XLV. ÉVFOLYAM, 9. SZÁM, 2001. március 2.

FEJTŐ FERENC:

Gondolatok a magyarokról és a magyar zsidókról

(előadás)

Tisztelt hallgatóim! A most bemutatásra kerülő könyvet, a magyar-zsidó viszony ezeréves történetéről, eredetileg egy francia kiadó megrendelésére, és francia közönség számára, Zeke Gyula barátom igen hathatós segítségével írtam. Tudtommal a könyv már néhány hete megjelent, a tiszteletpéldányokat is szétosztották, tehát feltételezhető, hogy önök közül már többen kezükbe vették és olvasták. Úgyhogy kérem, ne várjanak tőlem részletes, tudós értekezést a témáról, s mivel nem szeretem magam ismételni, inkább felelni óhajtok néhány kérdésre, amelyet a könyv négy évvel ezelőtti kiadása óta eltelt idő alatt saját magamnak feltettem vele kapcsolatban, vagy francia olvasóim, hallgatóim és ismertetőim feltettek.
      A francia kiadásban a könyv alcíme ez volt: A magyarok és zsidók sajátságos viszonyának ezeréves története. Miért sajátságos - kérdezték sokan. Mert az öt év alatt, amelyet a történet tanulmányozására és megírására fordítottam, arra a meggyőződésre jutottam, hogy a magyar zsidó a zsidó diaszpóra történetében egy különleges jelenség - ahogy külön-külön a magyarok és zsidók is sajátságos kollektív személyiségek. Mivel régóta művelem az összehasonlító történelmi esszéírást, sok hasonlóságot kerestem és találtam a németek és a németországi zsidók, a francia vagy lengyel, cseh vagy osztrák zsidók jellegzetességei és a magyar zsidóké között. Mindezek a népek évszázadokig a görög-római, zsidó-keresztény civilizáció keretében éltek, amelyben a zsidókkal való társadalmi és politikai viszony szabályait elsősorban a keresztény egyházak állapították meg. A XVIII. század közepétől kezdve pedig, a felvilágosodás eszméinek hatása alatt, megkezdődött az államok és egyházak szétválasztása, s egyre inkább az államérdek - kezdetben a felvilágosodott zsarnoki kormányzatok - döntései indították el azt a folyamatot, amely az állampolgárok jogegyenlőségéhez, a vallási türelemhez s a katolikus államokban a protestánsok meg a zsidók emancipációjához vezetett. Ezt a folyamatot az Osztrák-Magyar Monarchia országaiban és köztük Magyarországon is Mária Terézia majd II. József kezdeményezései indították el, és összefüggött ezen uralkodók antifeudális és korszerűsítő politikájával, amelyet a magyar főhivatalnokok - erre Berzeviczy Gergely a példa - és a köznemességből kinövő értelmiség jelentős része támogatott.
      A francia forradalom ellenhatásaképp reakcióssá vált bécsi udvar kezéből a XIX. század elején az államigazgatás korszerűsítésének ügyét a Magyarország modernizálására és önállósítására törekvő politikai elit vette kezébe. Így a zsidók emancipációjának, illetve állampolgári egyenlőségének kérdése 1825-től kezdve a magyar diéták gyűlésein állandóan napirenden volt. Itt meg kell jegyezni, hogy az akkor főleg nyugatról egyre nagyobb mértékben bevándorló német nyelvű és kultúrájú zsidók, már befogadásuk előtt is, tevékenyen részt vettek a magyar gazdasági és művelődési élet fejlesztésében, és ebben nagyobb szerepet játszottak, mint bármely más, közép- vagy nyugat-európai országban.
      A magyarok és zsidók összetalálkozásának körülményei különösen kedvezőek voltak. A találkozás a felvilágosodás fénykora alatt kezdődött, amikor mind a két fél, mondhatni, identitási válságba került. Mind a magyar nemesség, mind a Magyarországon megtelepedett zsidók egyszerre ébredtek tudatára elmaradottságuknak. Az arisztokrácia és a vármegyei köztársaságokban szervezett magyar nemesség jó része akkor kezdte érezni annak szükségességét, hogy a nyugati államokban egyre dinamikusabban fejlődő ipari, mezőgazdasági, pénzügyi és mentalitásbeli modellhez, az európaisághoz asszimilálódjék, a zsidók pedig ugyancsak szűkösnek kezdték érezni a hitközségekbe való elzárkózást, s egyre nagyobb mértékben erősödött bennük a kívánság, hogy hazájuk társadalmához, mégpedig főleg annak szociális és politikai elitjéhez hasonuljanak. Ebben kitűnő ütőkártyájuk volt az, hogy nemzetközi összeköttetéseiket, évezredek óta gyakorolt írni, olvasni és számolni tudásuk előnyeit új hazájuk fejlődésére hasznosítsák. Így fejlődött ki egyrészt a magyar reformelitben egy filoszemita áramlat, amelyet az Eötvös József körül felsorakozó reformisták szenvedélyesen támogattak, másrészt a magyarországi zsidók patriotizmusa, hazafiassága, amely először tömegesen a 48-as szabadságharc alatt nyilvánult meg.
      A Magyarországon élő nemzetiségek közül a zsidók voltak azok, a megtelepedett németek többségével együtt, akik nemcsak hogy nem követeltek maguknak nemzetiségi autonómiát, hanem a magyar nyelvet és kultúrát vették föl, s annak terjesztését támogatták, még a nemzetiségi vidékeken is. Így jött létre az a hallgatólagos megegyezés, amelyet a magyar zsidó történelem egyik legnagyobb tudósa, Karády Viktor barátom - könyvem megírásában segítőtársam - "a magyar-zsidó társadalmi szerződés" névvel jellemzett. A szerződést nagyjából úgy határozhatjuk meg, hogy a magyar uralkodó osztály - 1867-től kezdve a bécsi udvar helyeslésével, sőt néha rivalizálásával - törvényesen elismerte a zsidók állampolgári egyenlőségét, a zsidók pedig - többségükben "reformzsidók" - feladták etnikai jellegzetességüket, és tehetségüket a magyar állam és társadalom fejlődésének szolgálatába állították.
      Egyetlen európai országban sem ütközött a zsidó állam újjáalakítására, vagyis a zsidóság nemzeti reneszánszára törekvő cionizmus olyan ellenkezésbe, mint a magyarországi zsidók részéről, annak ellenére, hogy azt egy Magyarországon született, német nyelvű, prófétikus író hívta életre. A román és orosz zsidók jó része a zsidót jelölte meg, mint nemzetiségét az összeírásokban, és fenntartotta jiddis anyanyelvét, a magyar zsidók - még az ortodox konzervatívok is - magyarul beszéltek otthon. A magyar zsidók jó része lelkesen osztotta azt a felfogást, amelyet a XVIII. század végi magyar filológus így határozott meg: nyelvében él a nemzet. Magyar az, akinek magyar az anyanyelve és a magyar nemzethez tartozónak vallja magát.
      Azt, hogy ez a koncepció nem volt általános, s különösen az egyházi körök nem osztották, már az 1848 előtti diéták és sajtóviták is megmutatták. A magyar zsidók abban is különböztek sok más ország zsidóságától, hogy a Dreyfus-ügyet megelőző tiszaeszlári per által kiváltott antiszemita mozgalmak ellenére ragaszkodtak magyarságukhoz, s ennek megerősítésére a zsidó szó helyett, amely nemcsak a vallást, hanem az etnikai eredetet is jelölte, izraelitáknak nevezték el magukat. Viszont a magyar zsidóság az egyetlen, amelyben a konzervatív, a rituális hagyományokhoz dogmatikusan ragaszkodó és - a kulturális asszimilációt teljesen magáévá tévő, magát neológnak nevező - reformzsidóság között egyházszakadásra került a sor. Paradox jelenség, hogy Eötvös Józsefnek, akiről tudjuk, hogy nemcsak liberális volt, hanem az állami centralizációnak is híve, minden igyekezete ellenére nem sikerült a magyar zsidó hitközségeknek a katolikus és protestáns egyházakéhoz hasonló, egységes képviseletet kialakítania.
      Mondhatni, hogy a társadalmilag és világnézetileg egyre differenciálódóbb magyar zsidók különböző egyénei és csoportjai között csak az antiszemiták nem tettek különbséget, mivel zsidóellenességük egyre nyíltabban rasszista érvekre támaszkodott.

Könyvemben nagy jelentőséget tulajdonítok a Jászi Oszkár folyóiratában, a Huszadik Században, az első világháború alatt, 1917-ben rendezett magas színvonalú vitának, amelyben a magyar zsidóság különböző szellemi áramlatainak és a modern magyar antiszemitizmusnak szellemi szóvivői is megszólaltak. Az antiszemitáknak - akiknek intellektuális gyökerei részben az egyházi antijudaizmusra, másrészt a XIX. század köznemesi antiasszimilionisták gondolkozására vezethetők vissza - fő érve a zsidóság lényeges, vérbeli idegensége, asszimilálhatatlansága és a magyar kultúrába való "betolakodásuk" veszélye volt. Több hozzászóló már őszinte nyíltsággal sajnálta a magyar politikai elit 1867-es eltévelyedését, amikor is az megszavazta a zsidó származású magyarok teljes egyenjogúságát. Egy Alföldy Ede nevű kúriai bíró hozzászólása érdekes példája a magas beosztású államhivatalnoki elitben beállt antiliberális fordulatnak. "Az egyenlőség szent elvének - mondotta - ott van a határa, amelyen túl az egyenlő feltételek a társadalom egyes tagjainak mások rovására előnyöket biztosítanak, anélkül, hogy ezek az előnyök egyúttal megfelelő mértékben az összességnek is javára szolgálnának. Abban az esetben tehát, ha a zsidóság különleges sajátosságaival, vagy képességeivel a boldogulás útjáról másokat leszorítana, anélkül, hogy ebből az összességnek több haszna volna, mint amennyi kárt a leszorítottak szenvednek, a zsidók megrendszabályozásának semmiféle egyenlőségi elmélet, vagy szabadelvűség sem állhatná útját" (lásd a Huszadik Század zsidókérdésről szóló különszámának 42. oldalát). Mint látható, az 1919-es Ébredő magyarok - valamint még az egyébként oly kiváló és tragikus végzetű Teleki Pál - semmi újat nem fedeztek fel. Mert hiszen nyilvánvaló volt, hogy az egyenlőség felmondása és a megkülönböztetés jogi megfogalmazása nem vonatkozott az örmény, horvát, szerb, sváb, szlovák származású egyénekre, csupán a zsidókra. És a fordulat igazi célja az volt, hogy a zsidó ifjakat - akik az egyetemi oktatás különböző részlegeiben képességeikkel aránytalanul kitűntek, és ennek következtében társadalmilag magasabb pozícióba juthattak - gondoljunk csak a Vázsonyi Vilmos Közép-Európában kivételes esetére, akiből miniszter lett -, szóval, hogy ezeket az ifjakat a felsőoktatásból kizárják.
      Közbevetőleg megjegyzem, hogy sok ezer zsidó fiatalnak módjában állt diplomáját külföldi egyetemeken megszerezni, s közülük számosan külföldön érvényesítették képességeiket. Ezek az intézkedések nemcsak Magyarország imázsát rontották, hanem az ország fejlődésének is komoly károkat okoztak. Mindenesetre fontos volt leszögeznem, hogy a zsidó konkurencia adminisztratív úton való visszaszorításának, s ezzel a demokráciához vezető útról a fajvédő bürokráciára való áttérésnek gondolata és elméleti megfogalmazása már Trianon előtt is felmerült.

Természetesen a magyarság és a zsidóság, illetve a magyarok és a zsidók viszonyáról értekezve szembe kellett néznem az identitásnak, a nemzeti öntudatnak és önismeretnek manapság is sokat vitatott kérdésével. S Önök nyilván legalább úgy értik, mint francia diákjaim és hallgatóim, hogy nem könnyű e kérdésre felelni, főleg amikor olyan nemzetekről van szó, amelyek, mint a magyar, történelmükben többször identitászavarokkal küzdöttek. Arra, mint már utaltam rá, hogy ki és mi a zsidó, igazában csak az antiszemiták tudnak egyszerűen és biztonsággal felelni. A francia antiszemiták azt mondják egymás közt a zsidóról, il n'est pas catholique, szóval az illető nem katolikus, ami ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy, mint magyarul, illetve jiddisül mondják - nem rendes, nem kóser, nem tiszta, nem szalonképes, nem egyenes. Valami vétek tapad valamennyihez, régebben az istengyilkosság bűne, a modern korban inkább shylocki pénzéhségük. A Huszadik Század ankétján a zsidó felszólalók jó része viszont egyszerűen tagadta a zsidókérdés létezését, mondván, hogy ők, még ha Mózestől származnak is, nem Árpád véréből, ugyanolyan magyaroknak érzik magukat, mint a nem zsidó magyarok. Azt nem mindig vették észre, hogy ezt az érzést környezetükben nem mindenki osztotta.
      Ami a magyar identitás kérdését illeti, az nyilvánvalóan a magyar eredet kérdésének felvetésével kezdődik, ami a XVIII. századtól kezdve tudományos vita tárgyát képezi. Annak a századnak a végén és a XIX. század romantikus történelmi és szépirodalmában a régi dicsőségen alapuló nemzeti büszkeséghez a dekadencia fájdalmas érzése tapadt. Ennek kifejezését találhatjuk meg többek közt Berzsenyi Dániel verseiben, mint a Kesergésben, ahol azt írja:
      Romlásra indult hajdan erős magyar!
      Nem látod, Árpád vére miként fajul?
              Nem látod a bosszús egeknek
                      Ostorozó kezeit hazádon?

Vagy az ugyancsak 1796 és 1810 között írt, A magyarokhoz című versében,
      Mi a magyar most? - Rút sybarita váz.
      Letépte fényes nemzeti bélyegét,
      S hazája feldúlt védfalából
      Rak palotát heverőhelyének.

Széchenyi Istvánnál a dicsőség és nagyság elmúltán való kesergés helyett a jövő felé tekintő, optimista bizalom és remény szólalt meg, amikor azt hirdette, hogy "Magyarország nem volt, hanem lesz". Az a nemzedék, amelynek tagjai szomorúan szemlélték az oly közeli Bécs kozmopolita világvárossá válását, a magyar műveltség, a magyar irodalom és tudomány megújhodásában látták a nemzet jövőjét. Hadd idézzem egyiküknek - Bessenyei Györgynek - egy Bécsből írt verses levelét:

Kérdezed, barátom, hogy vagyok, mint vagyok?
      Állok a világban. Nézek és hallgatok.

És ebben a hallgatásban sok minden volt a nemes magyar fájdalomból a nyugat rohamos fejlődése láttán. Megjegyzem, hogy aki elsőnek hangoztatta, hogy "nyelvében él a nemzet", magyar az, aki magyarul szól, ír és olvas, ezt akkor mondta, amikor a magyar nemesség inkább latinul, az arisztokrácia pedig németül vagy angolul beszélt. Amikor a szlovák nemzeti ébredés költője és szóvivője, Stur - egy, a császárhoz intézett német nyelvű petíciójában azt írta, hogy amit ők, szlovákok kérnek, csak az, hogy "im ungarischen Vaterland" - Hungáriában, a magyarokkal egyenlő jogokat élvezzenek. Igaz, hogy akkor annak a hazának, amit a magyarok Magyarországnak neveztek, külföldön a latin Hungáriából származó neve volt (Ungarn, Hongrois, Ungharese stb.). A szlovák petíció megerősíti azt, hogy a XIX. század 30-as éveiben a szlovákok a magyar birodalmat hazájuknak érezték és mondották, amit a konzervatív arisztokrata vezető, a feudális nagybirtokos Dessewffy Aurél megértett, viszont a szabadelvű Kossuth Lajos mint a Pesti Hírlap szerkesztője, olvasás nélkül küldte vissza Sturnak hozzá intézett leveleit és cikkeit.
      A szlovákokkal ellentétben, akik nemzetiségüket etnikai és nyelvi alapon fogalmazták meg, a magyar zsidók már az emancipáció előtt is a magyar nyelvet és kultúrát választották, nemzetiségileg is magyaroknak tekintették magukat, amit a magyar állam - már csak statisztikai okokból is - elfogadott és a liberális közvélemény nem vont kétségbe. A nem liberális közvélemény viszont igen. Innét a zsidókérdés mint a liberális és a rasszista komponensű nacionalizmus magyarországi hadakozásainak vetülete, és amely a világháború utáni fordulattal a magyar politikai és szellemi élet fontos tényezőjévé vált.
      Amikor a történelmi Magyarország megcsonkításából eredő újabb identitásváltás, a 30-as évek közepe felé a német rasszizmus serkentő hatása alatt akuttá vált, a Szép Szó szerkesztősége rám hárította a feladatot, hogy Mi a magyar most? címmel egy könyvnapi különszámot készítsek elő. Amit azzal a feltétellel fogadtam el, hogy a számot József Attila egy vezércikk-verssel vezesse be. S ez így is történt. A különszám 1937 júniusában jelent meg, József Attila egyik legszebb "ezer esztendő távolából" írt, Hazám című versével az élén. Ez a vers azzal az istenhez intézett kéréssel fejeződik be, "adj emberséget az embernek. Adj magyarságot a magyarnak". A magyar kálvinizmus egyik kiváló képviselője, Simándy Pál azt írta, hogy "a sors kegyetlen iszonyúsága az, ahogy Szabó Dezső, a maga faji pátoszával és pogánykodásával, önkéntelenül is útegyengetője lett annak a germán szellemi hódításnak, amelytől pedig mint súlyos veszedelemtől óvta fajtáját". Két évvel később, Szekfű Gyula jelentetett meg a Magyar Szemle kiadásában egy kollektív művet, amelyben számos politikai író és publicista próbálta megszövegezni a magyar identitás kritériumait. Akkor már a magyar középosztály olvasóközönségére Németh Lászlónak a nemzetelmélete gyakorolta a legnagyobb hatást. Ő a mélymagyarok és hígmagyarok megkülönböztetésével és a "faji szellem" elméletével, bár meghökkentően zavaros, de izgalmas pátosszal, mintegy bölcseleti alapot adott a diszkriminatív törekvéseknek és személyes hitelt annak az egész kérdést lényegére leegyszerűsítő meghatározásnak, hogy végül is mindenki magyar Magyarországon, akinek ereiben nem folyik egy csepp zsidó vér sem. Trianonnak egyetlen előnye volt, hogy az immár a dualizmus terhétől megszabadult magyar államot szinte nemzetiségileg teljesen homogénné tette. Nagy hátránya volt viszont, hogy a magyar politikát, magyar politikai elitet, még az ugyancsak vesztes Németországgal és Ausztriával szemben is, egy restauratív hibrid, félig feudális, félig parlamentáris államformához vezette. A Horthy-rezsim ugyan a nyugat felé a jogállam imázsát igyekezett mutatni, ámde a nemzeti keresztény kurzus jeligéje alatt annál szívesebben fenntartotta kezdetének antiszemita jellegét, s lehetővé tette, hogy a földreformot elszabotálja, és a "keresztény" nagybirtoknak a "zsidó" kapitalizmussal való együttműködésére építse gazdasági befolyását.
      Ami a demokráciát illeti, az általános titkos választási jog bevezetését, arról Bethlen István angol látogatóinak kijelentette, hogy a magyar nép még nem érett rá.
      Magyarország, a magyar-zsidó viszony két világháború közti történetének megírása nehéz téma, annak ellenére, hogy azt megéltem és sok emlékem fűződik hozzá. Nagy megelégedésemre szolgált, amikor Romsits Ignácnak Bethlen Istvánról szóló, majd Magyarország története a XX. században című vaskos könyvét kezembe kaptam. Véleményem szerint neki sikerült ezt a bonyolult korszakot, amelyben a pozitív és negatív elemek szinte elválaszthatatlanul összebogozódtak, a maximális tárgyilagossággal kiértékelnie, és örömmel konstatáltam, hogy szinte minden ponton egyetértek vele.

Könyvem tartalmának vázlatos ismertetése során immár elérkeztem a legkényesebb kérdéshez, a Soához, a Soáért való felelősség kérdéséhez. Ennek tárgyalása számomra azért is nehezebb volt, mert mint életrajzom ismerői valószínűleg tudják, 1944-ben egész apai családomat - egy nagyszámú, kizárólag vidéken s részben a Vajdaságban élő családot - teljesek kiirtották, egyetlen nagybácsi kivételével, aki az I. világháborúban hadbíró, majd rendőrkapitány volt Nagykanizsán s barátai megmentették. Így félnem kellett, hogy e tény emléke a történészként kötelező "sine ira et studio" tárgyilagosságomat befolyásolhatja, és az elemzést mintegy vádirattá változtathatja. Ezt elkerülendő, az eseményektől egyáltalán nem érintett Zeke Gyula segítségén kívül számos memoár és részletkutatás eredményének tanulmányozása után, két olyan történész elemzésére támaszkodtam, akiknek pártatlanságát és éleslátását belföldön és külföldön egyaránt elismerték: az egyik Bibó István, a másik Juhász Gyula.
      Bibó István a háború után a Válasz 1945. novemberi számában közölt tanulmányában elsőnek vállalkozott arra, hogy - mint írta - tisztázza a magyarság felelősségét mindabban, ami az ország zsidóságával 1938 után, de főleg 1944-45-ben történt. Ezt olyan páratlan bátorsággal tette, hogy voltaképp nem is csodálatos, hogy elemzése és ítélete máig sem vált köztudottá.
      E ponton engedjenek meg egy kitérőt. A XX. század végi esztendőkben, s talán épp a Szentszék kezdeményezésére, egyre több szó esik a francia, német és általában a nyugati közvéleményben, a történészek és politikusok körében az emlékezés kötelességéről. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy amikor az emberiség a kommunizmus bukása után egy világtörténeti fordulóponthoz érkezett, szerte Európában fölmerült a közelmúlt a nemzeti tudatokat rendkívül megzavaró eseményeinek és az azokért való felelősség megállapításának követelménye. Ez a mondhatnám lelkiismereti és tudományos nagytakarítás nem jelentett könnyű feladatot a történészeknek. Tudjuk, a történelem az emlékezetre épül, a még túlélő szereplők vagy a kortársak tanúságtételeiből áll össze. S mint azt Bergson az emlékezetről szóló, élvezetes munkájában kifejtette, az egyéni emlékezés egyik fő tulajdonsága a felejteni tudás, az emlékek átfestése, retusálása. Azokat a cselekedeteket, tényeket, amelyek árnyékot vethetnek önérzetünkre, önbecsülésünkre, amelyeket magunk utólag szégyenletesnek tartunk, általában hajlandók vagyunk homályba borítani. Így van ez az egyénekkel, így a nemzetekkel és államhatóságokkal is. Sztálin mondta Jaltában Churchillnek - aki a kis nemzetek önrendelkezési jogát próbálta védeni előtte -: "ne higyje, uram, hogy a kis nemzetek mindig ártatlanok!" Bizonyára nem azok, de hozzá lehet tenni, hogy a nagy nemzetek talán még kevésbé azok, ritkán tűnnek ki a saját felelősségük vagy bűneik és hamisításaik nyilvánosságra hozatalával. A nemzeti történetírásokban sokkal spontánabbul működik a kifelejtés, mint a valódi emlékezés. Ugyanakkor a történelmi igazságnak megvan az a kellemetlen tulajdonsága, hogy minden elfojtási kísérlet ellenére napfényre akar kerülni.
      Ezért írta József Attila, hogy a múltat be kell vallani. Annál inkább, mert a múlt bevallása, meggyónása nélkül, annak hibáiból és bűneiből való okulás nélkül nincs igazi emberi és nemzeti öntudat. Ez az emlékezés, a történelmi igazság felderítésének követelése, szükséglete, bekövetkezése, amelyet a francia szellemi és politikai életben egyre töményebben észlelek. Épp miközben erre az előadásra készültem, olvastam a Le Monde február 8-iki száma vezércikkében, hogy a francia nemzet és állam erkölcsi kötelessége, hogy szembenézzen a saját történelmével, - kimondja, amit az állítólagos államérdek nevében elhallgattak vagy elhallgattattak. A francia állam, ha késve is, tegyen eleget annak a fájdalmas kötelességének, hogy elszámoljon a kegyetlenségekkel, amelyeket a francia hadsereg követett el a nyolcéves algériai háborúban 1954 és 1962 között, amikor is a legszörnyűbb kínzásokat alkalmazta az arab hadifoglyok vallatására, majd amikor 1962-ben sorsukra hagyta az algíri arabok tízezreit, akik a háborúban a francia oldalon küzdöttek, és akiket a független Algériában hazaárulóként kezeltek.
      Majdnem egyidejűleg, az amerikai szenátus példáját követve, a francia nemzetgyűlés is törvényre emelte az I. világháborúban az oszmán birodalomban, az oroszellenséggel való cimborálás gyanújával vádolt örmények tömeges lemészárlásának genocídium, vagyis népirtás jellegét, amit a jogutód török állam mindmáig megtagadott, s amelynek elismerését a török állammal való jó viszony érdekében, eleddig annak atlanti szövetségesei - köztük az amerikaiak és franciák is - nem voltak hajlandók törvénybe iktatni. Ámde a világban szétszórt, s különösen az Egyesült Államokban és Dél-Franciaországban, valamint Párizsban nagy számban élő örmények leszármazottai száz év alatt sem szűntek meg napirenden tartani e kérdést.
      Hadd említsem meg ezzel kapcsolatban azt a tényt, hogy 1995-ben Chirac elnök hivatalosan leszögezte a francia állam felelősségét azért a segítségért, amelyet a francia közigazgatás az akkori kormány utasítására a Gestapónak nyújtott a franciaországi zsidók összegyűjtésében és deportálásában. Ezt a felelősséget De Gaulle-tól Mitterand-ig mindeddig megtagadták elvállalni, azzal az érvvel, hogy a németekkel együttműködő Pétain-kormány bűneiért Pétaint és belső munkatársait megbüntették, de a mai Francia Köztársaság nem vállalhat felelősséget. Ennek az ürügynek az érvényességét Chirac elnök, majd nyomában Jospin miniszterelnök azzal utasították el, hogy a német megszállással és a nácikkal együttműködő vichyi kormány működésével a francia állam történetének folytonossága nem szakadt meg. Ugyanezen jogi érvelés alapján kértek bocsánatot a francia, német, belga, lengyel stb. katolikus egyházak képviseletei a mulasztásért, amelyet az egyház elkövetett, amikor nem tiltakozott hathatósan a nácik embertelenségei ellen.
      Tény az, hogy a II. világháború és előzményeinek történetét főleg a győztes államok egymással néha erősen ütköző szemszögéből írták meg, és tanulják az iskolákban sokszor egyoldalúan. A győzteseknek mindig igazuk van - írta cinikusan Lukács György. Ebben van is igazság, de csak ideig-óráig, néha évszázadokig, vagy évezredekig.
      Emlékszem, hogy még a 60-as években egy nemzetközi történészkonferencián, az úgynevezett futurológia, vagyis az előrelátás nehézségeiről vitatkozván, egy jelen lévő szovjet történész azt mondta nekem: könnyű maguknak nyugatiaknak, akik a jövendőbe látás nehézségeiről tanakodnak. Nálunk a Szovjetunióban még a múltat is nehéz előre látni! Vagyis a múltnak a képe, a múlt eseményeinek a kiértékelése koronként változik. A nagy francia forradalom 200. évfordulóján megjelent művek egész más képet nyújtanak a forradalom fordulatairól, vezető személyiségeiről, mint azok a művek, amelyek még a forradalom tanúinak emlékiratai alapján íródtak.
      Németországban a 80-as években egy kiváló történész, Ernst Nolte, viharos vitát váltott ki egy munkájával, amelyben azt próbálta bizonyítani, hogy a nemzetiszocializmus a maga eltévelyedéseivel voltaképp a németség spontán és érthető - ha nem is menthető - reakciójaként értelmezhető a kommunizmus fenyegető veszélye ellen, mivel időrendben a lenini represszió kegyetlenségei megelőzték a náci terrort, és a Cseka mintegy mintául szolgált az SS-nek. Noltle hatalmas adattömeggel bizonyította tételét, viszont a könyve megbírálására felsorakozó történészek azzal vádolták, hogy voltaképp a bolsevik munkatáborok és mészárlások időbeli elsőbbségét megállapítva a náci megsemmisítő táborokkal szemben a hitlerizmust akarja mentegetni a háborús bűnökben való kizárólagos felelősség alól. Nolte tételei szerintem is kritizálhatók, elsősorban azért, mert a nemzetiszocialista ideológia és az orosz bolsevizmus gyökerei egymástól szinte függetlenül, a két nemzet távoli múltjába és az I. világháborúban általuk külön-külön megélt traumákra vezethetők vissza. A bolsevizmus embertelenségeiért való felelősséget éppoly helytelen volna a német imperializmusra és rasszizmusra hárítani, mint az ellenkezője. A Stephan Courtois által szerkesztett A kommunizmus fekete könyve (amelynek fordítása tudtommal Magyarországon is megjelent) éppoly kevéssé szolgálhat a náci bűnök felelőseinek rehabilitálására, mint ahogy a náci megsemmisítő táborokról szóló tudományos vizsgálatok sem feledtethetik el a kommunizmus bűneit. Viszont Nolténak és a hozzá közel álló nyugati történészeknek abban bizonyára igazat lehet adni, hogy a nyugati történetírásban, jórészt a háború után sokáig érvényesülő kommunista befolyás hatása alatt, s részben a szovjetnek a nácizmus leveretésében játszott szerepe miatt - a kommunizmus bűneinek feltárására és elemzésére kevesebb gondot fordítottak. Ehhez azonban nyilván hozzájárult az is, hogy a nemzetiszocialista Németország levéltárai régóta nyitva álltak a kutatók számára, míg a Kreml archívumai csak 1989 után kezdtek rendelkezésre állni. Sok nyugati történész a bolsevizmus bűneit azzal mentegette, hogy a német totalitarizmus felelőseivel szemben - akik nem is titkolták hódító és emberirtó szándékaikat, nemcsak a zsidókkal, hanem a szlávokkal szemben is - a kommunista totalitarizmus vezető gondolkozói és hívei elméletileg az egész emberiségnek a kizsákmányolástól és a háborúktól való megváltását célozták. Ez a mentség a közmondást juttatja eszembe, amely szerint a "pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve". A szenvedélyes viták, amelyeket ezek a kérdések mindenfelé kiváltottak, megérdemelnék, hogy komoly, tudományos elemzés tárgyai legyenek. Én itt csak arra szeretném felhívni az Önök figyelmét, hogy soha, mióta tudományos igényű történetírás létezik, nemzeti mítoszok, önigazolások, a történelemhamisítások, a történelmi igazságok elkendőzése és a kutatásokkal való politikai manipulációk elleni küzdelem nem jelentkezett olyan mértékben, mint amióta II. János Pál pápa megrendítő példát adott a római egyház több mint 1000 éves bűneinek bevallására és a híveket lelkiismeret-vizsgálatra és az áldozatoktól bocsánatkérésre szólította fel.

E kitérő után, amely háttérül is szolgálhat Bibó István jelentőségének megértéséhez - amelyet Karl Jaspers német bölcselőjéhez lehet hasonlítani -, visszatérek a Soa magyarországi vonatkozásaira. Bibó elévülhetetlen érdemének tartom, hogy alig két évvel a történtek után sikerrel végezte el a valóság lényegének feltárását, a nemzeti és keresztény lelkiismeret vizsgálatának számára is keserves munkáját - elannyira, hogy több mint 50 évvel tanulmányának megjelenése után, amikor már könyvtárnyi részletkutatás áll rendelkezésünkre, úgy vélem, hogy elemzésein egy sort sem kell változtatni, s hogy azok ismertetésével és kommentálásával fejezhetem ki könyvemben a saját véleményemet is. Most csak néhány lényeges pontot óhajtok említeni.
      A konferencián a legfontosabb és legjellemzőbb beszédet Németh László tartotta, aki külön kitért a zsidókérdésre. Miben látta Németh László a zsidótörvények katasztrofális következményeit? Abban, hogy "nem engedték meg, hogy zsidók legyenek a zsidók, és elmagyarosodott fél-negyed zsidókat szorítottak a megbélyegzéssel közibük". (Juhász megjegyezte, hogy ezt a megállapítást Németh László akkor tette, amikor a nemzeti ellenállás napilapjait csak a zsidók pénzén lehetett megszervezni.) "S most itt van egy béke, jósolta Németh kissé elhamarkodva, amelynek ők lesznek a súgói, s ők lehetnek kinevezett megváltói is". Juhász Gyula itt ismét megjegyezte, hogy "Németh nem tudhatta, de mi már tudjuk a tragédiát, hogy hónapokkal később nem a béke jött el, nem is az "önkritikátlan bosszúszomjasok ideje jött el", és ezért nem arra kellett volna figyelmeztetnie, hogy "nagyon rossz füle van annak a késköszörülésre, aki nem hallja, hogy Shylock-nak éppen a szív kell"".

Itt megállok, mert így is attól félek, hogy túlságosan sokáig vettem igénybe figyelmüket. A könyvemben természetesen folytatom a történetet, úgyszólván mindmáig. De talán még néhány szót mégis arról, hogy miként látom most, 2001-ben a magyar és zsidó viszony jövőjét. Megpróbálom röviden megfogalmazni könyvem 1997-ben írt konklúzióját. Ha jólértesült vagyok, a zsidókérdés Magyarországon ismét felmerült az utóbbi években a társasági beszélgetésekben, a sajtóban, a villamoson, sőt a parlamentben is. Megmondom, hogy ezen a történész nem csodálkozhat, hiszen az antiszemitizmusról tudja, hogy ott is létezik, ahol zsidók, zsidó származású vagy vallású emberek már nem is, vagy alig élnek.
      Magyarországon a zsidók létszáma - a genocídium és elvándorlások következtében - erősen megcsappant, a társadalmi életben, a gazdaságban, a kultúrában, a politikában való súlyuk összehasonlíthatatlanul kisebb méretű, mint a népirtás előtt volt, ennek ellenére szinte természetesnek tűnik, hogy vannak egyesek, családok, csoportok, egyesülések, sajtótermékek, amelyek így is sokallják számukat, és a "színmagyar" népre - ha van ilyen - kártékonyaknak és veszélyesnek tartják jelenlétüket. Ilyen egyének és csoportok az Európai Unió országaiban is léteznek, és meg is tűrik őket addig, amíg a rasszizmus uszító vagy tettleges megnyilvánulását, törvényesen büntethető tettet nem követnek el. A történelem mutatja, hogy ezek a szélsőséges elemek veszélyessé a zsidók s ugyanakkor az alkotmányosság, a demokrácia számára csak akkor válhatnak, amikor a demokratikus államhatalom képtelen egy gazdasági és szociális válság leküzdésére, a polgári jogrend biztosítására.
      A zsidókérdés azért még sokáig fog létezni - merem jósolni -, és nemcsak Magyarországon, hanem a nyugati demokratikus országokban is, mégpedig azért, mert mélyen be van gyökerezve az európai kultúrába. Az antiszemitizmus mint az idegengyűlölet egyik legelterjedtebb formája - egyik, mondom, hiszen van cigánykérdés, arabkérdés, négerkérdés, kínaikérdés, magyarkérdés Romániában, kurdkérdés Törökországban, hutukérdés Ruandában, katolikuskérdés Indiában stb. Az antiszemitizmus, ismétlem, a zsidónak mint népnek a diabolizálása, démonizálása, akárcsak az ördögben, a rossz szellemekben való hit - vallásszerű jelenség, hit, sőt vakhit, ideológia, amely mindenütt a szélsőséges nacionalizmushoz kapcsolódik, fanatikus meggyőződés, amelyben tehát hinni lehet, de amellyel racionális érvekkel vitatkozni nem. Márpedig a hitek, a gyűlöletvallások éppúgy, mint a szeretetvallások, tudvalevőleg túlélik azokat az időket, azokat a körülményeket, amelyekben keletkeznek, úgyhogy nem redukálhatók szociológiai vagy politikai okokra, amelyeknek keletkezését és fennmaradását és időnként vérengző kitöréseit meg lehetne magyarázni és előzni. Abban viszont lehet bízni, hogy, mint általában a civilizációs jelenségek, divatok, eszmei áramlatok, a hitek is halandók.
      Magyarországon, amely 1989-ben a demokrácia útjára lépett, az Európai Unió tagságára készül, ahol a politikai elit nagy többsége is a nyugati értékrendhez kíván asszimilálódni, komoly veszélyt az asszimilált zsidók helyzetére nézve nem látok. Amit tanulmányom francia nyelvű kiadásában, négy évvel ezelőtt írtam, egy francia tudós szavait idézve, a magyarországi helyzetre is nagyjából érvényesnek tartom: "A franciák, legalábbis a többségük, megszabadultak a régi démonoktól. A kérdés immár az, hogy Franciaország zsidósága tudja-e nemzetének integráns részét alkotni anélkül, hogy megtagadná múltját, s hogy a franciák képesek lesznek-e így elfogadni őket, tiszteletben tartva hagyományaikhoz hű másságukat?"

(Elhangzott február 20-án, a Magyar Tudományos Akadémián a szerző Magyarság, zsidóság című könyvének bemutatóján.)

TÁRCA

Ferdinandy György

Lady extra

A szerelem a kiszolgáltatottságtól óvja a szerelmeseket - olvasom, miközben a floridai repülőtéren a levegőbe emelkedik a gép. Hát igen, múlnak az évek, egyedül egyre nehezebb.
      A beszállásnál is, hiába szabványméretű, a Lufthansa elvette tőlem az egyik kézikofferemet. A kabinba csak egy csomaggal lehet.
      Most melyiket adjam? A pelenkákat vagy a kéziratokat? Állok a sor élén. Hogyan magyarázzam meg ennek a szép szőke lánynak, hogy nekem mind a kettőre szükségem lehet?
      Ki kellene bontani őket. Átrendezni. A feleségem nem zavartatná magát. Kritikus helyzetekben nem szoktak tétovázni az asszonyok.
      Megmozdul mögöttem a sor.
      - Nos? - kérdezi a szőke kisasszony.
      Mit bánom én! A pelenkákat adom.
      Másnap persze nem érkezik meg Ferihegyre a táska. Lemaradt Frankfurtban, ahogy ez már lenni szokott.
      Márpedig pelenka nélkül nem lehet. Rohanok a telefonhoz: a körzeti orvos reggel nyolctól rendel a Pongrác úti lakótelepen. - Elviszlek! - mondja szolgálatkészen Józsi, egy rokongyerek. Az Operában dolgozik, délelőtt szabad.

Petty

Hétkor indulunk, Kőbánya messze van. Úgy-ahogy, sicherheitstűkkel, leukoplaszttal, összetűzöm magam.
      Aztán, amint ez már ilyenkor, satöbbi, begörcsölök valahol a Salgótarjáni úton. Józsi megáll egy romos gyártelep kapujában.
      - Jöjjön! - nyúl a hónom alá egy szemüveges ember.
      Valahol a folyosók mélyén tiszta, rendes mosdóvíz csobog.
      Ez most itt valami gépkocsi-vezetői tanfolyam. Kifelé jövet egy tanteremben találom magam.
      - Vizsgáztatni tetszett jönni? - kérdezik.
      - Nem kérem. Szarni.
      - Akkor talán a papír?
      - Késő! - legyintek.
      Mosolyognak.
      Vicces ember a biztos, át fognak menni a gyerekek.
      Keresem tovább a kijáratot.
      - Miért nem maradtál? - kérdezi Józsi. Ezek előre szoktak fizetni: megkaptad volna a borítékodat.
      A váróteremben hárman vannak előttem. Köszönnek, szégyenkezve visszaköszönök. Hamar rám kerül a sor, az orvos rokonszenves, velem egykorú ember. Elbeszélget a betegekkel, mi mást tehetne. Gyógyszer ez is, ez a nyugodt, emberi hang.
      Az én pelenkáimat nem írhatja fel, csak engedéllyel.
      - Nincsen?
      - Nincsen.
      Legyint, megelőlegezi a bizalmat.
      - Nadrág! - magyaráznám. Hiába: nem írhatja fel, csak a fekvőbetegeknek járó óriásméretet.
      - Autóval van? - kérdezi. Újpestre kell kimenni érte, és három hónapos készletet tartalmaz a félmázsás csomag.
      - Valami kisebb méretű nincsen?
      - Van - vonogatja a vállát. De felírni csak ezt lehet.

Petty

Közben megérkezik Frankfurtból a kofferom. A minipelenkákkal, amikben táncolni lehet. Odaát így él tizenötmillió ember. Itt is van belőlük százezer, állítólag. Csakhogy ezek itt nem táncolnak. Itt még a papírpelenkát is kimossák az asszonyok.
      Az óriáspelenka hónaljtól térdig ér. Úgy recseg-ropog benne az ember, mint egy sztaniolos ajándékcsomag. Meddig fogom kibírni? Nem tudom. Az ilyen pelenkaügyekről nálunk nem beszélnek az emberek.

Petty

Mondják, hogy a Deák téren van egy betétbolt. A János Kórházban hallottam róla, az urológián: egy ápolónő árulta el nekem.
      A pult mögött karcsú eladólány. Készségesen mutogatja a betéteket. Szentekről neveztél el őket, az egyik mini, a másik mikró, nyilván a formája miatt. Van itt áru nagyon enyhe, enyhe és közepes inkontinenciához. Normál, plusz és szuper: az utóbbi sárga, gumírozott derékrésszel a hátoldalon.
      A lány a Lady extra betétet ajánlja. Eszébe se jut, hogy magamnak vásárolok.
      - Vannak nadrágpelenkák is! - hadarja, amikor látja, hogy elbizonytalanodom. Derékbőség szerinti méretekben. Gyenge és erős nedvszívó képességűek.
      - Fel lehet íratni! - teszi hozzá.
      Már akinek. Nekem nincsen rá engedélyem, a Pongrác úti lakótelepen.

Petty

Amerikában beszerelnek az emberbe egy ilyen kézzel nyomogatható szerkezetet. Hallottunk róla - mondják az urológián. Nálunk nem végzi ezt a műtétet senki. Túl költséges lenne. Minek?!
      Van helyette mindenféle más: szelep, tartály, csipesz. Nem táncol talán, de elél velük egy húgyszagú öreg.
      Erről ennyit. Kipakolom az első koffert, azt, amiben a kéziratok. Mire átlapozom, már nem vagyok olyan magányos. Olyan kiszolgáltatott.
      Lágy, napsugaras késő őszi nap. Az Írószövetségben évfordulót ünnepelnek. Elénekeljük a Kossuth-nótát, úgy, mint azon a régi októberi reggelen.
      - A Playboy szerzőket keres - mondják a fogadáson. Nincs valami csalafinta szöveged?
      - Fényképes? - kérdezem.
      Nem is lenne rossz: egy pelenkabemutató! Szomorú, méltóságteljes öregek. Egyre apróbb pelenkákban, az itthonitól, ami mondjuk, hónaljtól térdig ér, a selyembugyiig, amiben a művelt Nyugaton kánkánt táncolnak az emberek.
      - Te hagynád lefényképezni magad? - kérdezik.
      - Miért ne! - felelem mérgesen.
      A megalázó nem a Playboy. A megalázó a kiszolgáltatottság. Az, hogy az ember - ha tetszik, ha nem - fekvőbeteg. Igenis, meg kéne mutatni. Tessék, így nézünk ki. A fene ott egye meg.
      Visszafelé már csak egy kézitáskám van. Floridában vár a feleségem: a retiküljében hozza a betéteket.
      Frankfurtig csendes és illatos a kabin. De a Main partján Európának vége szakad. Elözönlik a maffiózók a floridai járatot. Isznak keményen, orrfacsaró bűz van a gépen. Mennek, lakásokat vesznek Floridában. Kézikofferekben hozzák a bankjegyeket.
      Hát igen, múlnak az évek. Egyedül egyre nehezebb.

SIGMOND ISTVÁN:

Meleg bölcsők, meleg koporsók

A Megfigyelt óracsergésre ébredt. A Pobeda fültépő trillázása, amely az emberi hangok sokaságából leginkább a rikácsoláshoz hasonlítható, a sűrűn meggyalázott hajadonokba is visszahozta volna az életkedvet, noha a dávájcsász korabeli süldő lányok inkább az amerikánus hajókürtök édesen borzongató búgásával álmodtak a minduntalan rettenetekre virradó éjszakákon.
      Noha a Megfigyelt hosszú ideje mozdulatlanul tartja a fejét, és tágra nyílt szemmel hallgatja az óraketyegést s a kívülről beszivárgó reggeli neszeket, gondolatainak a reprodukálása egyelőre megoldhatatlan feladatnak tűnik, merthogy foszlányokban vándorolnak a megszabhatatlan térben s a renitens időben, szóval az egymást elnyelő gondolatfoszlányok között téblábolok fel-alá, egyik-másik néha talpra áll, s már-már megfejteném, de rögtön fejét veszi egy másik, az eleve holtan születőkkel kevesebb gond van, mert önmagukba trottyanva tűnnek el a mezőnyből, így hát ösvényt vágni ebben a dzsungelben lehetetlen, az értelem fénye csak akkor szaggatta darabokra az agytipró sötétet, amikor kitisztult a kép, s ebben a közegben már jól hallhatóan zengett az ima, a cserepes ajkak közül elővánszorgó rimánkodás, merthogy Isten már rég vesztésre áll, a szentek egymást feszítik keresztre minduntalan, a lányanyák könyörgése gazdátlanul vergődik a csődöt mondott szentélyek kapujában, "add, Uram, hogy háromnál többen ma se erőszakoljanak meg, áldassék érte a Te neved, ámen". Nincs befejezés, a kép üresen tátong tovább. A Megfigyelt gondolatai öltözködés közben rendeződnek úgy-ahogy, a foszlányok tömörebb formát kapva testet öltenek, majd fontossági sorrendben felsorakoznak egymás mögé, elől egy mozdulatlan nőalak tölti be a teret, nem nő, inkább nimfa, a görög-római mitológiából érkezett, arcáról leolvasható az isteni eredet, valamilyen asztalon áll, halmon, dombon, magaslaton, nem látni pontosan, vagy mintha lebegne a gondolati térben, és nem vetkőzik, mint a modern korok sztriptízbabái, hiszen már eleve meztelen, de hát milyen legyen, így született (a gonosz istenek húzták ruhába a női testet, azóta is átok kíséri e morbid szándékot s a tettet, az istennők viszont mindig meztelenek, testüket ajándékba adják a mohón epekedő férfiszemeknek), s ahogy lassan megmozdul, szétsugárzik testében a kéj, mintha sebes nyílvesszők vinnék a zsibongást szerteszét, a perzselő test átforrósítja a levegőt maga körül, aztán a paripa is megjelent, nem voltak ugyan szárnyai, de nem nyihogott, nem rúgkapált, nem szemetelt bele a maroknyi tájba, ott állt mozdulatlanul, büszkén, türelmesen, és várta, hogy a hátára simuljon az isteni ágyék, aztán a test a paripa hátára dől, s ahogy lassú ügetésben elindulnak az időben, az ágyék ritmikusan emelkedik és süllyed, rendszertelen összevisszaságban lüktet benne az elvadult képzelet, az ütemes lengéstől meg-megremegnek a széttárt combok s éledezik a szemérem, de nincs gondolat, mely örökkön-örökké élve marad, s a látomások is szertefoszlanak, a Megfigyelt már az utcán lohol a színház felé, ismét csak alaktalan gondolatfoszlányok lengedeznek a fejében.
      - Mindenki hallotta a jelet? Színházban a csengetés az égi jel, uraim, hányszor kell ezt még mondani, harsona, kürtszó, trombitaharsogás, hagyjuk abba a plébánostangót, kérem, és ne játsszunk napfogyatkozást, jó?! Losonczy, hol a művész úr? Miért nincs itt középen? Na, végre. Tessék beállni a reflektorok fényébe, kérem. És szöveg!
      A színész egy ómagyar bikát imitál, leszegett fej, mélybasszus, arcba tóduló hajtincsenk.
      - Hazádnak rendületlenül/ Légy híve, ó magyar:/....
      Nem jó. Losonczy, legyen fény! Műfény, de fény! Itt, ugyanis, hűséget fognak esküdni. A művész úr nem a lotyójának esküszik hűséget, hanem a hazájának. Hogy híve marad. Losonczy, fel tudja ezt fogni? Híve marad a hazának. Tudja maga, hogy mit jelent ez? Nem tudja? Persze, hogy nem tudja. Maga azt sem tudja, hogy mi a haza. Persze ez nem olyan egyszerű dolog, Losonczy. Lehet, hogy meg tudnám magyarázni magának, de nincs értelme. Ezer évig mondhatnám magának, akkor sem értené, hogy a haza az a mocsok, ami jó. Sőt, nagyon jó. Haza ott van, ahol az árnyék is fényből van, s ahol az agyontaposott gyökerek a himnusz dallamára nyögik halálba magukat. Ha ez magának nyálasnak tűnik, még igaza is lehet. De az egyetlen hely, ahol meghalni ugyanolyan jó, mint megszületni. Hogy ez csak utólag derül ki, lényegtelen. Szóval ne figyeljen a szövegre, Losonczy, maga úgysem ért az egészből semmit. Maguk ott hátul, a színfalak mögött, semmiből nem értenek semmit. Adjon be fényt és kész. Szöveg!
      A színész változtat eredeti tartásán, kiegyenesedve, hosszan elnéz a messzeségbe, bődülés, mélybasszus marad.
      - Hazádnak rendületlenül/ Légy...
      - Várjon, művész úr. Ne legyen katonás. Se snájdig, se kackiás. Maga győzni fog, uram. A halál is lehet győzelem, a fájdalomba is belecsempészhető az örömódák ricsaja. Csakhogy a maga mozdulatlansága gőgöt sugall. Nem akarom látni a saját fájdalmát, amely egy falevél zizzenése a hangorkánban. Azazhogy le van szarva, hogy metaforikusan is megfogalmazzam. Magának meg kell győznie a magyarságot, hogy hűségesek maradjanak. S amikor kimondja azt a szót, hogy "Hazádnak...", álljon meg egy másodpercre, egy percre, egy órára, egy évszázadra, kimondta a Szót, uram, kimondta! - a Megfigyelt elkezdett szó-ta-gol-va beszélni, a nézőtér első sorának második székén áll, s minden szótag után belerúg a második és a harmadik széket elválasztó támlába -, mintha kardot döfött volna az emberek zsigereibe, mit agy?, mit lélek?, a veséjükben, uram, a belükben, a véredényeikben forgolódnak a tüzes kardok, a lángot okádó pengék belevájkálnak az aortákba, hörögje szét a világba a hazát, művész úr, fuldokoljon, mintha a torkát fojtogatná a kín, mely hordozza a Szót, Haza!, művész úr, Haza! És érezni akarom, hogy milyen az ezeréves öröm, az ezeréves gyász, az ezeréves hurrá s az ezeréves jaj. És jöjjenek a lovak, Losonczy! Százával, ezrével, tízezrével. Akarom látni, ahogy a jobbról, balról, hátulról behömpölygő táltosok magukévá teszik a tájat, hazát foglalunk, Losonczy, s a lovak hátán egy-egy meztelen szűz vergődik ég és föld között, egyenértékűek ők a magyar anyafölddel, merthogy forró ágyékuk földjébe fogadják majdan az élet magvait. Lovak, szüzek és szöveg!
      - Hazádnak! - A színész eksztázisban hörög, lábát szétveti, cipője talpával sűrűn csapkodja a padlózatot, lemerevített karjával kétfelől ütögeti a farát, arca diabolikusra torzul, közben a háttérben jobbról behatol a színpadra egy nagyobb tömeg s egy filigránabb valami. Belevesznek ugyan a félhomályba, de ott vannak, ez kétségtelen.
      - Mi az, Losonczy? Mi történt ott hátul?
      Losonczy szintén jobbról lép be a színpadra, kövérkés arcán a győztesek széles mosolya virít.
      - A ló! - mondja áhítattal. - És Sóváriné, aki csutakolja időnként.
      A Megfigyelt arcán bambaság és mélabú, vagy egyik sem, vagy mindkettőből egy csipetnyi, de az bizonyos, hogy a fenséges érzületek ezúttal elkerülik, hangja fátyolos, a gejzírbömbölésnek még nem jött el az ideje, de a szemében már látható, ráadásul képzeletében máris hallani véli a csutakolás istenkáromlásnak is beillő, lögybölő zörejeit.
      - És mit keres a színpadon a ló és Sóváriné, aki csutakolja időnként?
      - Bocsánattal legyen mondva - válaszol Losonczy még mindig győztesen, de némileg hamiskásan is -, ez az a bizonyos ló. Amit kérni tetszett.
      Gejzír. Habos nyál.
      - Hatszáz helyett? Hatezer helyett? Ezzel az egy lóval foglaljunk hazát? Ez fog nekem betrappolni Pannóniába?
      Hosszú csend. Néha évszázadokig is eltarthat. Most csak egy percig tart, s egy ókori bölcs mélyértelmű remeklése is idejegyezhető: a megalkuvás meleget tart a bölcsőben, koporsóban egyaránt.
      - S legalább be tudna trappolni?
      - Nem, sajnos, ez nem olyan trappolós ló, muraközi, igásló.
      - Magyar ló nincs?
      - Bocsánattal legyen mondva, a színház istállójában ez az egy ló maradt leltárban, a többieket kiselejtezték a könyvelői szakértők. Ez maradt, kérem.
      A második és harmadik széket elválasztó támla rugdosása szünetel. Helyette fintorok, kézmozdulatok aszinkronban, tarkódörzsölés.
      - És a szüzek? Miért nincsenek itt a szüzek?
      - Csak délutánra sikerült beszerezni néhányat.
      - Hogyhogy néhányat? Mi az, hogy néhányat? Megszűnt az emberpiac? Látni akarom, ahogy meztelen ágyékuk rásimul a lovak hátára, ahogy fel-alá ringanak az ősmagyar göncölszekér alatt. Na, mi lesz, Losonczy? Legalább hozza be még egyszer azt a dögöt, vonuljon be lassan, méltósággal, s tegyen fel valakit a hátára.
      Lehet, hogy álmodom, igen, biztosan álmodom, ezek az emberek olyan szigorúak az életben, olyan komolyak, a gondok, hiába, az a rengeteg gond, ami ott nyomja a fejüket belülről, hiszen állandóan rajtuk van a világ szeme, és a saját szemük is, az urak még befele is látnak, azt mondják, szörnyű lehet, most persze egészen más a helyzet, az álomban minden megváltozik, az ügyelő úr például nyájasan beszél velem, eddig még azt sem vette észre, hogy létezem, szóval olyan kedvesen noszogat, hogyha már semmiképpen sem akarok csóréra vetkőzni, legalább vegyem ki, pedig én soha senkinek nem vettem ki, még hallani sem hallottam ilyesmiről, hogy valaki csak úgy kivegye, ráadásul egy lónak a hátán, ilyen még cirkuszban sincs, azt hiszem, szóval három szabad napot kapok, ha kiveszem, azt mondták, hát jól van, csakhogy ezek az urak biztosan azt hiszik, hogy ez olyan egyszerű, az ember csak benyúl és kiveszi, no hát, nem oda Buda, azt először meg kell keresni, mármint hogy a végét, s úgy előhúzni ügyesen, valahol itt csatangol a pocakom körül, na, essen bele a franc, tessék, kivettem, azt hittem, hogy a ménkű fog a fejemre esni, de nem történt semmi, itt ülök csendesen, lehajtom a fejem, merthogy a reflektorok fénye sérti a szememet, aztán meg a szégyen, ugye, az is számít, a bal zacskóm a hasamra tódul, így, ruhán kívül, én sem láttam soha, még szerencse, hogy a bimbaja befelé konyul, merthogy plöttyös lett erősen ez az egész miskulancia, a nézőtérről viszont nem látható, tulajdonképpen nem olyan nehéz itt üldögélni, a lónak viszont elég sprőd a hátán a szőr, egy kicsit szúrja a seggemet, de hát istenem, viszont Losonczy úron csodálkozom nagyon, életben még mosolyogni sem láttam soha, finom úriember, állítólag ipszilonnal írja a nevét, most meg görnyedezik az oldalfüggöny mögött, egy kicsit tántorog, aztán lezuhan a padlóra, görcsöt kapott, ez az igazság, a röhögéstől fuldokolva rúgkapál, még a nyála is szertespriccel, ilyet csak álomban lehet látni, tiszta betegség, amit ott művel a padlón, egyébként csend van, közben a rendező úr is görcsöt kaphatott, de másfajtát, a karját magasba lendítette, aztán ott felejtette a feje fölött, mintha integetni akarna a lónak, vagy talán nekem, nem, ezt nem hiszem, de tulajdonképpen mindegy, az viszont nem mindegy, hogy vajon azt a három szabad napot akkor is megkapom, ha felébredek?
      Sóváriné oligofrén vonásai megközelítik az ölümposzi csúcsokat, és arra is képesek, hogy kivetüljenek a nézőtérre, de mondhatnám azt is, hogy lecsapjanak a nézőtérre és birtokba vegyék az ott tartózkodó arcokat, a Megfigyelt arcvonásai egy megdöbbent gügye látszatával azonosak, ami természetesen időleges állapot, ám a színpadi látvány léket ver az agyba s megnyitja a régóta berozsdásodott csapokat. És ott van a ló, rajta az asszony. De nincs olyan csend, mint most, a színpadon.
      Lőnek. Attól van ekkora zaj. Ha a kicsi ujjam begyét benyomom a fülembe, akkor is hallom a háborút. Ez egy ilyen játék. Ők kint vannak, mi bent vagyunk, ők lőnek, mi félünk, és gyí, te fakó! Két lovacskát hozott az angyal, egy fehéret és egy feketét. Ezek nem beszélő lovacskák, még csak nem is nyerítenek, de azért jól lehet játszani velük. Ma is háborút játszunk, de másképpen. Egy rettenetesen nagy ló bejött a konyhába. Egy másik földről jöhetett, ahol a lovak nagyobbra nőnek, és az emberek beszédét sem lehet érteni. Sokan vannak, alig férünk el a konyhában. Anyát felültették a ló hátára, és "gyí, te fakó", mondom neki. Szeretném, ha nyerítene, de nem akar nyeríteni. De azért mindenki jól érzi magát, anya egyfolytában integet, s azt kiáltja a ló hátáról, hogy "hu-hu, hu-hu", pedig ez nem bújócska, de most biztosan úgy kell játszani, ahogy ezek az öreg fiúk akarják, akik itt vannak velünk a konyhában, egyik-másiknak még bajusza is van, és úgy röhögnek és úgy csapkodják a térdüket s a mellüket, hogy még felébresztik apát, aki napok óta a szekrényben alszik, bent a szobában. Apa egyedül bújócskázik, ez is játék, de furcsább, mint a megszokott. Anya közben teljesen csóré lett, és olyan boldogan mosolyog, mint még soha. Emeld magasra a kezed, kisfiam, mondja anya, most azt játsszuk, hogy megadod magad, jó? Persze, hogy jó, mondom, s szeretném megbeszélni vele a részleteket, de ezek az öreg fiúk úgy ordítanak, hogy semmit sem lehet hallani, ordítsak én is, kérdezem, de anya nem hallja, nagyon el van foglalva a játékkal, most például négykézlábra állítják a konyhapadlón, s egy olyan ferde szemű öreg fiú mögéje térdepel, csak ne lenne olyan szagos a ló, a két hátsó lábára rászáradt a kaka, persze az is lehet, hogy csak sár, de olyan büdös, mint a budi, anya közben ügyesen mozog előre-hátra, ahogy hátulról előre lökdösik, a feje egészen közel került hozzám, göndörödő hajtincsei meg-meglebbennek mozgás közben, néha eltorzul az arca, de egyfolytában mosolyog reám, én is visszamosolygok, de azért szeretném, hogy már történjen valami érdekes, hozom a fényképezőgépet, jó?, de anya tiltakozik, és amikor az öreg fiúk váltják egymást a háta mögött, akkorákat visít, mint a Zsiga bácsi disznója, amikor levágták az angyaljárás előtti napon, csak nincs valami baj, kérdezem, és senki se mondta, hogy most sírni kell, de én úgy érzem, hogy mindjárt sírni fogok, aki a legnagyobbat tud ordítani, jó?, mondja anya, na végre, most aztán mindenki ordít, én is kiordítanom magam kedvemre, de ez sem tart sokáig, újra csak félni kell, a játék is abbamarad egy kicsit, mert az öreg fiúk a konyha másik felébe másztak, ahogy az újabb lövésektől megrepednek az ablakszemek, és csörömpölést is hallani, aztán lökdösik egymást egy ideig, hogy ugyanolyan sorrendben álljanak vissza anya mögé, mint a játék kezdetén, és hiába az ordítás, s anya fel-felhangzó sikolya, a poharak koccanása is hallható, anya felnyúl a konyhaasztalra, hogy eltolja egymás mellől a minduntalan összekoccanó poharakat, merthogy ez a három pohár maradt meg nekünk, vigyázz a poharakra, ha történne valami, mondja anya és mosolyog, aztán apát is ott látom négykézláb a szoba és a konyha közötti küszöbön, egy kicsit viaskodik, de lefogják ügyesen, itt mindenki győztesnek számít, azt hiszem, az apa ordítása a győztesek győztesének az ordítása, nem csoda, hogy anya már nem vesz részt a versenyben, elkezdett trillázni, s ezek a trillák ráborulnak az egyéb zajokra, a háború, az ordítás s apa szűköléssé csendesedett hangjai is belevesznek az anya száján kiözönlő csilingelésbe, de én főleg azon csodálkozom, hogy ennek a lónak szomorúbb szeme van, mint az én lovacskáimnak, és érdekes, hogy egyszer sem nyerített játék közben, vajon a lovak hallgatagabbak, mint az emberek, vagy csak többet gondolkoznak? Ki tudja?!
      A Megfigyelt felmászik a színpadra. Megáll a színész előtt kétarasznyi távolságra. A színész megkövül. Egymás szemébe néznek, lélegzetet egyikük sem vesz. A színész adja fel hamarabb.
      - Művész úr, silány! - Pianóval indít, de a pianók rendszerint tiszavirágéletet élnek, s fortékbe fordulva adják át magukat az öröklétnek. - S maga még lélegzik? Lélegzik, mi? Nem bírja abbahagyni? Na jó. Csakhogy a maga ocsmány kis budi-élete nem érdekel. Maga jelképként van jelen, s a jelkép nem eszik és nem szarik, művészkém. Maga nem is létezik. Magát is kitalálták, ahogy a jelképeket is ki kellett találni. A halandóságot felejtse el, az örök élet a jelszó, persze ezért is fizetni kell, és ez valamivel több, mint az átlagos tagsági díj. Úgyhogy szöveg! Csak szöveg!
      - Hazádnak rendületlenül...
      - Nem! - A pianó halott. - Úgy kell mondania, hogy a lemenő ági rokonai hetedíziglen se felejtsék el ezt a mondatot, igen, igen, jól hallotta, ők, akik egyelőre a maga tökében vannak, művész úr. Úgy kell mondania, hogy az az idióta szépunokája szobrot emeljen majd a szépapjának, még akkor is, ha biztosan lerombolják azokat a szobrokat, de azt a majdani rombolást ne éreztesse. Losonczy!
      - Igenis. - Losonczy már rég visszakomolyodott korábbi önmagába, és úgy áll vigyázzba, mint egy talpra állított halott.
      - Hangokat akarok! Ordítást! Valaki egyfolytában ordítson odakint! És zenét! - A Megfigyelt szabályos köröket ír le a színész körül. Ökölbe szorított kezével minduntalan belesújt a levegőbe.
      - Igenis. Aláfestő zene indul.
      - Nem aláfestő zenét! Nem! Ha Bachot mondok, akkor maga ne schubertkedjék itt. Egyszer már mondtam, hogy Bach az egyetlen, akinek Isten diktálta tollba a zenei mondatot. Ezt a zenét akarom, Losonczy! És dübörögjön valami, rezegjenek a falak, a tetőzet s az ablakszemek! Vagy fényt, adjon be fényt, a vakító napsugarak pásztájában játéknak tűnik a visszaszámolás. - A Megfigyelt leáll a körözéssel, az ököljáték is szünetel, arcán révület. - Közben mozognia kell valaminek, vagy nem tudom, mi legyen, de állandóan legyen valami, például élet, éreznem kell, ahogy a fülembe sulykolják a létezést, a szememet égesse, vagy a bőrömet, minden nézőt meg kell érinteni, érti ezt, Losonczy? Állítson minden néző mellé egy statisztát, és minden statiszta mellé egy másik statisztát, minden ember mellé álljon egy másik ember, s ha már elfogyott az emberiség, a sor végére felsorakozhatnak a holtak is. A magyarokat csak akkor állítsa oda hátvédnek, ha az élők s a holtak elfogytak mind.
      - A magyarokat csak akkor állítsam oda hátvédnek...
      - Mit csinál?
      - Jegyzetelek, jelentem. Hogy legközelebb a magyarokat csak akkor állít...
      - Nem legközelebb! - A Megfigyelt homloka közepén dagadozik egy ér. Ököljáték be. - Most! Most! Most!
      - Csak hárman vagyunk itt. - Losonczy halkan beszél, megpróbál gyászos lenni, többször széttárja a karját, hogy a tehetetlenség érzetét mozdulatokkal is közvetítse. - Én, Sóváriné és a ló.
      - Akkor jöjjenek!
      Mindenki a színpadon: Sóváriné, a ló, Losonczy, a színész és a Megfigyelt. Ez utóbbi a színész fejéhez vészes közelségben rikácsol:
      - Na!!!
      A színész a magasba lendíti a két karját és üvölt:
      - Hazádnak rendületlenül...
      - Ne, ne, nem így, ennyire ne siessük el, művész úr. Ne kezdje el addig a szöveget, amíg nem zokog fel a közönség. Látni akarom a közönséget a maga szemében. Ahogy egymást ölelgetve, összekapaszkodva borul a zokogó lélek a zokogó lélekre. És ne jöjjön be ilyen délcegen. Jöjjön be megalázva, megtépve, borostásan, világos? Losonczy! Nincs borotválás, érthető? És megtépett fehér ing, rajta ökölcsapások nyomai, érthető?
      - Igenis. Borotválás húzva, ököl ingre be.
      - És csússzon be a színpadra, művész úr. Hason. Ért engem? Mintha nyalná a port. Tessék.
      A ló unalmában, vagy ki tudja, milyen okból (az ösztönvilág kapui zárva maradtak előttem), jobb első lábával kapál, gyakorlatilag rugdossa a színpad padlózatát. Sóváriné a ló füléhez hajolva "sss-sss"-vel próbálja csitítgatni, majd féltérdre ereszkedve két tenyérrel simogatja az állat hasát. Losonczy mereven néz előre, önmagával folytat párbeszédet. Agyában reprodukálhatatlan káosz, természeti katasztrófa kicsiben.
      A színész hason csúszva hatol be a színpadra, feje a padlón.
      - Nem jó! Nyelvet vissza! Ne nyalja a port! Nem azt mondtam, hogy nyalja a port, azt mondtam, hogy mintha nyalná a port. Érzékeltesse a szándékot. Nem, nem a szándékot. Ilyen szándéka nem lehet egy magyarnak. Inkább kapcsolja ki a tudatát és ordítson. Ordítson jó nagyokat. Egeket repesztő, magyar ordításokat akarok hallani. Lehet benne egy kis filozofikus stich is. Az önáltatásnak is szerepe van, noha szokásjogként nem szentelték fel a Parnasszuson, de gyökerei vannak, művész úr, s nem a földben gyökereznek, biztosíthatom. Tessék.
      - Hazádnak rendületlenül...
      - Vonaglik? Mi ez? - A Megfigyelt egyszer jobbra, egyszer balra lengeti a fenekét. A lengetést kétszer egymás után megismétli. - Ez nem divatbemutató, ember! És ne tegye szét a lábát! Nem szülni fog, kérem, hanem Szózatot mondani. Erre gondoljon. Rosszul mondom. Ne gondoljon semmire. Csak mondja a szöveget, noha nem biztos, hogy odafigyelnek, lehet, hogy a maga szövege csak aláfestés, egyszerű hangeffektus, de azért mondani kell, mondani és mondani! S a zene? Hol a zene, Losonczy?
      Losonczy a színpad mögé állított asztalkára hajol, valahogy sikerül beindítania a patefont, s felhangzik a Rákóczi-induló.
      - Ez az! Ez az! - A Megfigyelt lelkesen szótagol, vezényel. - Látni akarom a tömegek vonulását, előbb csak nesztelenül, szinte csak settenkedve közelednek a hazát foglalók, s noha senkit sem találnak idebent, hallani akarom a lábak ütemes csattogását, Losonczy, mondja meg annak a sok seggfejnek, hogy itt nem német csizmák repesztik a magyar aszfaltot, hanem magyar lábbelik zuhannak az anyaföldre. És hallani akarom a két első sort, hazádnak rendületlenül, légy híve, ó magyar, még egyszer, még egyszer és még egyszer, és ne hagyja abba soha, soha, de soha, Losonczy, tánc jön, önfeledt őrjöngés, mindenki táncol, mindenki, de nem akárhogyan, egyformán, Losonczy, egyforma mozdulatokat akarok látni, indigó, semmi egyénieskedés, komoly, mosolytalan arcok, mosoly csak beintésre, soha máskor, és csak a lábak robognak, kezek a testhez lapulva, szöveg tovább és zene, kívülről ordítás, és hirtelen kimerevedik a kép, megáll a hang, a mozdulat, csend van, halál van, semmi van.
      - És mikor jöjjön a csend? Az az izé, a halál? - Losonczy a színpad közepén áll, a tánctól némileg lihegve, a ló előre néz, Sóváriné is előre néz, de attól fél, hogy megint kivétetik vele a miskulanciát, inkább vakargatja a ló hátát. Jól láthatóan a lónak jólesik a vakargatás.
      - Amikor lejárt az idő, Losonczy. Nem vette észre, hogy egyfolytában lejár az idő? De egyfolytában megszólalnak a kürtök is, amit maga sosem fog meghallani. Meg kell éreznie, hogy mikor robbanjon újra a mozdulat, ordítsanak, beindulhat a nyüszítők kórusa, és az ujjongóké is, a kettő tulajdonképpen egy és ugyanaz, csak ők nem tudnak róla, nincs szabály, behunyt szemek, nyitott szemek, vonaglás, szöveg tovább, rendületlenül, művész úr, és mindenki azt csinál, amit akar s amit nem akar, egybefolyik a tett, a szándék s a gondolat, okozatból ok lesz, kenyérből komló, s nem véreznek a szegeken járó talpakon a sebek, és bejön a szűz! - Az utolsó szavak suttogva hangzanak el, a Megfigyelt arca delejes, szemét behunyja, karjai a magasban.
      Losonczy ordít és rugdossa a padlót, a színész kivörösödött arccal üvölti a szöveget, a patefonból még egy kicsit szól a Rákóczi-induló, Sóváriné félhangosan imádkozik, s amikor a Megfigyelt megfogja a karját s a színpad előterébe húzza, a félig-meddig transzba esett asszony vetkőzni kezd. A Megfigyelt az aszszony fülébe nyöszörgi a mondatot:
      - Maga nem érti, nem értheti ezt a féktelen táncot, magának földszaga van, ösztönlény, vagy csak csimasz, de megérzi, hogy a táncban jelen van valami, például a túlélést jelentő gondolat. Érzi?
      - Érzem - lihegi Sóváriné, és nem ért az egészből semmit, tovább vetkőzik ugyan, de mintha nem tudna róla, viszont megpróbál visszakerülni a ló közelébe, ahol biztonságban érzi magát.
      - És mozogni kezd! - A Megfigyelt többször bemutatja a mozdulatokat, azaz előjátssza a biztos őrületbe vezető folyamatot. - És egyre féktelenebb! - sziszegi, harsogja. - Már féktelenebb, mint a többiek! - A Megfigyelt eksztatikus állapotban tovább vergődik a színpadon. Sóváriné félig meztelen. - Látni akarom a lángot, ahogy szélesre nyitott szájából kisuhannak a csóvák! Tánc, zene, tűz, szöveg! Egyszerre!
      Sóváriné kezdetben alig mozdul, de az egyik lábával valamilyen mozdulatot imitál, talán a lovat utánozza, ahogy patáját valahogy féloldalasan tartva szakítja a deszkapadlót, aztán az asszony alfele is mozgásba lendül, előbb csak félénken lök egyet a levegőbe, aztán ütemesen lengeti sokmaroknyi fenekét, az időnkénti ritmuszavar mintha szándékból fakadna, vannak, akik dugiban foglalkozásszerűen űzik a táncművészetet, ennek a valószínűsége Sóváriné esetében erősen megkérdőjelezhető, a látvány aztán vitustánccá fajul, rángatózás, vonaglás, vagy annál is több, karjai fellendülnek a magasba, szemét az égre fordítja, ráncokkal felszántott arcán csillogást játszik a fény, mintha földre zuhant fénycsóvák vették volna birtokba a fejét, testét magáévá teszi a tánc, olyan ez, mint szeretkezésben a repülés, amikor a felhők között loholva, vergődve, rúgkapálva belédszakad a gyönyör, a kéj, csak a fejét nem tudja már egyenesen tartani, kócbabafejként csuklik előre-hátra, a teste viszont egy nem létező zene hangjaira féktelenkedik tovább, ez már nem tánc, ez jajokból született forgószél, hurrikán, közben Losonczy sápadtan ül a színpad közepén, a színész hallgat, a hazádnak rendületlenül még vergődik egy kicsit a lelke közepén, de hogy senki sem látja, önmagába hull, a pernyét magukkal viszik a múltat sirató szelek, a Megfigyelt lehajtott fejjel hallgatja a csendet, odabent, a csend mélyén láva forr, és nem ismerik a kegyelmet, közben Sóváriné magzat pozícióban fekszik a ló hasa alatt, és olyan meztelen, mint egy fonalgombolyag, amelyről lehántották az életet jelentő színeket. És mozdulatlan is persze, de szeme nyitva van.
      Nyitva maradt az anya szeme. Rám néz ugyan, de mintha keresztülnézne rajtam, vagy mintha fűszállá keskenyedtem volna, ilyenkor szoktak közelíteni egymáshoz a szemek, de anya nem szokott fűszálakat nézni, ilyenszerű játékot sosem játszottunk, de a szobrosdit mindig én nyertem meg, pedig egyszer sem tudtam teljesen mozdulatlannak maradni. Anya szerint még az igazi szobrok is meg-megmozdulnak néha, csak nincs hozzá szemünk. Szeretném, ha olyan szemem lenne, hogy legalább anya mozdulatlanságában meglássam a mozdulatot, de ő most a szobroknál is mozdulatlanabb. "Nyertél, na!" - kiáltok fel, most az egyszer te nyerted meg a játékot, ezt akartam még mondani, de előbb apára kellett, hogy figyeljek, ott állt a szoba s a konyha közötti küszöbön, csórén és véresen. A fütyije majdnem olyan kicsi volt, mint az enyém. Egy kicsit furcsának tűnt, hogy ez a csóré apa az én apám, de hát ő volt az én apám. "Apa, mi történt a fütyiddel?" Kacagni kellett volna, de az apa egyik lábán egy vércsík haladt a térde felé, mint egy pirosba öltöztetett vonat, aminek nincsen mozdonya, és olyan rettenetesen hosszú volt, hogy ezt a hosszúságot csak az anya mozdulatlanságával lehetne lemérni. Hárman voltunk a konyhában, mi hárman és a ló. Az öreg fiúk megijedhettek valamitől, mert egymás hegyén-hátán rohantak ki az udvarra, s onnan az utcára. A lovat itt felejtették, vagy itt hagyták nekünk ajándékba, nem tudom, de ott állt a konyha közepén, néha bólintott egyet, de őt is elhagyhatta az öröm, mert bánatosan nézett ki a darabokra törött ablakon. "Meghalt" - mondta apa. "Ezután délután is imádkozni kell?" - kérdezem, de apa nem figyel reám, nézi a lovat. "Ez nem muraközi" - mondja. Azt hiszem, apa félrebeszél és buta. "Ez azt jelenti, hogy többet nem fog játszani velem soha?" "Pedig igásló" - mondja apa. Persze az is elképzelhető, hogy apa nem beszél félre és nem buta, csak egyszerűen nem tudja, hogy amikor nekifogok táncolni a seprűvel, anya kénytelen abbahagyni a szobrosdit, és elkezdünk kacagni. Ebben is én vagyok jobb, az biztos. "Na, gyere!" - mondom apának, és átkarolom a derekát, de apa nem akar táncolni velem. Seprűt sem látok sehol, de ilyenkor egy képzeletbeli seprű is megteszi, csak jól oda kell figyelni a lépésekre, kettőt jobbra, kettőt balra, aztán fordulás következik, tenyereket összecsapni háromszor-négyszer, jön a felugrás, egy kicsit fárasztó, de megéri, ismét egy lassúbb rész következik, megint kettőt jobbra és kettőt balra, a legjobban azt szeretem, amikor a tenyereket össze kell csapni, lá, lá, lá, az ének is mehet közben, de senki sem énekel, úgyhogy nekem kell láláznom egyfolytában, "Anya! Anya! - kiáltom. - Táncolok, anya!" Anyának még mindig nyitva van a szeme, de mozdulni nem akar, és valami a földre zöttyen: szarik a ló. Anyának megfogom a két lábát, hogy kihúzzam a ló hasa alól, de nem tudom megmozdítani. Megint zötytyent a ló. "Nem szabad a konyhában szarni! -mondom a lónak. - Soha senki nem szart a mi konyhánkban!" De a ló harmadszor is ereszt, muszáj belevágnom a konyhakést a hasába, többször egymásután, két kézre fogom a kés nyelét, s úgy döföm a hasába, először csak térdre esik, aztán oldalra dől, de a szeme neki is nyitva van, vajon ki találta ki a halált, s amíg nem volt neve, hogyan nevezték a halott anyákat? "Ez nem muraközi" - ismétli apa, és bemegy a szobába. Az előbb ordítottam, de most már nem ordítok. Annak egyáltalán nincs értelme, hogy ordításban magamat győzzem le egyfolytában.
      A Megfigyelt olyan szelíd lett, hogy szavai fohásznak is beillenének:
      - A remény szobra miért nincs a színpadon? Losonczy, ki mondta, hogy a jelennek is kopjafát kell állítani? Vigyék ki a múltat is. Ezeket a dilettáns műremekeket minduntalan leszarják a galambok s a verebek. Az ujjongók kórusát sem hallani, ütemes taps nélkül, kérem, és a zokogók kórusa miért hangosabb? Tompítsa őket nyüszire. Művész úr, tüntetés van! Csenddel tüntetünk. Lássam az arcán, ahogy tüntet a csenddel! Mossa ki az agyát! Csak arra gondoljon, hogy fáj. Vonítson! Vonítson hang nélkül. Vonítson a szemöldöke, a lábikrája és a veseköve. Mert elszakadtak a kötelékek a földiekkel s az égiekkel egyaránt. Magunkra maradtunk, és nem értjük sem a világ, sem egymás szavát. Szöveg!
      A művészből kiszállt a bika, a leszegett fejről is lemondott, a mélybasszusból is felugrott néhány oktávnyit, tartása nyeglésen európai.
      – Hazádnak rendületlenül...
      - Művész úr, félek! Itt lábbal tiporják a gyolcsban megfogant eszmét. Maga körülbelül annyi hitet sugall, mint egy túlfűtött szexualitásban vergődő eunuch. Próbálja férfiként hinni, amit mond. De legalább álcázza tisztának magát ebben a segg-büdös ocsmányságban. De nem pocakosan, Losonczy, haskötő nincs? Ennek a magyarnak térdig fityeg a hasa! A magafélék fogják belénk sulykolni a reményt? Ezek a kappanhájas, fonnyadt tökű trottyok szemelték ki nekünk Pannóniát?
      - Elnézést, tisztelettel - Losonczy vigyázzállásban jelent -, de az utolsó két elrongyolódott haskötő a varrodai munkafolyamat igen előrehaladott fázisában...
      - Megfoghatatlan, hogy miért maradnak el mindegyre a kivégzések?! Egyszer már maga is rátehetné egy tönkre a fejét. Nem gondolja?
      - Igenis - ragyog Losonczy. - A pallosok átvészelik a legborongósabb időket is.
      - Maga most humorizál, Losonczy?
      - Voltam bátor, alázattal.
      - Az anyukájával, Losonczy, vele, de nem itt, most és velem. Ez nem humorfesztivál! Bőven elég abban a tudatban élni, hogy már akkor elsirattuk a hazát, mielőtt a miénk lett volna.
      - Pedig megjöttek a statiszták mind! - Losonczy újból csupa ragyogás.
      - S ezzel változik valami? Statisztákkal vannak tele a temetőink!
      - Nem akarok beleszólni - Losonczy halkan pötyögi a szavakat, alig hallani -, de egyszer azt tetszett mondani, hogy a statisztéria szerepköre nem merül ki a hullócsillag státusban...
      - ... és szemétközelben fényesebbnek tűnik a nap, mint az oly sokszor megénekelt csillagkoszorúban. - A Megfigyelt jól hallhatóan kedvtelve idézte tovább önmagát. - Akkor hozza be őket mind!
      - Hova tereljem, tisztelettel?
      - Az egyik homályba borult időszeletbe, vagy volna egy másik ötlete?
      - Ahol már haldokolnak?
      - Látott már maga pirospozsgásat? A kültelkeken, ahonnan maga jött elő, élőnek tűnő statiszták dagasztják a sarat?
      - Igenis! - Losonczy végre kibömbölheti magát. - Toprongyosak, előre! Időszeletbe be! Haldokolva, felkészülve az utolsó kenetre! És azt a vergődő testet vigyék hátra!
      - Ki vergődik ott?
      - Jelentem, az egyik szül.
      - Hogyhogy szül? Mit szül?
      - Gyereket, alázattal. A nagyhasúak közül az egyiknek a magzatvize már sitty. Éppen most jött rá erre is.
      - Magyar?
      - Igenis.
      - Hozassa be! Ide, az előtérbe! Irányítsa rá a reflektorokat! Nőgyógyász, bábaasszony, lepedő, vatta, s minden, ami kell. Kint szélzúgás, tomboljon a vihar, az elemek bántják a magyart, de az anyák azért is tovább szülik a kisdedeket. Nyögjön a nő, Losonczy! Nyögjön magyarul! És szöveg!
      A nő hátracsuklott fejjel kapkod levegő után, kicsit nyög, kicsit jajgat, arca piros, teste izzad. Lábait ketten is tartják, de alig bírnak vele, teste íj, talpával a színpad deszkáira feszül. Ahogy lélegzetét visszatartva erőlködik, a magzat feje megnyomhatta a végbelét, mert a bélsár kifröccsen a padlóra.
      - Hazádnak rendületlenül ... - A színész az egyik öklét a magasban tartja, s időnként belecsap a levegőbe.
      - Így! Így! Így! - A Megfigyelt átveszi a csapások ritmusát, de ő a lábával dönget, dönget és dönget. - Nézzen hátra! Oldalra! Fel! Látja a lángokat? Hallja a hangokat, az üvöltést, a jajt? Érzi, ahogy reng a föld? Losonczy, lávát! Égjen a szenny, a mocsok, a hányadék és a földbe szivárgott könnyzuhatag! Jajveszékelés! Tudja, milyen a jajveszékelés? Amikor az anya látja, hogy a gyerek ég?! Kérek egy szopránt! Kérek egy szopránt! Szopránban vonító anyák éltessék a hazát! És térdre! Az egész ocsmány banda! Losonczy, térdepeltessen le mindenkit! Ha vannak istenek, őket is! És mondassa velük kórusban: vegyétek magatokhoz az Úr testét. Paradox cápák, Losonczy. Mindegyik a saját kannibáljaként érzi jól magát. Maga meg ne bámészkodjék, művész úr! Rohanjon bele a mihaszna tömegbe! Lássam, ahogy gyémántburkolatú kardjával sorban belevagdos a fejekbe! A hitet vágja bele! És lengesse a karját, lengesse azt a két velőtlen csontot, hadd fityegjen rajtuk a fonnyadt hús, hadd lássa mindenki, hogy újra elvégeztetett, örökkön-örökké csak elvégeztetett, legalább az elvégeztetettségben higgyen, művész úr, Losonczy, miért nem masírozott be az öntömjénezők csapata? Döngessék a mellüket, uraim, születőben van a haza, halljam a lélekharangok ezreit, ahogy leendő elmúlásunkról már születésünkkor megemlékeznek, igen, uraim, már látszik valahol Pannónia. Miért nem nyög hangosabban a nő? Beintettem!
      Losonczy beviharzik, a két bábaasszonyt leráncigálja a nőről, s az ájult anya arcába süvölt:
      - Nyögjél, szuka! Ordíts, ahogy a torkodon kifér! Már látszik Pannónia! - Losonczy arcára ráül a döbbenet, hangja bocsánatkérővé változik. - Ez szart, uram!
      Temetői csend. Az újszülött nyakán megfeszül a kisujj vastagságú köldökzsinór. A Megfigyelt elhessenti a bámészkodókat, térdre ereszkedik, majd a deszkára hajtja a fejét, hogy közelebbről is szemügyre vegye a vért, a szart és a halott csecsemőt.
      - Pannónia - mondja, és csodálkozik, hogy milyen kicsi az újszülött feje, pontosan olyan, mint egy nyolcvanéves öregemberé.
      A Halál nem integet, nem szól, nem jelez, csak kilökdösi helyéről az életet, és átveszi a főszerepeket, nagyapa az előbb még a könyökére támaszkodva rágogatott szája sarkában egy szál füvet, hófehér hajtincsei most az elsárgult burján közé vegyülnek, lehet, hogy még volt ideje elbúcsúzni az őszi színektől, de az illatokat magukkal vitték a szelek, a szó a torkomban maradt, Biri sem mekeg, de ahogy legelés közben egyre közelebb kerül nagyapa földre hanyatlott fejéhez, már a hajtincsei közül tépdesi ki a fűszálakat, melyekben az elmúlás félig-meddig már megtaposta a napsugarat, aztán megáll egy pillanatra, mintha gondolkodna, már-már egymáshoz érnek a fejek, ott fekszem én is közöttük egészen közel, és hallgatózom, de hát semmit sem lehet hallani, pedig lehet, hogy súgott valamit a fülébe, ki tudja, milyen titkok birtokában élték le az életet, a két fej egyformán elaszott az időben, Biri még nézi egy kicsit az égre meredt, nyitott szemeket, aztán megfordul s lassú léptekkel eltávolodik a közelünkből, mintha bólogatva haladna a kopárabb hegyek irányába, s noha a rétet itt is már halálra ítélte az ősz, addig még él bennem a táj, amíg az elárvult kecske mekegését visszahozza a szél, aztán elhal a mekegés, az idő ajtaja rácsattan a tájra, megkezdődött a visszaszámolás.
      - Elkészült a színpadkép, uram. - Losonczy sikerélményként fogja számon tartani egy ideig ezt a szent ligetnek beillő képeslapot, amelyben a jó szellemek és a gonosz istenek bujkáltak egymás elől a hatalmas platánfák s a még hatalmasabb juharfák között, mitikus és allegorikus figurák népesítették be a kagylóhéj berakásos ösvények mentén a rikítóan zöld gyepszőnyeget, teraszos pázsit, zsenge ciprusok, aranyalmafák s az itt-ott elszórt feliratos kövek tartották számon a lassan telő évezredeket, a geometria s a perspektíva törvényei uralkodtak a kertté varázsolt színpadon, ahol még a déligyümölcsök is Boccaccio-stílusban voltak jelen.
      - Felköttetem a díszlettervezőt! - A Megfigyelt már nem vergődik fel-alá a színpadon, nem üvölt, nem szűköl, nem nyöszörög, csak mintha delejes álomban volna, mint aki elment valamerre, s noha még nem jött vissza, mégis közöttünk van, egyszóval veszélyesebb, mint egykori önmaga. - Maguk csokorba kötött szivárvánnyal próbálják megvakítani a démonokat? Azt hiszik, ha élvezni tudják a fényt, fényt is tudnak csinálni? Maguk nem ismerik a virágok nyelvét, de jogot formálnak az illatukra? Seperje ki innen a ligeteket, Losonczy! Mi nem akarjuk újrafogalmazni önmagunkat. Nekünk csak hit kell, semmi több. És mi van azokkal a páholyból kibámészkodó emberekkel?
      Közben szöveg!
      - Hitet elhitetni nem tudok, uram - nyöszörgi a színész -, de azért mondhatom... - Egy ideig térdre borulva várja a penitenciát, de valahogy megfeledkezett róla a jelen, mintha mondott volna valamit, de hát senki sem figyel oda, a Megfigyelt egyik kezével a színpad felé veri a taktusokat a levegőbe, és tombol a szövegből a hazádnak rendületlenül, légy híve, ó magyar, bölcsőd az s majdan sírod is, mely ápol s eltakar, - a másik kezével a páholyra mutat, ahol a cselekmény életszerűbb, mint a színpadon, az élő-holt Sóváriné színpadi kellékként híjával van a mozdulatnak, Losonczy az oldalfüggöny előtt várakozik ugrásra készen, a statisztéria beleveszett a félhomályba, a színész észvesztve bömböli a Szózatot, ő az egyedüli, aki mozgásban van, de a kép valahogyan olyannak tűnik, mintha egy térdeplő haldokló mozgatna egy térdeplő halottat, közben a jobb első páholy bársonnyal kibélelt falai között eksztatikus állapotok uralkodnak, de itt már senki sem kérdezi, hogy vajon ki látta meg először Pannóniát, ember volt-e vagy csak egy hétköznapi táltos csatangolt végig az elárvult rónaságon, itt most mindenki Birit figyeli, ahogy a jobb szélen elhúz a csillagok irányába, gyerünk, emberek, fussunk visszafele az időben, anya mosolya is ott lohol csillagközelben, apát senki sem tudja kordában tartani, egy ideig csak a szekrényben ordít önmagának, aztán a küszöbről csattan magasba a hangja: ne arra, ne arra, ott csak fények vannak, a csillagok régen kihunytak, semmibe vesztek, halottak, de mindenkire nem figyelhetünk oda, ez az, művész úr, na végre, ott, a színpadon testet ölt a hit, igen, rendületlenül, légy híve, igen, tovább, tovább, mert... hát... igen... sőt... miért... miért.... miért... jaj... hát...
      – Húzzák le a függönyt! Halló! A függönyt! Halló! Senki sincs már itt? Halló! Vége van! Vége van!

MRENA JULIANNA:

Egy macska

Hideg éj volt, és csöndes január;
a kormos ég csípős kis csillagokkal
pikánsra fűszerezve, mint egy nagy lepény,
melyet egy szakácsné kissé túlsütött,
pompázott szétterülve, mondom,
marta a szemem a máskor oly méla hold is,
s egy öblösöblű tüzes kemence padkájára vágyva,
elégedetlenül, de mégis hálatelten áldottam
az otthon melegét
(jönnétek vissza, boldog, nyári estek),
gondolataim szerteszét repestek,
duruzsolt a tévé s teavíz,
és plédbe burkolózva áhitoztam az eljövő tavaszra,
mikor a párnák és a paplan tetejére,
az ágyamba szart a macska.
Mínusz tíz volt. Beengedtem szegényt.
Beteg volt úgyis, jó, ha megmarad.
Megszántam hát a csöppnyi szfinkszet,
e zseboroszlánt, bundás pihegést,
hisz kedves és szép; tán én, az otromba
ember, jobb leszek, ha gyámolítom őt.
Rögtön dorombolt, s dörgölőzött - persze,
és egész este becézgettem az árvát,
nem hagytam tovább magára, csak egy percre,
míg tejért rohantam (az majd melegíti)
és lefetyelt az állat, és evett és
rajongva nézett, és evett.
Meghatódtam. Sóhajtottam - nagyot.
Majd megéreztem. És megláttam a szart.
Elszörnyedvén láttam az árulást,
a bűzlő szennyet. A mosakodó Júdást. Ó, semmi kétség.

Mártír vagyok én,
ki újra, ki újraéltem az örök drámát.
És felrúgtam a drágát.

KISS-PÁL KLÁRA:

papírból vannak

papírból vannak megint a napok
átszalad rajtuk néha egy bogár
cérnából van feszítve láthatár
magamat gondolom tudva vagyok

egy kartonkutya átugat nekem
a fák tövén levélpapír zörög
s a délelőtt hiába mennydörög
a késő este galacsint terem

más helyekről kinyesve átragasztva
pontos vagyok tudom hogy meddig érek
súlyos papondekli cipőm leoldom
maradok hát papírmasét mesélek

SZILÁGYI ESZTER ANNA:

Különleges kilátó

Csönd csöndbe harap
- hiába tárogatod az ablakokat,
elveszett kutya vére fröccsen a
járda peremére, itt élsz, minden
utálatos, ebben a csöndes
        kis utcában
alattomosan várakozik.
Milyen iszonyú por ereszkedik le,
         mint az éj
minden felületre, milyen fehér
        por, vastagon,
és nézed tehetetlenül, bár nem
         szorongva,
hogy a városi csontliszt lenyom,
        összetömörülve
nézed, vizes ruháiddal nem
        számolod fel, csak
föllélegzel egy vont csík nyomában -
         szép, értelmetlen
ellenállás itt a bagolyszobában,
         nem adod meg magad.
Majd eljön a jövő, de te nem
         érzed, te itt élsz,
tetőtől talpig benne a feladatban,
         kitölt, amit betöltesz
és nem érted, mi a várakozás
        a lárvák arcán, akik
kikelnek itt és semmi meg se moccan.
Fölbukkansz néha, de ha kinyitod
        alvadt vér szádat,
darabok pörögnek ki, dadogva
         apró vérrögök, ámulva nézed
hogy a többiek zavartan
csusszannak odébb, el tőled, egymás
arany szavára bukva, ismerős
        szagokba.
Te nem tanulsz, hiába gyűlik az
        az idegen anyag és ellenállás
benned, és porlanak a fogaid, és
         mint egy nyúzott, a bőr húzódik,
szárad, repedezik - egyre jobban
        szereted magad.
És érzed és látod, hogy hiába
        kutatja szomjasan a rád vetett
tekintet rajtad a múlót,
Egy háló lenne csak, hol lazábban,
        hol szorosabban
a függő pénz-elem, de azt is lefejted
        erős válladról, ami kell,
az megvan.
Mert mi kell,
a büntetések szája bezárul, nem
        börtön körülötted, hanem
különleges kilátó
egy raj a világ

és van esélyed, érett pomagránát,
hogy lezuhan veled a föld is.

Nélkületek nem

I. és V.

Nélkületek nem is vagyok ember,
csak egy emésztő valami
küzd a világegyetemmel,
nélkületek még nem vagyok ember.
Beszélni se tudok ilyenkor,
egy néma ponty,
de melegvérű állat,
ha mondhatom egyáltalán,
hogy "állat"...
Nélkületek nem vagyok ember,
amint egyedül maradok,
már ott tátong a betöltetlen,
a kozmikus polip -
a síró szája rosszabb, vagy a
korongjai, nehéz megmondani -
de átszív zilált szigeteimről

egy távoli kürtös, aki.

SZABÓ T. ANNA:

Kísérlet borral és gyertyával

A sima fehérboros poharat
egy gyertya elé állítom: sötét van,
gyertyaszag - épp az előbb fújtam el
a többi gyertyát, hogy az észlelés
még pontosabb legyen: hibátlan, ép.
A pohár tengelyéből nézve két
gyertyát látok, vagy pontosabban egy
gyertyát két kanóccal: kétfelől
világítják be a mézfényű bort,
s középen semmi sincs, csak ujjnyomok,
felszáradt vízcseppek körvonala,
pedig a gyertya ott van, látható
a viaszhenger a pohár üveg-
szára mögött, tán félarasznyira.
Ha fejem apránként felemelem,
a henger megnő, és a láng hegye
felbukkan a bor felszíne mögött,
s már három láng ég: kétoldalt, középen.
A pohár szára ide-oda ingó
széles és éles fénypászmát vetít
a fehér lapra, amin írok, és
ha a poharat közelebb tolom,
a sávja rengő kúppá szélesül,
megjelenik a kerek felszínen
a fogyó gyertya képe, s a pohár
megtelik eleven lánggal: tulipán
formájú sárga izzás, a szemem
belekáprázik.
Hirtelen a láng
negatívja vetődik feketén
a fény elé: korom futotta el
az üveget, ahogy a tűzhöz ért.
Körömmel lusta csigavonalat
karcolok rá. Elfáradtam. Mire
elég a szó? Hisz amíg írtam ezt,
a gyertya kisebb lett, a borba is
belekortyoltam - kezdhetném megint
a leírást elölről: éjszaka,
pohár bor, gyertyaláng.
(És az idő.
Mindig módosít a végösszegen:
nincs is végösszeg.)
Nem baj. Megiszom
a bort - könnyű, fanyar - és elmosom
a poharat, és aludni megyek,
a gyertya úgyis kilobban magától.

TÓTH ERZSÉBET:

Embernek tetsző

Kellettek ezek a kósza, zűrös, istentelen napok is,
kellettek hiába. Különben az angyalok nem küldték volna,
megszámlálhatatlan, mégis számos dolgaik közül egyébként
kicsúsztak volna eme napok, melyekkel nekem annyi fájdalmat
okoztak. Fel kell dolgoznom e napokat magányosan, azonban
nem tüntethetem el őket egészen. Tűzzománcként arcomra égnek,
csak más, embernek tetsző mutatványokkal majd halványítom
őket. Egyre kevésbé foglalkozom embernek tetsző feladatokkal
másrészt. Mégis itt vagyok még, s így kegyetlenül megnehezí-
tik az egészet. Nehéz úgy, hogy az angyalok csak ritkán jön-
nek, ritkán simítják meg embernek tetsző arcomat hiába. Bár,
s pedig noha az arc felpuhul, boka megdagad, édes, édes an-
gyalok. Bőrömön csillog a kánikula.

A tizenötödik sor

Harmincnyolc fokos nyárban élek mindig,
s te nem ápolsz.

Aranyszőrök a combomon, milyen nevetséges,
milyen hősies!
Ez hova van fölírva?

Irtózatos, hogy mennyire egészséges vagyok,
irtózatos, hogy mennyire várlak.

Elmentél,
mert tizennégy sorig tart az élet.
A tizenötödik sort már nem lehet leírni.

Olvastunk egymás képzeletében
a tizenötödik sor hiábavaló gyötrelmével.

Elmentél,
s én olvasni próbálok
hangos cigányok délutánjában.

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz