XLV. ÉVFOLYAM, 3. SZÁM, 2001. január 19.

UNGVÁRY RUDOLF:

A radikalizmus hiánya

Szeptember 15-i számunkban közöltük Kis János Liberalizmus Magyarországon - tíz évvel a rendszerváltás után című elemző írását. A megjelenést követő két hónapban a cikkre számos reagálás érkezett és érkezik továbbra is. Emlékeztetőül, eddig a következők voltak olvashatók. Farkas János László: Politikai nemzet (okt. 6.), Farkas Barna: Tíz évvel a rendszerváltás után kibicsakló gondolat (okt. 13.), Csizmadia Ervin: A liberális gondolat (okt. 20.), Seres László: Liberális maximum (okt. 27.), Bozóki András: A köztársaság java - Seattle után (nov. 3.), Halmai Gábor: Temetni vagy dicsérni, Endreffy Zoltán: Seres László minimális állama, Farkas János László: Utólagos lábjegyzet (nov. 10.), Eörsi István: A dogmatikusok (nov. 17.), Petőcz György: Olvassunk egy kis Hayeket! (nov. 24.), Tamás Tibor: Államellenesség és liberalizmus (dec. 1.), Horváth Tamás: Az újjászülető nemzetállam (dec. 8.) és Miklósi Zoltán: A köztársaság esélye (dec. 15.).

Kis János felveti a romakérdés katasztrofális végkifejletének lehetőségét, elveti a nemzetállami eszméket, kiáll az etnikai önszerveződés mellett. Magyar liberális gondolkodótól úttörő cselekedet. Az általa megrajzolt problémakört tágítani kéne.
A szomszéd nemzetállamokban élő magyarság sorsa is jókora gyúanyag, mellyel a hagyományos liberális szemlélet alapján egyre kevesebbet lehet kezdeni. A Kis tanulmányára reflektáló írásokban senki sem ejtett szót etnikai ügyekben célokról. Nem kap eléggé hangot az a liberálisoktól elvárható radikális követelés, hogy az emberi jogok közé a legteljesebb nyelvi jogegyenlőség is beletartozik. Nemcsak az oktatásban (beleértve a szakmunkásképzést), hanem a pénzen, a menetrendekben, az orvosi receptekben, a telefonkönyvekben, a tömegkommunikációban, a parlamentben, az anyakönyvekben, útlevélen, a villamosjegyeken és a cégtáblákon is nyelvi egyenlőségnek kell lennie ott, ahol több történelmi nemzet él együtt.
E nélkül írott malaszt a kulturális azonossághoz való jog. E jog érvényesítéséhez nem kellene semmiféle, Farkas Barna szerint "döbbent haraggal" fogadott pozitív diszkrimináció. Csak a nyilvánosságban jól foghatóan követelni kellene annak a diszkriminációnak a megszüntetését, hogy például Erdélyben román az államnyelv. Vagy a Petőcz György idézte Hayekkel kellene egyetérteni, aki szerint az ennyire radikális jogkövetelés "ajtót nyithat a totalitárius demokrata csábításoknak", és ezért jobb lemondani róluk?
A hozzászólók egy része a szokásos liberális (és a rasszistákéval egybecsengő) rokonszenvvel beszél a nemzetállamról. (A liberális rokonszenv gyökere talán az illúzió, hogy e végzetes képződmény egyszer majd végleg le tud válni etnocentrista fogantatásáról.) Ehhez képes előrelépés, hogy Farkas János László megfogalmazta: a határon túli magyarok nemcsak kulturálisan, hanem politikailag is magyarok (nem pedig politikailag "románok", "szlovákok" stb.).
A valóban teljes nyelvi egyenlőség nélkül még lehet politikailag szabad és egyenlő a nem államalkotó nemzet tagja, csak éppen abban nem egyenlő, hogy az államalkotóhoz képes védtelenebb az asszimilációval szemben. Olyan államban, melyben mindenki a román, szlovák stb. politikai nemzet tagja, előbb-utóbb mindenki románná, szlovákká asszimilálódik, aki ezt a tagságot tartósan kibírja, hiába minden politikai egyenlőség. Sőt: eme egyenlőség még jobban felgyorsítja a folyamatot. Ez miért nem a jogegyenlőség hiányának (s vele a liberálisok) problémája?
Változtatni kellene azon a hagyományos liberális gyakorlaton, hogy leszűkítő értelemben kezelik az emberi jogokat: az asszimiláció elleni önvédelemről nem olvashatni. Pedig elkülönülni is jogos (s milyen jó), nemcsak egyesülni.
Lehet, hogy egyszer eljön majd a kor, amikor például Erdélyben a teljes jogegyenlőségnek nem az lesz a feltétele, hogy valaki magyarként román nemzetállam tagja legyen: erre a korra ugyanis vagy az lesz jellemző, hogy nincs már román állam, vagy teszem azt "Erdély, Havasalföld és Moldva Köztársaság" lesz az állam neve. Az ilyen államnév nem arculcsapása a benne élő nem román történelmi nemzeteknek.
Ennek eljövetele talán néhány száz, ha nem ezer év. Addig mi a liberális politikai álláspont? Szerződéseket támogatni, melyek talán majd mindent megadnak (jólétet, politikai egyenlőséget, EU-csatlakozást), csak éppen az asszimiláció elleni tényleges védelmet nem? Elsiklani afölött (rosszabb esetben az ezen érzett döbbent haragot rasszizmusnak tartani), hogy a mostani folyamatokat extrapolálva száz év múlva felére csökken a magyarság lélekszáma a szomszédos országokban? Nincs az a civil társadalom, mely Erdélyben ez ellen a beolvadás ellen megvéd, a Felvidékről, Kárpátaljáról meg a Délvidékről nem beszélve.
Azért ne beszéljük erről liberálisként, mert aki jót akar (nem feszültséget), ne feszegessen olyasmit, ami ellen fegyverrel se lehetne semmit sem tenni? Egy adott jog betartatásának világos, egyértelmű követelése sem éri meg? Lehet jogokról praktikus okokból hallgatni?
Ki kell fejezni valahogy, hogy a romák diszkriminációja és a nemzetállamokban nyíltan vagy rejtetten érvényesülő asszimilációs kényszer egy tőről fakad.
"A baloldaliság [remélem, hogy a szerző szerint nem csupán a baloldaliság] lényege a gyengék és szenvedők melletti hiteles kiállás" - írja a baloldali liberalizmus képviseletében Tamás Tibor. Akik asszimilációra kényszerülnek, azoknak ez a kényszer nem szenvedés?

Petty

"...a romakérdés (...) mint a leghagyományosabb értelemben vett nemzeti kérdés fog újrafogalmazódni. (...) Etnikai pluralizálódásnak nézünk elébe" - írja Kis. Eme igaz prognózis súlyához képest nem látszik ezügyben feltűnni megfelelő radikalizmussal megfogalmazott liberális politikai program. Pedig az idő sürget: mire épkézláb program kialakulhatna, akkora lesz a kulturális különbségekből származó feszítőerő, hogy liberálisan egyáltalán nem lehet majd kezelni.
Szinte semmi visszhang Kisnek a romakérdéssel kapcsolatos félelmetes és igaz diagnózisára: a "magyar haza nem közös hazája a roma és nem roma magyaroknak". Ahogy (ezt már Kis nem mondja ki, de talán ő is gondolja) a szomszéd államok sem hazáik az ottani magyaroknak. Mert a haza nem azonos az állammal, egy állam területén több haza is lehet, és egy embernek is lehet több hazája. Erdély például magyar haza is meg román haza is (az erdélyi német hazát már sikerült széttaposni - 1918 előtt magyar, utána meg román nemzetállami erőfeszítéssel). Ez a nemzetállamhoz tapadó liberálisoknak sem világos még, hát még a "nemzetieknek". A romakérdés kulturális kérdés is. Az marad majd akkor is, ha netán sikerül a Seres László és Farkas Barna által kárhoztatott pozitív diszkriminációval emelni a romák életszínvonalát. De pusztán abból, hogy valaki jobban táplálkozik és öltözködik, nem lesz kultúra, csak civilizáció. Ahogy a szomszéd államokbeli magyarkérdés se oldódik meg attól, hogy a hagyományos politikai jogokat teljessé teszik, ha a nyelvi jogokat nem. Eörsi István indokoltan háborodik fel, hogy vannak liberálisok, akik nem akarnak pozitívan diszkriminálni, de azok, aki ma a hidak alatt alszanak, nem biztos, hogy holnap a jólétben kevésbé lesznek fogékonyak a demagógiára, ha nem lesz megfelelő szintű műveltségük.

Petty

Semmi sem, így se a szabadság, se az egyenlőség nem abszolút jó dolog. A demokrácia egyenlőségéről már Tocqueville megmondott egyet s mást. Többek között, hogy a többségi döntés - legalábbis rövid távon - nem mindig a demokráciának kedvez.
Nemcsak anyagilag, hanem elsősorban szellemileg leszakadt roma és nem roma tömegek léteznek. Együtt, félelmetes arányban. A mindenkori választásokon egyre inkább minden párt olyan eszközöket kényszerül használni, melyek nem az értelemre hatnak. Ilyen eszközökkel lehet tömegeket nyerni. E "megnyertek" ugyanakkor képtelenek alapvető kérdéseket megítélni - erre már az is utal, hogy milyen eszközökkel nyerhetők meg. A populáris hülyeség politikát határoz meg: ezzel szemben mi lehet az ellensúly? Az alkotmányos demokrácia? És ha azt is aláaknázzák majd e demokratikus választási folyamat következtében?
Erre az ellentmondásra hiányzik a liberális reflexió. Mintha csak viselkedni lehetne, jól és helyesen. Nem kellene végre a dolgokkal őszintébben is szembenézni? Nem elsiklani afölött, hogy a teljes politikai jogegyenlőségnek is vannak végzetes következményei. Ahogy a kapitalizmus a jólét növelésével alkalmazkodott ahhoz, hogy szét ne vesse a tömegek nyomora, a demokráciának is alkalmazkodnia kellene valamilyen módon ahhoz, hogy szét ne vesse a tömegek ostobasága. Ez ellen nem segít automatikusan a jólét. A liberális politikai mozgalom nem térhet ki azelől, hogy maga is igénybe ne vegye a mai politikai élet marketingeszközeit, mert nemcsak a legjobbnak kell lenni, de annak is kell látszani.
A demokratikus gondolkodás birtokában levő műveltség a demokrácia alapja. E műveltség hiánya a bőrünkre fog menni. A liberális gondolkodók miért nem lépnek fel sokkal radikálisabb műveltségfejlesztési programmal? Nem az eddigi finomkodásra gondolok. Valami olyasmit kell követelni, hogy az állami költségvetés ötödét fordítsák oktatásra! Ezt egy liberális pártnak szintén fel kell vállalnia - különben csupán jólnevelt emberek gyülekezete. Az se mindegy, milyen oktatásra. Mindezt pedig képviselni, propagálni kell tudni. Lehet, hogy ettől a liberalizmus továbbra sem lesz tömegmozgalom, de legalább "megcselekedtük, amit megkövetelt a haza"!

Petty

Kis alapvetőnek tekinti a "nemzetállam meghaladásának támogatását". Ez helyes. De osztozik a mai többség illúziójában, hogy a nemzetállam az EU-n belül majd feloldódik. Kiábrándító választ adott erre Horváth Tamás nemzetállami nagykövet: "...az integráció hatékonyságához fűződő érdekeknél fontosabbnak ítéltetnek a államok nemzeti szuverenitásának biztosítékai" és ebből következően "...a nemzetállamok szerepe valójában sohase csökkent." Azaz "a szuverenitás nem vész el, csak átalakul". Az EU - a blabla mögött - színtiszta gazdasági szerveződés, valójában aktualizálja a nemzetállam kérdését. Akárcsak a kizsákmányolás és az emberben rejlő állat, a nemzetállam sem számolható föl egyhamar. Féken tartható. Az EU-ban is csak ez várható. Kétségbeejtő naivitásra utal az a bukolikus jövőkép, mely az EU-csatlakozás híveit jellemzi. A nemzeti kérdés virulenciája a jövőben (az EU-ban is) nemhogy csökkenni: növekedni fog. Akkor meg miért nem fogalmazzuk meg liberálisként a legradikálisabban a nyelvi egyenjogúság követelményeit?

Petty

Legfőbb ideje, hogy érdemi válasz szülessék az "antiliberális reakcióra". Kis tanulmánya ennek jegyében készült. Szerinte egyetlen tendencia ronthatja csak igazán a liberalizmus esélyeit, a romakérdés. Sok ilyen tendencia létezik. Például a szomszéd államokbeli magyarkérdés is. Csizmadia Ervin szerint nem elég csak az eredendően liberális gondolatra koncentrálni, a kérdéskört tágítani kell. Csizmadiával egyetértve és némileg kiegészítve: tartok tőle, hogy Kis a romakérdés vonatkozásában sem volt elég radikális, és a vitapartnerei még kevésbé voltak azok. A liberális esélyek romlásához az is hozzájárul, hogy a cikkét követő hozzászólások tanúsága szerint még nyoma sincs hatni képes liberális válasznak se a romakérdésre, se a nemzeti kérdésre, sem pedig a tömegdemokrácia okozta problémákra.

RÓNA-TAS ÁKOS:

Az Alkotmánybíróság által választott államelnök

Amikor január 20-án George W. Busht elnökké avatják, Amerika történetében másodszor kerül egy előző elnök fia a Fehér Házba. 1888 óta először győz amerikai elnök anélkül, hogy megkapta volna a polgárok szavazatainak többségét (a végső elszámolás szerint Bush több mint félmillió szavazattal maradt alul Gore-ral szemben, és ez több, mint amivel Kennedy 1960-ban, illetve Nixon 1968-ban elnök lett). Az azonban még soha nem fordult elő, hogy az elnökválasztás végeredményét nem a választók, hanem az Alkotmánybíróság döntötte volna el.

Az eset azért is különös, mert a szavazás Amerikában állami és nem szövetségi ügy, míg az Alkotmánybíróság a szövetségi alkotmány és jog felett őrködik. Továbbá az Alkotmánybíróság beavatkozása elkerülhető lett volna, hiszen a jog pontosan előírja, hogy mi a teendő akkor, ha a választások végén nincs győztes egy államban (az állami törvényhozás állítja ki az elektorokat), sőt azt is, hogy mit kell tenni, ha több mint egy győztes van (a szövetségi törvényhozás két háza dönt).
Amikor az Alkotmánybíróság november végén mégis elfogadta Bush ügyvédjeinek fellebbezését a floridai Legfelsőbb Bíróság által elrendelt korlátozott kézi újraszámlálás ellen, mindenki csodálkozott. Az ország legmagasabb jogi grémiumának döntése azonban ekkor még okos kompromisszumnak tűnt. A bíráknak azt kellett eldönteniük, hogy a floridai Legfelsőbb Bíróság a létező floridai törvényeket értelmezte-e, vagy új törvényt alkotott azzal, hogy meghosszabbította az újraszámolás befejezésének a floridai törvények által megszabott határidejét. Az alkotmánybírák véleménye szerint a floridai taláros testület az újraszámolás engedélyezésekor nem magyarázta el jól, hogy döntésének mi volt a jogi alapja, de azt is megmondták, hogy milyen választ fogadnának el. A későbbiek ismeretében különösen furcsa az, ami akkor nem szerepelt a döntésben. Az Alkotmánybíróság, Bush ügyvédjeinek panaszai ellenére, nem kifogásolta azt, ami másodszorra, néhány nappal később, érvelésének jogi gerincét adta: a jogegyenlőség megsértését.

Petty

December 8-án a floridai Legfelsőbb Bíróság újabb döntést hozott. Ebben azonnali és általános újraszámlálást rendelt el, illetve törvényesítette az előző, részleges újraszámolás eredményét. Gore hátránya kétszáz szavazat alá zuhant. Bush ügyvédjei ismét az Alkotmánybírósághoz fellebbeztek, és másnap az nemcsak elfogadta a fellebbezés tárgyalását, de két példátlan lépést is tett. Az elsővel néhány óra után leállíttatta az elrendelt újraszámlálást, amelynek során, a hírek szerint, Bush minimális előnye még tovább csökkent. Hogy egy ügyben a bíróság még a per előtt ilyen döntést hozzon, arra csak akkor van mód, ha úgy látja, hogy a felfüggesztett folyamat helyrehozhatatlan kárt okozna a felperesnek. Mivel Florida december 12-én készült kiállítani elektorait, a leállítás azt jelentette, hogy Gore kifutott az időből. A második példátlan lépést a döntést kísérőlevél képviselte. Ebben Antonin Scalia, a legkonzervatívabb alkotmánybíró azt írta, hogy a szavazatszámlálás folytatása esetén Bush elnöki legitimitása helyrehozhatatlan károkat szenvedne. A bíró érvelése nem volt túl meggyőző. December elejére már több szervezet és sajtóorgánum is kérvényezte, hogy a vitás szavazatokat megszámolhassa a választások után. Ez azóta már meg is kezdődött, és néhány héten belül úgyis tudni fogjuk, ki nyert Floridában. Scalia még hozzátette, hogy a 11-ére kiírt tárgyaláson valószínűleg úgyis Bush fog nyerni. Márpedig jogállamban szokatlan, hogy a bíró a tárgyalás előtt jelentse be az ítéletet.

Petty

A december 12-én este kiadott 65 oldalas alkotmánybírósági határozat furcsa jogi dokumentum. Egy 13 oldalas per curiam résszel kezdődik. Egy határozat akkor fogadható el a bíróságtól, ha a bírák egyhangúan és azonos indokok alapján döntenek. A szóban forgó szövegből azonban kiderül, hogy a bíróság megosztott. A szöveg azért is szokatlan, mert a döntést nem köti precedenshez. Az alkotmánybírák kifejtett aggálya szerint a törvény előtti egyenlőséget sérti, hogy az újraszámlálásnál nincs pontosan meghatározva, milyen kritériumok alapján lehet eldönteni egy szavazat érvényességét. Fennállt tehát a veszély, hogy egy szavazat, amelyik érvényesnek számít az egyik körzetben, a másikban érvénytelennek találtatik. (A floridai Legfelsőbb Bíróság nem véletlenül nem részletezte ezt a kérdést. A kérdésben elég szűkszavú floridai jog szerint az a szavazat érvényes, ahol a szavazó szándéka megállapítható. Ennek értelmezésére több jogi precedens is létezik ugyan - és ez mind azt mutatja, hogy a számlálóknak a szándék legkisebb jele esetén is el kell fogadniuk a szavazatot -, de ezek nem floridai precedensek. A Legfelsőbb Bíróságot, ha pontosan előírta volna, hogy mi számít érvényes szavazatnak, a törvényhozás feladatát átvevő törvényalkotás miatt lehetett volna az Alkotmánybíróság elé citálni.) A per curiam döntés azt is hozzátette, hogy a számlálás december 12-ig nem végezhető el kielégítő módon. A szöveg elismeri, hogy a lyukasztásos szavazási módszerrel bajok vannak, de azt is leszögezi, hogy csalás nem történt.
A per curiam részt a három legkonzervatívabb bíró 12 oldalas véleménye követi. Renquist, Scalia és Thomas hozzáteszik, hogy a szavazónak illene tudnia, hogy szavazás esetén rendesen ki kell lyukasztaniuk a papírost. A bírák valószínűleg még nem használtak lyukasztós szavazócédulát, mert különben tudnák, hogy a cédulát a polgár a szavazás közben nem látja. Amikor leadja, akkor utólag átnézheti, de csak oszlopokat lát számokkal, és minden oszlopban, ha jól szavazott, egyetlen lyukat. Ha valaki meg akar bizonyosodni, hogy jó helyen vannak-e a lyukak, kérnie kell egy sablont, amely, ha helyesen illesztik a cédulára, megmutatja az egyes lyukak jelentését.
A támogatókat a négy liberális bíró ellenvéleménye követi. Stevens bíró azzal fejezi be mondandóját, hogy "...noha azt talán sohasem fogjuk megtudni, ki is nyerte az idei elnökválasztást, az teljesen világos, hogy ki a vesztes. A Nemzetnek a bíróba mint a jogrend pártatlan védelmezőjében vetett bizalma [veszett el]". Két alkotmánybíró (O'Connor és Kennedy) véleményéről pedig nem tudunk semmit, csak azt, hogy feltehetően egyetértettek a per curiam szöveggel.
Az Alkotmánybíróság konzervatív többsége a döntéssel George W. Bush megválasztását saját elvei fölé helyezte, mivel két korábbi, határozott elvi álláspontjukkal ellentétben ítélték Bushnak az elnökséget. Először is: az államok autonóm jogai mellett eddig mindig keményen kiálló konzervatív többség most úgy látta jónak, hogy egy, az állami törvények által szabályozott kérdésbe beavatkozzon. Másodszor: jóllehet a konzervatívok eddig a bírói mértéktartás elvét hirdették, és elítélték, ha a bíróságok beavatkoztak politikai kérdésekbe, amikor ez elkerülhető, most ennek az ellenkezőjét tették. Ám a döntés igazi gyengéje nem a képmutatás, hanem a rozoga jogi érvelés. A per curiam döntés a jogegyenlőség elvére épült. Noha a dokumentum bőven szól arról, hogy a szavazatszámlálás Floridában miként sértette az egyenlő bánásmód elvét, arról egy szó sem esik, hogy a szavazatok meg nem számolása esetén (több tízezer ember szavazatának figyelmen kívül hagyásával) miként sérül ugyanez az elv. A gyógyszer nem árthat többet a betegnek, mint a betegség maga. Legalább ennyire furcsa, hogy a bírákat miért csak a szavazatok megszámolásánál aggasztotta az egyenlő bánásmód, és a szavazatok leadásánál miért nem. Vajon a jogegyenlőség elve nem csorbul-e, ha egyesek vacak lyukasztós módszerrel, míg mások modern felszereléssel szavazhatnak? A jogegyenlőség központi elvvé emelése azonban nem állt a konzervatív többség szándékában, hiszen ezen az alapon a tarka helyi választási törvények bármelyikét kétségbe lehetne vonni. Így a bírák, döntésük precedens értékűvé válásának elkerülése érdekében, határozottan kijelentették, hogy az adott ügy annyira sajátságos, hogy ebből más ügyekre nézve semmi sem következik. Magyarán, felmentették magukat döntésük összes elvi következménye alól.
Amikor pedig a bíróság azzal érvelt, hogy a számlálást azért kell leállítani, mert az december 12-ig nem végezhető el, úgy járt el, mint aki megöli apját-anyját, majd árvaságára való hivatkozással kér felmentést, hiszen az újraszámolást maguk a bírák tartóztatták fel. Ráadásul, ahogy ezt a kisebbségben maradt alkotmánybírók kifejtik, a december 12-i határidő sem abszolút, hiszen az elektorok csak 18-án szavaztak. December 12-ről a törvény csak azt mondja ki, hogy ha az állam addig megállapítja, hogy területén ki a győztes és melyik fél nevezheti ki az elektorokat, akkor a szövetségi törvényhozásnak ezeket az elektorokat szó nélkül el kell fogadnia. Ha azonban 12-ig nincs győztes, akkor ez vélhetően elegendő ok arra, hogy az elektorokat később állítsák ki.
Az Alkotmánybíróság konzervatív többségének minden tagját republikánus elnök nevezte ki: hármat (Scalia, Kennedy, O'Connor) Reagan, egyet (Renquist) Nixon és egyet (Thomas) az idősebb Bush. Kettejüket, Scaliát és Thomast, családi szálak is fűzték Bush választási stábjához. Nem csoda hát, hogy az eddig a polgárok által többnyire pártatlannak tartott amerikai Alkotmánybíróság súlyosan megtépázta saját tekintélyét és hitelét, ahogy ezt a közvélemény-kutatások adatai is mutatják.

Petty

Amerikában az elmúlt évtizedekben a politikai csatározások egyre inkább jogi síkra terelődtek. A fekete polgárjogi aktivistáknak nem volt más választásuk, mint hogy megkerüljék a politikát, ugyanis a többség még nem volt kész arra, hogy egyenlőként fogadja el a feketéket. A cigarettagyártó cégek ellen is csak jogi úton lehetett nyerni, mivel a dohányipar dollárjaival és a dohányosok szavazataival megválasztott politikusok nem tettek semmit. A politika jogon át való megkerülése a kisebbségek vagy a politikai elittel szemben tehetetlen többség taktikája volt eddig. A Monica Lewinsky-ügy és Bush elnökké választása azonban új fejezetet nyitott. Mindkét esetben a politikai elit egy része igyekezett jogi úton megváltoztatni egy választás eredményét. Az alsóházi republikánusok jogi úton akarták elérni a még a botrány csúcsán is nagyon népszerű Clinton elnök eltávolítását, miután ez a választásokon nem sikerült. Innen már csak egy lépés volt, hogy most a bíróság közvetlenül maga döntsön a választók helyett az új elnök személyéről.
A hatalmi ágak elválasztása nemcsak azt jelenti, hogy politika ne ártsa bele magát az igazságszolgáltatásra tartozó ügyekbe. A politikába történő bírói beavatkozás is veszélyeztetheti a demokráciát.

ÉLET

Ha az ember kormányoz, időnként meg kell változtatnia a dolgokat, különben ugyanúgy maradnak, és akkor mit mondunk a választási kampányban, mivel bizonyítjuk kormányzati létünk nélkülözhetetlen fontosságát? Az éppen aktuális nyugdíjrendszer, valamint a hozzá szorosan kapcsolódó aktuális nyugdíjasok és fiatalabbak vegzálása megbízható, stabil, négyévente (mit négy-: kétévente, évente) visszatérő kormányzati prioritás. A nyugdíjrendszer az a terület, ahol kiszámítható módon, szinte évente válik minden kiszámíthatatlanná. A Fidesz, amely pártja nevébe integrálta a "polgári" jelzőt, hatalomra kerülése óta sokat tesz a polgári jogbiztonság aláásása érdekében; de lássuk be, vannak még teendők, túl sok még a polgár az országban. Itt van rögtön az a kétmillió szemétláda, aki saját jól felfogott érdeke ellenére szépen átvándorolt a magánpénztárakba, akkora űrt hagyva az államháztartásban, mint a Nemzeti Gödör az Erzsébet téren.
Azt, hogy kétmillió szerencsétlen, szellemileg kiskorú polgártársunk nem tudta, mit csinál, onnan tudjuk, hogy az új pénzügyminiszter jól lenyilatkozta a Népszabadságnak: muszáj változtatni a nyugdíjrendszeren, hiszen "sokan saját érdekeik ellenére léptek át az új nyugdíjrendszerbe, ami a vártnál nagyobb terhet ró az állami költségvetésre." Nem elég tehát, hogy a polgári kormány anno a tervezett hét és nyolc százalék helyett önkényesen hat százalékon mélyhűtötte a magánpénztárakba fizetett járulék arányát: most megint jobban tudja nálunk, mi az érdekünk, ezért újabb módosításokat vezet be, így például az átlépés "ütemének lassítását". Holott Varga Mihály két éve, PM-államtitkárként elsőként ismerte el a kormány tagjai közül (a MaNcsban), hogy helyes döntés volt a Horn-kormány részéről az államilag beszedett nyugdíjjárulék egy részének magánpénztárba irányítása: "Nem azt mondom, hogy tökéletes. De az az elv, hogy van egyfajta magángondoskodás, ami a feketegazdaságot is némileg fehéríti, az helyes és jó irány." Ez olyannyira így van, hogy Varga - akinek mostani lapnyilatkozataiból is kiderül: pontosan tudja, mennyire fontos az öngondoskodás elve - az állami nyugdíjrendszert szeretné pszeudo-priváttá alakítani, a magánpénztárakkal szemben versenyképessé tenni: ha jól értjük, a kötelező felosztó-kirovó rendszeren belül bevezetné például az egyéni számlavezetést és a számla örökölhetőségét, jól sejtve, hogy "feltehetően ez az, ami vonzóvá teszi a magánnyugdíjat". Amit nem sejt: a magánnyugdíjban esetleg az is vonzó, hogy nem állami.
Az állami kényszerrel beszedett, semmilyen szerződéses biztonságot nem jelentő, drága és hatástalan "társadalombiztosítási járulék" fedőnevű adóban a társadalom nyakig benne van (a pénzével), a biztosítási elv nem. A tb-alap nem kerül befektetésre, nem halmoz fel tőkét, akadályozza a valódi tőkefelhalmozást. A kirótt tb-adót az éppen aktuális nyugdíjasok között osztják fel, megalázó módon állami döntésektől, politikai alkuktól téve függővé idős emberek millióit (ld. még méltóság). Mindezt egy olyan "generációs szerződés" nevében, amit soha senki nem írt alá. A szétosztott pénz pedig Európa-szerte évről évre csökken, hiszen a trend régóta az, hogy egyre kevesebb dolgozó tart el egyre több idős embert. Egyre több jóléti állam gondolkodik el a brit privatizációs modellen, ahogy Dél-Amerika sok országa is előbb elgondolkodott, majd szépen adaptálta a chilei magánpénztár-sikersztorit.
Mindennek fényében a magyar államnak talán nem annyira az államosított nyugdíjrendszer emberarcú szocializmussá történő formálását kellene megcéloznia (az ilyesmi nem is nagyon szokik sikerülni), hanem az öngondoskodás bátorítását, a magánnyugdíjrendszer kiterjesztését. Legfőképpen pedig ideje lenne nem rövidlátó módon a mostani büdzsé-deficitre fókuszálni (erre van megannyi megoldás), hanem hosszú távban gondolkodni, embereket a saját befektetéseikben érdekeltté tenni, ily módon is létrehozva és kiszélesítve azt a középosztályt, amely bízik az olyan értékekben, mint jogbiztonság, magántulajdon, értelmes célú adózás, ilyenek. Vannak országok, ahol ezt nevezik polgárinak.

-sl-

 

SOMOS MÁRK:

Hallatlan helyzet

– íratlan alkotmány láthatatlan válságban -

Nehezen védhető állításnak tűnik, hogy Nagy-Britannia, leghoszszabb életű parlamentjével minden modern demokrácia anyja, alkotmányos válság szélén egyensúlyoz; az pedig egyenesen hihetetlen, hogy ha mégis így lenne, akkor az angol nyilvánosság ne folyton erről beszélne, vitázna, figyelné a híreket. Az ilyen hatásvadász kezdőmondat után minden olvasó tudja, hogy a cikk egésze annak bizonyításáról szól majd: ezúttal sincs ez másképp.

Az emberiség jelentős része a kapitalizmussal párosult modern demokratikus államformát tekinti a leginkább követendő útnak. Velencét és más városállamokat felváltva az elmúlt háromszáz évben Nagy-Britannia, pontosabban Anglia testesítette meg a katonai-kereskedelmi siker és a politikai berendezkedés közötti kölcsönösen erősítő kapcsolatot, amit más országok aztán a saját körülményeikhez igazítva igyekeztek átvenni. A történelmi folytonosságok és folyamatok vitás pontjaitól függetlenül annyi biztos, hogy az angol példa meghatározó szerepet játszott a modern demokrácia kialakulásában, ezért érdemes röviden megemlíteni egy-két olyan történelmi pillanatot, amit Európa más országaiban később példaértékűnek láttak.
Az 1642-48-as polgárháború I. Károly lefejezésével végződött. Az ezt követő tizenkét éves köztársaság ahhoz mindenesetre elég hosszú életű volt, hogy olyan elvárásokat és politikai szemléletet hagyjon hátra, amelyeket a visszaállított királyi ház sikertelenül próbált abszolutista rendbe kényszeríteni. Az 1688-as dicsőséges forradalom utáni Declaration of Rights félremagyarázhatatlanul szerződéses kikötéseivel és fogalmazásával intézményesen is esélytelenné tett bármiféle abszolutista törekvést. Ezzel egy időben az angolok egyre nagyobb sikerrel folytatták a tengerek meghódítását, kereskedelmi és katonai érdekeltségeik kiterjesztését, és a spanyol örökösödési háború 1713-as végétől még legalább kétszáz évig "Európa döntőbírójának" vagy "rendőrének" szerepét is betöltötték. Folytathatnánk a történelmi kép pontosítását, illene is, hiszen kiragadott elemeknél többre van szükség a történelmi folyamat megértéséhez; de talán ez a jelképesnek is felfogható eseménysor elég ahhoz, hogy megértsük, mit csodált Montesquieu és Voltaire az angolok szabadságában és sikereiben. Egy érdekes értelmezés szerint valójában nem is volt angol felvilágosodás, hiszen a felvilágosodás nagyrészt éppen az angolok tudományos, politikai és társadalmi eredményeinek reprodukálásáról szólt.

Petty

Az angol példa elemzése természetesen nem csupa új, hanem számos, korábban jól bejáratott érvelést és gondolatmenetet is felszínre hozott: a hatalmak megosztását, az alkotmányt mint szerződési formát, az intézmények működési menetébe épített "ellenőrzések és ellensúlyok" (checks and balances) egész nagy témakörét, mindenféle platóni-arisztoteliánus, középkori, vallásos és jogi érvet és vitakultúrát. Ezekből itt csak egyet, a hatalmak megosztását ragadnám ki. Lényegében arról van szó, hogy a törvényhozás, a végrehajtás és a bíróság vagy törvényértelmezés más-más, egymást és belső összetettségükkel magukat is kontrolláló intézmények kezében legyen. Egy másik verzió a lehetséges meghatalmazási források alapján különbözteti meg a kisorsolt, megválasztott, örökölt, szakértelme és/vagy érdemei miatt meghatalmazott intézményeket; erre a polybiuszi megkülönböztetésre épül az úgynevezett "kevert kormányzás" szintén réges-régi elmélete, maga az angol alkotmányos monarchia kialakulása is inkább ezzel, mint a másik megosztással magyarázható. A Magyarországon is átvett westminsteri modell történetében kulcsfontosságú, hogy a törvényhozás konstruktív szakaszából mindinkább kiszorított Felsőház mindazonáltal töretlenül látta el az alkotmányos ellensúly szerepét. Ha máshogy nem ment, késleltető hatalmának aktuális vagy kilátásba helyezett alkalmazásával akadályozta a parlamenti önkényuralom létrejöttét. A kontrollálatlan egykamarás parlament vagy a többség zsarnokságának veszélyeiről, a belviszályra és politikai hisztériára egyaránt hajlamos teljhatalmú törvényhozó testület hátrányairól legalább Platón óta vitatkoznak, a jelenlegi probléma tehát könnyen illeszthető a régi viták szövegösszefüggésébe. Ahhoz, hogy megértsük, hogy az európai politikai gondolkodásban milyen mélyre ágyazódtak ezek a viták és témák, fontos fejben tartanunk egyrészt azt, hogy milyen hosszan és intenzíven vitatkoztak erről elődeink, másrészt pedig azt, hogy még az amerikai carte blanche híján, a történelem nyomása alatt is milyen nagy hatást gyakoroltak ezek az elméleti viták az európai politikai rendszerek gyakorlati kialakítására. Olyan nyelv ez, amit akkoriban mindenki megértett és használt; mára talán csak annyi maradt ebből a diskurzusból, amennyi azokhoz az artikulálatlan suttogásokhoz elég, amelyektől kényelmetlenül érezzük magunkat bármiféle hatalomkoncentrálási kísérlet láttán.

Petty

1909-ben a Lordok Háza elkövette azt a hibát, hogy a fiatal, pimaszul intelligens és karizmatikus Lloyd George populista büdzséjavaslatát az íratlan hagyományokat megszegve megvétózta; két évvel, két parlamenti választással és egy alkotmányos válsággal később a Parliament Act ejtette az első komoly sebet a Lordokon. A szavazati jogok egyre szélesedő elosztása gyengítette ugyan az arisztokrácia helyzetét, de maga a Felsőház mint intézmény mellé nem került kérdőjel 1911-ig. A sokak szerint kedvesen ódivatú, de legjobb esetben is jelentéktelen Ház a Wakeham-jelentés nyomán tavaly küldetett az örök rókavadász-mezőkre, kis híján a monarchiával együtt. A volt gyarmatok közösségében sok helyen szavaztak is arról, hogy a királynő birodalma alatt kívánnak-e maradni. Mellékesen, maga a szavazás érdekes kérdéseket vetett fel például Ausztrália politikai öntudatáról és nemzeti identitásáról. Történelmi korszak zárult le, mikor a westminsteri parlament átnyújtotta sokat vitatott előterjesztését a királynőnek, aki azt november 11-ei hatállyal formálisan jóvá is hagyta. Az 1330 Lordból kizártak 655, öröklődéssel bekerült főnemest, ilyen címen csak 92-en maradtak. A Blair-kormány még 92-t kinevezett, köztük 17 olyat, akik öröklött jogukat elvesztették. További apró korrigációk után ez év márciusára 669-en állapodott meg a Felsőház taglétszáma. A régi-új Lordok többségét a pártok nevezték ki, többpárti megállapodással, meghatározott arányban. Ahogy azt a Munkáspárt 1997-es választási programjában ígérte, egyik pártnak sincs önálló többsége, lényegében a függetlenek szavazata a döntő. Mi több, Blair nemesei meglepő hajlamot mutatnak az önállóságra, és bár a brit miniszterelnök bizonyosan nem számított munkáspárti Felsőházra, a november óta történő "lázadások" gyakoriságára valószínűleg még kevésbé. Az áramvonalas új Felsőház jóval aktívabb, és gyakrabban dob vissza törvénytervezetet az Alsóházba, mint az elmúlt században bármikor.
Úgy tűnik tehát, hogy minden rendben van, az új elrendezés működik. Vihar előtti ez a csend. A Blair-kormánynak igaza volt abban, hogy a közvélemény megérett a Lordok kiszorítására, azonban alábecsüli a közvéleménynek ha nem is az artikuláltságát, inkább történelmi jellegét. Az új Felsőház innen-onnan öszszeszedett ötletekből született, nincs átfogó, politikai elméletben védhető épkézláb szerkezete. Nem világos, hogy milyen elvet képvisel. Lord Wakeham, aki a reform lehetőségeit felmérő bizottságot vezette, három célt tűzött ki az új intézmény tervezésénél: legyen reprezentatív, az Alsóház méltó ellensúlya, és adjon hangot az önállósodó Skóciának és Walesnek. Háromféleképpen lehet egy intézmény reprezentatív: mert megválasztották, mert megtestesíti a képviselendőket, vagy mert megválasztatlansága ellenére ígéri, hogy a képviselendők érdekeit tartja szem előtt - ez utóbbi vált mára problematikussá a modern képviseleti demokrácia parlamentjében. Az első elv alapján működik az Alsóház és a parlamentek általában; a második valamiféle objektív, "tudományos" felmérés alapján a nemek, kisebbségek és más, nehezebben meghatározható szempontok szerint tükrözné a társadalom összetételét - erre épült Wakeham javaslata. A jelöltek szakértelmét egy független választóbizottság ítélte volna meg, a skótok és walesiek részvétele tisztázatlan maradt. Az eredeti javaslat tehát egy másik reprezentatív, a szakértői és a föderatív elvet kívánta a választott képviseleti elvvel szembehelyezni. Az sem világos, hogy a pártkinevezésekkel mi történt volna; az eredeti elképzelésből mindenesetre nem sok valósult meg, politikai filozófiából is magyarázható okokból. A szakértői elv mint meghatalmazási forrás a törvényhozásban igencsak antidemokratikus, nehezen adható el a választóknak (már ha megkérdezik őket egyáltalán). Abban szinte mindenki egyetért, hogy egy reprezentatív, akár megválasztott, akár valamilyen vitatható tudományos szempontból mikrokozmikus intézmény hamar közvetlen vitába bonyolódna az Alsóházzal, hiszen mandátumuk egyformán a domináns, demokratikus elvből ered: intézményesedne a polgárháború veszélye. A Blair-kormány irdatlan sok munkát fektetett az úgynevezett devolúcióba, a skót és walesi parlamentek felállításába, több-kevesebb sikerrel; annyi viszont bizonyos, hogy egyik új szervezet sem alkalmas egy olyan közös, brit fórum létrehozására, amit eléggé komolyan lehetne venni ahhoz, hogy a föderatív elvre mint a demokratikust kiegyensúlyozóra hivatkozni lehessen. Mi több, a más demokráciákban szokásos elnöki rendszer Nagy-Britanniában szintén járhatatlan megoldás. Forma szerint az uralkodó kéri fel a miniszterelnököt a kormányalakításra, ő látja el a hadsereg főparancsnoki tisztét, és ő tölt be más olyan funkciókat is, amelyek másutt a köztársasági elnök feladatkörébe tartoznak. A választók jelentős része azonban nem tűrne egy beavatkozó, hozzá nem értő, megválasztatlan uralkodót. A brit monarchia, mint korábban említettük, politikai kegyelemkenyéren él, és egyetlen, önállónak tűnő gesztus véget vethet neki; jelenleg gyakorlatilag tehetetlen, de ettől még betölti és elfoglalja azt a helyet, amit egy hatékony és önálló hatalomnak kellene.

Petty

Szó sincs arról, hogy ne folynának viták a lehetséges megoldásról. Ez év szeptember 22-étől 26-áig például úgy tűnt, hogy egy pártközi parlamenti csoport kampányt indít, hogy a Felsőháznak legalább a fele közvetlen választással kerüljön be. Végül többen elmagyarázták a csoport tagjainak, hogy két egymással versengő demokratikus mandátumú Ház miért nem lenne szerencsés, és az ötlet kútba esett. Az Európai Unió és az angol jogrendszer harmonizálása tovább bonyolítja a helyzetet, az Alapjogok elfogadásának kérdése például rengeteg érintőleges vitához vezet. Hatalmas propaganda-hadjárattal elindítottak egy úgynevezett "people's peers" programot is, miszerint a végül szinte dolgavégezetlen választási bizottságnál akármelyik brit állampolgár jelentkezhet Lordnak. Eddig ötezernél több jelentkezés érkezett be, közülük nyolcat választanak majd ki. Nyolcat. Ezt a tökéletesen jelentéktelen keretet hosszas rituális fejtörés után a mikrokozmikus-reprezentatív elv alapján fogja betöltetni a ki tudja, hány tagú bizottság, ami idáig is rendszeresen büszkélkedett azzal a napi sajtóban, hogy egyszerű, igazi embereket juttat be a parlamentbe. Mindezt azonban figyelemelterelésnek is fel lehet fogni, mint ahogy azt is, hogy az általában a férjével mintaszerűen együtt dolgozó Cherie Blair tavaly és ez év elején, még terhessége előtt nyílt és konstruktív hadjáratot folytatott azért, hogy szakmája, a jogászság és bírák (a hatalmi hármas második tagja) politikai passzivitásukat cseréljék le amerikaibb kormánykritikára. Angliában nincs ennek hagyománya. Az is elképzelhető, hogy Blair nem csupán II. Erzsébet iránti személyes rokonszenve miatt (vagy a királyi család életét szappanoperaként követő nyárspolgárság érzelmeire való tekintettel) nem írt ki népszavazást a monarchia elvetéséről, hanem mert ez még valószínűbbé tette volna azt, hogy az emberek netán nehezményeznék a parlament de facto egyeduralmát.
Elméleti politikai filozófusként belegondolva az egyetlen hihető, alternatív, ellensúlyozó hatalom a föderatív elvből származhat csak, a német, az amerikai, az olasz vagy akár a belga mintára. A Munkáspárt 1992-es programja egyszerű, közvetlenül, de regionálisan választott Felsőházat ígért kormányra kerülése esetén. Mikor a következő választáson ez végre bekövetkezett, Blair már egy alaposan kidolgozott devolúciós terv végrehajtását indította be; ha rajta múlna, mára már azz angol megyék is szavaznának saját adózásukról. A devolúció megoldást kínált az ír és skót függetlenségi törekvésekre, az egyre nehezebben ellátható központi kormányzás decentralizáló felelősségmegosztására és a Felsőház öröklési elvének leváltására egyaránt. Ennek a folyamatnak a lassúsága magyarázhatja azt az akrobatikus koreográfiát, amit fészkét védő madárként a kormány produkál az alkotmányos űrrel kapcsolatban. Mostanáig sikeresnek bizonyult ez a megtévesztő tánc, nincs széles körű, élénk vita: elkerülték az alkotmányos válságot. Hogy ez meddig folytatható, hogy milyen messzire vezetnek az áthidaló megoldások, még nyitott kérdés. Egyben teszt is, helyzetkép a mai "modern demokráciák" polgárainak politikai öntudatáról. Éppen Anglia, a jó öreg Anglia a maga mély, kiforrott hagyományaival mutathatja meg nekünk, hogy mi él és mi halott a széles körű politikai kultúrában; hogy mennyire releváns még az ideológia, valamint a politikán keresztül értelmezett egymás iránti felelősségtudat.

Emlékezés dr. Virág Terézre

Ez év december 1-jén váratlanul elhunyt dr. Virág Teréz pszichológus, pszichoanalitikus, a Kút rendelő alapítója és igazgatója. A hír sokunkat, kollégáit és barátait nagyon megrázta. Színes, aktív fiatalos személyisége a mi világunknak nélkülözhetetlen részévé vált. Amióta meghallottam a megdöbbentő hírt: "meghalt a Virág Teri", Ady verssorai járnak a fejemben:
Az Úr Illésként elviszi mind,
Kiket nagyon sujt és szeret:
Tüzes, gyors szíveket ad nekik,
Ezek a tüzes szekerek.
A tűz és a szenvedély Virág Teri szívéből sem hiányzott. Szenvedélyesen volt pszichoanalitikus, szenvedélyesen gyógyított, terápiás éroszának az emberi melegség bizonyára lényeges összetevője volt. Szenvedélyesen dolgozott a holokauszt ütötte sebek behegesztésén. Pályáját mint gyermekpszichológus kezdte. Sokáig dolgozott a nevezetes Faludi utcai gyermekpszichoterápiás rendelőben, ahol a hatvanas években az ideológiai nyomással dacolva megpróbáltuk a gyermekanalízis szempontjait és módszereit használni a neurotikus gyermekek gyógyításában. Mint a rendelőintézet vezető pszichológusa ment nyugdíjba. Attól kezdve bontakozott ki csodálatos alkotói pályája. Tollából tanulmányok egész sora került ki, tele eredeti megfigyelésekkel, a modern analitikus ismereteket ötvözve a modern kultúra és tudomány széles körű ismeretével. Majd érdeklődését mindinkább a holokauszt okozta pszichés problémák kötötték le. Megalapította a Kút rendelőt a zsidóüldözés áldozatainak és azok gyermekeinek kezelésére. Meggyőződése volt, hogy a trauma megosztása a lelket felszabadítja. Izgatta a trauma transzgenerációs átadásának kérdése, és erre a rejtélyre eredeti megoldást talált. Észrevette, hogy a gyermekek előtt eltitkolt múlt hogyan jelenik meg bizonyos témáknál a szülők zavarában vagy szokatlan hangsúlyokban. A Kút rendelő működését a társadalmi traumatizáció egész témakörére kiterjesztette. Az évente megtartott Kút-konferenciákon a huszadik század történelmi traumái következményeinek valamilyen tudományos igényű feldolgozása történt. Reméljük, hogy intézménye és humanista szelleme továbbra is fennmarad, mivel ez ma a fokozódó társadalmi előítéletesség korában égetően szükséges.
Virág Teri - ahogy egymás közt neveztük - a magyar pszichológiának jelentős egyénisége volt, a pszichoanalízis úgynevezett budapesti iskolájának kiemelkedő képviselője, hűséges tanítványa mesterének, Hermann Imrének, aki egyik könyvét úgy dedikálta neki: "Virág Teréznek, az örök fiatalnak." Valóban jellemző volt rá ez a korát meghazudtoló fiatalság, a mindig megújulni tudás. Elvesztése barátainak súlyos csapás. Csak az vigasztal minket, hogy teljes emberi életet élt, szerető gyermekekkel, férjével; megalkotta élete művét, aminek hatása remélhetőleg továbbra is sugárzik. A világ nem lesz olyan nélküle, mint azelőtt.

Vikár György

SZÉCSI ÉVA:

Minek nevezzelek?

Mostanában elitnek nevezzük. Politikai elitnek.
Az Idegen Szavak és Kifejezések Szótára szerint:
elit fr I. 1. válogatott, előkelő társaság, valaminek a színe-java
2. a polgári szociológiában: különleges helyzeténél fogva a többi társadalmi csoportból kiemelt kisebbség II. 1. kiváló, elsőrendű, a legjobb 2. különösen előkelő 3. mezőg. kiváló tenyésztulajdonságokkal rendelkező (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986).
E sorok írójának régen sok gondot okozott e kifejezés. Párizsból tudósítván a Magyar Rádiót, a francia meghatározást szó szerint fordította: politikai osztály. Élőszóban nem lehetett megváltoztatni, írott formában viszont valamelyik szerkesztő rendre kijavította politikai elitre.
A franciák számára a meghatározás nem okoz fejtörést: a politikai osztályba azok tartoznak, akik bent vannak a tojásban; nem "bekerültek", hanem "bent vannak". Odatartoznak. Születésük óta, vagy amikor felvették őket az ENA-ra, az École Normale Supérieure-re. Angliában ennek a megfelelője Oxford vagy Cambridge.
Persze mindig akad valaki, egy hentesnek a fia, egy szorgalmas fűszereslány, egy artista gyermeke, aki bekerül a classe politique-ba. De a kivételek erősítik a szabályt: azt, hogy a politikacsinálók egy meghatározott kör tagjai; egy osztály tagjai. Ne féljünk a szótól. Minden francia ezt használja, és nem minden francia marxista, sőt, elenyésző kisebbségük az.
Mi késve tanuljuk a demokrácia játékszabályait, rengeteg hibával, tévedéssel. De némely kérdésben csalhatatlanul és egyértelműen cselekszünk. Gazdaságban, tömegkommunikációban, politikai szlengben szinte a rendszerváltás első pillanatától az amerikai modellt és annak szótárát vettük át: verseny, választás, pénz beszél (a dollár az én szabadságom - mondta e sorok írójának egy amerikai közgazdászprofesszor). A jelszavak között szerepelt Soros György nyitott társadalma, de az utóbbi években Sorosnak sok mindenről más a véleménye, azt pedig, hogy mit jelent a nyitott társadalom, mindenki értelmezheti kedve szerint.
A képviselőket, a pártvezetőket, a frakcióvezetőket, az államtitkárokat, a minisztereket nálunk politikai elitnek nevezik. Ők nyilatkoznak, ők szerepelnek a nyilvánosság előtt, ők "mérettetnek meg" különböző választásokon, ők azok, akik közül "győz a jobbik". Ők azok, akik négy-öt-hat évenként a nép (a nemzet, a választók, a polgárok, a nők és a férfiak) bizalmát kérik. Némelyek közülük többségben lesznek, mások kisebbségben. Ez utóbbiak az ellenzék. De attól még ők is az elithez tartoznak.
Illetve annak nevezik - és neveztetik - magukat. Nem funkcionáriusoknak vagy apparatcsikoknak. Az még a régi rendszer szótára. A legvégén a szovjet elitet gerontokráciának nevezték. Az egykor tiltott könyv szerzője, Gyilasz az "új osztály" nevet adta nekik. Nem volt idejük és módjuk átörökíteni hatalmukat, nem fejleszthettek ki arisztokratikus tulajdonságokat, nem volt idejük politúrozottá válni. Viszont körömszakadtáig ragaszkodtak kiváltságaikhoz: a lakáshoz, a telefonhoz, a dácsához, a vadászathoz, a szolgálati kocsihoz. Némely kiváltság ma mosolyt fakaszt. Minden viszonylagos: egy telefon nélküli országban a telefon kiváltság. A nyugati (ingyen) gyógyszer életet menthet.
De mik ezek a kiváltságok a mai politikai elit életszínvonalához, életviteléhez, biztonságához, luxusához képest? A félmilliós, milliós, másfél milliós havi jövedelmeket élvezők szavazzák meg, hogy mennyivel emeljék a lakótelepi lakások fűtését. A döntések olyan emberek kezében vannak, akiknek teljesen mindegy, hogy havi tizenötezerbe vagy huszonötezerbe kerül a fűtés. A politikai elit hozza a törvényt.
Miféle elit? Amely saját magának ad engedélyt a kék fény használatára, amely akár a kétszeresére emeli saját fizetését, amely hamis vagyonbevallást ír alá felelőssége teljes tudatában?
A közvélemény-kutatási adatok szerint a polgárok többségének lesújtó a véleménye erről az elitről. A nép korruptnak tartja a parlamenti képviselők többségét. E logika szerint más képviselők, új arcok, tiszta kezek (minden párt meg fogja ígérni, hogy tiszta közéletet teremt) megszüntetik majd a korrupciót. Más logika szerint ha azok jönnek vissza, vagy azok maradnak, "akik már eleget loptak", akkor is kisebb lesz a korrupció.
Ami nálunk történik, lényegében világjelenség. "Ön, aki vallási vezető, miért akar politikacsináló lenni? Ön ne tudná, hogy a politika korrumpál?" - kérdezte a BBC kiváló riportere, Tim Sebastian az iráni keményvonalas vezetőt, egy ajatollahot, aki reméli, hogy a következő választáson legyőzi a reformereket. Nem, nem érzi, hangzott a válasz, náluk a törvény a vallás része, és ők akarják csinálni a törvényt. Aki nem így gondolkodik, az nem jó muzulmán, a demokráciát pedig másként értelmezik, mint a nyugatiak. Tegyük hozzá: azért ők is ott ülnek az ENSZ-ben és szavaznak a demokráciát másként értelmező nyugatiakkal, illetve azok ellen.
De az Egyesült Államokban sem érzik úgy, mintha a politika korrumpálna. Elképesztő a floridai kézi szavazatszámlálás? Abban az országban, amely Bill Gates-t adta a világnak, meg a globalizációt? Dehogy! A demokrácia diadala. A választópolgár joga, hogy megkövetelje, vizsgálják meg nagyító alatt azokat az elektronikus lyukakat.
Visszatérve az Idegen Szavak és Kifejezések Szótárához: a politikai elit valóban lehet akár előkelő társaság. De nem feltétlenül a társadalom (a nép, a nemzet) színe-java. Elfogadhatjuk a meghatározás azon pontját is, amely szerint különleges helyet foglal el, kiemelkedő kisebbség. Csakhogy nálunk, egy kapitalizmusra át-visszatért szegény országban ez a kisebbség teljesen elszakadt a többségtől. Elképzelhető, hogy eleinte nem akarta felfogni a többség gondjait - és e gondok következményeit - abból a logikából kiindulva, hogy az átalakítás csakis a többség rovására mehet végbe, de ma már képtelen érzékelni a többség helyzetét. Mást jelent a többségnek ötezer forint és mást az úgynevezett elitnek, amely képes rá, hogy 0,2 százalékos (!) nyugdíjkorrekcióról beszéljen.
Mindenütt létezik elit: filmsztárok, tőzsdecápák, olajmilliárdosok, elektronikusregény-írók. Vagy jó adófizetők, vagy nem. Vagy a Kajmán-szigeteken van a pénzük, vagy odahaza, vagy külföldön fektetik be, adakoznak rákkutatásra, AIDS-kutatásra. De nem ők a politikai elit. Igaz, sokan úgy vélik, s az amerikai elnökválasztási cirkusz közepette nem is alaptalanul, hogy ők a fontosabbak, mert ők működtetik a gazdaságot. Amerikában az lett a jelszó, hogy a gazdaság oly szilárdan áll a lábán, hogy gyakorlatilag mindegy, ki vonul be a Fehér Házba. A jegybank független és Greenspan marad az elnöke.
A mi politikai elitünk - három választás után - elveszítette jogát az "elit" szó viselésére, a szótár bármelyik alakját akarjuk is alkalmazni rá. Kiváltságos, de mitől lenne elit? Mitől különb? Éppen ellenkezőleg: több módja van viszszaélni a törvénnyel, mert ő hozza a törvényt. Ez pedig a dolgok alfája és ómegája.
Nevezzük osztálynak. Ők ülnek a parlamentben, a közhivatalokban. Következésképpen Őfelsége ellenzéke, a MIÉP vezetői is tagjai ennek az osztálynak.
A politikai osztály vezető képviselői közötti harcok a hatalmi pozíciók megszerzéséért, újraszerzéséért, megtartásáért folynak. Ez a harc ennek az osztálynak legfőbb sajátja.
A tojásba nem könnyű bekerülni. E sorok írója e lap hasábjain, 1996-ban leszögezte: nem kétséges, hogy 1998-ban a MIÉP parlamenti erővé válik. Az is lett; tagja a politikai osztálynak, bár nem egészen partiképes tagja. Ír és mond olyan dolgokat, amelyeket a strasbourgi, a párizsi vagy az amerikai politikai illemszabályok tiltanak.
Tévedés, hogy a politikai osztálynak csak azok a tagjai, akik kormányoznak. A következő választáson a MIÉP kormányzati erővé akar válni. Van is rá esélye. De még messze van 2002. Azt azonban már most leszögezhetjük, hogy a Munkáspárt nem tagja az új osztálynak, s ha a többieken múlik, nem is lesz.
Az új politikai osztály valamenynyi tagjának közös nevezője, hogy fejlett kapitalizmust akar. Ebben az értelemben az MSZP egész vezető garnitúrája kezdettől fogva építője és pillére ennek az "elit"-nek.
A politikai osztály akkor kerülhet válságba, ha nagyon nagy a tét, ha minőségi változás fenyeget. Amikor Olaszországban a választók több mint egyharmada a Kommunista Pártra szavazott, az uralkodó politikai elit válságba került. Valaminek alapvetően meg kellett (volna) változni. De nem változott, megszületett a történelmi kompromisszum, majd a kommunista párt szociáldemokratizálódott, liberalizálódott, megváltoztatta nevét, aztán akár miniszterelnököt is adhatott a hazának.
Nálunk is lezúgott valami hasonló folyamat, parányi részeként a világméretű változásnak. De azért a választási harc roppant kemény lesz, s a polgárok már most töprenghetnek, ki ellen fognak szavazni. Sokan talán úgy vélik, az ő szavazatukon múlik valami megléte, megszűnte, megváltoztatása, átalakítása; hogy valami történik. S persze ma még nem tudják, hogy a politikai osztály mely szárnya írja majd zászlajára a "folytatás" - kontinuitás - vagy a "változás" jelszavát. Bár valamilyen változást nyilván mindenki beígér. Aztán a szavazatok millióiból megszülethet az, amit a többség nem akar: a nagykoalíció.
Az osztály addig is köszöni, jól van.

EÖRSI ISTVÁN:

Igaz mértékkel

Nemrégiben magánlevélben elpanaszoltam egy kritikusnak, akit becsülök, hogy csaknem fél évszázados költői munkásságomat összefoglaló könyvemről fél év alatt mindössze egy műbírálat született. Kádár országlásának évtizedeiben megszoktam ezt a bánásmódot, de "Álmomban sem hittem volna, hogy az én esetemben a pártállami kultúrpolitika túléli a pártállamot". Válaszában a kritikus csodálkozását fejezte ki, amiért "csodálkozol azon a helyzeten, amelyet nagy energiával és jókedvűen Magad választottál. (...) Ez egy politikától fintorgó kultúra, s akinek művészetében politikai elem van, vagy aki akár a művészetétől függetlenül politizál, az gyanús." Tehát kultúrpolitikai határozatok és utasítások nélkül is leküldik a pályáról azokat az írókat, akikben a társadalmi igazságtalanság miatt érzett harag, vagy - pozitív megfogalmazásban - az emberi kapcsolatok igazságosabbá tételének vágya ihletforrásként van jelen. Ráadásul ezen a pályán a renitens játékosokat többnyire láthatatlan játékvezetők állítják ki. E diagnózis talányát nem tanácsos megfejteni. Ha a kiállított személy mégis erre vetemedik, ezzel igazolja az őt sújtó ítéletet.
A talány ellentmondásba ágyazódik. Az igazságosság vágyából kibomló szenvedélyeket (melyeket a művészetben a "politika" szó közönségesebb jelentésével kevernek rossz hírbe) irodalmunk kánonbarkácsolói művészetellenesnek minősítik, holott tudhatnák, mint akárki más, hogy ez a szenvedély nagyon is otthon van irodalmunkban. Néhány nagy költő és író akarva-akaratlan arra vállalkozott, hogy létével és műveivel töltse be a demokratikus intézményrendszer hiánya vagy csökevényessége folytán keletkezett űrt. A társadalmat ezzel nem gyógyították meg, de önmagukon segítettek, mert el tudták kerülni, miközben az egyéni és a közösségi sors összetartozását szemléltették, hogy maradéktalanul betagolódjanak az egyetemleges munkamegosztásba. Minthogy azonban - legalábbis 1867 óta - az értelmiség zömével együtt az irodalom legtöbb kiválósága is kiegyezett a dzsentrik, a papok, a pártfunkcionáriusok uralmával, ha ezek aránylag és viszonylag élni hagyták őket, ezt a magatartást olyan értékrenddel kellett aládúcolni, mely a megalkuvásokat erkölcsileg igazolja.

Petty

A pártállam idején a "tiszta" esztétikum híveit számos könnyű érvvel segítette a Szovjetunióból importált kultúrpolitika és az úgynevezett szocialista realizmus elvárásrendszere. Ez ugyanis az igazság szubjektív akarása helyett azt követelte a "lélek mérnökeitől", hogy a mindenkori pártelőírásoknak megfelelően alakítsák ki műveik világát. 1948 és 1953 között nálunk is kibimbózott az efféle irodalom. A forradalom leverését követően a kommunisták, ismét hatalmon, ráébredtek arra, hogy az apolitikus művészet, ha kellően nagy nevek űzik, őket legitimálja. Ráadásul a politizáló ember előbb-utóbb összehasonlítja a szavakat a tettekkel, a szép elveket a gyakorlattal, és ebbe belerendülhet a hatalmi struktúra. A kommunista állam tehát hivatalosan, a szovjet szférában kötelező normáknak eleget téve, fenntartotta a szocialista realizmus húgyagyú doktrínáját, de kimondatlanul serkentett egy nem hivatalos, tehetségközpontú értékrendet is. Az apolitikus művészi magatartás elismerését azonban politikai feltételhez kötötte: senki sem bírálhatta a rendszer alapjait. Akinek az efféle bírálat amúgy is kívül esett művészi érdeklődésén, az érvényes életművet teremthetett önkorlátozó hazugságok nélkül. Az ilyen művész normának tekintette ezt a játékszabályt, nem pedig megalkuvásnak, és a kánonbarkácsolók finom, hajlékony, oltalmazó érvrendszert hurkoltak a lelkiismerete köré. Ez a Kádár-rendszerben sok tehetséges embernek modus vivendit biztosító elmélet tovább él ma is, a pluralizmus korában. Petri György költészetét például némelyek úgy emelik az egekbe, hogy közben szinte mentegetik úgynevezett politikai verseiért. Sőt a legszívesebben meg is feledkeznének ezekről, holott éppúgy dezilluzionált, tömény, rosszkedvű szenvedély alakította ki őket, hasonló strukturális-nyelvi fortélyok tégelyeiben, mint például szerelmi költészetének legerőteljesebb darabjait
Nekem esélyem sem volt rá, hogy elfogadjanak. Amikor 1960 augusztusában felbukkantam a börtönből, régi rossz verseim emlékét is felidézve, persona non gratává váltam egy pillanat alatt. Börtönszagom, börtönélményeim, börtönben konzerválódott 56-os nosztalgiáim zavarták egykori barátaimat abban, hogy jó lélekkel csatlakozhassanak a már készülődő Nagy Megegyezéshez. Még jobban zavarta őket, hogy én teljességgel képtelen voltam erre, mert a börtönévek hétköznapi megaláztatásait és kivégzettek tetemét cipeltem a homlokom mögött. Ezért éppen akkor csapták be orrom előtt az Üdvözült Írók Baráti Társaságának ajtaját, amikor érvényes versekkel kopogtattam be ott. Az Igazságtalanság Ellen Vicsorgó Harag témaköre iránt egyébként sem mutatkozott fogadókészség.
Ahhoz, hogy eljussak valódi verseimig, előbb meg kellett alkotnom versdokumentumaim erkölcsileg mai szemmel is vállalható, újabb ciklusait. A Sztálin és Rákosi neve által fémjelzett korszak szégyenéből csak a vezeklés és jóvátétel vágya menthetett ki. 1953 nyarától a forradalomig, majd börtönlakóként három és háromnegyed éven át túlnyomórészt olyan verses formájú szövegeket állítottam elő, amelyek azt a dilemmámat dokumentálják, hogy miként állíthatom helyre egy füst alatt a magam becsületét és a kommunista eszmevilág hitelét. Így kezdtem például egyik versemet a márianosztrai börtönben, 1957 szeptemberében:

A minden mocsokban megfürösztött
lobogót mégis én viszem,
mert a piros az én szinem,
és mert piros az én szinem.

A sűrű sárból fölveszem,
nézem és elszorul szivem,
mivé is tettek, szép szinem,
patyolat selymem, mindenem.

Véres hányás vagy pirkadat -
nem tévesztheti senkisem
össze most már e két pirost,
az ő szinük s az én szinem!

Mai szemmel határtalanul komikus, hogy a kommunista börtönöket melegházaknak tekintettem, melyek eszményi feltételek között érlelik meg kommunista ihletésű szabadságeszményemet. Ez a várakozás abszurd volt, mint ezt versdokumentumaim tucatjai bizonyítják, de segített abban, hogy fejlődésem szervesen folytatódjék, és hogy mindmáig megőrizhessem baloldali világlátásomat és reflexeimet. A dokumentumok valamiféle személyes feladatként vállalt ideológiai elkötelezettségről adnak hírt. Csakhogy álláspontok megfogalmazásának vágyából nem születhet költészet. Esztétikai szempontból irreleváns, hogy hazug párthatározatot vagy ennek igaz korrekcióját szedjük-e versbe. Maga a versbe szedés, a buzgólkodás célja művészietlen, mert a szenvedély helyett, mely az igazság keresésére sarkall vagy a megtalált igazság gyönyöréből fakad, pusztán egy gondolati folyamat végeredményét tálalja fel. A művészetben azonban, a futballtól eltérően, a játékot nem a végeredmény dönti el, hanem az idáig elvezető folyamat mozzanatai. Emberi szempontból azonban a legkevésbé sem mindegy, hogy örülhetünk-e a végeredménynek. Nekem szégyenletes versdokumentumaim után meg kellett írnom becsületemet helyreállító versdokumentumaimat - miközben, úgy gondolom, létrehoztam néhány verset is -, hogy felesleges terhek nélkül, szabadon nézhessek körül.

Petty

A Bölcsészettudományi Kar elvégzése után az 1953-54-es tanévben magyart tanítottam egy budai gimnáziumban. Egyetemista koromban azt terveztem, hogy vidéki gimnáziumban helyezkedem majd el és a pesti polgári környezetből kiszakadva megismerem végre hazámat. Ebből személyes okokból (házasság, gyerek) semmi sem lett, a hazámat később ismertem meg, a dutyiban, vagyis nem úgy, hogy én barangoltam be változatos tájait, hanem úgy, hogy engem keresett fel, a zárkáimban, az ország minden városa és vidéke. A tanításnak hamar búcsút intettem, mert hivatalosan elismert, nagy reményű költőként ráébredtem arra, hogy ha komolyan veszem a tanári munkát és a kötelező osztályfőnöki teendőket, vagyis az oktatáson kívül foglalkozom a diákok szociális helyzetével, szüleikhez fűződő kapcsolatukkal is, akkor az írásra nem marad időm.
De akkor sem követek el igazságtalanságot magammal szemben, ha úgy fogalmazok, hogy öncsaló fontoskodással kihasználtam vonalas verseimmel szerzett privilégiumaimat, és a rosszul fizetett, kemény munkát követelő tanári hivatást, mihelyt alkalmam nyílt rá, felcseréltem az élet naposabb oldalával. 1954-ben a kommunisták ifjúsági szövetségének napilapja, a Szabad Ifjúság hétvégi irodalmi oldalt szervezett, és négy fiatal írót, köztük engem is felfogadott, hogy szerkesszük ezt az oldalt, és hogy foglalkozzunk a dolgozó ifjúság széles tömegeivel, nevezetesen azokkal, akik szépírói szárnyaikat próbálgatják. Ezt az időszakot, Nagy Imre kormányra lépésétől (1953 júniusa) a forradalomig roppant feszültségek és ingadozások jellemezték. A gimnázium tanári szobájából egy országos napilap szerkesztőségébe penderülve egykettőre az események központjának tőszomszédságában érezhettem magam. Kiszámíthatatlan horderejű hírek és pletykák cikáztak, itt reményt, amott félelmet keltve (és megfordítva), a munkatársi gárda egymástól távolságot tartó bizalmas körökben csoportosult.
A szerkesztőség régi tagjai közül igazából csak az archívum vezetőjével (és egyetlen munkatársával), az akkor 56 éves Agárdi (Danzinger) Ferenccel beszélgettem politikai dilemmáimról. Agárdi alacsony, dülledő férfiú volt, pár szál haját ferdén előre fésülve viselte. Szétterpesztett lábbal ült tonettszékén (hogy pocakjának és kapcsolt részeinek legyen hová lelógniuk), és kiálló szemfogai közt, foghíjak résein át sziszegte felém intelmeit. Már 1918-ban belépett a kommunista pártba, és azóta jó néhányszor tapasztalhatta, hogy a frakcióharcok nemcsak az első vonalban követelnek áldozatokat, hanem az értelmiség tágasabb holdudvarában is, sőt, igazából itt kell folyvást példát statuálni. Szívesen ücsörögtem nála, lenyűgözött enciklopédikus műveltsége, elképesztő memóriája, és a félelem is, amely - ha szabad így mondanom - bátran áradt belőle, szavainál is inkább a gesztusaiból és utalásaiból. Akkor még nem tudtam felmérni e félelem horderejét, egy diadalmas világmozgalom fluidumát, de éreztem, hogy tapasztalatokból táplálkozik, és becsültem, hogy megtagadva természetét, hírt mer adni magáról. Agárdinak nagy tisztelője voltam, amióta József Attiláról szóló szakdolgozatom írása közben felfedeztem kritikáját a Külvárosi éjről. Már 1932-ben nagy költőnek mondta József Attilát, sőt, nagy szocialista költőnek, és ezzel nemcsak a Babits körül kialakult értékrendnek hányt fittyet, hanem pártja ítéletének is. Ültem tehát a szobájában, hallgattam történeteit Nagy Lajos és József Attila végtelen kávéházi vitáiról, a népi írókról és a moszkovitákról, és a szórakoztató anekdotákból kihallottam a megvetés és a kétségbeesés rejtett hangsúlyait. A becsület folyvást kockázattal jár, és szellemi gyönyörűségünk, a dialektika az aljasság búvóhelye, továbbá guillotine is a riadt és kegyetlen pártbürokraták keze ügyében.
Az én hatáskörömbe tartozott, hogy válaszoljak a beküldött versekre és novellákra, és közülük az erre alkalmasokat közlésre ajánljam. A hihetetlen kéziratáradat önvédelemre késztetett. Kitaláltam egy formulát, amelyet aztán tucatszám küldözgettem szét, válasz gyanánt: "Kedves Elvtárs (Elvtársnő), azt indítványozom, hogy kétségkívül meglévő tehetségét a szocializmus építésének más területén gyümölcsöztesse. Elvtársi üdvözlettel Eörsi István." Egyszer csak hivattak a főszerkesztői szobába. Egy meglett férfiú fogadott ott, nem a főszerkesztő, sohase láttam addig, se utána, elém tolta levelem három példányát, és tudatta velem: ha továbbra is azon mesterkedem, hogy elvegyem a munkásosztály kedvét az irodalmi tevékenységtől, ki leszek rúgva. Egy íróasztal mögött ülve beszélt, miközben én álltam előtte. Így legalább módom nyílt arra, hogy megsejtsem, miért dől előre tonettszékében Agárdi, és miért tompítja le hangját, miközben mondjuk a Moszkvából József Attilára fenekedő dilettáns kommunista írók machinációit ecseteli.

Petty

1954. október 10-én párthatározat jelent meg a lapokban, mely elítélte a Nagy Imre reformprogramjának ellenálló dogmatikus politikusokat. Másnap a Szabad Nép vezércikke, a Tovább a júniusi úton félreérthetetlenül megbélyegezte Rákosiékat, és azt a benyomást keltette, hogy Nagy Imre legyőzte ős-sztálinista ellenfeleit. Október 27-én örömömben írtam egy verset, és ezt pár nappal később felolvastam azon a szerkesztőségi értekezleten, amelyet a párthatározat megvitatásának (vagyis magasztalásának) szenteltek.
Roppant tapsban részesítettek, Rákosi és Nagy Imre hívei egyforma hévvel csapdosták össze tenyerüket. Csak úgy sütkéreztem a költői és néptribuni dicsőség sugaraiban. Idemásolom politikai fejlődésemnek ezt a dokumentumát.

Igaz mértékkel!

Ki zsebrevág egy kanalat,
egy csavart elemel,
vagy kis rozsából eltagad,
büntetést érdemel.
S nekik nem kell felelni most,
kiket mindenki kérd?
Kezükből vízként milliók
folytak ki - semmiért.

Ki apját, anyját, istenét
azért titkolja el,
mert azt reméli: polcra lép,
nincs itt számára hely!
S ki dugná sok szégyen-tele
tettét, mint az urak?
Egy nemzet tág lélegzete
letépi fátylukat!

Napokat lop a bércsaló,
bűnhődjön érte meg!
S akik elloptak szárnyaló,
varázsos éveket?
Mi visszavesszük - soha nem
volt ily erős a hit -
a fényt elbírjuk már, hiszen
görögtűz nem vakít.

Öt hónappal később, 1955. március 2-4-én ismét ülést tartott a Magyar Dolgozók Pártjának Központi Bizottsága. Március 9-én a pártlap szerkesztőségi cikke megállapította, hogy "A jobboldali nézetek pártunkban azért válhattak ilyen veszélyessé, mert Nagy Imre elvtárs beszédeiben és cikkeiben támogatta ezen antimarxista nézeteket, sőt elsősorban ő volt ezek hirdetője." A harc ezzel eldőlt, Nagy Imrét kipenderítették a miniszterelnöki székből és kizárták a pártból. Ismét összehívták a Szabad Ifjúság szerkesztőségét, hogy vitassuk meg (vagyis magasztaljuk) az új párthatározatot, és Hollós Ervin, a kommunista ifjúsági mozgalom egyik vezetője eldörögte a rémült és néma gyülekezetnek, hogy miként halmozott a lap hibára hibát. A hosszú bűnlajstrom végén rám meresztette kövér fejéből kidülledő szemét, és felemelt hangon, átlósan gesztikulálva tudatta a jelenlévőkkel, hogy nemcsak hibákat követtek el, hanem egy ízben még az ellenség táborába is átálltak, akkor, amikor megtapsolták Eörsi István uszító, ellenséges versét. Néhány hét múlva kiraktak a szerkesztőségből.
Nem kétséges, hogy Hollós okkal csippentette ki megnyilatkozásomat a munkatársak káros megnyilatkozásainak halmazából. Versféleségem a Rákosi-féle pártvezetés törvényes felelősségre vonását követelte, és azt állította, hogy a kommunista párt irányítói összehasonlíthatatlanul veszélyesebb gonosztevők, mint a közbűntényesek. Sőt, egy kalap alá vonta őket a régi rendszer uraival. Ezért az eretnekségért néhány héttel később Lukács György is megrótt. Egyik délelőtti látogatásomat követően ott maradtam ebédre. A kávé után Lukács szivarra gyújtott, és ezt mondta: "Ami a versét illeti, elolvastam, és nem mondom, hogy kritikájában nincs semmi valóságos elem, de a kommunista vezetőket, még ha vér tapad is kezükhöz, nem hasonlíthatja a régi uralkodó osztály reprezentánsaihoz. Ez történelmileg nem igazolható sértés, mely lerontja a vers igazságértékét." Mesterem ekkor ingerelt első ízben ellenkezésre - ezért jegyeztem meg ezeket a mondatokat. Még nem tudtam megfogalmazni, hogy miért nem tetszenek, így hát csak hallgatásomat vonultattam fel ellenük. Nem értettem még, hogy Lukács lelkében a racionális világszemlélet együtt él, társbérletben, valamiféle vallásos igénnyel. Ez megnyilatkozott már damaszkuszi hirtelenségű pálfordulásában is, ahogy a német idealizmus csúcsairól messianisztikus pátosszal a marxizmus kebelére vetette magát. Amikor pedig rá kellett volna ébrednie, hogy odaadását és egyedülálló tehetségét nem az emberiség felszabadulásának, hanem egy véres, hierarchikus osztálydiktatúrának a szolgálatába állította, tapasztalatai elől önvédelemből a szovjet marxizmus dogmáival alábástyázott hithez menekült. Elhitette magával, hogy még a legvacakabb szocializmus is az emberiség igazi történetének része, és mint ilyen, a Mennyország barbár, keleties ízléssel berendezett előszobájának tekinthető. Az itt elkövetett politikai galádságok ezért történelmi szempontból nem hasonlíthatók az előtörténet rabszolgatartóinak, feudális urainak és nagykapitalistáinak bűneihez.
Nem állítom, hogy e vers, mai olvasatában, egyértelmű örömmel tölt el. Kínos már a felkiáltójel is, a cím után. Még kínosabb, hogy az ifjú költő a nemzet nevében merészel beszélni, arra vállalkozik, hogy többes szám első személyben diktátumot nyújtson át a történelemnek, mint 106 évvel korábban Petőfi Sándor nevezetű kollégája. De ez a kollégája nem alkalmazott olyan metaforát, melyben az urak fátylat viselnek, és nem agyalt ki olyan fátylat, amelyet a nemzet tág lélegzete tép le az urakról. Kínos továbbá, ha egy harcosan materialista lírikus a hitre hivatkozik, mint végső érvre. E versdokumentum azt is dokumentálja, hogy költői eszközeimből még mindig csak a szocialista realizmus által megkövetelt elvont-általános pátoszra futotta. És mégis, visszapillantva akkori ágáló magamra, felvillanyoz a szöveg radikalizmusa. Olyan ítéletet rejt magában, mely nem tűr mentséget, enyhébb megítélésre csábító magyarázatokat, nem ad esélyt még a megbánás gesztusainak sem. Hollós Ervin megértette ezt.
1955 tavaszán a Szabad Ifjúságtól rúgatott ki. 1955 őszén az Akadémia államvédelmi vagy pártapparátusának segítségével meggátolta, hogy Lukács György aspiránsa lehessek. 1960 áprilisában feltehetően bátyám közbenjárásra és a kommunista nómenklatúra jóvoltából felkerültem az egyéni kegyelemmel szabadulók listájára, de Hollós, aki a forradalom leverése óta a megtorlásügyi minisztériumban szolgált ezredesi rangban, arra hivatkozott, hogy szabadulásom esetén nem garantálható a közrend, és elérte, hogy ekkor még ne engedjenek ki. Nem állítom, hogy makacs gyűlöletét kizárólag idézett versemmel érdemeltem ki. A forradalom napjaiban a Parlamentben dolgoztam, mint a Szabad Kossuth Rádió munkatársa, és itt is étkeztem kollégáimmal együtt. Egyszer, amikor egyedül ücsörögtem egy asztalnál, elősündörgött valahonnan Hollós, aki - mint kiderült - a Parlamentben bujkált. Mellém ült szőrösen és piszkosan, kövér testéből meghatározhatatlan bűz áradt, megfogta a karomat, felém dőlt és kigúvadó szemmel ezt kérdezte: "Pista, meg tudjátok ezt valahol állítani?" Undorodva toltam el a kezét: "Mindenesetre ti mindent megtettetek annak érdekében, hogy ezt sehol se lehessen megállítani" - és átültem egy másik asztalhoz. Nem bocsáthatta meg nekem, hogy rettegett és megalázkodott előttem. Azt sem bocsáthatta meg, hogy 1955 januárjában verset írtam róla.

Egy gyanakvónak

Gyanú nélkül akarok élni,
nem zsiványdicsőségre vágyom.
Ne kelljen soha mást beszélni,
mint ami kibukik a számon.

Lukat fúrnál a koponyámba,
hogy titkaimat mind kitudjad,
s gyanútlan agyamba zilálna
borzongó izgalommal ujjad.

Milyen csalódás várna akkor,
ily fölényesen nem nevetnél,
dadognál a nemes haragtól,
hogy nincs miért máglyára vessél.

Mert én szegődtem oda őrnek,
ahol te olyan sandán őrködsz,
és én akarom jövendőmnek,
aminek nevében leköpködsz.

Amikor ennek a versnek kissé gyengébb változata megjelent Ütni az ördögöt című kötetemben, én már a Markó utcai börtönben vártam elsőfokú tárgyalásomat, Hollós főfőnyomozó pedig ezredesi rangban olvashatta az ajánlást a cím alatt: "Hollós Ervinnek". Így hát néhány hónappal utánam a könyvemet is kivonták a forgalomból, én pedig nem 1960 áprilisában, hanem augusztusban szabadultam.

Petty

A börtönben mindenki azt a világot őrzi magában, amelyből letartóztatása pillanatában kiragadták. Én egy forradalomhoz hű ország képzetével léptem ki a börtön kapuján, és kis híján úgy jártam, mint a mélytengeri hal, amit a felszínre rántanak. Az ország egyezkedni akart, és ehhez felejtenie kellett. A börtönben ritkán estem annyira kétségbe, mint első szabad hónapjaimban. Hiába halt meg kötélen a barátom, és túlélni sem volt értelme a sok megaláztatást és szenvedést. Elkeseredésem október 23-án tetőzött. Kibámultam az ablakon - sehol semmi rendkívüli. Az újság is olyan volt, mint bármely más napon. Az emberek úgy kóvályogtak a ködben, mintha nem ünnepi évfordulóra ébredtünk volna. Este útnak eredtem egyedül, órákon át kószáltam a városban.

Nézem ezt a vihogó Pestet,
görcsös buzgalommal feled,
csak egy eb megnyúlt háta reszket,
neonsortűz rápereg.

Egyszer csak mégis történt valami, ami az évfordulóra emlékeztetett. Hollós Ervin jött szembe velem a Dob utcában. Az ezredes úr, gyalog! Polgári ruhát viselt és egy kollégája kísérte. Nem bűzlött és borostás sem volt ezen az október 23-án. Feltündöklött bennem a megoldás:

Szeretnék olyan lenni végre,
aki maga is lapot oszt -
csak abba a kövérkésbe
kellene belerúgni most,

és akkor egy "meseautó" egykettőre elvinne oda, ahol az emberek - az őrök és a rabok is - jól emlékeznek erre a napra. Mégsem rúgtam belé, hanem köszönés nélkül, vigyázva, hogy hozzá ne érjek azon a szűk járdán, elhaladtam mellette, és aztán nem fordultam meg, igyekeztem nyugodtan, egyenletesen lépdelni, miközben tarkómon éreztem kigúvadó szemét.

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz