A Stop! című online újság értesülése szerint Skultéty államtitkár és barátainak szűk, de válogatott csoportja múlt év őszén ronggyá lőtt egy műalkotást Fenékpusztán. A kisgazda vezetésű környezetvédelmi minisztériumban a történteket most tagadni próbálják, úgy gondolva, hogy a nagyszerű Skultéty államtitkárra ez a história rossz fényt vet.
Tévednek.
Jó fényt vet rá.
A kisgazdák művészeti tárgyú fogékonysága egyébként tíz esztendeje, Torgyán Józsefnek az Új Hölgyfutár címoldalával kapcsolatos, nagyhatású beszéde óta közismert és közmondásos. (Emlékeztetőül: "...hivatkozom az 1978. évi IV. törvényre, a büntető törvénykönyv 2. cím 269. szakaszára, amely az ilyen jellegű, a magyar nemzet elleni gyalázkodó tartalmú akár grafikát is vétségként, illetőleg bűntettként rendeli büntetni, és ezért innen, erről a helyről szólítom föl a legfőbb ügyész urat, hogy ne csak egyes faji csoportok, hanem az egész nemzet sérelmére elkövetett bűntett esetében is járjon el. Intézkedjen az Új Hölgyfutár számainak azonnali lefoglalása iránt, azokat zúzassa össze, a felelős kiadó s a grafika szerzője ellen indítson büntetőeljárást, szorgalmazza nevezettek példás megbüntetését; mert ha ezt nem tenné, akkor [...] valamennyien, a magyar Parlamentbe megválasztott, szabad választások útján bekerült parlamenti képviselők külön-külön is tegyünk büntető feljelentést ennek a szennylapnak a szorgalmazója ellen, hogy többet ebben az országban senkinek ne jusson eszébe a mi ezeréves állami szimbólumunkként valamennyiünk által tisztelt Szent Koronát gyalázni.") A tárca figyelme egyébként még a graffittókra is kiterjed, e tárgyban dr. Győriványi Sándor többször is hallatta hangját a parlamentben, Skultéty államtitkárnak és csoportjának markáns műélvezői gesztusa tehát nem előzmények nélkül való.
Mások az ő helyükben egyáltalán nem foglalkoztak volna a festménnyel, sőt meglehet, észre se veszik.
Tudvalévő, hogy az államtitkárnál kevésbé differenciált tudatú lények meg se látják, ami a képen van, például a kutyának hiába mutatjuk a macska fotóját, vagy a macskának az egérét, semmi hatás. Akasszunk az istállóba egy farkast ábrázoló festményt, a barom rá se hederít, nyugodtan kérődzik tovább. Ahhoz, hogy a képen látható színes foltokat a dologi valóság valamely ismert objektumának jeleként azonosítsuk, már az észlelés és az absztrakció olyan magas fokára van szükség, amely az államtitkári intellektusnak sajátja, míg viszont a háziállat szellemi színvonalán a legkevésbé sem megszokott.
A kifinomultságnak egy ennél is sokkal, de sokkal magasabb stádiumában jelenik meg az esztétikai objektum mint olyan. A végsőkig differenciálódott államtitkári tudat ezen a szinten már nemcsak a képen ábrázolt entitások felismerésére és megnevezésére képes, hanem arra is, hogy a képet műalkotásként szemlélje és a "tetszik-nem tetszik" ellentétpárt kapcsolja hozzá. Megfigyelhető, hogy az államtitkár ezt az ellentétpárt a mindennapi élet bizonyos tárgyaival (egérfogó, stoptábla, kerékanyakulcs) nem vagy csak igen ritkán társítja, eszerint tehát ráébred a festmény és az egérfogó közötti lényegbevágó különbségre, s a festményhez mint valami sajátos létezőhöz viszonyul.
Természetesen a csúcs az, amikor az államtitkár az esztétikai üzenetet mély egzisztenciális problémaként ismeri föl. Ez a mozzanat az egész emberi civilizáció betetőződése, maga az államtitkár pedig a fausti kultúra kvintesszenciájaként, s egyben hőseként jelenik meg előttünk, kivált ebben a mostani (illetve tavaly őszi), fokozhatatlan drámaiságú jelenetben, amikor az államtitkár oly mérhetetlen fontosságot tulajdonított az esztétikai problémának, hogy megoldása érdekében fegyvert ragadott.
Durva becslésünk szerint a lélek ilyen horderejű nekibuzdulásához fejenként legalább öt liter bor kell, plusz valami gyorsító (törköly, szatmári szilva, kisüstön főtt erdei szederpálinka vagy valami hasonló), ez azonban az aktus érzelmi fűtöttségét és szellemi értelemben távlatos voltát nem csökkenti. Egyébként a feljelentő azt közölte a rendőrséggel, hogy az államtitkár és bandája mintegy tizenöt méterről, térdelő helyzetből és vadászpuskával lőtte a képet. Mármost Somogyi Győző Hermann Ottó a Kis-Balatonnál című, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park tulajdonában lévő festménye 120x200 centiméteres, egy józan és fegyverrel bánni tudó ember ezt képes cafatokra lőni nem tizenöt, hanem száz méterről, nem térdelésből, hanem állva, és nem vadászpuskával, hanem akár pisztollyal is - már amennyiben a műélvezetnek ez a fegyverhasználattal egybekapcsolt formája az ő befogadói attitűdjéhez is elválaszthatatlanul hozzátartozik.
Hogy az államtitkár a Balaton-felvidéki Nemzeti Park védett területén való vadászattal és a park fenékpusztai vendégházában rendezett murival ünnepli a születésnapját, abban nincs semmi új, nagyjaink harminc-negyven évvel ezelőtt is hajlottak az ilyesmire. Művészeti fogékonyság viszont nemigen volt bennük, így valószínűleg sohase lőttek szét festményeket, vagy ha mégis, az nem szivárgott ki, merthogy internetes újságok se voltak egyebek között.
Továbbá akkoriban úgy gondolta az ember, hogy csináljanak bármit is ezek, az nem számít, mert a felszín alatti mélyebb valóságban létezik egy másik, egy igazi Magyarország, az nem ilyen barmokból áll, hanem tisztességes, értelmes, jóravaló emberekből. Később az a régi látszat-Magyarország elsüllyedt, most a másik van előttünk, az igazi.
Több már nincsen, csak ez van, ez az egy.
Ez meg sajnos ilyen.
Vissza az idei számokhoz