A kabát és a gomb viszonyát tárgyilagosan taglaló és az SZDSZ-en belüli vélemények széles skáláját felvonultató cikküket olvasva (Seres-Vágvölgyi B.: Gombhoz a kabátot ÉS, dec. 1.) felmerült bennem a kérdés: milyenek lehetnek Demszky úr pártbeli ellenfelei, ha "egy barátja szerint politikai autista, háromperces memóriája van". Ez a kijelentés jól érzékelteti azokat az indulatokat, amelyek viharából a főpolgármester megpróbálja a releváns politizálás vizeire kormányozni az SZDSZ hajóját.
A feladat nyilván a mai, viszonylagos jelentéktelenségből való kitörés, és én, bár korántsem az SZDSZ híveként, ám ennek a kitörésnek a sikeréért szurkolva írok önöknek. Az elmúlt évek ugyanis megmutatták, hogy a kétosztatú politikai struktúra mind az MSZP-t, mind a Fideszt a szélsőséges megnyilvánulások felé hajtja: egymással békülni úgysem tudnak, így nem marad más, mint az elkeseredett, az anyázásig és a kölcsönös rágalmazásig menő harc. Kellene egy párt, amelynek puszta léte árnyalja ezt a vigasztalan képet: nagyon kellene egy olyan politikai erő, amely egyik nagy párt számára sem minősül ősellenségnek, amelynek a programjához képest nem szégyen átgondolni a dédelgetett dogmákat, sőt, amelynek a kegyeiért a "nagyoknak" érdemes komoly engedményeket tenniük. Ezt a szerepet a Kisgazdapárt ma nem tudja betölteni, talán megbocsátják, ha nem rabolom a türelmüket azzal, hogy megindokoljam, vajh miért.
Az SZDSZ azonban nem akkor lesz sikeres, ha a bal- és a jobboldal közötti felezővonalon egyensúlyoz. A bal- és a jobboldaliság ugyanis a két nagy párt vonatkozásában nehezen értelmezhető, annak ellenére, hogy a hazai publicisztika aggálymentesen használja a "baloldali" jelzőt az MSZP-re és nevezi jobboldalinak a Fideszt. Ezzel szemben a két párt sajátosan és szimmetrikusan kétszínű: a Fidesz kifejezetten baloldali kormánypolitikát folytat, ám jobboldali retorikával, míg az MSZP által vezetett kormány politikája jobboldali volt, de azt baloldali retorika kísérte. Gondoljunk csak az 1994 és 98 közötti időszak megszorító intézkedéseire, a monetarizmusra, a Suchman-korszak nagytőkebarát privatizációs szerződéseire, a tőzsde szárnyalására. Ezek mind a jobboldali kormányrezsimek ismérvei, míg a minimálbér minapi drasztikus emelése, a lakáskölcsön-rendszer, a gázárak piacsértő, de fogyasztóbarát korlátozása, a diákkölcsön, a nagycsaládosok adókedvezményei, a gyes nagymamásítása egyfajta baloldali gazdaság- és szociálpolitika elemei.
Ennek az a tanulsága, hogy a meghatározó politikai erők megítélésekor a mai Magyarországon nem érdemes, sőt, félrevezető a bal- és jobboldaliság koordinátarendszerében gondolkodni. Amúgy a választók sem ezt teszik, sőt, a pártoktól sem ezt várják el. Volt (van) eddig három, demokratikusan megválasztott kormányunk: mindhárom tette a dolgát, méghozzá a rendszerváltás alapfeladatait illetően meglepő sikerrel. A különbség a "részletekben" rejlik: melyik tudja a közbiztonságot javítani, melyik alatt romlik (többet) az életszínvonal, melyik alkuszik ügyesebben az EU-val, melyik köt jobb alkut a vasutasokkal, ki beszél rokonszenvesebben, melyik csökkenti az adókat, melyik hajtja be azok nagyobb hányadát, melyiknek van nagyobb szerencséje a világpiaci árak tekintetében, ki nyomja lejjebb az inflációt, melyik kormány alatt lop kevesebbet a nómenklatúra, melyik négy évben jobb a tévé, szabadabb a sajtó. Az ellenzéki pozícióban történő "középre helyezkedés" ebben a szélsőségesen ideológiamentes országban tehát azt jelenti, hogy elfogulatlanul bírálunk vagy támogatunk mindent, amiről azt gondoljuk, hogy arra érdemes, teljesen függetlenül attól, hogy azt a volt vagy a leendő koalíciós partnerünk, netán annak esküdt ellensége vagy éppen leghívebb harcostársa művelte-e. Szerintem igenis ilyen végtelenül közhelyszerű a recept, így lehet a legtöbb szavazót megnyerni a választásokig, és így lehet a legjobban megversenyeztetni a nagy pártokat az SZDSZ támogatásáért - akár koalícióban, akár kívülről fogja azt gyakorolni a Szabad Demokraták Szövetsége a következő választások után.
Hogy a fentebb vázolt pragmatikus magatartás milyen viszonyban áll a liberalizmus eszméjével? Nem vagyok a kérdés szakértője, de az az érzésem, hogy egybeesik vele.
Üdvözlettel:
Sajnos ebből a megszólításból csak a középső igaz. Egyrészt nem lehet tisztelni olyan embert, aki az emberi etika minimumát nem képes betartani. Másrészt nem lehet úrnak nevezni olyasvalakit, aki nem egyenlő feltételekkel mér. Ha vette magának a fáradságot, és Bende Gyöngyi szóvivő úrhölgy levelét képes volt megmutatni egy kétnevű újságírónőnek, ennek megfelelően, úgy vélem, az lett volna a pártatlan, diszkriminációmentes viselkedés, ha az erre érkezett ömlengést is megjelenés előtt megmutatja a szóvivő úrhölgynek, megteremtve neki is a válaszadás lehetőségét.
Miután Ön ember és ember között különbséget tesz, ezért ez volt az utolsó levél, amelyet írtam Önnek. Most már megértem, hogy az Ön lapját miért csak a címében szereplő kötőszó alapján határozzák meg.
Levelem nyilvánosságra hozásához hozzájárulok:
Tisztelet nélkül:
a Magyar Televízió Rt. elnöke
A világ civilizált részein követett etikai normák szerint az azonnali (egyidejű) válaszadás lehetőségét kell megadni annak, akit egy cikkben hazugsággal vádolnak. Ezért mutattam meg Bende Gyöngyi levelét Vásárhelyi Máriának, a cikk szerzőjének. Ezzel szemben Bende Gyöngyit senki sem vádolta hazugsággal.
Ember és ember között pedig Ön tesz különbséget, amikor Bende Gyöngyit szóvivő úrhölgynek nevezi, Vásárhelyi Máriát pedig kétnevű újságírónak.
Sajnálatos, hogy a riport tényállításairól szó sem esett.
Horváth Ádám az ÉS 48-as számában elégtelenre értékeli a Válasz címmel tervezett új hetilap címválasztását védő, magyarázó írásomat (Szerszámkészítő műhely volt a Válasz?, dec. 1.). Pótdolgozat helyett, amire nem vagyok még fölkészülve, következzék némi mentegetőzés.
Sajnálom, hogy írásomban Sárközi Mátyás neve tévesen, édesapja keresztnevével szerepelt. Sárközi Mátyás és az olvasók elnézését kérem a hibáért.
Sajnálom, hogy Horváth Ádámot nem sikerült meggyőznöm arról, hogy a címválasztás nem volt tisztességtelen lépés, vagy ha mégis rossz megoldás lett volna, az indíték akkor sem a cím eltulajdonítása volt, hanem a lap szellemiségének föltámasztása: a közös társadalmi-nemzeti ügyek önemésztő belső szellemi frontvonalakon felülemelkedő tárgyalásának kezdeményezése.
Sajnálom, hogy nem vette észre, magam cseppet sem ragaszkodom a Válasz címhez, mindössze amellett érveltem, hogy a címválasztás nem szellemi merénylet volt, hanem egy jó szándékú, meglehet, rossz helyzetértékelésű döntés.
Azt írja annak bizonyítására, hogy nyilván nem is olvastam a Válasz egyetlen példányát sem, mivel a Választ vereséggel eljegyzettnek neveztem: "Mi volt vereséggel eljegyzett? A Válasz? (...) [a Válasz] igazi sikertörténet volt..." Én arra gondoltam, amikor vereséget írtam - úgy véltem, félreérthetetlenül -, amit Radnóti így fogalmaz meg egyik versében: "A világ új háborúba fordul, éhes / felhő falja föl egén az enyhe kéket, / s ahogy borul, úgy félve átkarol s zokog / fiatal feleséged" (Radnóti: Napló I. Hétfő este, részlet, Válasz 1935/9.)
Használom a "kultúra" szót írásomban, az emberi szellemi javak összessége értelmében. A "kulturális" kifejezést pedig annak érzékeltetéseként, hogy a Válasz a sajátos irodalmi karaktere mellett nyitott volt a szellemi világ teljességére. Noha a "kulturális" kifejezés egy kicsit felületes. De Horváth Ádámot nem ez a pontatlanság zavarta. Nem érti, "mit keres ebben az összefüggésben a már Kodály által is megbélyegzett "kultúr" szó". A kultúra kifejezést csak abban az értelemben volna szabad használni Horváth Ádám szerint, hogy például az értékek tisztesség és erkölcs alapján folytatandó védelmének kultúrája hiányos azoknál, akik címnek választották a Választ. Vagy védhetőnek gondolják ezt a címválasztást, mint én. De ha az értékvédelemnek van kultúrája, akkor az értékteremtésnek is. Ha az értékteremtésnek van, akkor van zenei, vizuális, tánc-, színházi stb. kultúra is. Nos, az én jelző nélküli kultúra kifejezésem ezen kultúrák összessége. Épp úgy, ahogy Kodály használja a Néphagyomány és zenekultúra című írásában az "egyetemes kultúra" kifejezést. (Válasz, 1935/12) Kodály egyébként nem bélyegezte meg a "kultúr" szót sem, nyelvvédőként lépett fel túl gyakori használata ellen. Olyan változatokban, összetételekben, mint kultúros, kultúrház, kultúrműsor. De ezen változatok burjánzásának a korszakán már túl vagyunk.
Következő érve az, hogy "lopni ugyanis bűn". Ezt úgy kell érteni, hogy a Válasz cím eltulajdonítása volna az a lopás, ami bűn. Én ironikusan és képletesen használtam írásomban a múzeumból való elcsenés kifejezést. A Választ erőszakkal zárták múzeumba. De mindmáig senkinek sem jutott eszébe, hogy kiszabadítsa onnan. Nem vette el senki senkitől, senki elől a címet. Tíz évig senki sem gondolt a cím felvételére, a Válasz folytatására. Pedig címmel vagy cím nélkül a Válasz szellemiségének feltámasztása nagyon is időszerű volna.
Ami pedig az "irodalmi és szellemi örökség jogtalan újrafelhasználását" illeti, amivel zárja a gondolatmenetét, ilyesmi szerintem nincs. Az irodalmi és szellemi örökség újrafelhasználása nem jogi kérdés, nem fogy el, ha újrafelhasználják, sőt, egyedül ezáltal él.
középiskolai tanár
(A kormány főtanácsadója bejelentette, hogy az indítandó lap neve Heti Válasz lesz. Az ÉS a név-vita lezárását reméli. - A szerk.)
Kóczián Péter riportjában (A magyar hangja, ÉS, dec. 8.) az olvasható, hogy Kondor Katalin, A Hét egykori műsorvezetője, a Kossuth Rádió mai adófőszerkesztője - 1987-es eltávolít(tat)ása után - "már nem talált vissza a televízióba". Ez történetesen nem igaz. Kondor olyannyira visszatalált, hogy 1989. január 1-jétől, tehát attól a naptól, amikor én főszerkesztőként átvettem A Hét irányítását, újból műsorvezetőként tevékenykedett a kérdéses műsorban, mellesleg Sándor Istvánnal és velem együtt. Igaz, nem sokáig, mindössze egy kerek évig. 1990. január 9-én engem leváltottak, és ekkor Kondor is, Sándor is megszűnt A Hétben tevékenykedni, csakúgy, mint a felelős szerkesztő, a ma (és korábban) ugyancsak rádiós Rangos Katalin.
És még egy apróság: Kondor Kati "divatos pulóverje" - amely később hivatkozássá lett eltávolításához - Kóczián Péter szerint "a főnökeinek" szúrt szemet. Nos Kondor közvetlen főnöke A Hétben ekkor Hajdú János volt - neki biztosan nem. De még az egész MTV "főnökeinek" sem. Valahonnan, valakik "leszóltak". Éspedig - az akkor terjengő hírek szerint - magas állású politikusok, nejeik ösztönzésére. Akik, mármint férjek és nejek, önnön ízlésükhöz képest nem "divatosnak", hanem egyenesen "kihívónak" találták Kondor külsejét. Amely, ha azt tekintjük, hogy a szovjet tévé Vremja nevű híradóműsorának hölgyvezetője éveken keresztül csak ugyanabban a színű és szabású sötét kosztümben bukkanhatott fel estéről estére, valóban az lehetett... (Érdekes, hogy bizonyos káderfeleségek még ugyanebben az évben megint egyszer beleszóltak az MTV káderpolitikájába, és az "áldozat" megint A Hét lett.)
P. s.: Arra a bizonyos 1989-es évre, amikor Kondort újból meghívtam műsorvezetőnek A Hétbe, csak jó szívvel tudok visszaemlékezni. Minden, ami azóta történt - akár a műsorral, akár a szereplőkkel - annál is fájdalmasabb nekem. De ebben az érzésben, tartok tőle, jó néhányan osztoznak velem.
Az ÉS 2000. december 8-i számában t-r Különös demokrácia címmel adta közre gondolatait a XX. és XXI. Század Intézetek által a Tíz éve szabadon című 2000. október 30-november 1. között Budapesten megrendezett nemzetközi tudományos konferencián elhangzott előadásommal kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy t-r nem hallgatta meg és nem is ismeri előadásom szövegét. Íme előadásomnak a Horthy-rendszerrel kapcsolatban elhangzott része. Kérem Főszerkesztő urat, közlésével segítsen a félreértés tisztázásában.
Köszönettel
"Az 1945-56 közötti évtized minden szempontból rosszabb volt a két háború közöttinél. A csak éppen visszaszerzett területeinket újra elvesztettük és még nemzeti függetlenségünk is odalett. Az országot gazdaságilag, politikailag és kulturálisan egy számára teljesen idegen és általa lenézett totális diktatúrának rendelték alá. A magyar népet megfosztották polgárjogaitól, tulajdonát elkobozták, szokásaitól, hagyományaitól eltiltották. A Horthy-rendszerben Trianon sokkját némileg ellensúlyozta, hogy Magyarország annyi évszázad után függetlenné vált. Az országban többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokrácia, vagyon- és jogbiztonság volt egészen a harmincas évek végéig. És sajtó-, szólás- és gyülekezési szabadság. Állampolgárai életét a II. világháborús viszonyokat, az ország geopolitikai adottságait és katonai erejét figyelembe véve, egészen az ország náci megszállásáig igyekezett megóvni. Csak miután a nácik elfoglalták Magyarországot, 1944. március 19-én szabadult el a pokol. Igazi infernóra pedig a háború végóráiban, a nyilas hatalomátvételt követően került sor."
Lapunk december 1-jei számában a roma-vitában megszólaló Vajda Imre cikkében (Cigányok, romák a magyar társadalomban) az alábbi mondat jelent meg: "...az újságírók nagy százaléka nem tud objektív lenni, mert lapjuk többnyire valamely politikai párt közkatonája".
A szerző eredetileg ezt írta: "...az újságírók nagy százaléka nem tud objektív lenni, mert legtöbbjük valamely politikai párt közkatonája".
A hibáért mind a szerzőtől, mind az olvasóktól elnézést kérünk.
Vissza az idei számokhoz