XLIV. ÉVFOLYAM, 48. SZÁM, 2000.december 1.

Szerszámkészítő műhely volt a Válasz?

Szabad-e Válasz címmel új lapot indítani? - teszi fel már a címben kérdést Takács Géza középiskolai tanár (ÉS, nov. 10.), az új Válasz munkatársjelöltje (?). Rövid válasz adható: nem szabad, nem erkölcsös, nem illik!
      Itt be is fejezhetném a tanár úr - kicsit nehezen követhető - eszmefuttatása nyomán támadt mondanivalómat, de nem tehetem, mert a dolgozat több olyan furcsa megállapítást tesz, melyek nyomán feltételezhető, hogy a tanár úr nem olvasta az egykori Válasz című folyóirat egyetlen példányát sem, tehát kénytelen vagyok, már csak a személyes megszólíttatás okán is, néhány mondatát idézni és ahhoz szerény megjegyzéseket fűzni.
      Tanár úr azt írja: "Nekem tetszik, hogy egy valahai vereséggel eljegyzett magánvállalkozás, egy demokratikus kormány nagyvonalú támogatásaként, a történelmi siker jegyében újjászülethet." Mi volt vereséggel eljegyzett? A Válasz? Azért vereséggel eljegyzett, mert betiltották? Valaki félrevezette Önt, tisztelt tanár úr. A Válasz története, mai kifejezéssel élve, igazi sikertörténet volt, már csak ezért sem lenne erkölcsös a becsületet szerzett címet szellemiségétől idegen, "szellemi környezetbarátság" gyanúsan hangzó céljára felhasználni. "A kultúrának nagyon kevés örök szabálya van, a régi címek védelme biztosan nem tartozik közéjük" - írja. Már a "kultúra" szó használata is zavarbaejtő. Már cikke elején is azt írja, hogy "az új Válasz nem irodalmi-kulturális folyóirat volna". Mi az, hogy kulturális? Mikor volt a Válasz irodalmi kulturális folyóirat? Mit keres ebben az összefüggésben a már Kodály által is megbélyegzett "kultúr" szó? Örök szabálya a tisztességnek, az erkölcsnek, az értékek védelmének van. Itt pedig egy érték védelméről van szó a tisztesség és az erkölcs alapján. Ennek a kultúrája hiányos ebben az ügyben, talán ebben az összefüggésben használhatjuk ezt a szót.
      "Ha a Válasz Horváth Ádámé és Sárközi Györgyé..." - írja. Tanár úr! El sem olvasta, mit ír? Sárközi György, a lap egyik eredeti tulajdonosa és szerkesztője 1945-ben Balfon éhen halt. Testvérem, Sárközi Mátyás (akinek nevét elvétette) és jómagam a Sárközi házaspár örökösei vagyunk, akik nem szentesítjük az új Választ, és teljesen egyetértünk nem az "irodalomtörténészek morgolódásával", hanem határozott tiltakozásával.
      Szabadjon megkérdeznem, így olvassa el a diákjai dolgozatát is? Éppen Sárközi György nevével téved, és nem javítja a hibát? Vagy a név nem ismert az Ön számára?
      Azt is írja: "Néha az a helyénvaló, ha elcsenünk ezt-azt a múzeumból (...) Ez illetlenség, modortalanság, botrány...". Higgye el, Tanár Úr, nem helyénvaló, csak botrány. Ha növendékeivel megy múzeumba, a tudáson és ismereten kívül néha elemel ezt-azt? Lopni ugyanis bűn és nem "jóravaló modortalanság és szükséges provokáció".
      Végül hadd idézzem legfelemelőbb gondolatát: "A Nyugat teljes életet élt. Véghezvitte, amire vállalkozott. A Válasz nem. A Nyugat Parnasszus lett, zsúfolva halhatatlanokkal, a Válasz meg nemzetjavító műhely szeretett volna lenni, a szerszámok elkészültek, de a műhelyt bezárták"(?!). Ez aztán csattanósan megalapozott és komoly elemzés. Mind a Nyugatot, mind a Választ illetően. Szinte látom a Nyugat munkatársait Babits Mihály fájdalmas halálát követően, amint elégedetten összemosolyognak, megállapítják, hogy véghezvittek mindent, amire vállalkoztak, eljutottak a Parnasszusra, és befejezettnek nyilvánítják tevékenységüket. Persze a Nyugat valóban egyedülálló és utánozhatatlan lett, s olyan védelmet élvezett a cím és szellemiség, hogy hiába próbálta pár éve valaki azt vállalkozásához felhasználni, ő is kénytelen volt meghátrálni, tervét feladni, éppen a magyar szellemi élet kiválóságainak tiltakozása nyomán.
      Ismételten tanácsolom, olvassa végig a Válasz példányait, éspedig mindkét korszakét. A "szerszámkészítőknek" olyan névsorával fog találkozni, hogy azt remélem, társaival együtt szerényen eláll a címválasztástól, amely cím az irodalmi és szellemi örökséget jogtalanul újrafelhasználók kezében nem szerszám, hanem kiszámíthatatlan és gyanús eszközzé válna.
      Takács Géza (az új Válasz munkatársjelöltje) középiskolai tanár úr dolgozata megítélésem szerint elégtelen bárki meggyőzéséhez.

Horváth Ádám

egyetemi tanár

Egy nyílt levélre

Tisztelt Főszerkesztő Úr!
      Lapjuk ez év november 24.-i számában a kulturális miniszternek címzett nyílt levelet tett közzé Varga László levéltáros úr. Engedje meg, hogy - legalább utólag - néhány észrevételt tegyek e levéllel kapcsolatban.
      Köszönjük Varga úrnak a levéltári kollégiumban végzett eddigi munkáját. Dicséretes, hogy felismerte: nem helyes, ha támogatásban érdekeltek vesznek részt a döntésekben, s osztanak saját intézményeiknek közpénzeket. Tiszteletre méltó, hogy e felismerést követően lemondott kollégiumi tagságáról.
      Az általa említett, felterjesztett elosztási javaslat méltatlan lépési kényszerbe hozta a minisztert. Egy olyan döntési helyzetben ugyanis, amikor az összes igényelt támogatás fele áll rendelkezésre (138 millió forintnyi "alamizsna", melynek döntő többsége - a nyílt levélben foglaltakkal ellentétben - már átutalásra került), Varga úr természetesnek találta volna, hogy saját intézménye, a Fővárosi Levéltár a kért támogatás csaknem egészét (több mint 80 százalékát) megkapja, míg például a Csongrád, Tolna, Vas megyei levéltárak, illetve a győri Püspöki és Káptalani, valamint a sárospataki levéltár az általuk pályázott összeg töredékével (15-20 százalékával) lettek volna kénytelenek beérni. Miniszter úr döntésével a Fővárosi Levéltárnak az átlagosnak megfelelő arányú támogatást ítélt meg, és valamelyest javított az előbb felsorolt levéltárak helyzetén.
      Szomorú, hogy ezt az egyértelműen szakmai és igazságos döntést a minisztériumnak kell megvédenie egy kurátorral szemben, aki egy szakmai szervezet delegáltjaként azon nyomban pártpolitikai szempontokat, sőt - ne legyünk kicsinyesek - egyenesen a főpolgármester úr elleni támadást próbált láttatni egy jobbító szándék mögött. Varga Lászlónak a fővárosi intézmény iránti természetes elkötelezettsége érthető; hátterében a minisztérium nem feltételez "alantas" pártérdeket, így legalább ugyanezt a jóhiszeműséget várnánk el tőle is. Őszintén kívánjuk, hogy a továbbiakban elfogultságát szakmai ítélőképességén eluralkodni ne engedje!

Ferencz I. Szabolcs

kabinetfőnök

Válasz egy megjegyzésre

Aczél úr kérte, hogy szíveskedjem egy félmondatocskával alátámasztani, miszerint ő uszító hangnemben cikkezik Izraelről (Korányi László írásához, ÉS, november 24.). Kérésének ezúton több félmondatocskával is eleget teszek (Népszabadság, október 13.):
      [A] "...kiszámítottan kíméletlen izraeli hadsereg" - írja A. E. arról az esetről, amikor a palesztin rendőrség támogatásával végrehajtott példátlanul állatias lincselésre úgy reagált az izraeli hadsereg, hogy csak a civil lakosság előzetes figyelmeztetése után rombolta le a lincselésnek helyet adó rendőrkapitányságot. [A] "...hadsereg - amely a jelenlegi miniszterelnököt, Ehud Barakot is delegálni tudta a politikai hatalomba" - itt Aczél úr feltehetőleg összekeverte a helyet és az időpontot. Ez ott és akkor működött így, ahol és amikor ő még a kommunista pártsajtót szolgálta. A Közel-Kelet egyetlen demokráciájában sem delegálják, hanem választják a politikusokat. "...az izraeli sovinizmusnak ezt a vérebét, Ariel Saron volt minisztert" - aki politikai hibái mellett mégiscsak annak a kormánynak volt tagja, amelyik Egyiptommal békét kötött.
      Sajnálattal kell közölnöm Aczél úrral, hogy többek közt egy másik állításában is téved: soha nem találkoztam az általa említett tábornokkal és még csak írásait sem olvastam, sőt, azt sem tudom, hogy Aczél úr kiről beszél. Ettől még nem állítom, hogy csak kitalálta az egészet, de azt azért ajánlom, hogy csak olyan állításokat fogalmazzon meg tényként, amire bizonyítéka is van. A tények pedig azért hasonlítanak egymásra - még akkor is, ha különböző emberek mondják -, mert ez a természetük, a vélekedések meg azért hasonlíthatnak, mert az általam leírtakat elég sokan gondolják így, egymástól függetlenül is.
      A. E. elfogultságát jól példázza, hogy a palesztinok Jeruzsálem iránti érzelmeit elismeri valamiféle jogalapnak (Népszabadság, október 19.), ugyanazt a zsidók részéről "totális képtelenségnek" ítéli.
      Aczél úrnak továbbá nem sikerült megértenie az általam vázolt történelmi párhuzamot sem: attól, hogy Erdélyben több száz éve román többség van, egy magyar embernek még fájhat Erdély elvesztése. Attól, hogy Júdeában és Szamáriában arab többség van, egy zsidó embernek még fájhat ezen területek elvesztése. Egyébként a zsidó települések számottevő része olyan területeken létesült (Hebron), ahol 1948 előtt évtizedek vagy évszázadok óta éltek zsidók.
      Túlságosan terjedelmes lenne A. E. minden tévedésével, felületes és elfogult állításával vitatkozni, csak egy záró megjegyzést teszek: ha A. E. "nem szívesen szerepel Chrudinákkal egy mondatban", akkor ne az ő rossz hírű módszereivel és hangnemében írjon arról a témáról, amiről egyébként is van még mit tanulnia.

Korányi László

T. Fáy Miklós!

Mély megdöbbenéssel olvastam a múlt heti ÉS-ben megjelent Ugye, kicsit kínos? című tv-kritikáját Törőcsik Mari és Maár Gyula Ugye, kicsit ismerős című műsoráról.
      Hogy félreértés ne essék, nem a lesújtó kritikán döbbentem meg, hiszen eszemben sincs elvitatni bármely kritikaíró jogát a szabad véleményalkotásra. Önnek nem tetszett, amit látott, hát leírta a véleményét, ez rendben is van, miért is ne tehetné?
      De a hangnem és a stílus! Meglehet, Önnek nem tetszik ez a műsor, habár Ön csak egyetlen adásról ír, tetszőlegesen kiválasztva azt egy műsorsorozatból, ami már önmagában is felületes némiképp, hiszen lehetséges, hogy az Ön által megtekintett rész csapnivaló és érdektelen volt, de az előző talán izgalmas és érdekfeszítő.
      Mindegy. Írása azonban olyan személyes ellenszenvet is sugall Törőcsik Marival szemben, amely csupán az Ön magánügye lehet és semmiképpen sem tartozhat a nyilvánosság elé, különösen nem egy írott kritika formájában.
      "Az ország évtizedek óta nem tudta megszokni, hogy ez az igazán kevéssé reprezentatív asszony nyeri a nemzetközi díjakat, képviseli a színészséget, egyszerűen, hogy ő a magyar színésznő" - írja Ön. Magam két alkalommal tapasztalhattam meg e "kevéssé reprezentatív asszony" (?!) emberi és szakmai nagyszerűségét, tudását, önzetlenségét, azt az alázatot és segítőkészséget, amely csak a legnagyobbaknak a sajátja.
      Ön, kritikus úr, egy olyan asszonyról (mert róla és nem az említett műsorról) írta minősíthetetlen és udvariatlan szavait (tisztességes férfinak szégyenkeznie kellene most az Ön helyében), aki egész életét a színház- és filmművészetnek szentelte, és már első alakításával (Körhinta) a magyar film nemzetközi elismertségét segítette. Alig hiszem, hogy a Cannes-ban kiérdemelt legjobb női alakítás díja és az ugyancsak ott kapott életműdíj csorbított volna ezen az elismertségen.
      Mindegy. Nincs szükség Törőcsik Mari védelmére, hiszen Törőcsik Mari mindenképpen - az Ön tiszteletlensége ellenére is - az lesz és marad, aki volt és lesz: a magyar színésznő. Egy a nagy magyar színésznők közül.
      Üdvözlettel:

Janisch Attila

filmrendező, akiről túl egyszerű lenne azt gondolni, hogy csak elfogultság okán írta fenti sorait

Egy kötekedő megjegyzésről

Nem tudom, milyen alapon szól bele Tamás Gáspár Miklós abba, hogy egy tőle függetlenül, pár napja alakult és hivatalosan még be sem jegyzett közéleti társaságnak kik az alapító tagjai?! (Két megjegyzés, ÉS, 2000. nov. 24.) Részt vett-e már valaha is élete folyamán szervezetalakításban, küldött-e ki (személyesen) akár csak egy körlevelet is, tudja-e, mi az, hogy hatósági bejegyzés, hogy milyen feltételek mellett érvényes és szabályos egy közgyűlési határozat? Mert ha nem, akkor ne szóljon bele mások dolgaiba pusztán azért, mert éppen nincsen más kötekednivalója.
      Máskülönben persze, hogy helye van a Bibó István közéleti társaságban mindazoknak, akiket felsorol (s akik közül többeket meg is kerestünk, de egyelőre sikertelenül), sőt még más, általa fel nem sorolt érdemdúsaknak is. Ha például a hír vételekor TGM vette volna magának a fáradságot, hogy felemelje a telefonkagylót s jelezze érdekeltségét vagy azt, hogy kit látna szívesen egy ilyen társaságban, jó fogadtatásra talált volna. De attól tartok, hogy neki ez már vurst, ő már azt keresi, kit oktathatna ki valamelyik kedves lapja következő számában.

Kende Péter

Ki pofoz?

Tisztelt -mg-! Az ÉS 2000. november 24-i számában megjelent Élet című, groteszk elemekkel díszített tárcájához, annak fő mondanivalóját nem érintve, két pontosító megjegyzést szeretnék fűzni:
      1) Írásában Ön szabadon, kollégája szakmai korrektségében nem kételkedve újrahasznosít egy máshol megjelent cikket. Bár Önnek és az ÉS-nek igazán nem róható fel, de nem is lehet a jóhiszemű nyilatkozó hibája, hogy a cikkben jelentős mértékben átszerkesztve közölték válaszát a díszoklevelekkel járó jubileumi jutalom tárgyában. Hogy a gyémántoklevéllel járó, a cikkben érintett bruttó tízezer forintos pénzjutalom megalázóan alacsony, azt ép ésszel senki, még egy hivatalnok sem vitatja. A riporter azt kérdezte, miért nem emeli az egyetem a jutalom összegét. A válasz úgy hangzott, hogy ha az egyetemnek lenne rá pénzügyi lehetősége, akkor a rendkívül alacsony bérek emelése mellett természetesen megemelné a jubileumi jutalmak összegét is. - Bocsánat, Ön valóban erre a céltáblára akart lőni? Vessen magára, aki szóba áll egy újságíróval?
      2) Tisztelettel megkérdezem: van Önnek információja arról, hogy az "ebben a városban él egy ember, aki még ad magára" értelemben felemlegetett, az általa kért oklevél átvételét önérzetesen visszautasító személy az oklevéllel járó inkriminált összegű pénzjutalmat is visszautasította-e? Írásának amúgy rokonszenves fő mondanivalója szempontjából (jó lenne, ha az állam nem alázná meg polgárait) ugyan érdektelen a válasz, de ahhoz, hogy az illetőt karakán kiállásáért mi, eltorzult gondolkodású, mások megszégyenítését élvező alkalmazottak erkölcsi példaként tisztelhessük, pusztán elméleti megfontolásból jó lenne bizonyosat tudni. Szerkesztő Úr, tisztelt Olvasó: a választ sajnos nem árulhatom el. Én ugyanis, az "állam képében megjelenő", barbár, lelketlen, sértődött és sértegető egyetemi bürokrata, mondanivalóm közlésekor megválogatván az eszközöket, minden esetben (még saját jó hírem megvédése közepette is) tiszteletben tartom ügyfelem személyiségi jogait. Ahogy Önök újságírók is ezt teszik, ugyebár?
      Tisztelettel:

az egyetemi alkalmazott,
      aki felpofozza a hálátlan öregdiákot

ÉS-filmklub

December 13-án, szerdán,
      fél hétkor az Örökmozgóban

Vágvölgyi B. András
      választott filmje: Dziga Vertov:
      Lelkesedés - A Donyec-medence szimfóniája (1931)

Előtte Híradó

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz