XLIV. ÉVFOLYAM, 47. SZÁM, 2000. november 24.

A HÉT KÖNYVEI

Költészet, antológia

Csinszka versei (Vészi József bevezető írásával)
Szerk.: Kiss Bori; ill.: Márffy Ödön munkáival
noran könyvkiadó, 65 old., 1200 Ft
Csorba Győző: Hátrahagyott versek (1962-1993)
Vál., szerk., az utószót írta: Bertók László; közreműködött és a jegyzeteket készítette: Pintér László
Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 463 old., 1690 Ft
Délibáb 2000 (Antológia)
Szerk.: Bornemisza Attila
URÁNUSZ Kiadó, 223 old., 1000 Ft
Emőd Tamás: Egy másik csillagon (válogatott versek)
Várad, villanyváros; sor.szerk.: Réz Pál
Vál. és szerk.: Réz Pál
Palatinus-Könyvek Kft., 209 old., 1400 Ft
Gittai István: Gesztusok majálisa (Válogatott és új írások)
Palatinus-Könyvek Kft., 216 old., 1200 Ft
Kárpáti Kamil: Időaranylás (Összegyűjtött itáliai versek 1978-1999 1.)
(Összegyűjtott itáliai versek jegyzetei és esszéi 1978-1999 2.)
A fotókat Gí készítette
Stádium, 242 old.+ 166 old., 4500 Ft
Podmaniczky Szilárd: "... hidraulikus menyasszony..." (Összegyűjtött versek (1985-1999)
Palatinus-Könyvek Kft., 123 old., 996 Ft

Dráma

A kopasz énekesnő (Hat modern dráma)
Ford.: Bartos Tibor, Elbert János, Gera György, Görgey Gábor, Kerényi Grácia, Nagy Péter
Vál., szerk., a jegyzeteket összeáll.: Ruttkay Zsófia
Európa Könyvkiadó, 537 old., 820 Ft

Elbeszélő próza

Julian Barnes: Dumáljuk meg rendesen
Ford.: Szentgyörgyi József
Ulpius-ház Könyvkiadó, 221 old., 1680 Ft
Benke László: Sértők és sérültek
Hét Krajcár Kiadó, 387 old., 1380 Ft
Juliette Benzoni: Államtitok I. (A királyné hálószobája)
Ford.: Balla H. Katalin
Geopen Könyvkiadó, 370 old., 1190 Ft
Jean Echenoz: Elmegyek (Regény)
Ford.: Szoboszlai Margit
Ab Ovo Kiadó, 181 old., 1700 Ft
Carlo Emilio Gadda: La cognizione del dolore/ A fájdalom tudata
Ford.: Nagy Ida
noran könyvkiadó, 509 old., 3000 Ft
Hans Habe: A háló (Regény)
Ford.: T. Bíró Katalin, Baranyi Ferenc (versek)
K.u.K. Kiadó, 484 old., 1750 Ft
Ihász-Kovács Éva: Napisten udvarában (Irodalomtörténeti esszék, novellák)
Szerk.: Bormenisza Attila; ill.: Simon M. Veronika
URÁNUSZ Kiadó, 184 old., 800 Ft
Kodolányi János: Boldog Margit
Szent István Társulat, 460 old., 1800 Ft
Milan Kundera: Búcsúkeringő (Regény)
Ford.: Bába Iván
Európa Könyvkiadó, 227 old., 1500 Ft
Márai Sándor: Föld, Föld!... (Emlékezések)
Helikon Kiadó, 383 old., 1480 Ft
Márai Sándor: Napló (1958-1967)
Helikon Kiadó, 367 old., 1480 Ft
Nagy Zoltán Mihály: A Sátán fattya
Magyar Napló Kiadó, 190 old., 1344 Ft
Ottlik Géza: Iskola a határon I-II. (11. kiad.)
Millenniumi Könyvtár 114-115,
Az utószót Bán Zoltán András írta
Magvető Könyvkiadó, 211 old.+215 old., 1180 Ft
Örkény István: Lágerek népe/Emlékezők
Örkény István Művei
Szerk.: Radnóti Zsuzsa
Palatinus-Könyvek Kft., 332 old., 2400 Ft
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba (4. kiad.)
Magvető Könyvkiadó, 382 old., 1990 Ft
Tandori Dezső: Raszternyak (Egy másik párizsi regény)
Ill.: a szerző
Ab Ovo Kiadó, 250 old., 1780 Ft
Anne Tyler: Minden földi jó
Ford.: N. Kiss Zsuzsa
Ulpius-ház Könyvkiadó, 191 old., 1580 Ft
Vámos Miklós: Apák könyve
Ab Ovo Kiadó, 447 old., 1950 Ft

Ifjúsági irodalom

Csodacsupor (Felső-tiszai népmesék Mészöly Miklós és Belia György átdolgozásában)
Ill.: Szilágyi Eszter Mária
Ister Kiadó, 125 old., 1650 Ft

Publicisztika

Ircsik József: Jaj, akinek nincs otthona
Magyar Napló Kiadó, 70 old., 700 Ft
Kóbor László: Írom az újságot
Ill.: Reich Károly
Piroska Press, 296 old., 1800 Ft

Interjú

Kepes András: Történetek
Park Könyvkiadó, 340 old., 1590 Ft
Retkes Attila: Kontrasztok (111 beszélgetés muzsikusokkal)
Wellington Kommunikáció Kft., 364 old., 2850 Ft
Tar Ferenc: Napnyugati magyarok
Pannon Tükör folyóirat, 150 old., 950 Ft
Üzenet az ezredvégről/A Message from the End of the Millennium
Összeáll. és szerk.: Katona Zsuzsa, Mérei Anna; versek: Varró Dániel; ford.: Csókás László, Stephen Humphreys (versek); rendezvényfotók: Dér András
Telekép Kiadó, 145 old., 4300 Ft

Irodalomtudomány

Bán Zoltán András: Az elme szabad állat
Magvető Könyvkiadó, 476 old., 2490 Ft
Beck András: Hagyni a teóriát másra
Magvető Könyvkiadó, 181 old., 1490 Ft
Márkus Béla: Nem dolgunk feledni ([Röp]dolgozatok az újabb magyar irodalomról)
Kráter Műhely Egyesület, 192 old., 900 Ft
Németh Zoltán: Olvasáserotika (Esszék, kritikák, tanulmányok - az élvezet szövegei)
Kalligramm Könyvkiadó, 225 old., 1550 Ft
Péter László: József Attila nyomában (Válogatott írások)
Argumentum Kiadó, 354 old., 1200 Ft

Művelődéstörténet, néprajz

Cs. Gergely Gizella: Asszonyi helytállás Székelyföldön
Ill.: Demeter Ákos, Török Erzsébet, Szász Ferenc
Magyar Napló Kiadó, 244 old.+kb. 30 old. fotómell., 1484 Ft
Sigrid-Maria Grössing: Erzsébet királyné és a férfiak
Ford.: Kajtár Mária
Gabo Kiadó, 300 old., 1790 Ft
Nemeskürty István: Kis magyar művelődéstörténet
Szent István Társulat, 200 old., 1200 Ft
Rejtett kincsek nyomában
Ill.: Bezzegh Zoltán
Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 224 old., 890 Ft

Történelem, politika

Bayer Zsolt: 1956 "...Hogy legyen jel"
XX. Század Intézet-Történeti Hivatal, 88 old., 3600 Ft
Botlik József: Egestas Subcarpathica (Adalékok az Északkeleti-Felvidék és Kárpátalja XIX-XX. századi történetéhez)
Hatodik Síp Alapítvány, 318 old.+kb. 8 old. térképmell., 2200 Ft
Kiszely Gábor: ÁVH (Egy terrorszervezet története)
Korona Kiadó, 378 old., 2650 Ft

Szociológia, közgazdaságtan

Pierre Bourdieu: Férfiuralom
Ford.: N. Kiss Zsuzsa
Napvilág Kiadó, 140 old., 1300 Ft
T.Kiss Tamás: A népművelőtől a kulturális menedzserig (Fejezetek a népművelőképzés fejlődéstörténetéből)
Új Mandátum Könyvkiadó, 194 old., 2200 Ft
Kultúra-gazdaságtani tanulmányok
Szerk.: Daubner Katalin, Horváth Sándor, Petró Katalin
AULA Kiadó, 376 old., 3990 Ft
Magyari Beck István: A homo oeconomicustól a homo humanusig (Fejezetek a gazdaságpszichológiából)
AULA Kiadó, 177 old., 2200 Ft
Szabó A. Ferenc: Az abortuszkérdés és a magyar társadalom századunkban
Magyar Napló Kiadó, 91 old., 812 Ft
Vágvölgyi B. András: Tokyo Underground
Új Mandátum Könyvkiadó, 359 old., 2380 Ft
Zsolt Péter: Médiaháromszög (A modern tömegkommunikáció szerveződése)
EU-SYNERGON Kft., 229 old., 1000 Ft

Filozófia

Molnár Tamás: Igazság és történelem (Molnár Tamás gondolatainak gyűjteménye)
A szemelvényeket vál., az előszót írta és a kötetet szerk.: Tóth Zoltán József
Szent István Társulat, 325 old., 1700 Ft

Vallás

Dordrechti Kánonok
Ford.: Böröczki Tamás
Koinónia, 79 old., 480 Ft
Fazekas Valéria: Tőkés püspök kálváriája
A fotókat Szabó Miklós készítette, illetve magánarchívumból valóak
Szerzői kiad., 69 old., 700 Ft
William Guthrie: A keresztyén ember öröksége
Ford.: Benő Attila
Koinónia-Stichting Lele Barátai, 255 old., 840 Ft
La Rochelle-i Hitvallás
Ford. és az előszót írta: Visky S. Béla
Koinónia, 57 old., 480 Ft
Lukács evangéliuma (Hat magyar nyelvű fordításban)
Szent István Társulat-Magyar Bibliatársulat, 209 old., 2900 Ft
Németh Géza: Hidak és torlaszok (Írások vallásról, egyházról, társadalomról)
Szerk.: Biernaczky Szilárd
Mundus Kiadó, 389 old., 1960 Ft
Ian Reader: A sintoizmus
Ford.: Szalay Mátyás
Kossuth Kiadó, 123 old., 1200 Ft

Pszichológia

András Sándor: Szerelem (Megközelítések)
Ister Kiadó, 223 old., 1500 Ft
Bruno Bettelheim: A mese bűvölete (és a bontakozó gyermeki lélek) (4. kiad.)
Ford.: Kúnos László
Corvina Kiadó, 347 old., 2900 Ft

Művészetek

Apáti-Tóth Sándor: Csöndek
Ford.: Dr. Bojtosné dr. Jenei Ilona (német), Szabó Ágnes (angol)
Szerzői kiad., 81 old., 1800 Ft
Esterházy Péter-Szebeni András: A vajszínű árnyalat 1988 (új kiadás)
Szerk.: Gera Mihály
Alexandra 2000, 174 old., 5500 Ft
Ujházi Péter
A tanulmányt Kovalovszky Márta írta; ford.: Rozsnyai Christina; a fotókat Sulyok Miklós, a bibliográfiát Frigyik Katalin készítette; szerk.: Lakat Erika
Ma Kiadó, 103 old., 3000 Ft

Keleti filozófia

Sefer Raziel ha-Malach: Raziel angyal könyve, melyet Ádámnak ajánlott, mielőtt kiűzetett a Paradicsomból
Ford.: Ladányi Loránd
Hermit Kiadó, 119 old., 1160 Ft
Szvámi Vivékánanda: A cselekvés és a szeretet jógája
Ford.: Malik Tóth István; szerk. és az életrajzi bevezetőt írta: Danka Miklós
Ursus Kft., 183 old., 1450 Ft

Lakáskultúra

Joanna Copestick: A családi otthon (Kényelmes, meghitt lakótér minden korosztály számára)
Ford.: Búsné Papp Judit, Káldos Zsolt
Holló és Társa Könyvkiadó, 255 old., 7990 Ft

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Dérczy Péter

A történet nyomozása

A könyv szép; jó papírra nyomták, a lapokat kemény táblák fogják közre, az elsőn Merényi Endre kitűnő - és ellentétben a Cseréptörés első kiadásával - most jól nyomott fotója a harmincas évek Pestjéről; a nyomdatechnikára nem lehet panaszunk. A kiadás viszont pocsék. Szimbolikusnak is vehető, hogy Lengyel Péter munkásságát, életművét mindig valamilyen szerencsétlen ügy kísérti-kíséri. A Cseréptörés először 1978-ban jelent meg, a Mellékszereplők 1980-ban, az irodalomtörténet és a filológia révén azonban pontosan tudjuk, hogy az utóbbi előbb készült el, méghozzá 1969-1970-ben. A szerző a Cseréptörés munkálatait szakította meg két évre, hogy ezt a kisregényt megírja. Az adatoknál is fontosabb, hogy a Mellékszereplőkben bukkan fel az a Bárán (Nagy) János, aki majd a Cseréptörés főhőse lesz. Lengyel Péternek a művek születésekor nem adatott meg az a - eufémisztikusan szólva - szerencse, hogy a két regény a helyes sorrendben jelenjék meg: a Mellékszereplők tíz éven át tiltás alatt állt. A regények természetes rendje fölborult, és szerencsétlenül alakult ennek következtében az egész Lengyel Péter-recepció is. Legalábbis illett volna e mostani kiadásban a "kizökkent időt" helyrebillenteni, s végre az eredeti rendben közölni a műveket. A kiadó azonban - ki tudja, milyen megfontolásból - nem tette ezt, s ezzel nagy lehetőséget mulasztott el, arról már nem is beszélek, hogy a szerzőtől elvette azt az esélyt, hogy valaha is egyben láthassa a két, szorosan összetartozó alkotást: alig hiszem, hogy az elkövetkező évtizedekben akad majd kiadó, amelyik újra kiadná a kettőt együtt.
      A szerencsétlenségek sora azonban ezzel még nem ér véget. A kiadó a Cseréptörés elejéről elhagyta az eredeti dedikációt ("a gyerekeknek: annának és zsuzsának"), ami csak látszólag apróság; aki olvasta a regényt, az tudja, hogy a szöveg jelentéséhez, az egész elbeszélői szituációhoz mennyire szorosan hozzátartozik: nem szokványos ajánlásról van szó. Ennél is nagyobb hiba, jelen esetben egyenesen bűn, hogy mindkét mű végéről lemaradt a "Mutató". Megint csak azt tudom mondani: aki kicsit is ismeri Lengyel Péter regényeit, az tudja, mennyire fontos ez mindegyiknél. De erről álljanak itt a szerző szavai abból a beszélgetésből, melyet Csordás Gábor készített vele s a Holnapelőtt című könyvben jelent meg: "Az olyan könyvet szeretem, amelyben érdemes lapozgatni, visszamenni, újra elolvasni. Ha járkálni tud benne az olvasója, ha beköltözhet lakónak. (...) A regény: a világ, ebben nincs kétségem. A mutató: az épület ábrája. Célja: kijelölni a járást az olvasónak, megmutatni a lépcsőpihenőket." Csak az állapítható meg ez után: a regényeket csonkán adták ki. Ellenben a kötet végére oda toldottak egy utószót, melyet egyrészt nem jegyez senki, noha esszé méretű, viszont szerzője lazán 1980-ra datálja a Cseréptörés első megjelenését. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az ezt követő bibliográfiai összeállításban a dátum helyesen szerepel. Az utószó minőségére nem térek ki, mert a művek mellett ennek semmi jelentősége.
      A kolofonból hiányzik a kötet felelős szerkesztőjének a neve, tehát nem tudhatjuk, ki felel valóban ezekért az otrombaságokért. A regények egyébként a Babits Kiadó Korjellemző magyar próza 1945-1990 című sorozatában jelentek meg, a sorozatszerkesztő Kollega Tarsoly István. Nem tartozik szorosabban vett tárgyamhoz, annyit mégis meg kell jegyeznem, hogy a sorozatcím is meglehetősen szerencsétlen, Lengyel Péter esetében különösen. Az irodalomtörténet ismeri a korrajz, korrajz-regény fogalmát, műfaját, s talán még a korfestés bizonyos stilisztikai elemeit is, korjellemzést azonban nem. De ha mégis használná, egyébként bármelyiket az előzőek közül, ma már nem sokra jutna vele. Egyszerűen alkalmatlanok egy mű poétikai, szemantikai leírására, struktúrájának feltárására. Ellenben erősen sugallják azt a gondolatot, hogy az adott mű csak és kizárólag egy korhoz kötött, s így esztétikai értékei legalábbis csökkent érvényességűek. Ugyanakkor minden műalkotás, amely erre a megnevezésre egyáltalán érdemes, igen tág értelemben "korhoz kötött", amennyiben születési idejének ontológiai mélységű kérdéseit teszi fel, s ha így jár el, akkor természetszerűleg el is oldódik saját korától. Így aztán az egésznek semmi értelme. Lengyel Péter műveinek egyik alapvető jellegzetessége, hogy tárgyi világuk elképesztő részletességgel és pontossággal van kidolgozva. Akár a századforduló (Macskakő), akár az ötvenes-hatvanas (Mellékszereplők), akár a harmincas évektől a hetvenes évekig (Cseréptörés) terjedő éveket, évtizedeket szemléljük regényeiben, minduntalan azzal találkozhatunk, hogy a tárgyi környezet milyen hihetetlen aprólékossággal (s teszem hozzá: hitelességgel) tárul elénk, s persze ebből következően bizonyos életérzések, korhangulatok is megidéződnek. Nagy hiba lenne azonban ezek alapján "korjellemző" prózának tartani e szövegeket. Mindegy, a kiadás így csak arra alkalmas, hogy apropójából vegyük elő az első publikációkat, azokat olvassuk, s gondoljuk újra őket.
      Azt ma is úgy gondolom, hogy a Mellékszereplők központi helyet foglal el a Lengyel-életműben, s nemcsak azért az okért érdemes a Cseréptöréshez társítani, amit a recenzió elején említettem. A kisregény minden alapvető formai és beszédmódbeli elemet, mely majd a Cseréptörésre, s később a Macskakőre is jellemző lesz, már sűrítetten tartalmaz, de olyan narratív eljárásokat is felvillant, amelyek egyrészt a születés pillanatában (1969-70) a kor magyar epikájában még szinte fel sem merülnek (gondolok itt elsősorban a szövegközi metódusokra, a könyvnek más könyvekre való utaltságára: lásd Chandler Hosszú álom című detektívregényét és főszereplőjét, Marlowe-t), másrészt az ottliki tradíción alapuló klasszikus modern elbeszélés sajátos variánsát nyújtják, mely akkor, 1969-ben szintén nem tartozott az irodalmi kánonhoz, csak jóval később lett annak része, akkor persze nagyon is meghatározó része. A megírás idejét tekintve a kisregény tehát mindenképpen kiemelkedik abból a körből, melybe a megjelenésekor s majd később is besorolták: a hatvanas évek fiatal prózájának hangulatjelentő, közérzetkifejező beszédmódja, nemzedéki regény. Pedig a mű sokkal több ennél, s ha megjelenhetett volna időben, sorsa is, hatása is más lehetett volna. Mire kiadták, a benne kirajzolódó narráció, a történet kezelése, a bonyolult idősíkváltások, a nézőpontok váltogatása, az elbeszélő én összetettsége és az ezzel kapcsolatos retorikai fogások alkalmazása már nem volt annyira újdonság, s közben Lengyel Péter elbeszélői attitűdje is valamelyest módosult. A Mellékszereplőkben a történetmondás célelvűsége meglehetősen redukált; nem enyészik el, de erősen a háttérbe van szorítva. Viszont az egész forma magának a mesélésnek a nehézségeiről is szól, ezért a szinte mindvégig homályban tartott történet, melyet az elbeszélő valóban mint egy nyomozó próbál kideríteni (az elbeszélésnek mint nyomozásnak, a történetnek mint "bűnügynek" a narratív beállítása ettől kezdve lesz uralkodó a Lengyel Péter-művekben.) Ugyanakkor, bár mai olvasatomban jóval erősebbnek érzem, mint 1980-ban, a morális indíttatású elbeszélés itt még kevésbé tűnik szembe, mint a Cseréptörésben, melyben meghatározóvá válik, s ezáltal mind a szerkezet, mind a narráció s a belőle következő világkép jóval egyszerűbb, átláthatóbb a Mellékszereplők világánál. A Cseréptörés - igen primitíven fogalmazva - arról szól, hogy az elbeszélő hős elindul, hogy visszaszerezze a múltját, a saját történetét s végül el is jut ehhez. Valahonnét valahová. A Mellékszereplők nem ilyen lineáris struktúrájú: nem véletlen, hogy a regény nyitójelenete, annak helyszíne, ideje, valamint a zárása azonos. A szerkezet körszerű, s ez ontológiailag a bezártságot, a kiúttalanságot metaforizálja; ha annak idején az "illetékesek" jól olvasták a művet, akkor nem a konkrét 56-os utalások, hanem emiatt a világkép miatt tilthatták be a regényt. (Nyilván nem így volt.) Amit a Mellékszereplők intenzíven formáz, azt a Cseréptörés egyrészt explicitté teszi, s ráadásul extenzíven próbálja kibontani, s ez nem csak terjedelem kérdése. A történethez való viszony módosul, s átalakul a történet szerepének a felfogása is. E kettőre idézem a könyv szövegéből: "Az egész, persze, történet. (...) Másrészt: komoly, megbízható. Nem valami kitalált dologban lézengtél eddig." És: "Azt, hogy itt hagyjuk a nyomunkat, elmondjuk, továbbadjuk a láncon, ami megőrzésre ránk bízatott: segíthetünk valamit." (...) "Megkaptam, gondolta. Nem az enyém. Őrzöm, gondozom, továbbadom." Ha egy más síkon próbálom ugyanezt megfogalmazni, a két regény közti összefüggést s ugyanakkor különbséget úgy tudnám kifejezni: a Mellékszereplőkben a megismerési és az ontológiai elem egyensúlyban van (mint minden igazán jó klasszikus modern műben), a Cseréptörésben a hangsúly viszont majdnem kizárólag az esztétikumra mint megismerő tevékenységre esik. Ez a probléma aztán érdekesen alakul majd át a Macskakőben, melyben az alaptörténetet az elbeszélő kevésbé fogja fel morális tényként, ezért jóval titokzatosabb a nyomozás, ellenben a morálfilozófia betétekként való megjelenése szerkezeti töréseket okoz a műben.
      Egy pici recenzióban - melyben ráadásul három flekket kellett elszórakoznom a kiadás anomáliáival - aligha lehet minden, akár csak e két regény fontos elemére reflektálni. Így aztán végezetül inkább Petri Györgyöt idézem Lengyel Péterről: "Igen komoly erényednek tartom azt is, hogy ebben a posztmodern betűsivatagban szórakoztató minden, amit írsz. Élvezet olvasni. (...) könyveid olvastatják magukat. Ez persze csak az első szinten igaz: amikor befejezem egy könyvedet, mindig rájövök, hogy nem árt még egyszer elolvasni, mivel a kompozíció valójában hihetetlenül bonyolult."

EX LIBRIS

SZILÁGYI ÁKOS

Bizánc mindenekelőtt - név. Ha elfogadjuk Alekszej Loszevnek A mítosz dialektikájában adott frappáns meghatározását, miszerint "a mítosz - név", méghozzá mágikus név, mely csodákról szól és csodákat tesz, akkor Bizánc mítosza nem más, mint a "Bizánc" név elbeszélése: a név megvalósulása és megelevenedése szörnyűséges és bámulatos történetekben. Ahány ideológia szele kapaszkodik a név vitorláiba, annyi történet, annyi Bizánc. Innen nézve mellékes, hogy a rajongás és önigazolás vagy a leleplezés és kiátkozás dühöngő szelei dagasztják-e a vitorlákat.
      Bizánc neve - Új Róma. (Nea Romé.) Bizánc neve: Új Jeruzsálem. Bizánc neve: Konstantinápoly. Bizánc neve: Cárgrád. Bizánc neve: Isztambul. Bizánc neve: Ortodoxia. Bizánc neve: Birodalom. Bizánc neve: Civilizált Világ. Bizánc neve: Moszkva ("Harmadik Róma"). Bizánc neve: Szovjetunió ("Harmadik Internacionálé"). És persze Bizánc neve: Kelet-Európa. Balkán. Ázsia. Sőt, tegnap még: Kis-Jugoszlávia. Tegnapelőtt pedig: Nagy-Románia. Bizánc neve: álnokság és fondorlat. Bizánc neve: terméketlenség és merevség. Bizánc neve: a Gonosz Birodalma. Bizánc neve: 1984. Mennyi név és minden név "Bizánc"! Lehet, hogy Bizáncnak nincs is saját neve? Ő a Nagy Névtelen? Mindegy, az is csak mítosz, az is csak egy név.

Alekszej Loszev: A mítosz dialektikája

Az orosz vallásfilozófia talán utolsó nagy alakja, a polihisztor tudású és rendkívül termékeny Alekszej Loszev fentebb már említett könyvének tárgya nem Bizánc, hanem a mítosz. Az a mód azonban, ahogy tudós tudatlansággal tárgyához nyúl, és ahogy tárgyát - tagadások hosszú során át - szellemileg elénk állítja, a bizánci teológiai gondolkodás egyik meghatározó áramlatára, közelebbről Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész úgynevezett "apofatikus" vagy "negatív teológiájára" vall. Ennek megfelelően tipológiája is igen messze esik a nyugati mítoszkritikai iskola összes ismert rendszerezésétől.
      Loszev lényegében minden metafizikai kategóriát "mágikus névként" értelmez, a dialektikus kategóriákat is. "A dialektika mint tiszta gondolkodás nem mitológia. De az ilyen dialektika megvalósíthatatlan. Mindig található mögötte egy meghatározott mitológia, mivel a kategóriák irányultsága és elosztása ezerféleképpen variálódhat." Ahhoz, hogy bármit elfogadjunk, megértsünk, állíthassunk, hinnünk kell valamilyen mítoszban, tudatosan vagy nem tudatosan, mindegy. Különbség csak a mitológikus tudásmódok között van: vannak relatív és van abszolút mitológia. A relatív mitológia a tudás nélküli hitre vagy a hit nélküli tudásra épít, az abszolút mitológia viszont elismeri a hit és a tudás teljes egyenértékűségét, egyrangúságát, szintézisben egyesíti a hitet és tudást. Nem tárgyi tudás tehát, hanem az "életszerű tapasztalásban" létrejövő lelkes és személyes tudás: bölcsesség.
      Loszev mítoszról szóló könyve maga is az abszolút mitológia nyelvén beszél. A tudós "benne van" tárgyában: a tárgy létmódja és az ő gondolkodásmódja nem választhatók szét. Hogyan lehetséges ez? Egyetlen módon: a tudás személyessé tételével. De ez nem a tudásnak a szubjektivitás képzelt önkényében való feloldását jelenti, hanem az összes antinómia (eszme és anyag, tudat és lét, lényeg és jelenség, test és lélek stb.) feloldását abban a szintézisben, amit Loszev konkrétan szubsztanciának, alkotásnak, életnek, szimbólumnak és vallásnak nevez. Aki effajta "szintézisre" képtelen, annak választania kell tudatlanság és hitetlenség között. Helytől, kedvtől, alkattól függően. Van, aki a hitre szakosodik, van, aki a tudásra. Persze, ezenkívül még lehet a tudásban is hinni és hitet is tudássá változtatni. A pozitivizmus azonban a múlté. A tudás nélküli hit manapság jobbára az "ideológiai tudás" formájában jelentkezik; a hit nélküli tudás pedig a szenvtelen, mindenféle értékelő előfeltevéstől és előzetes szándéktól tartózkodó tudományos kutatásba vetett hit alakját ölti. Lássuk, hogyan is!

(Európa, 2000. 309 oldal, 2300Ft)

Gloria Mann: Az ortodox törésvonal

A tudás nélküli hit mítoszában Bizánc neve a mitikus rossz vagy a mitikus jó történeti szerepében adódik elő. Ki a rossz? Ki minden rossz forrása a történeti múltban, jelenben és a jövőben is? Ahonnan rabság, zsarnokság, jogtiprás, nyomor újra meg újra sötéten előgomolyog? Természetesen Bizánc, ezerszer is Bizánc! Gloria Mann szerint. Persze, ahol a rossznak Bizánc ad nevet, ott ellenfelét is ő nevezi meg. Az ellen-Bizánc is Bizánc. Gloria Mann Az ortodox törésvonal című - a historizáló kremlinológiát a civilizációk összecsapásának huntingtoni látomásával "szintetizáló" - brosúrájában lényegében anti-Bizáncként határozza meg a történeti Nyugatot. Nem csoda. Hiszen Bizánc, e csalásra, szemfényvesztésre, önáltatásra, kapzsiságra, önkényre, rabszolgaságra épülő "totalitárius" (sic!) és ebből következőleg persze agyaglábú óriás - mint Gloria Mann maga írja - 1123 évig és 18 napig állt fenn, a modern Nyugat politikai-gazdasági képződménye viszont jószerével még fel sem állt. (Minket is csak a minap értesítettek róla gyorshírben, hogy a Nyugat része vagyunk! Újra! Ugyanúgy, mint mondjuk a két világháború között vagy a századfordulón, amikor a Nyugat indult. Bizáncból nem a kereszténység, csak a korona jött. Meg az a kevéske történeti emlék, ami eleinkről a bizánci krónikákban fennmaradt.)
      Bizánc mítoszát Gloria Mann a leleplezés és vádirat műfajában beszéli el. Bizánc ül az ideológiai vádlottak padján, noha undok történelmi testét már csak Oroszország és csatolt részei (a jugo-szlávok) viselik: két ál-Róma egy személyben. (A teljesen ortodox Görögország miért, miért nem, kimarad a képből. Talán mert EU-tag már. Rejtély az is, hogyan tudott átkelni az "ortodox törésvonalon", ha közben ortodox maradt. Most vagy van törésvonal, vagy nincsen!)
      Gloria Mann lerántja a leplet a két csalóról: Konstantinápoly is, Moszkva is színlelt Róma volt csupán. És ez is lett a vesztük. Állítólag már Bizánc is azon bukott el, hogy bebeszélte magának: ő Róma. A bizánciak meg egyenest abba az élethazugságba ringatták magukat, hogy rómaiak. Mintha a "római" mivolt valaha is "etnikai" vagy "nemzeti" hovatartozás kérdése lett volna! Gloria Mann arról sem igen tud, vagy nem akar tudni könyvében, hogy - Bizánc ide, Róma oda - a kereszténység ténylegesen 800-ig, formálisan pedig 1054-ig egy és ugyanaz a katolikus kereszténység volt Keleten is, Nyugaton is; nem hallott a "translatio imperii" jelenségéről; sejtelme sincs a középkori teokráciák vagy teokratikus monarchiák természetéről. Nyilvánvalóan nem is sejti, hogy például a frankok királya, Nagy Károly hogyan válhatott a Német Nép Szent Római Birodalmának uralkodójává a pápa jóvoltából 800-ban; hogy a "római" itt nem egy nép vagy nemzet neve, hanem szakrális titulus.
      Gloria Mann egyet tud csupán, de azt nagyon: Bizáncban ezer évig lábbal tiporták az emberi jogokat, nem engedték érvényesülni a plurális demokráciát, a véleményszabadság elfojtásáról és a másként gondolkodók üldözéséről nem is szólva. Vagyis a bizánciak már akkor megsértették a plurális demokrácia összes írott és íratlan normáját, amikor azok még nem is léteztek. Nem csoda, ha Gloriának megvan a véleménye róluk! Nem is tudom, nem lenne-e itt az ideje megalakítani az Amnesty International történeti tagozatát, hogy valaki végre - ha csak visszamenőlegesen is - e totalitárius rém körmeire, helyesebben szólva karmaira nézzen!

(Háttér, 2000. 196 oldal, 900 Ft)

Konrad Onasch-Vlagyiszlav Cipin: Az orosz ortodox egyház története

Gloria Mann a tudás nélküli hit mítoszát ("ortodox törésvonal") bontja ki pamfletjében, Konrad Onasch német és Vlagyiszlav Cipin orosz egyháztörténészek viszont különböző helyen és időben íródott könyveikben az "abszolút mitológia" szellemében foglalják össze az orosz ortodox egyház történetét. Onasch 1967-es könyvében a kezdetektől 1917-ig követte nyomon e történetet, Cipin pedig 1994-ben megjelent könyvében vázolta fel az orosz ortodox egyház vérzivataros "utótörténetét". A nyugati és a keleti kutató könyve között - a történeti látásmód és feldolgozásmód különbsége ellenére - nem húzódik semmiféle "ortodox törésvonal". És nyilvánvalóan nemcsak azért, mert mindketten sokat tudnak, hanem mert magától értetődően hisznek a keresztény világ egységében, a katolikus-ortodox közeledésben, a párbeszédben. Szép mítosz ez. A tudás kérdése a hithez ezzel kapcsolatban az, miért csak egyházi értelmiségiek körében vagy az egyházi diplomácia szintjén tapasztalható egymás felé fordulás, érdeklődés, közeledés az egyházak között? Miért nem tölti el heves egyesülési vágy a két nagy egyház hívő tömegeit? És persze miért feneklik meg közel ezer év óta újra meg újra minden egyesülési szándék, nagyszabású vallási tervezet, reform mindkét oldalon?
      Az egyházszakadást követő egységkeresés ismétlődő kudarcai mögött ugyanis nem csupán hatalmi megfontolások és személyi tényezők rejlenek (ezek elvileg elháríthatók lennének); nem is dogmatikai ellentétek (ezek elsősorban a hierarchiát, a teológusokat és a tág értelemben vett egyházi értelmiséget oszthatják meg), hanem egy valóban mélyreható - és csakugyan Bizáncra visszavezethető - kulturális különbség, ami persze nem jelent civilizációs törésvonalat és önmagában semmiképp sem kárhoztatható. Arról van szó, hogy a kulturális emlékezet kanonizációja - némiképp Egyiptomhoz hasonlóan - Bizáncban és a XVIII. századig Oroszországban is elsősorban nem szövegekben, hanem vizuális formák közegében zajlott le, méghozzá olyan vizuális formákéban (templomépítészet, ikonfestészet, liturgikus "összművészet"), amelyekben a kép egyfajta nyelvet, szöveget alkotott. Az ortodox egyház gyakran kiemelt liturgiaközpontúsága azt mutatja, hogy - Jan Assman szavaival szólva - "az írásosan és textuálisan megtámogatott rituális kultúra sajátos esetével van dolgunk". Sajátossal, mivel alapját a keresztény liturgia képezi, amely viszont igen fejlett szövegkultúrára támaszkodik. De már értelmezési kultúra ezen a talajon szinte egyáltalán nem fejlődött ki. (Különösen a történeti Oroszországban nem, ahol még a Szentírás teljes szövegének oroszra fordítása is a 19. századig váratott magára. Az evangéliumos könyv mint szentség létfontosságú volt az ortodox liturgiában, de mint értelmezhető és értelmezendő szöveg - szóba sem jöhetett.) A hermeneutikai gondolkodásnak csírái sem igen lelhetők fel az egyházszakadás utáni ortodoxiában. Márpedig mindaddig, amíg az ortodox vallási tradícióban végbe nem megy az eltolódás a ritualitástól és képiségtől az értelmezési és szövegkultúra felé, amíg nem lépnek fel olyan személyiségek, akik képesek lesznek hatásosan és népszerűen "lefordítani" a képek nyelvére a szövegeket, addig a diplomáciai gesztusokon túlmenő - tehát lelki értelemben vett - egységesülés a nyugati és keleti egyházak között aligha következhet be.

(Ecclesia Sancta 4., 1999. 295 oldal, ár nélkül)

Dimitri Obolensky: A Bizánci Nemzetközösség

A "Bizánc" név Dimitri Obolensky A Bizánci Nemzetközösség című könyvében modernizált történeti mítoszként elevenedik meg. A Bizantológiai Intézeti Alapítvány kiadásában - Baán István szerkesztésében - megjelent monografikus munka nem annyira eredeti történeti kutatáson, mint inkább más kutatások összefoglalásán alapul: a bizánci birodalom történeti sorsanalízisét adja. A történeti, gazdaságföldrajzi, kulturális tények szisztematizálásának és összefoglalásának konceptuális magvát az a tétel képezi, hogy Bizánc - úgymond - Kelet-Európa népeinek nemzetközössége volt: "Jellemző kétértelműséggel használták a bizánciak kifejezéseiket államuk leírásakor - baszileia ("birodalom"), oikumené ("a lakott világmindenség"), politeuma ("kormányzat, közösség") - azoknak a nemzeteknek címezve, amelyek felett uralomra tartottak igényt. A hasonlóképpen kétértelmű "nemzetközösség" kifejezést ebben a könyvben ezen görög meghatározások közül leginkább az utolsó durva megfelelőjeként használjuk." Nem egészen világos, mi is olyan kétértelmű ebben a szóhasználatban és milyen értelemben lenne jellemző ez a kétértelműség a bizánciakra (hacsak nem a régi sztereotípia értelmében: "bizánci kislány mind csalfa!"). Minden valamirevaló ókori birodalom - Egyiptomtól Rómáig - magától értetődő módon úgy tekintett önmagára, mint oikumenére, lakott világmindenségre. Az ókori kozmosz határai egybeestek a birodalmi államtest határaival. Ami ezeken a határokon ("ultima Thule!") túl volt, az nem-világ volt: káosz, barbárság, halál. A római birodalom határai a "zeuszi polisz" - vagyis a világegyetem - határaival estek egybe, ahogyan arról a birodalom filozófus-császára, Marcus Aurelius Elmélkedéseiben is olvashatunk. A birodalom jelentése végső római szintézisében is változatlan maradt: az egyetemes szakrális hatalom rendje a Földön. Bizánc e tekintetben valóban Róma egyenesági leszármazottja, az egyetlen fennmaradt - mert kereszténnyé vált! - ókori birodalom a kora és késő középkorban.
      A szerző által használt "nemzetközösség" (az angol eredetiben: "commonwealth", az orosz fordításban: "szodruzsesztvo") nyilvánvaló anakronizmus. A modern politikai államok közösségének ez a jogi fogalma sehogy sem fedi a birodalmi államok tarkabarka életvilágának történeti közösségét. A könyv szerzője nem is a birodalomban együttélő népek politikai közösségét, hanem közös kulturális teljesítményüket jelöli vele. Végső soron nem is annyira a történeti Bizánc, mint inkább az "örök Bizánc", a "kulturális Bizánc" sorsa izgatja. A legnagyobb veszteség az ő szemében: Bizánc páratlan "kozmopolita légkörének" [sic!] megszűnése, aminek okát nem Bizánc ellenségeiben, hanem a Bizánc bukását követően "nemzeti útra" tért ortodox hitű népek és elitek nacionalizmusában látja. Obolensky a neobizánci törekvések elhalásának okai között felsorolja a Konstantinápolyról lemondó IV. Iván "nemzeti önzését", Konstantinápoly fanarióta elitjének "agresszívan hellenizáló" görög nacionalizmusát és a "Bizánc utáni Bizánc" román álmának nemzeti vágányokra futását is.
      Csakhogy az Obolensky által elsiratott "kozmopolita légkör" többé-kevésbé minden nagy ókori birodalomra jellemző volt. És mindenütt a birodalmi keret összeomlásával ért véget. Egyáltalán nem gondolom, hogy nem volt kár érte. A "kelet-európai népek" mégsem követtek el hibát azzal, hogy a "kozmopolita szellem" ókori tágassága helyett a modern nemzetállamok szellemi szűkösségét választották. Csak azt tették, amit tehettek és tenniük kellett, ha ki akarták vívni függetlenségüket és gazdasági önállóságukat a modern nap alatt.
      Mára persze megfordult a helyzet: a nemzetállamokon a sor - ők haldokolnak. Nem a "kozmopolita", hanem a nemzeti kultúra levegője van fogyóban. A modernitás réges-rég kinőtte a nemzetállamok kereteit - születőben van a globális birodalom, kialakulóban az a bizonyos "kozmopolita légkör". Fellélegezhetünk. Obolensky vigasztalódhat, ha akar. A globális birodalom határai máris egybeesnek az oikumenével. Ha egyelőre mégcsak virtuálisan is. És mint Bizáncban, újra nem a szöveg, hanem a kép az úr. Persze, az elektronikus kép. Bizánc az egész világ. Új név. Új mítosz. Neobizánc.

(Bizantológiai Intézeti Alapítvány, 1999. 536 oldal, 2990 Ft)

RUGÁSI GYULA:

A leopárdok könyve

A bibliai hagyomány alapján valamennyi értelemmel bíró lélek vágya az, hogy benne legyen a Könyvben; erről beszél az Örökkévalóval folytatott megdöbbentő disputájában Mózes ("Mégis, bocsásd meg vétküket! Mert ha nem, akkor törölj ki engem a könyvedből, amelyet írtál!" Ex. 32,32), hasonló jelenetnek lehetünk tanúi Malakiás prófétánál ("És beírták az Úr előtt emlékeztetőül azokat, akik őt félik és megbecsülik a Nevét." Mal. 3,16), és erre hívja föl a tanítványok figyelmét a Názáreti Jézus is, ("De ne annak örüljetek, hogy a szellemek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben." Lk. 10,20). Feltehető - bár egzakt módon nem bizonyítható -, hogy a "vadak", akik Gábor György könyvében (az értékelést előrebocsátva: az utóbbi évek egyik legizgalmasabb magyar nyelven íródott történetfilozófiai, teológiatörténeti művében) a Történelem magas hegyláncok elzárta birodalmához vezető meredek ösvényeken ólálkodnak, hogy fosztogatásaik betetézéseképpen végezetül behatolhassanak az Emlékezet szentélyébe, pontosan ugyanezt akarják. "Nyomot" és "jelet" hagyva hátra annak az utókornak, amelyik az égvilágon semmit sem fog tudni róluk, mi több, ékes történetté kerekítve saját heroikus tetteiket próbálnak helyet találni a - bibliai hagyományéhoz mérten egy másik - könyvben, amely az emlékezet összefoglaló szimbóluma lehetne. Vágyak, amelyek akár beteljesülnek, akár pedig szerteporladnak az idő hullámtörő gátjain, mindenképpen egy bizonyos kívülálló Akaratnak engedelmeskednek. Annak az akaratához idomulnak ugyanis, aki a Könyvet írja.
      "Bibliai hagyományt" említettem az imént, nem - miként ez kézenfekvő lenne - "zsidó-keresztény tradíciót", s ezt szándékosan tettem, hiszen A szentély és a vadak alapkoncepciója értelmében a bibliai kinyilatkoztatásra épülő világtörténelem - a vadak fosztogatta birodalom - maga is meghasadt világ, benne a zsidó ólám és a keresztény aión az elmúlt két évezred során szűnni nem akaró (szellemi) háborúskodás eredményeként tökéletesen idegen mindenségként áll szemben egymással; az elénk táruló kép - eléggé vigasztalan módon - az önmagával meghasonlott ház újszövetségi parabolájára emlékeztet. Így tehát az egymásnak feszülő erők nem csupán a Gábor György könyvének beosztását - "ÉN-KÉP" (mármint a zsidóság saját kultúrhistóriája), illetve "MÁS-KÉP" (vagyis az antikvitástól fogva a zsidóság kívülről - mindenekelőtt a kereszténység szemszögéből - való értékelése) - indokló kétféle emberpéldányt formálják ki, hanem egy harmadikat is: a barbárt, valamint egy negyediket: az újszövegségben "ethnosz"-nak nevezett pogányt. Márpedig a barbár - Pál apostol örök "szkitája és barbarosza" (Kol. 3,11); e kettős meghatározás Gábor György vadjainak is megfellebbezhetetlen helyet biztosít az üdvtörténet színterén - olyan embertípus, amelyik a kinyilatkoztatás világáról nem vesz tudomást, napjait az "örök ég" alatt morzsolgatja, s horizontját legföljebb a nemzetségi, a törzsi, avagy a nemzeti hovatartozás tudata határozza meg. A zsidóság igazából mindig ilyen külvilágban élt, s kevés kivételtől eltekintve él ma is. Tudniillik a magukat kereszténynek nevező országok, illetőleg politikai kurzusok jelentős része valahol a barbárság és a pogányság közötti szinten rekedt meg (legalábbis bibliai értelemben); s ne feledjük, a barbárral szemben a pogány - merő dicsvágytól áthatva - már nem csupán pusztítani akar, hanem uralkodni is, ám az uralom elvének ideológiáját álságos módon, az elmúlt tizenhét évszázad folyamán kivétel nélkül mindig a zsidó-keresztény hagyománykörből meríti. Eképpen már a Szinaj tövétől érkező honfoglaló héber törzseknek is megvoltak a maguk "pogány" ellenfelei; nem kétséges, az úgynevezett kanaánita népek - a hivviek, a hettiták vagy a jebusziak (akiknek az identitása nem kérdőjelezhető meg) - ezt a szerepet töltötték be; míg a mai világnak is megvannak a maga barbárjai (akiknek az identitása nagyon sok esetben tisztázatlan, hiszen fennen hangoztatott hovatartozásuk globális kultúrtörténeti máz csupán, semmi más). A bibliai kinyilatkoztatáshoz való viszony gyakorta körré görbíti a hagyomány (sőt: a Történelem) útját, "örök típusokat", konfliktushelyzeteket hozva létre így. Gábor Györgynek az antikvitástól egészen a XX. századig ívelő vallástörténeti tanulmányai lényegében véve ebben, az utóbb jelzett szituációban gyökereznek.
      De mit is jelent az imént felvázolt kontextusban a címbéli metafora: a szentély és a vadak? Kultúrhistóriai értelemben a szentély az idő koncentrikus hullámgyűrűinek közös középpontját jelzi, az alapító eseményt, amely van is, meg nincs is merő fikció (akárcsak a könyv bevezető esszéjében fölsejlő Kafka-parafrázis); tetszés szerint behelyettesíthető bármely kultúra bármely intézményével, amelyik a locus sacer megtestesítőjeként emelkedett ki a múlt emléktelen vizeinek mélyéről; üdvtörténeti értelemben viszont csupán egyetlen, irdatlan kövekből emelt építményre utal, arra a Templomra, amelynek árván álldogáló falmaradványához, a kótelhez Jeruzsálemben ma is a turisták és a hívek áradata látogat, akarva-akaratlanul is egy, Zakariás prófétánál olvasható, s a messiási jövőben beteljesedő szertartás előjátékaként. A jeruzsálemi szentély (függetlenül attól, hogy újbóli felépülése még várat magára) árnyékot vet nemcsak a jelen, hanem a múlt és a jövő kikutathatatlan terrénumaira is; különös, a fizika törvényeit meghazudtoló árnyékot: olyat, amelyet sem a déli verőfény, sem pedig a felhős éjszaka nem képes eltüntetni.
      A vad, illetve a barbár alakja - s vele a Gábor Györgynél megmutatkozó, nem egyszerűen történészi erudíció, "az örök barbársággal való eltökélt szembefordulás" - viszont már alig tartalmaz valamit a kötelező képzettársításokból; nem, a tárgyában olyannyira ezoterikusnak tűnő (itt természetesen a kívülálló, "nem szakmabeli" ítélő szempontjait próbálom meg figyelembe venni) filológiai és filozófiatörténeti írások tanulmányozása közben az olvasó nyugodtan behelyettesítheti tulajdon élményeit és tapasztalatait; e tekintetben az ablakon túl feltárulkozó jelen is a lehetőségek félelmetes gazdagságával szolgál. De ha az utcán szembejövő arcok némelyike túlságosan is sokkolóan hat, gondoljunk a mindenki által ismert, könyvből előbújt figurákra. Ki ne emlékezne például az alexandriai görög, Kavafisz barbárjaira, akik - hiába várják őket a kései Róma limes menti városának lakói - mégsem jönnek el (mindig csak akkor jönnek, ha a kutya sem hívta őket...); Borges egyik novellájának hősére, a jaguárszentély főpapjára, aki, mielőtt az újmódi barbárok, a spanyol hódítók börtönében elpusztulna, "megérti" az univerzum működésének titkát; a felvilágosodás korának vadembereire? Vagy gondoljunk például Malinowski, Boas, Lévi-Strauss "vadjaira", akiknek már nem kell az oikumené rabszolgapiacain, Déloszon, vagy Rómában egzotikumként fellépniük, sem Szicília ólombányáiban vagy a Colosseumban nyomorult halált halniuk; mindezt saját szülőhelyükön is kényelmesen megtehetik; bárhol, ahová csak elért az európai világ - elvileg a legkorábbi zsidó-keresztény hagyomány örököseinek - keze. Legvégül talán (a) La pensée sauvage következhetne, Claude Lévi-Strauss műve, mintegy magába hüvelyezve a csapongó gondolatok és asszociációk szabálytalan alakzatait; nem egy-egy (végtelen számú) történetet, hanem az utóbbiakat jellemző logikát és nyelvet téve főszereplővé.
      A könyvhöz fűződő viszony mellett a barbárnak (és a vadnak) a zsidó-keresztény hagyományhoz-világhoz fűződő szövegszerű viszonya az igazán figyelemreméltó; hogyan és miféle kétségbeesett erőfeszítéseket téve bolyong a textus labirintusaiban - akárcsak őse a meghódított nagyváros házai, utcái között - az a kortalannak tetsző emberfajta, aki valamennyi háborúság közepette egyetlen Nagy Hódításra készül: a bibliai kinyilatkoztatásban rögzített kiválasztottság szerepének bitorlására. Szürreális tájkép körvonalazódik a szemünk előtt, benne egyiptomi és midiánita Mózesek, parthus, szittya, tiszta fajú germán Krisztusok járnak-kelnek (akárha Foucault elmegyógyintézetében nézelődnénk), igazolva mindenfajta hajdani és modern antiszemitizmust, antijudaizmust, az amaléqita Hámántól napjainkig. Ám a barbár előtt - egykor is, most is - kétféle lehetőség áll: vagy képes integrálódni az övénél mérhetetlenül terebélyesebb (éppen "mindenségnyi") világba, vagy pedig előbb-utóbb menekülnie kell arra a ködbe vesző, kinyilatkoztatás előtti tájékra, ahonnan érkezett. Ahogy Titus Liviusnál Camillus egyszerű katonái képtelenek voltak elviselni a legyőzött etruszk város, Veii holttá dermedt lakosainak látványát, illetve - majd egy évezreddel később - ahogy Alarik germánjai menekültek fejvesztve a kifosztott, elnéptelenedett szobor-városból, Rómából, pontosan ugyanígy menekül (majd) minden barbár (beleértve a szánalmas, kisebbségi komplexusokkal küszködő mai magyar antiszemita kollégáikat is), persze, jobbára tűzzel-vassal pusztítva, ha kell, az egész lakott világot is! Ugyanakkor el kell ismernem, roppantul idegesítő lehet az a fölismerés, amely a barbár fejében egyszer csak megfogan, s világossá teszi: a szöveg, a textus sacer - szűkebb értelemben a Biblia, tágabb értelemben pedig az "autentikusnak" minősülő zsidó-keresztény hagyomány - rendelkezik vele, s nem megfordítva.
      Az eddigiek során itinerariumként használt kiinduló esszé gondolatmenetét figyelembe véve Gábor György tanulmányai egyfajta egészen sajátos kultúrhistóriai utazásra is invitálhatják az olvasót. Attól függően, hogy mennyire távolodunk el az imént jelzett hagyomány epicentrumától - pontosabban centrumaitól, hiszen kettő is van belőlük: a két "szövetség" szimbólumai, a Szinaj és a Golgota -, akárha földrajzi régiók lennének, a tradíció különböző országai, sőt földrészei húzódnak. A Biblia világa után a bibliai apokrifek, majd a rabbinikus gondolkodás, az ókeresztény kor s az antik mitográfiák (logikájuk kísértetiesen hasonlít a XIX. századi vallástudomány kiinduló előfeltevéseire) "parti vizei" következnek - kissé meghosszabbítva ezt a hajózási útvonalat, tárgyi, s nem teoretikus értelemben. A szentély és a vadak szerzője a középkori antijudaizmus történetével egyetemben jobbára idáig merészkedik - végül pedig feltárul a nyílt óceán, a titkok és talányok szülőhelye, a maga szigeteivel, amelyek felfedezőre (az előbb említett Malinowskikra, Boasokra, Róheimekre) várnak.
      Ha azonban a fiktív utazás a szellem időtlen régiói felé ível(ne), akkor Gábor György könyvének tematikai térképe leginkább háromféle "világ" egymásnak feszülő erőterével jellemezhető. Az első közülük a féltve óvott és otthonosnak tekintett, mindamellett rendkívül sebezhető birodalom, amelyet az európai kultúrtörténet kínálta analógiával talán a humanizmus honának lehetne nevezni, s amely nem feltétlenül azonos a bibliai kinyilatkoztatást őrző hagyomány felségterületeivel, bár kétségtelen, hogy az előbbivel lényegi átfedéseket mutat. Ezt a világot a folyamatos veszély és veszélyérzet jellemzi; a sokat emlegetett barbárok mikor kelnek át a limeseken, mikor törik át a város jól megépített falait, s végül mikor hatolnak be a szentély belsejébe, ahogyan egykor Nabu-kudurri-uszur vagy Titus hatolt be Jeruzsálemben a Szentek szentjébe. Lelket bénító, pusztító korrózió a "mikor"?-t faggató, állandó szorongás szülte várakozás, a testi-lelki-szellemi kisebbségi lét kitörölhetetlen velejárója. Gábor György elsősorban a kötet két, a középkori zsidóság sorsát, illetve a középkori keresztény antijudaizmus ideológiai alapzatait értelmező tanulmányában mond a legtöbbet az iménti tömeglélektani szindrómáról.
      A történész megélt jelen ideje melltt - s ezt nem nehéz észrevenni - a történő idő erősen "kvantált" jellegéből fakadóan bizonyos összesűrűsödő csomópontok uralják A szentély és a vadak szemléletmódját, ezek közül is - kimondva-kimondatlanul - elsősorban a XX. század égretörő lángokkal világló eseménye, a görög holokausztosz, illetve a héber soá; nem utolsósorban pedig az a világnyi különbség, amely a két szó jelentése "között" rejlik. Hangsúlyozva, hogy miként az előbbi, úgy az utóbb említendő történelmi létforma is "most van", időtlenül aktuális, a soá fényében megmutatkozó mindenség maga a széthulló világ, illetve e világnak a széthullás előtt rögzíthető utolsó pillanatai. Gábor György könyve sajátos keretes kompozíció, amely éppen azáltal lép túl a megszokott "tanulmánykötetek" hagyományos státusán, hogy a bevezető és a lezáró eszszé rögzíti a felvételek optikájának látószögét, mi több - ha diszkréten is, de - őrzi a vaku villanásának nyomait. A kötet utolsó ítása, az "epilógusnak" keresztelt (noha nem az!) Fotográfiák az örökkévalóságról című, Roman Vishniacnak, a 30-as évek lengyel zsidóságát megörökítő felvételeit elemzi. Sehol sem jelenik meg érzékletesebben az előbb említett széthulló világ, mint éppen itt, ezeken a fotókon. A felvételek fekete-fehére csak kétféle realitást ismer, a szinte már szemet bántóan polarizálódott árnyékot és fényt; a nagy erejű felvillanás keltette égésnyomokat. Hozzá kell tennem: "szociológiai értelemben" Vishniac az azóta gyakorlatilag teljesen elpusztult kelet-európai haszid világot örökíti meg nekünk; ebben az esetben az "örökítés" nem pusztán játék a szavakkal. Mindaz, ami elmúltként is eleven módon - mintegy a "zsidó vallástörténeti tanulmányok" módszertanát is átfogóan jellemezve - a Vishniac-fotókról átsugárzik, s a fény és az árnyék konfigurációiról egyáltalán elmondható, azt az epilógus így ragadja meg: "A keskeny, tekergős utcák, szűk sikátorok, omladozó házak és düledező kerítések, kopott macskakövek, zsúfolt terecskék, egymás mellett sorjázó apró boltok népe Vishniac képein alapvetően nem szociológiai fenomén, hanem a teret és az időt hitében - tehát érzékszervekkel fel nem fogható módon - átívelő lenyűgöző spirituális közösség." (i.m. 299). Pontosan erről van szó a kötet egészének formai és szellemi koherenciáját illetően is; a "lenyűgöző szellemi közösség" láthatatlan szövete (íme a textus "faktitív" eredője) erősebb, mint bármiféle, kizárólag szavakból szőtt fátyol, amelyet ha szelíd eleganciával (vagy még inkább: a filosz szemérmetlen kíváncsisága folytán?) fellibbentenek, adott esetben csak a Nagy Hazugság marad mögötte, semmi más. Romok, elégett fényképek, közkeletű hazugságok és manipulációk törmelékei közül - a széthulló világ magával ragadó áradatával szemben - rekonstruálni valamit, valami keveset az imént megnevezett "spirituális közösségből" - ez a történész legmagasztosabb feladata, olyan feladat, amely a holt tradíció ellenében az eleven élet erejével hat.
      A sorrendben harmadik, az eljövendő világ - még várat magára. Csak előhírnökei, a különféle eszkhatológiai elgondolások, s mindenekelőtt a zsidó-keresztény hagyománykör messiási váradalma érezteti távollétében is valóságos voltát. Nagyjából úgy, ahogy a kitörni készülő vihar előtt érezhető néhány nyugtalan fuvalom, amely azután pillanatok alatt hatalmas orkánná alakulhat át. Ám az üdvtörténet látható "lenyomataként" felfogható spirituális közösség kizárólag a jövő akaratának engedelmeskedve jöhet létre; éltető lehelete a vihar, amely a súlytalan (a héber nyelv szellemének megfelelően: kavód nélküli) lényeket és dolgokat felkapja és szétszórja az emléktelenség süket és vak terében. Csak az ilyen értelemben felfogott jövő hatalma teremtheti meg, hogy - miként Gábor György Tacitust idézve írja -: "...a hitvány szavaknak és tetteknek félniük kelljen az utókortól" (i.m. 17.).
      Az így testet öltő jövőnek persze a személyes sorsra vonatkozóan is kézzelfogható hatása lehet. Képzeljünk el valamiféle apokrif novellát, vagy a hagyományhű zsidó gondolkodáshoz idomulva talán pszeudo-midrást, netán haszid történetet, illetve a kötet kiinduló esszéjének megfelelően egyfajta Kafka-parafrázist, amelyet még nem írtak meg, de bizonyosan meg fognak írni, s amelyben - egyebek mellett - a következő jámbor történet szerepel. "Reb Gottesmann belbudai caddikhoz egyszer odament valaki és a következőket mondotta neki: - Rabbi, igaz-e, hogy az 5760. esztendő Ijjár havának 21. napján addig nem jöhetett be a sávesz, amíg Gábor Gyuri könyve meg nem jelent? - Ki az a Gábor Gyuri? - kérdezett vissza morfondírozva a caddik -, ebben a tanházban nem fordult meg ilyen nevű, az biztos. De hogy így mondod, mégiscsak kell hogy legyen a dologban valami, hiszen az a szombat végül is eljött."
      Hinni és remélni, hogy a kényszerítő erejű jövő radikálisan jobb, mint az a világ, amelyik - írástudóival és barbáraival együtt - újra és újra elemeire hull szét, ez az apokrif üzenet nem éppen körmönfont lényege. S egyben némi biztosítéka is annak, hogy ne következzen be mindaz, amiről - egyfajta borzongató feltételezés formájában - A szentély és a vadak legelső esszéjében olvashatunk. Franz Kafka szürreális példázatát - "...valamikor leopárdok törtek a templomba, és az áldozati korsókat mind kiitták, majd ezt annyiszor ismételték meg, hogy végül mindenki természetesnek vette, és lassan a szertartás részévé vált" (i.m. 11.) - továbbszőve ugyanis itt Gábor György a következőket írja: "Ha az emlékeink pontatlanokká válnak, akkor a múltnélküliség barbár és süket szentélyeiben mi magunk ütünk majd tanyát. Megtérésünk és megváltásunk bevégeztetett. Leopárdokká lettünk." (i.m. 19.) Noha a múltnélküliségnél is van rosszabb, a jövőtlenség, ne így legyen! Hiszen nem túl szerencsés ott leopárdnak lenni, ahol előbb-utóbb megjelennek a vadak.

Ketten egy új könyvrôl

CSUHAI ISTVÁN:

Sötét anyag

Akárhányszor elém kerül Solymosi Bálint egy-egy írása, a másmilyenség, az eltérés az alapvető élményem, akár verséről, akár prózájáról van szó: szövegei idegenebbeknek, különösebbeknek, furcsábbaknak, bizonyos értelemben rendhagyóbbaknak tűnnek, mint mindaz, aminek egyébként kortársai. Ez az élmény új kötetét, a Detonáta címet viselő, alcíme szerint elbeszéléseket, kisprózákat ígérő gyűjteményt lapozgatva is felötlött bennem. Van itt persze jó néhány olyan dolog, ami ismerős máshonnan: a Mészöly Miklóst, Franz Kafkát, Thomas Bernhardot és másokat emlékezetbe idéző irodalmi panoptikumon túl legelsősorban a műforma, vagyis hogy a könyv valójában olyan novellaciklus vagy novellasorozat, mely mögött egy ennél nagyobb és átfogóbb, ám jelen esetben korántsem kerek, inkább eltorzított és erősen kihagyásos forma, a regény rejtőzködik. Ez az eljárás a Sinistra körzettel nyert magának jogot a kilencvenes évek magyar irodalmában, Solymosi azonban másmilyen összefüggést teremt az egyes darabok között, mint Bodor Ádám.
      Solymosi gyűjteményének egységességét nem annyira az egyes novellák és írások poétikai hasonlósága, mint inkább a közös főtéma, a nem nagyon szigorú koncepcióvá emelt önéletrajziság hordozza, amit kiemel, hogy az egyes darabok a szerző saját élete eseményeinek időrendje szerint, kronologikusan vannak egymás mellé sorolva, noha, ismétlem, nagy kihagyásokkal, helyenként szigorúbban és felismerhetőbben, helyenként oldottabban és rejtettebben. Igaz viszont, hogy ez a bizonyos sorbarakás és a kínálkozó időrend sem ennyire egyszerű és egyértelmű dolog a Detonáta esetében, mert a szövegek önmagukban valójában megbontják saját egyenesvonalúságukat, rendre visszatérnek korábban lezajlott vagy átélt eseményekhez, melyeket rendszerint pontos idő- és helymeghatározásokkal lokalizálnak is, hogy aztán mindig tovább- és tovább-, vagy ha úgy alakul, vissza- és visszalendüljenek.
      Az összegyűjtött, egymás mellé rendezett írások együtteséből mégis kikerekedik egy nagyobb egész, amit legtalálóbban az esszénovella-füzér elnevezéssel lehetne meghatározni (bár hogy a kifejezésben a kötőjelet hova tegyük, s tegyünk-e egyáltalán, az vitatható), pontosan behatárolható az az időszak, amikor ezek az írások keletkeztek, s mindehhez különbejáratú nyelvhasználat és beszédmód társul. Az első, A borotvahal (aeoliscus srigatus) élete című ciklus egyes szám első személyű fogalmazását, ahol a legszorosabb az autobiografikus-visszaemlékező kötés, a másik kettőben felváltja az önmegszólító próza, ahol a mondásnak, a kimondásnak, a formába öntésnek, adott esetben a szabálytalanságnak, a rendhagyó megfogalmazásnak mindig kitüntetett elvi jelentősége van. A szövegek dikciója itt abban az értelemben darabosabbá válik, hogy megszaporodnak a szerzői közbevetések és reflexiók, a ki- és elmondás nehézségeinek jelzései. A másik két fő fejezet helyenként látszólag távolságtartóbb írásain is erőteljesen átüt a közvetlen megéltség. A gyűjtemény különböző jellegű szövegei érdekes összjátékban vannak egymással. Igen különös a helyzete ugyanis a nyitó ciklusnak, és mintha ebben az elrendezésben is a regényszerűség, a nagyobb forma iránti vágy köszönne vissza: jóformán beavató funkciója van, ami után a később következők, a címadó "Detonáta" és a "Románia dicsősége" darabjai egyértelműbb, érthetőbb olvasmányokká válnak; legvégül, második olvasásra a másik két ciklus is új színben tünteti fel az elsőt. S van még egy apróság, ami kiemeli ezt a cikluselgondolást: mindhárom nagyobb fejezet végén ott található egy-egy olyan szöveg, a Sötét anyag, a Ki akarna itt száraz macska lenni?, illetve az Emlékszesz című elbeszélések, melyek záró helyzetükben úgyszólván tematikus vagy modális emblémái és összefoglalásai azoknak az írásoknak, amelyeket követnek.
      Solymosit szemmel láthatóan mindenesetre nem egy egyszerű történet folyamatos elmondása foglalkoztatja, prózaszövegeiben nem az epikum és az epikaiság áll a centrumban (noha írásaiban mindenütt van egy ilyen bújtatottabb, más helyeken kevésbé rejtett epikai elem, történetcsíra), hanem mintha e novellák szerzője inkább egy térbeli és időbeli viszonyt szeretne állandóan és ismétlődően próbára tenni: az általa használt nyelvnek a tér- és időbeli viszonyait mérlegelni azokon a tapasztalatokon, emlékeken, emléktöredékeken, hogy az egyik, már említett novella címét idézzem, "sötét anyagon", amiket így vagy úgy átélt, s amelyek hol teljesebben, hol töredékesebben most itt felfejthetők, megérthetők, egyáltalán közölhetők. Ennek az eljárásnak a szándékosságára és végiggondoltságára a "Detonáta" című középső fejezetnek a képei világítanak rá (mindegyik darab előtt ott látható egy-egy fénykép, egyikük, Veress Ferenc munkája, mely a címadó elbeszélés előtt áll, került a borítóra, s kölcsönzi így saját címét az egész kötetnek). Ezek a képek is ugyanazt a benyomásszerűséget, a világ pillanatnyi együttállásának karakterét hangsúlyozzák, ami Solymosi írásainak is alapja, ám azzal, hogy látható-érzékelhető, stabil és rögzített kivágatai az időnek, sajátos indítópontjai a szövegeknek, amelyek ugyanerről a világról egy állandó mozgásban lévő képet adnak. Ami ilyen módon létrejön, és voltaképpen maga a folyamat is, ahogyan Solymosi kezén mindez létrejön, rendkívül lecsupaszított és megtisztított, sok más megfontolástól vagy tényezőtől független szépirodalom, még akkor is, ha az, ami itt ilyenformán elénk kerül, nem feltétlenül az egyedüliként lehetséges irodalmi beszéd.
      Mindez azért érdekes, mert nekem úgy tűnik, Solymosi Bálint prózaíróként épp ellentétes utat jár, mint nemzedéktársai, a ma negyvenes éveik környékén vagy közelében járó prózaírók, akiknél a klasszicizáltság és az egyszerűsödés az utóbbi években e szavak több értelmében is mintha magától értetődőbb megoldásnak bizonyult volna. Solymosi épp ellenkezőleg, itt, e könyvvel mintha oda akarná hagyni saját egyszerűbb korszakát, előző novelláskötetének, az Ágak egy hamisciprusról-nak jóval tradicionálisabb darabjait. Jellemzőnek tartom, hogy az elmúlt évek, az előző novelláskötet óta eltelt időszak minden bizonnyal legszabályosabb és legklasszikusabb Solymosi-elbeszélése, a Pompeji két évvel ezelőtti búcsújában, a vendégszerkesztett Jelenkor-számban olvasható Jelena és Jerken (Fáklyatörténet) című darab úgy kerül be a Detonátába, mintha lábjegyzete, amolyan magyarázó apparátusa lenne az egész első ciklusnak. Az eredeti fejezetszámozásból itt jegyzetpontok lesznek, s ezzel az eredeti történet lendülete is megtörik és alárendelődik az előtte sorakozó szövegeknek, amivel persze klasszikus zártsága is egy csapásra eltűnik, mert megszünteti az őt körülvevő darabok sokértelmű rendhagyása.
      Nyilván kiderült az eddigiekből, hogy úgy gondolom, ez a könyv egyáltalán nem könnyű olvasmány. A saját olvasásom során épp ennek a feszültségnek lettem a rabja, azon vettem észre magam, hogy leginkább az foglalkoztat, hogy vajon az író mikor tesz engedményt, s lesz-e kötetének akár egyetlen olyan pillanata vagy mozzanata, amikor előtérbe helyezi saját sikerességét vagy hatékonyságát, és legalább egy rövid időre enged a tetszetősségnek a fent említett írói tét és a "nehézség" ellenében. Meg kell mondanom, hogy egyetlen ilyen engedékeny pontot sem találtam a Detonátában, ami persze nem jelenti azt, hogy a kötet reménybeli jövendő olvasóját ne ajándékozná meg jó néhány gyönyörűen megírt részlettel, s különösen a könyv másik két ciklusában aztán akár teljes telt szövegekkel vagy szabályosabb elbeszélésekkel is. Ám az olvasónak mindvégig készenlétben kell állnia, s ameddig csak képes erre, követnie kell az írói asszociációkat. Ha úgy tetszik, ennek a prózakötetnek épp ez a szembetűnő makacsság és következetesség, a könynyebb ellenállástól való elfordulás a sikere. És e sikerén túl szeretetreméltóságának is éppen ez a kulcsa: hogy minden körülmény ellenére kitart amellett, amit jól kitapinthatóan, megfontoltan maga elé tűzött.

NÉMETH GÁBOR:

Magyarázat halott nyulaknak

Soha ekkora kísértést, hogy valamit éppen ugyanazzal a valamivel érzékeltess. A Detonáta ellehetetleníti a róla való beszédet, ezt fölös szorgalommal úgy is fogalmazhatnád, nem tűri a mellébeszélést. Szét kellene szerelni, és a szavaiból - hozott, sötét anyag - megoldani ezt a kínos feladatot. Csak hát, éppen a megfelelő létben találod ott azokat.
      Solymosi igazi arisztokrata, írod, ha ügyetlen favágó volnál, akkor is meg tudnád egy kezeden számolni, hányan halnának meg inkább, semhogy leírják azt: magától értetődő. Nem írná le. Inkább a halál. Nota bene: Szűnjél meg, mondta valaki az elbeszélőnek, mire ő: szűnjön meg a halál. Erre történik kísérlet. Aki ír, valamiképpen a halállal foglalatoskodik, a halál kiiktatásával, elandalításával, a halál picsába való küldözgetésével, írod.
      Solymosi beszéde emelkedett beszéd. Mostanában nem kifejezetten divatos. Lásd újra: sötét anyag. Kevés istenközelibb - bocsánat, ütsz szádra azonnal - élet gondolható el a gazdátlan szamurájénál.
      Tárgy és célszemély nélküli hűségben, takarékosan végigszívni.
      A borotvahalét (Aeoliscus strigatus) például.
      Még jó, hogy nem vagy a hasad ellensége.
      Szokás beszélni költői prózáról, ez valami olyasmit jelent: állati szép, csak egy szót se értek belőle. Nem értem, mert nem mondja meg, hogyan legyen az élet, miképpen kellene különféle helyeket berendezni. Hogy van a vízügyekkel ésvagy mit akart mondani a költő. Az irodalom ezzel szemben, Solymosié legalábbis, szabadsággyakorlat. Mit kezdjek azzal a megismételhetetlennel, aki vagyok, hogyan legyen belőle az egyetlen méltó lehetséges.
      Megmaradni a nincsmaradásomban, ez a szabadsággyakorlat, tele C-elemmel. Körülbelül, mintha ugranál egy talpast a Turulról, a mentősök pedig föltartanák ódivatú táblácskáikat, 4,8, kicsit szétnyílt a lábad. Végsőkig feszíteni a húrt az albérlők országában. Orbitális ribillió, pszichopraktika és nihildinamika. Épp ezzel a kevéssel beérni a mindent.
      Azt nyilvánvalóan mindannyian észrevettük, élni nem egy vaszizdasz.
      Dráma, ha van, akkor azt a fényesség végletekig fokozott vágya idézi elő, idézi Solymosi, idézed. Sok mindenre lehet használni az irodalmat. Kétségtelenül legalábbis. Ha azonban valamiért a kétség csillagjegyében megyünk a világra, a fogalmazás - ki csinált hülye viccet? - mégiscsak élet és halál kérdése lesz. Csak a legszükségesebbet, de azt aztán az utolsó vérig.
      Isten nevét áthúzni a korrektúrában, és egy női hulla nevére cserélni.
      A szerző közeli rokona a személyes létezést kémlelőnyílásnak nevezi, és hozzáteszi, épp ezért kell tisztán tartani. A prózavakond járatokat fúr a pokoli nyelvbe. A szerjózsa minden irányába. Megtisztulni ezen a tájon ambiciózus bemocskolódással lehet, de megéri, mert a végén ott a kíméletlen, sivatagi havaj, öreg halaknak.
      Édes vásárló, ez a könyv minden bizonnyal vidám percek forrása leend, ugyanis elvezet arra a helyre, Armaggedon Tours, ahol az alig elviselhető, sirálysikolyra emlékeztető röhögés az egyetlen elfogadható magatartás.
      Ha már itt tartunk, éppen az emlegettem közeli rokonról jegyezték fel, felolvasásai féktelen kacagásra ösztönözték a közönséget, holott ő maga nem volt egy kimondottan brakfelszigfridi alkat. Magam is tanúja voltam már ilyesminek, írod, éppen egy Bálint-napon, egy szegedi szuterén alulfogalmazhatatlan légterében.
      Istenem. Mi történt?
      Nem velünk, az nagyjából kideríthető. Mi történt a szavakkal, a mondatokkal, a bekezdésekkel. Mi történt a történetekkel, mi lett nagyszerű hőseinkkel, mi lett megható és felemelő zárlatainkkal, mi lett a móddal, ahogy a nagyságos olvasó talpát szokás csiklandozni.
      Hallottam valakiről, aki egy leírhatatlan szakszervezeti üdülő tévészobájába lépve azt kérdezte a Jézus Krisztus Szupersztárt néző alkalmi csókosaitól: Ez az, aminek meghal a pali a végén?
      Kábé ennyi az elmesélhető, ezt hagyták meg az istenek.
      Nem marad más: kitalálni, hogyan magyarázzunk képeket egy halott nyúlnak.
      Most mondjam a végére, hogy azért nem kell megijedni?
      Hogy jobb félni, maradjunk annyiban.

STŐHR LÓRÁNT:

Film

Teli gatya, könnyű gitár

Hogyan kerül a csizma az asztalra, azaz a gatya a gitárra? Roppant egyszerűen. A fiatal és igyekvő producer, Meskó Zsolt elhatározta, hogy kisjátékfilmeken keresztül szeretteti meg a nézőkkel a magyar filmet, és közönségcsalogató darabok kísérőjeként olyan mozikba is becsempészi a rövidebb lélegzetű hazait, amelyek szóba sem állnának egy tíz-húsz perces munka producerével. Meskó szándékai szerint A fehér alsó étvágygerjesztőül szolgál mind az utána következő nagyfilmhez, mind az elkövetkező magyar bemutatókhoz. Hogy mihez jön meg a magyar néző étvágya A fehér alsó után, azt nem tudom, mindenesetre a forgalmazó A világ második legjobb gitárosát kínálja fel főfogásként. A párosításban bevallottan semmilyen tematikai vagy stilisztikai hasonlóságot nem kell keresnünk, így az is teljes mértékben a véletlen műve, hogy mindkét filmben éppen egy tárgy jut kulcsszerephez: Meskó Zsolt mozija a gatya, Woody Allené a gitár körül forog. Habkönnyű nyersanyagból szabták mind a kettőt, de míg az amerikai gitárja szívből muzsikál, a magyar gatyája az erőlködéstől barnának látszik.
      Tényleg, ha valami dicséretet el lehet mondani Woody Allen legújabb munkájáról, akkor az a hihetetlen könnyedség, amivel végigvisz minket a harmincas évek képzeletbeli dzsesszgitárosának történetén. Nem sokat árnyalja a karaktereket, a mondanivaló sem valami nyakatekert, a New York-i dzsesszklarinétos-író-rendező felszabadultan anekdotázik, összehord mindenféle jó kis sztorit, amit a szvingkorszak zenészeivel kapcsolatban rebesgettek akkoriban, és ezt egyetlen fiktív személy, a világ második legjobb gitárosának tartott Emmett Ray életébe sűríti.
      Ray élete, mint a vérbeli művészeké, tele van tréfás furcsaságokkal. Ha szórakozni akar, akkor patkányokra jár lövöldözni, művészi ihletért a vasúthoz zarándokol, ha pedig kevés a munka zenészként, felcsap menedzsernek: nőket futtat a nagyvárosi éjszakában, magyarán szólva striciként tevékenykedik. Sean Penn vékony bajszával, keskeny szemével, hamiskás hunyorgásával, az állandóan a szája sarkában lógó cigivel kiköpött dzsesszgitáros, pedig fogalmam sincs, hogy néztek ki az igazi nagyok, mondjuk Django Reinhardt, a legjobb, a roma származású muzsikus, akinek a zenéjétől Emmett sírni kezd, ha pedig meglátja őt élőben, hát menten elájul. Sean Penn csuklóból hozza a vagány, félvilági művész figuráját, pedig jócskán beleizzadhatott, amíg betanult harminc gitárszámot, de hát ő úgy profi színész, hogy semmi erőlködés nincs benne, amikor a kamera elé áll.
      Nagyjából rendben lenne ez a nő- és pénzfaló gitáros figura, vicces a megjelenése, jobbnál jobbak a számok, amiknek nagy részét teljes hosszúságban eljátssza nekünk, de idővel aztán kiürülnek a kezdetben sziporkázónak tűnő ötletek, újabb nő, újabb patkánylövészet, újabb vonatbámulás, és szépen lassan elfárad a film, a két-három vonásos karakter nem bírja el egy nagyjátékfilmnyi élet terheit. Mindeközben Emmett pedig csak hajtja a magáét arról, hogy ő művész, aki nem állapodhat meg egyetlen nőnél sem, és ez ugyebár az egyszerű és nyilván önéletrajzi ihletésű mondanivaló akar lenni a művészet kontra élet kérdéskörében, amit végül egy érzelmes szerelmi színvallás állít a feje tetejére a hosszadalmas előkészítés után unalmas közhelytanulságként.
      Woody Allen, hovatovább már idős mesterként, pontosan tudja, hogy nem kell túl nagyot akarni a jó filmhez, de egész estés darabhoz képest most rendesen alulvállalta magát ötletben. Hol vannak már azok a beszólások és azok a jelenetek, amiket nyakra-főre idézni lehetne? Hol van az a humorral átszőtt lelkizés, ami mondjuk az Annie Hallt jellemezte? Komolyan mondom, össze kéne hozni őt Meskó Zsolttal, hátha ambiciózus producerünk rá tudná őt beszélni egy rövidfilmre, ami aztán majd lemehetne a magyar vígjáték előtt. Akkor aztán teljesülne Bakács kolléga rémálma, és a kisfilmért vennénk jegyet a nagyra.

(Woody Allen: A világ második legjobb gitárosa)

VÉGSŐ ZOLTÁN:

Zene

Kontrasztban

Furcsa törésnek tűnik a honi dzsessz világában az a legalább kétpólusú szemléletmód, amely nem igazán akar egymás felé közeledni. Vagy ha mégis, akkor nem érezzük benne az erőt és azt a kölcsönhatást, amely egyébként természetes hozománya a jó muzsikálásnak. Pedig a nagy találkozásokat, a dzsessz rendkívüli alakjainak felejthetetlen közös szerepléseit a végtelenségig sorolhatnánk. Ilyen esetekben a két dudás mindenképpen kívánatos, szó nincsen arról, hogy ne férnének meg egymás mellett. Sokkal inkább a felfogások közötti különbözőség szab gátat és teszi még a könnyen befogadható slágereket is nyögvenyelőssé. Önmagában a különbözőség nem kizáró ok, sőt, ez is lehet az egyik fontos termékenyítő tényező. Csak nem akkor, ha az értelmezések között olyan antagonisztikus ellentét feszül, amelynek a feloldását már nem a hangjegyek és a dallamok között kell keresnünk, hanem egészen máshol. Ráadásul lépten-nyomon kínálkozik a külföldi példa mint összehasonlítási alap. Nem haladhatunk el szótlanul a szembeötlő fásultság mellett, ha utána rá kell csodálkoznunk az önfeledt, szabad stílusra. Ez az állítás akár kategorikusnak és kizárólagosnak tűnhet, nyilván sokan felhördülnek azt olvasván, hogy a magyar dzsessz zárt és magába forduló, míg a külföldi nyitott és friss. Ez így persze badarság; csak azért mégis ott az a tükör, ami ha nem is értet meg velünk sok mindent, de arra feltétlenül megfelel, hogy észrevegyük benne némely szituációk erőltetett mivoltát.
      Eleve abszurd helyszín a Rádió 6. stúdiója, miközben a koncertsorozat címe Jazz a Márványteremben. A közönség ingyen meghívóval foglalhat helyet díszlet gyanánt, csakhogy legyen kinek a tapsolását rögzíteni. Így aztán a 60-as évek sci-fijeiből visszaköszönő világítótestek és a rossz akusztikát kompenzáló hangterelő lapok között nehéz valódi koncerten érezni magunkat. Ehhez jön még a semmitmondó, kenetteljes műsorvezetés, a zenekarvezetőkhöz intézett irreleváns kérdések sora. Bevallom, nem értettem pontosan, hová csöppentem és jó koncerthez miért van szükség a mesterséges körülményekre. A szándék, a megjelenő új anyagok bemutatása nemes, de ezzel a körítéssel csak az önmagáért való zenélés világlik ki, ilyen kontextusban a rádiókoncert műfaja semmiféle előbbre lépést nem jelent és a valós értékekből is csak keveset emel ki.
      Év elején ezeken a hasábokon örültünk a Grencsó Kollektíva Rejtély című albumának, aminek a koncepciója megalapozta a magyar sztenderd újravirágzását. Ezt követve nemrégiben megjelent Balázs Elemér supergroupra karikírozott kvintetjének változata, amelyen szintén örökzöldek kerültek feldolgozásra Fényes Szabolcstól Horváth Jenőig - a koncert első felét ez töltötte ki. Lehet úgy is feldolgozásokat készíteni, hogy nincs benne új tartalmi szövet, de nem jó azt látni, hogy van, akinek a téma keveset jelent. Érdekes volt Dresch Mihály kimódolt játékát hallgatni és közben koncertjeire gondolni, ahol az egyik fontos tényező mindig az volt, hogyan érzi magát az adott pillanatban, zenéje ehhez alakult, ugyanaz a szám ettől volt mindig más. A szopránszaxofon szép hangszíne azonban nem elegendő, hogy a közönséggel elhitesse: ez az ő lételeme, fontos neki ebben a zenekarban játszania. Különösen, hogy közreműködő zenészként zenekarvezető alkata - ami személyiségétől sokak számára elválaszthatatlan - ki sem bontakozhatott. Tulajdonképpen nem jutna eszembe, hogy ezeket a szólamokat neki kellene játszania. Ugyanígy nem volt meggyőző a másik szaxofonos szerepe sem. Tűzkő Csaba szépen beleolvadt a dallamokba, de semmi nem indokolta, hogy gyakran kettő tenor is vastagítsa a hangzást. A formáció alapja a Trio Midnight ritmusszekciója: Balázs Elemér dobol, Egri János bőgőzik. Ők pontosan értették egymást, kissé hátrébb húzódva a többiektől élvezték, amit csinálnak, gyakran bocsátkoztak humoros imitációkba. Nem rajtuk múlott, hogy nem vált örömzenélés a mélységeket mellőző, de ügyesen összefűzött anyagból. A gitár elsőre talán tűnhetett volna idegennek, de Juhász Gábor dinamikaváltásai és szép hangszínválasztásai mindenkit meggyőzhettek. Még azt is mondhatjuk, hogy az ő játéka volt az este egyetlen igazi színfoltja.
      Majd következett Gadó Gábor, a jó ideje Párizsban élő gitáros a zenekarával. Hangszerét légiesen könnyedén kezeli, hallhattuk experimentális törekvéseit, a számos elemből összegyúrt kompozíciókat. Három fiatal zenésztársát zenéjének alárendelve választotta meg. Egyikőjük sem géniusz, de pontosan ez szükséges Gadó lényének kibontásához, az őt középpontba állító szerzemények hiteles előadásához. Mindezek nem jelentik azt, hogy értékítélet szempontjából ez a projekt jobb lenne a Balázs Kvintetnél. Az összevetés a közös koncert miatt adja magát, ugyanakkor nagy konklúziókkal mégsem szolgál. Hacsak azzal nem, hogy egy kis időre még szükségünk van a dzsesszzene felhőtlen hallgatásához.

(Magyar Rádió 6. Stúdió, november 17.: Jazz a Márványteremben - a Balázs Elemér Quintet és a Gadó Gábor French Quartet koncertje)

KOLTAI TAMÁS:

Színház

Melodikus rituálé

Alternatív rendezőt hívni a nemzeti szentélybe a vég kezdete. Ha már abban sem bízhatunk, hogy rendes unalmas előadások vannak a Nemzeti Színházban, amelyekre a kritikus se kíváncsi (ő is csak ember, és az önsanyargatásnak is van határa), viszont parlamenti interpelláció sem fenyegeti az alkotókat, amiért Bánk bán nemzetgyalázás céljából kacagány helyett zakót visel, hová jut a világ? A Nemzeti Színházat jelenleg Pesti Magyar Színháznak hívják, és ez bizonyos szellemi szabadságot kínál az elaggott intézménynek. Akár Vidnyánszky Attilát, a kárpát-ukrajnai alternatívot is meghívhatja rendezni, aki saját társulatával korábban Madách Tragédiáját "interpretálta", igen tehetségesen. Azzal nem juthatott volna be a Nemzetibe. Legföljebb a Pesti Magyarba.
      Ha elkerülöd az interpretálást, elkerülöd az interpellálást, ez a nemzeti módi.
      Az igazsághoz tartozik, hogy Vidnyánszkyt korábban a Nemzeti is meghívta, akkora a rendezőhiány. Mondhatnám, hogy megbukott (ami egyébként előre látható volt), ha a mi színházainkban, kivált a Nemzeti nevűben, volna egyáltalán siker és bukás, úgy értem, a pénztári könyvelésen túl. Lehet hamis könnyeket sírni egy név elvesztéséért, lehet sekélyes színvonallal kompromittálni a küldetés szót, lehet művészi értékteremtésnek nevezni az esztétikai minimum alatti teljesítményt, de nem lehet társadalmi érdeklődést hazudni ott, ahol dokumentálhatóan nincs. Ahol mindegy, mit játszanak, hogyan és kinek, mert - néhány elkötelezett párthivatalnokon kívül - nem mutatható föl spontán közönség. Ahol a határon túlról átfaxolt bundás indulatokat szolidáris nézők helyett értetlen nézők fogadják, miután a méltatlan átkeresztelést követő első bemutató előadáson, "e fényes alkalommal" még tüntetőleg sem tudták megtölteni a nézőteret.
      Nyílt panaszt, nagyvilághoz intézett kiáltványt bajos retorikával hitelesíteni. Csak teljesítménnyel lehet. Meglett az is, kisvártatva, "a másik helyen". A Várszínházban bemutatott Veszedelmes viszonyok Vidnyánszky rendezésében nézhető előadás. Több annál: nézésre érdemes. Nézték is, az általam látott rendes hétköznapi előadást rendes hétköznapi közönség látogatta. Óvatos fenntartással adták át magukat. Lassan melegedtek bele. Fokozatosan oldódtak föl, az önfeledtségen innen, az udvariasságon túl. Színházban éreztem magam.
      Vidnyánszky barokkos szertartásjátékként kezeli Laclos szofisztikált tizennyolcadik századi levélregényét. Nem dramatizál a szó skolasztikus értelmében, csak adaptál. Nem ír szabályos darabot, megőrzi a levélformát. Szergej Maszlabojscsikov égbe nyúló emelvényrendszert épít a színpad közepére, tetején vörös brokátos dupla ággyal. Mint valami szerelmi oltár, még inkább máglya, amelyet létrákon kell megmászni, hogy a szertartás résztvevői elégjenek a nászban. Időnként faácsolatot tolnak mellé, hogy az önkéntesek könnyebben ráléphessenek az áldozati oltárra. Gáláns lakájok tánclépésben, nyeglén tolják a létrát, választékos koreográfiával, enyhe gúnnyal az arcukon díszleteznek. A formalitás és a galantéria a viszonyok külszíne. Az arisztokrácia fehér viseletének korhű pompája a második részben átvált stilizált vörösbe; Balla Ildikó ruháin vörös és fehér ezúttal a színlelt ártatlanság és a szégyenpír, az átvérzett felszín költői jelképe.
      Az oltárként magasodó nyoszolya egyben térszervező. A szereplők körbejárják, s már egy másik jelenet résztvevőiként bukkannak elő. Naturális jelenetezés helyett a szituációk folyamatos mozgásban, átkomponált, szertartásszerű körforgásban szerveződnek, ami segít összekötni az egymástól távoli figurákat és helyszíneket, illetve összeszőni a történet szálait. Időnként füstköd gomolyog, különféle stílusú sweet zene árad - Vidnyánszky szokása, hogy darabhossziglan zenével támasztja meg a színészeket, néha kicsit vastagon -, ami profán rituálé benyomását kelti, szavak tömjénfüstjébe bódítja a szexualitás papjait és papnőit, a pogány szándékok börtönébe zárt első (és sokadik) áldozókat. A végén háromszögbe hajtogatott, elhullott vörös levelek borítják a színpadot - a fölsértett morál írott vércsöppjei.
      Valmont márki és Merteuil márkiné dekadens hedonizmusa, amely profi promiszkuitásával egyszerre szolgálja egymás iránti érzékeik fölcsigázását, mások szexuális leigázását és nemi bosszújuk kielégítését, ebben az értelmezésben nem külső megítélés tárgya, inkább egy belső folyamat empatikus ábrázolása. Mihályi Győző és Moór Marianna meg tudják csinálni, hogy társalgási szinten, a formák betartásával jelenítsék meg a belső romlást. Közös játékukba annyi metakommunikációt tömörítenek, amennyi csak belefér. Párviadalukban egyértelműen a nő a győztes; Moór Marianna Merteuil márkinéja szenvtelenül végigjátssza a meccset, amelybe Mihályi Valmontja belerokkan, mert ösztöne erősebbnek bizonyult szabad akaratánál: nem tudott úrrá lenni személyes érzelmein. Mindkét színész az elmúlt évek átlagánál magasabban teljesít.
      A többiek nemkülönben, plusz az ígéretes fiatalok. Kubik Anna belső ihlettel játssza végig Tourvelné vívódását erkölcsisége, neveltetése és a szerelemben való föloldódása között. Drahota Andrea finoman leleplező, a külsődlegesség határáig elmerészkedő humort visz bele Volanges-né ostobaságának ábrázolásába. Cécile Ruttkay Laura alakításában ijedt csitriből érzékien pajkos hancúrozóvá válik. Jó látni Zolnay Zsuzsa hívságok fölött elsuhanó, matrónai pillantását. Tóth Éva fölszabadult, dévaj kokott. Tóth Sándor kardotnyelt Dancenyje lehetne valamivel ironikusabb. Sipos Imre romlottan nyegle Azolan inas, gazdájának jó tanítványa. Tóth Bernadett zsarolástól nem túl ijedős, helyzetét kihasználó szobalány.
      Vidnyánszky egyetlen erős alaphangot üt meg, és ebben mindvégig következetes. A hatást fele-fele arányban bízza a színészre, illetve a zenei-képi effektusokra, ami az adottságok józan fölismerésére vall, és illik a választott anyaghoz. Az édes zene ellenpontozza a libertinus arisztokraták hideg, racionális mérkőzését. Azzal, hogy a rendező keretbe helyezi a játékot - a szereplők kifelé fordulva elringatják magukat a melódiára -, egyúttal idézőjelbe is teszi. Az alternatív "kisebbség" képviselője mindenesetre a teátrum friss levegőjét hozta be. Ha sikerül kiszellőztetni azt a másik üzenetet, még az sem lehetetlen, hogy a Magyar Színház színház lesz. Mégis győztes. Új. És magyar.

(Laclos-Örkény-Vidnyánszky: Veszedelmes viszonyok - Várszínház)

HALÁSZ PÉTER:

Zene

Összeérlelődés

Ránki Dezső több mint harminc éve játszik nyilvánosan Schumannt. Alighanem nincs még egy zeneszerző, akivel neve ennyire szorosan összekapcsolódott volna. Hogy 1969-ben a zwickaui Schumann-versenyen aratott győzelme indította el pályáján, ezt még tekinthetnénk a véletlen játékának, ám ahogyan azóta is újra meg újra visszatér a német mesterhez, ez mélyebb lelki rokonságot sugall. De ha meggondoljuk: ez a rokonság voltaképpen meghökkentő, szinte zavarbaejtő. Ránki zongorázásával kapcsolatban sokunknak a külsőségeiben is tökéletesre csiszolt, áttetsző, mondhatni, felfelé tekintő előadásmód jut először az eszébe. A finoman kiszámított egyensúly, a törékenynek tűnő, mégis nagyon feszes, szinte rugóra járó precizitás, a bensőségességet sugárzó kidolgozottság - ezek mind-mind Ránkira jellemző, ám Schumann-nal kapcsolatban talán nehezebben elfogadható vonások.
      Mindez a pianista múlt heti Schumann-estje kapcsán jutott eszembe, persze mint a cáfolás pillanatában megfogalmazódó, retrospektív benyomás. Ilyen volt, s most megváltozott - számomra ez vált e koncert alapvető élményévé. Semmi nem kopott, ám minden megsűrűsödött. Már a pódiumra lépés pillanata is ezt sejtette: hirtelen úgy láttam, a hangszer mellett meghajoló művész, aki korábban tartásának érinthetetlen, manapság oly kivételes eleganciájával készített elő a kezdődő hangverseny hangulatára, most sokkalta erőteljesebb, szinte robusztus benyomást keltett. És már az első hangok elárulták, hogy billentése, miközben semmit sem veszített közvetlenségéből és érzékenységéből, most új minőségeket is mutatott. Anélkül, hogy gyöngyöző tisztasága elhomályosult volna, olyan magvas, nemegyszer kimondottan sötét színezetet nyert, amely nemcsak a szépség, hanem a mögötte megbúvó, akár kényelmetlen igazság keresését engedte sejtetni. Vállalja a veszélyeket, s immár nem annyira felfelé tekint, hanem mer a lába alatt megnyíló szakadékok mélységeibe is belepillantani.
      Három ciklus szerepelt a programon: a Gyermekjelenetek, a C-dúr fantázia és a Kreisleriana. Időben egymáshoz közel, 1836-ban, illetve 1838-ban keletkezett sorozatok, amelyek mégis egészen különböző oldalakról világítják meg a Schumann-zenében mindig oly tolakodóan, szinte monomániásan azonos ugyanazt.
      A zeneiskolában agyoncsépelt Gyermekjelenetek fő problémájának a komponista és a címben szereplő gyermek viszonyát szokás tartani. Ez a gyermekvilág most a gügyögésnek még a látszatától is mentesen, eltéveszthetetlenül felnőtt szemmel nézve tárult fel. Nem nosztalgikusan, hanem az életpálya kiteljesedésének magasából, elérzékenyülés nélkül visszatekintve bontakozott ki a ciklus íve. Úgy hiszem, nemhogy nem szükséges, hanem kifejezetten zavaró Ránki interpretációjához hozzáolvasni az egyes darabok címeit, hiszen a bánatok és örömek nem a kicsinyek elbagatellizált érzelmeiként, hanem kontrasztjaik nyílt, szélsőséges szembeállításában jelennek meg. És persze a sajátos szerzői koncepció szellemében van Ránkinak új hangja a zárótétel, A költő szól megvalósításához. Ez az emelkedett, himnikus intonáció úgy tárja ki a gyermekszoba ablakát, hogy a magasból betekinthetnek a csillagok.
      Az est legnagyszabásúbb produkciója a Fantázia előadása volt, számomra legértékesebbnek azonban a Kreisleriana interpretációja tetszett. Az ellentmondást alighanem az előbb már érintett schumanni szellemiség csapongó, mozaikos jellege magyarázhatja. Miközben a Fantáziában Beethoven - idézettel is megerősített - örököseként és újjáértelmezőjeként mutatkozik be Schumann, a Kreisleriana feszes kisformákba kényszerített, forrongó anyagában válik igazán önmagává. Míg az előbbire a nagyobb tömbök összefogása a jellemző, az utóbbi a szakadatlan változás folyamatának pillanatfelvételeit kínálja. Ránki a Schumann-zene polifóniájának kidomborításával közelíti a két sorozatot egymáshoz. Technikai értelemben is, a szólamok dús belső ornamentikájának plasztikus és az egymásnak feszülést sem elleplező feltárásával. De legalább ennyire a karakterek váltakozásában, sőt egymásra vetítésében. És eközben szüntelen készenléttel reagál e zene legnagyobb csodájára, a belső utalásoknak a lélekrajz finomságával szőtt hálózatára, az inkább csak megsejtetett, mint kimondott öszszefüggések érzékeltetésére.
      A két arcél, a Ránkié és a Schumanné, legalábbis az én szememben, most tökéletesen egymásra kopírozódott. S így nemcsak tisztelgő gesztusnak, hanem jelképes tettnek gondolom, hogy a hangversenyt Ránki gyermekkora legjelentősebb tanára, a száz éve született Máthé Klára emlékének ajánlotta.

(Schumann-művek - Ránki Dezső, Zeneakadémia, november 15.)

(A szerző zenetörténész)

FÁY MIKLÓS:

Televízió

Ugye, kicsit kínos?

Elmondják, és talán el is hiszik, hogy a kultúra kiszorult a televízióból, a nívós műsorok későre kerülnek, nem lehet állni a versenyt a vetélkedőkkel, szappanoperákkal, a kereskedelmi tévék szorításával. Hát, tényleg nem lehet. Törőcsik Mari megjelenik tizenegykor egy Mozart-szimfónia dallamára, és röpke húsz perc alatt úgy lebőgeti önmagát, az egész színészmesterséget, a kulturális műsor műfaját, hogy az ember csak hálálkodhat a késő kezdésért - hátha valaki nem látta.
      A probléma magával Törőcsik Marival kezdődik, aki lehet akármilyen nagy színész, örvendhet akármekkora szakmai vagy hivatalos elismertségnek, mégsem olyan népszerű, hogy elvigyen a hátán egy sorozatot. Az ország évtizedek óta nem tudta megszokni, hogy ez az igazán kevéssé reprezentatív asszony nyeri a nemzetközi díjakat, képviseli a színészséget, egyszerűen, hogy ő a magyar színésznő. Ehhez jön a honi színművészek teljes képtelensége arra, hogy műsort vezessenek, ami teljesen független kortól és tehetségtől, egyformán béna, mondjuk, Cserhalmi György és a hétvégi gyermekműsorokban reggelente retardáltkodó Jónás Rita, és ez annyira leküzdhetetlen problémának látszik, hogy a színészek a színpadon sem tudják eljátszani a műsorvezetést, de ez ügyben tessék Udvaros Dorottyát megtekinteni a Nexxtben.
      A kiindulás tehát olyan, hogy pánikra megvan minden ok, de ha jól kitalálják, miről szóljon a műsor, akkor még lehet belőle valami. Ehelyett azonban beültek egy szépen megvilágított lakásba és Törőcsik Mari dumálgatni kezdett a vendégeivel, ahogy esik úgy puffan alapon. Az epizód címe is roppant eredeti, úgy szólt, hogy Kulisszák mögött, ehelyett olyan dolgokról beszéltek, amelyek többnyire kulisszák előtt zajlanak, a színpadi bakikról. Kellett hozzá némi színészi gyakorlat, hiszen a semmiről beszélgettek, bent felejtettem a koronámat, franciául helyett azt mondtam, hogy franciázni, de ebben a produkcióban az előnyösnél két számmal kisebb pólót viselő Kubik Anna teljesen hasznavehetetlennek bizonyult, mert ő még az érdekesebb történetet is halálra lapította, amíg elmesélte. Hirtling István legalább szép gesztusokkal mondta el az ostobaságait, hogy egyszer előadás közben ki kellett mennie pisilni. A történetnek az volt a slusszpoénja, hogy "naposcsibe". Kíváncsi vagyok, van-e ma olyan humorista, aki ilyen csattanó elé képes egyáltalán valami szellemeset írni, Törőcsik Mari mindenesetre időnként nevetésszerűen fölmekegett, jelezve, hogy a Hirtling-sztorit nagyon elmésnek tartja. Becsületére legyen mondva a műsorvezető asszonynak, hogy egy alkalommal maga is megjegyezte: lehet, hogy a kedves nézők az ilyen történeteken nem tudnak annyira visítva nevetni, mint ők, a színházi öltözőkben. Innen, a képernyő elől csak azt mondhatom, hogy Törőcsik Mari gyanúja nem volt alaptalan.
      A pompásan megszervezett műsor ezután már ellenállhatatlanul sodródott a végkifejletig, amelyben Törőcsik Mari elmondta, hogy Vasziljev, az orosz rendező nagyon szereti a színpadi bakikat, és amíg a néző ezt az értékes információt megpróbálta feldolgozni magában, már le is szaladt a stáblista. Most aztán gondolkodhatunk, hogy mit láttunk: kulturális vagy szórakoztató műsort. Mindegy. Lényeg, hogy sikerült.

(Ugye, kicsit ismerős? - m1, november 19.)

RAJNAI ATTILA:

Fotográfia

Így láttok ti

Nagy fába vágták a fejszéjüket a Magyar Fotográfiai Múzeum munkatársai. Másfél éve gyűjtik azokat az elmúlt százhatvanegy évben készült fényképeket, amelyeket külföldön élő fotósok készítettek Magyarországról. Kutatásaik eddigi eredményének első állomása jelenlegi kiállításuk, amelyen félszáz világhírű fotós csaknem háromszáz képe látható. A további kutatás második fordulójának majdani tárlatán - számításaik szerint öt év múlva kerülhet megrendezésre - pedig azokból a fényképekből szeretnének bemutatni, amelyek, úgymond, anonim lapulnak már jó ideje más országok magánygyűjteményeiben, fiókok mélyén és a családi albumokban.
      "A fotográfiát mindig lenyűgözték a társadalmi magasságok és mélységek" - írta Susan Sontag A fényképezésről című 1977-es esszékötetében, és az ő gondolata meghatározó rendezőelve a tárlatnak, annak ellenére, hogy a kiállított művek a riporterszakma nagyágyúinak és fotóművészeti életművekkel rendelkező alkotóknak a munkái. Időben a legkorábbiak közül valók, Rudolf Koppitznak, az osztrák fotográfia legjelentősebb alakjának a húszas években Mohácson és környékén készült néprajzi képei, valamint Lothar Rübeltnek, az első osztrák tudósítóiroda tulajdonosának a sportfotói. A kiállítás törzsanyaga az 1947-ben, New Yorkban létrehozott első képügynökség, a Magnum alapítóinak és későbbi tagjainak az alkotásaiból való. Az egyik alapító, az 1954-ben Indokínában halálosan megsebesült Robert Capa 1948-ban készült életképei kuriózumnak számítanak, hiszen Capa a háborúk poklában készült képeivel vált klasszikussá. Ugyancsak ritkaság a másik Magnum-alapítónak, a szuezi válság idején agyonlőtt David Seymournak a Gyermekköztársaság nyomdája című 1948-as fotója, amely a háború utáni gyereksorsokat megörökítő világhírű képsorozatából való. Megrázóak a negyvenes évek orosz haditudósítóinak a képei, akárcsak Mario de Biasi és Erich Lessing fotói. Ez utóbbiak Budapesten felhasznált filmjein a legtöbb kockát az ötvenhatos káosz utcai borzalmait megörökítő jelentek foglalják el. Lessing forradalmon kívüli képeinek az eredeti címe: az Imre Nagy liberal reform communist, vagy a még le nem döntött gigászi Sztálin-szobor előtt sétáló szerelmespáré: Daily life in communist Hungary, tudatja csak velünk, hogy idegenben élő sajtófotós kezében volt a kamera.
      "Hazai utamat szentimentális vizitnek szántam..." - vallotta 1963-ban, első hazatérése alkalmával, André Kertész, akinek lírai tájkompozíciói - időben húsz év alkalmi hazalátogatásai - lényegében bolyongások gyermekkorának emlékei közt. A virágzó szocializmusunkat idézik fel Peter Meissner, Martina Angerer, Hans Van der Meer és Anatolij Kuzin alkotásai. Fotóik budapesti utcajelenetek, zsánerképek, amelyek abszurditása és sivársága azonban néhol megdöbbentő. Csak kintről érkezett ember exponálhatta őket, mert mi, akik benne éltünk, már láthatóan belevakultunk a saját életünkbe. Ennek ellenére a nagy hályogfal lebontása utáni évek is hagytak témát az idegenszeműeknek. Ferdinando Scianna, a divatfotó nagymestere, honi leányainkkal, ledöntött szobraink közt játszadozik. Adolf Buitenhuis, a több mint száz éves Nyírő Gyula Kórház pszichiátriai osztályának a kiköltözést megelőző tíz napját örökítette meg. A fiatal New York-i lány, Mara Bódis-Wollner képi megjegyzéseire a költségvetési hiánnyal fogunk takarózni, pedig csak balkáni igénytelenségünket láthatjuk egy érzékeny figyelem tükrében.
      A kiállítás anyagát a Fotóriporter különszáma jelentette meg, amelyhez egy könnyen kezelhető, de hang nélküli CD-ROM is tartozik. Az igényes folyóirat-katalógus azonban megérdemelt volna egy korrektort.

(A kiállítás december közepéig látható a Magyar Fotográfiai Múzeumban, Kecskeméten)

SZUROMI PÁL:

Tárlat

A negyvenhetedik

Csak hármat kell számolnunk, s máris egy kivételes jubileumhoz érkezünk. Nincs mese: a Vásárhelyi Őszi Tárlat hamarosan fél évszázados lesz. Ez komoly, szép idő, a hazai országos seregszemlék történetében egyenesen páratlan. Habár az idei startolást sem kell féltenünk az érdektelenségtől. Olyanformán szorongunk a megnyitón, akár a heringek. Lapocka a mellkasomban, könyököm valaki oldalában. Így inkább kimegyek a múzeum elé, az utcára. Csakhogy itt is csapatokban álldogálnak a műbarátok. Ennek ellenére világosan halljuk a prológust, a díjazottak neveit, minthogy hangszórót építettek az ablakra. Mindettől azért csak-csak megilletődik az ember.
      Lám, Vásárhelyen még becsülete van a képzőművészetnek.
      Pedig e népes publikum bizonyára sejti, hogy ezúttal sem számíthat valami egetverő csodákra. Nem, hisz ez a rendezvény közel sem a meglepetések tárlata. Ha időközben frissül, módosul is kiállítógárdája, ám a bemutatók gerincét többnyire ismert, megszokott alkotók biztosítják. Ámde ilyenképp is jönnek, özönlenek a látogatók. Mintha a finomabb, árnyalatnyi változásokra is kíváncsiak lennének. És csakugyan: a mostani felvonulás méltóságosabb, levegősebb megjelenésű, mint a korábbiak. Pogány Gábor művészettörténész, a tárlat rendezője határozott gesztusú, markáns kiemeléseket alkalmazott, amivel egyféle hierarchikus, aktuális értékrendet teremtett. A katalógusból meg kitűnik: a személyesen felkért művészek táborába immár Nagy Gábor is belekerült. Szerintem totál indokoltan.
      Más kérdés, hogy a kiállítás egésze rendkívül vegyes, eklektikus képet mutat. Akadnak itt érzelgős vagy expresszív tolmácsolású tájlátomások, aztán realista meg mitikus sugallatú portrék, jelenetek, nem beszélve a millenniumi témák időszerűségéről. Nem nehéz felfedeznünk: ezen a tárlaton úgyszólván valamennyi szemléleti forma megtalálható. Akárha egy eleven művészettörténeti könyvet nézegetnénk. Bár ez kissé lapos, egyoldalú összeállítású. Vásárhelyen ugyanis a drámai, lírai előadás dominál. Így az ironikus, groteszk műveket csak amolyan betoppanó, üde vendégeknek tekinthetjük. Itt inkább a hagyományőrzés, a múltidézés szigorúbb szelei fújdogálnak, amikhez rendszerint a kortársi élmények is felzárkóznak (például: árvíz-, aszály-, tévéinspirációk). Természetesen jelenleg is a festészeti anyag uralja a mezőnyt. Mégis azt látjuk: ezúttal a szobrászok kirukkolása a legerőteljesebb. A mostani rendezvénynek alighanem ez a legfőbb szakmai újdonsága.
      Nézzük hát a plasztikusok produkcióit! Nekem mindenekelőtt Katona Zsuzsa faszobra imponált leginkább (Az égbolt tanulmányozása). Átszellemült, archaikus figurája egyszerre emberi és architektonikus képzetű, miközben organikus, jelszerű kimunkálásával némileg a kozmikus távlatokat is megidézi. Csikszentmihályi Róbert kultikus Hiedelmeiben viszont a természeti, állati és emberi világ vonásai ötvöződnek. Méghozzá dinamikus, monumentális sugallattal. Nagyon szép azután Albert Ildikó Várakozó nőalakja. Dekoratív, stilizált mellképpel szembesülünk, de ebben klasszikumtisztelet és kifinomult líra lakozik. Fischer György ellenben pajzán, meghökkentő mozdulattal jellemzi Vagabundját. Nyújtott, felemelt lábú fiúja kimondottan az altesti zónák életrevalóságát hangsúlyozza. Szmrecsányi Boldizsár Színháza pedig ugyanúgy tömbös, mint spirálos szerkezetű, míg Stuijfzand Lous Elhagyott formáiban valami katartikus sorsképlet dokumentálódik. Ahogy Czinder Antal, Tihanyi Viktor és Huber József érdekes, szellemes szobrai is az élvonalba tartoznak.
      Aligha kétséges: a népes, heterogén festészeti kollekcióban Földi Péter alkotása a legigazibb esztétikai gyöngyszem. Irdatlan terű, meseszerű Napfogyatkozásával ősrégi, mitikus hiedelemre utal, egyben a dekoratív, expresszív színkezelés szuverén módját alkalmazza. Tóth Menyhért vitális, spirituális szelleme valószínűleg benne folytatódik a legrangosabban. Mellette azonban Kárpáti Tamás sejtelmes festői antropológiája és Krajcsovics Éva panteisztikus színmágiája is valódi élményt jelent. Nem is szólva Váli Dezső, Kéri Imre, Tácsik János és Orosz János igényes, karakterisztikus műveiről. Örülök, hogy az utóbbi alkotó ismét derekasan öszszeszedte magát. Kevésbé vidító ellenben a grafikai anyag visszaesése. Igaz, Muzsnay Ákos Tarkovszkij-adaptációi hallatlanul mívesek, balladisztikusak. Nem véletlen, hogy pont az övé lett az idei Tornyai-plakett. Miként Nagy Gábor és Sejben Lajos felületein is ott sáfárkodnak a formai, gondolati lelemények. Ennél tovább viszont már aligha lehet érdemlegesen szemlézni.
      Szó, ami szó: a jelenlegi tárlat korántsem szűkölködik érdekesebb, rangosabb művekben.
      Ami annyit tesz: Vásárhely még mindig szirénes hatalmú művészeti vonzerővel rendelkezik. Jóval nagyobbal, mint Szeged vagy Debrecen. Csak ne látnánk annyi, de annyi rutinos, gyenge munkát az érdemesek mellett! Csak a zsürorok valamivel keményebbek lennének a hagyományos jellegű, realisztikus jelentkezőkkel szemben! Mert mindez óhatatlanul felemás, kritikus helyzetet teremt. Még akkor is, ha itt a közművelődési meggondolásoknak komoly súlya van.
      Persze fél kettő, kettő tájékára a megnyitáskor is kiürülnek a termek, "elvonul a hadnép". Magamra maradok hát a művekkel. Annál is inkább, mivel bosszantóan romlik a memóriám. Holott elmenőben, a múzeum előtt is észnél kell lennem. Deres hajú, fiús arcú, puritán öltözetű idős nő ücsörög a padon. Ismerős valahonnan. Ám hamarosan beugrik: de hisz ez nem más, mint Samu Katalin. Aki egy ideje állítólag már csak tyúkokat, libákat nevel. Most mégis itt tanyázik az Őszi Tárlat startkörzetében. Mintha várna, keresne valakit vagy valamit. Ne feledjük ugyanis: nem is olyan régen még ő volt a hazai plasztika egyik legnagyobb reménysége: a legzseniálisabb állatszobrász. Úgyhogy épp elég okunk lehet, hogy jó sorsunk forgandóságán is elmélkedjünk.

(A kiállítás a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban látható november 26-ig.)

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz