzetek arra, hogy 2000-ben kitartottunk az igazság és méltányosság mellett akkor, amikor Ausztriát igazságtalan és méltánytalan támadások érték."
A köztársaság miniszterelnöke ezzel nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a példátlan európai nyomással szemben a jó oldal az, amelyik dacol nevezett európai nyomással, és kész jobboldali-radikális, idegengyűlölő erőt is a hatalomba emelni. A kétségtelenül meglévő geopolitikai komplikációk ellenére.
Nem menti a helyzetet, hogy a kormányfő később Baló Györgynek (m1) megmagyarázta: a Berlusconival való szolidaritás nem Berlusconival való szolidaritást jelent. "Látja, hogy másképpen kellene a magyar nyelvet használni. Nem a Berlusconival kell itten szolidárisnak lenni, még nem is a polgári pártokkal mindösszesen, hanem tulajdonképpen minden olasz polgárral kellene szolidárisnak lenni. (...) Ma Európában Olaszországon kívülről akarják megmondani, hogy helyes dolog-e, ha az olaszok úgy döntenek, hogy a polgári erők, akiknek az élén Berlusconi áll, alakítanak kormányt a vasárnap esedékes választásokon. (...) Szerintem a döntést az olaszoknak kell meghozniuk, mint ahogy Ausztria esetében az osztrák polgároknak kellett meghozniuk és Magyarország esetében a magyar embereknek kell. Ezt az elvet újra és újra meg kell erősíteni." Európának tehát el kell fogadnia, hogy adott esetben kizárólag a magyar polgárok belügye lenne egy MIÉP-pel kötendő koalíció, üzeni a magyar miniszterelnök, idejekorán megnyugtatva mindenkit, hogy a MIÉP is, de még a Munkáspárt is alkotmányos, demokratikus párt, ne tessenek majd csodálkozni, ha.
A baj ezzel az, hogy a miniszterelnök, amikor ily módon nyilatkozik europolitikailag, valójában nagyon is napi pártpolitikát folytat: Fidesz-politikusként nemcsak a szélsőjobbos szavazókra hajt, hanem megpróbálja ártalmatlanítani is a MIÉP-et. Márpedig a miniszterelnök egész biztosan nem arra kapott mandátumot, hogy e belpolitikai területfoglalásnak adjon prioritást a 2004-re várható uniós csatlakozásunkkal szemben. Emlékeztetőül: ez három év múlva lesz. És ha csak az EU-nak való megfelelésről lenne szó.
Csurka ugyanis nem Fini vagy Bossi, a MIÉP nevű kulturális tévedés pedig nem az Északi Liga, nem a Nemzeti Szövetség, nem a Szabadságpárt, hanem a szélsőjobboldaliságnak egy teljesen más dimenziója. Olaszország majd valahogy megbirkózik a korrupt törpe Justitianus gazdasági monopolhelyzetéből és új közjogi funkciójából adódó összeférhetetlenséggel. Fini és főleg Bossi kissé bizarr pártjának kormányzati részvétele nyilván nem lesz problémamentes, de megvan a legitim helyük az új Európában: nem fasiszták, még csak nem is tekintélyelvűek, inkább a "nemzeti identitást", a regionalitást féltik az európai egyesüléstől. Vita (egyébként nagyon is kívánatos, izgalmas vita) tárgya lesz a modernizált európai szélsőjobb és a liberálisok által követelt föderális, nemzeti-államszövetségi Európa kontra a Schröder-Fischer-féle egységesebb, alkotmányos euroállam; vita tárgya lesz a nemzeti kompetenciák meghatározása, a külföldiek munkavállalásának, az illegális bevándorlás megfékezésének mikéntje. Csurka, ifj. Xenofób Lóránt és Győri Béla pártja azonban nem lehetne vita tárgya, és nem kerülhetne be egyetlen európai kormányba sem.
A MIÉP ideológiája, társadalomképe, gazdasági és politikai elképzelései ugyanis alapvetően az antiszemitizmusban gyökereznek. Ezért gyűlöli a holokauszt-megemlékezést, amely nem eshet egybe a zsidók által megfeszített Krisztus húsvétjával; ezért beszél hol kódoltan a "globális", "nemzetközi", "spekulatív" nagytőkéről, hol meg kódolatlanul arról, hogy a zsidó hitközség "ébren akarja tartani a nemzeti bűntudat közérzetét, mert csak ennek a bűntudatnak a fenntartásával véli megőrizhetni a gazdasági, pénzügyi és a kulturális életben már a Kádár-Aczél-rendszerben megszerzett pozícióit, uralmi helyzetét". A MIÉP szerint például "zsidó terrorlegények csapata" hozta ránk 1919-et és "helyezte a nemzet nyakára a Rákosi-Gerő-Farkas-Révai-falkát", ezért "nem lehet így sem a holokausztra, sem más huszadik századi eseményekre emlékezni, hogy ezeknek a személyeknek a hovatartozását, alapvető céljait, őrültségét és elvetemültségét nem vesszük tudomásul". A sötétség erőinek nem elég a kommunista terror említése: ők vezetik a Terroristák Etnikai Nyilvántartását. (Nem is szólva arról, mit gondolnak cigány vagy meleg polgártársainkról.)
De hogy jön a polgári kormány miniszterelnöke a sötétség erőihez? Úgy, hogy már előre fedezi magát kényszerkoalícióilag.
"A neokorporatív struktúrák felszámolása, a parlament háttérbe szorítása, a miniszterelnök mögött álló kormánypárt szilárd kontrollja, a kormányon belüli hatalomnak a miniszterelnök javára történő "átsúlyozása" együttesen lehetővé teszi Orbán kormányfő számára, hogy immár nem ezen "közvetítő intézményekhez", hanem közvetlenül a választókhoz fordulhasson" - írja kitűnő elemzésében Körösényi András politológus (Elnöki demokrácia felé. Heti Válasz, 2001. IV. 27.), aki a "prezidencializálódást" leírva meglepő következtetésre jut: "E folyamat perspektívája, hogy a pártdemokráciát - Weber fogalmával élve - a vezérdemokrácia váltja fel." Emlékszünk, az 1998-as kormányfői struktúraerősítés, a törvényhozói kontroll gyengítése, de a Fidesz elnöki és miniszterelnöki posztjának szétválasztása is azt a célt szolgálta, hogy a végrehajtó hatalom fejét mentesítse a napi pártpolitika kényszerei alól, és kvázi államelnökként, össznemzeti vezetőként jelenhessen meg. Ehhez képest kormányfőként Orbán Viktor "közvetlenül a választókhoz fordul," az EU-t használja pártpolitikára, holott az időnként hazai használatra előadott anti-EU retorika (pláne a csatlakozás előtti igen rázós időszakban) abszolúte nem használ a nemzeti érdekeknek, sőt.
A Berlusconi-modell iránti szimpátia nyilván nem a kormányra jutott, jobbos ideológiájú agresszív gengsztervircsaftnak szól, hanem a szélsőjobboldal számára kitárt kapuknak, tekintet nélkül arra, mekkora szakadék tátong a kétféle szélsőjobb között. Előadódhat olyan helyzet, hogy a Fidesz rá lesz utalva a miépes szavazókra - e szavazók lenyúlása teljesen legitim célja minden jobboldali pártnak. Ha azonban a miniszterelnök (meta)kommunikációjával áttételesen még erősíti is az általa lenyomni vágyott szélsőséget, akkor könnyen előadódhat, hogy éppen ő hozza fel hat-hét százalékra a Csurka-pártot, így teremtve meg azt a koalíciós kényszert, aminek pedig elejét akarta venni.
A miniszterelnök a nemzet egészének (fideszes olvasóinknak: az összes polgár) képviseletére kapott mandátumot, nem pedig arra, hogy egy nyíltan antiszemita, hungarista párt koalíciós lebegtetésével veszélyeztesse az EU-ba való belépésünket. Legalább ennyire fontos volna, hogy az EU-tól teljesen függetlenül, a nemzet minden polgárának képviselőjeként "közvetlenül a választókhoz forduljon" és határozottan kijelentse: nem, nem, soha.
A szerző úgy számította ki, hogy 30 órán át tartana a 707 oldalas könyv olvasása.
Május 4-én, pénteken este fél héttől kicsi, titkos, összeesküvés-szerű olvasás egy másik számozott mondatos könyvből, rövid részlet arról, hogy egy elvetemült gaz, név szerint Joás király elmegy a haldokló Elizeus prófétához, sír és mondja neki: apám, apám. Pedig nem is volt a fia. Ezzel pedig javában benne volnánk, nem, csak próbálgatjuk a 7 órától kezdődő, 30 órára tervezett kollektív pácot: hogyan olvassuk (ki ez a mi? bárki, valaki, aki a jelzett időben a jelzett városban jár) Esterházy apa-könyvét?
Mily dicső: apám, az én apám Zöldfikár nevű lován! (Délcegen:) Édesapám, Csehország választófejedelme... Vagy apám, amint leereszkedően megkérdezi Goethétől, hogy hívják!
"Ha édesapámat Mária Terézia felől nézzük..." - ha ezt a mondatot Kovács János olvassa egy megadott térben és időben, többek társaságában, s ha én vagyok Kovács János, akkor nem tudom úgy olvasni, hogy az olvasás percében ne az én édesapámról legyen szó. A zárt hely és határolt idő az olvasást kiröpíti megszokott privát jellegéből, és valamiféle amatőr színházat hoz létre. A könyv már nem olyan erősen különbözik tőlem (Kovács Jánostól): ha szobámban vagy bárhol másutt egyedül olvasnám, akkor volna a könyv és volnék én - az együttolvasáson viszont a könyv még ha tárgyként ott nehezedik is az olvasók térdén, és a tekintetek is rá vannak célozva, a szituáció megváltozik: emberek vannak könyvvel a térdükön. Nem, nem játék még, nem előadás: valami több is, meg kevesebb is, mint az olvasópróba. Nem előzi meg az előadást, hanem maga az előadás - több; semmi olvasópróba, hiszen mindenféle idegen emberek próbálkozása az együttolvasásra - kevesebb! És akkor még egy árva szót sem szóltam a pácról, a csapdáról, ami azzal jár, hogy az ember fölveszi a délceg tartást, majd egyszer csak hallja a saját hangját, amint olvassa annak a sok embernek, hogy "Édesapám azonban erősen fogta a csuklóját, simogasd, szólt szigorúan."
És nincs mód az elábrándozásra, rémületre, hosszas vihogásra, mert már kapja is ki a szót valaki a számból, mert újabb számozott mondatsor következik, vagy újabb számozott történet. Ez a számokra és nem ok-okozatiságra felfűzött regény teszi lehetővé, hogy bármikor is esnék be a felolvasásra, követni tudom a dolgot, nem érzem úgy (én, Kovács János), hogy valamiből kimaradtam, a hatás minden újabb szám után elölről kezdődik: a nevetés olyan, mintha most hangzott volna el az első poén, a megszeppenés olyan, mintha hirtelen váltottunk volna át súlyosba. Bár úgy volt koncipiálva az együttolvasás, hogy aki át akarja venni, odaül a kolozsvári trikolór padokat idéző székek egyikére, ezek voltak a várakozóhelyek, s ha ott ül valaki (bárki), akkor a teremben bárhol olvasó Kovács János tudni fogja, hogy akár át is adhatja a szót. Így indult, de a könyv szabadabb volt: a párbeszédekkor olyan Kovács János kezdett el hirtelen olvasni, aki nem várakozott - mégsem lett belőle zavar. Aztán az idézőjelek, az ismétlések, a zárójelek szintén beengedtek a narrátor mellé egy újabb hangot. Az enumerációkat felváltva olvastuk (mi: bárki, valaki, aki a megjelölt időben az említett helyen volt), a versbetéteket, dalocskákat kórusban. Írásjelek által érzékeltetett szünetek helyett hangváltás - meghatódottság helyett hangváltás - nevetgélés helyett hangváltás. Így esett, hogy 4 órával kevesebb volt, mint ha egyedül olvasta volna valaki. Valaki: úgy volt ott végig Esterházy Péter, mint valaki, aki számára fontos volt valamiért ez a könyv, de már túl van rajta. Valaki, aki elkezdi meg bevégzi az olvasást, közbe-közbeékel szót, mondatot, vagy nyelvével csettintgetve lódobogást hallat, vagy a 178. történetben, amikor a részeg, agresszív apát játszó színész Kovács János és a rémült, kiszolgáltatott anyát olvasó Kovács János kettőse elhangzik, abban a pillanatnyi tanácstalanságban ő olvassa: "A tanítóképzőben az egyik szaka ének volt, Mami szépen énekelt, érzéssel."
"Kinek? Hová? Miért?" - ezt is Esterházynak kellett olvasnia, meg valahogy a terveknek megfelelni, hogy a végét is ő olvassa, de ez nehéz volt, mert valahogy alig bírtuk odaadni.
1984 tavaszán Lovas István álláshirdetésekre válaszolgatott a franciaországi Boulogne városában, a Pont de Sévres tér 16. szám alatt. Egyik, május 26-án kelt pályázatában felsorolja mindazokat a "klubokat, társadalmi szervezeteket stb.", amelyeknek tagja volt Magyarországon.
"1) Úttörők, 1952-1954
"2) "Vasas" Úszó Klub, 1953-1955
"3) "Építők" Atlétikai Klub, 1968-1970
"4) "Cum Deo Pro Patria et Libertate", 1963-1964"
Ha már a "Cum Deo Pro Patria et Libertate" (Istennel a Hazáért és a Szabadságért) a "földalatti szervezet" ("Underground organisation") nevet kapta Lovastól a nyugati keresztségben, kezdjük írásunk második részét azzal, mi volt ez a szervezet, és nyugati keresztelő szentje, Lovas István csakugyan "tag" ("member") volt-e a pályázati okmányon feltüntetett szervezetben. Avagy csak a szabad világban élősködött egy szabadságától megfosztott országban üldözött szervezethez való tartozás előnyein.
A latin esküszöveg a Magyar Nemzeti Kereszténydemokrata Munkáspárt - eredeti nevén: "Magyar Nemzeti Szocialista Kereszténydemokrata Munkáspárt"1 - zászlójához tartozott. Mi több, a tagok fekete bársonyból és lila selyemből készített karszalagjára is ezt a szöveget hímezték volna, ha nem az történik vele, amit Lovas beismer a Budapesti Fővárosi Bíróságon 1965. január 13-án. "Úgy terveztük, hogy a szalagot az Egyetem utcában lévő kegyszerboltban fogjuk megvásárolni" - mondta Lovas Guidi Béla tanácsvezető bírónak, s menten hozzáfűzte: "Én elvállaltam a karszalagok beszerzését. Úgy gondoltuk Sztranyovszkyval, hogy a karszalagra kapott pénzt elköltjük saját céljainkra."2 Azonos tartalmú nyilatkozatot tett nyolc hónappal korábban, 1964. április 10-én a BM Gyorskocsi utcai Vizsgálati Osztályán. A vizsgáló Auth Mihály százados még fel sem tárta a bizonyítékokat, amikor Lovas bevallotta és aláírásával hitelesítette: "A szalagok elkészítését én elvállaltam azzal az elgondolással, hogy ebből anyagi hasznot tudok húzni. Tervem az volt, hogy karszalagok árát felveszem és az összeget saját céljaimra használom fel."3
A tíz-húsz forintokból összeadott pártvagyon remélt megdézsmálása nem tartozott a fabrikált per koncepciójához. Még csak nem is Lovas, a X. rendű vádlott, vagy a "tanú" Sztranyovszky Zsolt hozta az 1965-ös tárgyaláson felszínre. Az Állambiztonsági Szolgálat 1963. október 18-a óta tudott róla, méghozzá épp Sztranyovszky "ügynökjelölt" (ezt a tényt Lovas maga hozta nyilvánosságra) jelentéséből: "Pénzt ígértek (...), hogy csináltassunk nemzeti színű karszalagot a régi Kossuth címerrel a Pro Patria et Libertate [sic!] felirattal, amit meg is ígértünk [értsd: Lovassal együtt - K. J.] abból a célból, hogy így pénzhez jussunk."4 A karszalag-szabászati munkára Sztranyovszky egy arisztokrata nőismerősét protezsálta5, de néhány hónappal később (1964. március 9-én), az addigra már "Őszi" fedőnéven pro forma is beszervezett Sztranyovszkyt (forrás: Lovas István, Index, 2000. június 28.) ügynöktartó operatív tisztje arra utasította, hogy ha a pártelnök netán érdeklődnék, hol tart a karszalag elkészítése, válaszolja azt, hogy mégse talált "megbízható szabót"6.
Bár vitán felül politikai koncepciós perben, kényszer hatása alatt tett Lovas István "önkéntes" vallomást a Cum Deo Pro Patria et Libertate bársony avagy selyem karszalagjára szánt pénz tervezett elsikkasztásáról, mind a joghatóság, mind a vádhatóság méltányolta személyes elhatározását a reá váró perben tanúsítandó magatartásáról: "Jobb szándékolt, de el nem követett közbűntényes cselekményért enyhe ítéletet kapni, mint enyhe politikai elhatározásért súlyos börtönbüntetést." Szándékát azzal honorálták, hogy szabadlábon védekezhetett, míg a per I. rendű vádlottját március 27-től előzetes letartóztatásba helyezték. Lovas megcserélte a védekezés szereplehetőségeit. Míg a disszidálási kísérlettel 1962-ben politikai ügygyé stilizálta fel részvételét az erőszakos nemi közösülésben, lopott kulccsal, tolvajszövetségben elkövetett rablásban és orgazdaság közbűntényében, addig 1964-ben a politikai szervezkedésben való részvételt igyekezett lefelé stilizálni a szimpla közbűntényes cselekedet kísérletévé.
Hogy Lovas szándékát a BM Gyorskocsi utcai Vizsgálati Osztályán Auth Mihály vizsgáló és dr. Zsótér Sándor fővizsgáló megértette - ha ugyan nem ők sugallották az egérfogóból kivezető utat -, azt meggyőzően bizonyítja, hogy míg 1964. április 10-én még "büntetett előéletű terheltként" hallgatták ki, addig 1964. szeptember elsejei kihallgatásán a jegyzőkönyv tanúsága szerint visszaminősítették "büntetett előéletű gyanúsítottá".7 Csakhogy Lovas 1964 tavasza és ősze között megszegte a hallgatólagos megállapodást, fölrúgta az állambiztonsági szolgálat és közte kialakult íratlan játékszabályt - ami egyáltalán nem a kihallgató tisztek szándékára vonatkozott. És nem is arra, amire vélhetőleg Lovas számított.
Lovas István és a pártalapító Mészáros István (a per I. rendű, első fokon 12 évre, jogerősen 8 évre ítélt vádlottja) 1963 júliusában találkozott először. A magát pártelnöknek tekintő Mészáros szinte első látásra kinevezte Lovast főtitkárnak. A bíróság előtt Lovas elismerte: "A programot elolvastam, azzal egyetértettem", de a fölszólításnak, hogy lépjen be a pártba, csak azért engedelmeskedett, "mert nem akartam, hogy gyávának tartsanak". Menten azután, hogy távozott Mészáros lakásáról, a tagságát igazoló megbízólevelet "összetéptem és elégettem".8 Tűz és víz mérsékelt ellentétben állnak ezen a bírósági tárgyaláson. Sztranyovszky ott úgy adja elő a történetet, hogy "Lovassal együtt jöttünk Mészáros lakásáról (...) a Margit híd pesti hídfőjéig. (...) A hídon összetéptük a programot, a megbízóleveleket, és bedobtuk a Dunába." A Duna felett egymásra licitálva sorolták az érveket, milyen veszélyes és kilátástalan vállalkozás az illegális pártalapítás. A tárgyaláson Lovas úgy emlékszik, ő tette le az adu ászt: "a bolha nem tudja megcsípni az elefántot".9
Vajh Lovas hányszor és milyen átkot szórna annak az embernek a fejére 2001-ben, akiről megtudná, hogy 1963-ban megsemmisített egy ilyen politikai programot? [lásd a faximilét]
Íme "a gulyáskommunizmus etalonnak számító rabja" Kubinyi Ferenc Fekete Lexikonjából, íme Lovas, aki olyan szöveget kínál Pósvári Sándornak, amiből a riportert az ragadja meg, hogy "a Balatonnál elsőéves egyetemistákkal és középiskolásokkal (...) egy óvatlan pillanatban pártot alapít, (...) tizenegy fiatal srác összeáll és megalakítják a Kereszténydemokrata Munkáspártot. Céljaik között szerepel a rendőrség és a hadsereg - köztük 90 ezer orosz katona - lefegyverzése."10
Míg írásunk előző részében az igazságosztó Lovas szavahihetőségét abból az irányból közelítettük meg, ahonnét könnyen belátható, hogy élettörténete tényeinek egy részét céltudatosan elhallgatja, addig most ellenkező irányból folytatjuk kétes szavahihetősége jellemzését. Onnét közelítünk, ahonnét az olvasó láthatja, Lovasról - itt-ott elhelyezett szövegei alapján - mások többet hisznek, gondolnak, mint amennyi, de ő nem cáfol. Pedig az is kétes szavahihetőségre vall, ha a riportalany céltudatosan enged a róla kerengő hamis legendáknak, nehogy szertefoszlatásukból kára származzon. Nem hárítja el a téves hiedelmeket, hanem a maga gyártotta mitológiákkal a valóságosnál kedvezőbb képet alakít ki magáról a nyilvánosság előtt. Hogy miként csinál Lovas a bolhából elefántot, példázza a Cum Deo Pro Patria et Libertate-beli alapítótagsága.
"Bátor dolog volt 56 után szinte elsőként pártot alapítani" - szalutál előtte egy híve az Index törzsasztalánál, ahol ott ül maga Lovas is, az internetes beszélgetés "témája". Az egyik kérdező Pósvári Sándor interjújára hivatkozik, amelyben Lovas kijelentette, hogy "Fél évig voltam magánzárkában, közben folytak a kihallgatások. Ekkor már mindenkit letartóztattak, Sz. Zs. kivételével, akiről kiderült: ő jelentette fel a balatoni Kereszténydemokrata Munkáspártot. Három év és két hónapot kaptam". Kérdező: "Ha jól értem, a párt egyik tagja buktatta le az egész társaságot. Ez mikor és hogyan derült ki? Elég megrázó lehetett. Mi lett a többiekkel?"
Ha az igazmondást Lovas nemcsak másokon kérné számon, hanem önmagától is megkövetelné - azaz saját szövegeire is alkalmazná a "kettős mérce tilalmát", amire úgy hivatkozik, mint erkölcsprédikátori küldetésének céljára -, akkor 2000. június 28-án délután az Index törzsasztalánál kedvező alkalom kínálkozott volna számára. Ugyan igazmondásra éppenséggel minden egyes nap minden órája alkalmas, ám itt és ekkor, akár egy-egy fél mondattal is rendet teremthetett volna mítosz és valóság között. Annál is inkább, mivel a törzsasztal egy másik érdeklődője egyenesen rákérdez: "Mindent pontosan írt Pósvári Sándor az euroAstrában írt életrajzi riportjában? (...) Szerinted hány évet kaptál volna, ha visszamész a Gyorskocsi utcába, mielőtt Lengyelországba dobbantottál?" (A kérdés az életútinterjúnak arra a - nemsokára részletesebben is megvizsgálandó - részére vonatkozik, amelyben Pósvári elbeszéli, hogy "a Gyorskocsi utcában (...) a rendőr elbizonytalanodik Lovas szerepét illetően (...), elküldi ebédelni azzal, hogy jöjjön vissza délután", ő azonban "felszáll a vonatra (...), Gdańsknál átnéz a túlsó oldalra: disszidál."
Az internetes beszélgetőtársak közül az idézett két kérdező öt olyan motívumot is megpendít, amelyekről Lovas tudja a legjobban, menynyire hamisak, ő azonban engedi tovább püffedni a mítoszt. Helyesbítés, beismerés helyett támad. Ezúttal néven nevezi Sz. Zs.-t, Sztranyovszky Zsoltot, az illegális párt lebuktatásában csakugyan szerepet játszó ügynököt. Persze, miért is szánná rá magát a demitologizálásra, ha épp az internetes beszélgetéssel egy időben megjelent Jobbcsapott című könyvét is - a hátsó borítóra nyomtatott - hamis életrajza reklámozza: "A hatvanas években több évet töltött börtönben, mert középiskolás és egyetemista barátaival egy illegális Kereszténydemokrata Munkáspártot alapított."
Kénytelenek vagyunk az önhamisítási motívumokat egyenként cáfolni, ha már az Index törzsasztalánál Lovas ezt elmulasztotta megtenni.
1. A Nemzeti Kereszténydemokrata Munkáspártot nem a Balatonon alapították.
Hanem Budafokon. A XXII. kerületi Kossuth Lajos utcai albérleti szobájában Mészáros István 1962-től foglalkozott amolyan "Svédország, Svájc és Dánia politikai, társadalmi, gazdasági rendjéhez hasonló államrend létrehozásának gondolatával",11majd az akkor 20 éves Köjál-laboráns 1963 tavaszától valamivel határozottabb formát adott az illegális pártszervezésnek. 1963. október 24-én délelőtt a per II. rendű vádlottja, Szesztay András szüleinek XI. Villányi út 55/65. sz. alatti lakótelepi lakásában a párt - elnökével együtt, de Lovas nélkül - mindössze négy alapító tagja letette az esküt Mészáros István előtt. Így: "Én, a Nemzeti Kereszténydemokrata Munkáspárt tagja fogadom, hogy a párt zászlójához hű leszek, ha kell, kivívom népem függetlenségét, szabadságát. (...) Az asztalon a párt zászlaja volt kitéve (amit Szesztay készített, aki máskülönben porcelánégető volt a Kőbányai Porcelángyárban). Az eskü mondása közben hanglemezről a Marseillaise hangjai hallatszottak."12 A politikai rendőrség egyetlen hiteles bizonyítéka az összeesküvésre, az eskütétel időpontára a Belkereskedelmi Kölcsönző Vállalat 340145 sorszámú bérleti jegye, amely tanúsítja, hogy a Marseillaise lejátszásához nélkülözhetetlen lemezjátszót 1963. október 23-án, 15 óra 20 perckor bérelte Szesztay András a XI. ker. Bartók Béla út 9. szám alatti kölcsönzőtől. A nyomtatvány, amin kezesként Mészáros István szerepel, egyúttal azt is igazolja, hogy október 25-én 15 óra 20 perckor visszavitték a lemezjátszót, és kifizettek a kölcsönzés 20 forintos díját.
A párt szervezésének kezdetén Mészáros és Szesztay még nem hallott Lovas Istvánról, az eskütétel idejére viszont már igen. 1963 tavaszán, a párt szerveződése idején, Lovas 3 hónap feltételes szabadságra bocsátás kedvezményével épp elhagyta a börtönt, ahol a bűnsegédi részvétellel elkövetett kétrendbeli erőszakos nemi közösülés és más bűncselekmények miatt büntetését töltötte, ezért ült 9 hónapig. Az őszt már Pécsett töltötte, ahol szeptember elsejétől fél évig a Zipernovszky Károly Technikum hallgatója volt. (Augusztus 30-án édesanyja kísérte Pécsre vonaton - tanúsította Lovas édesanyja a tárgyaláson.) A tanévkezdet előtti nyarat azonban Lovas a Balatonnál töltötte, csapos volt Fonyódon, a Sirály Étteremben, ahol mindössze annyi történt, hogy barátja, a belvárosi galerihez tartozó Sz. Gy. bemutatta őt V. L-nek (a per IV. rendű vádlottjának). Mivel V. L. tudott arról, hogy Mészáros és Szesztay a pártaalapítás és a disszidálás között ingadozik, tapasztalatcserére összehozta őket a disszidálás gondolatával erősen foglalkozó Lovassal - Budapesten. Ennyi köze van a Balatonnak a Nemzeti Kereszténydemokrata Munkáspárt alapításához.
2. A Nemzeti Kereszténydemokrata Munkáspártot Lovas István nem alapította sem középiskolás, sem egyetemista barátaival közösen.
Illegális körülmények között bármilyen társas vállalkozás feltételezi résztvevőinek kölcsönös bizalmát. Politikai szervezet, pláne földalatt szervezkedő párt vezetői - "elnök", "főtitkár", "stratéga", "propagandista" stb. - rendszerint ismerik egymást, még akkor is, ha tágabb körük legfeljebb a kezdeményezők kölcsönösen kinyilvánított szándékáról bír tudomással. Lovas és a Nemzeti Kereszténydemokrata Munkáspárt viszonya messze esik ezektől a minimális követelményektől.
A távolságot felbecsülhetjük, ha figyelmesen összevetjük a megrendezendő perről a BM Vizsgálati Osztálya által 1964. május 29-én készített és a katonai ügyésznek továbbított javaslatot13 az operatív, vizsgálati és peranyagok teljességével.
Az első csoportot három személy alkotta; őket vádolták az összeesküvés vezetésével. Velük Lovas nemhogy a középiskolában, pláne egyetemen (ahová Magyarországon nem is járt) nem kötött barátságot. Az I. rendű vádlottal, Mészáros Istvánnal csak 1963 júniusának utolsó hetében találkozott először, az utolsó - negyedik, esetleg ötödik - találkozásuk pedig augusztus közepén lehetett. Ha az írásbeli források alapján felbecsüljük a tényleges időt, amit Lovas a Nemzeti Kereszténydemokrata Munkáspárt vezetőivel összesen töltött, jóval kevesebb, mint 24 óra jön ki.
A második csoportba - Lovassal együtt - kilencen tartoztak. Közülük Lovas egy embert ismert személyesen, a későbbi per IV. rendű vádlottját, V. L. másodéves fogorvostan-hallgatót, ám vele is csak 1963 júliusában találkozott először. Kapcsolatukról Lovas több változatot ad elő a bűnügyi iratokban. Az egyik szerint V. L. Fonyódon egy villában nyaralt azokban a hetekben, amikor Lovas csapos volt a Sirályban, és bejárt az étterembe szórakozni.14 A második - valóságos - változat szerint V. L. pincér volt, ugyancsak a Sirályban.15 V. L. baráti segítőkészségéről tanúskodik, hogy meggyőzni igyekezett Lovast: inkább félbeszakadt középiskolás tanulmányait folytassa, semhogy belekeveredjék valami politikai összeesküvésbe. V. L. kész volt magánórákat adni neki, sőt, felajánlotta, hogy bejuttatja őt régi középiskolájába, csak hogy tanuljon, és ne politizáljon.16 V. L. egyébként KISZ-vezetőségi tag volt egykori gimnáziumában, majd belépett az Ifjú Gárda szervezetbe.17 Ez az életrajzi mozzanat halványan jelzi, milyen kevéssé ismerhették egymást az illegális párt résztvevői. Talán még azt is sejteti, egy-egy fejben mennyire ellentétes értékek éltek békés egymásmellettiségben. "Fidel Castro és Hitler is a semmiből kezdte" - idézi az egyik párttag álmodozását az "Őszi" fedőnevű ügynök jelentése18, és "Hitlert és Mussolinit ábrázoló fényképet" sorol fel a titkos házkutatás során begyűjtött dokumentumok között az állambiztonsági szolgálat Operatív Terve.19 És ehhez még tegyük hozzá a Nemzeti Kereszténydemokrata Munkáspárt kiáltványának első pontját: "Magyarország függetlenségének és szabadságának kivívása a pozitív semlegesség útján."20 Gondoljuk csak el, mi járhatott V. L., a földalatt szervezkedő párt dezignált egészségügyi minisztere, a nemzetközi kommunizmust éltető Ifjú Gárda-tag fejében egy-egy rendezvényen, és mi akkor, amikor a mélyen vallásos Mészáros Istvánt összehozta Lovas Istvánnal?!
Ennek a találkozásnak egyetlen epizódját érdemes mindhármójuk vallomásából megismerni (először Mészárosét a leggyengébb forrásértékű kihallgatási jegyzőkönyvből, ami Sütő János őrnagy, fővizsgáló diktálása alapján készült 1964. április 6-án, illetve 2-án): "1963 júliusában (...) egyik este V. L-lel együtt felmentem Lovas István lakására. A bemutatkozás után Lovas rendkívül szívélyesen fogadott. Beszélgetésünk során kiderült, hogy azonos politikai nézeteket vallunk. Lovas kifejezésre juttatta előttem jobboldali politikai magatartását és antikommunista beállítottságát. Beszélgetés közben mutatott egy idegen katonai egyenruhában lévő, kb. 45 év körüli férfit ábrázoló fényképet, amelyről azt állította, hogy a nagybátyja, s az illető ezredes az amerikai hadseregben.21 Miután megismerte, hogy én is hozzá hasonló politikai nézeteket vallok, bátran feltárta előttem, hogy disszidálási szándékai vannak. Lovas kért bennünket is, hogy vele együtt mi is disszidáljunk. A disszidálás végrehajtására vonatkozólag olyan elképzelései voltak, hogy Csehszlovákián keresztül átszökünk Lengyelországba, elmegyünk a tengerpartig, és hajóval kiszökünk valamelyik nyugati országba. Nagyravágyó természetemből kifolyólag azért, hogy valamilyen formában ellensúlyozzam Lovas amerikai nagybátyjára vonatkozó közlését, arról kezdtem előtte beszélni, hogy van egy szervezkedés, amelynek én vagyok a vezetője. (...) A beszélgetés során V. L. és én beleegyeztem, hogy vele együtt disszidálunk."
V. L. körülbelül egy héttel később visszamondta Lovasnak - a párt már kinevezett "főtitkárának" -, hogy a pártelnök beszélt neki, Lovasnak "az Amerikában élő milliomos nagybátyjáról".22
Lovas perében a már 8 évre jogerősen elítélt, tehát már érdektelen tanú, Mészáros, a következőt vallja: "Az döntötte el Lovas beszervezését a pártba, hogy láttam nála egy magas rangú amerikai tiszt fényképét, akire Lovas azt mondta, hogy a hozzátartozója."23 Lovas pedig tárgyalásának első napján így nyilatkozik: "elővettem egy fényképet, amelyik egy amerikai katonaruhába öltözött férfit ábrázolt, s akire azt mondtam, hogy a keresztapám, ez azonban nem volt igaz, csak felvágásból mondtam".24 A második tárgyalási napon - védője kérdésére - Lovas azt feleli: "Azt nem tudom, hogy a fénykép kit ábrázolt. Bent volt a fénykép az egyik fiókban, én kivettem onnan, megmutattam a fiúknak, hogy magas rangú amerikai tiszt a keresztapám. Ez azonban nem felelt meg a valóságnak." Ezt a kijelentését Lovas tanúként megidézett édesanyja is megerősíti: "Nem tudom, kit ábrázolhat a fénykép, ha látnám, akkor meg tudnám mondani."25 "A férjem az amerikai missziónál teljesített szolgálatot, és lehetséges, hogy volt neki egy amerikai katonáról készült fényképe."26
A BM Vizsgálati Osztályának javaslatában a harmadik csoport már 15 személyből állt; őket feljelentési kötelezettség elmulasztásával szándékoztak vádolni. Közülük egy fiú - a "belvárosi galeri"-hez tartozó B. G. A. - csakugyan Lovas régebbi barátja volt, és hajlott a közös disszidálásra, de amikor meghallotta Mészáros, Lovas és V. L. eszmecseréjét a pártalapításról, olyan fürgén eliszkolt, amilyen véletlenül betoppant a lakásba. A Vizsgálati Osztály rá csupán azért vetett szemet, hogy a konstruált politikai perben növelje a közbűntényesek ifjúságpolitikai párthatározatban előirányzott arányát. (B. G. A.-t 1964. április 20-án fiatalkorú megerőszakolásáért, illetve megrontásának kísérletéért elítélte az Esztergomi Járásbíróság.)
A negyedik csoportba mindössze egy személy tartozott, egy munkásőr, akinek az íróasztalfiókjában, az ügynökjelentések szerint, 18 darab 7.62-es töltényt találtak. Vele Lovas sohasem találkozott, de még az éppen katonai szolgálatát teljesítő II. rendű vádlottal sem, akit a töltények megszerzésével gyanúsítottak.
3. Lovas nem fejtett ki politikai tevékenységet az illegális pártban.
Említettük már, Lovas amint kézbe vette, meg is semmisítette a pártprogramot, a belépési nyilatkozatot és az illegális szervezet "piramisszerű" struktúrájának vázlatát is. 1963. november 3-án Mészáros és Szesztay - az akkor még csak "ügynökjelölt" Sztranyovszky jelenlétében - azon tanakodnak, "hogyan tudnák fölvenni a kapcsolatot az angol követtel". A követségi mozi látogatásának alibijét latolgatva eszükbe jut, hogy a nemzetközi kapcsolatok kiépítésébe Lovast is be lehetne vonni. Amint azonban a másnap tollba mondott ügynökjelentésből kitetszik, Lovast "megbízhatatlannak tartották, (...) jelenléte dekonspirációt eredményezhetne".27 Az nem derül ki egyértelműen a jelentésből, hogy ezeket a kijelentéseket nem Sztranyovszky tette-e, s ha igen, ezzel a gesztussal nem menteni kívánta-e egy évvel korábbi, köztörvényes cellatársát, avagy épp ellenkezőleg: befeketíteni. Ez utóbbi sem elképzelhetetlen, mivel Lovas Sztranyovszkyt már akkor ügynökösködéssel gyanúsította, amikor még mint köztörvényesek együtt ültek a börtönben, s zárkatársa még ügynökjelölt sem volt.28
Mindenesetre Lovast a megbízhatatlanság légköre lengte körül annak a néhány embernek a környezetében, akik magukat a Nemzeti Kereszténydemokrata Munkáspárt tagjainak tekintették. Nem véletlenül terjedt el futótűzként az a hír a Váci utcai Anna eszpresszó törzsvendégei, a "belvárosi galeri" tagjai közt 1964. január 3-án, miszerint "Lovast felhívatta a rendőrség Pécsről és kihallgatta Mészáros ügyére vonatkozóan", s a jelenlévők egyike, B. G. A. ezt "úgy említette meg asztaltársainak, mintha az a szervezkedéssel lenne kapcsolatban".29 Igaz, az erről a híresztelésről (is) beszámoló ügynökjelentés margójára - jó egy hónap elteltével: 1964. február 5-én - azt a megjegyzést írta Papp Sándor őrnagy, a Nemzeti Kereszténydemokrata Munkáspárt felgöngyölítését irányító Kiss Ervin BRFK III/b. alosztályvezető-helyettes nevében, hogy Lovast a nyílt eljárásokat lefolytató "Vizsgálati Osztály nem hívta fel kihallgatásra". Ettől Lovast persze még beidézhette a politikai rendőrség valamelyik másik budapesti osztálya 1964 januárjában, és foganatosíthatta a "konspiratív előállítást" is.
Papp őrnagy margószéli jegyzete három okból is elgondolkodásra késztető.
Hogy Lovas politikai tevékenységet nem fejtett ki a Nemzeti Kereszténydemokrata Munkáspárt érdekében, az talán nem szorul további bizonyításra. De nem tett-e valamit ellene, s nem épp 1964 januárjában-e? Budapesti áttűnéséről Lovas (elkülönített) tárgyalásán megemlékezett az összeesküvés IV. rendű - már érdektelen, mert elítélt - vádlottja, V. L., aki a bíróság előtt tanúsította, hogy 1964 januárjában találkozott Budapesten a pécsi diákkal.30 Lovas se tagadta, hogy Pécsről négyszer-ötször feljött a fővárosba.
Ezeknek a vallomásoknak annál nagyobb jelentőségük semmiképpen sem lehetne, mint hogy az Anna eszpresszóban elterjedt hírt egy közvetett forrás és közvetlenül maga Lovas is megerősítette, hisz miért ne látogathatta volna meg akár édesanyját, akár ismerőseinek valamelyikét?! A Papp őrnagy margószéli jegyzetével ellátott ügynökjelentésre rá se kéne hederíteni, ha a jelentés Intézkedési részében nem szerepelne a következő furcsa feladat: "A BRFK Bü. Értékelő és koordinációs csoportjánál ellenőrizzük, hogy (...) Lovasnak volt-e, van-e bűnügyi vonatkozású ügye". Miért tartották Lovas közbűntényes kompromittáltságának ellenőrzését szükséges feladatnak 1964. január 3-án, ha erről biztos ismeretekkel rendelkeztek (legkésőbb) 1963. október 18-a óta? Miért fordultak kérdésükkel a BRFK-nak épp ahhoz az "Értékelő és koordinációs csoportjához", amelyiknél a célszemélyek és hálózati személyek nyilvántartása összetalálkozhatott? Ettől válik elgondolkoztatóvá, vajon miért tartotta magánál Papp őrnagy Sztranyovszky ügynök jelentését egy hónapig - 1964. január 4-től február 5-ig -, vagyis egy ügy részletének rutinszerű, általában 48 órát igénylő továbbítása helyett mi tartott ilyen feltűnően sokáig? Méghozzá annál az állambiztonsági főtisztnél, aki erre a kérdésre, ha álmából verték volna is fel, azonnal rávágta volna a vonatkozó parancsot: addig egyetlen célszemélyt se rendelhetnek be (nyílt) kihallgatásra a Gyorskocsi utcai Vizsgálati Osztályra, amíg a bizalmas nyomozati szak nincs lezárva. Márpedig a bizalmas nyomozást csak több mint három hónappal később (március 26-án) minősítették át nyílt eljárássá, Eperjesi László alezredes javaslatára és dr. Tihanyi Sándor (a későbbi budapesti főkapitány állambiztonsági helyettese) jóváhagyásával.
A BRFK Politikai Osztályának és BM Vizsgálati Osztályának javaslatai és tervei között halovány különbség mutatható ki. A BRFK III/b. alosztályáról Papp őrnagy úgy továbbítja az összeesküvési ügyet, hogy a leendő eljárásban Lovas István - Sztranyovszky Zsolthoz hasonlóan - tanú legyen. Köteles István ezredes, a BM III/1 Vizsgálati Osztályának vezetője azonban Lovast terheltté nyilváníttatja. A bizonyítékok száma viszont, ahelyett, hogy nőtt volna, csökkent. Lovas vizsgálati jegyzőkönyvei közül hiányzik egy szabályosan, leltárkönyvben regisztrált akta, helyesebben: az csak a megsemmisített iratok jegyzékén szerepel.31 Mi lehetett az? A selejtezés iktatószáma szerint a hiányzó akta 1964-ben keletkezett, ám azt semmi sem bizonyítja, hogy éppen januárban. Viszont mint hamarosan látni fogjuk, Lovas minél megértőbb elbírálása céljából versenyfutás alakult ki a BRFK Politikai Osztálya és a BM Vizsgálati Osztálya között, pontosabban az ügynöki hálózatépítéssel is foglalkozó BRFK III/b csoport és a fogdahálózat beszervezését is irányító BM Vizsgálati Osztály III/1-C Alosztálya között.
4. Lovas nem a kihallgatás ebédszünetében dobbantott a Gyorskocsi utcából Gdańskba.
"Illegális pártalapításért 1964-ben beidézték a Gyorskocsi utcai Politikai Vizsgálati Osztályra - írja Kubinyi Ferenc a Fekete Lexikonban. - Társai letartóztatásban már az épületben voltak. Kihallgatása közben ebédszünetet tartottak, és Lovast is kiengedték ebédelni, mivel addig terhelő adat ellene nem merült fel.
Nem ebédelt, hanem azonnal Csehszlovákián és Lengyelországon keresztül szökött, azzal a céllal, hogy megkísérel átjutni nyugatra. Ekkor már a magyar állambiztonság az egész szocialista táborban körözte."
Lovas István előtt 1964. április 10-én hirdették ki a terheltté nyilvánító határozatot, és mint terheltet még ezen a napon ki is hallgatták32 a BM Vizsgálati Osztályán. Ez után a kapuőrségen leadta azt a fémlapocskát, amit a belépéskor letétbe helyezett személyazonossági igazolványért adtak cserébe minden ki- és belépő civilnek a Gyorskocsi utcában. Erre a csereaktusra még kétszer került sor, legalábbis Lovas hivatalos idézéseit követő jegyzőkönyvek tanúsága szerint. Saját kézírása szerint ugyanitt láttamozta június 16-án - védőügyvédje jelenlétében - az áttanulmányozott iratokat,33 majd két nappal később, június 18-án aláírta a nyomozást befejező határozatot.34
A vasúti rámpáról azonban csak a terheltté nyilvánítást követően, három nap híján, három hónappal később, 1964. július 7-én dobbantott Lovas. Vagy 27 napig tart nála egy déli ebédszünet, vagy Pósvári Sándort és Kubinyi Ferencet, valamint az euroAstra közönségét etette meg. A dokumentumok bizonyítják, hogy 1964. július 1-jén - tehát Gyorskocsi utcai "utolsó" kihallgatása után 13 nappal - adta be a csehszlovák kiutazásra szóló igényét a XIII. kerületi Rendőrkapitányságra, s július 6-án kapta meg a személyazonossági igazolványba illeszthető betétlapot35. (Csak a Fekete Doboz videó-folyóirat 1989. május 11-én készített interjújában mondta az őt kérdező Hann Endrének, hogy már régen készen volt a csehszlovákiai betétlapja. Lovas maga azt vallja 1965. február 3. napján tartott tárgyalásán, hogy "1964. július 7-én reggel felültem a berlini gyorsvonatra, s 11 órakor érkeztem Pozsonyba". Legfeljebb villásreggeliről lehetett volna tehát szó, ha a Gyorskocsi utcából indult volna a pályaudvarra, s ha ilyet ott szokás lett volna szervírozni. Hőstettét Lovas úgy állítja be, mintha vizsgálótisztje ebédelni küldte volna - méghozzá zavarában jó étvágyat kívánva a terheltnek -, csak hogy délutánig eldönthesse, mit is kezdjen Lovassal.
Zavarba azonban csak az utókor jöhet, különösen, ha tudja, hogy a BM III/1-es Vizsgálati Osztálya "Mészáros István és társai összeesküvési ügyét" 1964. június 20-án adta át a katonai ügyészségnek,36 és a Budapesti Katonai Bíróságon csak augusztus 4-én szakították félbe a tárgyalást a szabadlábon lévő terhelt Lovas István távolléte miatt. Hogyan kaphatott kiutazásra jogosító betétlapot a BRFK XIII. kerületi kapitányságától a nyílt eljárású nyomozati szakasz lezárása és az ezt követő vádemelés után 16 nappal egy politikai büntető ügyben eljárás alá vont, büntetett előéletű személy?
5. Lovas nem volt magánzárkában fél évig, miközben folyt vádlott-társai kihallgatása.
Már az eddigiekből is tudható, Lovas István szabadlábon védekezhetett. Magánzárkába 1964. szeptember elseje után került, amikorra vádlott-társait már jogerősen elítélték, tehát nem lehettek már kihallgatottak.
A BRFK Politikai Osztálya 1964. március 26-án készítette el a szerintük "13 főből álló csoport", a Nemzeti Kereszténydemokrata Munkáspárt ellen foganatosítandó operációs tervet, amelyet a BRFK III/b csoportja a következő napon végre is hajtott 7 operatív brigád bevonásával, összesen 21 nyomozótiszttel, 2 tartalékos tiszttel és 7 szolgálati (közülük 1 tartalékban várakozó) gépkocsival. Hét előállítandó fiatalembernél léptek fel a politikai rendőrség tisztjei, háromszoros túlerővel.37 Lovast azonban megkímélték ettől a brutális fellépéstől. A házkutatástól is, az elővezetéstől is, a letartóztatástól is. Mi több, a bizalmas nyomozást titokban lefolytató és az Operációs Tervet előkészítő BRFK III/b csoport - amely a beszállítandó személyek és tárgyi bizonyítékok alapján a rohamosztagot beosztotta a BM III/1-es Vizsgálati Osztály számára - Lovas Istvánt mindössze a tanúként meghallgatandó személyek közé rangsorolta.38 És az Operációs Tervet megelőző március 13-ai javaslatában sem a gyanúsítottak vagy a terheltek közé sorolta őt. Ugyan - szemben a BRFK III/b csoport javaslatával - a BM III/1-es Vizsgálati Osztálya terheltté minősítette át Lovast, mégis futni hagyta. Ami a szokásostól igencsak eltérő eljárás.
Április 14-én a Vizsgálati Osztály III/1C. alosztály vizsgálója, Auth Mihály százados bekérte az Országos Bűnügyi Nyilvántartótól Lovas korábbi büntetéseinek lajstromát (amelyen a két rendbeli erőszakos nemi közösülés bűnsegédi büntette, lopott kulcs használatával, tolvajszövetségben elkövetett rablás mellett szerepel a tiltott határátlépés kísérlete is, természetesen a bűncselekményekért kirótt első és másodfokú ítéletek iktatószámával egyetemben). Április 16-án Auth Mihály elöljárója, a felettébb dörzsölt Csiki István alezredes, helyettes alosztályvezető (Bibó István, Göncz Árpád, Regéczy Nagy László 1957-es kihallgató tisztje) szintúgy áttanulmányozta a bűnügyi iratokat, s annak ellenére döntött Lovas szabadlábon való védekezése mellett, hogy a BHÖ. 48. §-ába ütköző tiltott határátlépés többszörös kísérlete okot adott arra, hogy tartsanak Lovas újabb szökésétől. (Sőt annak ellenére is, hogy 1964. május 13-án kézhez vette dr. Dávid Imre tanácsvezető bíró átiratát arról, hogy egy fellebbezés miatt a Pesti Központi Kerületi Bíróságon még folyamatban van Lovas és társai előző közbűntényes ügye.39)
A szabadlábon való védekezés kiváltságát a BM Vizsgálati Osztályától ahhoz hasonló privilégiumnak lehet tekinteni, mint az Őszi fedőnevű ügynök mentesítését az összeesküvés vádja alól, még ha az indítóok különböző lehet is. Igaz, Őszit a BRFK III/b. csoportja "vonta ki" az ügyből csakúgy, mint a Bödör fedőnevű és a katonai elhárításnál szolgáló Szokol fedőnevű ügynököt.
Sztranyovszkyt, "Őszi"-t történetesen Lovas szervezte be a Nemzeti Kereszténydemokrata Munkáspárt összeesküvésébe 1963 augusztusának utolsó hetében (ahogy erről az akkor még "ügynökjelölt" november 4-i jelentése beszámol).40 A BRFK Fiatalkorú és Gyermekvédelmi Osztályán foglalkoztatott, 1963-ban 21 éves, orgazdaság miatt elítélt, majd kompromittálás révén beszervezett és a BRFK Politikai Osztályának átadott Őszi fedőnevű ügynököt a III/b csoport úgy kívánta "kivonni" az ügyből, hogy írattak vele egy Mészáros Istvánnak címzett, az illegális pártszervezésről lebeszélő levelet, amit a Mészárosnál tartott házkutatásnál az Operációs Terv szerint "véletlenül megtaláltak", és amit a tárgyaláson más formában is felhasználtak. Sztranyovszkyt ezután mint hivatalos "feljelentőt" hallgatták ki 1964. május 6-án,41 majd Mészáros és társai bírósági tárgyalásán méltányolták a szocializmus védelmében kifejtett érdemét,42 s persze a vád tanújaként szerepeltették a Lovas István ellen külön lefolytatott perben is.43
01 Történeti Hivatal, (TH), O-12.169, 7. o.
02 Fővárosi Bíróság Irattára (FBI), TB I. 9803/1965/2, 4.o.
03 TH, V-149 852/2, 258. o.0
04 TH, O-12.169, 7. o.
05 u.o. 22. o.
06 u.o. 193. o.
07 TH, V-149 846, 20. o.
08 FBI, TB I. 9803/1965/2, 4.o.
09 u.o. 16. o.
10 euroAstra, 2000. 04. 22.
11 TH, V-149 845/1, 167. o.
12 TH, V-169 845/2, 168. o.
13 TH, O-12.169, 221-225. o.
14 TH, V-149.845/2, 253. o.
15 FBI, TB I. 9803/1965/5, 4. o.
16 u.o. 22. o.
17 TH, O-12.169, 101. o.
18 TH, O-12.169, 165-166. o.
19 TH, 0-12.169, 129. o.
20 TH, V-149.845/3, 228. o.
21 TH, V-149.845/1, 108. o.
22 TH, V-149.845/2, 70. o.
23 FBI, TB I. 9803/1965/5, 19. o.
24 u.o. 5. o.
25 u.o. 29. o.
26 u.o. 27. o.
27 TH, O-12.169, 21-22. o.
28 TH, O-12.169, 94. o.
29 TH, O-12.169, 94-96. o.
30 FBI, TB I. 9803/1965/5, 23. o.
31 TH, V-149.845/3, 290. o.
32 TH, V-149.845/2, 221-260. o.
33 TH, V-149.845/3, 272. o.
34 u.o. 276. o.
35 FBI, TB I. 9803/1965/5, 10. o. és Katonai Főügyészség B.0019/1964, 1. o.
36 TH, V-149.846, 66. o.
37 TH, V-149.845/1, 38-42. o.
38 Th, O-12.169, 212. o.
39 TH, V-149.845/2, 222-228. o.
40 TH, O-12.169, 9. o.
41 TH, V-149.845/3, 193. o.
42 TH, O-12.169, 207. o.; V-149.845/3, 192-201. o.
43 FBI, TB.I. 98.03/1965/5, 13-19. o.
A holokauszt máig tisztázatlan és kényes kérdéseivel foglalkozik Hannah Arendtnek, a német-zsidó származású amerikai filozófusnőnek az 1961-es jeruzsálemi Eichmann-perről tudósító könyve, amely közel negyven év késéssel jelent meg a közelmúltban a hazai könyvpiacon. Arendt magyarra most először lefordított munkája, az Eichmann Jeruzsálemben: tudósítás a gonosz banalitásáról már közvetlenül az első, 1963-as amerikai kiadása után nagy vitákat váltott ki, és jóformán mindenhol, ahol megjelent, elutasításban, illetve elhallgatásban részesült. A könyvben felvetett érzékeny kérdéseket - köztük az európai zsidók deportálását és megsemmisítését irányító Adolf Eichmann Arendt szerint "banális" szerepéről, továbbá az úgynevezett "Zsidó Tanácsok" felelősségéről szóló filozofikus fejtegetéseit - tabuként kezelték. A könyv magyar publikálását csak néhány hónappal előzte meg az izraeli, ahol a könyvet szintén tavaly adták ki először, héberül.
"Naiv voltam, amikor azt hittem, hogy lehetséges "objektív tudósítást" írni az Eichmann-perről" - írta Arendt barátnőjének, a regényíró Mary McCarthynak könyve 1965-ös, második amerikai megjelenését követően. Soraiból az is kitűnik, mennyire megdöbbentette őt az a "heves reakció", amelyet az Eichmann Jeruzsálemben kiváltott: "Könyvem már megjelenése előtt a vita középpontjába került és egy szervezett kampány tárgya lett. Egészen természetes, hogy az imázsteremtés és a vélemény-manipuláció jól ismert eszközeivel irányított kampány nagyobb figyelemben részesült, mint az érdemi vita, amit elnyelt és elfojtott a kampány mesterséges zsivaja. Ez akkor vált különösen világossá, amikor Amerikától Angliáig, majd Európáig, ahol akkor még meg sem jelent a könyv, mindenütt feltűnt ezeknek az eszközöknek a különös ötvözete, majdnem mindig ugyanazzal a frazeológiával, mintha csak egy "sokszorosítógépből" kerültek volna elő a könyv elleni írások. És ez azért volt lehetséges, mert a lárma egy soha meg nem írt könyv "imázsára" összpontosult, és olyan témákat érintett, amelyeket nem is említettem könyvemben, de meg sem fordultak a fejemben." Arendt könyvének első kiadása New Yorkban, 1963 májusában jelent meg és lényegében azokat a Jeruzsálemből küldött tudósításait tartalmazta, amelyeket öt folytatásban, 1963 február 16. és március 16. között hetente közölt a New Yorker című, máig igen rangos, intellektuális amerikai magazin. Arendt a könyvet ért erős bírálatok következtében szánta rá magát a bővített kiadásra, amelyet az amerikai Viking Press Kiadó 1965 januárjában publikált.
Arendt a valódi vitát hiányolja, és a maga részéről inkább a filozófia medrébe kívánná terelni azt, mondván, hogy ő inkább "könyve alcíme körül képzelne el egy valódi vitát": "Hiszen amikor a gonosz banalitásáról szólok, akkor pusztán a szigorú tényszerűség szintjén utalok arra a jelenségre, amely a tárgyaláson oly szemet szúró volt. Eichmann ugyanis nem volt sem Jagó, sem Macbeth, és mi sem állt távolabb szándékaitól, mint hogy III. Richárdal szóljon: "Úgy döntöttem, hogy gazember leszek". Nem volt semmilyen indítéka, köznyelven szólva, egyszerűen nem fogta fel, hogy mit csinál... Elviekben nagyon jól tudta, hogy miről szólt ez az egész, nem volt ostoba. A puszta gondolattalanság - ami semmiképpen nem azonos az ostobasággal - rendelte őt arra, hogy korának legnagyobb bűnöse legyen. S ha ez "banális" (...), a világon a legjobb akarattal sem tudunk semmilyen ördögi vagy démoni mélységet kicsikarni Eichmannból." Arendtnek ugyanis végig az volt a véleménye a jeruzsálemi per vádlottjáról, hogy "Eichmann nem volt perverz szadista", vagyis nem volt "a világon valaha is élt legnagyobb szörnyeteg", ahogy azt a vád szerinte hamis módon állította be. Különös módon Arendt lényegében elfogadta Eichmann, pontosabban német ügyvédjének, dr. Robert Servatiusnak védekezését, vagyis azt, hogy "Eichmann csak egy csavar volt a náci gépezetben". De Arendt végül mégsem vitatta a bíróság halálos ítéletét. Az epilógusban Arendt sajátosan filozofikus hangvételű vádbeszédet írt: "Még ha elfogadjuk is, hogy puszta szerencsétlenség volt az, ami Önt [Eichmannt] a tömeggyilkosság szervezetének engedelmes eszközévé tette, a tény akkor is változatlan marad: Ön segített kivitelezni a tömeggyilkosság politikáját, tehát e politikát aktívan támogatta. Amikor Ön az engedelmességre hivatkozik, akkor fel szeretnénk hívni a figyelmét arra, hogy a politika nem a gyerekszobában zajlik, és a felnőttek politikai világában az "engedelmesség" szó csak helyettesíti a "helyeslés" és a "támogatás" szavakat (...) Az emberi nem egyetlen tagját sem kötelezhetjük arra, hogy olyanokkal éljen együtt e Földön, akik ilyesmit akarnak, s akaratukat cselekvésre is váltják. Ez az ok, az egyetlen ok, amiért Önnek meg kell halnia."
Arendt könyvének másik - ha lehet, még több vitát és tiltakozást kiváltó - témája a nácik parancsára (igaz, nem minden országban) létrehozott úgynevezett Zsidó Tanácsok (Judenratok) felelősségével foglalkozik. Arendt szerint egyes zsidó vezetők "kollaboráltak a nácikkal" és hibát követtek el azzal, hogy "engedelmességre és nem ellenállásra" vagy menekülésre ösztönözték a deportálás előtt álló zsidókat. Ezzel a véleményével viszont önmagának mond ellent Arendt, aki könyvének elején, vagyis az első fejezetben még maga is bírálta azokat a kérdéseket, amiket Gideon Hausner, Izrael államügyésze az Eichmann-per folyamán a legtöbb tanúnak feltett: "Miért nem álltatok ellen?", "Miért szálltatok fel a vonatra?", "Miért nem lázadtatok fel?" Hiszen még Arendt szerint is: "Mindez nagyon szépen és logikusan hangzott, mégis alapvetően hamis volt. Hiszen az a szomorú igazság, hogy egyetlen nem zsidó csoport, egyetlen más nép sem viselkedett másképpen hasonló körülmények között. (...) S a bíróság egyetlen megkérdezett tanútól sem kapott választ az [állam]ügyész ostoba és szörnyű kérdéseire, melyeket egyébként akár saját maga is megválaszolhatott volna." Arendt azonban a további fejezetekben mégis arról ír, hogy "a zsidó vezetőknek saját népük szétzúzásában betöltött szerepe kétségtelenül az egész sötét történet legsötétebb fejezete a zsidók számára". Majd - eljutva az 1944-es eseményekig - azt írja: "Az, hogy Eichmann a zsidó funkcionáriusokat még most is rá tudta venni az együttműködésre, szervezői és tárgyalási művészetének éppúgy alfája és ómegája volt, mint egykor korábban, Bécsben végzett munkája. Az ő segítségük nélkül, a közigazgatási vagy rendőri tevékenység során (...) vagy teljes káosz tört volna ki, vagy sokkal több német munkaerőre lett volna szükség, mint amennyit erre a célra be tudtak vetni." Majd Arendt idézi egy német kollégájának, Robert Perndorfnak 1961-ben közölt érveit, miszerint "kétségtelen, hogy az áldozatok együttműködése nélkül nehezen lett volna lehetséges, hogy néhány ezer ember, akik közül a legtöbb ráadásul irodákban ült, megsemmisítsen több százezer embert. (...) Ezért hozták létre a megszállt országokban a Quisling-kormányokkal párhuzamosan a központi zsidó hivatalokat is. Ahol pedig a nácik nem tudtak bábkormányokat felállítani, ott lemondtak a zsidók együttműködésre való buzdításáról is. Amíg azonban a Quisling-kabinetek tagjait általában addigi ellenzéki pártok politikusaiból verbuválták, addig a Zsidó Tanácsok tagjai rendszerint az ország elismert zsidó vezetői voltak, akiknek a nácik iszonyatos hatalmat adtak a kezébe, hatalmat élet és halál felett - legalábbis addig, amíg őket magukat is nem deportálták."
Arendt Gideon Hausnert is hibáztatja, mivel szerinte a jeruzsálemi per során kikerülték a "nemzetiszocialisták és a zsidó hatóságok közötti együttműködésről" szóló súlyos kérdést. Arendt itt magyar példát említ, és megjegyzi, hogy "Freudiger Fülöp, a budapesti ortodox hitközség egyik vezetője, a Zsidó Tanács prominens tagjának tanúságtétele alatt fordult elő az Eichmann-per alatti egyetlen rendbontás, amikor az ülést be kellett rekeszteni a magyarul közbekiáltó nézők heves tiltakozása miatt. Freudiger, aki családjával együtt, a nácikat megvesztegetve Romániába menekült, a közönség kérdéseire idegesen annyit mondott: Mit tudtunk mi tenni? Mit kellett volna tennünk?"
Hausner államügyész erre az esetre így emlékezett vissza az Eichmann-perről 1966-ban publikált Ítélet Jeruzsálemben című könyvében (magyarul 1984-ben adta ki az Európa Kiadó): "A tárgyalás során akadtak azért igen feszült pillanatok. Freudiger Fülöp, a budapesti ortodoxia egyik vezetőjének a tanúskodása alatt a tárgyalóterem közönségének a soraiból valaki odakiáltotta neki magyarul: "Maguk nyugtatgattak bennünket, hogy ne meneküljünk, közben pedig a családjukat kiszöktették." Ekkor éles fájdalom tükröződött Freudiger máskülönben nyugodt arcvonásain. A bíróság elnöke eltávolíttatta a teremből a közbeszólót és szünetet rendelt el. "A maga nyers valóságában bontakozott ki a nácik megszállta Európában a kutyaszorítóba került zsidó vezetők tragédiája. Mit tehetett volna Freudiger?"" - tette fel a kérdést Hausner (Ítélet Jeruzsálemben, 482-483. old.). "Hogyan tudhatta volna, hogy minden elveszett, és hogy ezúttal csődöt mondtak a hagyományos eszközök, amelyek segítségével más alkalmakkor sikerült életben tartani a zsidóságot az üldöztetések alatt? Nem érthető emberi gyengeség-e, ha valaki elsősorban a családjával törődik? Ugyan kinek van joga azt mondani, hogy Freudigernek tudnia kellett volna: itt fel kell hagyni minden reménnyel, riasztani a zsidókat azt kiáltva: meneküljön ki merre lát! És vajon segített volna az ilyesmi? Embertelen és ostoba dolog kényelmes karosszékből utólag osztogatni a szabványrecepteket, hogy mit kellet volna tenni" - írta Hausner, utalva Arendtre és az általa írtakra is. Hausner a továbbiakban ismerteti Eichmann kifinomult magyarországi módszereit, és világosan kifejti, hogy szerinte ki a felelős, ki adta ki a tragikus következmények nélkül visszautasíthatatlan parancsot, vagyis hogy ki volt a bűnös és ki volt az áldozat. "Eichmann 1944. március 31-én magához rendelte [a Gestapo főhadiszállására] és "felkérte" az általa létrehozott Zsidó Tanácsot, "működjék együtt", és gondoskodjék önkéntesekről. Ha nem jelentkeznek önkéntesek, akkor ő erőszakkal szerez embereket. "Nem vagyok az erőszak híve - mondta -, mert nagyon becsülöm a munkaerőt, de mindennemű ellenkezést el fogok fojtani. Ha eszükbe jutna, hogy csatlakozzanak a partizánokhoz, vagy az ő módszereiket alkalmazzák, akkor könyörtelenül lemészároltatom mindannyiukat"" - közölte Eichmann (Hausner, i. m. 201-202 o.). Hausner az Ítélet Jeruzsálemben megírásakor - bár erről nem tesz említést - figyelembe vette Arendt korábban írt, neki címzett bírálatait. Hausner kínosan ügyelt arra, hogy 1965-ben megírt könyvében Arendtet meg se említse. Kivéve azt a magyar kiadásból is kimaradt lábjegyzetet, amelyben a perről szóló reagálások között Hausner idéz az egyik Arendt-tudósítást elutasító cikkből is: "A tárgyalás végére Eichmann sokkal erősebb és rosszindulatúbb karakter volt, mint azt közülünk sokan gondolták. Arendt azonban nem tudott felhagyni a banalitásról szóló elméletével, mivel ez volt filozófiájának az alapja" (Observer, 1963. október 13.).
A történettudományban máig fehér folt a Zsidó Tanácsok megítélésének kérdése.* Randolph L. Braham történész a magyarországi holokausztról, ezen belül a Zsidó Tanácsról az 1981-ben angolul megjelent, majd 1988-ban magyar nyelvű bővített kiadású könyvében ezt írta: "A magyar zsidó vezetők, akiket saját kormányuk csapdába csalt és aztán sorsukra hagyott, meg kellett érjék, hogy az ország lakossága a legcsekélyebb ellenállást sem tanúsította (...), ebben a szörnyű helyzetben mindent megtettek, ami erejükből tellett, hogy mentsék, ami még menthető. (...) A Zsidó Tanács lényegében az időhúzás taktikájával próbálkozott. Abban bíztak, hogy a Vörös Hadsereg gyors előrenyomulása meggátolja majd a nácikat sötét terveik végrehajtásában."
A Zsidó Tanácsok szerepét illetően a kutatók idővel egyre megértőbb álláspontra helyezkedtek. A budapesti Zsidó Tanács tagjainak beszámolóit magyarul 1990-ben Schmidt Mária történész a Kollaboráció vagy kooperáció? című könyvében adta közre. A könyvet bevezető ajánló soraiban Randolph L. Braham hangsúlyozta, hogy a Zsidó Tanácsokkal kapcsolatban "az évek során a nézőpontok, de a probléma megközelítési módja is sokat változott". A háborút közvetlenül követő években - írta Braham - "néhány tudós, jogász és politikus vádlóan és elítélően nyilatkozott a Zsidó Tanácsok tevékenységéről. Véleményüket a túlélők egy része is osztotta. Fellépésük következményeként - Kelet- és Nyugat-Európában egyaránt - több tanácstagot vádoltak meg azzal, hogy együttműködtek a nácikkal. Voltak, akiket bíróság elé állítottak, némelyiküket el is marasztalták. (...) Később azonban a hangsúly egyre inkább a holokauszt alatti évek rettenetes körülményeinek, a valóságos alternatívák hiányának és a tanácstagok reménytelen helyzetének bemutatására helyeződött. A Zsidó Tanácsok tagjai ugyanis passzív, sokszor ellenséges környezetben, a semleges és a szövetséges hatalmak által magukra hagyatva, közösségük érdekeit szem előtt tartva igyekeztek felvenni a küzdelmet az ellenséggel, aki a "végleges megoldás" kivitelezésére el volt szánva." Schmidt Mária könyvében a budapesti zsidó tanáccsal kapcsolatosan a következőket írta: "A rekordsebesség, amely 49 nap alatt - Budapest kivételével - "zsidómentessé" tette egész Magyarországot, nem volt előre látható. A német precizitás a magyar hatóságokkal együttműködve "csodát" művelt. Az európai tapasztalatok alapján tökéletesített, német forgatókönyv alapján pergő események kivédhetetlenek voltak. És bár a magyar zsidóság élére állított Zsidó Tanács működésével szemben a leggyakrabban hangoztatott vád az, hogy sorsukra hagyták a vidéki zsidóságot és nem tettek semmit megmentésük érdekében, úgy véljük, hogy az adott helyzetben semmilyen feltétel nem állt a tanács rendelkezésére, hogy bármit is tehessen." Stern Samu, a zsidó hitközség akkori elnöke, a budapesti Zsidó Tanács háború után kollaborációval megvádolt tagja 1945-ben írt beszámolójában így emlékszik az eseményekre: "Hogy miért kellett a tanácstagságot elvállalni? A választ erre a kérdésre úgy fogalmazhatnám, hogy kiszolgáltatott rab nem emelhet kifogást, hogy melyik cellába lökik be. De engem, illetve a tanácstagokat, akiket egyébként a németek jelöltek ki név szerint, egyéb meggondolások is vezettek. Én 16 éve álltam a Pesti Izraelita Hitközség élén. (...) gyáva, férfiatlan és felelőtlen magatartásnak, önző menekülésnek és megfutamodásnak véltem, ha éppen most hagyom cserben hittestvéreimet, amikor a legnagyobb szükség van a vezetésre (...) Eleve számítottam mindenféle eshetőségre, de mindenképpen arra az egyre tekintettem, hogy különböző taktikai lépésekkel kell elodáznom a végső veszedelmet, az egész magyar zsidóság elpusztulását."
Hannah Arendt azonban könyvében minderről másként vélekedett. Szerinte a "zsidó funkcionáriusokat senki sem kötelezte hallgatásra, azért, hogy a pánikot megakadályozandó, fenntartsák a nyugalmat és a rendet". De Arendt a zsidó vezetőségek szerepéről írt soraival kapcsolatos vitával is elégedetlen volt: "Mivel az Eichmann-per folyamán felvetődött a zsidó vezetőségek szerepe, s mert tudósításomban is szó volt róla, és megjegyzéseket is fűztem hozzá, elkerülhetetlen volt, hogy erről is disputa bontakozzék ki." Az akkori kritikákról Arendt lesújtóan állapította meg: "Csak úgy burjánoztak a javaslatok egészen addig, amíg valakinek, aki bizonyára túl lanyhának találta a vitát, az a briliáns ötlete támadt, hogy freudi emlékeket idézzen meg és "halálvágyat" tulajdonítson az egész zsidó népnek - természetesen tudattalant. Bizonyos recenzensek úgy döntöttek, hogy ezt a váratlan következtetést vonják le a könyv "imázsából", (...) amely szerint én állítólag kijelentettem, hogy a zsidók magukat gyilkolták le. És miért kellett ilyen szörnyűségesen valószínűtlen hazugságot mondanom? "Öngyűlöletből" természetesen."
* Cikkem megírása óta most jelent meg Karsai László történész Holokauszt című könyve, amelynek egyik fejezete (XII. fejezet 255-269. old.) ugyanezzel a témával, A Zsidó Tanácsokkal, ezen belül A Magyar Zsidó Tanáccsal foglalkozik.
1989-ben úgy véltem - s mintha nem lettem volna egyedül -, hogy az államszocializmus látványos szétesésével a nagy összeesküvés-elméletek kora leáldozott. Mindodáig a Fal árnyékában élő Európa kultúrájában beláthatatlan komoly társadalmi és kulturális szerephez jutott a paranoia, más mértékben a demokratikus intézmények garanciáit ismerő Nyugaton s a kommunista Keleten. A kettéosztott, manicheus világ - ahogy John Le Carré, a kémregények mestere a Nyugat metafizikai állapotaként értelmezte - a társadalmi lét minden mozzanatát determinálta. Két oldal volt, s valahova tartozni kellett, a függetlenség merő álom volt. "Ahol zsarnokság van, ott mindenki szem a láncban..." - írta Illyés az Egy mondat a zsarnokságrólban, Petri pedig évtizedekkel később hozzátette: "csinálhatsz, amit akarsz, akarásod is ők csinálták". Aki átélte, tudja: az összeesküvés-elméletek társadalmi gyakorlata minden egyébtől eltekintve azért volt elviselhetetlen, mert lehetetlenné tette a civil létet. Civil léten azt értem, amit Ottlik olvasóinak tudtára kívánt adni: a szerettein s a Jóistenen (magánügy) kívül senkinek felelősséggel nem tartozó ember békés nyugalmát, amint oda-odaszól a történelem tébolyának: milliom kartács és bomba. Na, az államszocializmus, illetve a jobboldali diktatúrák alatt épp ezt az életet nem lehetett sem élni, de elgondolni sem. A diktatúrák békés mindennapi életében az az elviselhetetlen, hogy az embernek - akaratán kívül - rengeteg barátja s ellensége lesz, annak megfelelően, hogy az aktuális politikai érdekek miként osztják fel a világot. Orwell 1984-ében az aktuális gyűlöletébresztő tömegrendezvényeken a hősök épp azt tanulják meg, hogy tegnapi ellenségük mára a barátjuk, a szövetségesük. Aki másként gondolkozik ellenségről és barátról, az vagy elszánt kém, vagy "objektíve" az, ha "szubjektíve" nem is gondolja magát annak.
1989 után mindennek - az elmúlt hónapokig - társadalmi méretekben valóban vége lett. Hirtelen kiderült, lehet civilnek lenni, fütyörészni zsebre vágott kézzel, kibámulni az ablakon, és nem azon gondolkodni, hogy az aktuális nagy mega-összeesküvésben melyik szereplőt ki mozgatja, miért és hogyan. A mindenben a titkosszolgálatok nagy versengését gyanító paranoiakritika marginalizálódott, s pszichiátriai kérdéssé lett. Az ideológiai gyanú - miért mondja? - helyett az emberek érdeklődéssel fordultak egymáshoz, s azt kérdezték, mit mond. Egész jól lehetett így élni. Kinek-kinek része volt persze vad és kíméletlen vitákban, de még a legeltérőbb álláspontot képviselők is vagy hajlandóak voltak tárgyi kritika alá venni ellenfeleik nézeteit, vagy legalábbis megtanulták, hogy illik úgy csinálniuk. A nyilvános beszéd, amely teljes egészében ismeretlen volt a Kádár-rendszerben, nem lévén azt lehetővé tévő társadalmi intézményrendszer, a "titokpárás tömény viták" mintha a felvilágosodást hozták volna el. A civilizációs normák járványszerű sebességgel terjedtek, volt talán néhány nevetséges és megható mozzanat: újságírók, politikusok, civilek és profik egyaránt lelkesen próbálták a szabadság színdarabjában új szerepeiket. 1989 után "jobb körökben" - s ezek elég széles rétegeket érintettek - illett adni az érvelés minőségére: s a nagy, irracionális összeesküvés-elméletek hangoztatása kifejezetten igénytelen és kulturálisan némi rosszallást kiváltó eljárássá silányult. Ezekben az években Csurka István e tekintetben is magányos volt: panaszos antiszemitizmusának folyamatos, mindenben öszszeesküvést orrontó lihegésére akkortájt még gyakorlatilag senki nem felelt: az ostobaság dallamát nem visszhangozták a friss antikommunisták, a korszak kis képességű s agresszív hibbantjai. A politikai ősfasizmus ekkor még nem talált kulturális visszhangra. A 90-es években is voltak persze kulturális összesküvés-mániákusok, ám ezek az emberek még nem álltak öszsze egy nagy koalícióba, a szabadkőművesség titkainak kutatói még nem leltek rá az asztrológusokra, a jövőkutatók pedig a nemzeti géntérképek és nyelvrokonságtáblák összeállítóira. Az irracionalizmus különféle útjainak követői még nem ismerték fel, hogy a nagy összeesküvés-elméletek révén népfrontot nyithatnak az ész, a racionális gondolkozás, a tudomány és a felvilágosodás ellenében. A Petőfi-"kutató" Morvai - foglalkozására nézvést kovács - s a különös szakmai elképzelésekkel bíró Kiszely - talán antropológus - akkortájt még úgy kezeltetett a nyilvánosság által, ahogy indokoltnak is tűnt: a magánbolondoknak kijáró óvatos tapintat és tudományos közmegvetés, valamint politikai közöny volt a Petőfi-kultuszt nevetségessé tevő ásatásuk reakciója. Mindössze Torgyán József érezte kötelességének felkarolnia Morvai kovácsot, ám a manapság betegeskedő ügyvéd akkortájt még diáktréfa-lelkülettel irányítgatta pártját, s álmában sem gondolta, hogy adui: a blöff és szómágia egy hónapra valósággá lesznek. Az áltudósok, vízforgató ufológusok, nap- és holdsámánok, Ősbuda- és Attila-kutatók, az ősmagyarok történetét sumérokkal, kínaiakkal összevető szélhámosok írtak persze, csakúgy, mint rendesen. Csakhogy mindezen kuriózumok hívei - mint az bölcs is - marginális, avantgárd helyzetben voltak. A nagypolitikában nem játszottak szerepet, s ha sértetten elvonultak, mondván, a világ nem érti meg őket, mert összeesküdtek ellenük, Csurkától eltekintve, egyik politikai párt sem érezte szükségletének, hogy a modernitás ellen lázadó marginális bolondokat, a természettudományt és a kanonizált történelmet egyaránt megvető titokmániákusokat, politikai eszelősöket aduként kívánja használni különféle ideológiai manővereihez.
Lássuk be, ez a tavasz megmutatta, hogy ennek az állapotnak, Isten békéjének, a racionális normák szerint élhető tíz év kegyelmének nem csekély mértékben vége. Az összeesküvés-elméletek immár a társadalmi valóság megkerülhetetlen részét jelentik, s ami a legfontosabb, messze nemcsak s nem is pusztán politikai kérdésről, hanem már kulturális normákról van szó. Mindenekelőtt itt vannak a hagyományos ősfasiszták, akik mindenben, ami ellenükre van, zsidó és román ármányt gyanítanak, s mostanában a cigányt tették ellenséggé, azt keresik vadul. Funar magyar kollégái itt vannak, s nemhogy nem fáradtak el, hanem lelkesebbek, mint valaha, s immár nem pusztán a parlamentben ülnek, hanem a Magyar Televízióban is beszélhetnek. Chrudinák Alajos, aki 1998-ig a Panorámával megkezdte a Stürmer és a Virradat, valamint az Egyedül Vagyunk, tehát a nyilas sajtó hangjának felidézését, ismét ott folytatja, ahol abbahagyta. Ifj. Hegedűs Lóránt oly hangon szónokol a magyar parlamentben, amely egyszerre sért emberi méltóságot és nemzeti önbecsülést. Egy bizonyos F. Tibor nevű hajdani újságíró neonácizmusánál csak alpári modora elképesztőbb, ami csak azért ad okot a reményre, mert úgy tűnik, a MIÉP nála színvonalasabb embereket már nem talál. Az ősfasiszták handabandáznak; mit nekik Vörösmarty és Szerb Antal, vagy Bartók és Vajda Lajos: a magyar kultúráról a szélsőjobbon túl már nemigen esik szó. Az összeesküvés-elmélethez nem kell műveltség, sőt a kulturális ismeretek kifejezetten zavaróak.
A probléma azonban a neoprimitív politikai álelit felszínre törésénél jóval mélyebb. Mára az összeesküvés-elmélet nem a marginális avantgárd módszere, hanem lassan a politikai és médiaelit egy részének legitim napi praxisa. Az a gondolkozásmód, amelyet a magyar sajtó egyes esetekben, így javarészt a Magyar Nemzet és alkalmanként a Népszabadság, végül, de nem utolsósorban, hírműsorai révén az MTV szinte folyamatosan, jó néhány magyar politikus, elsősorban a MIÉP, valamint Demeter Ervin és Nikolits István pedig a "zámolyi" romák ügyében a nyilvánosság előtt bemutatott, az magán viselte az összeesküvés-elméletek összes aggasztó és rémítő jegyét. Szomorú, leverő és szánalmas nézni mindezt. Amikor a francia nagykövet - az RTL Klub szinte példátlanul korrekt Akták magazinjának összeállításában - gúnyosan belemosolygott a kamerába, mondván, Putyin elnöknek van talán más dolga, mint negyven magyar roma sorsát irányítani a színfalak mögül, akkor a nézők is láthatták, hogy mit ér az európai színtéren a nagy összeesküvés-elmélet. A megvetést köszönhetjük a fennkölt teória kieszelőinek, s most mindannyian szégyellhetjük magunkat. Mindez az én szégyenem is. Magyar vagyok, hát rám is rossz fényt vet, ha hazámban felelős emberek ilyen szamárságokat hordhatnak öszsze. A zámolyi romák ügyében elterjedt diskurzus Tiszaeszlárt idézi s még inkább Pócspetrit, ami a kommunista sajtó egyik semmivel sem magyarázható morális mélypontja volt. De ne felejtsük el: aminek ma a tanúi vagyunk, azt egy szabad országban éljük át, s ráadásul az európai nyilvánosság előtt.
Ha tetszik, ha nem: tudomásul kell vennünk, hogy a nemzetállamok immár egy globális médiatér nagy nyilvánosságában léteznek, s egy közös, hatalmas színpadon szerepelnek. Épp a nemzeti önbecsülésünk, a romák emigrációja kapcsán felmerült zavar és szégyen követelte volna meg, hogy ne ezzel a minősíthetetlen öszszeesküvés-elméleti katyvasszal álljunk világ színe elé. Hiszen ha már megtörtént, hogy kitántorgott részben Amerikába már jó néhány száz emberünk, akkor bizonyosan nem az a megfelelő médiapolitika, ami nevetségessé teszi hazánkat, hanem az, amely segít bizony a kíméletlen, megannyi érdektől valóban átjárt, s alkalomadtán igazságtalan és tájékozatlan európai nyilvánosság előtt abban, hogy túljussunk a válságon. A magam részéről habozás nélkül elismerném, hogy ez a válság nemcsak a kormány ügye, ha a kormány ezúttal nem Demeter úr abszurditásait kínálta volna megoldás gyanánt, hanem változtatna - roma, nem roma, nem sokat számít - az embertelen és megalázó nyomorban élők elviselhetetlen sorsán, segítene visszaadni azok méltóságát, akik földönfutóvá válván valóban nem sokat tudhatnak immár sem a reményről, sem a szolidaritásról. Ám az összeesküvés-mánia nem pusztán a romaügyben lett magyarázóelv: bár tagadhatatlan, hogy itt a legveszélyesebb, s a politikai elit talán máig nem mérte fel, hogy mit jelent egy olyan roma kisebbség, amely - tekintettel a többség vad elutasítására - nem is kíván többé sem integrálódni, sem kooperálni.
Az összeesküvés-elméleti piac politikai cikkei közül az Amnesty International a következő. Nem hinném, hogy pusztán egyedül vagyok azzal a feltevésemmel, hogy a magyar rendőrségen bizony alkalmaznak fizikai erőszakot - lásd romadossziék -, de ha nincs így, akkor azt jobb bebizonyítani. Az AI máig nem vonta vissza tételét, nem mondta, hogy adatai tévesek, s ez akkor is igaz, ha egyébként a szlovén tévében közzétett hirdetés szerintem is több mint kritikus. De akármint van is: azonnal kijelenteni, hogy mindez titkosszolgálatok műve, s ezzel a dolgot ad acta tenni, azért az valóban kevés. Talán ha a kormány vizsgálatot indít, majd kiderül, hogy esetleg talán volt némi igazság mindebben, s akkor az ország hitele nő - nos, ez nem bonyolultabb, mint a kétszerkettő. Azt pedig, hogy - ismétlem - hazánk az EU kapujában állva kritikus és nem mindig jóindulatú, sőt, adandó alkalommal elfogult tekintetek próbáját is ki kell, hogy állja, az tény. De ki kell, hogy állja. Vagy jön a MIÉP-opció, amely lelkesen fogadná az EU-n kívüli életet, mit sem bánván, hogy az éppoly rossz lesz azoknak a magyaroknak is, akiket még ők is magyaroknak tartanak, mint azoknak a magyaroknak, akiknek a származása körül matatnak az ő eszelős modorukban. De ismert tény, hogy a MIÉP nem a magyarok barátja, amint az NSDAP sem volt a németeké, az MKP sem a magyaroké.
S ha körülnézünk a szemhatáron, akkor látjuk, mint ér be az összeesküvés-elmélet vetése. Gyűlölet és ostobaság - egyre gyakrabban és egyre több helyütt. Ha összeesküvés van, akkor ugyanis nem számít semmi, csak a mi csapatunkban való aktív részvétel. Akkor jő az áldott manicheus két világ: a jók és rosszak örök ellentéte. S ekkor aztán sem szellemileg igényesnek, sem becsületesnek nem kell lenni. Aki nincs velünk, az ellenünk. Régi, náci, kommunista lecke ez. Egy szociálpszichiátriai szemponttól minden valószínűség szerint releváns tanulmányokat író magyar köztisztviselő például közli, hogy aki nem kívánja az ál-Petőfi "azonosítását", az praktikusan idegen, mert a kripta megbontása a magyar érdek. A magam részéről ezt nyugtalanítónak tartom. Tíz év alatt az összeesküvés-elmélet mételye az avantgárdtól eljutott a magyar közigazgatásig. Ezt a - Heti hetes sztárjai által emberi méltóságában indokolatlanul kikezdett - köztisztviselőt az sem zavarja, ha véletlen kiderülne, hogy Petőfi valóban azonos a barguzini női csontvázzal, akkor a magyar történelem egyik legszebb története ért véget: hiszen, hogy ágyban, párnák közt? - azért ez kínos lenne. De nem annak, aki az összeesküvés-elméleti tételeket komolyan veszi. Ha fátum, hát fátum. Ha a nő volt Petőfi, akkor a nemzet nézzen szembe mindezzel - így beszélt ez az ember. S itt kezdődik el valóban az összeesküvés-elmélet azon szakasza, amelyet Umberto Eco új középkornak tekint. S ez nem pusztán metafora. A korszak, amelyről szó van, a racionalitás hiányát nem pusztán tűri, de lassan jutalmazza. Jobb lenne észrevenni, hogy mindez mire vezet. Elsősorban is arra, hogy a függetlenségnek és az észnek lőttek. Akiknek megadatott élniük a kommunizmus érdesebb évei alatt, azok most visszaemlékezhetnek, hogy milyen is volt a mindennapi élet egy jó nagy összeesküvés-elmélet lázában. Amikor mindenki szem volt a láncban. Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy ismét itt tartunk - s többféle oknál fogva nem is tarthatunk. De a szellemi állapotok összeomlása azért kínos élményekre vezethet.
Ha például nem lenne összeesküvés-elméleti divat hazánkban, akkor egy olyan "politikus", mint Liebmann Katalin, nemigen mert volna "könyvet" írni bárkiről is azzal a címmel, miszerint X. Y. a "nagy szerszám" - s elkerülendő az ízléstelenséget, az olvasónak nem idézném fel a kötet címlapjának vizuális retorikáját. Az ilyesfajta züllöttség persze mindig is létezett: ezt hívták Kacsa magazinnak, Pszt!-nek és a társainak. Ma azért jöhetett fel a nappali házba, mert ki-ki úgy érezhette, hogy a manicheus, kettéosztott világ szabályainak megfelelőn jár el, ha a tegnapi ellenfél, a mai barát (vagy fordítva) tönkretételében minden eszköz megengedett. Szabó László a Népszabadságban viselkedett így a hetvenes években, de azért kultúremberek akkor is elfordultak tőle.
S egyre többen szoknak rá az összeesküvés-elmélet módszerére. Akinek valami nem sikerült az életben, annak ott van az összeesküvéstan gyógyszere. Nem kell többet sem gondolkozni, sem kritikusnak, végképp nem önkritikusnak lenni. Leleplezés leleplezést követ: kiderül, hogy aki a vizet forgatta és az ufó híve, az ugyancsak nem tudománytalan ostobaságok miatt nem taníthat a természettudományi karokon, hanem mert a globalizációs tudósmaffia abban őt - a "magyar" tudóst - megakadályozta. Mások szerint Szent István álma óta folyik az idegenek ténykedése hazánkban, s ami rossz az ezer év alatt ért minket, azt az ufó/zsidó vegyesválogatott okozta. S megjósolnám: ez csak a kezdet. Ha a vetés beérik, akkor elsősorban a kultúra és az értelem érvei kerülnek veszélybe. A felvilágosodás és a civilizáció normái tűnnek el. Ha mindazok, akik nagy gondjukban és bajukban lázálmaikat tehetik - egy-egy politikai párt segítségével - valósággá, akkor valóban nehezebben lehet majd élni itt. Holott ez a hazánk.
Tíz évvel az államszocializmus elsüllyedése után a demokratikus értékek egyik legkomolyabb kihívása az irracionális összeesküvés-elméletek reneszánsza. Ma még biztosan nem késő. De ami eddig történt, az már túl sokba kerül. "De ami megtörtént, azt maga az Isten sem teheti meg nem történtté, mivel az idő törvényszerűségeinek ilyen megsértése ellentmondana a természetének." (Umberto Eco: Irracionalizmus tegnap és ma) Amikor naponta engedjük, hogy egyre nyíltabban lehessen semmibevenni a racionalizmus és a józan ész összes érvét, akkor illő emlékeztetnünk magunk, hogy mindezért együtt tartozunk felelősséggel. Elég volt az irracionalizmusból és az összeesküvés-elméletekből, amelyeknek sem a tradícióhoz, sem a nemzeti hagyományokhoz nincs közük. Grespik és Csurka, Chrudinák és Liebman, Lovas és Bencsik térjenek vissza oda, ahova valók: a kuriózumok közé, s foglalkozzanak velük a kultúrantropológusok s az avantgárd történészek. Egyszer majd valaki ír róluk egy alapos tanulmányt. Egy fejezet lesznek ők az irracionalizmus sötét történetében. Ám mindent el kell követnünk, hogy végre tényleg megtérjenek két könyvbor közé, a Gutenberg-galaxis megnyugtatóan rendezett világába.
Jelenleg kilenc, külön-külön ezer-kétezer példányban megjelenő kínai hetilap tájékoztatja a közel húszezer fős magyarországi kolóniát szülőhazájuk, Magyarország és a nagyvilág eseményeiről. Ezeknek a sajtóorgánumoknak a hatóköre átterjed azokra a szomszédos országokra is, ahol ilyesmi még nem jött létre, néhány újság anyagait pedig internetes kiadásuk révén az egész világon lehet olvasni. (Megjegyzendő azonban, hogy ez nem egyetlen hírforrásuk, hiszen parabolaantennával fogható egy londoni műholdas adás, sőt a kínai központi televízió négyes számú, kínai és angol nyelven sugárzó programja is.)
Jóllehet nem valamiféle disszidens sajtótermékekről van szó (szerkesztőik és olvasóik is rendszeresen hazajárnak), ám az itteni sajtószabadság légkörében olyasmiket is közreadnak, amit otthon esetleg nem mernének.
Miként látja és láttatja a persze távolról sem azonos hullámhosszon publikáló budapesti kínai sajtó a pekingi törvényhozás nemrég zárult ülésszakát követő és várhatóan a jövő évi pártkongresszusig tartó átmeneti időszakot, amelynek során az óhazában bejelentett nemzedékváltásnak is végbe kellene mennie?
A Kínai Idők 2001. március 15-i száma A kínai politikai mechanizmus reformja nélkül semmiféle kiút sem lehetséges címen közli Liu Csinek (Liu Ji1) a hongkongi Ta Kung Paóval, a reformerként nyilvántartott társadalomtudóssal az említett ülésszak idején Pekingben készített hosszú interjúját, amelyben a Társadalomtudományi Akadémia nyugalmazott alelnöke határozott hangot üt meg: "A helyzet azt mutatja, hozzá kell végre látnunk a politikai mechanizmus reformjához, viszonylag nagyobb elmozdulásra van szükség. Mert mi az oka például, hogy hiába élénkítjük az állami vállalatok reformját, mindmáig mégsincs átütő változás? A magyarázat abban rejlik, hogy a politika és a vállalatok központi szervek által elhatározott szétválasztása nem ment végbe. Az állami vállalatoknak nincsen döntési hatáskörük, minden valamelyest nagyobb horderejű határozathoz egyre magasabb szervekhez kell engedélyért folyamodniuk. Ez hogyan felelhetne meg a pillanatonként változó piaci verseny követelményeinek? A kormányzati szervek továbbra is megtartották maguknak a tervgazdaság különféle engedélyezési hatásköreit, ugyanakkor a vállalatokat kizavarták a piacra. Ennek szükségszerű következménye a hatalom és pénz alkuja. A hatalommal pénzt lehet szerezni, ezért mindennapossá válik a hivatalok megvásárlása, a beosztások kijárása. Van olyan hely, ahol egy csoportvezetői poszt megszerzése több százezer jüanba2 kerül, de ha egyszer megkaparintotta valaki, milliók ütik a markát, s nagyon gyorsan megtérül a befektetése. Ez az oka a korrupció rohamos terjedésének, s hogy a gazdasági bűncselekményekben egyre nagyobb összegek szerepelnek. Boldogulhatunk-e ilyen körülmények között a politikai mechanizmus reformja nélkül?"
Arról, hogy túlságos derűlátók azért ne legyünk, a legrégebbi magyarországi kínai hetilap, az Európába Vezető Újság gondoskodik. Ugyancsak 2001. március 15-i száma Csu Zsung-csi (Zhu Rongji) elvesztette lendületét címen az angol Financial Timesra hivatkozva számol be a gazdasági reform mozdonyának tartott miniszterelnök, a vezetés második embere megtorpanásáról. "Három évvel ezelőtt az újonnan kinevezett miniszterelnök, Csu Zsung-csi (...) felesleges szót nem ejtett ki a száján (...) Ám az angol "Financial Times" internetes kiadásának 11-i száma szerint az elmúlt hét óta egy magába roskadt, reálisan tájékozódni képtelen, öntömjénező figura lett belőle, aki a reformtervek megvalósítását egyre csak halogatja, s a fontos kérdésekre általánosságokban mozgó, semmitmondó válaszokat ad.
Amikor 1998 márciusában ünnepélyesen bejelentette, "akár aknamezővel kell szembenéznem, akár ezer öl mély szakadékkal, az előrehaladás melletti eltökéltségemtől semmi sem rettent vissza, mindhalálig kitartok a nép és az ország ügye mellett", akkor még a senkit sem tisztelő pekingi taxisok is elérzékenyültek a szavaitól."
Ám a mai miniszterelnök - a lap leírása szerint - már csak árnyéka egykori önmagának: "Az öntömjénező tendencia az elmúlt héten az Országos Népi Gyűlésben tartott éves beszámolójában különösen szembetűnő volt, amikor többször hangsúlyozta, a kormány teljesítette azt a célkitűzését, hogy három év alatt kivezeti az állami vállalatokat nehéz helyzetükből.
Ez a megállapítás széles körű vitát váltott ki, s nem csupán a külföldi közgazdászok körében."
A kínai forrásokból közölt írások már-már tragikus hősnek láttatják a miniszterelnököt, aki maga is tudja, hiábavaló a küzdelme.
A kéthetente megjelenő Új Szemle 2001. március 14-i száma névvel - Hszia Ven-sze (Xia Wensi) - jelzett cikkének már a címe is egyenesen úgy fogalmaz: Csu Zsung-csi reménytelennek látja Kína helyzetét. Az elemző írás rámutat: "Egyes pekingi megfigyelők véleménye szerint Csu önbizalmát kinevezése után alig több mint egy évig őrizte csak meg, Kína belgrádi nagykövetségének 1999 májusában történt lebombázása választóvonal a pályáján. Bár az ország helyzete addig is bonyolult volt, lendületesen, hittel végezte a munkáját, abban reménykedett, hogy meglesz az eredménye. Az eseményeket követően megingott a kínai reform sikerébe vetett bizodalma.
A bombázást megelőző hónapban - áprilisban - az Egyesült Államokban tett látogatása során Kína a WTO-ba történő belépéséről folytatott tárgyalásokat az amerikaiakkal. Akkoriban annak érdekében, hogy csökkentse az Egyesült Államoknak az emberi jogok és a kereskedelem kérdésében Kínára gyakorolt nyomását, nagyon visszafogottan viselkedett. Sőt, odautazása előtt nyíltan meg is mondta a sajtónak, hogy látogatásával le akarja csillapítani az amerikaiak elégedetlenségét. Kínában, különösen a kommunista párton belül erős a WTO-ba való belépés ellenzőinek tábora, főként az azt komolyan támogató Csiang Cö-minnel [Jiang Zeminnel] és Csu Zsung-csival elégedetlenek sokan. Ám mivel a tárgyalásokért Csu a felelős, ő küzd az első vonalban, rá nagyobb nyomás nehezedik, mint Csiangra. A nagykövetség lebombázása magasra lobbantotta a nemzeti érzéseket, s Csu egyszeriben támadások célpontjává vált, az internetes vitafórumokon minden kertelés nélkül hazaárulónak bélyegezték."
A lap beszámol róla, hogy ezt követően Csu pozíciója a pártvezetésen belül meggyengült, a vállalati reformok irányítását is a pártfőtitkár-államelnök, Csiang Cö-min vette kézbe. Miután a miniszterelnöknek sem ebben nem sikerült eredményt elérnie, sem a fogyasztás megélénkítésére irányuló, illetve antideflációs politikáját nem tudta érvényre juttatni, a felmentését kérte. Ez a lépése "a konzervatív kommunista vezetők szemében egyenesen lázadásnak tűnt, Li Peng élesen támadta, hogy lemondással fenyegetőzve akar a központi bizottságra nyomást gyakorolni, s ezzel kárt okoz a pártvezetésnek. Csu végül visszavonta felmentési kérelmét, s "mélyreható" önkritikát gyakorolt." Jól értesült pekingi körök szerint a pejtajhói értekezletet követő központi gazdasági tanácskozást - nevetve - ezekkel a szavakkal nyitotta meg: "Úgy látszik, mégiscsak én fogom irányítani önöket."
A lap egyébként utal rá, hogy Csu a 2002. évi pártkongresszuson valóban vissza akar vonulni, szemben Li Penggel, aki csupán helycseréket javasol a vezetésnek, s államelnök szeretne lenni.
A cikk szerint Csu reformtervei azért vallottak kudarcot, mert nem a maguk idejében valósították meg őket, eleve késve fogtak hozzájuk. 1993-ban, amikor először fogalmazta meg elképzeléseit, "az állami vállalatok helyzete még nem romlott végletesen meg. A vállalati veszteségek, az állami vagyon elfolyása nem érte el a legsúlyosabb mértéket, a vállalati dolgozók elbocsátása éppen csak elkezdődött. Ám a párton belül a szocialista köztulajdon védelmét előnyben részesítő hagyományos ideológia akadályt képezett, s Csu programját nem lehetett kivitelezni. Mire végre miniszterelnök lett, s úgy gondolta, hogy nekiláthat a munkának, a feltételek már nem kedveztek, az állami vállalatok menthetetlenné váltak. A szárazföldi Kína közgazdászai szerint sok közép- és kisvállalat már csupán üres váz, tele adósságokkal, s még egy sereg dolgozót is el kell tartaniuk. Ha ingyen adnák, akkor sem kellenének senkinek. Mit lehet ezeken még reformálni?"
Az írás rámutat, hogy Csu "a korrupcióellenes harc folyamán ráébredt, azok az ünnepélyes kijelentései, hogy senkinek sem kegyelmezünk meg, végül is üres szavak maradnak". Hiszen az ügyek már Teng Hsziao-ping és Li Peng családtagjait is érintik. "A perek elé súlyos akadályok gördülnek, s a vizsgálatok megakadnak. Amikor a dühös miniszterelnök azzal fordult Csiang Cö-minhez, hogy miként adnak majd számot ezekről a kérdésekről a népnek, a párt első embere így válaszolt: a WTO-ba való belépést szavatolom, de vannak olyan dolgok, amelyekben nem tehetünk semmit. Nem csupán te, de még én sem. Nem kell túlzásba vinni a lelkiismeretességet."
"Jólértesültek azt mondják, Csu Zsung-csi kemény fickó, a munka kudarcai és nehézségei nem törnék meg, ma már nem titkolható pesszimizmusa, gondterheltsége súlyosabb okokra vezethető vissza: az ország jövőjét látja reménytelennek. E források szerint Csu számára már az elmúlt évben világossá vált, nem tudja megváltoztatni Kína helyzetét. Környezetének keserűen jegyezte meg: - "Tudom, hogy lehetetlen, mégis csinálom"."
"Úgy tudni, hogy Csu agytrösztjének elemzői szerint Kína három súlyos válsággal néz szembe: a párton belülivel, az országon belülivel és a nemzetközivel. A Kínai Kommunista Párt ma már teljesen az érdekekre épül, az ideológia puszta máz, amely az érdek- vagy korrupciós csoportokat takarja. Természetes, hogy eleve kudarcra volt ítélve a reformer Csu Zsung-csinak az a törekvése, hogy e privilegizált, korrupt csoportnak az erejével próbálja felszámolni azokat a válsággócokat, amelyekkel az országnak szembe kell néznie.
Úgy hírlik, hogy Csu szíve mélyén gyűlöli a kommunista pártot, s amikor családtagjaival beszélgetve a kínai és a nyugati kultúrát, berendezkedést hasonlítgatja össze, gyakran előbukkan a haladó nyugati rendszer iránti rokonszenve, s az elmaradott, sötét kínai állapotokkal szembeni elégedetlensége. Ő azonban a tettek embere, haszontalannak tartja az üres politikai fecsegést."
Hogy a miniszterelnök valóban így érez-e, vagy csupán a diaszpórafolklór szeretné ilyennek látni, történetünk szempontjából nézve voltaképpen érdektelen. A felvázolt képletben a cikkíró mindenesetre joggal hivatkozhat Csu kétarcúságára:
"Odalent [Dél-Kínában - P. P.] azt hangoztatja, hogy a politikai rendszer reformja elkerülhetetlen, de a politikai bizottság ülésein, ahol azt látja, hogy Csiang Cö-min és Li Peng erőteljesen szembeszegül a politikai rendszer reformjával, valódi véleményét eltitkolva maga is azt hajtogatja, hogy ennek a reformnak több lenne a kára, mint a haszna."
S a korrupció elleni harcban is kompromisszumokra kényszerül: "Bár azt nyilatkozza, hogy nem kegyelmez egyetlen korrupt tisztviselőnek sem, amikor olyan kegyeltje, mint Si Kuang-seng [Shi Guangsheng] külkereskedelmi miniszter keveredett megvesztegetési ügybe, attól tartva, hogy ez kihathat a WTO-ba történő felvételre, azonnal utasítást adott a vizsgálat leállítására."
Az írás végül azzal a kérdéssel zárul: "Ha még ilyen tálentummal és stratégiai koncepcióval rendelkező politikus is kilátástalannak tartja Kína helyzetét, mint Csu Zsung-csi, marad-e akkor még reménye az országnak?"
Ne gondoljuk azonban, hogy a Csuénál merészebb követeléseket megfogalmazóknak különösebb illúzióik lennének. Liu Csi politikai reformokat követelő írása, amelyre összeállításunk elején hivatkoztunk, nemcsak e változtatások szükségességét hangoztatja, de egyben egyelőre lehetséges határait is meghúzza: Kínában ma kizárólag a párton belüli demokrácia megteremtése van napirenden: "Ha szóba kerül a politikai mechanizmus reformja, a liberálisok máris a többpártrendszert, a három hatalmi ág szétválasztását, a szabad választásokat emlegetik, úgy gondolva, ha átvesszük a nyugati modellt, egy csapásra mindent megoldottunk. Szerintem az ilyen mechanikus átvétel legalábbis szellemi restségről tanúskodik, s egyetlen eredménye az lenne, hogy a reformellenes "balosoknak" valódi muníciót és meggyőző érveket szolgáltatna ahhoz, hogy a politikai mechanizmus reformját egyből a burzsoá liberalizálással azonosítsák, holott Marx és Engels a Kommunista kiáltványban világosan megfogalmazza: a proletárforradalom egyik fontos célkitűzése a demokrácia kivívása." Liu végül leszögezi: "Mivel kell tehát a mi nemzedékünknek foglalkoznia? Szerintem a kommunista párt megreformálásával. Ez a kínai politikai reform elsődleges feladata."
A főszereplőknek persze hátterük is van.
A Kínai Idők 2001. március 22-i száma a külföldön élő kínaiak számára címoldalán Pao Csun-liang (Bao Chunliang) tollából összeállítást közöl a hazai eszmei csoportosulások tarka képéről.
A cikkíró jelenleg két fő csoportosulást különböztet meg: a realistákat és a keményeket. "A "realisták" a mérsékelt liberálisokból, a pragmatikus politikusokból és tudósokból, valamint a szélsőségesekkel hagyományosan szembenálló újkonzervatívokból; míg a "kemények" a liberálisok balszárnyából, az eredeti liberális értelmiségből kivált új-baloldaliakból, valamint egyes régi baloldaliakból, akiknek pozíciója annak idején Teng Hsziao-ping [Deng Xiaoping] déli szemleútja során elmondott beszédei következtében ingott meg3, valamint a külföldön tanult sanghaji ösztöndíjasokból verbuválódott szélsőséges nacionalistákból kerülnek ki."
A értelmiségnek ez a fajta csoportosítása Hsziao Kung-csin [Xiao Gongqin] az elmúlt év végén a Stratégia és irányítás című reformer-folyóiratban közölt elemzéséből származik.
Az eszmei áramlatok társadalmi hátterét is felsorolja: "a liberálisok az egyenlő versenyesélyeket, a magántulajdon védelmét hangsúlyozó álláspontja az új középosztály érdekeit és követeléseit; míg az újkonzervatívok a rendszer haszonélvezőinek nézeteit és viselkedésmódját tükrözik, valamint a régi rendszerből kinőtt társadalmi elitéit és a nagyvállalati lobbi érdekeit; az újbaloldal pedig - rejtetten ugyan - az alsó néprétegek és az elesett csoportok szószólóinak jegyeit mutatja."
Érdekes, hogy Hsziao mindkét csoportot nacionalistaként jellemzi: az előbbieket a kivárásosok közé sorolva ("viseljük el egyelőre sérelmeinket", "védelmezzük hazánk távlati érdekeit"), míg "az utóbbiakat elég kemény nacionalizmus jellemzi, amely szélsőséges nacionalizmussá is fejlődhet".
A cikkíró a külföldön élő kínaiakat végül arra inti: "A nemzetközi politikában a "realistákat" kell támogatni, s szembe kell fordulni a "kemény nacionalistákkal". Erre azért érdemes jól odafigyelni, mert a külföldön élő kínaiak gyakran ábrándoznak egy erős "szülőhazáról", s megfeledkeznek arról az óvatosságról, amelyet a "kemény nacionalistákkal" szemben kell tanúsítaniuk, akik veszélybe sodorhatják a kínai diaszpórát és az egész kelet-ázsiai status quót."
Aki akar, annak bizony van min gondolkodnia a Józsefvárosi piac standjai mögött is.
1 Azért adjuk meg a nevek hivatalos kínai átírását is, mert a világon mindenhol ezt használják, s az interneten is csak ennek alapján találunk rájuk vonatkozó anyagokat.
2 Egy jüan kb. harminc forint.
3 Az 1989-ben a Tienanmen téren megtört reformfolyamat Teng Hsziao-ping (1904-1997) 1992 elején Dél-Kínában tett szemleútját követően kapott új erőre.
(A szerző sinológus)
Tamás Gáspár Miklós román értelmiségiekhez intézett levelének alaptétele meglehetősen problematikus: teljesen valószínűtlen ugyanis, hogy egy ország értelmisége in corpore és spontán módon a szélsőjobboldali eszmeiség iránt érezhessen vonzalmat.
Ez csak két esetben volna lehetséges. Akkor, ha a románok egytől egyig mind született szélsőjobboldaliak volnának. (Ez a gondolat annyira képtelen és szélsőjobboldali, hogy a cikk szerzőjének eszébe sem juthat megfogalmazni.) Vagy akkor, ha a román értelmiségieket személy fölötti meghatározottságok sodornák a szélsőjobboldali eszmevilág irányába. (Ennek a feltevésnek az elfogadásával azonban a szerző a szélsőjobboldali ideológia egy másik - a román Nae Ionescu által képviselt - lejtőjén találhatná magát. Nem véletlen hát, hogy explicite ezt a gondolatot sem fogalmazhatja meg.)
Nem marad más, mint egy harmadik lehetőség. Ha a román értelmiség - zömében és sok vonatkozásban - tényleg a szélsőjobboldali eszmék hatása alatt áll (ami kétségtelen), ez a tény elvileg csakis jól meghatározott történelmi, társadalmi, lélektani okokban gyökerezhet. Ez esetben a román értelmiség személyiségei individuális létükben szembesülnének olyan bonyolult és abnormális helyzettel, mely lehetetlenné tenné számukra, hogy a román társadalom égető kérdéseire a szélsőjobboldal által felkínálttól alapvetően eltérő válaszokat találhassanak.
Arra tehát, aki a normalitás ösvényeire szeretné kalauzolni őket, az a baráti kötelezettség hárulna, hogy ezeket a rejtett s - következésként - öntudatlan mozgatórugókat tárja fel (a szó eredeti értelmében). Csak ez - és nem a naivnak álcázott kollektív bűnvád - lehetne az, mely adott esetben hasznukra válhatna.
Valóban léteznek ilyen mozgatórugók? Meggyőződésem, hogy igen. S az okok éppenséggel a román nemzeti állam eszmei alapjaiban keresendők. Az államhatalom stabilitásának legfontosabb feltétele ugyanis - mindenütt és mindenkor - a legitimitás. A hatalmat elvben az állam minden polgárának önként kell elfogadnia. Ha a legitimitás csupán részleges vagy formális, a stabilitás törékennyé válik, az egyensúly csupán valamiféle erőszak alkalmazásával tartható fenn, ez utóbbi azonban hatalmas veszélyeket is rejteget magában. Ha a legitimitás bizonyos társadalmi csoportok esetében - szociális vagy történeti-nemzeti megfontolásokból - legálisan felfüggeszthető, a kétértelműség elkerülhetetlenül visszaélések, sőt személyes leszámolások kiapadhatatlan forrásává válik. Ha bizonyos társadalmi csoportok tulajdonát, a szólás- és lelkiismereti szabadsághoz való jogát valakik "törvényesen" elkobozhatják, a társadalom minden tagjának vagyona, szabadsága, egyéni és közösségi integritása veszélybe kerül. Elegendő valakit nemzetietlenséggel vagy antiszociális attitűdökkel vádolni, hogy automatikusan politikai visszaélések virtuális áldozatává is váljon. A nemzetállami licitáció lehetőséget teremt a "jó románok" számára, hogy elfoglalják a nyilvánosságot, hogy a "kevésbé jó" románokat kitúrják állásaikból, sőt lakásaikból. (Hogy a "rossz" románokról ugyebár ne is beszéljünk!)
Következésként a nagyromán állam létrehozói két ellentétes lehetőség közt választhattak. Az egyik a demokratikus, azaz a nemzeti konszenzusra alapozott legitimáció volt (a nemzetet politikai és nem etnokulturális közösségként értelmezve), mely csakis a társadalom összes polgárának és csoportjának egyenlőségén alapulhatott. A másik a tekintélyelvű legitimáció, mely a társadalom csoportjainak antidemokratikus, nemzeti és "történeti" érvekre alapozott egyenlőtlenségén alapult (a nemzet ebben a változatban etnokulturális és nem politikai közösségként értelmeztetik).
Az első variáns a történelem véletlenjei révén a román államba "került" kisebbségek státusában nem hozott volna fájdalmas változást. A magyarok és részben a szászok, a zsidók stb. automatikusan elveszítették volna kivételezett helyzetüket, s ezzel illegitim előnyeiket is (melyek szintén a második variánson alapultak). Az erdélyi románok viszont automatikusan elnyerték volna a lehetőséget, hogy - saját hagyományaiknak megfelelően - létrehozzák saját intézményeiket, sőt városaikat is, melyek valóságos és jótékony konkurenciát jelenthettek volna a már létező erdélyi intézményeknek és városoknak. (Nem valóságos paradoxon-e, hogy a sajátosan román városok - Balázsfalva, Ludas, Beszterce-Naszód stb. - a román uralom alatt is poros vidéki kisvárosok maradtak?) Kölcsönösen előnyös egyezményekre alapozva megőrződhetett volna Erdély (svájci típusú) sokszínűsége, de egy decentralizált és autonóm rendszer alapjain fokozatosan Erdély román többségű területei s az ország egyéb tartományai is felzárkózhattak volna az Osztrák-Magyar Monarchiától örökölt - mégiscsak tiszteletre méltó - általános színvonalhoz. A románok anélkül valósíthatták volna meg - teljességükben és optimális körülmények közt - a monarchiában megfogalmazott összes legitim követelésüket, hogy a kisebbségek legitim igényei sérülhettek volna. Az egészséges és lojális konkurenciának köszönhetően a román társadalom (minden bizonnyal) felfele nivellálódhatott volna.
Ez a hipotetikus forgatókönyv közelről sem üres gondolatkísérlet.
Finnország és Románia 1919-ben nagyon hasonló történelmi és társadalmi helyzetből indult. Finnország is évszázadokon át a svéd birodalom részét képezte. A finn közösség - "nemzeti államának" létrehozásakor - a Finnországban megtelepedett svédekhez viszonyítva számbelileg és intellektuális színvonalában is szegényesebb értelmiségi réteggel rendelkezett. A finnek azonban főként az adott helyzet előnyeit tartották szem előtt, s ezért kísérletet sem tettek ara, hogy az adott erőviszonyokat a svéd intézmények módszeres szétverésével, a svéd értelmiség asszimilálásával, a politikai, gazdasági és kulturális konkurencia felszámolásával változtassák meg. Éppen ellenkezőleg. A konkurenciát - az általános kétnyelvűség alapjairól - a finn nyelv és kultúra gyors modernizálására, a nem csak a svéddel, de a nyugat-európaiakkal is összemérhető finn kulturális, gazdasági, társadalmi és politikai intézményrendszer kialakítására használták fel. (Finnországban a svéd nyelv ma is második hivatalos nyelv, annak ellenére is, hogy a svéd kisebbség lélekszáma alig haladja meg az öt százalékot.) Következésként a finn társadalom tényleg felfele nivellálódott. A konkurencia a legkisebb mértékben sem csökkentette a finn többség önérvényesítési lehetőségeit. Ellenkezőleg: optimális feltételeket teremtett mindkét kulturális közösség önérvényesítéséhez. Következésként a svédek a finn állam kivételesen lojális polgáraivá válhattak.
Románia sajnos az ellentétes alternatívát választotta, a magyar, a szász, a zsidó intézményeket fokozatosan román intézményekké alakította át. És megkezdte a "magyar" és "német" városoknak "román" városokká, az "ősi magyar" földeknek "ősi román" földekké való "átalakítását" stb. A második világháborút követően a szászok és a zsidók elhagyták az országot, a magyarok maradtak, de nagy hagyományú intézményeik többségétől megfosztva, a legkülönfélébb nyelvi és kulturális diszkriminációnak kiszolgáltatva, a magyar értelmiség kulturális színvonala sok esetben a románé alá esett, bár ez utóbbi sem érte már el a két világháború közötti színvonalat. A román társadalom lefele nivellálódott.
Az elrománosítást azonban nem lehetett demokratikus elvekkel legitimálni. A helyi autonómia demokratikus intézményrendszerei már eleve lehetetlenné tették volna az erdélyi települések etnikai összetételének erőszakos megváltoztatását. A spontán változások természetesen elkerülhetetlenek lettek volna, ugyanakkor elfogadhatóak is, hiszen nem vezethettek volna a realitások radikális és antidemokratikus megváltoztatásához. A második alternatíva választása azonban a szélsőséges centralizációt is elkerülhetetlenné tette. A (magyaroktól átvett és jócskán "tökéletesített") antidemokratikus intézkedéseket csupán - többé-kevésbé a fantáziára alapozott - történeti teóriákkal "lehetett" igazolni.
Amikor a "történelmi legitimitás" mellett döntöttek, Nagy-Románia megalkotói - a kiegyensúlyozott demokratikus politikai rendszer hiányában - arra kényszerültek, hogy a "nemzeti" egyházra és hadseregre, tekintélyelvű politikai intézményekre, "nemzeti metafiziká"-ra, azaz a szélsőjobboldali kollektivizmus kelléktárára alapozzanak.
A választás azonban közelről sem pusztán a román értelmiségen múlott. Kezdetben számos román értelmiségi (főként az erdélyiek) hajlottak volna a demokratikus alternatíva elfogadására is (és nemcsak ők!), az erdélyi román értelmiség ugyanis jól ismerte a demokrácia gyakorlatát, s rendelkezett a szükséges politikai és filozófiai ismeretekkel is. (Az Osztrák-Magyar Monarchia összehasonlíthatatlanul liberálisabb társadalom volt, mint bármelyik két világháború közti utódállam társadalma.) A nyugati hatalmak azonban egyáltalán nem voltak érdekeltek a valóban demokratikus megoldásokban. Nem csupán eltűrték, bátorították is az antidemokratikus módszereket.
A tény nyilvánvalóvá válhat, ha arra gondolunk, hogy ez a hibás döntés a kelet-közép-európai térségben általánosnak tekinthető. A helyzetet azonban az is súlyosbította, hogy a két világháború közötti időszak teljességgel alkalmatlan volt a demokratikus korrekciókra. A kort uraló általános nacionalista légkör kizárólag a pozitív visszacsatolásnak kedvezhetett. A magyar irredentizmusról és a bécsi döntésről, a kommunista diktatúráról nem is beszélve, melyek fatálisan és visszafordíthatatlanul a nagy-nemzeti projektumokban való megmerevedésnek kedveztek. Ceauşescu nacionalizmusa csak kihasználta ezeket a készen kapott hajlamokat.
A román értelmiségi kilátástalan helyzetben találta magát.
A Nyugat jelentéktelen és kétértelmű fenntartásokkal elfogadta a román társadalom homogenizálását. Az erdélyi városok etnikai összetétele durván átalakult, a kisebbségi intézményeket felszámolták vagy a megszűnés határára jutatták anélkül, hogy bárki (akár csak a hivatalos Magyarországról is) tiltakozott (vagy legalábbis tiltakozhatott) volna.
A spontán demokratikus törekvések és a ("mégiscsak szükséges") antidemokratikus realitások közti ellentétből támadt kognitív disszonanciát csakis a mitikus tudat kultiválásával lehetett "feloldani". Ennek a mitológiának a megkérdőjelezése a kisebbségi követelések előtti kapitulációt, a ("mégiscsak jótékony és helyes") nemzeti vívmányok feladását jelenthette volna, annak elismerését, hogy fatális tévedés történt. S mindezt azok előtt a magyarok előtt, akik úgymond maguk sem bizonyultak jobbaknak, ha nem voltak éppenséggel rosszabbak. Ennek ellenére sokak számára a keserves csalódások esztendei következtek. De az elviselhetőségnek - a csalódások terén is - áthághatatlan határa van.
Tamásnak akkor volna indoka, hogy a román értelmiséget szemrehányásokkal illesse, ha a "magyar értelmiségi" az első világháború előtt és a két világháború között sikerrel állt volna ellen a nacionalista csábításnak. Sajnos, maga sem tudott ellenállni. Ha összevetjük Tisza Kálmán és Ion Iliescu nemzeti tárgyú szövegeit, aligha akadhatunk rá lényegi különbségekre.
Úgy tűnik, a románoknak sikerült bennünket magyarokat egy az egyben lemásolniuk - méghozzá elképesztő "szöveghűséggel".
És mégis, én óvatosabb lennék a morális megítélésben. Be kell vallanom, hogy egyáltalán nem lehetek bizonyos benne, hogy én az ő helyzetükben másként ítélhettem és cselekedhettem volna, mint ahogyan ők ítéltek és cselekedtek. Ahogyan magyar őseim sem voltak képesek - Trianon előtt - másként ítélni és cselekedni. Igaz, Trianon következményei eltérő módon érintettek bennünket. Minket, magyarokat jórészt megszabadítottak egy elhibázott történelem terhétől, a románokat azonban csak ekkor kezdték az elhibázott történelemmel megterhelni.
Ha az adott nemzeti doktrínán belül elképzelhető lett volna demokratikus megoldás is, bizonyos vagyok benne, hogy a román értelmiség régen rátalált volna. Nem talált rá (ahogyan a szerbek, a szlovákok, az ukránok... sem találhattak rá). Ilyen megoldás ugyanis egyáltalán nem létezik.
A meghaladott paradigmából való kilépés azonban, addig, amíg az termékenynek mutatkozik, lehetetlen. Márpedig a "román paradigma" csaknem egy évszázadon át bámulatra méltóan sikeresnek mutatkozott. A románok megnyertek két világháborút. Sőt Ceauşescu "független" politikájának köszönhetően megnyerték a Nyugatot is. Olyanynyira, hogy a nyugati közvélemény még az egységes nemzetállam álmát (beleértve a nemzeti mítoszokat) is komoly fenntartások nélkül fogadta el. Mi oka lett volna a román értelmiséginek, hogy felülvizsgálja meggyőződéseit, ha azok a Nyugat erkölcsi és politikai normáival is tökéletes összhangban álltak?
Nem várhatjuk el a román értelmiségitől, hogy elfogadja a realitásokat - köztük a jóval korszerűbb és hatékonyabb nyugat-európai értelmezési keret létezését -, ha nem fogadjuk el mi magunk is tényként a román értelmiségi tragikus léthelyzetét.
Ha ez a léthelyzet megváltozik, egészen bizonyosan megváltoznak a mentalitások is. Ez azonban már egy közös román-magyar történet. A csírák ma már érzékelhetők. A kisebbségi kérdés megoldása ebben a vonatkozásban is alapvető jelentőségű. És nem annyira a magyar kisebbség számára (mely - végső esetben - ugyanúgy egy virágzó és akut munkaerőhiánnyal küzdő "nyugati" államba emigrálhat, mint ahogy azt a németek és a zsidók korábban tették), hanem a román többség és főként a román értelmiség számára. A közösségi kérdések demokratikus és méltányos megoldása révén a román értelmiség előtt is megnyílhat a lehetőség, hogy a legújabb kori történelem iszonyatos terhétől megszabaduljon.
Nyilvánvaló azonban: e történelem ódiuma nem pusztán a román értelmiségé és nem is maradhat pusztán az övé. A bűnrészesség vállalása nélkül a Romániának és a román értelmiségnek címzett nyugati szemrehányások bizonyos mértékig erkölcstelenek, és csakis a szándékolttal ellentétes hatást érhetik el.
Esélyeink - ennek ellenére - viszonylag jók.
Adrian Năstase román miniszterelnök nemrégen a román törvényhozás két háza előtt a lehető legvilágosabban kifejezésre juttatta kormánya eltökéltségét, hogy érvényt szerez a kulturális és a nemzeti pluralizmus, a tolerancia és az együttélés értékeinek.
Úgy tűnik, a jó úton vagyunk. Funar, Vadim és a többiek, akik a másik irányban (az ellenkezőben) szeretnének "haladni", előbb-utóbb elkerülhetetlenül kisétálnak majd a képből.
Persze, bizonyosan nem a mi értelmiségi erőfeszítéseink nélkül. Ebben TGM-nek kétségtelenül igaza van.
Vissza az idei számokhoz