XLIV. ÉVFOLYAM, 51-52. SZÁM, 2000. december 22.

ENDREFFY ZOLTÁN:

Keresztények és a politika

Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené

Az elmúlt hetekben e sorok írója és Balog Zoltán az ÉS hasábjain kicserélték gondolataikat arról, vajon csakugyan keresztény értékeket képvisel-e a Fidesz a politikában. Levélváltásunkban felvetődött, de megválaszolatlan maradt a kérdés, hogy mi a keresztény politika, és melyek a kritériumai. Jelen írás ezekkel a kérdésekkel foglalkozik.
      Ma a vallást magánügynek tartja sok keresztény is, liberális is. Szerintük az egyénre tartozik, hogy Mohamedben, Jézus Krisztusban vagy Krisnában hisz-e, ebbe az állam ne szóljon bele, a vallásosság pedig elsősorban abban áll, hogy ki kihez imádkozik (Allahhoz-e, az Örökkévalóhoz vagy a mennyei Atyához), és hogyan éli spirituális életét (vasárnap vagy szombat-e a szent napja, eszik-e disznóhúst vagy nem, csadort visel-e vagy kosztümöt).
      A történelemből viszont azt állapíthatjuk meg, hogy különböző korokban nagyon sokféle kapcsolat alakult ki a kereszténység és a politikai hatalom között.
      Ha a keresztények csak magánügyüknek tekintették volna a vallásukat Krisztus után az első három században, akkor békésen imádkozhattak volna otthon, tarthatták volna meg istentiszteleteiket, és nem kerültek volna összeütközésbe a vallási szempontból egyébként türelmes római állammal. A keresztények azonban "politizáltak".
      A római állam pogány kultuszában való részvétel és a római hadseregben való katonáskodás helyett a keresztények inkább meghaltak a hitükért, és vértanúk lettek. Felforgató tanaikkal azt hirdették, hogy az Isten képmására teremtett emberek mind egyenlők, és Jézus Krisztus által mindenki egyformán részesül a megváltásban. Ez felforgatta a római világot, ahol mérhetetlen volt a távolság szabad és rabszolga, patrícius és plebejus, görög-római és barbár, férfi és nő között. A széteső birodalom korrupt, önkényes és tehetetlen bürokráciájával szemben az egyház létrehozta a diakónia, a szeretetszolgálat alternatív intézményrendszerét, amely bámulatos hatékonysággal és szervezettséggel támogatott tízezer és százezer számra szükséget szenvedőket (özvegyeket, árvákat, fogyatékosokat, betegeket, nincsteleneket) az egész birodalomban.
      Nagy Konstantin császárral a kereszténység üldözése megszűnik, és a kereszténység a IV. század végére a római birodalom államvallása lesz. Az egyház hatalmi helyzetbe kerül, és egyszerre mintha elfelejtené az üldöztetés rémségeit: most ő lép fel brutálisan pogányokkal és eretnekekkel (marcioniták, montanisták, katarok, valdensek stb.) szemben. A IV. században keletkezik az a probléma, hogy milyen legyen az állam és az egyház viszonya. A nyugati egyházban Róma püspöke, a pápa hosszú küzdelemben (amelynek például az úgynevezett invesztitúraharc a XI. században, majd a pápák avignoni fogsága a XIV. században a fontosabb állomásai) kivívja függetlenségét a világi uralkodókkal szemben, Bizáncban viszont az úgynevezett cezaropapizmus vagyis az állami és az egyházi hatalomnak a császár kezében való egyesítése alakul ki.
      A királyok és az egyház hosszú küzdelmében mind az uralkodók, mind a pápák e világi gazdagságra és hatalomra törtek. Földbirtokaik nagyságát, jobbágyaik és katonáik számát, valamint fényűző életformájukat tekintve a főpapok semmivel sem maradtak el a világi főurak mögött. Az ellentét egyrészt a felső klérus életstílusa, másrészt Jézus Krisztusnak és apostolainak tanítása és életvitele között talán sohasem volt annyira szembeszökő, mint a reneszánsz pápáknál, akiket gyakrabban lehetett látni harci öltözetben a katonáik élén, mint liturgikus ruhában az oltárnál. Igaz ugyan, hogy kolduló mozgalmának elindításával Assisi Szent Ferenc a XII-XIII. század fordulóján sok keresztény figyelmét felhívta erre az ellentmondásra, és Szegénység úrnőnek, akit Szent Ferenc fedezett fel, támadt is sok nagyszerű követője, Árpádházi Szent Erzsébettől Teréz anyáig. A legtöbben azonban Mt 5,3-at mind a mai napig úgy értelmezik, hogy akkor is a bejuthatnak a mennyek országába, ha csak "lélekben szegények". Vagyis lehetnek gazdag tőkések, kereskedők, részvényesek, földbirtokosok vagy éppen gyarmattartók, és kizsigerelhetik nincstelenek millióit, ha közben megmaradnak "lélekben szegénynek" - anélkül, hogy tudnák, voltaképpen mit is jelent ez. E "vasárnapi keresztények" felfogásával ellentétben II. János Pál pápa szerint viszont vannak úgynevezett strukturális bűnök is, amelyek abban állnak, hogy a kiváltságosok maroknyi csoportja elnyom és kizsákmányol milliókat. Ez év március 13-án, nagyböjt első vasárnapján a pápa bocsánatot kért Istentől a keresztények bűnei között azokért a "mulasztásokért is, amelyek a társadalmi igazságtalanságokkal, a szegényekkel, az elnyomottakkal és a peremre szorultakkal kapcsolatban" terhelik a gazdag keresztényeket. E bűnös mulasztások egyik következménye az is, hogy a kapitalizmus kialakulásakor a nagy egyházak csak nagy késéssel ébredtek tudatára a tömegek elnyomorodásának, a "szociális kérdésnek", és ezzel maguk a nagy egyházak is hozzájárultak a munkásság elvallástalanodásához.
      Hogy a keresztények számára mennyire aktuális ma is a szegénységnek, a gazdagságnak, a hatalomnak és az elnyomásnak a kérdése, azt mutatja a felszabadítás teológiája. Ezt latin-amerikai ferencesek indították el a hatvanas-hetvenes években, azóta pedig a Vatikán elítélő nyilatkozatai ellenére is egyre terjed az egész világon, s újabb és újabb témákat tűz napirendre, amilyen például a feminista teológia és az ökoteológia.
      Amikor kezdtek kialakulni a modern nemzetállamok, vagyis lényegében a XIX. századtól kezdődően, a keresztény egyének és egyházak szembetalálták magukat a kérdéssel: mi következik a hitükből a népükhöz, a nemzetükhöz, a hazájukhoz való viszonyukat illetően. Hogy Európa mennyire nem keresztény, amely sokáig kereszténynek képzelte magát, az az inkvizíció, a vallásháborúk, a keresztes hadjáratok, a vallási türelmetlenség, a zsidók elleni bűnök és az erőszakos hitterjesztés borzalmai után még szörnyűségesebb módon megmutatkozott a világháborúkban. Pál apostol azt tanítja, hogy az új emberben "nincs már görög vagy zsidó, körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár vagy szittya, szolga vagy szabad, hanem Krisztus a minden és ő van mindenben" (Kol 3,11). Ezzel szemben a világháborúkban a "keresztény nemzetek" az egyházaik által "megáldott" fegyverekkel gyilkolták egymást halomra. A mai Európában is sok helyen gyűlölködésnek és háborúskodásnak a forrása a nacionalizmus, Észak-Írországtól kezdve a német, osztrák, magyar és más neonácikon át Horvátországig, Albániáig és Jugoszláviáig.
      Béke és igazságosság címmel 1989-ben ökumenikus találkozót rendezett Baselben a KEK és a CEEC (az előbbi az európai protestáns, az utóbbi az európai katolikus egyházak konferenciája). E találkozón, Albánia kivételével, részt vett Európa valamennyi országának majd mindegyik egyháza, és arról tanácskoztak, hogy mi a keresztények feladata az emberiség előtt álló legnagyobb gondok megoldásában ma. 1. Mit tehetnének a békéért a tömegpusztító fegyverek, a világméretű konfliktusok (például a kapitalista Nyugat és az akkor még szocialista Kelet, a gazdag Észak és a szegény Dél közti konfliktusok) és a véres helyi háborúk (Amerika-Vietnam, Irak-Irán, India-Pakisztán stb.) korában? 2. Hogyan segíthetnék elő az igazságos világrend kialakulását, amikor mérhetetlen távolság választja el egymástól a fejlett országok lakosainak fényűző jólétét és a harmadik világban élő milliárdok leírhatatlan nyomorát; amikor a Föld sok országában diktatúrák zsarnokoskodnak; és amikor emberek százmilliói szenvednek el hátrányos megkülönböztetéseket népi hovatartozásuk, vallásuk, nemük és más tulajdonságaik miatt (aminek az egyik következménye az utóbbi idők világszerte erősödő feminista mozgalma)? 3. Kultúrájuknak, civilizációjuknak és életstílusuknak milyen megváltoztatásával menthetnék meg a Föld lakói a pusztulástól az őket hordozó és életben tartó természeti környezetet, a teremtést? Az európai konferencia folytatása volt néhány évvel később a szöuli világkonferencia, a Kairosz Európa mozgalom és az úgynevezett zsinat folyamat, hogy csak néhányat említsek a világ keresztényeinek mai politikai akciói közül.
      Természetesen az evangélium mást kíván ma egy gazdag svájci, mást egy fundamentalista iszlám államban élő iráni és megint mást egy latin-amerikai kereszténytől. Vajon milyen társadalmi célok megvalósítására törekedjék 2000-ben egy magyar keresztény, ha az evangélium szerint akar élni?
      A világ minden keresztényéhez hasonlóan a magyar keresztényeknek is küzdeniük kell az igazságosságért, a békéért és a teremtés megóvásáért, de nekik természetesen a sajátos magyar körülmények között.
      A negyven évig tartó szocialista kísérlet bukása után mi, magyarok az alkotmányos, demokratikus jogállamnak a politikai és a magántulajdonosok szabad versenyének a gazdasági berendezkedését választottuk. Ez a politikai-gazdasági berendezkedés különböző konkrét formákat ölthet és ölt is ma a Földön az Egyesült Államoktól, Kanadától, Nagy Britanniától és Franciaországtól kezdve Horvátországon, Szlovákián és Románián át Peruig, Brazíliáig, Burmáig, a Fülöp-szigetekig és a Dél-afrikai Köztársaságig. Vajon "latin-amerikanizálódik-e" Magyarország a következő harminc-ötven évben, vagy inkább a nyugat-európai országokéhoz hasonlít majd a magyar gazdasági és politikai rendszer működése? Vajon maroknyi elit fog-e uralkodni a jogállam és a demokrácia díszleteit fenntartva egy velejéig korrupt államgépezet segítségével (mint ahogy teszi ezt Latin-Amerikában a nagybirtokosok, a kokainbárók, a politikusok és a katonatisztek szentségtelen szövetsége), miközben a lakosság nyolcvan százaléka az új metropoliszok nyomortelepein él majd? És mi lesz a magyar romákkal? Ki tudnak-e kerülni évszázados páriasorsukból, ahogy az Egyesült Államokban legalább elkezdődött a feketék felemelkedése e század hatvanas élveiben a polgárjogi mozgalom hatására? Vagy Magyarországon a romák megmaradnak nyomorultaknak, mint Brazíliában az indiánok? És milyen lesz a viszony az anyaországi és ama magyarok között, akik Trianon óta idegen államban élnek, és nem élveznek azonos jogokat a románokkal, szlovákokkal vagy szerbekkel, ellentétben, mondjuk, a német, a francia és az olasz nyelvű a svájciakkal, akik teljesen egyenrangúak? Észak-Írország vagy Svájc példáját fogja-e követni magyarok és nem magyarok viszonya Kelet-Közép-Európában? És hogyan reagálunk majd a Magyar Köztársaság szuverenitásának csökkenésére, ami elkerülhetetlen következménye NATO-tagságunknak, remélt EU-tagságunknak és a globalizációnak? Idegengyűlölettel és diszkriminációkkal, ahogy Csurka és Haider hirdeti, vagy el tudunk képzelni és elő tudunk mozdítani olyan integrációt is, amely nem a magyarság önfeladása lesz az egyesült Európában, hanem a különbözők egysége, a különbségek "megszüntetve megőrzése"?
      Kívánatos lenne, hogy a keresztény egyházakban nyilvános eszmecsere folyjon e kérdésekről. Aminek feltétele lenne a rendszerváltás az egyházakban is és a szabad egyházi sajtó orgánumainak kibontakozása.
      A Kádár-korszakban egyházi vezető (püspök, érsek, teológiai tanár stb.) csak az lehetett, akinek a szocializmus iránti lojalitásáról meg volt győződve az Állami Egyházügyi Hivatal, amely "proletár éberséggel" ügyelt arra, hogy a megfelelő helyekre megfelelő, vagyis eléggé gyáva, buta, teológiai és általános műveltség nélküli, a párt diktatúráját elfogadó és az egyház helyett inkább a párt érdekeit szolgáló emberek kerüljenek. Akiknek jelentékeny hányada ma is egyházi vezető, és az is lesz, mert a rendszerváltás eddig elmúlt tíz éve alatt sem a politikai pártok, sem a hívők nem követelték az egyháziak átvilágítását. Jézus azzal a felszólítással kezdi nyilvános működését, hogy "tartsatok bűnbánatot". Egyházi vezetőink és lelkipásztoraink prédikálnak is sokat a bűnbánatról, de nekik maguknak eszükbe sem jutott meggyóni, hogy "sokszor és sokat vétkeztek, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással". Amire talán azért nem jutott szellemi energiájuk, mert a rendszerváltás pillanatától kezdve főleg a kárpótlással foglalkoztak: hogyan tudnának minél többet visszaszerezni az egyházi javakból. Mintha megfeledkeztek volna arról, hogyan küldi igehirdető útra Jézus a tanítványait: "Övetekbe ne szerezzetek se arany-, se ezüst-, se rézpénzt. Ne vigyetek magatokkal az útra tarisznyát, se két ruhát, se sarut, se botot" (Mt 10, 9-10). Sarut, botot és tarisznyát nem is, ingatlanokból viszont annál többet akarnak magukkal vinni a mi püspökeink, hogy hirdethessék az Úr Jézust, aki azt mondta magáról: "a rókáknak vackuk van, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania" (Lk. 9, 58).
      Szociológiai felmérések szerint a rendszerváltás óta csökkent az egyházak iránti rokonszenv. Aminek egyik oka az lehet, hogy miközben a rendszerváltás a magyar lakosság nagy rétegeinek súlyos anyagi veszteségeket okozott, addig az egyházak mohón és nem is eredménytelenül belevetették magukat a küzdelembe, hogy egykori ingatlanjaikat visszaszerezzék.
      A másik pedig az, hogy a mai magyar kereszténység unalmas. Ellentétben a pápával, az amerikai, a holland, a francia, a német és más püspöki karokkal, a magyar püspökök nem sietnek pásztorleveleket, nyilatkozatokat kiadni a békéről, az ökológiáról, a modern gazdaságról, a munkáról vagy a globalizációról. (A katolikus egyház lassú ébredezésének örvendetes jele volt egy pár éve az igazságosságról kiadott pásztorlevél.) Inkább prédikálnak a keresztény szexuális erkölcsről, az abortuszról, a szektaveszélyről, a családi életről, ami ellen nem is lehetne kifogásunk, ha ez nem járna együtt azzal, hogy semmit sem mondanak aktuális és valóban izgalmas kérdésekről.
      Amivel elérkeztünk az egyházi sajtó kérdéséhez. Különös sajátossága a magyar rendszerváltásnak, hogy míg a világi sajtó valóban szabaddá és sokszínűvé vált, addig a vallási sajtó orgánumait (Új Ember, Reformátusok Lapja, Új Élet stb.) lényegében ugyanaz a felső klérus tartja a kezében ma is, amelyik hű kiszolgálója volt a Kádár-rendszernek. Egy pár éve, sajnos, kimúlt az Egyház és világ, amely a kilencvenes években a független és kritikai gondolkodású reformátusok fóruma próbált lenni. A katolikusoknak a klérustól független két folyóirata, a Mérleg és az Egyházfórum még létezik, de ki tudja, meddig fogja bírni, mert mindkettő óriási anyagi nehézségekkel küzd, s egyik napról a másikra él.

ESTERHÁZY PÉTER:

1 könyv

Szűnj

Előre jelzem fenyegetőleg: roppant lelkes vagyok (roppant, lelkes). Ki-be mászkálok a szobámbólba, s hol hű arámnak, hol a gipszelt lábú s így menekülésre képtelen jermeknek, hol a tiszta arcú, ám éppen tevékenykedő fűtésszerelőknek kántálok általam zseniálisnak tartott fragmenteket - mérsékelt sikerrel, igaz, azt hitték, én írtam, mert azt, mint rendesen, elmulasztottam mondani, hogy nem én írtam. Arányosodj, szóltak rám.
      Arányosodva is lelkes maradok. Tüneményesen finom kis könyv ez. Miközben durva és nagy, de mindenképp erős.

Nem a pannon lanka, ahonnét Keresztury ír, de nem is a Petőfi énekelte Alföld. Bár lehet, hogy Petőfi is ismerte így azt a "tájjellegű tájat", amely KT helye, ahol van, de ha biztosra akarunk menni, akkor Vörösmartyra kell gondolnunk. Vagyis - nyilván - belső tájról van szó.
      Persze Debrecen (Miskolc) nélkül Keresztury elképzelhetetlen. Amiként e könyv után D. (M.) is elképzelhetetlen K. nélkül. Úgy odatartozik, ahogy a Nyilas Misi.
      Amivel a műfajról is majdnem állítottam valamit. Azt, hogy ez próza. Hogy mi a szépirodalom, azt természetszerűleg nem tudom. Ez az. De K. szerkesztő úr, kritikus, irodalmár, akinek eddig tudtuk, nem az eldugdosott irodalmi ambícióinak adott utat - nincs itt kompenzálás semmi: a van van. Egy hang nagyon el van kapva. Szemérem és kitárulkozás, személyesség és - mi is a másik? Van nyelv és személyiség, és van nézőpont.
      És kemény, kíméletlen humor - hulljon a férgese, ha mi magunk vagyunk is az! Vereség és méltóság, brutalitás és törékenység, bulldózer és nádszál: Keresztury.
      Noha látszik, ahogy szerző beletalál, beletanul, beletanítja magát a saját műfajába, a kötet egységes, ez nem alkalmi írások gyűjteménye. Ez könyv. Megyek benn előre, érdeklődve és vágyakozva, izgatottan. Mi lesz vele?, kérdem, ahogy szoktuk, olvasók. Mi lesz evvel a szerencsétlen Miskinnel?, például. Nem mintha stb.

Hol élünk?, ez a könyv alapdallama. Móricz Zsigmond hogy örülne, ha látná ezt! Látná, nem hiába élt. Vagy hiába, de élt, ezt látná. "Örülj...!"
      Imázsa is van egy országnak, de főként arca. Erről az arcról beszél a Reményfutam. (Rossz belegondolni, mit kapott volna az imázs szóért a hivatásos nemzetféltőktől egy szoclib kormányzat. Nyelvében hal a nemzet, minimum. Hátha még a Magyarok Világizéjétól is elcapcarázták volna a pénzet, az már tiszta honvesztés lett volna, puccs és pufajka.)

"Nem megtartó, de megszokható hely ez - ha az első rémület lefut az agyakon."

"Professzor úr, nézzen ide, én hátrányos helyzetű vagyok", hangzik a kötet nyitódarabjában, főmondat. KT sokat tud erről a helyzetről, és sokat tud mondani róla. Nagy, magyar hagyomány ez, valódi szenvedés és nyafogás közt, máig élő. Van hátrányos helyzet.
      Látjuk, elbeszélő énen is sok a teher. Mely alatt állítólag nő a pálma. (Vajon a pálmát kérdezték-e?) Erről a nehézről is beszámol. Ahogy balanszíroz az érzelmeivel, az érzelmességével, lavíroz a majdnem-jók közt, a csalás-öncsalás-őszinteség szigetén.
      KT őszinte. Ritka erény. Ritka az a könyv, ahol ez tisztán erény.
      Követhetjük a nehéz estéket és a még nehezebb reggeleket, meg ami köztük van, a zákányos éjszakák és nappalok, ne kerteljünk, érzékletes, színesen pontos depresszióleírásokat kapunk. Azok a rémült jel-keresések (jó Lajosom atletában, Dantéval: jó jel), az aprólékos küzdelem az általános és konkrét káosszal. Látszik, olvasta Hajnóczyt (itta a szavait). A napnak: múlnia kell.

A magyar élet (kultúra) mindennapjai: "a bunkóság, ahogy átcsap minőségbe, átmenetileg legalább". A bárdolatlan indulatok, az indulatos kiszolgáltatottság, a kint a farsang, bent a kuss. Hogy mikor lesz sok hirtelen. "Sertésbél! Zsírvásár! Gombbehúzás itt!, édes jó Istenem, hol élek, hol vagyunk."

Idemásolnék egy-két mondatot. Rögtön egy nagyot: "A test ellazul akkor, az értelem kihagy, s pénteken négykor súlyos tévedésből boldog a paraszt!"
      "Ki vannak a nők is kenve rendesen, mégis mindük láthatóan tájjellegű." Valóban, kikenve rendesen, mégis mindőnk láthatóan tájjelegű.
      "Mint apám az utolsó évében, hallgattam óránként a híreket." Két évvel ezelőtt, most már nem, megvettem volna ezt a mondatot ("bárhányért, szerkesztő úr, bárhányért").
      És ki nem dúdolhatná együtt a költővel: "De mire eljutottam volna addig, hogy akkor most van remény, elnyelte az autót a böszörményi alkonyat."
      Múlik a könyvben az idő, nő neki (kinek?) egy daganatszerű tályog, izgulok érte, mi lesz, nehogy má itt a 48. oldalon annyi...
      Olykor meg hangosan felröhögök. Pedig vidámnak nem vidám. Humoros, szomorú könyv.
      "Nagy öröm fog érni: akkor majd kenyeret eszek." Jellemzi az írást és a szerzőt, hogy tudhatni (hihetni): rendes, valódi öröm ez.
      "A nemi vágy kései hajnala" vagy "a konfliktusok kimeríthetetlen, mégis egy rugóra járó tárháza": szép.
      "Ülni kell csak, inni meg pihenni, foggal vagy anélkül, mindegy teljesen, mert aki itt próbálkozik, úgyis elbukik", mondja valaki. "Megértéssel hallgatom ilyenkor, s vállát veregetve a Fidesszel vigasztalom." - És ki tenne másképp, ki?!
      Egy irigyelt mondat: "Eltűnt a tekintély, a szakmai önérzet, továbbá a peronos villamos, a pezsgőpor, a Látóhatár, az MZ-motor, a mackónadrág, Tamási Eszter és a bableves." - Yes. Ennyi, ez.

Óvodába menni (igyekszeni, iszkolni): "ballagunk, mikéntha vesztőhely felé". Ezt a mondatot kerestem évekig. Úgy érzem magam, mint annak idején a Kertész-írással: utólag így megtudom, mi történt volt akkor velem: Keresztury nekem az a más, amely nagyon könnyen szerethető.
      Azt az interjút Tolnai Ottóval én is hallottam, már többször nem írtam meg, pedig akartam. Akkor ez most mégis megvan. (Csak Vizi Jani nincs benne, de most beleteszem, mert neki benne kell lennie, mert az ő temetésére menet hallgattam Tolnait. A Vizi Jani balszélsőt játszott a Csillaghegyben, és itt a környéken minden kertkaput ő csinált. Rendes ember volt, csak hadarva beszélt, és a határidőket se nagyon tartotta be, túlvállalta magát, mert nem tudott nemet mondani. Petikémbazmeg, ezt ő tudta a világon a leggyorsabban mondani, ha volna ebből világbajokság, ő lett volna a világbajnok.)
      Kis kultúrszínesek, adalékok a mi a magyar? és mi a fasz van? kérdéskörökhöz. A könyvet kötelező olvasmánynak tenném, nemcsak honismeret órára, hanem főleg politikusoknak. Hogy lássák, hol is vagyunk, vannak, kinek beszélnek. - Most jó, most ne mozogj, most próbálj átadni (röhögés és sírás nélkül!) egy millenniumi faluzászlót.
      Hogy mennyire nem erről a világról szól a politika, hogy menyire nevetségesek és felháborítóak a pártok ebben a tükörben! Mennyire mindegy tud lenni, hogy Antall, Horn vagy Orbán. Hogy kicsoda? A szeme nem rebbent a szövegnek a legutóbbi kormányváltáskor. Mert nem érintette.

Egyedülállók a futballról szóló részek. Belülről, drukkerként (szépészeti, erkölcstani és életvezetési szempontokat érvényesítve) úgy mutatja be ezt az egész izgalmasan rémes, tahó és valóságos izét, hogy közben mégis rálát. (Amely rálátás teljességgel hiányzik mondjuk Darvasi vagy az e sorok írójának futballművészetéből.)
      Azután a Miskolc-blues sorozat! És ott az az udvar, amely olyan és minden ízében, okaiban és következményeiben más, mint ama Márai-ház és udvar az Egy polgár vallomásaiban. Hogy mi a nem-polgár, arról itt sokat megtudunk.

Miért, miért nem, egy kicsit még az apavonalról. Az apaföladat klasszikus meghatározása eztán így szól: "Mi gyorsabb, a szél, a szélvész, a Ferrari, a villám, a hurrikán, a Dombi vagy a gondolat?" Aki ezt időben, hihetően meg tudja válaszolni, az. Biztos, hogy jó apa. A Dombi vagy a gondolat? Istenem, segíts.
      Apaepigon, aki vagyunk. Magam elé képzelem a sok kis három pulyát, az elbeszélő én gyerekeit, ahogy majd olvassák a könyvét, és büszkék az apjukra. Apára büszkének lehetni: jó. Örüljetek, fűzfa. És mondjátok csöndesen szerencsétlen apátoknak: "Szűnj, fájdalom, szív: nyugodj!"

HELL ISTVÁN:

A strasbourgi romák és a Pčre Noël

Francia szolidaritás a zámolyiakkal

Elzászban az a szokás, hogy Mikuláskor a gyerekeknek kenyér- vagy kalácstésztából kis emberfigurákat sütnek. Ezért hordoz Pubi az autójában végig Strasbourgon egy reklámszatyrot, amelyet Georges-tól kapott, tele kalácsemberkékkel. A kocsi százéves Zasztava, katasztrofális állapotban van, mégis megtesz három-négyhetente pár ezer kilométert a francia Elzász (Alsace) és Magyarország között. Pubi - hivatalos magyar nevén Krasznai József, a Magyarországi Roma Parlament elnökhelyettese, Fejér megyei roma vezető, a zámolyi cigányok szóvivője - riportunk készítése közben is hazajött, hogy az üldöztetések elől nyugaton menedéket kereső roma családokkal találkozzon.
      Georges - dr. Georges Federmann strasbourgi pszichiáter - híres ember. Arról híres, hogy vonzódik a szegényekhez, védi a Franciaországban emberi életkörülményeket kereső - főként a "harmadik világból" származó -, sans papier, papír nélküli menekülőket. Persze azok is rokonszenveznek vele. Ő maga is marokkói származású zsidó francia, aki nemcsak ingyen rendel a lelkileg is gyakran sérült araboknak (és minden szegénynek), hanem politikai és jogi védelmükben is fellép. "Gazdag vagyok, jól keresek a gazdag klienseken" - mondja, miután az esőben elázott kötött sapkáját leteszi egymásra halmozódó iratoktól, újságoktól rendetlen irodájában -, "és szerintem ebből a gazdagságból kötelességem adni azoknak, akik nélkülöznek."
      A zámolyi roma gyerekek nem értik, mit jelentenek Georges tésztafigurái. Ők igazi csokimikulást szerettek volna kapni a cipőjükbe, meg diót, nápolyit, dunakavicsot, ahogyan az Magyarországon szokás. Hát ez most elmaradt. A francia Pčre Noël - "karácsony papa" - ugyan szintén piros püspöksüveget visel, pásztorbotja és puttonya is van, de csak a Jézuska születésnapján, a feldíszített fenyő alá tesz majd ajándékot. A felnőttek, a zámolyinak nevezett strasbourgi cigányok is azt szeretnék, ha végre rendeződnének az ügyeik, munkát vállalhatnának, és igazi életet kezdhetnének egy olyan országban, ahol cigánynak lenni nem bűn és nem is mindennapos megaláztatás. Szóval ha meglátogatná őket is a francia Pčre Noël, és elhozná nekik az OFPRA (a francia menekültügyi hivatal) határozatát: üldöztetéseik miatt a Francia Köztársaság befogadja, megvédi őket, munkát vállalhatnak.

Üldöztetés vagy "súlyos diszkrimináció"?

A nyolcvanas évek közepén az idős cigány nagymama, Kolompár Friderika egy elfogadható állapotban lévő házat vett a zámolyi Belmajorban. Oda költözött férje, Krasznai Rudolf nyugdíjas bányász, kohász, hőerőműi munkás is. A szintén Fejér megyei Csórról hamarosan még négy család követte őket, Krasznaiék lányai, fiai, menyei, vejei - a zámolyi gádzsók szerint "önkényesen" - elfoglaltak négy rossz lakást a volt cselédházakból, amelyek addig üresen álltak. ("Minden cigányt le kellene lőni, egyetlen golyóval" - nyilatkozta a helyi sajtónak ez idő tájt Csete Dezső csóri tanácselnök.)
      "Lakni muszáj" - gondolhatták a csóri romák, akiknek eddig még nem volt igazi hajlékuk, holott lassan már gyerekeik is eladósorba kerültek. A zámolyi községi tanács úgy-ahogy legalizálta a helyzetet, megengedték a cigányoknak a lakbér- és közműdíj-fizetést, a férfiak székesfehérvári vállalatoknál dolgoztak, volt, akinek már használt autóra is telt. Igaz, a gyerekek egy részét a megyeszékhely "kisegítő" iskolájába irányították, de ez nem butította el őket: e sorok írójának kísérője, a 17 éves Guli (Góman László), ma a strasbourgi romák esze, például - ha a sors is úgy akarja - testvérével, Ivánnal együtt egy francia gimnáziumban fog tanulni 2001 szeptemberétől.
      Három éve esett meg a baj. A négy cselédlakást magába foglaló ócska sorház tetőszerkezete egy szélvihar következtében megroppant, és az önkormányzat - a kisebbségi ombudsman későbbi vizsgálata szerint szabálytalanul, a törvényes rendelkezéseket figyelmen kívül hagyva - életveszélyessé nyilvánította és lebontatta az épületet. Egy füst alatt - meglehetősen árulkodó módon - eldózerolták az öregek családi házát is.
      Ekkor kezdődött a "zámolyi romák" többesztendős vesszőfutása. Az időközben egyre csak szaporodó családok laktak a helyi kultúrház színháztermében, az Országos Cigány Önkormányzat épülőfélben lévő művelődési központjában, ócska - részben bontott anyagból épült, részben egy ukrán vállalkozótól fél áron vett - faházakban, majd egy budai villában, amelynek tulajdonosa velük akarta elijeszteni lakóját. (Nem sikerült neki, az idős értelmiségi hölgy összebarátkozott a cigányokkal.) Támadások, kődobálások, verekedések részesei voltak már a falusi kultúrház lakóiként is, később aláírásgyűjtéssel tiltakoztak telekvásárlásuk ellen, felgyújtották faházaikat, robbanóanyagot gyűjtöttek, hogy felrobbantsák őket, szélsőséges betolakodók dúlták fel lakhelyüket a XII. kerületi Törpe utcában, horogkeresztet rajzoltak testvérük, Krasznai József csóri házának falára. Az üldöztetések elől Csórra, a fent említett Pubihoz menekültek, ám Csete Dezső helyi polgármester megakadályozta bejelentkezésüket a településre, gyerekeik iskolai, óvodai beíratását, és - a régi jó szokás szerint - meg sem történt bűncselekményekkel, lopásokkal rágalmazta meg őket. Magyarázatul csak annyit fűzött hozzá (e sorok írójának hajdani munkahelye, a Magyar Televízió hírműsorában): "az élősködőket még az állatok is kivetik maguk közül". A romák nem mertek visszamenni Zámolyra, az időközben - saját pénzükből, szocpolból - felépült, az OCÖ kht.-ja által felépített fürdőszobás lakásaikba.
      A "gyilkos romák" állandó jelzős szerkezet akkor ragadt a zámolyiakra, amikor - 1999 augusztusában - egy éjszaka három csákvári fiatal "látogatta meg" őket, hogy egy társuk korábbi sérelmeit megbosszulják. (A két falu, valamint a harmadik, Lovasberény fiataljai között állandó volt a rivalizálás: a hét végi diszkókban - akárcsak a hajdani falusi bálokban - rendszeresek voltak a "legények" közötti összezördülések.) A három csákvári közül kettő kempózott - egy keleti, eszközös küzdősportot űzött -, és rendezőként működött közre a szomszéd falu diszkóiban. A pánikba esett romák és a baseballütővel, boxerrel hadonászó csákváriak között verekedés támadt, aminek következtében a csákvári Cs. Ferenc olyan súlyosan megsérült, hogy a kórházba szállítás után meghalt. A mentőket a cigányok hívták ki, miközben a Zámolyon vendégeskedő, budapesti D. Magdolna elsősegélyben próbálta részesíteni a súlyosan sérült fiatalembert. (D. Magdolna, akit a rendőrség korábban halált okozó testi sértéssel gyanúsított, vendégként tartózkodott Zámolyon. Idén novemberben Budapesten, a VI. kerületi MÁV-kórház intenzív osztályán - kábítószer-túladagolás következtében - meghalt.)
      A Fejér Megyei Főügyészség K. Krisztiánt vádolja emberöléssel, ő előzetes letartóztatásban van. (November elején a megkezdett bírósági tárgyalás több - garázdasággal vádolt - vádlott és tanú távolléte miatt félbeszakadt.) Előzetes letartóztatásba helyezték novemberben testvérét, K. Elemért is: a garázdasággal vádolt fiatalembert a várpalotai kórházban fogták el, miután valaki egy csóri szórakozóhelyen hátba szúrta.
      A garázdasággal vádoltak közül egy 17 éves és egy idősebb, súlyosan látássérült asszony tartózkodik Strasbourgban. Egyiküknek sem tiltották meg a kiutazását, nem vonták be - sőt éppen kiadták - az útlevelüket, és egyiküket sem idézték meg a tárgyalásra...
      Florence La Bruyčre, a párizsi Libération budapesti tudósítója a lap december 6-i számában Magyarország a cigányok számára a könnyek országa címmel riportot közöl az ózdi és a bogácsi romák lakáskörülményeiről. Arra a kérdésére, hogy üldözik-e, vagy "csak" diszkriminálják a magyarországi romákat, a riportban Kaltenbach Jenő kisebbségi ombudsman óvatosan válaszol: súlyos diszkriminációról beszél.
      Kathy Katz, a jeruzsálemi egyetem oktatója, aki az idős, holokauszt-túlélő Kolompár Friderikával a roma holokausztról készített interjúkat, erről nyilván másképpen vélekedik. Az általa felajánlott négyezer dollárból béreltek autóbuszt a zámolyiak, hogy meg se álljanak a franciaországi Strasbourgig, ahol politikai menedékjogot kértek üldöztetésükért a francia államtól, és bepanaszolták Magyarországot az Európai Emberi Jogi Bíróságon. "A menedékkérelem zavarba hozta az illetékeseket, valódi diplomáciai problémák keletkeztek Magyarország és Franciaország között" - írja az október 1-jei Le Monde. - A menekültstátus megítélésével [a franciák] elismernék, hogy egy etnikai kisebbség üldözésnek van kitéve egy EU-tagjelölt országban."

Szolidaritási Bizottság a Zámolyi Romákért

A strasbourgi dr. Georges Federmann elmeorvos Izraelből, egy Warschawski nevű újságírótól kapott faxból értesült arról, hogy 52 magyarországi cigány érkezett Strasbourgba, akik támogatásra szorulnak. "Félig-meddig én is menekültnek érzem magam, édesapám Marokkóból jött Franciaországba. Amikor újra meg újra végiggondolom a nácizmus történetét, arra a következtetésre jutok, hogy minden kisebbséget védeni kell, mert ahol az egyik kisebbséget megtámadhatják, ott a többiek sincsenek biztonságban. Annak is több dimenziója van, hogy valaki "idegen" legyen. Idegennek számíthat például egy zsidó is a keresztény származásúak között" - mondja rendelőjében az ismert személyiségnek számító pszichiáter, a "szegények orvosa", aki pólóján a külvárosi fiatalok mozgalmának feliratát viseli. (Franciaország egyes városaiban a külvárosi munkásfiatalok 60-80 százaléka afrikai fekete vagy muzulmán származású.)
      "Warschawski faxa után még telefonon beszéltem Kathy Katzcal, hogy megismerjem a részleteket a zámolyiakról, de azóta nem vagyunk napi kapcsolatban. Szerencsére hamar nyilvánosságot kapott a romák ideérkezése, ezért a második naptól kezdve már a francia állam és a strasbourgi polgármesteri hivatal közösen fizette ellátásukat egy ifjúsági szállóban, egy teljes hónapon keresztül. Én éppen nyaralni voltam, de hazaérkezésem után azonnal felkerestem őket, és kapcsolatba léptem a főpolgármesterrel is."
      Arra a kérdésemre, hogy pszichiáterként volt-e tennivalója, dr. Federmann így válaszolt: "A gyerekeknek fájdalmaik voltak, amelyek lelki eredetűeknek bizonyultak, a félelem váltotta ki őket. A felnőttek félelme terjedt át rájuk, hiszen a félelem ragályos. Ezért nagyon fontos volt a jelenlétünk: egy másik orvos barátommal mentünk ki hozzájuk, ügyvédet is vittünk, és sokáig beszélgettünk velük. A nyugodt hangtól a felnőttek is, a gyerekek is megnyugodtak, és elmúltak a fájdalmaik is."
      "Persze a zámolyiaknak nemcsak együttérzésre, hanem jogi segítségre is szükségük van - teszi hozzá Georges. Most három ügyvéd foglalkozik az ügyeikkel, és sikerült megnyernünk a sajtó támogatását is. Nagyon fontos harcot folytatunk a francia középosztály megnyeréséért, hiszen az OFPRA döntését a menedékkérelem elbírálásában nyilvánvalóan meghatározza majd, hogy nyugaton Magyarországot demokráciának tekintik. A középosztály nyomására a zámolyi romák esete felhívhatja a figyelmet arra, hogy más szempontból is, újra megvizsgáljuk ezt a demokráciát."
      Borovi János Párizsban élő középiskolai tanárral egy sokadik emeleti kis lakásban, egy másik pesti emigránsnál, Klauber Veránál találkozunk. (Vera, míg paprikás krumplival vendégel meg bennünket, elmondja, megtanulta a romani nyelvet, most pedig arra készül, hogy szociológiai tanulmányt, doktori disszertációt írjon az ózdi cigányokról.) Borovi 1963-ban útlevéllel utazott ki Franciaországba, s szinte véletlenül maradt ott: az útlevelét szerette volna meghoszszabbíttatni, s az e körüli nagykövetségi viták miatt "kifutott az időből". Már volt egy pesti fizika-kémia szakos diplomája, de Párizsban még oceanográfussá is kiképezte magát. Amikor megunta a hajózást, előbb ötvös lett, majd tanár. (De az ötvösműhelyét megtartotta: egyik dísztárgyát a közelmúltban vásárolta meg a Louvre.) Egy külvárosi középiskolában tanít matematikát, egy úgynevezett kemény helyen, ahol a gyerekek négyötöde fekete afrikai vagy muzulmán bevándorló családból származik, nagy a drogkereskedelem, a szegénység, a munkanélküliség, és nem ritkák a tanítványai elleni rasszista megnyilvánulások sem.
      "Sokáig nem mehettem haza Magyarországra, ellenségnek számítottam, mert a trockista párt tagja voltam a 68-as nagy diáklázadások kezdetétől évtizedeken keresztül." Ma is marxistának, szélsőbaloldalinak, trockista-libertárius gondolkodásúnak tekinti magát, a világforradalom demokratikus folytatását tartja céljának, de már nem hisz a párt élcsapatjellegében. Egyik szerkesztője és állandó szerzője a Cinquičme Zone (Ötödik Zóna) című egylapos, két fénymásolt oldalból álló újságnak, amelynek legfőbb célja, hogy a külvárosok ifjúságát felrázza, radikalizálja az "igazi kommunizmus", az extręme gauche, a szélsőbal szellemében.
      "A zámolyi cigányokról akkor olvastam a lapokban, amikor otthon voltam Budapesten. Aztán visszajöttem Párizsba, s egy napon kinyitottam a France-Info nevű hírrádiót, ahol beolvasták, hogy 52 magyarországi cigány kimenekült Strasbourgba. Már sejtettem, hogy nagyon bele fogok keveredni - mondja kicsit hadarva, az energikus és rendkívül intelligens benyomást keltő aktivista. - Először telefonon beszéltem Krasznaival, Federmann-nal, lefordítottam franciára az emberi jogi bíróságra beadott keresetüket, aztán, mivel úgyis tanítási szünet volt, lementem Strasbourgba. Öt-hat napig laktam velük az ifjúsági szállóban, sokat beszélgettünk. A strasbourgiak főleg humanitárius szempontból segítették a romákat. Nekem viszont több évtizedes militáns politikai és szakszervezeti múltam van, ismerem a francia és a magyar társadalmi-politikai helyzetet is, úgyhogy javasoltam, hogy csináljunk valamit. Cigányokkal korábban nem volt kapcsolatom, csak néhány könyvet olvastam róluk, de nem vagyok roma-specialista. Viszont az elnyomott kisebbségek kérdésében otthon voltam."
      Hamarosan megszületett az a petíció, amelynek megfogalmazásában részt vett madame Federmann is, és amely támogatólag csatlakozik a zámolyi romák úgynevezett strasbourgi felhívásához (Appel de Strasbourg du 23 aoűt 2000).
      "A magyar állam nem védett meg minket a három éve tartó sorozatos agressziótól, ezért kénytelenek voltunk politikai menedékjogért folyamodni Franciaországban, és panaszt tenni a magyar kormány ellen az Európai Emberi Jogi Bíróságon" - írják a felhívás roma kibocsátói, akik cigányellenes rasszizmusra, újnáci pogromokra, gyilkossági kísérletekre és erőfitogtatásokra, illetve az iskolai és munkahelyi megkülönböztetésre hívják fel a figyelmet. "Kiutazásunk semmiféle összefüggésbe nem hozható gazdasági kérdésekkel" - teszik hozzá.
      A strasbourgi felhívást támogató petíció aláírói - magánemberek és testületek - szolidaritási bizottságot hoztak létre. A kezdeményezőkhöz csatlakozott a legnagyobb francia szakszervezet, a CGT, a két legnagyobb emberi jogi mozgalom, a MRAP és a Ligue de Droits de l'Homme, egy kisebb pedagógus-szakszervezet, a SUD Education, a SUD PTT nevű postásszakszervezet, a "papír nélküliek" egyesülete, egy katolikus hetilap főszerkesztő-helyettese, egy jeruzsálemi rabbi (korábban a strasbourgi székhelyű Bas-Rhin megye főrabbija), egy svájci székhelyű, a menekülőket védő nemzetközi szocialista szervezet - és még sokan mások. (A Klauber Verától, egy néhány nappal ezelőtti dél-franciaországi kampánykörúton Krasznai József tolmácsától szerzett értesüléseink szerint eddig mintegy 1500-an írták alá a romák menedékkérelmét támogató petíciót. Egy baloldali, Le Pen-ellenes újság kezdeményezésére francia és angol nyelvű website is az érdeklődők rendelkezésére áll a http://roms.acontrecourant.org/ internetcímen.)
      A legújabb - december 14-i - hír szerint 31 Európa-parlamenti képviselő is támogatásáról biztosította a zámolyi romákat.

Megmozdul-e Franciaország?

A legjelentősebb francia lapok és elektronikus médiák rendre beszámolnak a Strasbourgban menedéket kérő magyarországi cigányokról (legutóbb december 11-én, hétfőn - már visszautazásunk után - a nagy nézettségű Antenne 2 sugárzott terjedelmes riportot a strasbourgi helyzetről, írt róluk a Libération és a Le Monde is), sőt, a hírek szerint tengeren túli, egyesült államokbeli újságírók is jártak a romák szálláshelyein. Mégsem téma a zámolyiak ügye: beszélgetőtársaink egybehangzó állításai szerint a franciákat nem túlságosan izgatják a cigányok. "Nem érdeklik őket az idegenek" - mondják egybehangzóan. Furcsa módon ezúttal a Le Pen-ista szélsőséges jobboldal, a Front National is hallgat.
      A baloldalnak azonban súlya van. Különösen sokat nyom a latban, hogy a zámolyi romák támogatói, a petíció aláírói között található a komoly antirasszista hagyománnyal büszkélkedő CGT, a legnagyobb francia szakszervezeti szövetség is.
      Richard-ral - Richard Moyon baloldali szakszervezeti aktivistával, a CGT régi tagjával - egy párizsi kávéházban találkoztunk. Neki elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a szakszervezet a romák mellé állt. "Már nem olyan sztálinisták a vezetői, mint régen voltak, hiszen keleten is megbukott a sztálinista rendszer, és a Francia Kommunista Párt is nagyon meggyengült" - mondja Richard, amivel saját trockista múltjára is utal. (Tizenöt éve kilépett a Munkásküzdelem nevű pártból.) "A CGT-ben szinte mindig ellenzékben voltam, de sok embert ismerek, rengeteg a politikai információm. Egyébként, akárcsak Borovi, én is tanár vagyok, francia-történelem szakos, és én is egy külvárosi középiskolában tanítok. Együtt szerkesztjük és terjesztjük Jánossal a Cinquičme Zone-t."
      Az egyik emberi jogi szervezet, a MRAP (Mouvement contre le Racisme, contre l'Antisémitisme, pour la Paix, Mozgalom a rasszizmus és az antiszemitizmus ellen, a békéért) egyik aktivistájával, Gerard Neveu-vel Párizs környékén, Plaisir-Grignonban találkozunk. Beszélni alig tudunk, a vonattól előbb saját lakásához, majd a környéken, egy üzletközpont közelében táborozó, lakókocsis cigánykaravánhoz autózunk. Nem is kérdezem, miért csatlakoztak az aláírókhoz: a dél-franciaországi származású "manus" - tehát nem a Magyarországon ismert "romani" csoporthoz tartozó - cigányokból hasonló panaszok törnek elő, mint a hazai cigánytelepeken. "Kiszorítanak bennünket a parkolókból is, ránk törnek a zsaruk, a gyerekeink nem járhatnak iskolába" - hadarja egy középkorú asszony, Marie.
      "A francia Ligue de Droits de l'Homme (az Emberi Jogok Ligája) az ENSZ emberi jogi nyilatkozatának szellemében tevékenykedik több, más országokban működő emberi jogi ligával együtt" - mondja Malik Salemkour, aki a "vándorlók" (gens du voyage) felelőse a szervezetben. Milyen megoldásra számít a zámolyiak ügyében? - kérdezem a minket sötétedés után, a szervezet székházában fogadó fiatalembert. "Valószínűnek tartom, hogy nem kapnak politikai menedékjogot Krasznaiék - válaszolja -, mert akkor a francia kormánynak kritikusan kellene minősítenie a magyar "demokráciát" általában. De valószínűleg lehetőség nyílik arra, hogy úgynevezett "területi menedéket" kapjanak. Ez viszont nem jár automatikusan együtt a munkavállalási engedéllyel."
      Jean-Paul Liégeois, a romák, szintik, manusok és egyéb "vándorlók" oktatásának szakértője, a párizsi Centre de Recherches Tsiganes vezetője, az Interface című, cigányokról szóló újság szerkesztője ismeri ugyan a zámolyi romák esetét, de nem szívesen nyilatkozik emberi jogi kérdésekről. A René Descartes Egyetem professzora ellenben az Európai Unió tagállamai számára egy olyan oktatási programot dolgozott ki, amelynek segítségével - például mozgó "konténeriskolák" bevetésével - megoldható volna a Nyugat-Európában gyakran feltűnő lakókocsis vándorcigányok iskoláztatása.
      "Franciaországban jobbak az életkörülmények, mint Kelet-Európában, de iskolai és munkahelyi diszkrimináció itt is van" - mondja Liégeois professzor.

"Életünkben először érezzük embernek magunkat"

Strasbourgban minden a karácsonyt idézi. Vásár van a pályaudvar előtt és a piactéren is, az utcákon egyre-másra tűnnek fel a Mikulás-sapkát viselő alkalmi árusok, többségükben feketék. Sok-sok afrikai francia Pčre Noël - eléggé szokatlan látvány. Egyik vendéglátónk, az 56-os emigráns színházi rendező, Bombola Mihály, a zámolyi romák állandó tolmácsa és ügyintézője azt is elárulja: ideérkezése óta mintha édesanyja beszédét hallaná az utcákon és a környékbeli településeken. Evangélikus anyai üknagyszülei ugyanis Mária Terézia idején éppen Elzászból kerültek Magyarországra.
      Ő maga is egy Pčre Noël: ritkás szakállával, jótékonykodásával különösen az. Egy évtizede agyvérzést kapott, a fél oldalára még mindig béna, s beszélni is csak a közelmúltban tanult meg újra. Régóta foglalkozik a bevándorlók ügyeinek intézésével, cigányokkal is - sőt a roma kultúrával is! - jó barátságban van: vendégül látta már az Ando Drom együttest és a néhány éve fiatalon elhunyt világhírű táncos, a nagyecsedi Balogh Béla testvéreit is. Ezt a zámolyi ügyet neki találták ki.
      A romák két épületet foglalnak el a városban: egy volt matrózszállót a Kis-Rajna partján, s egy másikat egy katolikus templom mögött, a Königshoffen városrészben. Minden családnak jut egy meleg szoba, ellátásukról a város és a kormány közösen gondoskodik.
      Fogynak is, szaporodnak is a "zámolyinak" nevezett romák. Krasznai Ibolya, a zámolyi cigány kisebbségi önkormányzat elnöke például pár hete - negyedmagával, kölcsönpénzből - Kanadába repült, és nem is szándékozik onnan visszatérni. A menekülés testvérének, Pubinak - Krasznai Józsefnek - a távollétében zajlott le, és egy ijesztgetési kísérlet előzte meg. A gondjukat viselő katolikus Caritas egyik önkéntese ugyanis azt mondta neki: 20 ezer frankot helyeztek letétbe, hogy kiutasításuk esetén legyen pénzük útiköltségre. Ibolya nem akarta megvárni a kizsuppolásukat. Férjén és nevelt fián kívül magával vitte egyik unokaöccsét is. Sebaj, jönnek helyettük újak - de a hír egyelőre "embargós".
      Friderika arcideggyulladást kapott, szája félrehúzódott. A romák megijedtek, hogy talán szélütés érte a hetven év feletti nagymamát. De kórházba szállítása után az orvosok megnyugtatták őket: hamarosan felépül.
      "A zámolyiak először érzik embernek magukat" - mondja Krasznai József, testvérei pedig megerősítik ezt. Bár mindannyian túlestek már a honvágyon, senki sem szándékozik hazatérni. Szeretnék, ha a büntetőügyben is ott, Strasbourgban hallgatná ki őket a bíróság - ügyvédeik szerint erre van is lehetőség. Egyetlen ember szomorkodik gyakran: ez az egy viszont éppen a súlyosan beteg Krasznai Rudolf, a nyugdíjas nagyapa. "Azt sem bánom, ha egy bokor alatt halok meg, Pistikém, de nem maradok idegenben" - futja el a szemét a könny, amikor meglát. Gyerekei azonban megsúgják: kiérkezésük után egyszer már visszafordult, hazament, de Magyarországon sem tudott maradni az unokái nélkül.
      Egyik-másik fiatal már sokat tud franciául (pár napja óvodába is járnak a legkisebbek, ők is sorolják: "ön, dö, troá, kát"), a felnőttek azonban nehezen tanulnak. Pedig munkájuk már lenne - konyhai mosogatóként, szemétszállítóként jó pénzt kereshetnének -, csak megérkezne végre a munkavállalási engedélyük. Igaz, mindenük megvan, csak a cigaretta hiányzott sokáig - de sok barátjuk van Strasbourgban, akik összeadnak annyit, hogy mindig legyen sodornivaló dohányuk elég.
      "Csoda az is, ami idáig történt" - mondja Federmann doktor, aki nem vállalkozik prognózisra a zámolyi ügy végkifejletét illetően. "Csoda az aláírók aktivizálódása, a növekvő szolidaritás, segítőkészség. A romák egyszerre nagyon erősek és nagyon gyengék is. Gyengék, mert egyszerű emberek, akiknek nincs semmi hatalmuk vagy befolyásuk. De erősek is, mert hazafiasak: szeretnék, ha Magyarország az Európai Unió tagja lenne, szeretnék, ha erősödne a demokrácia Magyarországon. Azt viszont nem akarják, hogy a cigányokat feláldozzák valamilyen névleges demokráciáért."
      Karácsonykor a romák vendégséget szeretnének tartani, meghívni mindenkit, aki Franciaországban melléjük állt, szolidáris volt velük. Elmondják majd a karácsonyi köszöntőt is: bahtalo krecsuno te del o drágo szunto Del, és szerencsét, egészséget, gazdagságot kívánnak egymásnak. De hogy ott lesz-e, és hoz-e valamit nekik a francia Pčre Noël, dönt-e végre ügyükben az OFPRA, és hogyan - azt még nem lehet tudni.

A riport elkészítésében közreműködött Pálfi Rita médiaszakos egyetemi hallgató.

A szerző köszönetet mond a Francia Köztársaság Budapesti Nagykövetségének és a Soros Alapítványnak a franciaországi utazás támogatásáért, valamint Nicolas Suran követségi első titkár, sajtóattasé úrnak, Klauber Verának, Bombola Mihálynak és másoknak, akik a riportalanyokkal való randevúk megszervezésében segítettek. Külön köszönet Florence La Bruyčre-nek, a Libération budapesti tudósítójának.

VÁSÁRHELYI MÁRIA:

"A sajtó ingatag..."

Újságíró-kutatás 2000

"A sajtószabadság, drága barátaim, nem egyszerűen közjogi állapot,
      hanem egy olyan közjogi állapot, amelyet szabad emberek hoznak létre."
      (Nádas Péter)
2000 nyarán, az elmúlt évtized során immár harmadik alkalommal került sor arra, hogy a szociológiai kutatások módszereit felhasználva, standard kérdőíves adatgyűjtés segítségével átfogó képet alkothattunk a magyar újságírók társadalmi-gazdasági helyzetének, szakmai közérzetének és ideológiai orientációinak legfontosabb sajátosságairól, valamint arról, hogy miképpen vélekednek a vizsgált réteg tagjai saját szakmájuk helyzetéről és teljesítményről1. Az adatfelvétel 2000. június 1. és szeptember 10. között zajlott, 432 teljes interjú készült (lásd keretes írásunkat). Az alábbiakban arról lesz szó, hogy a kutatás tapasztalatai szerint hogyan vélekednek az újságírók szakmai autonómiájukról, a sajtószabadság hazai helyzetéről és a média állapotáról.

Ideológiai orientációk és pártpreferenciák

A bevezetőben jelzett témakörökről kialakult vélemények ismertetése előtt érdemes röviden áttekinteni, hogyan jellemezhetők (néhány változó segítségével) a vizsgált réteg ideológiai és pártpreferenciái, illetve ezek változásai. Ami a megkérdezettek ideológiai orientációit illeti, arról az alábbi táblázat alapján alakíthatunk ki vázlatos képet. Ennél a kérdésnél arra kértük válaszolóinkat, hogy az általunk felsorolt gondolkodásmódok közül válasszák ki azt a kettőt, amelyet saját gondolkodásukra a leginkább jellemzőnek tartanak.
      Bár alapvető változások nem érhetők tetten az értékpreferenciák alakulásában, bizonyos változási irányok mégis kirajzolódnak: elsősorban a konzervatív ideológiához kötődők tábora növekedett az elmúlt tíz év során. A konzervativizmus azonban ebben a körben - ellentétben a hazai politikai elittel - nem feltétlenül jár együtt a jobboldali beállítottsággal és a liberalizmus elutasításával. Azok többsége ugyanis, akik önmagukhoz a konzervatív, hagyománytisztelő gondolkodást érzik leginkább közelállónak, a másik legközelebb álló értékként a demokratikus, illetve a szabad gondolkodást választották. A konzervatívok táborának növekedése mellett, úgy tűnik - átmeneti csökkenés után -, tovább erősítette pozícióit a liberalizmus is. Ugyancsak a lakossági vélemény változásaival párhuzamosan növekedett 92 és 97 között a rendpártiak tábora, mára azonban ez a tendencia is megfordult. Ami az értékek "együttjárását" illeti, az újságírók többségéhez a szabad és demokratikus gondolkodás áll legközelebb, a második leggyakrabban választott értékpár a demokratikus és reformergondolkodás, ezt követi a szabad és reformergondolkodás. A legtöbben a radikális és a jobboldali gondolkodás kettősét utasították el.
      A vizsgált réteg tagjainak 5 százaléka a szigorúan vallásosak közé sorolta magát, 36 százalékuk úgy nyilatkozott, hogy a maga módján vallásos, 7 százalékuk nem tudta megmondani, hogy vallásos-e vagy sem, 42 százalékuk pedig nem vallásos.
      Az, hogy az újságírók értékpreferenciái között a liberalizmus megkülönböztetett szerephez jut, nem speciális magyar sajátosság. Áttekintve a más országokban, hasonló körben készült kutatások eredményeit, úgy tűnik, hogy a liberális és baloldali értékekkel való rokonszenv karakteresebben jellemzi például a fejlett országok újságíró-társadalmát, mint a miénket. A közgondolkodásban konzervatívként számon tartott Angliában tíz újságíró közül mindössze egy sorolta magát a konzervatívak közé, kilencen a liberális gondolkodást vallották magukénak. Hasonló tapasztalatokat szereztek Franciaországban, Spanyolországban, az Egyesült Államokban, sőt, még a nálunk konzervatívabbnak tartott Lengyelországban is, ahol a megkérdezett újságírók háromnegyede a liberális oldalra sorolta önmagát. Ami pedig a baloldali beállítottságot illeti, a nemzetközi tapasztalatokkal öszszehasonlítva más országokban a sajtó munkatársainak körében a nálunk tapasztaltnál lényegesen nagyobb tábora van a baloldali gondolkodásnak. Franciaországban és Angliában az újságírók négyötöde, az Egyesült Államokban és Spanyolországban több mint fele jelölte meg saját helyét a baloldali gondolkodásúk között2.
      Az elmúlt néhány évben - az értékpreferenciák változásával szinkronban - változott az újságírók politikai pártok iránti rokonszenve is. Az előző vizsgálat óta eltelt időszak során, az MDF-en kívül, az összes politikai párt iránti rokonszenv csökkent, a folyamat legnagyobb vesztese a Fidesz-MPP. Míg 1997-ben még a Fidesz volt a legnépszerűbb párt ebben a körben, ma az SZDSZ rokonszenvindexe a legmagasabb, de az MSZP és az MDF is megelőzte a legnagyobb kormánypártot a preferenciasorrendben.
      A Fidesz népszerűsége a közszolgálati médiumok munkatársainak körében lényegesen magasabb az átlagosnál, ugyanakkor az 50 felettiek, valamint a hetilapoknál dolgozók az átlagosnál kevésbé rokonszenveznek a legnagyobb kormánypárttal. Az MDF népszerűsége az 50 felettiek, valamint a közszolgálati televíziók és a vidéki napilapok munkatársainak körében magasabb az átlagosnál, a legfiatalabbak viszont másoknál kevésbé rokonszenveznek ezzel a párttal. Az FKGP-vel csak a közszolgálati televízióknál dolgozók rokonszenveznek az átlagosnál valamivel jobban. Az MSZP az átlagnál népszerűbb az 50 év felettiek, az országos napilapok és a kereskedelmi rádiók munkatársainak körében, ugyanakkor az MTV-ben dolgozók másoknál kevesebb rokonszenvet táplálnak a szocialista párt iránt. Az SZDSZ-t a 30 felettiek és a vidéki napilapok munkatársai másoknál rokonszenvesebbnek tartják, ugyanakkor az MTV munkatársai az átlagosnál sokkal elutasítóbb véleményt fogalmaztak meg ezzel a párttal szemben.
      A rokonszenvek átrendeződésével párhuzamosan a pártpreferenciák is változtak a vizsgált körben. Az 1997-es vizsgálat idején a legtöbben még azt mondták, hogy választások esetén az MSZP-re adnák voksukat, ám a vélemények változásának tendenciái - amint a lakosság egészének körében, úgy itt is - jelezték az MSZP és a Szabad Demokraták Szövetsége népszerűségének csökkenését és a Fidesz támogatottságának növekedését. A jelenlegi vizsgálat egyrészt megerősíti azt a feltételezést, hogy a '98-as választások idején a Fidesz élvezte a legszélesebb körű támogatottságot az újságírók körében, másrészt azonban azt is jelzi, hogy ebben a rétegben 2000-re a biztos szavazók körében számottevően csökkent a Fidesz támogatottsága. Ugyanakkor az összehasonlító elemzésnek talán ennél is fontosabb tapasztalata az, hogy az elmúlt két évben, amint a társadalom egészében, úgy az újságírók körében is, korábban soha nem látott méreteket öltött az elfordulás a politikától; 1990-ben saját állítása szerint az újságírók 89 százaléka ment el szavazni, 94-ben 91 százalékuk, 98-ban 85 százalékuk, ma viszont mindössze 72 százalékuk ígéri biztosra részvételét egy esetleges választáson. A politikai aktivitás a legnagyobb mértékben a 98-as Fidesz-szavazók körében csökkent, pillanatnyilag több mint harmaduk a bizonytalanok táborát gyarapítja. Említésre érdemes jelenség, hogy a Fidesz támogatottsága a hívők, valamint a konzervatív beállítottságú újságírók körében nagyobb mértékben csökkent az átlagosnál.

Vélemények az újságírói autonómiáról

Az újságírói munka ethoszának egyik legfontosabb alkotóeleme az autonómia kérdése, amelynek léte számos dimenzió mentén vizsgálható; a témaválasztás szabadságától az információforrások és a megszólaltatott szereplők megválasztásában érvényesülő önállóságon át a nyomásgyakorlás különböző formáival szembeni ellenálló-képességig. A szakmai autonómia kérdése két szinten vizsgálható: egyrészt az újságírók egyéni, másrészt a szerkesztőségek egészének autonómiájával összefüggésben. Bár első megközelítésben feltételezhetnénk, hogy a munkavégzés során érvényesülő önállóság és függetlenség az újságírók szakmai közérzetének legfontosabb alkotóeleme, ezt a nemzetközi kutatások tapasztalatai nem támasztják alá maradéktalanul; a különböző országokban tevékenykedő zsurnaliszták szakmai preferenciái között más és más helyett foglal el az autonómia fontosságának megítélése. Míg a francia és német újságírók a munkával való elégedettség legfontosabb tényezőjeként említik azt, hogy mekkora önállósággal rendelkeznek munkavégzésük során, addig angol és amerikai kollégáik az önállóságnál fontosabb szempontnak tartják a munkával megkereshető jövedelem nagyságát, a médium szerkesztőségi politikáját, szellemiségét és a munkahely biztonságát. A jövedelem nagysága a brazil újságírók munkával kapcsolatos preferencia-sorrendjében is megelőzi az autonómia fontosságát. Ugyanakkor Algériában, Kínában, Dél-Koreában, Tajvanon és Hongkongban egyaránt az elégedettség legfontosabb összetevője az önállóság mértéke. Az itt felsorolt példák mögött alapvetően nem a szakmával kapcsolatos értékrendek alapvető különbségei állnak, hanem a felsorolt országok eltérő demokratikus hagyományai, az újságírók alapvetően eltérő pályaszocializációja és tapasztalatai, valamint az egyes országok jelenlegi politikai berendezkedésének különbségei. A média önállósága és az újságírói függetlenség ugyanis mást jelent azokban az országokban, ahol a véleménynyilvánítás szabadsága és a független sajtó léte jelentős hagyományokra tekint vissza és hosszú ideje a demokratikus intézményrendszer egyik érinthetetlen alapköve, mást ott, ahol (bár a törvények régóta garantálják a független sajtó létét) az erős etatista hagyományok rendre kikezdik ezt, és teljesen mást a diktatúrákból éppen kifelé kecmergő vagy még ma is diktatórikus berendezkedésű országok újságíróinak körében. Ezt a feltételezést talán az eddig felsorolt példáknál is jobban szemlélteti az a tény, hogy egy néhány évvel korábban végzett vizsgálat eredményei szerint Németországban a volt NDK területén élő újságírók preferencia-sorrendjében sokkal magasabb értékkel szerepelt az autonómia fontossága, mint a korábbi NSZK-ban tevékenykedő kollegáiknál, akik nyilván egészen másfajta tapasztalatokkal rendelkeznek az autonómia korlátozásáról, mint az államszocialista diktatúra alól felszabadult honfitársaik.
      Az általunk az elmúlt évtizedben végzett kutatások során több oldalról is megpróbáltuk körüljárni az autonómia kérdéskörét. Választ kerestünk arra, hogy a különböző médiánál dolgozó újságírók milyen mértékű önállósággal rendelkeznek a témaválasztás, a feldolgozás és interpretálás területén, érzékelnek-e a saját munkájukra és a szerkesztőségre nehezedő külső politikai vagy gazdasági nyomást, tapasztalnak-e előzetes vagy utólagos cenzúrát a szerkesztőségen belül, és mennyire érzik magukat kiszolgáltatottnak a belső hierarchiában felettük állóknak, illetve a külső nyomásgyakorló csoportoknak.
      Ami a hierarchián belül viszonyokat illeti, ezek nem változtak az elmúlt évek során. Az újságírók közül a legtöbben ma is elsősorban a médium tulajdonosának érzik kiszolgáltatva magukat; 40 százalékuk válaszolta azt, hogy e vonatkozásban jelentős mértékű kiszolgáltatottságot érez. A szerkesztőségek vezetőinek, illetve közvetlen munkahelyi feletteseinek 29 százalékuk érzi kiszolgáltatva magát. A tulajdonossal szembeni kiszolgáltatottságot leginkább a közszolgálati televíziók munkatársai érzik, ami adott esetben a tulajdonosi jogokat gyakorló kuratóriumot, illetve az ezen keresztül megjelenő politikai akaratot jelentheti. A munkahelyi vezetőknek pedig a vidéki napilapok munkatársai érzik magukat az átlagosnál jóval nagyobb mértékben kiszolgáltatva.
      A munkatársak egyéni autonómiájának mértékéről úgy próbáltunk képet alkotni, hogy arról kérdeztük interjúalanyainkat, mekkora önállósággal rendelkeznek munkavégzésük különböző fázisaiban. A legnagyobb önállósággal - amint korábban, úgy most is - az információforrások kiválasztásában rendelkeznek az újságírók, akiknek mindössze 15 százaléka állította azt, hogy ebben a vonatkozásban is meg van kötve a keze. A megkérdezettek többsége arról is többé-kevésbé szabadon dönthet, hogyan dolgoz fel egy-egy témát és kiket szólaltat meg ennek során. Ennél kevesebben vannak azok, akik teljesen szabadon választhatnak témát: a megkérdezettek 36 százaléka, ám további 35 százalékuk is azt mondta, hogy az esetek többségében szabadon dönthet erről. A legkényesebb pontot e vonatkozásban a bemutatott tények, események kommentálása jelenti, ennek tartalmáról a megkérdezettek 31 százaléka teljesen szabadon, további egyharmada pedig többé-kevésbé szabadon dönthet, a fennmaradó egyharmad viszont gyakorlatilag semmiféle autonómiával nem rendelkezik abban, hogyan kommentálja az általa feldolgozott témát, eseményt.
      Amint korábban már utaltunk rá, az 1997-ben regisztrált állapothoz képest az újságírók egyéni autonómiájának mértékében nem tapasztalhatunk számottevő változást, hosszabb távon azonban egyértelműen rosszabbodott a helyzet. Míg 1992-ben még a vizsgált réteg 51 százaléka állította, hogy a témaválasztásban - saját szakterületén belül - nagymértékű szabadságot élvez, mára az ekképpen vélekedők aránya 36 százalékra csökkent, és míg 92-ben a megkérdezettek 46 százaléka élvezett teljes szabadságot az általa feldolgozott események értékelésekor, kommentálásakor, ma már csak 31 százalékuk mondhatja el ugyanezt.
      Hasonló tendenciák egyébként azokban az országokban is észlelhetők, amelyekben pedig a vélemény- és sajtószabadság érvényesülése a mienknél lényegesen komolyabb hagyományokkal rendelkezik. Az Egyesült Államokban készült kutatássorozat tapasztalatai szerint húsz év alatt 60 százalékról 44-re csökkent azoknak az újságíróknak az aránya, akik szabadon választhatják meg írásaik, műsoraik témáját, a feldolgozás módjáról pedig a korábbi 76 százalék helyett a 90-es évek elején már csak 51 százalék dönthetett szabadon. A 70-es években még az újságírók 32 százaléka mondta azt, hogy teljesen saját belátása szerint értékelheti az általa megismert eseményeket, mára ez az arány 23 százalékra csökkent.

A szerkesztőségek autonómiája

A kutatás tapasztalatai szerint az elmúlt évek során nem javult a helyzet a szerkesztőségek autonómiájának vonatkozásában sem, amit elsősorban a tulajdonosi érdekek veszélyeztetnek. A mintába került újságírók 56 százaléka szerint a szerkesztőségben születő döntések meghozatalakor nagymértékben figyelembe kell venni a tulajdonos gazdasági érdekeit. A megkérdezettek 42 százaléka szerint a médium legnagyobb hirdetőinek érdeke is fontos szerepet játszik a döntésekben, 21 százalék úgy érzékeli, hogy a szerkesztőségben születő döntéseket nagymértékben befolyásolják az aktuális kormány érdekei, 13 százalék pedig annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a kormányon kívül más politikai érdekcsoportok is meghatározó szerephez jutnak a döntéshozatalban. A tulajdonos és a nagyobb hirdetők érdekei elsősorban a helyi napilapoknál, a havilapoknál és a kereskedelmi rádióknál születő döntésekben játszanak meghatározó szerepet, a kormány és más politikai csoportok érdekei pedig a közszolgálati televíziók és a Magyar Rádió döntéseiben jutnak meghatározó szerephez az ott dolgozó munkatársak véleménye szerint.
      A médiára nehezedő - korábban is meglehetősen nagy - politikai és gazdasági nyomás az elmúlt három év során tovább erősödött. 1997-ben a megkérdezett újságírók 38 százaléka számolt be olyan tapasztalatokról, hogy a munkahelyére politikusok vagy politikai érdekcsoportok próbálnak nyomást gyakorolni annak érdekében, hogy egy-egy elkészült anyag ne jelenjen meg, mára 49 százalékra emelkedett azoknak az aránya, akik hasonlóval találkoznak munkahelyükön. Ráadásul a korábbi 4 százalékkal szemben most a megkérdezettek 7 százaléka mondta azt, hogy ilyesmi gyakran előfordul a munkahelyén. Mindez nyilván nem független attól, hogy az újságírók tapasztalatai szerint az efféle befolyásolási kísérletek az esetek csaknem kétharmadában nem találnak feltétlen elutasításra. A legintenzívebb politikai nyomásról a vidéki napilapok munkatársai számoltak be, de jelentős súllyal nehezedik ugyanez az országos napilapokra és a közszolgálati, valamint kereskedelmi televíziókra is. A politikai befolyásolási kísérletek a leginkább azokat kecsegtetik sikerrel, akik a vidéki napilapoknál és a közszolgálati médiánál próbálkoznak ilyesmivel.
      A politikainál kisebb mértékben a gazdasági érdekcsoportok nyomása is erősödött a sajtóban. 1997-ben a megkérdezettek 44 százaléka, ma pedig 49 százaléka számolt be olyan tapasztalatról, hogy egy-egy gazdasági érdekcsoport próbálta megakadályozni, hogy egy elkészült írás vagy műsor a nyilvánosság elé kerüljön, és az ilyen típusú "nyomulások" a politikai indíttatású cenzúránál is nagyobb sikerre számíthatnak. Interjúalanyaink 70 százaléka vélekedett úgy, hogy a gazdasági motivációjú cenzúra a szerkesztőség részéről nem feltétlenül talál elutasításra.
      A sajtóra nehezedő nyomás nyomatékosabb formája a fenyegetés. A kérdéseinkre adott válaszok alapján kirajzolódó kép szerint a szerkesztőségek 44 százalékával előfordult már, hogy egy-egy tervezett vagy megjelent írás, műsor miatt megfenyegették, és az újságírók 29 százalékát személy szerint is érte már fenyegetés munkája miatt. Az érintettek fele úgy gondolja, hogy a fenyegetések között volt olyan is, amelyet komolyan kellett venni: ezek többsége a szerkesztőség vagy az újságíró gazdasági helyzetének, egzisztenciájának ellehetetlenítésére vonatkozott, ám az újságírók csaknem egynegyedének már komoly fizikai fenyegetéssel is szembe kellett néznie. A helyzetet súlyosbítja, hogy az érintetteknek csupán a fele érzékelte úgy, hogy a szerkesztőség "teljes vállszélességgel" mögé állt akkor, amikor a fenyegetéssel szemben védelemre szorult.

A sajtószabadság tíz éve

Éppen egy évtizeddel azután, hogy a vélemény- és sajtószabadság alkotmányos joggá vált Magyarországon, az újságírók több mint kétharmada annak a meggyőződésének adott hangot, hogy napjainkban is vannak olyan témák, amelyekről nem lehet őszintén tájékoztatni a közvéleményt, és négy újságíró közül három úgy gondolja, hogy ma sem érvényesül maradéktalanul a sajtószabadság elve. A vizsgált réteg tagjai közül csupán minden ötödik megkérdezett ért egyet maradéktalanul azzal az állítással, hogy Magyarországon ma éppen annyira szabad a sajtó, mint a fejlett demokráciákban. A tabutémák között leggyakrabban a politika és gazdaság összefonódásának konkrét vonatkozásait, egyes politikusok korrupciógyanús ügyeit, a bankok körüli áttekinthetetlen viszonyokat, valamint a tulajdonosok piaci érdekeit sértő témákat említették. Minderről egyébként 1992-ben lényegesen kedvezőbb képet formáltak a sajtó munkatársai. Akkor még a megkérdezettek 45 százaléka vélekedett úgy, hogy Magyarországon teljesen szabad a sajtó, és csak 53 százalékuk tapasztalta azt, hogy nem lehet mindenről az igazságnak megfelelően tájékoztatni a közönséget.
      Az interjúk során arról is megkérdeztük beszélgetőpartnereinket, hogy a jelenből visszatekintve hogyan ítélik meg a sajtószabadság helyzetét a különböző kormányperiódusokban. Ötfokú skálán értékelték ezt, és a válaszokból az derül ki, hogy szerintük a sajtószabadság az 1994 és 1998 közötti korszakban sérült legkevésbé, bár erről az időszakról is csak 58 százalékuk vélekedik úgy, hogy alapvetően szabadon működhetett a sajtó. A 98 óta eltelt időszakról, valamint a 90 és 94 közötti évekről ennél kritikusabb véleményt formálnak a megkérdezettek. Tíz százalékkal kevesebben mondták azt, hogy ezeket a periódusokat alapvetően a sajtó szabad működése jellemezte. Legkritikusabb véleményt a 88-90 közötti korszakról mondtak a megkérdezettek, akik közül csupán minden harmadik vélekedett úgy, hogy az átmeneti években alapvetően szabad volt a sajtó Magyarországon. Érdemes megjegyezni, hogy a sajtószabadság történetéről kialakított ítéleteket legerőteljesebben az életkor differenciálja, mégpedig oly módon, hogy a legfiatalabbak lényegesen negatívabb képet alkotnak a távolabbi időkről, mint az idősebb korosztályok tagjai. A legélesebb különbség az 1988-90 közötti periódus értékelésében mutatkozik, amelyről a harminc alatti generáció, amelynek tagjai azokban az években még iskolába jártak, sokkal kedvezőtlenebb véleményt formálnak, mint azok, akik már akkor is újságíróként tevékenykedtek. A folyamatok ismeretében azon sem csodálkozhatunk, hogy ugyanezt az időszakot a sajtószabadság érvényesülésével összefüggésben a közszolgálati médiumoknál dolgozó újságírók másoknál pozitívabban értékelik.
      A sajtószabadság helyzetének általános értékelésén túl arról is képet kívántunk alkotni, hogy miképpen vélekednek az újságírók néhány, a sajtó jelenlegi helyzetével és működésével kapcsolatos, közkeletűnek tűnő állításról.
      A kérdésekre adott válaszokból az derül ki, hogy az újságírók többsége meglehetősen kritikus álláspontot foglal el mind a sajtó pillanatnyi állapotát és teljesítményét, mind pedig a kormány médiapolitikáját illetően. A megkérdezettek többsége úgy véli, hogy a mai magyarországi sajtó nem látja el megfelelően alapfeladatait: nem képes maradéktalanul megfelelni az átfogó, hiteles és elfogulatlan tájékoztatás követelményének. A megkérdezettek többsége hiányolja a valóban független, hiteles és megbízható orgánumokat és a közvéleményt szabadon tájékoztató újságírókat. Az újságírók csaknem háromnegyede részben vagy teljesen egyetértett azzal az állítással, hogy az újságírók döntő többsége ma is cenzúrázza önmagát. A vizsgált réteg tagjainak 72 százaléka elégedetlen a sajtóban kialakult tulajdonviszonyokkal: úgy vélik, hogy túlságosan sok hazai médium került külföldi tulajdonba. Az újságírók több mint kétharmada részben vagy teljesen egyetértett azzal, hogy a közszolgálati média ma teljesen a kormánypártok befolyása alatt áll, és öt újságíró közül négy rendkívül lesújtó véleményt formált a közszolgálati média helyzetéről és teljesítményéről.
      Az újságírók döntő többségével a kormány nem tudta elfogadtatni a médiaegyensúly megteremtését célzó törekvéseit, a sajtó munkatársainak több mint kétharmada elutasítja a kormány médiával kapcsolatos elképzeléseit, és miközben csupán minden huszadik újságíró támogatja fenntartások nélkül a kormány médiapolitikai törekvéseit, három újságíróból kettő részben vagy teljesen egyetért azzal, hogy a jelenlegi hatalom célja az újságírók megfélemlítése.

1 A 2000-ben végzett kutatást a MÚOSZ megbízásából az MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoportjának munkatársai végezték, a kutatást a MÚOSZ finanszírozta.
      2 Bővebben ld. például: Weaver, D. H.-Wilhoit, C. G.: The American Journalist in the 1990's (U. S. News People at the End of an Era. Lawrence Erlbaum Associates, 1996), Weaver, D. H.: Journalist around the World (Hampton Press, Inc. Cresskill, New Jersey, 1997)
      3 Az adatfelvétel ideje: 1992
      4 Az adatfelvétel ideje: 1997
      5 Az adatfelvétel ideje: 2000

A mintát az 1997-es kutatás legfontosabb paraméterei alapján összeállított kvóta segítségével választottuk ki, oly módon, hogy az a legfontosabb társadalmi-demográfiai jellemzők, valamint néhány a mintára vonatkozó speciális ismérv mentén reprezentálja a hazai újságíró-társadalmat. A megkérdezettek egyharmada vidéki nagyvárosok médiumainál (a kiválasztott városok Győr, Debrecen, Miskolc, Pécs és Szeged voltak), kétharmaduk pedig a fővárosban dolgozik, a nők és férfiak aránya ugyancsak egyharmad-kétharmad volt. Tekintettel arra, hogy ebbe a vizsgálatba csak a ma is aktív újságírókat vontuk be, a mintakeret életkor szerinti megoszlását - a korábbi kutatások eredményeinek figyelembevételével - ehhez a szemponthoz igazítottuk: a megkérdezettek 29 százaléka harmincévesnél fiatalabb volt, 56 százaléka a 30 és 50 közötti korosztályhoz tartozott, és 15 százalék volt az 50 év felettiek aránya. Interjúalanyaink 55 százaléka beosztott újságíró, 24 százaléka középvezető, 20 százaléka pedig felső vezető volt, akiknek 18-18 százaléka országos, illetve vidéki napilapnál dolgozik, 24 százaléka heti-, illetve havilapoknál, 17-17 százaléka pedig a közszolgálati elektronikus médiánál, illetve a kereskedelmi rádióknál és televízióknál. A nyomtatott sajtó esetében az összes országos napilapot, valamint a 20 legolvasottabb hetilapot bevontuk a mintába, tekintettel azonban arra, hogy bizonyos orgánumoknál egységesen elutasították a kutatásban való részvételt, az így kiesők helyére a kérdezőbiztosok már saját belátásuk szerint kereshettek a kvótaszempontoknak megfelelő interjúalanyt, azzal a megkötéssel, hogy csak azonos típusú médiumnál dolgozókkal pótolhatják a válaszmegtagadókat. A minta tagjainak 19 százaléka középfokú, 81 százaléka pedig főiskolai vagy egyetemi végzettséggel rendelkezik. Említésre méltó jelenség, hogy a legfiatalabb korosztályból kikerülők között háromszor akkora a felsőfokú végzettséggel nem rendelkezők aránya, mint idősebb pályatársaik körében, aminek eredményeképpen a pályán lévő fiatalok közül minden harmadik csak érettségivel rendelkezik. A megkérdezettek 54 százalékának van valamilyen szakirányú képzettsége, újságíró-iskolai végzettsége, további 5 százalékuk pedig most tanul olyan intézményben, amely újságíró képesítést ad.

 

1. sz. tábla
      Az újságírók ideológiai értékválasztásai

        Legközelebb áll (első két választás)
              1992 1997 2000
      Erős nemzeti érzésű emberek 11 12 11
      Hívő emberek 8 11 15
      Baloldali gondolkodású emberek 18 17 16
      Demokratikus gondolkodású emberek 73 70 75
      Szabad gondolkodású emberek 56 51 61
      Reformerek 21 15 20
      Radikálisok 3 3 4
      A rend és stabilitás hívei 14 22 17
      Konzervatív, hagyománytisztelő emberek 6 11 17
      Jobboldali gondolkodású emberek - - 4

2. sz. tábla
      Az újságírók pártok iránti rokonszenvének rangsora
      1997-ben és 2000-ben

        1997 2000
      Fidesz-MPP 4,0 3,1
      Független Kisgazdapárt 2,0 1,8
      Magyar Demokrata Fórum 2,8 3,2
      Magyar Igazság és Élet Pártja - 1,5
      Magyar Szocialista Párt 3,9 3,5
      Szabad Demokraták Szövetsége 3,9 3,7

3. sz. tábla
      Az újságírók pártpreferenciáinak alakulása
      1992 és 2000 között

        Melyik pártra Melyikre Melyikre Melyikre
               szavazott szavazna szavazott szavazna
              19903 19944 1997 19985 2000
      Fidesz-MPP 17 11 18 30 17
      Független Kisgazdapárt 0 1 2 0 0
      Magyar Demokrata Fórum 31 10 3 4 5
      Magyar Igazság és Élet Pártja - - - 2 2
      Magyar Szocialista Párt 15 40 29 27 29
      Szabad Demokraták Szövetsége 33 30 18 29 24
      Kereszténydemokrata Néppárt 2 2 1 1 -
      Egyéb párt

PETŐCZ GYÖRGY:

A nímand-zóna

– avagy tényleg megtörtént-e a rendszerváltás -

Egyesek szerint csak "gengszterváltás" történt. Mások szerint viszont a rendszerváltás megtörtént, a réginek vége, és csak az a kérdés, hogy az újat milyennek építjük. A népi morgást meglovagoló egyes humoristák elvtelen cinizmusával és átgondolatlan populizmusával - a "gengszterváltás" egy jeles humoristánk nyelvi leleménye - nehéz mit kezdeni. De a politikusok és politológusok önigazoló magabiztosságával sem megyünk messzire. Az előbbiek tétele az, hogy hatalmasok a múltban is voltak, meg ma is vannak, sőt, sok esetben még a személyek sem változtak. Ugyanúgy, ahogy a kicsiknél: akik azok voltak, azok is maradtak. Ergo nem történt semmi. Ezek lapos, bosszantó és káros marhaságok. De az "új világban élünk" megnyugtató tétele sem stimmel teljesen. Pártjainkat, politikusainkat és publicistáinkat demokráciánk jövője izgatja. Vannak, akik a fő frontot a demokrácia liberálisabb vagy tekintélyelvűbb felfogása között látják. Olyanok is vannak, akik kifejezetten féltik azt az erősödő jobboldaltól. És vannak, akik szerint a politikai kultúrák normális versenye zajlik, nem kell ellenséget kiáltani, nem kell hisztériázni. Melyik a helyes nézőpont, és mi következik belőle, milyen szövetségek és milyen távolságtartások? Az elmúlt hetek pártgyűlései gazdagon szállították az ilyen szofisztikált kérdéseket és problémákat. De egyszerű állampolgárként néha azért primérebb kérdések és kételyek is eszünkbe jutnak. Például az, hogy politikusaink és politológusaink nem tekintenek-e elintézettnek valamit, amit pedig nem lenne szabad adottságként feltételezni: a demokráciát, ami "a törvények, és nem a személyek uralma"? Tudják-e, hogy sokan úgy érezzük, végzetes erő sodor bennünket vissza a Személyek, a nímandok megalázó uralmába?

Petty

2000-ben Grespik László (úgy is mint gyűjtőnév) volt közéletünk legemblematikusabb figurája. Listámon toronymagasan ő az Év Embere. Na nem azért, mert iszonyú badarságokat beszélt a magyarok és a japánok speciális DNS csavarjairól, magát Jézushoz hasonlítja, és kenyérrel dobálta meg az újságírókat. Mindezt elintézhetnénk Megyesi Gusztáv szavaival: "Az eset óta azon folyik a vita, hogy Grespik hülye-e. És ha nem az, akkor mennyire." S nem is azért végez nálam ilyen jól, mert kinevezték a Közigazgatási Hivatal vezetőjévé. Őszintén megmondva, nem pontosan tudom, mit csinál ez a hivatal, és bevallom, nem is nagyon érdekel. Az már jobban izgat, ha egy hivatalvezető öntudatosan híreszteli zavaros eszméit DNS-ünkről meg származásunkról, és ezek a nézetek szemlátomást hatással vannak szakmai tevékenységére (például arra, hogy melyik nemzet tagjai hány lakást vásárolhatnak Budapesten). De a csúcs az, hogy az intézkedéseit követő közfelháborodás láttán egyáltalán nem érezte kötelességének érthető magyarázatot adni például egy iskola bezárását célzó döntéseire. Értetlenkedhetett, toporzékolhatott, dühönghetett a magyar polgár, mindhiába: a grespikek háborítatlanul ültek és ülnek a székükben. Ki ez a nímand? - kérdezzük ilyen esetekben. S az esetek szaporodnak: a közvéleménynek fittyet hányó hivatalnokok - hétköznapi tapasztalataink szerint - rendszerünk lényeges tartópillérei. Ezért feltétlenül indokolt, hogy közülük kerüljön ki az Év Embere.

Petty

A politika uralmi viszony, írta Max Weber. "Az uralom alatt lévőknek engedelmeskedniük kell annak a tekintélynek, melyet a hatalom mindenkori birtoklói igényelnek" (A politika mint hivatás). A tekintély alapulhat az "örök tegnapin", vagyis a hagyományon; a természetfölötti adottságon, a karizmán; vagy a legalitáson, tehát azon a hiten, hogy "a törvényi előírás és a racionális szabályokon nyugvó objektív kompetencia érvényesül". Az úgynevezett létező szocializmust utáltuk, mert engedelmességet kívánt, nagyon is sokat, miközben sem az "örök tegnapi", sem a karizma, sem a legalitás nem tette ezt az engedelmességet indokolttá, az uralmon lévőket pedig hitelessé. Persze, túl sok volt az állam és túl kevés a magántulajdon, túl sok a közület és túl kevés a magánszféra, túl sok a megkötés és túl kevés a szabadság, túl sok a törvény és túl kevés a kiszámíthatóság, túl sok a hülyeség és túl kevés a szabad gondolat. De a rendszert hétköznapjainkban és közvetlenül mégiscsak a pozícióikból uraskodó és hatalmaskodó, kiszámíthatatlanul szeszélyes és általunk soha nem elszámoltatható vagy kérdőre vonható nímandok testesítették meg a számunkra. Személyektől, emberektől függtünk, akikről nem tudtuk, miért, hogyan és milyen alapon kerültek oda, ahol voltak - fölénk -, és akik csak nyers hatalmuknál fogva számíthattak engedelmességünkre. Ők voltak a Régi Rendszer.
      "Az igazi hivatalnoknak (...) tulajdonképpen nem az a tiszte, hogy politizáljon, hanem az, hogy igazgasson, mégpedig pártatlanul, (...) Sine ira et studio, harag és részrehajlás nélkül kell hivatalát gyakorolnia. Tehát épp azt nem kell tennie, amit a politikusnak (...) mindig és mindenképpen tennie kell, vagyis harcolnia" - olvassuk még mindig Webernél. Ennek megfelelően gyakorolja a hatalmát az állam minden "szolgája". A tiszteletünkre érdemes hivatalnok tehát "szolga": az államé, a legalitásé, a miénk. S mint ilyennek, nincs is igazán személye, pontosabban nem a személye az érdekes. Mint Bergson idézte egy korabeli regényből: "A prefektus úr mindig változatlan jóindulattal van irántunk, bár 1874 óta többször kicserélték..." (A nevetés). És az igazi hivatalnok tevékenysége - ezt már mi tesszük hozzá - nyitott könyv számunkra. A közösség szolgájaként nemcsak felelős az elvégzendő munkáért, de ha megkérdezik, arról beszámolni is köteles. Késedelem nélkül és kimerítően. Nem lehetnek titkai, mert hogy jönne a "szolga" ahhoz, hogy a megbízói - vagyis a közösség - kérdezősködését elutasítsa, vagy titkai legyenek? Egy olyan hivatalnoknak viszont, aki pártatlan, személytelen és ellenőrizhető, tekintélye van, jogosnak tartjuk a hatalmát, és azt is, hogy számot tartson az engedelmességünkre. Ilyen lenne az Új Rendszer.

Petty

Ki ez a nímand? - kérdezzük gyakran. Sajnos egyre gyakrabban. És tényleg, ki is ő? Nyilván nem egy egyszerű magánszemély, nem a postás, nem a szomszéd vagy a házvezető. Minden ember - ezt mi jól tudjuk - fenség meg északfok meg titok meg idegenség stb., szóval semmiképpen nem nímand. Ez nem a magánszféra kategóriája. De nem is a demokratikus hatalomgyakorlásé. A szakszerű, és így feltétlen elismerésünket és engedelmességünket megérdemlő hivatalnokra azt mondtuk, hogy személytelen, mert soha nem magánszemélyként, hanem csakis a törvények szellemében eljáró szakértőként fordul felénk. Miért mondanánk róla bármi megvetőt, ha egyszer nem is ismerjük, és amit látunk belőle, annak alapján - a törvény pártatlan megvalósítójaként - tiszteljük őt. Ellenkezőleg, a nímand akkor születik, amikor a hivatalnok mögül előrelép a grespik, a "háromnevű" vagy valaki más: a Személy. Amikor tudomást kell szereznünk arról, hogy a közigazgatási hivatal vezetője szerint honnan is erednek a magyarok, vagy a televízió vezető funkcionáriusai kiket szeretnek és kiket nem honfitársaink közül. Amikor a hivatalnoknak egyszer csak, minden előzetes várakozás és megbízatás ellenére, egyéni ötletei, ideológiái, pártosságai, érdekei, elkötelezettségei támadnak. Amikor visszaszemélyesedik a hatalomgyakorlás. Amikor ismét, mint régen, nem a törvényeket képviselő pártatlan hivatalnokoknak, hanem személyeknek kell engedelmeskednünk. Olyanoknak, akik a saját gusztusaik szerint intézik ügyeinket, határozzák meg környezetünket, gazdálkodnak a pénzünkkel, vagy mondják meg, mit nézzünk a televízióban szabadidőnkben. Amikor a hivatalnok politikussá lép elő, harcossá, olyasmivé, amire - láttuk Webernél - tőlünk, a demokráciában, nincs semmiféle felhatalmazása. A "Ki ez a nímand?" kérdését minden esetben a visszaszemélyesedő hatalommal - egyes személyekkel - szembeni kiszolgáltatottságunk, tehetetlenségünk és indulatunk diktálja.

Petty

Sokan azt gondolják, hogy a rendszerváltás a piacgazdaság és a többpártrendszer létrehozása. Sokan megsértődnek, amikor nyugati szakértők a kelet-európai felbomlás kezdetének nem a magyarországi reformokat, hanem a gorbacsovi glasznosztyot tartják. Sokan máig sem értik, hogy a régi rendszer lényege nem az állami tulajdon meg az egypártrendszer volt, hanem a nímand-uralom: a személyek hatalma (Arisztotelészt parafrazálva: a személyek és nem a törvények uralma). Meg hogy a hivatalnokgúnyát lerázó Személyiség elszabadulásának egyetlen ellenszere, leleplezője és korlátozója éppen a glasznoszty, a nyilvánosság, a média. Ha ezt értenék, akkor nem beszélnének befejezett rendszerváltásról mindaddig, amíg nincs az országban egy egységes normák és szakmai etika alapján működő, tekintélyes, robusztus és megkerülhetetlen média. Meg amíg a közvélemény, a politika és a szakma nem védi meg a feladatukat végző újságírókat. Tényleg megtörtént ott a rendszerváltás, ahol egy hivatalnok - Grespik a maga "hülyeségében" szimbólumot teremtett arra, amit hivatalnokaink sokasága csinál - kenyérrel dobálhat meg újságírókat csak azért, mert azok kérdéseket intéznek hozzá, és ezt a sajtónak csak az egyik része tartja felháborítónak? Tényleg új rendszer az, ahol a leleplező cikkekben megfogalmazott nagyon súlyos kritikákra, gyanúkra és vádakra - lásd például Vásárhelyi Mária legutóbbi, döbbenetes írását a Magyar Televízióról (ÉS, 2000. október 23. és 30.) - az érintettek meg csak szükségét sem érzik, hogy komolyan, vagyis a tényállításokra válaszolva - egyre sem válaszoltak - reagáljanak? (Többé "nem óhajtok válaszolni", írja Vásárhelyi Máriának Bende Gyöngyi, a tévé szóvivője, és "ez volt az utolsó levél, amit írtam Önnek" - dörgi az ÉS főszerkesztőjének a televízió elnöke.) Mindketten elfelejtik, hogy "szolgák", akik hangulataiktól és sértődéseiktől függetlenül - ezek ugyanis az ő személyes ügyeik, amelyekre senki sem kíváncsi - a gyanúkra válaszolni kötelesek. Mindkét közhivatalnok reakciója ékes példája annak, hogyan válnak " szolgáink" nímandokká. Várható jelentős változás egy olyan országban, ahol a kontroll hangjainak soha nem tartalmi, hanem kizárólag politikai olvasatuk van? Ahol a miniszterelnök listákat készít az "ellenséges" újságírókról, maga is rálépve a nímandosodás, az elgrespikesedés meredek lejtőjére? Ahol csak nagyon kevesen értik, hogy a tisztességesen működő sajtó hiánya nem egyszerű szépséghiba? Meg hogy a média lenne a demokrácia, az új rendszer talán legfontosabb garanciája? Lenne, de nincs. Így egyelőre zavartalanul csúszunk viszszafelé: a nímand-zónába.

UNGVÁRI TAMÁS:

Bubo és kugli

Karácsonyi morzsák a poszt- asztaláról

Mi a poszt-?

A nevében sem tudtak megegyezni. Posztindusztriális? Posztgyarmati? Posztkapitalista? Posztmodern?
      A definiálhatóság híja is rávall, hiszen a meghatározatlanság a vélemények viszonylagosságát, az álláspontok egyenrangúságát hirdeti. Az igazságba vetett bizalom hiánya, határozta meg a poszt-ot egyik szakértője. S ez csakugyan a szakértők világa. "Az örök ügyrendi konferencia, a látlelet és forráselosztó bizottságok sora alkotja a megfogalmazás előtti nyomozóegységeket. Az asztal körül a tudományok zord tekintetű doktorai. Mindegyikük ugyanazt a számítógép-gerjesztette adatsort vizsgálja... s mindegyikük tudja, hogy semminő eredmény a munkát nem lassítja le. Épp ellenkezőleg. Minél kevesebb az eredmény, annál mániákusabb és bonyolultabb a művelet. Annál több szerződési formula, jelentés, megfogalmazás utáni elosztóközpont, kiegészítő elemzés, jóslatgyártó művelet."
      Ez lenne a poszt- klinikai leírása: az információs társadalomé, mely belefulladna az információba, ha az információ nem lenne önfenntartó, magát gerjesztő és terjesztő önálló érték.

Bubo

A poszt- - talán - empirikusan jobban megközelíthető. Képviselőjét Bubónak keresztelte el egy híres szociológus. Bubo: a burzsoá bohém. Jövedelmét egy internet-társaság magasra szökött részvényeiből szerzette, negyvenéves korára már dolgoznia sem kell. A szakértelmiség gubójából a kifejlett Bubo kulturális fogyasztóvá változott át. A kultúra fogalmát itt a legszélesebb, már-már antropológiai értelmében használjuk. Bubo kulturális tudatát kifinomodott fogyasztási élvezetek formálják. A tájékozódóképesség a buborékmentes ásványvizek, a bőrtápláló szappanok, a kínai és japán konyha finomságai között. Bubo hol szerzetesnek öltözik, hol Armani-feketébe bugyolálja magát. Kocsija hasznossági traktor, melybe tornaholmija, síléce, vitorlásfelszerelése és karatekimonója egyaránt belefér. Szexualitás: önmegtartóztatás vagy orgia, a legutóbbi divat szerint. Elrepül a Melbourne-i operabemutatóra? Ha éppen az opera járja s nem a rockkoncert.
      Bubo a divatot követi és ezzel divatot diktál. Magatartási mércét valósít meg s ezzel a Bubo-tömeget növeli.
      Olvas? Miért ne, ha a mértékadó körök új tehetséget fedeznek fel. Most éppen a francia Michel Houllebecq járja Európában és a tengerentúlon is. A harcmező kiterjesztése (Extension du domain de la lutte) darwini terepnek láttatja a társadalmat, melyben a szexuális diszkrimináció a hadtápvonal, hová átterjedt a harc. "A totális liberalizmus gazdasági rendszerében bizonyos emberek jelentős vagyont halmoznak fel, másokra a munkanélküliség és a nyomor vár. A totális szexuális liberalizmus rendszerében egyeseknek változatos és ingerlő erotikus élet jut, másoknak a maszturbáció és a magány jut."
      Bubo mindezt elragadtatottan olvassa, a győztesek szemüvegével. Úgy tesz, mintha nagy bölcsesség sugározna ezekből a szavakból, melyek a szociozsargon segítségével nem mondanak többet, minthogy sok pénz - sok nő.
      Bubo a pénz-szex-szabadidő lovagja, a globális poszt- harcosa. A kultúrát nem fogyasztja, hanem elfogyasztja, birtokbavételével tárgyát megszünteti. Omnia habentes, nihil possidentes, minden az övé s minden semmivé válik a kezei között.

Kugli

Az elátkozott és mégis sikeres poszt- előnyeiről sem illik megfeledkezni. A posztindusztriális társadalmakban jogbiztonság uralkodik, a tisztázott eredetű tulajdon védelme. A fenti mondatot nehéz lefordítani magyarra, elmagyarázni, mit jelent. Védettséget, biztonságot, a korrupcióval sikeresen küzdő közéletet.
      Bubo, a burzsoá bohém, az antialkoholista, drogellenes szexvirtuóz, a biztonságos hétköznapok javadalmazottja persze nagy árat fizet a poszt-hedonizmusért. Omnia habentes, nihil possidentes: a Bubo vadul magányos. A civil társadalom, a nyitott társadalom, melynek Soros György legutóbb nagy sikerű, meggyőző, minden izében tehetséges könyvet szentelt, nagy vajúdások árán születik újjá. A politika feletti félértelmiségi, röviden Bubo, kivonult a közéletből. Rousseau-nak fitymaszűkülete volt, Marxnak furunkulusok nőttek az alfelén, Nietzsche viszketett és vakarózott: ezekre hallgasson? Bubót az anti- és posztéletrajzok igencsak kiokosították s felfegyverezték kellő adag cinizmussal.
      A Harvard egyetem politológusa, Robert Putnam abból a tényből állapította meg az elmagányosodást, hogy hanyatlóban a kugliegyesületek tagsága. Ugyanannyian kugliznak, mint huszonöt esztendeje, de nem tagjai egyesületnek, vasárnapi társaságnak. A kugli persze jelkép: a civil társadalmat, az egyesületi elkötelezettséget, a tűzoltózenekart és a fonót falta fel a globál és a poszt. A "társadalmi tőke" elértéktelenedését nyomozza Putnam. Diagnózisa összetettebb, mint szociológiai nyomozása. Egy társadalom probléma-megoldó képessége múlik a társadalmi és emberi kapcsolatok szélességén és mélységén.

Sírfelirat

Az emlékezet merő szabotázs a gyors változásra épülő társadalomban, így az egyik Bubo. A posztmodern az a jelen, mely a jövőt eszi meg s alakítja át folytonos jelenné. Gianni Vattimo, a poszt- egyik olasz diagnosztája szerint ezen nincs mit csodálkozni. Modern, a modernitás e varázsszava önálló értékké avatta azt, ami új. Az újdonság lett az egyedüli, mindenek felett uralkodó érték. A gondviselés és transzcendencia nélküli világban minden jó, ami tegnap még nem létezett. Ezt nevezte a német Arnold Gehlen "post-histoire"-nak franciául, hogy Bubo kíváncsiságát felébressze.
      Óh, a burzsoá bohém! A kulturális ipar, az egyetemi mandarinok sora, a divatfilozófusok régiója szolgálja. Öve a Geworfenheit és a posztmetafizika, Derrida és Lyotard, a poszt-freudianizmus, és a transzpolitikus intellektualitás, amíg a tőzsdeindex magas, alacsony a kamatláb. Addig bátran olvassa a kortünetként is érdekes Testek mozgásban és nyugalomban című könyvet. Ezt egy jótollú temetkezési vállalkozó tette közzé és a bestsellerlistára került. Érthetően: a kellemes halál is áru, s a marketing itt sem maradhat el.
      Ha a tőzsde alászáll s csakugyan bekövetkezik a régen jósolt globális recesszió, Bubo és a posztmodern elpárolog. A történelem vége-szerű őrjítő apologetika után felvirrad a kritikai filozófia. A burzsoá bohém meggyűlöli a kapitalizmust és a posztstrukturalizmust, netán a barikádra megy, hogy a képzeletet fessék fel a házfalakra.
      Vagy: sörözni kezd és tévét néz. Beiratkozik a helyi kugliklubba, identitást növeszt, elébb-utóbb templomba jár s megtetszenek neki a bőrfejűek. Hozzátompul balkáni társaihoz, akik lopták a vagyonukat, a politikába érdekből szálltak be. Rákap a megvesztegetés édes ízére, a keresztapák közösségére.
      S akkor valóban nemzetközivé lesz a világ.

GÖNCZ ÁRPÁD:

Árterületen

A mai nap a tegnapban gyökerezik. A holnap a mában.
      A jelen a múltban, a jövő a jelenben.
      A történelem nem ismer határvonalakat.

Élményvilágunk, az időbe kivetítve, történelmünk egészével azonos. Befejezett múltként elődeink, nyitott lehetőségként utódaink leendő világát foglalja magába. Közvetlenebb és távolabbi környezetünkről alkotott álmainkat, tehát Európa-képünket is.
      Hiszen Európa a házunk, Európa az utcánk, Európa az ország, amelyben élünk. Az az Európa, amely egyszerre tekint ki a Földközi-tengerre, egyszerre az Atlanti-óceánra, s amelynek keleti szemhatára az Urál.
      Egyetlen világ ez?
      Joggal mondhatom, hogy igen. De joggal azt is, hogy nem. Hogy hol vonom meg a magam Európájának határvonalát, nem földrajzi kérdés. Az élményvilágom határvonaláig terjed. Addig, ameddig a történéseivel azonosulni tudok. Ameddig számomra behatárolható. Számomra s a velem egy sorsúak számára.
      A mi őseink, magyaroké, ezer éve még megpróbálták kifürkészni, hogy a Kelet nyomása elől van-e hová továbbmenekülniük. Nem volt. Az európai ház addigra megtelt. Úgy tetszik, egy évezreden át a Kárpát-medence volt a Kelet árterülete. A keleti áradat mindig itt torpant meg. Bécs lábánál. Addig hatolt el - később - a török hatalom is, addig jutottak el a második világháborúban az orosz hadak. Európa ezt kimondatlanul tudomásul vette, bár az országnak nehéz volt e ténnyel szembenéznie, hogy az ország árterület. Kénytelen-kelletlen megtanulta, hogy nincs, aki árterületre biztosítást kötne. A tőszomszédságában Európa sem.
      Árterületen élni különös életérzés. Szakadatlan veszélytudat, szorongó kiszolgáltatottság, készenlét, hogy az árral az ember csakazértis szembeszegüljön.
      A Kárpát-medence népe lelkileg nem volt részese az Európát megalapozó alapélménynek - Amerika felfedezésének sem. Ami Európa határát a "világ végéig" tágította. A latin feléét Dél-Amerikáig, a másik feléét Észak-Amerikáig. S európai beltengerré változtatta az Atlanti-óceánt. Miközben Magyarország - ebből mit sem észlelve - másfél évszázados élethalálharcát vívta a mediterráneum nagyhatalmával, az Európa szíve ellen irányuló török előnyomulással.
      Következésképpen az Atlanti-óceán a tudata legszélén létezett csak, hiszen számára a Földközi-tengeri "erőtér" volt a meghatározó. Ahonnan a török hatalom elöntéssel fenyegette. Épp abban az időben, amikor a mai értelemben vett "Nyugat", korántsem tudatosan, de magától értetődő természetességgel kialakult.
      Érthető tehát, hogy a Kárpát-medence - és a földrajzi helyzetét tekintve a hátországát jelentő Kelet-Közép-Európa - elkésetten hozta létre azt az intézményrendszert, építette ki azt az államrendet, kultúrát és életformát, amit ma az Európai Unió magától értetődő természetességgel vall a magáénak. Jóllehet Európa e két felének azonos a hitvilága, értékrendje, s csak az élményvilága tér el egymásétól. Ami Nyugat-Európa számára természetes, az Kelet-Közép-Európa számára hosszú-hosszú időn át példakép, cél, vagy irigység tárgya volt. Annak ellenére, hogy ezer éve maga is a Nagy Károly-i alapon építve tagolódott be az európai közös fejlődésbe. Hogy utóbb - történelmi léptékű időben számítva, s reméljük, csak ideig-óráig - elszakadjon tőle.
      Ha igaz, amit a mondandóm elején mondtam, azt, hogy a mai nap a tegnapban gyökerezik, akkor az nemcsak magunkra, hanem a térség valamennyi hasonló sorsú népére áll. Mert a tegnapjukat - a kollektív tudatukat - hasonló élmények formálták. Ez érvényes a Kárpát-medence déli peremére, érvényes a Kárpát-medencétől a Baltikumig terjedő teljes térségre is. Érvényes e népek tudatos-öntudatlan politikai törekvéseire, veszélyérzetükre. Vágyaikra. Amelyek javarészt közösek, s amelyeket ma már javarészt az elmúlt fél évszázad még el nem halványult keserves élményei táplálnak. A Kelet legutóbbi, alighogy véget ért térnyerése. S Nyugat-Európa nem csupán a Keletről fenyegető veszély, hanem mindenekelőtt tulajdon fejlődése diktálta egységesülése.
      És a XX. század második felének hihetetlen műszaki-tudományos fejlődése. Ami Nyugaton láthatatlanná fakította az országok közti határvonalakat. Sőt: az ember és ember közötti határokat is, hiszen az informatika fejlődése átalakította a távolság fogalmát, a hétköznapok kapcsolatrendszerét, megkönnyítette az emberi közösségek közötti átjárást. Ma már tízezrekkel köt össze mindenkit a puszta mindennapja: termelőüzemek ezreinek termékét használja öntudatlanul, napi táplálékának jó része más égtájakról kerül az asztalára. Az emberi tudás egészét érintő tudományos eredményeket hasznosít - magától értetődő természetességgel. Társadalmi helyzetétől, műveltségétől függetlenül valami határtalan társadalmi közösség széttéphetetlen szövedéke fogja körül.
      Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne léteznék kollektív emlékezet, nemzeti hagyomány, amely láthatatlanul behatárol egy-egy szűkebb közösséget. Behatárol és öszszeköt.
      Mindent összevetve: határok ma is változatlanul léteznek, de a "határ" fogalma egyre változik. Fordítsuk ezt le a hétköznapok nyelvére: az egy múltú, egy sorsú közösségek egyre tudatosabbak, együttműködésük egyre kényszerítőbb. A gazdasági folyamatok mind nemzetközibbek. Az emberi élményvilág körei tágulnak és egybemosódnak. Az Európai Unió már létrejött. Nemcsak jogilag és politikailag. Az emberi tudatban is. Igaz: bővülése korántsem akadálytalan. Évezredes beidegződésekkel kell megküzdenie, láthatatlan falakba ütközik, s a világosan felismert szükség pszichikai akadályokkal birkózik.
      Mind a kettő érthető: a ma a tegnap visszahúzó erőinek és a holnap felismert vonzásának csatatere. Nem vitás, hogy ezen a csatatéren a tegnap a vesztes, s a holnap a természetes győztes. De az sem vitás, hogy a holnap diadalútját igazi értékek roncsa szegélyezi. Érzelmeké, hagyományoké, nemes indulatoké, kulturális eredményeké, jogos nemzeti büszkeségé. Évszázadok levetkezett történelmi hagyatékáé.
      De az sem vitás, hogy a holnaphoz vezető úton lépten-nyomon új értékek öltenek formát. Ma még szinte ismeretlen tudományágak, létünket megkönnyítő kereskedelmi és kulturális kapcsolatok. Személyes kapcsolatok és felismerések. Sorolhatnám a végtelenségig. Csak azért nem teszem, mert a futurológia ingoványos terület. Sokat ígér, de nem biztos, hogy minden ígéretét valóra váltja.
      Európa látomása - a valóságos Európáé - napról napra valószerűbb. Minden nap beteljesít valamiféle ígéretet, igaz: minden nap csalódást is okoz, s adósunk marad valamiféle ígéret régen várt teljesültével. Old és köt, szegényít és gazdagít. Egyfelől tudatosít valamit, ami közös, másrészt kényszerít, hogy felismerjünk, védelmezzünk valamit, amit mindeddig eldobhatónak véltünk, de holnaptól kezdve talán kincs lesz: a büszkeségünk tárgya. Mint a bölcső, amiben nagyanyánk anyánkat ringatta egy szegényes parasztportán. A messziről jött vendég megbámulja: nem tudja, hogy a padlásról hoztuk le tegnap. S ami neki többé-kevésbé kuriózum, az nekünk a nagyanyánk - a tegnap - kissé fájdalmasan őrzött, de kitűnően hasznosítható emlékezete.
      Az én képem Európáról változó kép. Ami hitelesen múltbéli belőle, az lassan műkinccsé nemesül. A természetes nemzeti hovatartozás büszkeség és öntudat tárgya lesz. Az országok közötti együttműködés elveszti a pátoszát, a közös törvényhozás napi gyakorlattá fakul. S megszűnik kínkeserves szellemi és politikai erőpróba lenni.
      S az én hazám, itt a Kárpát-medencében, egyszerre átalakul árterületből kiszámítható hasznú termőfölddé. Aminek a termésére már nyugodtan lehet biztosítást kötni. Mert az a biztosítónak nem jelent aránytalan kockázatot. Mint a NATO-tagsága sem az Atlanti Közösség országainak. Mint a kelet-közép-európai országok EU-tagsága sem Európa túlsó fele országainak. Mert nem kell többé azzal számolnia, hogy az ár elmossa a közöttük évszázadok óta magasodó történelmi gátat, hiszen Kelet felől új, közösen épített, tágítható védővonal óvja valamenynyiüket. Közösen.
      Aminek a védelmében nyugodtan művelhetik a maguk földjét mindnyájuk közös hasznára.

Göncz Árpád november 28-án vette át Luxemburgban az Edmond Israel Alapítvány "Vision for Europe" - "A jövő Európájáért"-díjat. A szöveg a díjátadáson hangzott el.

VARGA LÁSZLÓ:

Kedves Rákosi Elvtárs!

Kádár János levelesládája

A szerző Kádár János bírái előtt című kötetéből, amely a tervek szerint februárban jelenik meg, már közöltünk egy részt (Rákosi fél, 2000. október 6.), most - rövidítve - Kádár néhány 1951 és 1955 között írt levelét adjuk közre. Ezek a könyvben - természetesen - teljes egészükben és jegyzetekkel kiegészítve jelennek meg.

Kádár előbb 1945-ben, majd 1950 augusztusától volt kénytelen egyes múltbeli cselekedetei miatt magyarázkodni, amíg eljutott végül 1951-ben a "bűnbánatig". Az itt következő levél - április 20-i letartóztatása előtt az utolsó, amelyet ismerünk - középpontjában éppen ezek a kérdések álltak A börtönből írt levelei közül szintén az utolsót adjuk itt közre, vagyis azt, amelyet a szabadulást jelentő per-újrafelvételi tárgyalás előtti napon írt. Ez már inkább a vizsgálattal s az azt megelőző hónapokkal foglalkozik.
      A harmadik egy feljegyzés, melynek kísérőlevelében Kádár szakít a korábbi csendőrpertuval, ebben - gátlástalanul hozzá dörgölődzve - tegezi először a pártvezért. A fél évvel később - itt utolsóként közölt - negyedik levél egyenes folytatása a fél évvel korábbinak, a hatalomra törő Kádár Jánost idézi fel.
      Az utolsótól eltekintve Kádár valamennyi levelet saját kezűleg írta, ezért ezeket betűhíven közöljük. A terjedelmi okokból eszközölt rövidítéseket [...]-ként jelöljük.

*

1951. február 11.
      Rákosi, Gerő, Farkas, Révai elvtársaknak!
      Tisztelt Elvtársak!
      Az utóbbi időben tudomásomra jutott tények ismeretében átgondolva eddigi munkámat, különössen az 1943-ban történt pártfeloszlatásban rám háruló súlyos felelösséget, más megvilágításban látom saját cselekedeteimet.
      933-ban a rendőrségen tanusított gyáva magatartásom miatt (két társamra, Rudas Ervinre és Molnár Lászlóra súlyossan terhelő beismerő vallomást tettem) a Kommunista Ifjúmunkás Szövetségből, teljessen megérdemelten kizártak.
      A későbbiek során a Párt, módot adva a munkásosztály érdekeit sértő súlyos hibám jóvátételére és a becsületes munkára, ismét felvett a tagok sorábba, majd igen felelős munkákkal bizott meg. Így az 1942, 43 és 44-es években mint az akkori itthoni Pártvezetőség egyik tagja dolgoztam.
      Az 1943-as pártfeloszlatás nehezen minősíthető, durva, opportunista cselekedet volt, mely nehéz háborús viszonyok között, visszavetve a felszabadításért folytatott harcot, alig felbecsülhető kárt okozott a munkásosztálynak és objektive a magyar burzsoázia kizsákmányoló, hazaáruló tevékenységet könnyítette meg. Ezen az alapvető tényen a Békepárt kommunista káderekkel történt megszervezése és tevékenysége nem változtat. Én mint a pártfeloszlatást kimondó vezetőség tagja, a legnagyobb mértékben felelősnek érzem magam a határozatért. Továbbmenve, bár választott titkára a vezetőségnek nem volt, ezt a funkciót akkor de facto én töltöttem be, és mint ilyen, a határozati javaslat előterjesztője és megindoklója én voltam.
      Az indokok melyekből én magam is kiindultam, melyek a határozatot meghozó többi elvtársat is vezették, egyrészt olyanok voltak, ha helyessen értékeljük őket akkor nem a Párt feloszlatását, hanem ellenkezöleg, a Párt tevékenységének növelését kívánták volna, másrészt az osztályellenség agitációjának hatását fejezték ki. A valóságnak megfelelő tény volt és igen súlyos nehézséget jelentett Rákosi elvtárssal, a Párt igazi vezetőségével való kapcsolat hiánya, [...] Tény volt a Párt akkori igen súlyos szervezeti és konspirációs válsága. Másrészről kétségtelen, az ellenséges propaganda befolyását bizonyítja, hogy indokaink között szerepelt, hogy a Kommunista Párt feloszlatása meg fogja könnyíteni a német imperializmus elleni nemzeti összefogás létrehozását.
      A pártfeloszlatás helytelensége a határozatot követő hónapokban (a börtönböl jött helytelenítő vélemény nyomán) felmerült nálam és 944 végén már világossan ált előttem. Ezért mikor a felszabadulás után 945 januárjában a pártvezetőség a pártfeloszlatásban való felelősségem miatt szigorú megrovással büntetett, ennek jogoságát beláttam. Mégis maradt bennem valami belső elégedetlenség az elvtársak éles szavai nyomán, akkor úgy véltem, nem vette figyelembe a Pártvezetőség, az 1943-as rendkívül nehéz körülményeket. Ezt követően, az hogy a Politikai Bizottság tagja lettem, az hogy a Párt igen felelős posztokra állított, mégis odavítt engem, hogy nagyon könyen túltettem magam az ügyön és elhessegettem magamtól azokat a gondolatokat, melyek a pártfeloszlatásban volt felelőségemet mégis ismét és ismét eszembe juttatták. Meg kell mondanom őszintén, hogy a felelőség érzése 945-ben annyira elhalványult bennem, hogy mikor Rajk hazajövetele után engem a budapesti titkárságból más posztra tett a Párt, úgy éreztem hogy mellőzöttség és sérelem ért.
      Hat éven át, 944 végétől a legutóbbi idökig, abban a mértékben ahogy az elvtársak irányítása alatt a vezető szervekben végzett munkám során fejlődtem és megtanultam a Párt nagy és kis ügyeiben egyaránt elengedhetetlen felelősségérzést, foglalkoztatott a pártfeloszlatás által okozott nagy kár kérdése. Abban élve, hogy a feloszlatásban részes elvtársak között mégis nekem kellett volna inkább érettnek lenni, mindig az foglalkoztatott, hogy lehettem olyan őrült, ostoba és felelőtlen, hogy a pártfeloszlatás gondolatára jutottam? Mindig azzal mentegettem magamat, önmagam előtt is, hogy ideologiailag képzetlen és politikailag fejletlen voltam. Mindig azzal végeztem, hogy bár a Pártnak okozott kár akkora, hogy ha hat életem volna, és ötven évig dolgoznék mindegyikkel, akkor is nehezen tudnám jóvátenni, a megtörténtet nem tudom meg nem történtté tenni; nincs más, mint igyekezni képességeim szerint legjobban dolgozni. Az elvtársak tudják hogy még ez is igen vegyes eredménnyel sikerült eddig nekem.
      Teljessen más megvilágításba helyezte előttem is az ügyet a nem sokkal ezelőtt Rákosi elvtárs tájékoztatása alapján tudomásomra jutott tény, hogy a mi pártfeloszlatásunkat megelőzően, az ellenségnek terve volt a Párt megsemmisítésére. Számomra is világos, hogy a két tény nem lehet független egymástól és a mi pártfeloszlatásunk végsö fokon az ellenség céljának megvalósulását jelentette. Ez az újonnan felmerült tény az egész pártfeloszlatást más megvilágításba helyezi, sokkal súlyossabb dologgá teszi, mint eddig kinézett. Természetesen sokkal súlyosabbá teszi az én felelősségem kérdését is. A tények arra mutatnak, hogy engem magamat is az ellenség valami módon akaratlan eszközként kellett, hogy felhasználjon céljai elérése érdekében. [...]
      A pártfeloszlatást mai megvilágításba látva, amikor fel kell tételeznem, hogy tudtom és akaratom ellenére, mégis az ellenség eszköze lehettem, úgy érzem, méltatlan vagyok az általam ma viselt magas pártfunkciók betöltésére. Az a véleményem, hogy míg az ügy teljes részletességgel nem tisztázódik az elvtársak nem dolgozhatnak velem fenntartás nélküli bizalommal. Elég baj az magában, hogy a mai feladatok között - Rákosi elvtársnak személyessen is - ennyit kell ezzel az ügyel foglalkozni. Meg kell azt is mondanom, hogy a rámbízott fontos és számos pártügyet - ezekkel a gondolatokkal foglalkozva - csak a legnagyobb eröfeszítéssel és tartok tőle nem megfelelően tudom csak végezni. Ezért kérek Titkársági, P.B., vagy más, a Párt érdekeinek megfelelő döntést.
      Egyébként az a véleményem, hogy rövid időn belül ennek az ügynek minden részletében tisztázódnia kell. Egyrészről itt vannak a letartóztatott kémek, akiknek ismerni kell a részleteket is, másrészről itt vannak úgyszólván mindazok az elvtársak, akik akkoriban az itthoni pártvezetőségben, vagy ahhoz közel dolgoztak.
      Rólam mázsás kő fog leesni, ha a még homályos részletek tisztázódni fognak.
      elvtársi üdvözlettel:
      Kádár János

*

1954. július 21.
      Szigorúan Bizalmas!
      T. Rákosi Mátyás elvtárs
      részére
      Tisztelt Rákosi elvtárs!
      Úgyszólván valamennyi személyemmel kapcsolatos és pártvonatkozása miatt fontos kérdésre az ujonan lefolytatott állami vizsgálat világoságot derített.
      Van azonban ezek között néhány olyan kérdés is, melyekre - természetszerűen - még ez a vizsgálat sem adhatott teljessen pontos választ.
      Mivel Önnek ezekről a, még ma is bizonyos fontosággal bíró, kérdésekről mindent pontossan tudnia kell, írok Önnek.
      Bocsáson meg nekem ezért a levelemért, ha benne nem helyessen, vagy talán szükségtelenül vetek fel valamit; de úgy érzem, hogy néhány kérdésről kell, mégpedig fenntartás nélküli őszinteséggel kell írnom Önnek.
      Ezért minden további hosszadalmas bevezetés nélkül rá is térek azokra a kérdésekre, melyekre gondolok:
      1.) Amikor 1950 májusában Ön megkérdezte tőlem, miért nem akarok a belügyminisztériumban dolgozni, akkor nem őszinte, kitérő választ adtam.
      Valójában engem a következő dolgok befolyásoltak:
      1949 július végén [helyesen: május 29-én] történt egy eset amit akkor így láttam:
      Ön egy szombat este értesítést küld nekem, hogy másnap legyek Aligán, a Rajk-ügyben lesz egy bizalmas megbeszélés. Másnap reggel azonban Ön, vagy Farkas elvtárs már nem tartják kívánatosnak jelenlétem, mert letiltják a telefon értesítést, melyet indulásomhoz meg kellett volna kapnom.
      1950 október végén [helyesen: október 16-án] Rajk kivégzése után Ön és Farkas elvtárs feltételezik rólam, hogy engem lesúlyt összeesküvők, kémek és gyilkosok kivégzése.
      1950 [helyesen: 1949] novemberében Ön és Farkas elvtárs feltételezik rólam, hogy én tudomással bírok arról, hogy a hatvani országúton egy klerikális-fasiszta banda garázdálkodik, de valamilyen oknál fogva nem intézkedem, hanem hagyom őket ott garázdálkodni mindaddig míg az Ön közvetlen beavatkozása ennek véget nem vet.
      Ugyanebben a hónapban az ÁVH vezetője nekem olyat mond, aminek az az értelme, hogy én csak ellenség lehetek.
      1950 [helyesen:1949] decemberében Farkas elvtárs már úgy véli, hogy azt sem lehet már rám bízni, hogy az ÁVH pártszervezetének munkáját bíráló Titkársági határozatot én kommentáljam egy szűkebb, zárt ÁVH aktíva előtt.
      Ezek után én megkérdeztem magamat, hogy lehetek e én tovább belügyminiszter? És úgy láttam, hogy a Magyar Népköztársaságban nem lehet belügyminiszter olyan ember aki az Ön (és ami ugyanaz, a Párt és a nép) bizalmát nem bírja. Én az Önök bizalmának hijján nem rendelkeztem többé azzal az erkölcsi alappal és hátvéddel, ami nélkül még csak tűrhető módon sem oldhatok meg olyan természetű feladatokat, melyeket naponta tucatjával vet föl a belügyminiszter feladatköre.
      Ezért kértem más beosztást. Önnek ezeket a dolgokat így elmondani nem tudtam, mert az előzmények után még azt sem értettem, hogy miért nem váltatott le Ön már régen és ha most már magam kérem leváltásom akkor miért éntőlem kérdezi ennek okát?
      2.) Péter Gáborral volt egész közös munkám alatt két eset kapcsán merült fel bennem az a gondolat, hogy ez az ember nem tudatossan rosszhiszeműen jár el? Egy eset kapcsán pedig egy pillanatra még az a gondolat is felmerült bennem, nem tudatossan provokál e? [...]
      949 novemberében történt, mikor egy határidőre el nem készült javaslatukat sürgettem rajta, kihívó és arcátlan válaszaival kiprovokálta belőlem azt a megjegyzést, hogy vele sem könyű dolgoznom. Erre még kihívóbb és gyűlölködő hangon azt mondta nekem, hogy vele Rákosi elvtársnak nem nehéz, vele csak az ellenségnek nem könyű dolgozni. Ezt követően boykottált. Ekkor támadt az a gondolatom és érzésem, hogy ez a Péter Gábor tudatossan ellenséges viszonyt akar megint teremteni a Belügy és az ÁVH között? Végül arra gondoltam, hogy a dicsőség a fejébe szállt, látja, hogy Rákosi elvtárs elégedetlen velem és most talán azért pimaszkodik, hogy csókoljak neki kezet? Még olyasmire is gondoltam, hogy nem egész normális, mert már több ilyen cezarómániára valló dolgot láttam nála. Elhessegettem magamtól, azt a képtelennek tűnő gondolatot, hogy ez a Kisgazda-, Pócspetri-, Mindszenty-, Rajk-ügyben komoly érdemeket szerző ember tudatos számításból akarna velem ellenséges viszonyt teremteni. [...]
      3.) A 950 augusztus elejétől tanusított felelőtlen magatartásomról. Én életemben sokszor voltam olyan helyzetben, hogy félnem kellett valamitől. Ilyenkor féltem is, de leküzdöttem a félelmem és azután mindig szembe néztem amivel kellett. De megrémülve csak egyszer voltam életemben, de akkor nagyon. Ez az az augusztusi este volt, mikor Ön a Szakasics vallomását idézve közölte velem - más szavakkal, de félre nem érthetően - hogy rendőrspiclinek, provokátornak tart engem. Ebből azután nem is tudtam többé magamhoz térni. Amikor megpróbáltam mégis gondolkozni, ahogy az eszembe jutott, hogy Ön kezébe tartva egy rendőrspicli, provokátor vallomását, aki arról vall, hogy miképp bérelte fel őt a hortista-rendőrség az én beugratásomra, azzal fejezi be hogy nálam kellett valaminek lenni - képtelen voltam tovább gondolkozni. [...]
      Amikor azután 950 október végén egy Titkársági-ülés után, mindenbe belezavarodva, azzal álltam fel az asztaltól, hogy most már rendőrspicli is, hortista rendőröket védő is, ÁVH ellenes is lettem - egyszóval ellenség vagyok, mint Rajk; akkor már nekem végem volt és valami eltompulás, fatalizmus vett rajtam erőt. Elhatároztam, hogy többet nem is gondolkozok, lessz ami lessz; mert éreztem, ha én egy félóráig egyhuzamban gondolkozok ezeken a dolgokon, akkor vagy agyonlövöm vagy felakasztom magamat. [...]
      5.) Még egy dolgot meg kell mondanom, úgy, ahogy az volt. Ön tudja, én nem őrültem meg a börtönben. Így nem kell sokat bizonygatnom, hogy bármi is történt velem az elmult években, nekem a Párthoz, a Népköztársasághoz, a Szovjetunióhoz való viszonyom soha, egy pillanatra meg nem zavarodott.
      Szólnom kell azonban azokhoz a vezető pártfunkcionárusokhoz való személyes viszonyom alakulásáról, akik tudomásom szerint ügyemben döntő szóval rendelkeztek - azaz - elsősorban - az Önhöz, továbbá Gerő, Farkas és Révai elvtársakhoz való személyes viszonyomról.
      Az Önökhöz való személyi viszonyom 1950 augusztus elejéig politikailag normális, emberileg közeli volt - gondolom ezt sem kell külön bizonygatnom.
      950 augusztus elejétől, 1953 január elejéig, bár magamban sokat háborogtam, hogy hogyan tudtak egy szempillantás alatt bennem árulót látni, politikailag úgy láttam mindig a dolgot, hogy Önök felelnek a magyar nép és annak állama sorsáért, nem tudhatják velem valójában hogyan is áll a dolog, csak lelkiismereti, kommunista kötelességüket teljesítik akkor is, amikor velem szemben eljárnak. Mást nem is tehetnek; Önök helyében minden hasonló esetben magam is csak így járnék el.
      Az után a kihalgatás után azonban, amikor 1953 január elején Farkas elvtárs beszélt velem a Conti-utcában, én valahogy úgy vettem, hogy Önök azóta már tudják, hogy én nem voltam áruló, hogy az egész ügyem - ezt semmiféle nyomozó önöknél jobban nem tudhatja - nem egyébb, mint Péter Gábor által végrehajtott ellenséges provokáció.
      Mégis megértettem, hogy egy gondos vizsgálat mégiscsak szükséges. Ültem és vártam türelmessen. Mikor azonban négy hónap múlva megünnepeltem a május elsejét is, annélkül hogy legalább a Péter Gábor által másfél évvel előbb rámrakott testileg, lelkileg gyötrelmes fegyelmi rendszabályok, akkárcsak egyikét is hatályon kívül helyezték volna - mérhetetlenül elkeseredtem. Az után meg minnél jobban múllott az idő, az elkeseredésem miatt harag gyűlt fel bennem Önnök iránt. Én e közben is tudtam, hogy a Párt vezetői milyen szörnyű munkába kellett, hogy belevágjanak, mikor ezt az Augiasz-istállot kell kitakarítaniuk itt az ÁVH-n, de mégse tudtam attól a rögeszmémtől szabadulni, hogy ha Önök akarnák, akkor gyorsabban is mehetne ez. De most már ennek is vége. Lassan ismét visszanyerem józan eszem és normális emberi érzéseim.
      Azt mondhatom, hogy amit én - és persze nem csak én - az utolsó négy év alatt átéltem - az nem embernek való. Ha lehetne sorsot cserélni, akkor inkább választanám mindenkor, hogy mint kommunista üljek egy kapitalista ország börtönében tizenkét évet, mint a saját Népköztársaságom börtönében 12 hónapot. Sajnos, volt alkalmam a külömséget összemérni - ez a két dolog nem ugyanaz, nem is lehet összehasonlítani.
      - - -
      Befejezem. Mégegyszer kérem Önt, ha rosszul tettem, hogy írtam, vagy nem úgy írtam ahogy illő volna, bocsássa meg és tudja be annak, hogy már évek alatt elvesztettem a reális dolgokban minden mértékem és ítélőképességem.
      Én nem akarok úgy visszamenni az életbe, hogy még mindég tartogassak magamban valamit, amit nem ugyan most, hanem réges régen kellett volna elmondanom Önnek.
      Remélem mindnyájan jó egészségben vannak és kívánom, hogy a jövőben kevesebb mérgelődés, gond és vesződség zaklassa Önöket, mint az utóbbi években és éppen ezekben az átkozott ügyekben az volt.
      Őszinte tisztelettel:
      Kádár János

Petty

1954. november 11.
      Rákosi elvtárs saját kezébe!
      Kedves Rákosi elvtárs!
      Remélem szabadságod alatt jól pihentél és kívánom, hogy levelem jó egészségben találjon.
      Munkám minden zavaró körülmény nélkül folyik. Személyes és magánügyeim lassan rendeződnek. Ezekről egyébként tegnap írtam egy levelet Ács Lajos elvtársnak.
      Október végén beszéltem Farkas Mihállyal. Olyan kérdések is szóba kerültek közöttünk, melyek megítélésem szerint a Párt érdekeit közvetlenül érintik. Számomra fontos, hogy e kérdésekben nézetemet közvetlenül Veled közölhessem.
      Írok ezekről egy jegyzetet, s csatoltan megküldöm. Az a kérésem, hogy olvasd el és amennyiben azok helyesek, abban a mértékben vedd figyelembe őket esetleges intézkedések megtételére, illetve kezdeményezésére.
      elvtársi üdvözlettel:
      Kádár János

Petty

1 drb. melléklet.
      1954. november 12.
      Jegyzet Rákosi elvtárs részére
      Szigorúan Bizalmas!
      Sajátkezű felbontásra!
      [...] A politikai és társadalmi munka területén, továbbá kihatása miatt, a népgazdaság kérdéseinek eredményes és gyorsabb megoldásában a fő kérdés ma - nézetem szerint - a Párt központi vezető szerveinek, és a kormánynak tekintélye, pontosabban e tekintélyt helyreállítása, elsősorban a munkások, általában a dolgozók előtt. [...]
      A vezető pártszervek és a kormány tekintélye, a bizalom az országot irányító szervek iránt nem választható el, a dolog személyi részétől. [...]
      Azzal a ténnyel, hogy 953 júniusában nem a KV, hanem a kormány (Nagy Imre országgyűlési beszéde) lépett először az ország elé az elkövetett hibákkal, az idén tavasszal a Rákosi-képek levételére vonatkozó, egyébként is kétes értékű határozatnak otromba keresztülvitelével, a dolog alaposan el lett rontva. Tovább rontott rajta, az egyébként kitűnő októberi KV határozatnak az a része, mely a júniusi határozattal szembenállók elleni kíméletlen, és személyre való tekintet nélküli harcról szólt. [...]
      Rákosi elvtárs! Itt bátrabb és másfajta lépések szükségesek.
      Először is nem tartható szerintem az, hogy az MDP főtitkárának személye jobban előtérbe ne legyen állítva. Nem egészségtelen és káros személyi kultuszról van szó. Meg van annak az egészséges módja is, hogy értsék meg az emberek, hogy nem a kormány, és nem a kormányból irányítják a Párt Központi Vezetőségét, hanem fordítva.
      Másodszor, Gerő elvtársnak valamely nyilvános fellépésében ki kell mondania egyszer azt az egy mondatot, hogy ő maga személyileg is hibázott. Ez elkerülhetetlen éppen Gerő elvtárs korábban olyan nagy és szerintem teljesen megérdemelt tekintélyének helyreállítása érdekében - ez a Párt, a Párt Központi Vezetősége szempontjából különösen fontos a mai helyzetben, amikor a népgazdaság égető kérdései állnak előtérben.
      Farkas Mihály felelősségének kérdése szerintem egészen más gesztust kíván meg elsősorban személyesen az ő részéről. Végül is én ismerem Farkas szerepét a súlyosan káros államvédelmi és más adminisztratív vonalon elkövetett hibák keletkezésében. Senki nálam jobban nem tudja, hogy 949-ben és a későbbiekben hányszor volt olyan helyzet, hogy a Párt összérdekeit alapjában érintő kérdésekben Rákosi elvtárs pontos tájékozódás híján bizonytalanságban volt, Farkas segítségét kérte és ő a megbízatásokat - ezt minden felelőséget vállalva kijelentésemért, állítom - a Párt érdekeit szem elől tévesztve, személyes indulataitól vezettetve lelkiismeretlenül és felelőtlenül végezte el. Ez egy kissé túl sokba került a Pártnak.
      Annyira ismernek engem az elvtársak, hogy a hízelgés nem kenyerem. Rákosi Mátyástól az embertől elvonatkoztatva, nehéz felmérhető kárt okozott Farkas azzal, hogy Rákosi Mátyást, Pártunk főtitkárát lelkiismeretlenségével - pestiesen kifejezve magam - nem egy provokatív államvédelmi ügybe beugratta.
      Továbbmegyek. Nem volt a szovjetunióbeli emigrációból hazatért elvtársak között még egy olyan ember, akivel túl hivatalos pártkapcsolatainkon, olyan közeli, baráti viszonyba kerültem volna, mint Farkas Mihálylyal. Mégis ma ki kell jelentenem (eltekintve minden Farkas Mihállyal szembeni személyes érzéseimtől), hogy a Párt számára ma van egy kérdés Farkas felelőségével kapcsolatban, amit nem lehet megoldani azzal, hogy Farkas nyilvánosan kijelenti: ne vájkáljunk a múlt hibáiban. Ez igaz, helyes és szükséges. De politikailag helyesebb, ha ezt nem Farkas Mihály mondja.
      Én személyileg boldog volnék, ha olyan ideológia képzettséggel, politikai tapasztalattal és személyes képességekkel rendelkeznék, mint Farkas Mihály. Nagyon fontos volna, a Párt érdekei feltétlen megkövetelik, hogy a Párt ezt a nagy értéket, amit Farkas képvisel és jelenthet, erői között tudhassa a jövőben is, ha lehet még inkább, mint a múltban volt. De ez szerintem semmiképpen nem érhető el azon az úton, hogy Farkas hibáival kapcsolatban akár a Központi Vezetőség, akár maga Farkas úgy tegyenek, mintha semmi sem történt volna. [...]
      Nézetem szerint ez e fajta kérdések pártszerű és bátor rendezése a Központi Vezetőség tekintélyét nagymértékben és gyorsan emelné. [...]
      Semmi garancia nincs a BM részéről a törvényesség betartására, a felelőtlenség következtében keletkező államvédelmi ügyek megakadályozására, amíg a BM magasrangú beosztottja lehet egy Farkas Vladimír és hozzá hasonló hibákkal, bűnnel terhelt - rossz lelkiismeretű emberek.
      Ez a dolog nem tartható azért sem, mert az államvédelmi ügyeket ismerő nem kevés ember nagyon jól tudja, hogy a Farkas Vladimírnál lényegesen kisebb felelőséggel és bűnnel terhelt emberek sora 6-8-10-12 évi börtönre lettek ítélve és ülnek.
      Nézetem szerint a Párt érdekei főképp azért sem engedik meg, hogy azt a terhet tovább viseljük, amit a Farkas Vladimírnak a BM vonalán való további tartása jelent, mert minden ember aki a viszonyokat ismeri tudja, hogy Farkas Vladimír csak azért lehet még mindig a BM-ben, hogy azt ne mondjam, csak azért nem került börtönbe, mert Farkas Mihály az apja.
      El kell onnan sürgősen távolítani, még pedig úgy, hogy a BM nyomozati vonalán dolgozó vezető beosztottak előtt nyíltan meg kell mondani, hogy Farkas Vladimír milyen durva hibái, pontosabban bűnei miatt nem dolgozhat ott sem ma, sem a jövőben.
      A BM-ben egyébként a lelkiismeretlenség, a korrumpáltság következtében ott mélyen berágódott immoralitás koránt sincs még felszámolva. És nem is lesz, míg onnan, talán nem nagy számú, de még mindig ott lévő hordozóit el nem távolítja a Párt, illetve a miniszter.
      Szégyellem a példát, de meg kell mondanom, hogy ez év július 22-én ismételt kérésemre azzal fizettek ki engem, hogy a karórám elveszett. Miután szabadlábra helyezve megtudtam, hogy ezrekbe kerül egy olyan óra mint az enyém volt, egy hét múlva erélyes követelésemre megkaptam az órámat, ami egy BM beosztott karján volt egészen addig a napig. Ott volt természetesen akkor is, miközben nekem ismételten kijelentették, hogy nem találják mert elveszett.
      Ha ezekben a dolgokban a KV, illetve a belügyminiszter nem csinál radikálisan rendet - semmi jó nem fog belőle kijönni a jövőben sem.
      A magyar Népköztársaság legfőbb ügyésze ma Czakó. Ez a Czakó egy gyorstalpaló tanfolyam elvégzése révén lett jogász. Én 1949-ben elbocsájtottam a belügyből, mint gyenge munkaerőt. Ez évben jutott tudomásomra, hogy Czakó a második világháború alatt, mint szakaszvezető ment ki a szovjet-frontra, ott a csernigovi partizánterületen működő magyar csapatoknál szolgált, partizán kivégzéseken vett részt, őrmesterré léptették elő (nem karpaszományos volt), egy orosz nőt hozott onnan 943-ban haza magával, ennek a nőnek a KEOKH [Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal] akkor letelepedési engedélyt adott stb.
      Az igazságügybe bevitte már volt felettesét (egy akkori tartalékos századost), a csernigovi horthysta helyőrség volt parancsnokát is, stb.
      Minimálisan az a kérdés merül fel: milyen erkölcsi alapon lehet ez az ember a Magyar Népköztársaság legfőbb ügyésze? Tudomásom szerint Czakóról, a fent leírt dolgokról huzamosabb ideje, az év eleje óta tudomással bír Farkas Mihály is.
      Nyilvánvalóan ez a kérdés is nem hosszú időn belül megoldást kíván. [...]
      Végezetül egy személyes, de korántsem csak magánvonatkozású ügy tisztázását kérem.
      Az illetékes elvtársak előtt ismert dolog, hogy én 1951 december végétől a börtönből nyílt harcot kezdtem Péter Gábor leleplezése érdekében és ugyanakkor Péter Gábor foglya voltam, aki erről természetesen perceken belül tudomást szerzett. Ennek logikus és számomra nem váratlan következményeként állatias börtönrezsimet vezetett be ellenem. Ez többek között a legszigorúbb izoláción kívül, például azt is jelentette, hogy az ivóvizet, írószert megvonták tőlem és egy mesterséges rendszer segítségével éjszaka nem hagytak aludni.
      Ez a fogolytartási rezsim teljesen változatlanul érvénybe volt velem szemben 1951 december végétől, 1953 augusztus 10-éig, és minimális enyhítéssel 1954 április 6-áig, majd jelentősebb enyhítéssel egész szabadlábra helyezésem napjáig, 1954. július 22-ikéig. Meg kell jegyeznem, hogy az első enyhítést is csak úgy tudtam elérni, hogy afölötti elkeseredésemben, hogy Péter Gábor letartóztatása után több mint 7 (hét) hónappal, napokon át nem engedtek ki mellékhelységre, összetörtem zárkám berendezésének egy részét.
      Ugyancsak meg kell jegyeznem, hogy feleségem, éveken át volt ismételt eredménytelen kísérletezés után csak 1954. július 8-án tudta meg azt, hogy egyáltalában élek. (Gerő elvtárs fogadta őt ekkor és igen emberies módon közölte vele ezt, valamint azt is, hogy új eljárás folyik ügyemben.)
      Az a kérdésem, hogy ki a felelős ezért? Kinek volt az érdeke, hogy Péter Gábor letartóztatása után, mikor már nyilvánvaló volt legalább annyi az én ügyemről, hogy akörül valami általában nincs rendben (1953 januárjától), még több mint másfél éven át engem testileg, idegileg és lelkileg gyötörtessen és megaláztasson.
      Azért kell ezt ily módon feltennem, mert 1953 január első hetében kihallgatott engem Farkas Mihály és Piros László, s ott az ügyek érdemi részén kívül ez a kérdés is szóba került. Négy hónappal később 1953 május másodikán írásban beadványnyal fordultam ugyanebben az ügyben Piros László belügyminiszterhez (erre a mai napig sem kaptam egy szó választ), 1953 szeptember második felében engedélyt kértem, hogy írhassak a Politikai Bizottsághoz, Farkas Mihály kezeihez - közölték velem, hogy: nem engedélyezik! Helyzetem pedig a fent leírt módon változatlan maradt.
      Megmondom: egész 1954 október végéig abban a meggyőződésben éltem, hogy mindezt a személyes indulataitól vezetett Farkas Mihálynak köszönhetem. Ebben megerősített az, hogy Farkas a rehabilitálásom utáni hónapokban szándékosan kerülte a velem való találkozást.
      Most 1954 október végén legnagyobb meglepetésemre arról értesültem Farkas Mihálytól, hogy ő 1953 január elején, a hivatkozott kihallgatásom után, utasította Piros László belügyminisztert, hogy engem helyeztessen elviselhető börtönviszonyok közé.
      Ez azonban nem történt meg. Gondolom, van a Párt számára is bizonyos jelentősége annak: tisztázódjon, hogy ez kinek a személyes utasítására volt így, ahogy leírtam?
      elvtársi üdvözlettel:
      Kádár János

Petty

1955. május 16.
      Magyar Dolgozók Pártja
      XIII. KERÜLETI SZERVEZETE
      Budapest, XIII. Váci út 63-67.
      Telefon: 204-150
      Szigorúan Bizalmas!
      Sajátkezű felbontásra!
      Az MDP Politikai Bizottság részére;
      Rákosi Mátyás elvtárs kezeihez
      Tisztelt Politikai Bizottság!
      Május 14-én Rákosi elvtárs személyes kihallgatáson fogadott. Az ott felmerült kérdésekre vonatkozó három kérésemet terjesztem az alábbiakban a tisztelt Politikai Bizottság elé:
      1./ Kérem tegyék lehetővé számomra, hogy személyesen adhassam elő a Központi Vezetőségnek: miért tettem fiktív vallomásokat 1951-ben durva fizikai kényszerítő eszközök alkalmazása nélkül? Továbbá kérem hallgassanak meg ezen az összefüggésen túlmenően is, Farkas Mihály KV tag és Farkas Vladimír volt ÁVH törzstiszt szerepéről a felülvizsgálat alá vett bűnügyek keletkezésében.
      2./ Rákosi elvtárs közölte velem, hogy tervbe van véve egy javaslat, mely szerint én a Pestmegyei Pártbizottság első titkára lennék. Ezzel kapcsolatban közlöm, hogyha a Politikai Bizottság ilyen értelmű határozatot hoz, akkor én a megbízást megtisztelő feladatként vállalom, és igyekezni fogok annak képességeimtől telhető legjobb módon eleget tenni. A kérésem azonban az, hogy határozathozatal előtt - más összefüggései miatt - a PB tegye ezt a tervet még egyszer megfontolás tárgyává.
      3./ A múlt év nyarán - kb. 1954. július végén - Rákosi elvtárs közölte velem, hogy a PB-nek olyan döntése van, mely szerint engemet - és másokat is - kinek ártatlansága bebizonyosodott, nemcsak a törvény előtt, hanem politikailag is teljesen rehabilitálni szándékoznak. Az a terv - mondotta Rákosi elvtárs - hogy egy bizonyos idő alatt "körülbelül a régi munkakörbe" kerüljek vissza én is, más rehabilitált is. Én ezt a döntést megnyugvással vettem tudomásul, mert ezt a Párt politikai érdekeinek és saját személyes becsületem helyreállításának szempontjából is teljesen helyesnek tartottam.
      Ebben megnyugvással dolgoztam a XIII. kerület első titkáraként 1954. szeptember 9-től egészen múlt hét szombatjáig, mikor Rákosi elvtárs a Pestmegyei Bizottsággal kapcsolatos tervet közölte velem, amit első hallásra nem tudtam hová tenni. Ha csak arról van szó, hogy a Pestmegyei Bizottságban erősítésre van szükség, akkor ezt célszerűbb más személlyel megoldani, mert az elég fontos XIII. kerület VB apparátusában volna elég dolog rajtam kívül is még egy-két a pártmunkában tapasztalattal bíró funkcionárius részére. Én magam itt már ismerem a területet, az embereket, Pest megyében pedig nem. Ezért ha csak arról van szó, hogy itt, vagy ott pártmunkásként dolgozzam, akkor a magam részéről szívesebben dolgozom a jelenlegi helyemen, mint másutt.
      Politikai rehabilitációm további lépését pedig én ebben a megoldásban nem látom.
      Ha a Politikai Bizottság 1954. július vége óta megváltoztatta volna azt a döntését, hogy engem politikailag is teljesen rehabilitálni kell, mert a Párt politikai érdekei ezt többé nem kívánják meg, úgy kérem, hogy ezt, valamint ennek okát közöljék velem.
      Végezetül szeretnék - a félreértés elkerülése céljából - néhány dolgot leszögezni. Én kommunista vagyok, nem pedig karrierista. Én akkor jöttem a mozgalomba, amikor a kommunistáknak nem állásokat osztogattak; és szereplési viszketegségben sem szenvedtem soha. Ami az állást illeti, én ma is teljesen beérem azzal, hogy munkásként dolgozzam, mint ahogy egész életemben tettem, míg függetlenített pártmunkás nem lettem. Én ma szolgálhatom Pártomat és hazámat pártmunkásként is, másképp is. De tudnom kell, hogy mi a Politikai Bizottság véleménye rólam: szükség van-e rám, mint pártmunkásra, vagy nincs? Ha igen, akkor kérem ügyem ennek megfelelő rendezését.
      Elhiheti a Politikai Bizottság, hogy a "Kádár-ügyet" én nem kívántam, nem csináltam. Nehéz megértenem, hogy miért kell nekem - a történteken kívül, amiket senkinek sem kívánok - viselnem személyileg ma is a hátrányos megkülönböztetést olyan ügyért, amiről mindenki tudja, hogy abban nekem csak a szenvedő alany szerepe jutott?
      Ennek a dolognak politikai vetületéről részletesen nem írok, mert azt Önök munkakörüknél fogva nálam sokkal jobban át tudják tekinteni.
      Elvtársi üdvözlettel:
      Kádár János

KOVÁCS ZOLTÁN:

Kik ezek a férfiak?

(kiegészítés egy cikkhez: Váncsa István Habik Csaba – Kövérek-témájú - fotójáról, ÉS, december 1.)

A képen két főalak, hátrébb két mellékalak, háttérben a tömeg. Férfiak mind. Nyakkendők, mandzsetták, ingnyakak, műanyag és csontgombok zavarba ejtő bősége, kifényesedett homlokok.
      Az alakok előremozognak. Az imént valahonnan kiléptek - nem tudni, honnét, tán egy teremből -, és mennek valahova - nem tudni, hova. Tán egy terembe. Nem tudni azt sem, hol vannak, de a fejek fedetlensége, a hajzatok rendezettsége sejteti, hogy nem szabadtéren.
      A két főalak mosolyog, a mellékalakok gondterheltek, a háttéri tömeg fürkészőn néz.
      Nem annyira térben, mint inkább időben, sőt az időtlenségben lépdelnek ezek az emberek - amint az természetes szövetségekhez illik. A földtörténeti őskorban is így lépdeltek már egymás mellett, a devon hegyöklendezései közepett, cipőjük talpa puhán csosszant a variszkuszi rögökön. Milliárd éve jönnek, már az időkoordináták is rég szétcsúsztak: elindultak és most lépdelnek.
      Az idősebb, köpcös, a fiatalabba karol, de a testsúly nem helyeződik át, a mozdulat jobbára demonstratív, nem a mozgást könnyíti, hanem a külvilágnak szól: természetes együvé tartozás, személyileg jogászok és pártaktivisták ők, akik valamikor összenőttek. Hisz összetartoznak.
      Ámde hagyjuk a genezist, hasítsuk ki belőle a jelent: mi ez?
      Mi az üzenet? - tegyük föl a kérdést Makovecz Imre stílusában: két férfiember megejtő pas de deux-je, dacára a háttérben imbolygó mellékszereplőknek, vagy csak ahogy ez már lenni szokott errefelé, egybezárta őket a történelem? Nem tudni. Csak egy a biztos, hogy mennek. Imbolyognak a fekete zakók, vonulnak méltósággal, mint nehéz, tömött novemberi fellegek. Vonulásuk hosszadalmas, időigényes cselekvéssor, mígnem egészen beletávolodnak a mögöttük hagyott arcvíz- és dezodorfelhőbe. Különös tulajdonságú emberek: mindig kelet felől jönnek és mindig kelet felé tartanak.

FÁY MIKLÓS:

Halálkvíz

Állítsa a következő karmestereket sorrendbe az általuk megélt életévek szerint. (Magyarul - teszi hozzá a műsorvezető -, melyikük hány éves volt a halála pillanatában?) Kezdje a legfiatalabbal.
      A. Herbert von Karajan
      B. Leonard Bernstein
      C. Solti György
      B. Leonard Bernstein szomorúan kerekezett a tolószékében.
      - Azt hiszem, meg kellene írnom a nekrológomat - mondta.
      - Mit írnál?
      - Ifjúsága teljében ragadta el a halál...
      - És a többi?
      - Nem is tudom.
      Aznap éjjel majdnem megfulladt. Ócska tüdeje már csak palackból volt képes fölvenni a megfelelő mennyiségű oxigént, és álmában kiesett az orrából a kanül. "Nem így akarok meghalni" - mondta, mikor visszanyerte az öntudatát. Másnap jött az orvos, és megállapította, hogy tüdőfertőzés lépett föl. Sokat már nem lehetett tenni, de gondolta, hogy bead egy antibiotikum-injekciót. Bernstein egyenesre állította a tolószékét. Bal karján az orvos megkereste az eret és beleszúrta a tűt. Mielőtt megnyomhatta volna a fecskendőt, Bernstein teste hirtelen megfeszült. "Mi ez?" - kérdezte a karmester hitetlenkedő hangon. Ez volt az utolsó szava. Hetvenkét éves volt.
      A. Herbert von Karajant a betegágyánál két barátja látogatta meg. Jól érezték magukat, a repülésről beszélgettek. A karmester nem volt jól a napokban, éppen ezért érkezett egy orvos, hogy hozott magával műszert, el kellene készíteni az EKG-t. "Barátaim vannak nálam, és ilyenkor még a kínai császár sem zavarhat" - felelte a karmester, aztán olasz inasától megrendelte az ebédet. Folytatták a beszélgetést, aztán Karajan hirtelen megállt a mondat közepén, és egy korty vizet kért. Ivott, azt mondta, hogy jobban érzi magát, aztán hörögve hátraesett az ágyon. Szívinfarktus. Nyolcvanegy évet élt.
      C. Solti György elvégezte a mindennapi feladatokat, fogat mosott, dudorászva pizsamát húzott, és lefeküdt aludni. Másnap nem kelt föl. A jelek szerint nem ébredt föl halála előtt. Nyolcvanhét éves volt.
      Tanulság: Ha a karmesterséget választjuk, és elérjük a nyolcvannyolcat, talán már nem is kell meghalnunk.

BOROS GÉZA:

Köz-tér

www.szobor.hu

Számítógép nélkül építészeti tervezés ma már szinte elképzelhetetlen, szobrászműtermekben viszont komputer egyelőre csak elvétve fordul elő. A hazai szobrászok többsége és a pályázatok kiírói ortodox módon ragaszkodnak a gipszmaketthez, s idegenkednek a virtuális modellezéstől, noha az a műnek az adott környezetbe történő beillesztése szempontjából sokszor hasznos lehet. Virtuális makett legfeljebb kiegészítő látványtervként fordul elő a szoborpályázatokon, maradnak a bevált klasszikus módszerek: a gipsz, a rajz, a műleírás, a helyszíni szemle és a képzelőerő.
      A gyerekcipőben járó alkotói alkalmazással szemben a befogadói oldalon kezd fontos tényezővé válni a számítógépes kultúra, az internet, amelynek adottságai (társadalmi nyilvánosság és közösségi kommunikáció) a köztéri szobrászatnak is lényegi tartozékai. Immáron egyetlen szobrász sem lehet biztos abban, hogy a köznemtetszést kiváltó műve (a kis példányszámú kulturális lapokban megjelenő és a művészek által többnyire "rosszindulatúnak" elkönyvelt kritikákon túl) visszhangtalan marad. Bárki elindíthat a világhálón egy fórumot, amely összegyűjti az egy-egy problematikus művel kapcsolatos véleményeket, folyamatosan bővülve egyfajta "társadalmi kritikáját" képezve az adott köztéri műnek. Így járt például Melocco Miklós az idén felavatott Klebelsberg Kunó-emlékművével, a millenniumi kormánybiztos által finanszírozott szoborral, amely egy oszlopon álló hatalmas fejből áll, a gallérjába pedig az egykori kultuszminiszter jótettei vannak bevésve. A Szeged főterét - többek szerint - "elcsúfító" mű ellen virtuális mozgalom indult az interneten Szavazzunk a "szoborról"! címmel (www.index.szeged.hu/forum/torzsasztal).
      Rövidesen lesz olyan szobrunk is, amely a megszületését az internetnek köszönheti. Az Index című internetes újságban mozgalom indult azért, hogy Rejtő Jenőről nevezzenek el utcát és kapjon szobrot Budapesten (www.index.hu/rejto). Az oldalt látogatók adományaiból létrehozott alapítvány további felajánlásokat és ötleteket vár. Az elképzelés szerint P. Howard bronzfigurája az Andrássy úton egy lámpaoszlopnak támaszkodva állna, amint éppen jegyzetel, szemben az egykori Japán kávéházzal (a mai Írók Boltjával), ahol halhatatlan regényeit írta. Persze semmi garancia nincs arra, hogy a kezdeményezés művészileg is sikeresen zárul, de az indulás kétségtelenül rokonszenves, valódi társadalmi kezdeményezés, s nem egy szűk politikai és művészeti elit belterjes ügye, mint ahogy a legtöbb köztéri szoborállítás.
      Arra is van példa, hogy egy több százmillióba kerülő terv csupán internetes formában valósul meg. Ez történt az Időkerék néven nagy csinnadrattával beharangozott és kudarcba fulladt elképzeléssel, amely jelenleg csupán egy többnyelvű internetes honlap (www.timewheel.com) és egy makett formájában létezik. A Khronosz Alapítvány által a Felvonulási térre tervezett hatvantonnás, gördülő homokóra-monstrum világpremierjét először tavaly szilveszterre tervezték, majd elhalasztották, mondván, hogy az igazi ezredforduló úgyis csak az idén lesz. A gránitból, rozsdamentes acélból és golyóálló üvegből tervezett kerékbe a nézelődőket mutató videokamerát is beszereltek volna, amely a képeket folyamatosan az internetre továbbította volna.
      Budapest legújabb köztéri szobra - Botond alkotása - magáról az internetről "szól". A Westend City Center tetőkertjében október végén felavatott Kapu 2000 című, krómacélból hegesztett, hálózatot mintázó kapualakzat egy távközlési cég, a Novacom Rt. dicséretes mecenatúrájának az eredménye. A cég sajtóközleménye szerint ez "a világ legnagyobb drótszobra" (amit erősen kétlek), "az első műalkotás Európában, amely megfoghatóvá teszi a távközlő hálózatokon, valamint az informatikai hardver- és szoftversorokon átfutó információs társadalmat". Itt sem igazán köztéri műalkotásról, mint inkább PR-munkáról van szó, ahol a köztéri mű nem végcélja, hanem csupán egyik eleme (eszköze) egy profin felépített (üzleti, politika stb.) kampánynak. A szoborállításról példaszerű gyorsasággal megjelentetett katalógus fotóin a mű monumentális hatású, izgalmas kompozíció benyomását kelti, a helyszínen megtekintve azonban csalódnunk kell. A mű más léptékben, más környezetben, esetleg beltérben bizonyára jobban érvényesülne. Ez a kapu sehová sem vezet, nem tudjuk megérinteni, nem lehet rajta átmenni, vagy ha mégis felmászunk a megemelt alapzatra, a szobor mögött a tetőkert véget ér, az út a mélybe visz. Az egész meglehetősen "kisszerű", akárcsak az egész Westend City Center harmadosztályú építészeti-esztétikai stílusegyvelege a főbejáratnál a "kanadai nép millenniumi ajándékával", a Niagara-vízesés kicsinyített (és félig kiszáradt) másával. A főbejárat előtt viruló bazári forgatagban igazat kell adnunk Ady Endrének, aki 1905-ben Budapestről mint "Európa leendő Kairójáról" megállapította, hogy "életünk érdekes vegyülése a Balkánnak és Amerikának". Átmeneti korunkat a tetőkerti szponzorszobornál is jobban szimbolizálja ez a két világot elválasztó és összekötő kapu: ahogy a koldusok, hittérítők és zsibárusok aluljárói kavalkádjából be akarunk lépni a klórszagú megaáruházba, s a lengőajtó jól pofán vág. BÚÉK 2001!

MEGYESI GUSZTÁV:

A Székely-ügy mellékszálai

Mintha csak ma történt volna, annyira előttem van minden: 2000. október 12-én, egy verőfényes csütörtöki napon a kora délutáni órákban egy Pest környéki vállalkozóval volt találkozóm a Bartók Béla út és a Gellért tér sarkán lévő Szeged étteremben.
      Kissé idegesen doboltam ujjaimmal a fehér abrosszal leterített asztalon, mert a vállalkozó ugyan jelezte esetleges késését, a húgom azonban nem, pedig ő volt inkább érdekelt az üzletben, mint én. A húgomék már két éve tervezik, hogy a Pest környéki telkükön csatornáztatni fognak, ami azonban meghaladja teherbíró képességüket, ezért megkértek engem, hogy segítsek. Mindig is jó kapcsolataim voltak csatornázási ügyekben, így nem okozott gondot egy jó nevű szakember megkeresése, aki a húgomék terveinek megfelelően fél nap alatt megépíti a hozzávetőlegesen húsz centiméter mély, tíz méter hosszú felszíni vízelvezető csatornát a kerti csaptól egész a telek végén lévő árokig, persze megkéri az árát, két liter bort, ráadásul előre.
      Ez a vállalkozó, akire én már régebben is felfigyeltem, hogy mennyire jól ás csatornaárkokat, először három liter bort kért, aztán mégiscsak sikerült megállapodnunk, amin én őszintén szólva kissé meglepődtem, hiszen korábban egyszer már elvettem tőle egy szép haszonnal kecsegtető üzletet, amikor a húgoméknál ereszcsatornázási munkálatokat kellett elvégezni, mert az ereszcsatorna meg volt lazulva és dróttal föl kellett volna kötni. Én azonban nem ezzel a Pest környéki vállalkozóval végeztettem el a munkálatot, hanem egy másikkal, nahát ezért is voltam meglepődve, hogy mégis bízik bennem.
      Már vagy fél órája doboltunk ujjainkkal idegesen a Szeged étterem fehér abrosszal leterített asztalán, ám a húgom még mindig nem érkezett meg. Ekkor a vállalkozó nem bírta tovább, s azt mondta, ne halogassuk tovább az ügyletet, sietnie kell. Majd kissé közelebb hajolva hozzám azt kérdezte, hogy elhoztam-e a dokumentumokat, mert anélkül nincs csatornázás. Azt én sejtettem, hogy a vállalkozó dokumentumok nélkül szóba se áll velünk, ezért határozottan bólintottam, ám hozzátettem, hogy nem volna szerencsés pincérek szeme láttára kipakolni az aktatáskát, menjünk inkább ki a Gellért Szálló előtti parkolóba, amúgy is direkt a kocsiban hagytam a teljes dokumentációt. Intett, hogy rendben. Szótlanul, nyurga léptekkel közelítettük meg a parkolót, körülnéztünk, majd beültünk a gépkocsiba. Ekkor elővettem aktatáskámat, s nyomatékkal azt mondtam neki, tessék, a dokumentumok. A csatornázási vállalkozó kinyitotta a táskát, kicsit mintha elcsodálkozott volna, de nem szólt. Legfelülre természetesen a húgomék telekkönyvi kivonatát helyeztem, mert úgy gondoltam, hogy a csatornázási vállalkozó mielőtt ásni kezd, meg akar győződni róla, hogy nem idegen telket ásatunk fel vele, hanem tényleg a húgomékét, nem akar a hatóságok elé kerülni. Ezután sorra elővettem a többi dokumentumot is, melyek azt igazolták, hogy a húgoméknak nincsen a telek után köztartozásuk, illetve rendesen befizették az üdülőövezeti illetéket, tehát nyugodtan áshat náluk, majd természetesen bemutattam a beruházási tervet is, melyen külön mellékletben jeleztük az általunk tervezett csatorna irányát a kerti csaptól a telek végén lévő árokig (de megkerülve az útban álló rózsabokrot, s egy kisebb részt, mely kavicsos és csorbítja az ásót), ezután egy újabb dokumentumot a két liter bor jövedéki igazolásával (a bor eredete, fejtési időpontja, technológiai veszteség stb.), végül a húgomék telkén álló faház külső villanyóraszekrényének a rajza következett, hiszen ebben lesz majd eldugva egy rongydarabka alá a kulcs, hogy a csatornázási vállalkozó be tudjon menni a fészerbe, ahol az ásószerszámokat megtalálja, tudniillik a húgom és én sem tudok kimenni a megjelölt napon, ő viszont nem biztos, hogy visz magával ásót, egyéb eszközöket.
      Az órámra néztem, fél kettő múlt néhány perccel.
      Ha végez, rakja vissza a fészerkulcsot a villanyóra szekrényébe - súgtam neki óvatosan körülnézve, majd már épp hozzátettem volna, hogy az asztalon talál bort, nyugodtan igyon belőle, ez nem számít bele a két literbe, ám ebben a pillanatban elsötétült a világ, a környékbeli háztetőkön és a parkolóban fekete ruhás, álarcos egységek jelentek meg, ezzel egyidejűleg civil ruhás nyomozók ugrottak be a gépkocsimba, karjaimat hátrafeszítve megbilincseltek, majd ismertették jogaimat.
      Ekkor a csatornázási vállalkozót mintha a föld nyelte volna el.
      Megdöbbenve, a végsőkig leforrázva álltam az események előtt: soha nem gondoltam volna, hogy egy csatornázási vállalkozó ilyenre képes, ráadásul éppen a húgommal összejátszva, aki nyilván direkt nem jött el a találkozóra. A pillanat törtrésze alatt lepergett előttem életem filmje, mikor, mit és hol rontottam el, ám akkor a civil ruhások parancsnoka valami utasítást kaphatott telefonkészülékén, mert sűrűn elnézést kérve elém lépett, s azt mondta: - Uram, tévedés történt, Ön szabad.
      Beültem a gépkocsiba, s csak ekkor vettem észre, hogy a csatornázási vállalkozóval együtt a hátsó ülésre helyezett két liter bor is eltűnt.
      Innentől már mindenki ismeri a történteket: nem sokkal ezután, pontban háromnegyed kettőkor tartóztatták le Székely képviselőt, az Országgyűlés közbeszerzési bizottságának kisgazda elnökét a parkoló túlsó sarkában, amint nagy mennyiségű megvesztegetési dokumentumot vett át, ám rajtunk ez mit sem segített; nekünk már soha a büdös életbe' nem lesz rendes csatornánk és a borunk is fogytán.

SERES LÁSZLÓ:

Globális barlang

Végre beköszöntött a globalizáció a mi szélső-újlipótvárosi utcánkba is: a WestEnd felhúzása óta a Lehel tér és agglomerációja menthetetlenül jön fel, a Hegedűs Gyulában végre iroda- és lakótömb épül a kerületnyi gödör helyén, a Váci út felel neki. És akkor még ez is, pont szemben velünk. "Megint valami szállodát építenek a zsidók" - közölte velem a szomszéd autószerviz etnikailag mindig jól informált szerelője, ötvenes, műszálas csávó, a rendszerváltás relatív nyertese, akinél erős a gyanúm, hogy amikor időnként profilból rám néz, átfutnak a fején a nürnbergi törvények. Az építkezés jellegét illetően mindenesetre tévedett, társasház készül, az viszont ezerrel, mintha a korai Laibach gyakorolna hajnali hattól este kilencig, indusztriális noise, ráadásul a szombatot sem tartják, ennyit a zsidókról. Szerencsére éjszaka csönd van, különben feljelenteném őket a rendőrségen, mint nemrég a másik építkezést két házzal odébb, még jó, hogy a globalizációval nem tűnik el a nemzetállam néhány instanciája, különben hol jelenteném fel őket, az IMF-nél? Az adópénzemből működő nemzetállami rendőrségem egyébként barátságosan tudatta velem, hogy kimennek ugyan megnézni, van-e éjszakai építkezési engedély, de ne reménykedjek, nem tudnak mit tenni, ilyen engedélyt pár milkáért bármely cégnek kiállítanak az illetékes hivatalnál. Mindegy, már csak két év betonozást kell kibírni, és máris többet ér az ingatlanom.
       A közelgő ünnep, a Szervezett Lelkiismeret-furdalás előestéjén persze gondoskodva van arról, hogy azokra is gondoljunk, akiknek nemhogy ingatlanjuk nincs, de ennivalójuk is csak alig. A szomolyai romáknak például, akik házaik öszszedőlése miatt évek óta a helyi tufabarlangban kénytelenek lakni, esélyük sincs arra, hogy valami szociális szemléletű bérleti szerződéssel legalizálják státusukat. A szomolyai romák már azzal is boldogok lennének, ha megkapnák a prominens fővárosi művészek által felajánlott többtonnányi krumplit, de nem kapják, mert a helyi polgármesterben győzött az országimázs-szemlélet, és közölte, nem kell az én romáimnak a pestiek krumplija. Inkább éheznek az én büszke romáim, de nem fogadnak el alamizsnát - mondta az érintettek helyett a helyi főpolgár, aki nyilván a cigányok természetes lelőhelyének, bioszférájának tartja a tufabarlangot, elvégre természeti nép, vagy mi.
      Na mostan az ugye a polgármesternél is világosabb, hogy a fővárosi művészek krumpliakciója akkor sem jelentett volna megoldást a szomolyai éhínségre, ha a rakomány célba ér (de nem ért célba: a gilvánfalvai éhező cigányok jártak jól, nyilván először és utoljára életükben). Lakáshelyzetileg ugyanígy könnyen belátható, hogy az elszórt, esetleges adakozás nem hozza ki a cigányokat a barlangból, a homelesseket a hajléktalanszállóból, az önkormányzati segélytől való függés pedig nem más, mint az amúgy is korai halál előrehozott stádiuma.
      Szeretek ajándékozni. Önzésből, mert nekem jó. Viszont amikor aprót adok a koldusoknak meg a Fedél nélkülösöknek (a kéretlenül autóablakot mosó kis gengsztereknek soha), nem örömöt érzek, hanem a szégyen és a kényszeredettség kínos elegyét: nem segítek rajtuk, hanem a vegetálásukat hosszabbítom meg. Ha a Vágónál milliomos lennék, civileknek adakoznék sokat (állatvédőknek leginkább, rosszabbul élek együtt a létező állatkínzás tudatával, mint emberek szenvedésével). Sejtésem szerint a legtöbb ajándékozó és adományozó azért ad, mert neki jó érzés, de ez mindegy is, fő, hogy nemes gesztust gyakorol, és akár egyénről, akár egyházról, akár kis cégről vagy nagy multiról van szó, ezt a magatartást államilag-adóleírásilag-presztízsileg jól meg kellene jutalmazni. Ily módon ugyanis előbb-utóbb kialakulhatna nálunk valamiféle privát adományozói kultúra, amelynek legfőbb ismérve a kiszámíthatóság és a korrektség, konkrét alapítványi projektek konkrét megpályázása, hiperpontos elszámolás az adományozó felé, leszakadás az állami kuratóriumokról, megalázó önkormányzati kuncsorgásokról. Az önkormányzatnak természetesen kötelessége segélyezni a nincsteleneket - de hogy ezzel a nyomorból politikai függőséget csinál, és hogy ez a politikai függőséget konzerválja, az biztos.
      A szomolyai romákkal együtt az évtizedes mozdulatlanság, tehetetlenség és izoláció barlangjában van mindenki, akit elkerül a világ néhány éve felpördült változása. Egyre kevésbé a központi kormánytól, a Kossuth téri parlamenttől vagy a szomolyai önkormányzattól függ, lesz-e bármiféle gazdasági esélyük romáknak és nem romáknak. A globalizációt nem kell szeretni, és igenis fontos felhívni a figyelmet szociális és ökológiai mellékhatásaira (állítólagos elkerülhetetlensége pedig a lehető leggyengébb mellette szóló érv), de azt is látni kell, hogy a globalizáció mérlege a legtöbb szempontból pozitív: a technológia és az Új Gazdaság boomja, a szegénység és az éhínség lassú csökkenése, a világ környezeti állapotának javulása nem véletlen fejlemény, hanem az utóbbi évek szabad tőke- , tudás- és technológiai mozgásának eredménye. Ha valakik munkahelyteremtő beruházásokkal ki tudják hozni a romákat - és velük együtt az egész országot - a barlangból, azok a multik. Vagy magyar bedolgozóik-beszállítóik, mindegy. Csak történjen valami, aminek keretében részei leszünk a globális felpördülésnek.
      A WTO adatai szerint évi hat százalékkal nő a világkereskedelem volumene, mintegy 60 ezer multinacionális cég évente 400 milliárd dollárt invesztál külföldi üzemekbe, felszerelésekbe, irodákba, ebből 150 milliárdot fejlődő országokban. Nem jótékonyságból nyilván, de ez teljesen lényegtelen, munkahelyek teremtődnek, technológiai innovációk történnek, helyi adók fizetődnek, és azok a települések is gazdagodnak, amelyeknek a polgármesterei kikérik maguknak a szabadkőműves karvalytőke kolonializmusát. Nem eseteim a nemzeti jogszabályokat kijátszó, a helyi intézményeket korrumpáló külföldi befektetők (amelyekről A Hét előszeretettel és tövig benyalva kérdezi a hungarista párt elnökének véleményét), és nem eseteim a globalizáció elkerülhetetlen hazai melléktermékei, a multiplex plázákban felbukkanó, szűk, rózsaszín pólós globalibák és zseléfejű, bőrdzsekis humanoid pasijaik, de inkább ez, mint bármi más. A számok azt mutatják (és ezt meglepő módon a globalizációkritikus Foreign Policy is elismeri), hogy az utóbbi években azok a nemzetek tudtak feljönni gazdaságilag, amelyek nemet mondtak a nemzeti és szociális protekcionizmusra, az izolációra, és kinyitották kapuikat a globális szabadság előtt. Gondoljunk csak bele: a környezetvédő baloldal legkeményebb antiglobalizációs érve az, hogy abból nem profitál elég ember, mondjuk a harmadik világban. Akkor most ebből mi következik? Húzzuk meg a vészféket? Hasta la vista, baby? Épp ellenkezőleg.
      A szomolyai romák és egyéb szegény magyarok persze csak akkor fognak tudni elhelyezkedni, ha írnak, olvasnak, gyerekeik iskolába járnak, nem utolsósorban esznek és isznak, és ez, tehát a minimális létfeltételek biztosítása nagyon is állami, önkormányzati feladat, igyekszem hangsúlyozni. De mindez hiába, ha a régió tőkehiányos marad, mondjuk valami elcseszett kormányzati gazdaságpolitika következtében, amely a saját haverokkal akarna autópályát építtetni. Ha nem áramlik nagyon sürgősen jelentős tőke ebbe a sok szempontból súlyos, Szabadi Béla által fémjelzett országba, és ha az ily módon feltőkésített országban nem alakul ki nagyon sürgősen valami nagyvonalú adományozási szokásvilág, akkor a romák és egyéb szegény magyarok még jó ideig a barlangban maradnak. Az évezredforduló legnagyobb dicsőségére.

IAN B. FLEMING*:

Neondélibáb

– szuperprodukció -

(Sugárzó törpék) Bond másnaposan ébredt, az aceton mellett még mindig érezte szájában a borovicska jellegzetes ízét, mely annyira távol állt a gin, különösen kedvence, a Tanqueray aromájától, hóna alatt aludt az ukrán lány, aki szupermodellnek mondta magát. A sarokban ott állt a kertitörpe, melyet előző éjszaka tartóztatott le, miután a vietnamiak alulmaradtak a tűzharcban, amit a Teplice-Drezda-országút két oldalán besáncolva vívtak. James Bondot nem abból a fából faragták, akit egy vöröshigany-csempész vietnami banda, mely még a Ho Si Minh-ösvényen tanulta a főközlekedési utak teljes mellőzésével, a totális kamuflázsban végrehajtott szállítmányozás mesterségét, meg tudjon szorítani fegyveres csetepatéban. Hadviselésük a Vietkong óta mit sem változott, amit az utóbbi tíz, Csehországban töltött év hozzátett a működésükhöz az, hogy mozgásuk meglassúbbodott a sörfogyasztástól, és rákaptak a kertitörpére. Mivel Szászországban, csakúgy, mint Csehországban, tömegek bolondjai a kertitörpének, sőt Bond szerint sem túlzás a prágai Vrblička professzor állítása, miszerint Teplice a világ kertitörpe-fővárosa, a vietnamiak rájöttek, hogy a kertitörpébe rejtett hasadóanyagok biztonságos védelmet nyújtanak a hatóságok ellen. A 007-es egy tatarsztáni milliárdos után nyomozott, aki fejébe vette, hogy atomfegyverrel látja el a chemnitzi skinheadeket. Miután leszámolt a vietnami közvetítőkkel, Bond Dugiba hajtatott, ahol fürtökben lógnak az út mellett a fakó bányászkurvák, egy ukrán szupermodellel volt találkozója, aki állítása szerint Milla Jovovich bal kézről való testvére. A vonzalom kölcsönös lett, bebarangolták a teplicei halmokat, ettek knédlit, ittak borovicskát, buján piknikeltek a kerékpárosok sújtotta dombságban, mikor megszólalt a 007-es személyi hívója. 666-os szám, majd a szefira-fa alsó része jelent meg rajta, ebből a kódból Bond tudta: Moneypenny az, M. sürgősen Londonba hívatja. Kikérezkedett WC-re, majd a megszokott biztonsági kerülővel, a Prága-Marrakesh-Keflavik-London kerülőt választva szállt le Gatwicken.
      (By-by Picadilly/ Farewell Leicester Sq) Bond óvatosan nyitott be az irodába, nem akarta, hogy a komputerén kurkászó Moneypenny felneszeljen. A küszöbről dobta be kalapját a fogasra, háromszor penderült meg saját tengelye körül, Moneypenny felnézett, szívrohamot színlelt és túláradta az ügynököt.
      - Csakhogy megjött, James, M. már nagyon várja, azt hittük, elrabolták azok a keleti vigécek. (Bizalmaskodva az ügynök felé hajolt) - Tudja, James, komoly dolog lehet, amivel M. most meg fogja bízni, Langleyből jött a kérés, Virginiából, hogy inkább mi menjünk rá erre az ügyre, mert az amerikaiaknak valamiért kínos. No, menjen már, M. izgatottan várja.
      Mióta 1909-ben Asquith miniszterelnök felkérte Vernon Kell kapitányt a South Staffordshire Regimenttől, és Mansfield Cumming kapitányt a Királyi Tengerészettől, hoznák létre Őfelsége Titkosszolgálatát (SIS) és a honi elhárítás (MI 5) élén Kell kapitány magát K-nak, a hivatalosan soha el nem ismert létezésű tengeren túli felderítés (MI 6) élén Cumming kapitány pedig C-nek nevezte és írta alá magát, azóta egyértelmű volt, hogy a felettesek az elkövetkező ezerötszáz évben ezt a névrövidítési hagyományt fogják követni, mert hová is lenne Anglia a hagyományok nélkül. M. Malayából származó teakfa íróasztalánál ült, szájában elmaradhatatlan rövid szárú pipája, nemrég hunyhatott ki a parázs, Bond azt szimatolta, megint portói ízesítésű svájci mixet szív. M. hátradőlt a mélybordó kecskebőr kárpitozású chippendale-karosszékben, Bondra emelte tekintetét.
      - Üljön le, 007-es. Gratulálok cseh- és szászországi eredményeihez, nem kis teljesítmény rájönni, hogy a Ho Si Minh-ösvény tapasztalatait építették be az atomfegyvercsempészek a teplicei kertitörpegyár és a chemnitzi skinhead-főhadiszállás közti útvonalon. Most hasonló, csak komolyabb feladatot kap: Magyarországra megy. A CIA információi szerint Magyarországon felbukkant régi ismerőse, Ernst Stavro Blofeld (Bond arcán rángás futott át, sok év után sem tudta feledni, ahogy Piz Gloria után Blofeld az esküvőjük napján végzett Tracyvel, feleségével, Theresa di Vicenzóval) olyan nukleáris eszközön kísérletezik, mely szelektálni tud az áldozatok között. Az amerikaiak nehéz helyzetben érzik magukat, mert a magyarok, ugye, szövetségesek lettek, értesíteniük kellene az ő katonai vezetésüket, de nem szeretnék, mert a hadügyminiszterük egy virágkötészet ügyvédje, félnótás alak, budapesti katonai attasénk szerint egyébként semmi nem bizonyítja jobban az ország békés szándékait, no meg persze inkompetenciáját, mint az ő kinevezése. Van egy államtitkára, nyelvet nem beszél, állítólag még magyarul sem tud, de folyamatosan próbál, legutóbb egy amerikai küldöttségnek azt magyarázta pidgin-angol pidgin-magyarul, hogy "Amerika? demokrácia good? Mert Magyarország demokrácia no good." Képzelheti, 007-es! A CIA-ügynök, akit meg akartak bízni, inkább azt választotta, hogy túlélési gyakorlatra megy az Andokba, egyidejűleg küzd a Cali-kartellel és a FARC-gerillákkal, semhogy együtt kelljen működnie ezekkel a félcédulásokkal. Moneypenny és Q. mindenben a segítségére lesz, Harry Saltzman és "Cubby" Broccoli pedig finanszírozzák - mondta M., és a papírjaiba mélyedt, jelezve, hogy vége az audienciának.
      Moneypenny vaskos aktacsomót nyújtott Bond felé, majd tettetett felháborodással mondta:
      - Ebben mindent megtalál. Borzasztó, James, hogy holnap reggel megint el kell mennie, nem tud elvinni vacsorázni, pedig nyílt egy elképesztő hely a Drury Lane-en, Sarastrónak hívják, toszkán alapon japán cyberételek leheletnyi karibi beütéssel, de sajnos ma este nem érek rá, mert bálja van a dalárdámnak Islingtonban.
      - Nem baj, Moneypenny, tudja, minél jobban csigázzuk a vágyat, annál magasabb lesz a beteljesülés hőfoka.
      - Jaj, James! Lassan negyven éve mondja ugyanezt - nézett bánatosan az ügynök után, aki, mielőtt kilépett, megriszálta tomporát, mint egy dürrögő fajdkakas.

Petty

Q. , aki most is tisztára úgy nézett ki, mint Desmond Llewelyn, a műhelyben készítette fel Bondot. Az autó egy páncélozott 3500-as Maserati GT Ghia lesz, felszerelve föld-föld és föld-levegő rakétákkal, kézifegyver a szokásos Walther PPK, az Omega óra a magas szintű szatellit-kommunikáció mellett műlegyes pisztránghorgászatra is alkalmas, bal felső bölcsességfogának koronájába beépítettek egy szerkezetet, mely alkalmassá tette, hogy alapfokon bár, illetve a releváns műszaki és katonai kifejezések szintjén megértsen 43 kelet-európai nyelvet és dialektust.
      Bond ezután a St. James Clubba hajtatott a Vauxhall Cross közeli Albert Embankmentből, ahol a B-52-es kulcsú kötelező kiegészítő hálózati névsort vette át, a szolgálat Rolls Royce Silver Shadow-ján a löncsre igyekezett, ahol szándékai szerint Seton-Watsonból és A. J. P. Taylorból próbál majd háttérinformációt kiszedni a magyarokról, mikor a Pall Mallon egy jobbkormányos fehér kombi Zsiguli húzott mellé, s két rastafari - a 007-es jamaikainak nézte őket bevérzett szemükről - Uzival szórta meg az RR jobb oldalát. Bond és a sofőr egykedvűen, viszszafogott fitymálással figyelte az ellenük irányuló jelenetet. "Hja, Archibald" - szólt Bond a sofőrhöz, "mivé lesz a világ, hogy ilyen provinciális gengszterek hiszik azt, hogy kötözködhetnek Őfelsége Titkosszolgálatával!" Archibald hamiskásan a visszapillantóba nézett, ősz bajusza enyhén a szája alá konyult, sapkájának simlédere árnyat vetett a szemére. "Igen, uram, satnyul Anglia, de vele a földkerekség is. Kóstolja meg ezt az ijedtségre!" - és a mahagóni műszerfalon megnyomta azt a gombot, amelyik működtetni kezdte a kardánbox hátuljából hangtalanul kisurranó ezüsttálcát, melyen Ferrero-Rocher golyócskák sorakoztak aranyozott papírban, szabályos gúlába rakva. "Óh, Archibald, hagyja csak" - szólt a 007-es, és megnyomta az oldalrakéták indítógombját, a jamaikaiak Zsigulija mellettük öt yardnyira robbant, a nagyobb darabok porított, a kisebbek pedig lekerekített élű formában hullottak alá a Green Park csíkos napozóágyainak tőszomszédságában. "Bár tudja mit, Archibald, a Ferrero-Rocher olyan könnyű és finom, hogy még ebéd előtt sem tud ellentállni egy golyócskának az ember!" Bond műgonddal bontogatta az aranypapírt, az ősz bajuszú sofőr pedig, ha lehet, még huncutabb szemmel figyelte a visszapillantóból.
      Bond élvezte az ebédet a két nagy tudású történésszel, ebéd előtt egy-egy pohár 16 éves Lagavulint ittak némi Eviannal, "hogy kihozzák belőle a Loch Ness-i szörny ízét", ebédhez Seton-Watson könnyű Chablist fogyasztott (Cru Bourgois), Taylor professzor és Bond ügynök egy-egy pint ale-t. Bond és Taylor zöldspárgát fogyasztott Bearnaise-mártással, Seton-Watson pedig egyik oldalán sült lazac-steaket narancsmártásban. Már a desszertnél tartottak, mikor szó esett a kelet-európai parasztnépek sunyi természetéről, melyben egybehangzó kijelentésük szerint, a magyarok élenjáróak, ám Bond, megőrizve szokásos szkepszisét s friss, virulens kritikai gondolkodását, felidézte azt az élményét 1956-ból, mikor az andaui hídon átkelő magyar bányászokat ellenőrizte Traiskirchenben, akiket dél-rhodesiai bányamunkára toboroztak, hogy volt azok között egy, aki deklasszált huszártisztnek mondotta magát, fehér pejlovával járta a csárdást egy kerek kávéházi márványasztal tetején, s mikor valaki kétségbe vonta dzsentri származását, akkor a pejjel kiugratott a kávéház nagy üvegablakán, mintegy a nemesi gyökereket bizonyítandó. "Sunyiság, hülyeség és virtus jól megfér abban a boldogtalan, kicsiny néplélekben" - mondta A. J. P. Taylor, s megitta az utolsó kortyot jóféle Double Diamond söréből.
      (Vadkelet) A kontakt a szálloda halljában várta, rezervált fiatal indobrit nő, kimentek a Duna-partra gyönyörködni a mesés panorámában és megnehezíteni az esetleges lehallgatók dolgát.
      - Meséljen, milyen itt - kérdezte Bond. - Tudja, még soha nem voltam. Valahogy kimaradt. Vagy nem érdekelt eléggé.
      - Bizonyos szempontból rémes. Engem a külsőm alapján a helyi roma kisebbséghez tartozónak néznek, sok az abuzáló megjegyzés. Persze szexisták is. Az ételeiket nem lehet megenni, disznózsíron alapszik a konyhájuk. Nem beszélnek nyelveket, ha nyeregben érzik magukat, agresszívak, a politikusok és rendőrök korruptak, és olyan szemérmetlenül hazudnak, hogy új gondolkodás-paradigmát lehetne erre bazírozni, nincsenek következmények és roppant ízléstelenül öltöznek. De térjünk a tárgyra! Blofeld itt Detlef Cardo néven él, a városon kívül, egy hegy alatt van az üzeme, ukrán igazgatót tart, technikusok, tudósok nem jöhetnek a felszínre, legalábbis ez három éve nem fordult elő. Blofeld tevékenységéről nagy vonalakban tudnak a magyarok, de valami sajátos politikai okból - amit nyilván csak ők értenek - azt gondolják, jó az nekik, ha megszerzik NATO-n kívüli kapcsolatként ezt a fegyvert. Blofeld kapcsolata egy Cincér Sándor nevű ember, orosz és más keleti maffiák kirakat- és kijáróembere. Ő a belügyminiszter. A kormányzatban vannak barátai, akik fegyvert szállítottak a balkáni háborúba, privatizálták a szlovák harckocsigyártást és Szíriának, Iraknak szállítottak. A helyi maffiákban egyébként sok a volt kommunista titkosszolgálati elem, a magyarok olajjal bűvészkednek, exjugoszlávok és az afganisztáni háború veteránjai a bérgyilkosok, a prostitúciót az oroszok ellenőrzik, jelen van a Tong triád-társaság, szicíliaiak irányítják a pornóipart. Cincérnek van egy magánvállalkozása, Intenzív-Securitate, azon keresztül kapcsolódik Blofeldhez. Cardót itt Stasi-ügynöknek tartják, robbantómesternek, illetve azt is elképzelhetőnek tartják, hogy a nyugati, szövetségi nyomozóhivatal beépített embere, a német szakzsargon szerint V-Mann. Cincérnek csókosa egy amerikás maffiabankár, ő alapvetően zsoké, mikor letartóztatták, még főrendőr volt, nem belügyminiszter, 15 percen belül a helyszínen termett nyomot takarítani. 007-es! Innen 70 mérföldre délnyugatra van egy nagy tó, ott kellene az amerikaiak emberével találkoznia, legjobb, ha azonnal indul.
      (Plattensee, Ungarn: Willkomen!) Bond egy bár teraszán ült másodmagával.
      - És mi a Blofeld-project lényege - kérdezte Bond a CIA emberét, régi barátját, Felix Leitert.
      - A Neondélibáb végül is egy meghatározott populációt védő nukleáris fegyver, melyet jelentős summáért lehet értékesíteni a nemzetközi fegyver-feketepiacon. Blofeld és a S.P.E.C.T.R.E., vagyis hát Detlef Cardo, ahogy itt ismerik, a pilisszentlászlói bombagyáros az egykori Stasin keresztül nemcsak a KGB-vel, de a tatársztáni és a kalmük maffiával is kapcsolatban állt, a hozzájuk vezető kommunikációs útvonalat az ukrán krimináldemokraták munkácsi és ivano-frankovszki szervezetei biztosítják. A magyar hatóságok azért tűrték Blofeldék itteni működését, mert Cardo arról győzte meg a posztszovjet maffiák helyi kirakatemberét, aki korábban rendőrfőnök volt, hogy ez az új perszonalizálható atomvédőburok jól felhasználható az "egyetemes magyarság" - figyeled a szókapcsolat zengését Jimbo? - érdekében, hiszen a nyúltagyba épített chip segítségével ki lehet fejleszteni a személyes védelmet a magyar etnikumúakra. Cardo annak idején találkozott egy államhivatalnokkal is, akinek az az elmélete, hogy a magyarok DNS-spirálja kilencszer csavarodik, mint állítólag a japánoké, nem néztem utána. Illető bürokrata vitathatatlan elmebeteg, Cardónak nem volt nehéz meggyőznie, hogy akár a DNS-spirál specifikumaihoz is kapcsolódhat a Neondélibáb nukleáris védereje.
      - Tud a miniszterelnök a dologról? - kérdezte az angol az amerikait.
      - Erről nincs információnk, de alapvetően nem áll távol a politikai habitusától. Érdeknacionalista és hatalommániás, igaz rá Bismarck mondása, miszerint nem érhet valakit nagyobb tragédia, mint ha kis nemzet fiának születik. Radikális diákvezér volt még a hidegháború végén, aztán a hagyományos kelet-európai jobboldalra ment, mert ott nyílt tér az ambíciói számára. Olyan utat járt be, mintha Daniel Cohn-Benditből lett volna a CSU üdvöskéje és Franz-Josef Strauss legjobb bajor tanítványa - képzelheted.
      - Képzelem - mondta Bond és kért a mixertől még egy vodka-Martinit. - Rázva, és nem keverve, ugye emlékszik, barátom! - szólt a pult mögött álló férfinak a 007-es. - Honnan a Neondélibáb elnevezés? - kérdezte Bond, miközben elmélyülten figyelte vodka-Martinijét az üvegpohár falán, majd átlesett a szomszéd asztalhoz, ahol éppen felállt egy csinos magyar lány, és az ügynök az ő hátsóját szemrevételezte a koktél fénytörésén keresztül.
      - A délibáb magyar találmány, természeti jelenség a pusztán. Fénykonstrukció, én még nem láttam ilyet, állítólag látványos. A puszta egén virtuális látvány jelenik meg, szimbóluma ennek az országnak, teljes virtualitás, és találó név erre a fegyverre, hiszen használatkor minden egy furcsa neonárnyalatot fogni kap - Leiter észrevette, hogy Bond már nem rá figyel. - Ugyan, Jimbo, mire nem gondolsz?!
      - Jól van, Felix, kösz az információt, most engedelmeddel lepihenek délutánig - mondta az ügynök és a lány után indult, akit a vodka-Martinin keresztül olyan tüzetesen megtekintett.
      (Julischka aus Budapescht) A lány kiment a szállodából, füttyentett, egy piros Dodge Viper illedelmesen beindította magától a motorját s kinyitotta ajtaját. Beült, gázt adott, már el is tűnt a kanyarban, Bond is szaporázta lépteit, hogy elérjen a kocsijához. Mióta a BMW nem vállalt szponzorálást a sorozatban, és amúgy is, ez csak az írott verzió, ahová viszont a BMW soha nem volt képes betenni a lábát, szóval a 007-es egy hagyományosnak, de mindenképpen stílszerűnek mondható Aston Martin Lagondával (mélymetálzöld, mahagóni armatúra, küllőkerekek; mégsem a Maseratit használta ebben az akcióban) vette űzőbe a lányt. Jócskán 200 fölött mentek mindketten, a tóparton, a hegyi úton és az erdőben, a lány hamar észrevette, mint ahogy már a bárbeli incselkedést is, meglátott valamit az ügynökben, hagyta, hogy beérje. Bond az általa igen férfiasnak gondolt kacsás lépésekkel közelítette meg a lányt, háta mögül bűvészmozdulattal húzta elő a mélybordó bikinifelsőt. A lány nem értette, hogyan jutott hozzá, aztán eszébe jutott, hogy már a kocsi felé menet levetette a frottírtörölköző alatt, s feltehetően elejtette. "A nevem Bond. James Bond." A helyi viszonyokat nem ismerő angol üzletembernek adta ki magát, a lány látható örömmel fogadta ajánlatát, hogy menjenek el egy italra. Az erdőben autózva egy kommunizmus-kori faházra bukkantak, "Drink Shop", magyarázta a lány a feliratot az ügynöknek, itt nincs vodka-Martini, mondta, esetleg vodka-natúr, de az se Smirnoff vagy "Stoli for the Purist", hanem helyi hamisítvány. Leültek a kétes tisztaságú kockás terítővel borított vasasztalhoz, billegett a szék a murván, egy-két léc hiányzott az ülőkéből és a támlából. A lány először egyetemistának mondta magát, akcentus nélkül beszélt angolul, ami nagyon ritka a magyarok között, de Bond hamar rájött, hogy nagybani profi kurváról van szó, akinek - s itt megint nem hagyta cserben a szimata - éppúgy van kapcsolata a nemzetközi alvilághoz, mint a helyi hatalmi elithez. Mindazonáltal pénzéhes ösztönlénynek nézte, aki némi anyagiakért leszállítja a szükséges információt, vagy bármit, ami csak az útjába akad. Az ügynök mérhetetlen rutinját latba vetve rövid idő alatt elérte, hogy a lány valamiféle önvallomásba kezdjen.
      - Csilla az eredeti nevem, budai lány vagyok, a szüleim kommunista külkereskedők voltak, tihanyi kecskekörmöt, bugylibicskát, árvalányhajat, bőgatyát, fütyülős barackpálinkát exportáltak Nyugatra, ezért az átlagnál jobb színvonalon éltünk, engem is ezért tudtak, igaz, állami segítséggel, Oxfordban taníttatni, utána mentem volna az IMO-ra vagy a Frunze Akadémiára. Ám véget ért megszokott világállapotunk, a hidegháború, eredeti géntechnológusi, kohomológiai és szilárdtestfizikai képesítésem hajítófát sem ért már ebben az országban, ahol nemcsak az alapkutatásoknak, de a technológiai R&D-nek is vége lett, mint a botnak. Egy vad éjszakán találkoztam egy kövér férfival (nem lehetett nehéz, itt minden férfi kövér - gondolta Bond) és eldöntöttem: bukott nő leszek. Létezik olyan összeg, aminek nem lehet ellenállni. A Pusztaszex és a Hamupopóka című pornófilmekben szerepeltem, majd kiközvetítettek Németországba, ahol nagyon bírják a tüzes magyar lányokat, itt egy híres esslingen-weitlingeni night clubban először én voltam Julischka aus Buda-Budapescht, de aztán a klub tulajdonosát az oroszok megfojtották magasfeszültségű elektromos vezetékkel, élettársát, a mádámot légkalapáccsal megerőszakolták, majd karóba húzták. (Nem viccelnek - gondolta Bond, de ezt látta már Rosa Klebék idejében, Isztambulban is, és akkor még nem szólt Orumovról, Onetopp Xéniáról, Valentyin Zsukovszkijról vagy az Alex-féle kozákokról.) Ekkor elegem lett Németországból, amit nem ért el ott a szovjet hadsereg, azt most elérte a maffia, félelem és reszketés volt az életünk már előtte is a kuplerájban, visszajöttem Magyarországra. Itt viszont a jó szerencsém összehozott Romanóval, aki olasz, a Berlusconi-párt kelet-padániai vezetője, de meglepő módon, jóban van a nápolyi camorrával is, hobbipornós. Mentünk Olaszországba, először Modenában, a balzsamosecetgyár egyik raktárhelyiségében forgattunk, hatvannyolc napig nem ment el a bőrömről az ecetszag. Romanótól átkerültem Roccóhoz, aki aztán magyarországi kastélyokat, műemlékeket és más nemzeti ereklyéket vett bérbe pornóforgatásra. Tudja, Olaszországban nagy hírük van a magyar pornószínésznőknek, én is hamar a sztárok közé emelkedtem, az albínó állatos és a megkötözött szado-mazó volt a specialitásom. Olaszországban már megint Csillának, pontosabban Cillának szólítottak. Remélem, sikerült felkeltenem az érdeklődését Mr. Bond?
      - Kétségkívül. Mit tud Cincérről?
      - Cincért sokan főnöknek tartják, de nem az. Két urat szolgál, ahogy Romano a padánokat és a camorrát. Különböző állami fedőpozícióival el tudja érni, hogy néhol még komolyan vegyék, állítólag zsarolni tud nála magasabb rangúakat is, de ennek semmi jelentősége. A tatárok kutyája.
      - Hallott egy Cardo nevű németről?
      - A gyógyszeripar privatizációjában akart részt venni, de sikerei nem voltak elég átütőek. Valahol Budapest környékén kísérleteket folytat furcsa vegyi anyagokkal, egy ukrán a spannja, széles körű kapcsolatai vannak, kegyetlen ember.
      - Milyen viszonyban van Cincér Cardóval?
      - Fedezi, ameddig tudja. Szerintem. Cincér ezzel a tatároknak tesz szívességet, de azért szerintem leveszi a sápot Cardóról is. Nézze, itt a legjellemzőbb eset akkor történt, mikor Cincér egyik cége védelmi pénzt követelt a kínai svarchandléktól, ellentétbe került egy másik magyar keresztapával, erre a kínaiaktól beszedte a zsét, az ellenbandát meg bekasztlizta. Nehéz kenyér egyszerre rablani meg pandúrkodni, nem úszható meg hosszabb távon skizó nélkül.
      Bond a lány folyamatosan mozgó ajkát nézte, nem akarta folytatni a skizofréniát, lassan közeledni kezdett a szája a lányéhoz. A lány, mikor észrevette, nyugtázta, szabatosan befejezte a mondatot, majd ütemváltás nélkül kínálta fel magát az ügynöknek.
      (Körvadászat) Bond a baszópusztai (Fuck-it-Wasteland - mondta Leiter röhögve) katonai vadászterületen találkozott Cincérrel, ahol korábban vezető szovjet pártfunkcionáriusok golyószóróval mentek őzre, és sorozott katonák voltak a hajtók. Bond Julischka, mert jobb szerette Csillát így szólítani, segítségével került ide, az új vezetőség is szerette a vadászkastélyt, némi lövöldözés után kokain-Viagra-partikat tartottak itt, ami sokkal kevésbé volt feltűnő, mint a fővárosi luxusbordélyok, ahonnan néha csuklyában kellett távozniuk, arról nem is beszélve, némelyiknek néha rakétával köszöntek be az ablakán. A 007-es Cobra helikopterben és levegő-föld rakétában utazó dél-afrikai üzletemberként lett bemutatva. Cincér, kese bajszú, gyanakvó férfi, rögtön veszélyt érzett Bondban. Azért találták ki a délafrikaiságot, nehogy Cincér az angol NATO-szövetséges miatt túl óvatos legyen, de a célt nem érték el, mert Cincér a xenofóbiáig menően tartózkodó volt minden külföldivel. Rövid tárgyalás végén megállapodtak, hogy Bond a következő hétvégére próbapéldányt hozat, az árat kedvezőnek találták, de Cincér csak a helikopter iránt érdeklődött, rendőrségi felhasználásra, a levegő-föld rakéta mintha hidegen hagyta volna, de Bond rájött, ez csak a tárgyalási technikája. A rendőrök és a rendőrségi alapítványok emberei, akik általában maffia-összekötők voltak, elkezdték átengedni magukat a szórakozás örömeinek, a 007-es nem éppen visszafogott élettempójáról ismert a világközönség előtt, de ebben nem látott mást, mint sztyeppi barbárságot, és gyorsan lelépett.

Petty

Három nap múlva Leiter a szállodában hívta.
      - Nem szúrtál el valamit, Jimbo? A magyarok futkoznak, mint a mérgezett egér, a bűnözőik egymást végzik ki, szlovák maffiózók magyarokat robbantanak a budapesti belvárosban, motoros gengszterek, olasz módra, szétlőttek egy Bentleyt, benne az egyik keresztapát és testőrségét. A legismertebb pénzbehajtót kiengedték eltávozásra a börtönből, ahová véletlenül került, a saját kocsmájában tésztaszűrővé lőtték. Az egyik vidéki körzetben sorra hullanak a rendőrtisztek, öngyilkossági járvány van, legtöbb esetben nem lehet kizárni az idegenkezűséget, a belügyminiszter egy feltételezhetően érintett rendőrtisztre bízta a kivizsgálást, felrendelte a minisztériumba. A németek is elkezdtek mozgolódni, van egy híres emberrablójuk, valami Drach, akinek az a névjegye, hogy kézigránáttal együtt adja fel a zsarolólevelet. Állítólag Blofeld, vagyis Cardo bújtatja Magyarországon. Te öreg profi vagy, de nem szúrtál el valamit?
      - Nem hiszem, Felix, bár Cincér nagyon gyanakvó volt. Talán a lány.

Petty

A helikopterbemutató napján a 007-es egy városon kívüli rendőrségi bázison várakozott a Cobrával Cincérre. Másfél órás késéssel érkeztek, villogó kék fényekkel, nem exkuzáltak.
      - Nincs kedve egy igazi akcióban bemutatni a gépet, Mister? - szólt az ügynökhöz Cincér. - Lecsapunk egy bombagyárosra, nemzetközi bűnöző, talán hallott már róla?
      A magyarok is átszálltak a helikopterre, maszkos, fekete ruhás kommandósok érkeztek, de Bond nem nézte ki belőlük azt a hűvös profizmust, amivel a hasonló brit egységek hajtották végre a Goose Green-i partraszállást Falklanden. Felszálltak, a hegyek felé vették az irányt.
      - Egy Cardo nevű németet kell letartóztatnunk, nagyon veszélyes ember - üvöltött Cincér a rotorhang miatt. - Ez a falu alattunk Pilisszentlászló, szlovákok és írók lakják, van egy kecskesajt-üzem. Az ott a Honvéd utca, az visz az apátkúti völgy felé, ott az ösvényen, látja a sátortetős házat. Na, az Cardóé.
      A környezet kicsit más, mint Dr. No bázisa a jamaikai Crab Bayben vagy Piz Gloria, de Bond most megengedően gondolt a kelet-európai megkésettségre. A földön is több száz kommandós várakozott Cincér intésére, a helikopterekből sodronyokon csúsztak be kommandósok a kéménybe, Bondot nem engedték közel, remegett alattuk a föld, nyilván most robbantják föl mindazt, ami elkészült a Neondélibábból, a szomszéd dixieland-bőgős állt a kerítésnél, tátott szájjal nézte az eseményeket, utána még hetekig félrebeszélt. Julischka tűnt fel a Honvéd utcában, robbanások kísérték lépteit.
      - Oh, James, menjünk innen, nemsokára meghozzák Detlef Cardót láncon, Cincér azt mondja majd, hogy soha nem találkozott vele korábban, illetve igen, de nem tudta, hogy "a nagy Cardo az", letagadják a Neondélibábot az égről, a nemzet megmentőinek adják ki magukat, nem számítanak majd a szavak, szemantikai kudarc következik, jelentéstani kiüresedés, de ez a szomorú történet már nem a tiéd, James, hiszen az akciófilm a tiéd.
      Bond átölelte a lányt és belegyalogoltak a naplementébe.
      VÉGE FŐCÍM

A film szereplői a képzelet szüleményei, minden hasonlóság köztük és valós személyek között a véletlen műve.

* Az Ian B. Fleming szerzői álnéven működő személy lapunk munkatársára, Vágvölgyi Andrásra hasonlít.

PÁLYI ANDRÁS:

Karácsony és húsvét

1. Ilyenkor decemberben mindig előjön a gyerekkor. Öt-hat éves koromból már határozott emlékeim vannak a vallásos (katolikus) neveltetésem elleni lázadásaimról. Öt évesen beadtak az apácákhoz (akkor még működtek) elsőáldozási előkészítőre, ám én szánt szándékkal hülyének tetettem magam, úgyhogy megállapították, hogy "ez a gyerek még éretlen" a dologhoz. Később persze elkerülhetetlenül érettebb lettem, de akkor meg, jól emlékszem, nagy rafinériával teljesen alkalmatlannak mutattam magam arra, hogy a ministráció pár mondatos latin szövegét megtanuljam, s így nem kellett beállnom az oltárhoz. Még messze voltam a világnézeti döntésektől, a lázadásom inkább zsigeri alapon történt, s csak évtizedek múltán tudtam megfogalmazni magamnak, hogy a vallásos mentalitásban gyerekfejjel is egyfajta avítt és életidegen szemléletet utasítottam el.
      A karácsonyt viszont imádtam, holott az ünnep megülésének minden apró részlete lenyűgöző infantilizmussal volt kidolgozva, ami elsősorban anyám leleményességét dicséri: hatan voltunk testvérek, s egymással versengve "jócselekedeteket" gyűjtöttünk a kis Jézusnak (hat kis fehér papíringecske, rózsaszín hátlappal, két sor picinyke ékszerű bevágással, amiből egyet-egyet minden jócselekedet után fel lehetett hajtani, és szenteste elbüszkélkedni vele, mennyi bájos fodorral díszítettük a magunk ruhácskáját), "Jézuska fáját ím elhozták a halkan szálló angyalok" - szavaltuk naiv és érzelgős lélekkel a csillogó karácsonyfa előtt, amelyhez akkor még hozzátartozott a natúr gyertyaszag, és amely alatt mindig volt ajándék (holott ez az ötvenes évek, s nyolcan éltünk apám tanári fizetéséből!), "böjtös" ünnepi vacsora (hal), éjféli mise és hajnalban még, vagyis már (mert addigra elmúlt a böjt) egy kis kocsonya-kóstoló; mindez nekünk, gyerekeknek hamisítatlan ünnep, kilépés a hétköznapok szokásrendjéből, noha e kilépés minden mozzanatát, még a konyhai illatokat és a díszesen megterített asztalt is át- meg átszőtte a lehető legirányzatosabb hitbuzgalmiság, vagyis az új játékok, az ínyencfalatok, a sok rendkívüliség nyilvánvalóan mind azért volt, hogy a mennyei igazságra irányítsa a figyelmünket.
      Hogy vettem ezt be én, a lázadó, a pogány, az érzéki tapasztalatokra szomjas, istenkáromló nyughatatlan lélek? Boldogan. Máig tisztán emlékszem a gyerekkori karácsonyok akolmelegére, a meghittségre, a befűtött lakásra (amúgy a három szobából csak egyet fűtöttünk, takarékossági okokból), a bizalomra, amellyel ilyenkor csordultig volt a szívem a testvéreim és a szüleim iránt (máskor nem föltétlen), arra a különös védettség-élményre, ami talán abból fakadt, hogy egész este mindannyian ugyanazzal - az ünnep méltó megülésével - voltunk elfoglalva, talán abból, hogy megjártuk a fagyos karácsonyéjt, majd visszatértünk a meleg otthonba, jó volt az ágyban félálomban magamhoz szorítani a kapott ajándékot, jó volt érezni, hogy van helyem a világban.

2. Ha most emlékiratot írnék vagy fejlődésrajzot magamról, hosszan ecsetelhetném ifjúkorom világnézeti viharait. Nyaranta tombolt bennem az érzékiség, s ezzel egyidejűleg minden vallásos érdeklődésem kihunyt, a téli hónapokban előbb-utóbb mégis rámjött a bűntudat, s megjavultam. Serdülőkoromban volt jó négy évem, amikor összeszedtem magam, s keményen szakítottam a vallással, de mit tesz isten, beleszerettem egy vallásos kislányba, s egyetemi éveim alatt azon fáradoztam, hogy valamiféle katolikus értelmiségit faragjak magamból. Hosszú történet, nem is tartozik ide; lényeg, hogy hamarosan rátettem a pontot az i-re, magyarán rájöttem, hogy minden képzet, ami az életen "túli" világgal vagy léttel kapcsolatos, csak annyiban valóságos, amennyiben én megteremtem magamnak: ez pedig tipikusan az önmaga farkába harapó kígyó esete. A meddő dolgoktól mindig irtóztam, úgyhogy végleg értelmét vesztette szememben a vallásos életfelfogás.
      A karácsony viszont megmaradt. Első házasságomból nem született gyerek, bizonyos értelemben tehát egymás gyerekei voltunk, legalábbis karácsonykor, azaz eljátszottuk a másiknak a gyerekkori karácsonyainkat. Igen ám, de elegendő-e az ünnep imitálása ahhoz, hogy ténylegesen ünneppé váljon számunkra az az egy-két nap, ami a naptárban piros betűvel áll? Tudtam, az élet csupa szerepjátszás, csakhogy fiatal voltam, Artaud és Grotowski bűvkörében éltem, tehát legszívesebben hadat üzentem volna minden társadalmi és családi szerepjátszásnak. De hát épp a karácsonnyal szemben valami elbizonytalanított, visszatartott. A nosztalgia? Az szentimentalizmusom? Tény viszont, hogy megéreztem a hamisságot, ami igazán akkor kezdett kínozni, amikor elváltam, s évekig egyedül éltem; akkoriban azt mondogattam magamban, hogy nekem semmi közöm a tradícióhoz, se a vallási, se a laikus hagyományhoz, mérhetetlen megvetést éreztem a karácsony, a húsvét, a szilveszter és minden hasonló ünnep iránt, e jeles napokon többnyire magamra zártam az ajtót, és regényt olvastam.
      3.Karácsony és húsvét. Érdekes, eddig eszembe sem jutott, hogy ez a két ünnep mennyire összetartozik. Már azon is érdemes elgondolkodni, hogy míg a karácsony minden formájában meglehetősen "agresszív", tehát hódítani és uralkodni akar, addig a húsvét legalább "toleráns", azaz kész visszavonulni, feladni a terepet.
      Erre csak részben nyújt magyarázatot a mai vallásosság természete.
      Magától értetődik, hogy a hívők vallási offenzívára vágynak, utóvégre ők is ugyanabban a szekularizált világban élnek, mint mi, akik már kívülről, egyfajta "posztvallásos" nézőpontból tekintünk az egészre; csakhogy nekik ezzel épp ellentétes bizonyosságra lenne szükségük, azt szeretnék, ha a világ megerősítené őket önszugessziójukban, amire végül is rááldozzák az életüket. Épp elég okuk van félni farkastól, így aztán ők maguk is hadilábon állnak a saját hittételeikkel. Nem annyira a karácsonnyal, amelynek naiv mitológiája - az isteni kisded születése, aki majd megváltja a világot - sokkal fogyaszthatóbb transzcendencia, mint a "húsvéti misztérium", a feltámadás, aminek a puszta elképzeléséhez is élénk fantázia kell. Aligha véletlen, hogy a húsvét már a népi vallásosságban is kevésbé "bigott", inkább a termékenység és a természet újjáéledésének az ünnepe, azaz jobban belefér a másság tisztelete, mint "a szeretet ünnepébe", amelybe mintegy bele van írva a másság megbélyegzése. A karácsonyt nem megülni mindig is elvetemültségnek számított. Jellemző, hogy ez a kettősség a karácsonyozás és a húsvétolás "elvilágiasodott" változatában is jelen van: a nem vallásos polgár gyakorlatilag felmentve érezheti magát a húsvét megünneplése alól, míg karácsonykor nem kedveskedni szeretteinknek valami ajándékkal még a legfelvilágosultabb körökben is elvetemültség számba megy.
      Így lett a karácsony mára a fogyasztási javak, a kereskedelmi offenzíva meglehetősen agresszív ünnepe. Oly annyira, hogy ha van bennünk némi tisztelet a szó eredeti jelentése iránt, alig-alig írható le vele kapcsolatban az ünnep kifejezés. Azt kérdeztem hát magamtól: ha egyszer a karácsony vallási tartalmához már nincs közöm, és ha a modern fogyasztói karácsony kimondottan ellenszenves számomra, nem őszintébb-e, ha nyíltan nemet mondok az ünnepre? Nyilván. És, teszem azt, vállalhatóbb is.
      De ha ennyire "kifosztott" ünnep a karácsony, miért ragaszkodunk még mindig hozzá?

4.Jöttek a gyerekek. Második házasságomból három fiam van. Már az első gyerek első karácsonyán azon törtem az fejem, hogy adhatnám meg neki azt, ami nekem máig érték a gyerekkori karácsonyaimban. A meghittséget, amit a családi együttlét jelentett, a biztonságérzetet, amit a fűtött lakás, s egyáltalán mindazt, amit magamnak sem tudok pontosan megfogalmazni, de amitől oly fenségesen jó volt a karácsony. Mindenesetre mennyezetig érő fenyőt vettem, mert ez is hozzátartozott a gyerekkoromhoz, aztán a díszek, a cukorkák, az angyalhaj... azon voltam, hogy minden-minden lehetőleg valami hasonló, valami csaknem-szakasztott-olyan hangulatot árasszon. Volt benne munkám bőven, de egyre képtelenebbnek éreztem az igyekezetemet. Különösen ahogy a gyerekek nőttek, felcseperedtek, egyre tiszteletlenebbek lettek, egyre türelmetlenebbül toporogtak az egész délutánra bezárt ajtó előtt, egyre kevésbé méltányolták az általam görcsösen erőltetett nagy karácsony-imitációt.
      Minek csináljuk ezt az egészet? Nem fából vaskarika az igyekezetünk? Nem egy vallási ünnepet próbálunk hamvaiból feltámasztani, miközben nem is vagyunk vallásosak? Ugyan mitől kellene nekik, a gyerekeknek áhítatot érezniük a csillogó fa láttán és az obligát karácsonyi dalok hallatán? Azaz nem volt-e mégis szerves része ama régi karácsonyaimnak a később megtagadott és elvetett vallásosság? Esetleg, ahogy éveim múltak, más-más érzelmi mezben: előbb mint naiv rajongás, később szentimentális önámításként, majd mint közönséges nosztalgia.
      Akkor hát miről mit tartok? Van valami ebben a hagyományban, ami ma is élő számomra? S ha igen, mi?

5.Az ember élete és gondolkodása lineáris, van kezdete és van vége; a természet, a kozmosz, a mindenség, ami körülvesz bennünket, végtelen és ciklikus. A kettő között valójában nincs átjárás. A mítoszainkkal szeretnénk magunkhoz szelídíteni azt az idegen miliőt, amibe beleszülettünk, azaz megpróbáljuk a mindenséget is lineárissá tenni. Nemcsak a kozmikus kezdet és vég miatt szükséges, hogy legyen egy teremtő, egy isten (vagy több), hanem végső soron ő lesz az, aki kapcsolatot létesít a lineáris és a ciklikus, a véges és a végtelen között. Mármint a vallásos tudat számára. Ez az aktus lényegileg az ünnepben teljesedik be; a hívő számára az ünnep - a karácsony is, a húsvét is, sok egyéb vallási ünneppel együtt -, ahogy Eliade oly szépen írja, átlépés a hétköznapok lineáris idejéből a "szent időbe". Magyarán a kozmoszba, még ha ez a vallásos kozmosz elég fantasztikus kozmosz is.
      Csakhogy. Ha egyszer a szekularizáció folyamata visszafordíthatatlan, egyre többen leszünk olyanok, akik számára ez az út járhatatlan. De nem él-e azért továbbra is bennünk az igény az ünnepre, nem keressük-e az átlépés, a transzformálódás lehetőségét, nem szeretnénk-e megtapasztalni helyünket a mindenségben? Ha a vallásos tudat képes leküzdeni ezt az akadályt a maga fantasztikus és illuzórikus módján, miért ne pereghetne le hasonló folyamat a felvilágosult tudatban is, mindenféle mágikus áttétel nélkül? Jó, de hogyan? Mert az utat valahogy nem leljük.
      Ezért térünk vissza az elhagyott gyerekkori vallásossághoz, amikor közeleg a halál, ezért állítunk keresztet az ateista sírjára, de ezért kereszteljük meg a később vallástalanul felnevelendő gyerekeinket, ezért tartjuk templomban az esküvőnket, s ezért ünnepeljük - a magunk módján - a karácsonyt is, a húsvétot is. A magunk módján? A gond csak az, hogy így is, úgy is a saját hamisságunk csapdájába esünk. A szentelt víz csak a hívő lélekből tudja kiűzni az ördögöt; aki nem hisz az ördögben, az jobban teszi, ha ideggyógyászhoz fordul. A jobb híján felélesztett vallási tradíció nem működik, mert más tudat kellene hozzá. Nincs egyéb lehetőségünk, megelégszünk a formalitással. Elhitetjük magunkkal, hogy a formálisan megült ünnep valóban ünnep. Holott nem az, legjobb esetben is csak átkeresztelt hétköznap. Vagyis pótcselekvés. A pótcselekvések sorában is a leglehangolóbb szekularizálódott világunk fogyasztói karácsonya; ennek már végképp semmi köze az ünnep eredeti értelméhez, funkciójához. A vásárlási és ajándékozási tébollyá lett karácsony egyfajta narkotikum, amely segít elfelejteni, hogy nem találjuk a hétköznapi töredékes tudatunkból az átjárást a teljességbe, a "nagy egészbe", a "szent időbe".
      A mai ember úgy szakadt el a vallástól, hogy állandóan visszafut, mint az önállóságra vágyó, az önállóság rémétől megriadó gyerek az anyja szoknyájához; csak épp a nagykorúvá válás hiányzik e szakításból, holott az lenne a lényeg. Amíg nem tudunk leszámolni azzal, ami halott bennünk, addig úgysem találjuk, ami élő. Tartalmas, meghitt, igaz ünnepekre van szükségünk. De még azt sem tudjuk, hogyan lássunk dologhoz.

6.Karácsonyi szex. Ez úgy hangzik, mint holmi hamisítatlan polgárpukkasztó blaszfémia. Pár éve a Magyar Narancsnak volt egy karácsonyi szexszáma, mintegy a következő alapállásból: ha a karácsony tényleg "a szeretet ünnepe", akkor hát beszéljünk most a szexről. Csakhogy a karácsony nem "tényleg" az, inkább olcsó sztereotípiaként, szerepjátszásként, képmutatásként. Olvasok egy szociológiai felmérést szexuális szokásainkról, ahol az "évente egyszer" kategóriában többen hozzáfűzik, hogy "karácsonykor". Hát mégsem blaszfémia? De, megjegyzem, ez se túl optimista perspektíva. "A szeretet, mondják. Majd a szeretet segít - írja Márai Naplójában. - Nem hiszek ebben. A gyönyörben hiszek és az irgalomban. Minden más öncsalás, tévedés." Vagy vegyük Grotowskit, akinél a színész "teljes lemeztelenedésében" feláldozta magát "valaminek, amit rendkívül nehéz meghatározni, de amiben benne van Erósz is, Caritas is". Grotowski úgy beszél erről a belső emberi tartományról, amelyben Erósz és Caritas, a gyönyör és az irgalom együtt van, mint kivételes lehetőségről. Ez az ünnep. Az én szótáramban a karácsonyi szex ilyesmit jelöl.
      Az érzékiség gyakran önző, kicsinyes, élvhajhász, kapzsi. A szexuális emancipáció korában, tudjuk jól, az élvezet technikái állnak az érdeklődés középpontjában. A magam részéről igazán odaadó híve vagyok a szexuális emancipációnak, mégis hidegen hagy a kor hedonizmusa. A hedonista birtokolni akar, ráadásul minél többet, minél nagyobb menynyiségben, minél "teljesebben". De mitől teljes értékű a szexuális aktus? Ha megmaradok a birtoklásnál - mondjuk így, a teljes, maradéktalan birtoklásnál -, akkor rövid úton ugyanazon fogyasztási téboly rabja leszek, mint amikor az anyagi javakat hajszolom. Ez tulajdonképpen elég általános is: az élvezet és a javak hajszolása. Csakhogy a szex nem csupán élvezeti cikk, jóval több. Vagy több lehetne. Minél felvilágosultabbak és minél emancipáltabbak vagyunk, annál inkább nyilvánvaló ez a másik dimenzió: önmagam odaadása. Minél inkább odaadom magam, annál gazdagabb vagyok. A lemondás nagy paradoxona, tudniillik, hogy igazán csak az az enyém, amiről már lemondtam (mellesleg ez az élet legtitkosabb evidenciája), a legjobban itt érhető tetten: érzéki tapasztalatként. A kereszténység száműzte Erószt a mennyországból, Caritast meg szentté avatta; én viszont azt gondolom, Erósz az elementárisabb, ősibb és hatalmasabb erő bennünk, de épp ezért "belefér" Caritas is, legalábbis a legszebb, legtisztább, "legnyitottabb" erotikus tapasztalatainkba, amelyek már mintegy a személytelen határaira visznek, olyasformán, ahogy a tantra beszél a szexről: amikor valóban képesek vagyunk odaadni magunkat a nálunk nagyobb erőknek.

7.A téli napfordulónak a kereszténység előtt is mitikus tartalma volt. Jézus születése napját azért tették erre a napra, hogy közömbösítse a Napisten-kultuszt. Ez az az idő, amikor a legmostohább, legzordabb hozzánk a természet; ez az az idő, amikor végletes méreteket ölt az ember kiszolgáltatottsága, amikor vadon élő őseink is behúzódtak a barlangba és összebújtak. Végre megértettem, hogy a karácsony annak a védettségnek és oltalomnak az ünnepe, amit ember tud nyújtani az embernek, amit a vacok, a barlang, a fejünk felett a tető kínál mindannyiunknak. Igaz, ilyenkor különös metafizikai nyugtalanság fog el bennünket, arra vágyunk, hogy még "értelme" is legyen az életünknek. De az, aminek "értelme" van - ezen valójában azt értjük, hogy később hasznunk származik valamiből -, csak abban a linearitásban lehetséges, ami az életünk immanens ideje. Innen tekintve maga az élet se nem értelmes, se nem értelmetlen. De a lineáris dimenzióban is ismerünk másfajta értelmes életet: amikor azt a funkciót töltjük be, amire születtünk. Megérezni a magunk helyét a "nagy egész" ciklusaiban, ez nem egyszerűen a sors kegye, tehetünk is érte valamit. Ha odaadjuk magunkat a nálunk nagyobb erőknek. Korántsem állítom, hogy ez csak a szexualitásban lehetséges; tulajdonképp a kreativitás minden formája, minden meghitt emberi kapcsolat, a szülő-gyermek kapcsolat különösen magában rejti a lehetőséget. Ám az, amit karácsonyi szexnek nevezek, ha létrejön, biztosan beragyogja az ünnepet.
      A húsvét merőben más, bizonyos értelemben ennek pont az ellentétje. A húsvét a tavasz ünnepe, ez közhely, ezt nekem sem kellett külön felfedeznem, de meg kellett találnunk a módját, hogy húsvétkor a gyerekekkel mindig a természetben legyünk, mert különben a húsvét is ugyanolyan álünnep, mint a pszeudovallásos karácsony. A húsvét az a ritka pillanat, amikor az embert nem is érdekli, hogy van-e tető a feje felett, mert feltétlen bizalmat érez a természet iránt. Talán innen a húsvét sajátos "toleranciája". Amiért karácsonykor kemény csatát kell vívnunk, az húsvétkor az ölünkbe hull: magától értetődik, hogy odaadom magam. Nem is kérdem, kinek-minek, annyira kézenfekvő a törvény. Csak ki kell menni a természetbe, csak meg kell éreznünk a tavasz illatát.
      Most belegondolok, milyen messziről indultam, s egy kissé zavarban vagyok. Mit találtam? Sokat? Keveset? Mindenesetre van két ünnepem - ünnepünk -, amely a miénk. Ha meg akarjuk ülni, nem kell feszengenünk, nem kell idegen bőrbe bújnunk.

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz