XLV. ÉVFOLYAM, 6. SZÁM, 2001. február 9.

TARNÓI GIZELLA RIPORTJA:

Védett férfiak

Négy év. Ennyi idő telt el azóta, hogy egy decemberi vasárnapon kikötött Csepelen az az orosz szállítóhajó, amelyről órákon át mérnöki pontossággal rakodták egymásra a mintegy 450 darab 410 mm átmérőjű, több mint négy méter hosszú, több százezer dollárt érő acélcsövet. Megérkezett végre a Masinoexport hetekkel korábbra várt szállítmánya, s egyben megkezdődött a megrendelő - az orosz-magyar államadósság-lebontás színpadán 1995-ben ígéretes szereplőként feltűnt - Petroltank Rt. tavaly ősszel rendőrségi feljelentésbe torkolló bugasztorija.

A Petroltank Rt.-t kifejezetten arra a célra alapították 1995-ben, hogy a Magyarországgal szembeni orosz államadósság terhére olajtárolók építéséhez szükséges anyagokat szerezzen be a volt Szovjetunió vállalataitól. A tízmillió forintos alaptőkéjű rt. két alapítója az USA-ban bejegyzett, de orosz ügyvezető által irányított Finex Inc. (képviselője a Petroltankban Hujber Ottó), valamint az Adilet Rt. (többségi tulajdonosa az Intertraverz Rt., melynek elnök-vezérigazgatója Hujber Ottó) volt. Az újonnan létrehozott cég pályázati anyaga olyannyira megnyerte az államadósság lebontását koordináló tárcaközi bizottság tetszését 1995 novemberében, hogy bár mindössze tízmillió dolláros keretre nyújtott be pályázatot, 80 millió dolláros keret kitöltésére kapott lehetőséget. (A bizottságban a vállalkozókat a bizottsági elnök Pál László, akkori ipari és kereskedelmi miniszter felkérésére Hujber Ottó képviselete.) A Horn-kormány által 1995 tavaszára kidolgozott konstrukció értelmében ugyanis az orosz államadósságot vállalkozók vásárolhatták meg a magyar államtól, előre meghatározott árfolyamon (58 százalék), halasztott fizetéssel. Szerződést a Magyar Államkincstárral (MÁK) kötöttek. Fizetniük először akkor kellett, amikor már a polgári árut szállító orosz partnerre is ráleltek. Ekkor is csak a szállítandó áru értékének mindössze egy százalékát kellett óvadékként letenniük az asztalra, az első osztályú bankgarancia mellé (az óvadék mértéke eredetileg 7,5 százalék volt, ennyit azonban a pályázók többsége nem volt képes egy összegben előre kifizetni). Az eladott áru után az államkasszának az engedményezésért járó összeget pedig csak akkor kellett - jelentős, 1998. december 22-ig tartó fizetési moratórium után - kiegészíteniük 58 százalékra, amikor az árura már vevőt is találtak, és már a pénz is befolyt a kasszájukba.
      E konstrukció szinte garantálta, hogy egyetlen pályázó se járhasson rosszul. A tulajdonukba került nagy értékű áruk ugyanis jelentős forgóeszközhitel-felvételre nyújtottak fedezetet, amelynek költségei még a legmagasabb kamat mellett is jóval alatta maradtak az értékesítés után a cégeknél realizálható 42 százalékos haszonnak.

Vörös Csepel

A frissen alakult Petroltank Rt. azonban végül alig élt a pályázaton nyert hatalmas lehetőséggel. Mindössze két tételre fizetett egy-egy százalék bánatpénzt az államkasszának: először egy 4,5 millió dolláros olajtartály-szállítás után - az áru beérkezett, vevő is akadt rá, utóbb a cég elszámolt a kincstárral is -, majd egy egymillió dollár értékű csőbugaszállítás után.
      A csőbuga szállítására a Masinoexporttal szerződött a Petroltank. A szerződés értelmében az orosz cégnek 1996. október végéig 1000, majd november 15-ig további 3000 tonna csőbugát kellett útnak indítani Magyarországra. A vevő a Csepeli Csőgyár volt, a Petroltank számára pénzügyi biztosítékot a Csőgyár által kiállított, 1996. november 30-ig érvényes akkreditív jelentett. Az első szállítmány időben megérkezett, a vevő rendben fizetett.
      A szállítmány második részletével azonban a Masinoexport késedelembe esett, az áru csak december 15-én érkezett a csepeli kikötőbe.
      A kéthetes késés során a vevő által kiállított akkreditív lejárt, ráadásul - mint azt a Petroltank igazgatósági elnöke, Schneider István a devizában nyilvántartott adósságokat az érintetteken rendre számon kérő Magyar Nemzeti Banknak írta 2000. december 13-án - a Csepeli Csőgyár "rákényszerült arra, hogy az alapanyagot más forrásból szerezze be, mert - a gyár termelési programját figyelembe véve - kötelezettségét csak így tudta teljesíteni". (A Csepeli Csőgyár külkereskedője míg korábban hónapokig készítette elő a 4000 tonnányi, megfelelő méretű csőbuga beszerzését, két hét alatt nemcsak hogy másik szállítóra talált a világpiacon, de az áru is korábban érkezett Csepelre, mint az orosz szállítmány.) Majd hozzáteszi: "Így a fizetés lehetőségét maga a Masinoexport hiúsította meg késedelmes szállításával."
      A Petroltank a történtek ellenére - bízva abban, hogy a Csepeli Csőgyár a későbbiekben felhasználja majd - saját tulajdonaként helyezte a csőbugát közvámraktárba, és vállalta a raktározó Taxtor Kft. tárolási díjának fizetését.
      A Csepeli Csőgyár azonban hamarosan tönkrement, a mintegy 2000 tonna buga évekre a Petroltank nyakán maradt. A Csőgyár csődjének közeledtével sietve módosították ugyan a Masinoexporttal kötött szerződést - kiegészült egy passzussal, miszerint ha az áru nem lesz az államadósság része, akkor "a felek a szállítást normál kereskedelmi ügyletnek tekintik, ahol csupán a két szerződő félnek van egymással szemben elszámolási kötelezettsége" -, de a módosítással máig nem mentek sokra. Hacsak azt nem tekintjük eredménynek, hogy a Petroltank a beérkezett árut ettől kezdve nem saját tulajdonaként kezelte, a szerződéskiegészítést mellékelve kivezette pénzügyi nyilvántartásából is.
      Mindez azonban jottányit sem érdekelte a vámraktározó Taxtor Kft.-t, a havi 280 ezer forintos tárolási díjszámla rendre megérkezett a raktároztatóhoz.
      1998 végén a Petroltank Rt. vezetője felszólította a Masinoexport elnökét, hogy a szerződéskiegészítés értelmében gondoskodjon az áru további sorsáról, valamint térítse meg a Petroltank felelős őrzéssel kapcsolatos költségeit. A Masinoexport azonban fütyült a felszólításra. Tehette, hiszen a szállított áru ellenértékét - az államközi megállapodások értelmében - még 1996-ban megkapta az orosz Pénzügyminisztériumtól.
      Az orosz nemzeti bank - bár szállításkor a Petroltank a késedelem miatt nem írta alá az áru kifogástalan átvételét igazoló úgynevezett promt inkasszót - szakemberei úgy vélik, az orosz államadósság a buga értékével csökkent, hiszen az áru évek óta Magyarországon van. Mégis mindhiába kísérleteznek, hogy a Csepelen rozsdásodó szállítmányt kiegyenlített adósságként ismerjék el a magyarok. Ugyanakkor az MNB se véletlenül hajthatatlan, hiszen az államkasszába a kezdeti egyszázaléknyi óvadékon túl máig nem folyt be egy fillér sem, hiába járt már le mindegyik, többször meghosszabbított befizetési határidő.
      A lassan hagyományosnak nevezhető, legalább évenként ismétlődő ügymenet tehát a következő: az orosz nemzeti bank felszólítja az MNB-t a törlesztés elismerésére, az MNB felszólítja a jelentős összegű devizával tartozó Petroltankot, a Petroltank meg rendre magyarázkodó jelentést ír, melyben kifejti, hogy "álláspontunk szerint az árut felelős őrzésre vettük át".

Mágikus henger

Bár az állami szervezeteket a Petroltank évek óta meggyőzni igyekszik arról, hogy a csőbuga nincs a tulajdonában, mégis, amikor lehetséges vevő bukkan fel a láthatáron, azt nem az orosz félhez és nem is az ÁPV Rt.-hez irányítja, hanem maga tárgyal, esetleg köt üzletet vele. Teszi - és teheti - ezt arra hivatkozva, hogy a Taxtor változatlanul neki számláz a tárolásért, s ezt a díjat joggal finanszírozza az esetleg eladott áru értékéből. A "felelős őrző" már nemegy adásvételi szerződést írt alá eladóként.
      1999 elején, amikor a Taxtor a ki nem fizetett számlák miatt fizetési meghagyást nyújtott be a Petroltank ellen, különmegállapodás született a két cég között, miszerint az esetleges vevő - akkortájt éppen egy szlovák közvetítő keresett egy katowicei lengyel vállalat számára néhány tonna csőbugát - az áru ellenértékét nem a Petroltanknak, hanem a Taxtornak fizeti majd ki. A hamarosan nyélbe ütött szlovák üzlet nyomán a mindössze 90 tonna eladott acélcső tonnánkénti 138 dolláros ára, összesen 12 350 dollár, majdnem teljes egészében a Taxtor számlájára folyt be.
      2000 elejéig ismét békében rozsdásodott tovább a nagy értékű áru Csepelen. A Taxtor kifizetetlen számlája hamarosan ismét elérte a kritikus szintet, és tekintettel a helyzet reménytelenségére, a Taxtor felszámolási eljárást kezdeményezett a Petroltank ellen. Márciusban azonban újra felcsillant a résztvevők szeme, a szlovákok újabb 400 tonna csőbuga-vásárlásra jelentették be igényüket, igaz, már csak 110 dolláros tonnánkénti árért. "Erre a lépésre a korábbiaknál is jobban rákényszerített a Taxtor Kft. azon bejelentése, hogy a tárolási díjat négyszeresére emeli fel - írja az ügyletről Schneider István a decemberi, MNB-nek írott levelében. - A megemelt tárolási díj rövid idő alatt a teljes mennyiség árát fel fogja emészteni."
      Az árut ezúttal is csak azzal a feltétellel engedte ki területéről a Taxtor, ha annak ellenértéke az ő kaszszájába folyik. Az államkassza tehát éppen annyi nyert a tavaszi aktuson, mint az egy évvel korábbin, azaz egy fillér sem.
      A Taxtor tulajdonosai - egyrészt elunva a még mindig nagy menynyiségű (körülbelül 1600 tonna) csőbuga látványát, másrészt felbuzdulva azon, hogy a hegynyi áru gyakorlatilag akadálymentesen értékesíthető és kiszállítható az országból - úgy döntöttek, kezükbe veszik a kezdeményezést, s ha sikerrel járnak, nemcsak a csőhegytől szabadulnak meg, de nyerhetnek is az üzleten. Orosz Ferenc, a Taxtor Kft. egyik tulajdonosa hamarosan faxot küldött a Petroltanknak, miszerint lenne vevő a csőbugára, az érdeklődő a Metal-Magic Kft. A "felelős őrző" nyitott volt az üzletre. (Ez idő tájt a Petroltank Magyar Államkincstárnál e tétel nyomán nyilvántartott adóssága 386 ezer dollár volt, ami kamataival együtt forintban mintegy 143 millió forintot tesz ki.)

Vilmos, a császár

A csepeli vámraktárban otthonosan mozgó, alapos vas- és acélhulladék-piaci ismerettel rendelkező Kürthy László, a hajdúböszörményi székhelyű Metal-Magic tulajdonosa könnyen talált volna vevőt a nagy mennyiségű hulladékra. Tudta, hol keresse őket, hol folyik manapság a kelet-közép-európai vas- és acélkereskedelem zöme, hisz már ő maga is számos ügyletet közvetített mind magyar, mind Svájcban élő orosz, esetleg ukrán megbízásra.
      A véletlen azonban úgy hozta, hogy még mielőtt nyélbe ütötte volna az üzletet, egy bárban megismerkedett Császár Vilmossal, a német állampolgárságú magyar üzletemberrel, akinek egy könnyed beszélgetés során beszámolt az előtte álló üzletről, a csőbuga addigi sorsáról. Császár azonnal tudta, érdemes beszállnia az ügyletbe. A két, egymástól merőben eltérő stílusú, ám egyaránt gyors észjárású kereskedő nem sokat teketóriázott, sejtették, ha összefognak, hatalmas üzletet köthetnek az árutól bármi áron megszabadulni vágyó Petroltankkal, mégpedig úgy, hogy minden résztvevő jól jár.
      Kürthy László összehozta Császárt az eladó egyik képviselőjével, aki ugyancsak ráérzett a német piac kecsegtető lehetőségeire, hogy Császár révén az addig reméltnél nagyságrendekkel több pénzhez juthatnak. Néhány napon belül tárgyalóasztalhoz ült valamennyi érdekelt fél: mindenekelőtt Schneider István és Berecz János [nem azonos a volt pártvezetővel - T. G.], akik számos Hujber-érdekeltségű, a zuglói Teleki Blanka utcában székelő cég ügyvezetői, vezérigazgatói, it- és fb-tagjai és elnökei, de megjelent a tárgyaláson maga Hujber Ottó is, az orosz államadósság-lebontás úttörője, a Teleki Blanka utcában bejegyzett cégek többségének közvetlen vagy közvetett tulajdonosa. És persze ott volt a reménybeli vevő, Császár Vilmos, oldalán az általa megbízhatónak és tehetségesnek tartott, amúgy kétes múltú vállalkozóval, bugás üzlettársával, Kürthy Lászlóval.
      A majdani adásvételi konstrukció lényege már az első megbeszélés során körvonalazódott. Ha Császár Vilmos jó áron talál vevőt a Petroltank nyakán maradt árura, két szerződést kötnek majd vele.
      Egy 25 millió forint értékű adásvételit a teljes acélcsőmennyiségre, s egy másikat, ami az e feletti ár 40 százalékát egy Seychelles-szigeteken bejegyzett off-shore cégnek juttatja (cserébe Császáré marad a különbözet 60 százaléka). "Adózni senki sem szeret - kommentálja az általa fenntartások nélkül elfogadott petroltankos javaslatot Császár Vilmos, majd hozzáteszi -, már csak azért sem mondtam volna nemet a megoldásra, mert a cégcsoport főembere, Hujber Ottó, az üzlet sikeres lebonyolítása után további 60 millió dolláros üzlettel kecsegtetett. Moszkvai raktárában állítólag tankmotorok és német segélyszállítmányként odaérkezett serfőzdék sora vár eladásra."
      Császár Vilmos tudta, mi a teendője. Szerinte azt a piackutatást, amit ő néhány nap alatt végzett, "bármelyik átlagos tehetségű kereskedő elvégezhette volna már évekkel korábban". Felhívta telefonon a Német Kereskedelmi Kamarát, ahol azonnal tucatjával sorolták a vas- és acélárut rendszeresen vásárló cégeket. Közöttük talált rá Császár Vilmos arra, amely a két Németország egyesítése utáni hatalmas autópálya-építések egyik beszállítója volt, s amely az alsó-szászországi, lápos talajra építendő pályához keresett vízelvezetésre alkalmas, nagy mennyiségű acélcsövet. Éppen olyat, amilyet a Masinoexport szállított még 1996-ban Csepelre. Mivel a német piacon elérhető 4 márka 70 pfenniges kilónkénti árhoz képest Császár 1 márka 20 pfenniges ajánlata ugyancsak előnyös volt, mind az 1600 tonnára igényt tartott a Mayer CO+KG Gmbh.

Ottó ütött

Augusztus utolsó hetében a Petroltank Teleki Blanka utcai székhelyén három szerződésre került a résztvevők kézjegye. Mindenekelőtt egy ügynöki szerződésre 2000. augusztus 24-i dátummal, mely Császár Vilmos megbízó és az ICC-YUMA Consulting and Construction Ltd. megbízott között jött létre azzal a céllal, hogy megbízott segítsen megbízó piacbővítési ambícióihoz piacot találni, amiért is megbízottat a limitár 3, plusz a limitár feletti ár 40 százaléka illeti meg.
      A másik szerződéskötési dátum 2000. augusztus 29. (Épp egy nappal az előtt, hogy a Petroltank módosította alapító okiratát és rt.-ből kft.-vé zsugorodott: "Sajnos nem volt pénzünk, hogy az rt. alaptőkéjét a tavaly óta kötelező húszmillióra emeljük - mondja beletörődő szomorúsággal az igazgatósági elnök, Schneider István.) Ekkor került kézjegyük az adásvételi szerződésre, mely rögzítette, hogy a Petroltank Rt. elad Császár Vilmosnak 361 db, egyenként 4350 mm hosszú, 410 mm átmérőjű, öszszességében 1618 tonna, kör keresztmetszetű csőbugát 110,67 DEM/tonna áron, összesen 179 ezer DEM értékben (a vételárból a vevő 35 ezer DEM-et a Taxtor számlájára köteles megfizetni).
      A harmadik, az úgynevezett ügynökvédelmi nyilatkozat is e napon született. Ebben Császár Vilmos elismeri, hogy az ICC-YUMA Consulting and Construction Ltd. mint ügynök szerezte a vevő Mayer CO+KG Gmbh.-t, s ennek fejében őt a limitár (az előző szerződésben szereplő 179 ezer DEM) és az eladási ár (1,94 millió DEM) közötti különbség 40 százaléka, összesen 705 ezer DEM illeti meg. Az ügynökcég még aznap ki is állította számláját, s hivatkozva az augusztus 24-én aláírt szerződésre, a 705 ezer DEM-et kinstowni bankszámlájára kérte utalni.
      Az ünnepélyes aktus után Császár Vilmos Regensburgból hajót diszponáltatott Csepelre, Schneider István pedig előszobázni indult az ÁPV Rt. illetékes vezetőjéhez, Faragó Csabához, akit állítólag már hetekkel korábban írásban értesített arról, hogy a Petroltank vevőt talált a megmaradt csőbugára, s kérte hozzájárulását az üzlet lebonyolításához. Levelére azonban az adásvételi szerződés aláírásáig nem kapott választ. (Kürthy szerint muszáj volt szólniuk az ÁPV Rt.-nek, mert "amikor 400 tonna csőbuga eltűnik, az nem olyan feltűnő, mint amikor a már szinte odanőtt áru helye teljesen üres lesz".) "Faragó Csaba nem fogadott, nem tudott időt szakítani ránk" - panaszolja Schneider. Egy szeptember 5-én ugyancsak az ÁPV Rt.-nek írt levelében a "felelős őrző" így fogalmaz: "A kérdéses csőbuga 1996 decemberében érkezett Magyarországra, az orosz-magyar államadósság terhére. A rendelkezési jogunk ettől az időponttól fennáll." Bármilyen izgatottan várták is, erre a levélre sem érkezett válasz. "Arról is tájékoztattam az ÁPV-t, hogy sajnos időközben a buga világpiaci ára tovább csökkent, jó, ha 50 dollár/t áron értékesíteni lehet a nyakukon ragadt mennyiséget - egészíti ki a történetet a csalódott vezető.
      Egy nappal a szállítóhajó regensburgi indítása előtt a petroltankosok kénytelen-kelletlen bevallották a vevőnek: néhány nappal el kell halasztani a szállítást, mert telefont kaptak a Magyar Államkincstár képviselőjétől, Kovács Gyöngyitől, aki - Schneider István elmondása szerint - "mélységes felháborodásának adott hangot, amiért szerződtünk a buga eladására". Császár ekkor hallott először arról, hogy az eladáshoz szükség van az ÁPV Rt. kiszállítási engedélyére.
      A volt magyar kémelhárító, Császár Vilmos, miután először jutott lélegzethez a sokkoló hír hallatán, telefont ragadott, és a Mayer CO+KG Gmbh.-nál lefújta a hajó indítását, majd - remélve, hogy az üzlet még nem végleg dőlt dugába - Schneider Istvánnál jóval hatékonyabb módon fordult az ÁPV Rt. vezérigazgató-helyetteséhez. Régi kollégáinál érdeklődött, ez a Faragó Csaba vajon az a Faragó Csaba-e, akiről ő a 80-as években sokat hallott Amerikában, az-e, aki akkortájt a Lockheadnál teljesített szolgálatot még a népköztársaság megbízásából. Az emlékeit megerősítő válasszal a tarsolyában könnyedén bejutott a volt kollégához, "a Fidesz titkos ászához" (ÉS, 2000. március 3.). Az ő kezdeményezésére nyertek végre bebocsáttatást Faragó Csabához a Petroltank képviselői is.
      A nagyszámú résztvevő jelenlétében - a Magyar Államkincstár részéről Kovács Gyöngyi és dr. Bartek István, az ÁPV Rt. részéről Faragó Csaba és jogi munkatársa, dr. Szűcs Judit, a Petroltank részéről Schneider István és Kocsis János, valamint a vevő Császár Vilmos - megtartott és magnóra rögzített megbeszélés előtt Császár megmutatta az illetékeseknek az aláírt szerződéseket. Az üzletet az ÁPV Rt. lefújta. "Hiába ajánlottuk, hogy bár 96-ban, az áru érkezésekor nem írtuk alá a promt-inkasszót, ha létrejön az üzlet, utólag megtennénk, azaz egyszer s mindenkorra rendezhető lenne az államadósság ezen tétele, az ÁPV Rt.-t az sem érdekelte, hogy végre befolyna a kincstárba az öszszesen 665 ezer dolláros tétel 58 százaléka" - értetlenkedik még ma is Schneider István.
      Szeptember 26-án aztán megérkezett az ÁPV Rt. levele a Petroltankhoz, ha nem is a korábban várt tartalommal: "... ezúton ismételten és véglegesen felszólítjuk, hogy (...) legkésőbb október 1. napjáig 386.128 USD tőketartozást, valamint 109.653 USD késedelmi kamattartozást (...) utalják át." S hogy senkinek ne legyen kétsége a felszólítás szigorúságát illetően, hozzáteszi az aláíró Faragó Csaba: "Előre szeretném jelezni, hogy a fenti határidőig kizárólag csak a pénz tényleges átutalásával kapcsolatos kérdésekben állnak rendelkezésére munkatársaim." Majd: "Amennyiben fenti időpontig a megjelölt összeg ténylegesen nem jelenik meg a Magyar Államkincstár számláján, akkor a magyar állam jogos követelésének behajtása iránt haladéktalanul meg kívánja tenni a szükséges intézkedéseket."
      A fenti időpontig a megjelölt öszszeg, mint várható volt - és mint azt az ÁPV Rt. részéről Faragó Csaba, a Magyar Államkincstár részéről pedig Kovács Gyöngyi és Bartek István egybehangzóan megerősítik szerkesztőségünknek írott leveleikben -, nem érkezett meg az államkincstár számlájára. Ám a Petroltank székhelyén a pánik vagy a bizonytalanság semmilyen jelét nem tapasztaltuk jó négy hónappal a történtek után. Csak a panasz és értetlenség dőlt ott jártunkkor Schneider Istvánból.
      Kiderült, hogy a vevő már kezdetben gyanút és bizalmatlanságot ébresztett bennük - mondhatni, ez kölcsönös volt -, szerintük az üzletet ő maga hiúsította meg. "Nem értettük, hogy Császár a szerződés egyik feltételeként miért kér nyilatkozatot a vámosoktól, miszerint az áru kiszállításának nincs akadálya, amikor fizetnie csak berakodáskor, a papírok elintézése után kellett volna - emlékszik ma a meghiúsult üzlet főszereplőjére az igazgatósági elnök. - Készítettünk egy másolatot Császár útleveléről, ami nagyon érdekes volt, mert csak egy évig volt érvényes, ráadásul az állampolgárságnál egészen más kézírással volt benne, hogy német, mint a többi adat. Ráadásul egy rossz külsejű, Kürthy nevű ember fuvarozta őt állandóan az ütött-kopott kocsijával."
      Császár Vilmost pedig először akkor fogta el némi rosszérzés, amikor a Schneider-Hujber üzletemberpáros úgy akarta aláíratni vele az Seychelles-szigeteken bejegyzett ICC-YUMA Ldt.-vel kötendő ügynöki szerződést, hogy ő előre ír alá, ám csak később kapja kézhez a másik fél által is jegyzett szerződést, mondván, "képviselője ilyen hirtelen nem tud átkelni az óceánon". Amikor azonban ő erre nem volt hajlandó, ígéretet kapott, hogy "valamit megpróbálnak tenni". Másnap reggel megjelent aláírásra a fess, fekete hajú kádergyerek, Pál András.
      Az üzlet meghiúsulása óta a hoppon maradt felek mindegyike a másikban látja a hibát. "Mi sosem láttuk a Mayer-féle szerződést, lehet, hogy nem is volt ilyen. A feleségemmel kimentünk Regensburgba, és számos szállítmányozóhoz bementünk érdeklődni, hogy ellenőrizzük Császárt, mindenütt készségesen adtak felvilágosítást, kivéve a nagy nehezen megtalált Mayer-cégnél, ahol egy Frank nevű ember majdnem kidobott bennünket."
      Császár Vilmos eközben itt, Magyarországon töltötte nem kevésbé tevékenyen a következő heteket. Mindenekelőtt ügyvédi felszólítást küldött a Petroltanknak, miszerint ha kiadásai egy részét megtérítendő nem fizetnek ki neki összesen 19 000 DEM-et (2,6 millió forintot), polgári és büntetőeljárást kezdeményez a cég és vezetői ellen. Nos, a Petroltank nem fizetett, hanem zsarolásért feljelentette Császárt a BRFK-n. (Időközben a Petroltank kézhez kapta a rendőrség nyomozást megtagadó határozatát, melynek indoklása szerint az ügyvéd levele jogi szempontból nem minősül zsarolásnak.)
      Ám ebben az ügyben nem ez volt az egyetlen és talán nem is a legátütőbb rendőrségi feljelentés. Császár Vilmos ugyancsak feljelentésre szánta el magát. November elsején besétált a Petroltank székhelye szerint illetékes XIV. kerületi Rendőrkapitányság Bűnügyi Osztályának Gazdaságvédelmi Alosztályára, és részletesen jegyzőkönyvbe mondta ősz eleje óta itthon szerzett üzleti tapasztalatait, melyek szerinte megannyi bűncselekményre szolgálhatnak bizonyítékul, hiszen a Petroltank vezetői hamis vámhivatali igazolásokkal igyekeztek elhitetni vele, hogy a kérdéses áru az övék és kiszállítható, holott ha erre sor kerül, a VPOP emberei fegyverrel akadályozták volna meg a szállítást. "Amellett, hogy 25 millió forintos kárt okoznak nekem, belekevernek egy több százmilliós bűncselekménybe" - áll a jegyzőkönyvben. Elmondta, hogy a Petroltank ügyeiért mindenekelőtt Hujber Ottót tartja felelősnek, "akinek az egész vállalatbirodalomban kizárólagos döntési joga van". Azt sem mulasztotta el megemlíteni, hogy a helyzet kialakulásáért véleménye szerint az ÁPV Rt. vezetői is felelősök, akik "négy éven keresztül semmit nem tettek a Petroltank több százmillió forintos adósságának behajtásáért", nem véletlen tehát, hogy ellenőrzés hiányában az adós cégek bármit megengedhettek maguknak. "Faragó úr a Petroltank esetében bizonyítékokkal rendelkezik a hűtlen kezelés bűncselekményének bizonyítására."

Magyar Államnincstár

Sarkadi István rendőr-főhadnagy az általa november elsején felvett jegyzőkönyvet - tekintettel a feljelentés összegszerűségének nagyságára - haladéktalanul továbbította a BRFK Vizsgálati Osztályára, ahol azonban a nyomozás állásáról, annak befejeztéig, nem adhatnak felvilágosítást.
      Számos, az üggyel kapcsolatos kérdést tettünk fel azonban - személyes elzárkózásuk miatt írásban - mind a Magyar Államkincstár vezetőjének, mind az ÁPV Rt. vezérigazgató-helyettesének, Faragó Csabának, aki egyébként a kormánytól tavaly az "oroszokkal szemben fennálló mintegy négyszázmillió dolláros követeléssel együtt (...) összességében közel egymilliárd dollár - 250 milliárd forint - értékű adósság behajtására kapott felhatalmazást" (ÉS, 2000. március 3.).
      Utolsó pillanatban érkezett válaszaik meggyőzőek: az állami szervezetek teszik a dolgukat. A Petroltankkal kapcsolatban "az eljáró Magyar Államkincstár a TB-vel [Tárcaközi Bizottság - T. G.] együttműködve a lehetséges jogi lépések megtételének lehetőségét elemzi" - írja Faragó Csaba. "Az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. megbízása alapján eljáró Magyar Államkincstár a többször módosított 1991. évi II. tv. alapján felszámolási eljárás megindítása iránti kérelmet terjeszt elő, ugyanis a követelés behajtására nem lát esélyt. A kérelem az ÁPV Rt.-nél jelenleg van jóváhagyás alatt" - válaszolja Kovács Gyöngyi és Bartek István. A döntés alapos lesz, öt hónap telt el azóta, hogy az esetre fény derült.
      Arra azonban a kimerítő válaszok egyike sem ad magyarázatot, hogy vajon mire jó az államadósság lebontására vonatkozó szerződéseknél aláírási feltételként szabott "visszavonhatatlan bankgarancia" - melyet, mint a MÁK leveléből megtudtuk, a Petroltank Rt. esetében a Magyar Külkereskedelmi Bank Rt. adott 1996-ban az államkincstárnak -, ha arra a jelek szerint nem alkalmas, hogy a fizetési kötelezettségét nem teljesítő fél helyett a bank álljon helyt. Arról sem esik szó, hogy próbált-e egyszer is élni ezzel a biztosítékkal a MÁK négy év alatt.

Nye ponyemaju

A hivatalos, írásbeli válaszokra való türelmes várakozás hetei arra voltak jók, hogy rekonstruáljunk egy másik történetet, amely adalékul szolgálhat az orosz államadósság lebontásában főszereplő Hujber Ottó közigazgatási, jogi és morális megítélését illetően.
      A történet még jóval az államadósság-lebontásra kidolgozott 1994-es orosz-magyar államközi szerződés megszületése előtt kezdődött. 1991-ben egy Daigle Management Inc. (az Intertraverz Rt. egyik, alapító-tulajdonosa) nevű, Hujber Ottó által képviselt, zürichiként bemutatott, zürichi bankszámlát felmutató cég 400 ezer tonna acélgyártási alapanyag szállítására szerződött a moszkvai székhelyű Szojuzpromexport céggel. A szerződés értéke 3,56 millió dollár volt. Ebből a Daigle mindössze 835 ezer dollárt fizetett ki az eladónak.
      Miután a Szojuzpromexport éveken át hiába követelte a teljes vételár kifizetését, a Magyar Kereskedelmi Kamara Választott Bíróságához fordult jogorvoslatért. 1994 januárjában a bíróság megállapította a Daigle tartozását, a zürichi céget kötelezte, hogy 30 napon belül fizesse meg az eladónak a 2,7 millió dolláros tartozását, valamint annak 1991-től számított, évi 6 százalékos kamatát. A tárgyalás során az orosz félnek a legnagyobb meglepetést az okozta, hogy megtudta, a zürichi cég valójában egy Panamavárosban bejegyzett off-shore cég, melynek jegyzett tőkéje van ugyan, vagyona azonban nincsen, tehát soha nem is lett volna képes jótállni az általa kötött szerződés teljesítéséért.
      "Ha ezt az eladó tudta volna - írta 96 végi ügyészségi feljelentésében a Szojuzpromexport jogásza -, nem szerződött volna annak ellenére, hogy bízott az orosz piaci tevékenysége alapján általa is jól ismert Hujber Ottóban." A feljelentő szerint Hujber szándékosan megtévesztette az eladót. Ezt igazolja egy feljegyzés is, amelyet L. G. Csicsvarkina, a Szojuzpromexport főmérnök asszonya készített 1996. november 6-án Moszkvában, amikor "tárgyalásra került sor a Szojuzpromexport vezetői és Hujber Ottó között". A feljegyzés - melyet az ügyészségi feljelentéshez is mellékelt a pórul járt orosz partner - tartalmazza, hogy "Hujber Ottó elismerte, hogy az off-shore cég azért van Panamában bejegyezve, hogy kikerüljék a magyar adózást. (...) Azt is elismerte, hogy azért szerződött zürichi címmel, és jelölt meg zürichi bankszámlát, mert tudta, panamai off-shore céggel az orosz fél nem szerződne". Az egyeztető tárgyalás során Hujber Ottó azt is elismerte, hogy a panamai cég már megszűnt, de sietve hozzáfűzte, hogy annak tartozásáért se saját, se Intertraverz nevű magyarországi cége vagyonával nem hajlandó jótállni.
      A Szojuzpromexport vezetői jelezték, hogy amennyiben Hujber Ottó nem fizeti ki a tényleges szállító krivoj-rogi Szuhaja Balka cég számláját, valamint nem téríti meg maradéktalanul a Szojuzpromexport számlákkal igazolt költségeit, rosszhiszemű, csalárd szerződéskötés, valamint tévedésben tartás miatt feljelentést tesznek ellene. Hujber Ottó nem fizetett. Az ügyészségi feljelentés nyomán indult eljárást a BRFK Vizsgálati Főosztálya - Vidra Imre rendőr alezredes, gazdaságvédelmi osztályvezető szíves közlése szerint - 1998. június 19-én született határozatával megszüntette, bizonyítékok hiányában.
      Csicsvarkina főmérnök asszony igencsak meglepődött, amikor múlt héten telefonon érdeklődtünk nála: "Nem, nem kaptunk egy fillért sem Hujbertól, pedig pert nyertünk ellene. És a magyar rendőrségen is hiába jelentettük fel őt. Fogalmunk sincs, mit tehetnénk még. Jelenleg fektetjük az ügyet."

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz