XLIV. ÉVFOLYAM, 46. SZÁM, 2000. november 17.

VÁSÁRHELYI MÁRIA:

A győztes mindent visz I.

- avagy a romok romjainak rombolása... -

„Arcunk a világban és itthon vall értékeinkről, egy mostanra már letisztult szemléletről, amelynek alapértékei saját kultúránkban gyökereznek."
      Dr. Szabó László Zsolt, az MTV Rt. elnöke, Telehír, 2000. március)

Prológ (mentegetőzés helyett): Rokonaim, barátaim és üzletfeleim egyre gyakrabban kérdezik tőlem, hogy miért is foglalkozom visszatérően egy olyan intézmény - a közszolgálati Magyar Televízió - sorsával, amely rajtam kívül már nem érdekel senkit, hiszen mára a teljes „szoftvert" és „hardvert" széthordták belőle, és sem a közönség, sem a hirdetők nem számolnak vele mint a médiapiac említésre érdemes szereplőjével. Ez az érvelés kétségkívül számos igaz állítást tartalmaz, amelyekkel magam is tisztában vagyok, mégis úgy gondolom, hogy érdemes dokumentálni az MTV történetének minden szakaszát. Nemcsak azért, mert biztos vagyok abban, hogy semmi más nem pótolhatja azt az űrt, amit egy valódi közszolgálati televízió hiánya jelent a hazai közéletben, és nem is pusztán azért, mert egy olyan, közpénzekből működő intézményről van szó, amelyet ha kifosztanak, akkor az adófizető magyar állampolgárok pénzét hordják szét, hanem azért is, mert az MTV, afféle mikro-Magyarországként, mindig is meglehetős pontossággal modellálta a közintézmények működését jellemző legfontosabb folyamatokat.

Petty

Az MTV Rt.-t - a médiatörvény elfogadását követően - 1996 novemberében alapították. A részvénytársasággá alakulást megelőzően az ÁPV Rt. egy 1,2 millió forint alaptőkével bejegyzett kft.-t bízott meg az intézmény vagyonmérlegének elkészítésével. A privatizációs szervezet döntése akkoriban nagy vihart kavart, egyrészt mert a vagyonértékelés elvégzésére a közbeszerzési törvény előírásainak megfelelően nyilvános pályázatot kellett volna kiírni, másrészt mert a privatizációs szervezet által kiválasztott cég a szakmában jószerivel teljesen ismeretlen volt, és semmiféle szakmai referenciával nem rendelkezett. Az ÁPV Rt. és az MTV vezetőin kívül minden, az ügyben kompetenciával rendelkező szereplő - köztük a Pénzügyminisztérium és a parlament kulturális bizottsága - úgy ítélte meg, hogy a kiválasztott cég alkalmatlan arra, hogy egy sokmilliárdos cég vagyonértékelését elvégezze. A Pénzügykutató Rt. az átalakulást előkészítő tanulmányában egyértelművé tette, hogy az általa legalább 30 milliárd forintra becsült vagyon felmérése több százmillió forintba kerül, és öt-hat hónapot vesz igénybe. A tanulmányban tíz céget soroltak fel, amelyek alkalmasak arra, hogy a munkát elvégezzék, ezek között az ÁPV Rt. által kiválasztott cég nem szerepelt. Az öszszes érintett tiltakozása ellenére végül mégis ez a cég, a Prímo Kft. kapta a megbízást, amelynek végeredményeként az MTV vagyonát a Pénzügykutató által előzetesen becsült összeg alig több mint felére, mindössze 18 milliárd forintra értékelte. A szakemberek véleménye egyöntetű volt: ez az összeg lényegesen alacsonyabb annál, mint amenynyit az MTV vagyona valójában ér. A televízió ugyanis a Szabadság téri székházon (régi Tőzsdepalota) kívül akkor még számos értékes ingatlannal rendelkezett: a székházzal szemben álló banképület és a Bojtár utcai stúdió mellett egyebek között négy, összesen csaknem kilencezer négyzetméter területű telekkel a Szabadság-hegyen, több mint ötezer négyzetméter épületingatlannal a fővárosban, négy vidéki irodával, három üdülővel - melyek közül csak a siófoki alapterülete közel háromezer négyzetméter - és két budapesti vendégházzal. A vagyonállomány másik legjelentősebb tétele az MTV archívuma volt. A vagyonfelmérés során ennek értékét - máig ismeretlen szempontok alapján - három- és négymilliárd forint közé becsülték, holott azt, hogy ez lényegesen elmarad a tényleges értéktől, abból is érzékelhetjük, hogy ugyanekkor a Magyar Rádió archívumának, sajtó- és dokumentumtárának értékét hivatalosan hétmilliárd forintra taksálták.
      Az Állami Számvevőszék 1997-ben vizsgálatot végzett a médiatörvény végrehajtásának pénzügyi-gazdasági vonatkozásairól, és a vizsgálatot lezáró jelentésből egyértelműen kiderül, hogy a vagyonértékelés és a részvénytársasággá alakulás során számos szabálytalanság történt, amelyek következtében nem lehet valós képet alkotni arról, hogy alapításkor ténylegesen mekkora volt az MTV Rt. vagyonának értéke. Ez a lassan történelemmé váló epizód napjainkban azért rendelkezik különös jelentőséggel, mert oda jutottunk, hogy a négy évvel korábban alakult MTV Rt. mára alapításkori teljes vagyonát elveszítette; amely hogy mennyit is ért valaha, soha nem fogjuk megtudni.
      A részvénytársaság gazdasági leépülése a médiapiac megnyitása után, 1998-ban kezdődött el. A kereskedelmi televíziók megjelenése elkerülhetetlenül maga után vonta az MTV közönségének és kereskedelmi bevételeinek drasztikus csökkenését, ám azért a totális szakmai, morális és gazdasági csődért, amelybe az intézmény került, egyértelműen az intézmény vezetését, az ORTT-t és a politikai döntéshozókat terheli a felelősség. Minthogy az 1996 és 1998 között elkövetett bűnök irodalma tengernyi, a következőkben a mára kialakult helyzet legfontosabb vonásainak számbavételére szorítkoznék.
      1999 elején - a közismert parlamenti komédia eredményeképpen - megalakult az MTV csonka, csak kormánypárti jelöltekből álló kuratóriumi elnöksége, amely lázas igyekezettel kiírta az elnöki pályázatot. A sebtében megválasztott elnök megoldhatatlan feladatra vállalkozott: egyszerre kellett az intézményből létszámleépítés címén eltakarítania csaknem mindenkit, aki ért a televíziózáshoz, jóllakatnia a rendkívül éhes kormánypárti klientúrát és fenntartania az intézmény működőképességét. A feladatok végrehajtása felemásra sikeredett. Miközben ugyanis a létszámleépítés fedőnév alatt lebonyolított politikai nagytakarítás eredményessége talán a megbízók legmerészebb álmait is túlszárnyalta, és a klientúra éhsége is csillapodott, az intézmény médiapiaci pozíciói és ennek megfelelően bevételei hónapról hónapra csökkentek. A működőképesség látszatát ma már csupán azért lehet fenntartani, mert az előfizetési díjakból a televízióra jutó havi közel egymilliárd forint arra még elegendő, hogy a béreket és a legfontosabb klienseket kifizessék belőle.

„Ingatlanstruktúránkat átalakítottuk"

- minősítette meglehetősen finoman az elnök azt a folyamatot, amelynek eredményeképpen gyakorlatilag fedél nélkül maradt az intézmény. A Magyar Televízió az elmúlt másfél év során - a Bojtár utcai telephely kivételével - úgy értékesítette teljes ingatlanvagyonát az ÁPV Rt.-nek, hogy az átadott ingatlanokról - a Tőzsdepalota kivételével - semmiféle értékbecslést nem készíttetett. A privatizációs szervezet összesen 15 milliárd forintot ajánlott az MTV-nek a korábban felsorolt összes ingatlanért. A felajánlott összeget nem az ingatlanok értékének, hanem az MTV pillanatnyi adósságának figyelembevételével állapították meg, ami mindenképpen szokatlan megközelítése egy adásvételnek. Ha attól eltekintünk is, hogy hozzáértők egybehangzó véleménye szerint az MTV ingatlanjai valódi értéküknél lényegesen alacsonyabb összeggel kerültek 1996-ban az alakuláskori vagyonmérlegbe, és csak abból indulunk ki, hogy a KSH hivatalos adatai szerint a fővárosi ingatlanárak négy év alatt többszörösükre emelkedtek, akkor bizonyosak lehetünk abban, hogy az ÁPV Rt., finoman szólva is jó üzletet kötött, amikor 15 milliárdért jutott az ingatlanokhoz. Minthogy a két intézmény közötti megállapodás - amennyiben az ÁPV Rt. a „kialkudottnál" magasabb árért adná el az ingatlanokat, akkor saját költségeinek levonása után a különbözetet az MTV-nek utalja - a privatizációs szervezetet nem ösztönzi arra, hogy az ingatlanokat (hivatalosan) drágábban étékesítse, mint amennyibe neki kerültek. Erre utal, hogy a hatmilliárdra becsült Tőzsdepalota értékesítésekor fontosabb volt a „médiaegyensúly" szempontjainak betartása, mint a sikeres értékesítés - egyéb magyarázatot ugyanis nem találhatunk arra, hogy miért csak a Magyar Nemzetben és a Napi Gazdaságban hirdették meg az eladni kívánt székházat. S minthogy a második pályázati forduló is eredménytelenül zárult, már csak egyszer kell nyilvánosan meghirdetni az épületet, utána ezt is kézen-közön el lehet adni úgy, hogy mindenki megtalálja a számítását.
      Ám ez az eljárás még mindig elfogadhatóbb, mint az, ahogyan a Szabadság tér 5-7. alatti banképületet eladták, amelyről értékbecslés sem készült, értékesítésére egyáltalán nem írtak ki pályázatot, hanem eladták az „első arra járó" érdeklődőnek, amely történetesen a kormánypártokkal hagyományosan jó kapcsolatokat ápoló CA Bank volt. Az adásvételt pedig - a sajtóban megjelent és érdemben soha nem cáfolt hírek szerint (Karácsony Ágnes: Ékes bizonyíték 1-10., 168 Óra, 2000. április-június) - történetesen éppen az az ügyvédi iroda készítette elő, amelynél az ORTT elnökének, Körmendy-Ékes Juditnak a férje, Lissák Marcell dolgozik, aki, ezen túl, éppen az ingatlanértékesítések idején személy szerint is szerződéses jogviszonyban állt a televízióval. Mindez annak ellenére történt így, hogy a médiatörvény egyértelműen tiltja, hogy a testületi tagok közeli hozzátartozói műsorszolgáltatóval bármilyen munkavégzésre irányuló jogviszonyban álljanak. A legfőbb médiatestület azonban, melynek legfontosabb feladata a médiapiac törvényes működésének biztosítása lenne, mindebben nem talált kivetnivalót. Ezen viszont egyáltalán nem csodálkozhatunk, hiszen az ORTT működését megalakulásának pillanatától a törvényesség alapvető normáinak semmibevétele jellemzi.

„Az archívum nemzeti kincs, ennek kiárusítása bűn"

- fogalmazta meg karakteres véleményét a nemzetközi tanácsadó testület tagjai előtt az elnök, majd ingyen a tv2 rendelkezésére bocsátotta az archívumban őrzött Friderikusz-műsorok felvételeit. Nem ez volt az első és feltételezhetően nem is az utolsó olyan eset, amikor az MTV vezetése a csődben lévő intézmény kárára és a konkurens televíziók hasznára gyakorolt indokolatlanul nagyvonalú gesztust.
      Ami az archívum állapotát illeti, arról vajmi keveset tudhatunk. Annyi bizonyos, hogy a televízió három évvel ezelőtt kétszázhúszmillió forintért vásárolt egy digitalizáló berendezést, kifejezetten az archív anyagok minőségének hosszú távú megőrzése céljából, ám mind ez idáig csupán a felvételek tíz százalékát sikerült átmenteni, minthogy az elbocsátások eredményeképpen nem maradt szakember a feladat elvégzésére. Mégsem mondhatjuk, hogy az archívumban nem történik semmi. Élelmes vállalkozók ugyanis rövid idő alatt felismerték a benne rejlő páratlan üzleti lehetőséget. Úgy tűnik, hogy az elkövetkező időszakban egész iparág él majd a különböző állami tulajdonban lévő archívumok magáncélú hasznosításából. Az első ilyen vállalkozás a Minimax gyermekcsatorna volt, amelynek filmkínálatában jelentős részt képviselnek a köztelevízió archívumában őrzött mesefilmek. Arról, hogy a televízió mennyiért adta át a sugárzási jogot a konkurens csatornának, nem sikerült érdemi információt szereznünk. Ezt firtató kérdésünkre ugyanis az intézmény médiakapcsolatokért felelős vezetője annak ellenére sem válaszolt, hogy egyrészt legfelső bírósági ítélet mondja ki, hogy az MTV gazdálkodására vonatkozó adatok közérdekű, nyilvános adatnak számítanak, másrészt korábban maga az igazgató asszony is azt ígérte: „Beszélgetünk mindenkivel arról, amit tudni szeretne, (...) folyamatosan információval látjuk el a nyilvánosságot, adataink és eredményeink is hozzáférhetőek lesznek" (Mit várunk a jövőtől, Telehír, 2000. március). Az üzlettel kapcsolatos aggályainkat erősítheti, hogy azokban az időkben, amikor a sugárzási jogok a Minimaxhoz kerültek, a csatorna műsorbeszerzésért felelős programigazgatója történetesen - értelemszerűen ez esetben is törvénysértő módon - ugyancsak az ORTT elnökének férje volt (168 Óra már idézett cikkei, valamint Média-Kábel-Műhold, 2000. január).
      Az MTV archívuma képezheti az elsődleges forrását annak a közeljövőben Filmmúzeum néven induló televíziós csatornának is, amelyről egyik tulajdonosa - az MTV Rajongó című műsorából ismert Prokopp Dóra - a következőket nyilatkozta: „Hatalmas mennyiségű film, ifjúsági sorozatok, hangversenyek, színházi közvetítések, régi szilveszteri műsorok halmozódtak fel az archívumokban, és ez a kincs ott áll kiaknázatlanul. A csatorna nem véletlenül viselné a Filmmúzeum nevet, hiszen ezeket a régi anyagokat mutatná be." (Foglalkozása édesanya, Nők Lapja, 2000. szeptember 20.) Ráadásul sokak szerint az induló filmcsatorna mögött ugyanaz az érdekeltségi kör áll, amely a Minimaxot is üzemeltető Blue Notes Kft.-t jegyzi, és amelynek hátterében az ORTT elnökének férje munkálkodik. Sokan tudják tehát, hogy az archívum nemcsak szellemi, hanem forintokban mérhető üzleti kincs is, amelyből a jelek szerint csak a köztelevízió nem akar profitálni. Arról, hogy az archívum ma milyen állapotban van, feltételezhetően senkinek nincs átfogó képe, az azonban tény, hogy az elmúlt tíz év során szabad prédát jelentett mindazok számára, akik a hozzáféréshez megtalálták a megfelelő kapcsolatokat. Televíziószerte legendák keringenek arról, hogy az MTV munkatársai közül hányan rendezték be innen házi archívumukat, és állítólag arra is volt példa, hogy utóbb pénzért adták kölcsön a köztelevíziónak a korábban onnan elvitt felvételeket. Azzal, hogy vajon mi maradt meg a köz számára ebből a felbecsülhetetlen értékű gyűjteményből, valószínűleg csak akkor szembesülhetünk, ha egyszer valaki szisztematikusan hozzákezd a mindeddig elszabotált állapotfelméréshez. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az MTV archívumának kifosztása egyenértékű azzal, mintha az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményének egy részét hordanák szét.
      Hogy mi lesz az archívum sorsa, az ma nyitott kérdés, az azonban korántsem megnyugtató, hogy az MTV vagyonának 1,2 milliárd forintra történő leértékelése után a könyv szerint négymilliárdot, valójában ennek akár többszörösét is érő gyűjtemény csaknem észrevétlenül kikerülhet az MTV vagyontárgyai közül.

Petty

„...kiadásainkat a bevételeinkhez kellett igazítani, és meg kellett teremtenünk a cégszerű, gazdaságos működés alapjait. Ez többpontos költségcsökkentő intézkedéssorozat eredményeképpen az idei évben meg is fog valósulni" - ilyen és hasonló kijelentésekkel nyugtatgatta a háromnevű elnök nemzetközi tanácsadó testületének aggódó tagjait, és szavai célt értek. A testület tagjai abban a megnyugtató hitben távoztak 99 tavaszán az MTV által szervezett konferenciáról, hogy a közszolgálati televízió jó kezekbe került, fiatal és dinamikus elnöke „sínre teszi az intézményt". Arra nyilván leglidércesebb álmaikban sem gondoltak, hogy az elnök által ígért és ténylegesen végre is hajtott, korábban soha nem látott méretű szervezeti átalakulás és létszámleépítés során az MTV elveszíti teljes vagyonát, működési költségei és adósságai soha nem tapasztalt magasságokba szöknek, és történetének legsúlyosabb szakmai és gazdasági válságába kerül. A nemzetközi hírű szakemberek ugyanis nem ismerték, nem is ismerhették a magyar csodát...
      Az MTV kuratóriuma 1999-ben és 2000-ben is olyan üzleti tervet fogadott el, amelyben kísérletet sem tett a kiadások és bevételek egyensúlyának megteremtésére. Az ez évi például 24 milliárd körüli kiadással és 20 milliárd körüli bevétellel számolt, vagyis eleve veszteséges működést irányzott elő, ám már csak az előző év tapasztalatából is tudni lehetett, hogy a tervezett - egyébként igen szerény - bevételek sem teljesülnek. Afelől nem lehet kétségünk, hogy mind az rt. vezetői, mind a gazdálkodásért felelős kuratóriumi elnökség tagjai tisztában voltak azzal, hogy a terv, amit elfogadnak, köszönőviszonyban sincs a valósággal, és csak a csoda mentheti meg a köztelevíziót a gazdasági csődtől. Erről győződhettünk meg például az Aktuális 1999. október 29-i adásában, amikor a műsorvezető kérdésére az MTV elnöke többszöri nekigyürkőzés után sem tudott számot adni arról, hogy vajon milyen forrásokból reméli a 2000. évre tervezett húszmilliárd körüli bevételt. 16-17 milliárd körül ugyanis rendre elakadt. Így őt magát nyilván nem lepte meg, ami nyár közepére nyilvánvalóvá vált, hogy az üzleti tervet ebben az évben is módosítani kell, s nemcsak a kiadások rutinszerű alul- és a bevételek felültervezése miatt, hanem mert addigra az intézményben a túlköltekezés soha nem látott méreteket öltött.
      Az idei év első felében a már meglévő adósság további ötmilliárd forinttal növekedett, s ezzel a köztelevízió adósságállománya, minden korábbi mértéket meghaladva, megközelíti a húszmilliárd forintot. A rekordösszegű adósságot ugye annak ellenére sikerült felhalmozni, hogy a televízió teljes ingatlanvagyonát átadta az ÁPV Rt.-nek, és a vételár nagyobbik részét, kilencmilliárd forintot a privatizációs szervezet már kifizette. Az adósságon belül több mint 15 milliárd forintot tesz ki a ki nem fizetett közterhek és szállítói tartozások állománya, és legalább négymilliárd forint a késedelmes teljesítések miatt felhalmozódó büntetőkamatok és pótlékok összege. Az egyébként is alapvetően közpénzekből fenntartott intézmény hosszú hónapok óta úgy őrzi működőképességét, hogy sem köztartozásait, sem pedig külső munkatársainak jelentős részét nem fizeti ki, és ezekből a „megtakarításokból" finanszírozza mindenekelőtt klientúráját. Az intézmény köztartozásainak összege meghaladja a hétmilliárd forintot, amelyből a tb-tartozás több mint 2 és fél milliárdot tesz ki, és közel kétmilliárdra rúg a jövedelemtulajdonosoktól levont, ám az APEH-nak be nem fizetett személyi jövedelemadó-előleg, nyugdíj- és egyéb járulék nagysága. Ez utóbbi egyébként a köznyelvben sikkasztásként emlegetett bűncselekményre hasonlít leginkább, és egy hasonló ügyben nemrég kimondott bírósági állásfoglalás szerint 2-től 8 évig terjedő börtönbüntetéssel sújtható.
      Az első félévben a legnagyobb összegű túllépés a külső cégeknek adott megrendelések és a külsős szakalkalmazottak, szakértők, tanácsadók által számlázott költségek területén jelentkezett. Az első hat hónapban csak a külső filmgyártóknak 2,3 milliárd forintot, a külsős szakértőknek és szakalkalmazottaknak pedig több mint 800 milliót fizetett ki az intézmény annak ellenére, hogy egy 1999-ben elfogadott operatív intézkedési tervben a legfontosabb célkitűzésként a külsősöknek adott megbízások ötvenszázalékos csökkentését jelölték meg. A tervezett csökkenés helyett azonban az előző évvel összehasonlítva mintegy két és félmilliárddal növekedett a külső megbízások alapján számlázott összeg, ezzel korábban soha nem tapasztalt rekordot állítva be.

Oligarchák alkonya

„Úgy szoktam ezt megfogalmazni, hogy az MTV-ben feudális anarchia uralkodott, voltak kiskirályok, voltak kiskirályságok, voltak hűbérurak, akik egyes hűbéri területeket úgy kezeltek, mintha csak az övék lenne. Ennek is volt köszönhető persze az, hogy nem voltak tekintettel az intézmény érdekeire." Ilyen kemény szavakkal kritizálta a háromnevű elnök a gondjaira bízott intézményben folyó gazdálkodást a nemzetközi tanácsadó testület tagjai előtt, és nem kétséges, hogy mindebben sok igazság van. Az általa megtett gyakorlati lépések azonban láthatóan nem jártak más eredménnyel, mint hogy a korábbi oligarchákat újak váltották fel, akik elődeiknél is mohóbbak, és éhségük csillapításának semmi nem állja útját. Ezt az állítást igazolja egyebek között az a tény, hogy napjainkban közel százötven műsor készítésére kötött szerződést külső cégekkel az MTV, és szakértők szerint jelenleg körülbelül másfélszer annyi műsor készül, mint amennyit a televízió két csatornája egyáltalán sugározni képes. A külsősök által gyártott műsorok jelentős része nem egyedi produkció, hanem sorozat, és többségük olyan, amelynek külső gyártásba adása sem szakmai, sem gazdasági érvekkel nem magyarázható, hiszen a szükséges műszaki és személyi feltételek a televízióban is rendelkezésre állnak. A köztelevízióban ugyanis még ma is csaknem négyszer annyian dolgoznak, mint egy-egy kereskedelmi televízióban, és a külső gyártókkal készíttetett műsorok jelentős része rendkívül szerény technikai igénnyel - egy-két kamera és néhány munkatárs - készül. Ez persze nem véletlen, hiszen a beszállítók nyilvánvalóan az olcsó műsorokon kereshetnek a legtöbbet egy olyan intézménynél, ahol mind a mai napig nem forintosították a szolgáltatások értékét, vagyis mindenki annyit kérhet az általa szállított anyagért, amennyit nem szégyell. Márpedig a beszállítók nem szégyenlős emberek, amint ezt a külsősöknek kifizetett összegekből is láthatjuk. Ráadásul a beszállított műsorok közül a költségigényesebbek jelentős része igen sajátos konstrukcióban, az MTV belső kapacitásának felhasználásával készül. Arra még senkinek nem sikerült elfogadható magyarázatot adnia, hogyha egy produkcióban a televízió eszközeit és infrastruktúráját használják, akkor a „pénzkiszerelésen" kívül vajon mi indokolja, hogy külsősöknek fizet érte az MTV?
      Mindezek után talán nem lep meg senkit az a tény, hogy a magas költségvetésű, rendszeresen jelentkező műsorok gyártása csupán néhány cég kiváltsága. A rangsort a sikeres Fidesz-kampányban elévülhetetlen érdemeket szerzett és azóta gyakorlatilag minden kormánykörnyéki megbízást elnyerő, a film- és televíziós műsorgyártásban korábban ismeretlen Ezüsthajó Produkció és mutánsai vezetik. Heti rendszerességgel szállítják az MTV-nek a Millenniumi mesék, a Nem jogerős, a Sikkes, a Lendületben és a Koffer című sorozatok egy-egy darabját.
      Hasonlóan szerencsés az ugyancsak Fidesz közelinek mondható Mahir filmgyártó cége, a Hung-Ister is, amely a Szerencsejáték Rt. által megrendelt műsorokat - Lottóshow, Telemázli, Szerencsepercek - gyártja. A Hung-Ister Rt. hazai viszonylatban talán a legkorszerűbb technikával felszerelt tévéstúdióját a Demján Sándor által jegyzett Pólus Investment építette, és 1998-ban tíz évre szóló megállapodást kötött a Szerencsejáték Rt.-vel a stúdió közös hasznosítására. Ám alig több mint egy évvel a stúdió elkészülte és a hosszú távú megállapodás aláírása után Demjánék meggondolták magukat és eladták a céget, amely - ahogy az mostanában lenni szokott - stúdióstól, szerződésestől véletlenül éppen a Mahir ölébe pottyant (Szerencsés Mahir stúdió, HVG, 2000. március 25.).
      S ha mindehhez hozzátesszük, hogy a vasárnap esti főműsoridőben jelentkező, Slágertévé című, mind tartalmában, mind stílusában, mind pedig technikai megvalósításában dermesztően avítt műsor vélhetően a régi slágerügyi dinasztiából származó Szenes Andrea alelnök szívének rendkívül kedves, akkor elbizonytalanodunk abban, hogy valóban sikerült-e az elnöknek felszámolnia az oligarchákat. Kiváltképp, hogy a Slágertévé szürke eminenciása és egyben leggyakrabban idézett szerzője - a műsorkészítők egybehangzó állítása szerint - nem más, mint a „káprázatos tehetségű" alelnök asszony édesapja.
      Áttekintve a külső műsorgyártók listáját, a következő „logisztikai csomópontot" az MTV politikai műsorainak arculatát kézben tartó Vitézy László köreiben fedezhetjük fel. Vitézy - akinek, úgy tűnik, sikerül a „kinn is vagyok, benn is vagyok" helyzet minden előnyét kihasználnia - azon túl, hogy a naponta jelentkező Aktuális főrendezője, valamint sokak szerint az elnök egyik legfőbb bizalmasaként a kirúgások egyik karmestere volt (168 Óra már idézett cikkei), egyben az MTV egyik legnagyobb beszállítója is. A személyéhez kötődő cégektől vásárolja az MTV a naponta jelentkező Théma című műsort, a Botrányok, az Európai arcok, a Háló, a Jani házhoz megy című sorozatokat, és hozzá kapcsolódik a tizenhárom részes Illés-sztori című produkció is. Úgy tűnik, a közszolgálati televízióban zajló eseményekről csupán egyetlen dolog állítható teljes bizonyossággal, nevezetesen, hogy itt ma semmi nem történik véletlenül. Gyakorlatilag nincs olyan jelentősebb külső szállítója az intézménynek, akinek ne volna valahol egy „politikai keresztapja", ha másképpen nem, hát úgy, mint a maga műfajában ugyancsak tragikus Hovatovább? című műsor esetében, amelynek producere „másodállásban" történetesen éppen a miniszterelnök tanácsadó asszonyának, Schmidt Máriának férjével működtet közös vállalkozást.
      Arról egyébként, hogy miféle műsorpolitikai irányelvek határozzák meg napjainkban az MTV működését, a rejtett hálók bogozgatásánál többet mondanak el Friderikusz Sándor személyes tapasztalatai: „...mi négyen [Fábry Sándor, Friderikusz Sándor, Frei Tamás, Kepes András - V. M.] a tévéelnökkel és egy kollegájával márciusban titkos tárgyalásokat folytattunk konspiratív körülmények, már-már az illegalitás körülményei között. (...) Elkészítettünk egy afféle tételsort, amely tartalmazza, hogy mi mindent kell a Magyar Televíziónak vállalnia-teljesítenie ahhoz, hogy mi oda egyszer belépjünk. Meglepetésünkre az első alkalommal Szabó László Zsolt kinyilvánította, hogy minden teljesíthető, sőt külön gesztusként mindannyiunknak átadott egy máig őrzött, névre szóló írásos előszerződést is. (...) A második találkozás alkalmával úgy tűnt, hogy bár kissé visszatáncolt, ám még nem mondott határozott nemet. A harmadik találkozóra viszont már nem jött el, csak egy levelet küldött, amelyben közölte, hogy ez idő szerint nem alkalmasak a körülmények arra, hogy mi a Magyar Televízióban műsort készítsünk. (...) Kerülőúton megtudtam, hogy konzultált bizonyos személyekkel. Például azzal az MTV-ben manapság tucatnyi műsort készítő emberrel, aki mellesleg a hatalom legfelső körével közvetlen kapcsolatban van. Hogy mást ne mondjak, ez az ember - egy fura véletlen folytán - a miniszterelnök kommunikációs tanácsadója, (...) ennek az embernek kiadták hitbizományba a fő-műsoridő sávot, sőt, ez az úr szabja meg azt is szegény tévéelnöknek, hogy az MTV-nek mennyiért kell megvennie az ő műsorait, és hogy a legjobb időpontokban kell ezeket sugározni" (A kapitalisták majd megnyugszanak, Magyar Narancs, 2000. október 12.).
      Bár vitatkozni nem érdemes az elnök korábban idézett kijelentésével, miszerint a televízióban feudális állapotok uralkodtak, és az elmúlt évtizedben számolatlanul csordogáltak magánzsebekbe a milliók és milliárdok, érdemes megjegyezni, hogy két alapvető különbség mégis volt a jelenlegi helyzethez képest. Egyrészt az egységnyi idő alatt „kiszerelt" pénz mennyisége mára rekordnagyságot ért el, másrészt korábban, ha az érdekcsoportok megtalálták anyagi számításaikat, akkor az intézmény további rombolásában már nem voltak érdekeltek. Most viszont, ahogyan ezt Friderikusz Sándor igen érzékletesen megfogalmazta a Magyar Narancsban, ha a profizmus és a tehetség valaha beteszi a lábát az MTV-be „akkor ő [a miniszterelnök tanácsadója - V. M.] és a programjai egymás után ki fognak szorulni, hiszen ezek a legjobb esetben is 3-4-5 százalékos nézettséggel zizegnek, ami valójában tűrhetetlenül alacsony nézettség. Olyan sok millió forintért különösen tűrhetetlen". És a helyzet tényleg az, hogy a televízió műsoridejét uraló lobbik alapvető érdeke, hogy ne engedjenek be a műsorkészítésbe senkit, aki náluk jobb, színvonalasabb, népszerűbb műsort tud gyártani. Attól a pillanattól fogva ugyanis soha többé nem lehetne a közszolgálati kötelezettségekre, a pénzhiányra hivatkozva magyarázni a köztelevízió valóban tűrhetetlenül alacsony nézettségét, és nem volna indok arra, hogy mindehhez miért is kell újabb és újabb forrásokat biztosítani az adófizető állampolgárok pénzéből.
      (Folytatása jövő heti számunkban)

ÉLET

Az elmúlt napokban két jelentős dokumentum látott napvilágot hazánkról, melyek ugyan nem minden elemükben felelnek meg az Országimázsközpont feltételezhető elvárásainak, de egymást kiegészítve, összességükben pontos képet adnak hazánk, a Magyar Köztörvényes Társaság aktuális állapotáról. Az időzítés is példás: szinte egyszerre jelent meg az Európai Unió országjelentése és Sándor István ex-KBI-alezredes olajbizottság előtti meghallgatásának jegyzőkönyve.
      A két dokumentum külön-külön is szép, érdek nélkül tetszik, harmónia és ellenpontozás egyaránt jellemzi kölcsönhatásukat, talán csak a Torgyán-féle vagyonnyilatkozattal együtt válik a mű grandiózus magyar polgári Gesamtkunstwerkké. Az EU alapjában véve megdicséri hazánkat, továbbra is karnyújtásnyira vagyunk a teljes jogú tagságtól, még az első körben; mondjuk rossz a környezetnek meg a romáknak, de azt a pár évet féllábon is kibírják, amíg EU-n belül lesz rossz nekik. A Papa tanúvallomásából kibontakozó magyarságkép azonban maga a megvilágosodás, a gigantikus politikai lenyúlások és a hihetetlen pitiánerség nagyon is magyar egyvelege, apukám világa, mondaná Csiszár. A szöveg gyakorlatilag egyetlen megaüggyé olvasztja össze mindegyik eddig megismert kisebb-nagyobb olajos, korrupciós, vámhalasztásos, robbantásos, pintérclodós, energolos, ETL-es, Monon-os, ContiCar-os, szocialista, fideszpolgári ügyet, úgyhogy újabb adalék az Á, Úgyis Korruptak Mind! mozgalomnak.
      Az EU-jelentés Magyarországot a tagjelöltek élcsoportjába sorolja, mivel nálunk nemcsak piacgazdaság, de egyenesen „működő piacgazdaság" van, igaz, a „belső piaci" feladatokat csak részben teljesítettük. Papa ezt annyiban árnyalja, hogy szerinte a jelenlegi BM kabinetirodája a józsefvárosi működő piac lenyúlásában érdekelt, és szerinte Tasnádi lecsukása is erről szól. Az EU-jelentés megállapítja, hogy javítani kell a közigazgatás hatékonyságán, a korrupció elleni harcon. Papa szerint korrupt politikusok, ügyészek, vámosok, rendőrnyomozók egész hada haszonélvezi vagy segíti az olajbizniszt, a Fidesztől abszolút távoli Tóth Béla és az egyáltalán nem MSZP-s Karl Imre és Csintalan Sándor felbukkanása pedig arra példa, hogy az ártatlanságot vélelmezni kell („Csintalan Sándor neve gyakran pörgött a történetben"). Az EU megállapítja, hogy belügyi és igazságügyi téren javítani kell a „személyi erőforrásokon", különösen a szervezett bűnözés elleni részlegeknél. Papa ezt empirikusan is alátámasztja: „Meg kell nézni egy-egy hétvégi partit vagy pezsgős vacsorát, hogy kikből áll. (...) Mondjuk ott van egy főkapitány vagy egy főosztályvezető, vagy ne adj' isten egy bűnügyi osztályvezető vagy éppen az életvédelmi osztályvezető, vagy akárki. (...) A szervezett bűnözés nemcsak kopogtat az ajtón, hanem már régóta ott van, beépült az igazságszolgáltatásba, a rendőrségbe és más közhatalmakba is. (...) Azt tudom mondani, hogy a mai magyar közigazgatásban bárki bármikor, bárhol megvehető, és ha pénze van az embernek, bármi elérhető. Bármi."
      Az Európai Unió országjelentése kifogásolja, hogy nem sikerült betiltani az „anonim számlákat", Papa egyenesen a Fidesztől távoli Tóth Bélát és a tőle teljesen független Monon Kft.-t vádolja fiktív olajszámlák előállításával. Az EU szerint Magyarországon semmi nem történt a gazdasági és monetáris unió felpörgetése terén, Papa szerint azonban ez kvázi érthető, hiszen „először is azt a tudatot kellene valahol rendbe hozni, hogy ez az én országom (...). De sajnos ez a tudat nem úgy működik. Az én zsebem legyen tele, aztán tojok én arra, hogy holnap mindenki felbukik körülöttem. (...) Egyre több lesz, akinek zsíros kenyérre nincs, és van egy kis réteg, amely a kaviárban táncol", nem is csoda, hogy késik az a monetáris unió. Ami pedig az ökológiai kérdéseket illeti, az EU itt súlyosan elmarasztal bennünket, alig történt előrelépés sugárvédelmi, hulladék- és ezer más ügyben; Papa pedig külön felhívja a figyelmet az átkos vadászatokra: „A vadászat a legjobb történet: a bűnöző, a miniszter, a politikus egy csapatban, egy kupicával, egy ebédnél - ott dőlnek el a nagy dolgok, a vadászatokon és a horgászatokon."
      Lapzártakor a politikai elit egyetlen tagja bukik nyilvánosan a Magyar Köztársaságban: egy tisztességes környezetvédelmi miniszter, aki ugyan nem vadászott senkivel, de megpróbálta megállítani milliárdos közpénzek szétfolyását. Mindenki más a helyén van.

-sl-

 

ENDREFFY ZOLTÁN:

Keresztény vagy machiavellista értékek?

- A Fidesz vallási gyökereiről -

Levél Balog Zoltán nagytiszteletű úrnak, a miniszterelnök egyházpolitikai főtanácsadójának

Kedves Zoli!

A napokban megjelent nyilatkozatodból (Népszabadság, 2000. november 2.) a leghitelesebb forrásból, Tőled magadtól tudhattam meg, hogy egyházpolitikai főtanácsadója és lelki vezetője vagy Orbán Viktornak.
      Mi több mint tíz éve ismerjük egymást, Zoli, egy évig együtt is dolgoztunk a TF mentálhygiéniai szakcsoportjában, minden héten találkoztunk, és sokat beszélgettünk. Úgy éreztem akkor, hogy nagyon közel állunk egymáshoz. Ugyanazt az Istent próbáljuk szolgálni, Te református lelkészként, én katolikus filozófusként és „civil teológusként" (mert világi hallgatóként tanultam a Pázmány Péter Római Katolikus Hittudományi Főiskolán). A magunk egyházában mind a ketten a „rebellisek" közé tartozunk: Te az Egyház és Világ című, azóta, sajnos, megszűnt független református folyóirat, én meg a Mérleg című, hál' istennek ma is létező független katolikus folyóirat szerkesztőjeként. Egy a hitünk Jézus Krisztusban; Te nem voltál békepap, én nem voltam párttag az előző rendszerben. Az önálló, független, kritikai gondolkodást mind a ketten nagyra értékeljük, ami azért is magától értődő volt nekem akkor, mert a rendszerváltás előtt ugyanazokat a szamizdatokat olvastuk és terjesztettük. Mind a ketten elég hosszú időt töltöttünk Németországban és Svájcban, Te teológiai, én filozófiai ösztöndíjjal, és mindketten azt próbáljuk elősegíteni, gondoltam akkor, hogy megújuljon a magyar kereszténység és keresztyénség, meg általában a magyar társadalom és közgondolkodás, mégpedig demokratikus és liberális szellemben. Azt hiszem, Zoli, akkor Te is úgy érezted, hogy szoros szellemi és lelki rokonság fűz össze bennünket, annál is inkább, mivel a Fidesz akkor még liberális párt és „természetes szövetségese" volt az SZDSZ-nek, amelynek „értelmiségi holdudvarához" én tartoztam (és tartozom ma is).

Petty

Azóta, Zoli, sok víz lefolyt a Dunán. A Fidesz nagy fordulatot csinált: kilépett a Liberális Internacionáléból, és Fidesz Magyar Polgári Párt [kiemelés tőlem] lett belőle. A nyilatkozatodban, Zoli, „pragmatikusnak" nevezed e fordulatot, amelynek eredményeként a Fidesz, amely „a rendszerváltáskor radikálisan liberális, ateista pártként jelent meg a színen, ma nemzeti-konzervatív, keresztény, jobboldali gyűjtőpártként" működik.
      A „pragmatikus" jelzővel kapcsolatban, Zoli, elismered: „a döntésben racionális elemek is szerepet játszottak", majd rögtön hozzáteszed: „de nem lehet azt állítani, hogy mindez kizárólag a politikai haszonelvűség jegyében történt". Tegyük egy pillanatra félre az idegen szavakat („politikai haszonelvűség", „pragmatikus", „racionális elemek"), és fogalmazzuk meg magyarul a kérdést: miért alakította át Orbán Viktor & Co. a Fideszt nemzeti és keresztény párttá? Azért-e, mert megtértek, hívő keresztények lettek, és rájöttek, hogy ők is magyarok, akiknek a nemzet, a haza üdve a legfontosabb? Vagy inkább azért, mert hideg fejjel, machiavellisták módjára megállapították, hogy a legtöbb magyar „polgár" xenofóbiában szenved, azaz gyűlöli az idegeneket, az ukránokat, az arabokat, a „románokat" (értsd: az erdélyi magyarokat) és más jöttmenteket; és azt is konstatálták Orbánék, hogy a magyar ember nem éppen filoszemita (hiszen a vészkorszak idején a nácik kiirtottak hatszázezer magyar zsidót, mégpedig úgy, hogy a magyar hatóságok gyűjtötték gettóba a zsidókat, és segédkeztek lelkesen a németeknek a zsidók elhurcolásában, az egyszerű magyar emberek pedig mindezt tétlenül és némán nézték végig). Ezek után a kérdés az: vajon nem azért alakították-e át Orbánék a Fideszt keresztény („nem zsidó") és nemzeti párttá, hogy több szavazathoz jussanak és megszerezzék a hatalmat? Nem akarok válaszolni erre a kérdésre. Nem vagyok „a szívek és vesék vizsgálója", nem tudom, mi játszódott le Orbánék fejében és szívében, amikor rászánták magukat erre a fordulatra.
      Van azonban, Zoli, a nyilatkozatodban egy mondat, amely mellett nem mehetek el szó nélkül. A mondat így hangzik: „A Fidesz visszatalált a vallási gyökerekhez, és megtanulta, hogyan lehet hitelesen képviselni a keresztény értékeket."
      Kezdjük a szavak jelentésével. A „keresztény" szó, amint ezt, Zoli, Te is tudod, a latin „christianus"-ból, azaz krisztusiból származik. Az „érték" szó pedig a Magyar Értelmező Kéziszótár szerint „valaminek az a tulajdonsága, amely a társadalom és az egyén számára való fontosságát fejezi ki". „Keresztény értéken" tehát nyilván olyasmit értesz, ami fontos a krisztusi egyének és közösségek számára (mely utóbbiakból, az egyházakból egyelőre minden ökumenikus igyekezet ellenére is, sajnos, nem csak egy, hanem még mindig több van).
      Nem tudom, Zoli, meggondoltad-e, hogy mit is állítasz, amikor azt mondod, hogy a Fidesz „keresztény értékeket" képvisel, mégpedig hitelesen. Hadd emlékeztesselek, Zoli, arra, hogy kétezer év alatt égbekiáltó bűnök történtek „keresztény értékek" vagy egyszerűen a kereszténység nevében. II. János Pál pápa ez év tavaszán, a nagyböjt első vasárnapján a katolikus egyház nevében bocsánatot is kért Istentől mindezekért: a vallásháborúkért és keresztes hadjáratokért; az inkvizícióért; az egyházszakadásokért, a kiközösítésekért, a vallási türelmetlenségért; a zsidók elleni bűnökért, a múltbeli zsidóellenességért és a hallgatásért a holokauszt idején; az erőszakos hitterjesztésért, más vallásúak és más kultúrájúak emberi jogainak semmibevételéért; a keresztények bűneiért az emberi méltóság ellen, főként a nők, a rabszolgák, az etnikai kisebbségek, például a cigányság esetében; és a mulasztásokért a társadalmi igazságtalanságokkal, a szegényekkel, az elnyomottakkal és a peremre szorultakkal kapcsolatban.

Petty

Ha tehát valaki komolyan veszi a kereszténységet, és nem csak „áruvédjegynek" tekinti, a „keresztény értékeket", meg nem csupán a pr-munka részeként emlegeti, akkor illenék konkrétan megmondania, milyen alapon tartja krisztusinak a Fidesz-MPP működését.
      Németországban aligha jutna bárkinek is eszébe, hogy Kohl exkancellár botrányai után krisztusinak tartsa a német kereszténydemokrata pártot. Azt gondolod, Zoli, hogy Te viszont krisztusinak mondhatod a Fidesz politizálását?
      Hogy egyáltalán létezhet-e krisztusi politizálás, és ha igen, melyek a kritériumai: e kérdések nagyon messzire vezetnének. Én itt legfeljebb néhány kritériumot említek, amelyek valamennyire azért eligazítanak.
      Az első kritérium a hatalomhoz és a szolgálathoz való viszony, amelyről Jézus ezt mondta: „Akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, meg a hatalmukat éreztetik velük. A ti körötökben ne így legyen. Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét, váltságul sokakért." (Máté 20, 25-28).
      E krisztusi kívánalommal ellentétben a jelenlegi kormánykoalíció pártjai nem szolgálatra, hanem egyéni haszonszerzésre használják hatalmukat. Hiszen a Fidesz vezetői nem is vitattak egy olyan állítást, mely szerint az ingyenes állami juttatásként pártszékház céljára kapott Tisztikaszinó eladásából származó pénz egy részével a pártvezetés saját tagsága előtt sem számolt el, sőt egy Fidesz közeli cég résztulajdont szerzett abban a bányavállalkozásban, melynek résztulajdonosa Orbán Viktor édesapja. Aztán a bánya privatizálása után a cég hirtelen kiszállt. Torgyán József bevallotta, hogy hamis vagyonnyilatkozatot tett, s így abba a gyanúba keveredett, hogy rózsadombi kastélyát nemcsak önerőből, hanem állami pénzekből is építtette és építteti. A parlament felfüggesztette Székely Zoltán kisgazda képviselő mentelmi jogát, hogy az ügyészség kivizsgálhassa vele kapcsolatban a zsarolás és a hivatali hatalommal való visszaélés nagyon alapos gyanúját.
      A második kritérium a becsületesség, az igazmondás. Jézus azt mondja: „ne esküdjetek sem az égre ..., sem a földre, ... sem Jeruzsálemre" (mert ha esküdöztök, azzal beismeritek, hogy eskü nélkül sokszor hazudoztok), „hanem így beszéljetek inkább: az igen igen; a nem nem", vagyis mondjatok mindig igazat (Máté 5, 33-37). Vajon krisztusi politikát folytat-e egy párt, ha politikáját az úgynevezett „joghézagok" kihasználására, magyarul a törvények sorozatos kijátszására, mellébeszélésre, jogi csűrésre-csavarásra vagy közönséges hazugságokra alapozza?
      Ez utóbbiakra klasszikus példa az úgynevezett megfigyelési ügy. 1998 nyarán a miniszterelnök drámai bejelentést tett: az előző kormány titkosszolgálati eszközökkel hosszú időn át törvénytelenül megfigyelte a Fidesz vezető politikusait. Meg is alakult az Országgyűlés úgynevezett megfigyelési bizottsága, de a miniszterelnök egyetlen állítását sem tudta bizonyítani, ami magyarul azt jelenti, hogy a miniszterelnök hazudott.
      A harmadik kritérium a titkokhoz és a nyilvánossághoz való viszony, amiről Jézus ezt mondja: „Mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, s nem megy a világosságra, nehogy kiderüljenek a tettei. Aki ellenben az igazsághoz szabja tetteit, a világosságra megy, hadd derüljön fény a tetteire, amelyeket az Istenben vitt végbe." (Ján 3, 20-21). A kommunista és a fasiszta diktatúrákkal ellentétben a modern jogállamoknak az az egyik alapelve, hogy az állam legyen teljesen átlátható az állampolgárai előtt. Ez az úgynevezett információs jog, amelynek jogállamokban úgy szereznek érvényt, hogy a közszolgálati rádiók és televíziók függetlenek a kormánytól. Ezzel szemben Magyarországon kizárólag kormánypárti delegáltakból áll a közszolgálati rádiók és televíziók kuratóriuma, amit Györgyi Kálmán legfőbb ügyész törvénytelennek is minősített. Áder János (Fidesz-MPP), az Országgyűlés elnöke viszont úgy döntött, továbbra is működhetnek ezek a törvénytelen kuratóriumok.

Petty

Hogy az Orbán-kormány menynyire viszolyog a nyilvánosságtól, azt mutatja az is, hogy a magyar kormányok történetében példátlan módon az Orbán-kormány még a kormányülésekről sem készít jegyzőkönyvet, amivel megfosztja információs jogaiktól még az utókor történészeit is. További példája a titkolódzásnak az, hogy az M3-as autópálya továbbépítését kivonták a koncessziós körből: nincs koncesszió, nincs nyílt pályáztatás, az ügyletek átláthatatlanok. Mint ahogy Schwajda kormánybiztos sem azért bízta meg az új Nemzeti Színház tervezésével Siklós Máriát, mert Siklós megnyerte volna a tervezésre kiírt nyílt pályázatot. Nem nyerhette meg, ugyanis valóságos pályázatkiírás sem történt.
      Machiavelli azt mondta: „A szószegő uralkodók vittek végbe nagy dolgokat, akik az emberek eszén kifogtak; ezek végül is többre vitték, mint azok, akik igazul cselekedtek (...) A bölcs uralkodó ne legyen szótartó, ha ez a magatartás kárára válik, és ha az okok, amelyek miatt ígéretet tett, megszűntek. Ha az emberek jók lennének, ez az elv kárt okozna; de mert gonosz indulatúak, nem tartják meg adott szavukat veled szemben. Így hát neked sem kell megtartanod a szavaidat velük szemben."
      Kérdem ezek után: vajon keresztény vagy machiavellista értékeket képvisel-e hitelesen a Fidesz?

EÖRSI ISTVÁN:

A dogmatikusok

Szeptember 15-i számunkban közöltük Kis János: Liberalizmus Magyarországon - tíz évvel a rendszerváltás után című elemző írását. A megjelenést követő két hónapban a cikkre számos reagálás érkezett és érkezik továbbra is. Emlékeztetőül, eddig a következők voltak olvashatók. Farkas János László: Politikai nemzet (okt. 6.), Farkas Barna: Tíz évvel a rendszerváltás után kibicsakló gondolat (okt. 13.), Csizmadia Ervin: A liberális gondolat (okt. 20.), Seres László: Liberális maximum (okt. 27.), Bozóki András: A köztársaság java - Seattle után (nov. 3.), Halmai Gábor: Temetni vagy dicsérni, Endreffy Zoltán: Seres László minimális állama, Farkas János László: Utólagos lábjegyzet (nov. 10.).

Az állami tulajdonban leledző uszoda mélyvizébe két férfit löknek be: egy átlagos testalkatút és egy végtagok nélküli roncsot. Az úszómester utánuk ugrik, és habozás nélkül a nyomorék felé tempózik. Ekkor egy Farkas Barna nevezetű úr, az ELTE Szociológiai Intézetének munkatársa nyugszékéből döbbent haraggal megrója az úszómestert, akinek fizetéséhez ugyebár mindkét, vízben időző adófizető hozzájárult, amiért pozitív diszkriminációt alkalmaz, és ily módon egyben negatív diszkriminációt is, a segítségétől megfosztott úrral szemben, akitől meg sem tudakolta, hogy tud-e úszni. Egy másik nyugszékben egy másik úr, egy Seres László nevezetű, szívemnek egyébiránt kedves publicista halkabban és hümmögősen helyesel neki.
      Abszurdnak tetsző példámmal Farkas Barna Tíz évvel a rendszerváltás után kibicsakló liberális gondolat című cikkének (ÉS, október 13.) egyik szándéktalanul abszurd metaforáját, és ezen keresztül a liberalizmusnak azt a dogmatikus iskoláját próbálom jellemezni, mely közönyös az emberi értékek (igazságosság, esélyegyenlőség, emberi méltóság) iránt. Farkas kitalál egy bicikliversenyt, amelyen a többség régi Csepel biciklikkel vesz részt, a kisebbség modern Peugeot kerékpárokkal. Minden versenyző egyszerre indul, és ugyanazt a távot kell megtennie. E modellben - írja Farkas - a bicikli képviseli a kulturális tőkét, a kerékpárosok elválaszthatatlanok biciklijüktől. A játékszabályok szerint sem a biciklik minősége, sem a biciklizők képességei közt nem számolhatók fel a különbségek. Farkas példája szerint egyremegy, hogy a versenyzők biciklijük vagy tüdejük gyengébb minősége miatt kerülnek hátrányba. Hiszen „ennek a versenynek az egyetlen feladata, (...) hogy megtudjuk, ki képes az adott távot a legrövidebb idő alatt megtenni". A képesség tehát egyszerre foglalja magában a személyes adottságokat és a rendelkezésre álló akármilyen eszközöket.
      Képzeljünk most el egy olyan versenyt, ahol egy versenyző Mercedesszel indul, az összes többi pedig rollerrel vagy görkorcsolyával. Farkas képlete, mely szerint a képesség = adottság + felszerelés, ilyen feltételrendszer esetén összeomlik. Ha meg akarjuk tudni, hogy „ki képes az adott távot a legrövidebb idő alatt megtenni", akkor egyenlő feltételeket kell teremtenünk a résztvevők számára. Az összes versenysport ezen a feltevésen alapszik. Az egyenlő feltételek megteremtése érdekében az olyan sportágakban (súlyemelés, ökölvívás, birkózás), ahol a testsúlykülönbségek a feladat jellege folytán döntően befolyásolják az eredményt, bevezették a súlycsoportokat.
      A Farkas-féle képlet, mely érv óhajtana lenni a pozitív diszkrimináció bárminemű alkalmazása ellen, az embert és szerzett (kulturális, de a példa természetéből kifolyólag bárminemű) javát szétbonthatatlan egységnek kezeli. A társadalmi előnyök és hátrányok képességfelfokozó, illetve képességcsökkentő hatásúak. Aki tehát az elviselhetetlen társadalmi hátrányokat intézményes úton óhajtaná csökkenteni, az a tehetségtelenebbeket gyámolítaná, és megsértené a tehetségesebbek (a Peugeot-jukon gyorsabban biciklizők) jogos érdekeit. Ilyen emberellenes következtetésekre vezet a liberális dogmatizmus, mely nálunk a rendszerváltozás után bontakozott ki, hasonlóan korlátolt, neofita buzgalommal, mint 1945 után az addig tilalmas marxi nézetekből táplálkozó dogmatizmus. Ráadásul a liberális dogmatizmus képviselői bonyolultabb észjárásuk ellenére mintha a legdogmatikusabb marxizáló brosúrákból szökkennének elénk.
      A liberális dogmatizmus tömjénillatba vonja a piacot mint spontán, de megbízható igazságtevőt, és az államot, ezt a tudatos és következetes Belzebubot folyamatosan beburkolja az őt megillető kénkő illatával. Ez a felfogás a legemészthetőbb és legnaivabb formában Seres László publicisztikai munkáiban bimbózik. A rendszerváltozás idején Seres anarchista volt még. A piacgazdaság egy modernebb Serest követelt. Seres abban a kedvező helyzetben találta magát, hogy anarchizmusából változatlanul megőrizhette az államról mint olyanról formált totálisan lesújtó véleményét; csak anarchista korszakára jellemző szociális érzékenységét kellett kilakoltatnia magából. Nyilván nem akarta ezt az erényét pozitív módon diszkriminálni, vagyis úgy döntött, hogy amennyiben a szociális érzékenység érvei szembe kerülnek a piac mindenható jóságának dogmájával, akkor neki sem kegyelmez, hanem kirakja az utcára, télidőben.
      Seres felfogását kurtán úgy foglalnám össze, hogy az állam az egyetlen olyan társadalmi képződmény, mely legálisan alkalmazhat erőszakot, és ez már önmagában is elég ok arra, hogy a liberálisok „a polgárok individuális szabadságát védjék, ne pedig az államra bízzák a társadalmi igazságosság mérlegelését". A pozitív diszkrimináció, mely ellenőrizhetetlen és meghatározhatatlan hatókörű felhatalmazásokkal ruházza fel az államot, összehasonlíthatatlanul több veszéllyel jár, mint amennyi hasznot hozhat. Továbbá „a pozitív diszkrimináció (...) fenntartja és használja a faji, kulturális, nemi megkülönböztetés gondolatát, és faji, kulturális, nemi alapon szelektál emberek között az oktatásban és a munkaerőpiacon". (Liberális maximum, ÉS, okt. 27.) Vagyis lényegét tekintve nem különbözik a negatív diszkriminációtól.
      A liberalizmus dogmatikusai nem ebben a világban élnek, és ezt folyamatosan demonstrálják is két különböző, de egy forrásból fakadó gondolati - hogy is mondjam? - bűbájoskodásukkal. Először is úgy tesznek, mintha a tökéletes piacgazdaság eszménye, melyet oltalmazni óhajtanak életre-halálra, testet öltött volna bárhol a világon. Másodszor ma, a globalizáció korában, elhitetik magukkal, hogy csak az államok avatkozhatnak be erőszakkal a piaci folyamatokba. De mit mutat a lapos, köznapi valóság? Összeül egy államközi értekezlet, az olajtermelő országok illetékes miniszterei, közösen meghatározzák, hogy a következő hónapban vagy évben hány millió tonna olajat termelnek, és így, határozati úton, előre megszabják a világ teljes gazdaságát befolyásoló olajármozgást. A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap hitel- és kamatpolitikája fegyvertelen erőszakot alkalmazva meghatározza teljes geopolitikai övezetek, sőt földrészek gazdasági életének (és szociális helyzetének) kereteit. Számos területen szemérmesen elfátyolozott monopóliumok diktálják, a törvényt kijátszva, a termelés és fogyasztás feltételeit. A korlátlan munkaerő-kínálat, mely szakadatlanul fenyegeti és gyakran jogaik feladására kényszeríti a munkahellyel rendelkezőket, szintén nem állami kényszer, de azért kellőképpen hatékony. Vagy hogy Kis Jánosnak abból a cikkéből idézzek, mely kiváltotta Farkas Barna és Seres László rosszallását (Liberalizmus Magyarországon - tíz évvel a rendszerváltás után, ÉS, szept. 15.): „A nemzetközi pénz- és tőkepiacok stabilitása csak állam fölötti koordináció útján őrizhető meg. A gazdasági növekedés csak a jogszabályi és adózási feltételek egységesítése útján biztosítható. A globális környezeti katasztrófa elhárítása minden országra kötelező kibocsátási határértékek elfogadását feltételezi (...) Egy-egy földrajzi régió versenyképessége csak úgy javítható, ha az oda tartozó államok közös inflációs, költségvetési és pénzügyi politikát folytatnak, s megnyitják egymás közti határaikat."
      Az egypártrendszerű diktatúra korában gondolhattuk még államunkról, hogy ez a törvénytelen erőszak egyetlen forrása; mert önkényét erőteljesebben tapasztaltuk, mint bárki vagy bármi másét. Enynyiben Seres anarchizmusa nem volt korszerűtlen. A tervgazdaság korában joggal gondoltuk, hogy a piacgazdaság a maga összehasonlíthatatlanul működőképesebb struktúrájával átláthatóbb, és érdemekre, teljesítményekre hálásan reagáló rendet teremt. De már akkor sem lett volna szabad elhitetnünk magunkkal, hogy ez a rend érzékenyen reagál majd az általa létrehozott igazságtalanságokra. A liberalizmus dogmatikusai úgy vélték, és úgy vélik ma is, hogy e rend puszta léte, önszabályozó, spontán zsenialitása mintegy önmagától alakítja ki a legkevésbé igazságtalan társadalmat, és így megmenti őket a szociális lelkiismeret okozta megrázkódtatásoktól. Felmentve érzik magukat még attól is, hogy tisztázzák: mit foglal magában kedvenc eszményük, a szabadság, a „polgárok szabadsága", melyet kizárólag az állami kényszer fenyeget, ugyebár.
      Engem régóta ingerel az a törekvés, amely a szabadság politikai feltételrendszerét elkülöníti a köznapi lét társadalmi valóságától. Anatole France filozófiailag minden bizonynyal semmitmondó, mindazonáltal cáfolhatatlan aranyköpése után, mely szerint a polgári demokráciákban mindenkinek joga van a hidak alatt aludni, szinte szégyenletes azt az avítt igazságot ismételgetni, mely szerint a legszabadabb alkotmány sem teheti szabaddá az olyan embert, akinek nincs mit ennie, vagy nincs hol laknia. Sem a tökéletes piac ideálja (amely már csak a dogmatikus liberálisok agyában lelhető fel), sem a valóban létező és működő piaci törvények, sem az egyes államok, sem az állam fölötti átfogó szervezetek nem tudták megakadályozni, hogy - mint ezt egy ENSZ-jelentésben olvastam - hatmillió gyerek haljon meg évente az éhség és az éhség okozta betegségek következtében. Szeretném tudni, mit gondolnak ennek az évi hatmillió gyereknek a szabadságáról a dogmatikus liberálisok. Farkas Barna például azt mondja majd feltehetően, amit a magyarországi romákkal kapcsolatban fejtett ki: hogy az efféle embercsoportok definiálhatatlanok, mert nincs „differentia specifica"-juk, vagyis olyan tulajdonságuk, amellyel a csoport minden tagja rendelkezik. Ott vannak a pesti utcára kirakott cigánygyerekek, vagy Szaharától délre az éhen haló kölykök milliói, de sajnos senki és semmi sem segíthet rajtuk, mert nincs „differentia specifica"-juk. Jó, mi?
      A mai világ nem a nemzetállam önkényével sújt bennünket a leginkább, habár ezt a kihívást sem hanyagolhatjuk el, kiváltképpen, ha olyan kormánnyal henceghetünk, amely maga alá gyűrné a hatalmi ágakat, zárójelbe tenné a parlamentet, újra eltünteti a határvonalat az állam és az egyházak között, a rendőrséget pedig a portájához „közeli" bűnözők oltalmazására használja fel. A globalizáció azonban - amely ellen éppúgy nem érdemes harcolni, mint a szabadesés törvénye ellen - túllép a nemzetállamon, egymás után szünteti meg vagy halványítja el kompetenciáit. Ennek én örülök, mert e folyamat elszívja a levegőt megvetésem legfőbb tárgya, a Provincia elől. Csakhogy eddig kizárólag a nemzetállamok rendelkeztek szociális célra fordítható pénzforrásokkal és apparátussal. Ráadásul a globalizáció eddig tapasztalt változata az elviselhetetlenségig növelte a különbséget a legszegényebbek és a leggazdagabbak között, és tovább szaporította a felzárkózásra önerejükből képtelen emberek számát. A világ jövője tehát azon múlik, hogy sikerül-e most már globális - tehát nem pusztán nemzetállami - szinten kialakítani a pozitív diszkriminációk rendszerét. Anyagi eszközökkel bőkezűen ellátott pénzügyi és hivatalnoki apparátusra van szükség, mely minden iparkodásra még képes és hajlandó nyomoronc számára lehetővé teszi, hogy megértse a liberalizmus olyan vezérszólamait, mint amilyenek a szabadság és az emberi méltóság. Mert nem elég, hogy a liberális világrend felkínálja neki ezeket az értékeket - arra is szükség volna még, hogy tudomást szerezhessen róluk, és élni tudjon velük.
      Ezzel visszakanyarodtam kiindulópontomhoz, a pozitív diszkrimináció szükségességéhez. Kis János idézett tanulmánya, a hazai politikai gondolkodásnak ez a megkerülhetetlen dokumentuma a pozitív és a negatív diszkriminációt indokuk szerint választja el egymástól. „A negatív diszkriminációt az a vélekedés indokolja, hogy a célba vett csoport alacsonyabb rendű a többieknél, s ezért megengedett vagy egyenesen helyénvaló hátrányokkal sújtani." Aki a hátrányos helyzetűeket számukra előnyösen különbözteti meg, az tettét többnyire nem a megsegítettek magasabb rendűségével indokolja, hanem abból indul ki, „hogy van egy hátrányos helyzetű csoport, mely segítség nélkül nem jut közelebb az esélyegyenlőség helyzetéhez". Seres erre azt feleli, hogy az intézkedés kinyilvánított célja irreleváns ahhoz képest, hogy mit eredményez az intézkedés. Az intézkedés Seres szerint nem a társadalmi igazságtalanság enyhítését, megszüntetésének lehetőségét eredményezi, hanem ugyanazt az „antiliberális, igazságtalan, és erkölcstelen" eljárást reprodukálja, amelyet ismerünk már a negatív diszkrimináció gyakorlatából.
      Seres érvelése nem veszi tekintetbe Kis János állításának kézenfekvő következményét. Ha egy embercsoportot azért üldözünk, mert alacsonyabb rendűnek tartjuk, akkor az üldözés csak az embercsoport kiveszésével (vagy kiveszejtetésével) érhet véget. Ha egy embercsoportot azért segítünk, hogy fel tudjon zárkózni hozzánk, akkor felhagyhatunk a segítséggel, mihelyt célunkat elértük. A Marshall-tervet, a háborúban lerombolt európai kapitalista államoknak ezt a pozitív diszkriminációját is befejezettnek nyilvánították, ha jól tudom, 1957-ben. De a dogmatikus lélek nem efféle árnyalatnyi különbségekkel bajlódik, hanem formális analógiákkal, hogy még a fordított rasszizmus vádjának árnya se hullhasson rá. Farkas Barna ezt cikkének vicces alcímével is kifejezi: „az etnikai megkülönböztetés ellen". Fellép az etnikai megkülönböztetés ellen, de nem érdekli, hogy a szociális szférában fennmaradnak-e a reménytelen etnikai különbségek. Az efféle intellektuális kópéságok erkölcsileg csak akkor mentegethetők, ha szerzőik saját logikájuk mámorában nem gondolták végig, hogy szavaikból mi következik.

KALLA ÉVA:

És már megint nélkülünk

Augusztus 4-i számunkban cikksorozatot indítottunk a magyarországi cigányság helyzetéről (György Péter: Mai magyarok és mai magyar romák). Eddig Ungváry Rudolf, Lantos Gabriella, Örkény Antal-Székelyi Mária, Seres László, Pik Katalin, Deák Péter, Halmai Gábor, Hell István, Kósa Eszter, Bartyik István, Horn Gábor, Bíró András, Szikinger István, Juhász Júlia, Kerékgyártó T. István, Neményi Mária, Erős Ferenc, Szenczi Tóth Károly és Diósi Ágnes írását közöltük. A jövő héten Vajda Imre hozzászólását olvashatják.

Az Élet és Irodalom augusztus 4-i számában Mai magyarok és mai magyar romák címmel vitaindító cikket olvashattunk György Péter jóvoltából.
      A vita, illetve párbeszéd azóta is folyik, hetenként nyújtják, mint a rétestésztát. A hozzászólók már mindent elmondtak a cigányság helyzetéről, amit csak el lehetett mondani, mert helyzet az van, és öt perccel éjfél előtt vagyunk. Feltárnak és követelnek, törvényeket, jogokat, esélyegyenlőséget, szolidaritást meg mindent. Helyettünk. Nélkülünk. Azaz azon véleményalkotó cigány értelmiségiek nélkül, akiket egyébként sem kérnek fel soha a mindenkori hatalmasok arra, mint a cigányság legautentikusabb ismerőit, hogy népünk sorsának alakításában aktív közreműködésükkel segítsék elő a törvényalkotók borzasztóan nehéz munkáját.
      Tudom, az ÉS-ben zajló vitához nem felkérésre írják meg gondolataikat a nem cigány értelmiségiek sem. (Van olyan azért, akit felkértek.) Akkor vajon mi lehet az oka annak, hogy cigányok nem kapcsolódtak be ez idáig az őket leginkább érintő problémák megvitatásába, miért nem ragadják meg a lehetőséget, hogy legalább e fórumon keresztül hallassák hangjukat? Ennyire közönyösek lennének? Vagy még az értelmiségiek sem hiszik el, hogy képesek az érdekeiket értően képviselni? Van válasz: noha ismeretségi körömben hétről hétre érdeklődéssel figyelünk minden, e témához kapcsolódó publikációra, s meg is vitatjuk azokat, ám mára annyira szkeptikussá váltunk, hogy már nem hiszünk az efféle viták értelmében, másrészt azt sem gondoljuk, hogy az ÉS közli a mi írásainkat is. Harmadrészt a cigányság ügyére már olyan sokan próbálták felhívni a figyelmet, kutatások folytak, folynak, írtak meg írnak rólunk mindenfélét jó szándékkal, liberálisan, meg máshogy is, aztán a végén mindig kiderül, hogy azok, akik így vagy úgy velünk foglalkoznak, igencsak jól élnek belőlünk, jó kis etnobiznisz ez mindenkinek, kivéve a romákat, attól a néhánytól eltekintve, akinek ugyancsak jó üzlet, mert mindig benne vannak a klientúrában, jöhetnek pártok meg kormányok, mindegy, ők mindenkor pribékek maradnak. Én nem akarom a jó szándékot, az igazi tenni akarást és ennek a vitának az értelmét megkérdőjelezni, csak jelezni, hogy vagyunk itt még egy páran, akik arra is gondolunk, hogy nem csupán össznépi magyar érdekből kellene kezelni az „ügyet", hanem azért, mert embertömegek élnek még állathoz sem méltó körülmények között itt velünk, velünk egy hazában. A zámolyi romák Strasbourgba menetele s a kilakoltatások kapcsán lángolt fel a mostani, késhegyig éleződött vita a különböző médiákban.
      Hogy a közvélemény negatívan, ellenszenvvel kezeli ezt a jelenséget, jól tudjuk, s mint azt György Péter is világosan kifejtette, ezt leginkább a médiának és a politikusok hozzáállásának köszönhetjük. De mi azzal is tisztában vagyunk, hogy a cigányság felesleges teherré vált az ország számára, mert már nem tudnak olyan hasznot húzni belőlünk, ami miatt elviselnék jelenlétünket. Mert a cigányokat soha nem tekintették embernek, kizárólag valamilyen cél megvalósításának eszközét látták bennünk. Eleinte a kereszténység terjesztőiként véltek hasznot húzni belőlünk, később a kényszerűség rávitt a legalantasabb munkák elvégzésére - persze ezek a munkák a mai napig ránk hárulnak -, majd úri mulatságok kiszolgálóivá váltunk mint zenészek, s akikkel jó szórakozásként megalázó tréfákat játszhattak és játszhatnak szégyenkezés nélkül a leghitványabb jellemű, a legalacsonyabb sorban élő emberek is. A hatvanas években pedig az ország újjáépítéséhez kellettünk segédmunkásnak. A példák vég nélkül sorolhatók. Hiába figyelmeztettek cigány értelmiségiek - Lakatos Menyhért például - időben arra, hogy bekövetkezik, amikor csupán két lehetőség közül lehet választani: vagy kiirtja az ország, vagy eltartja a cigányokat, oda se hederített senki. Pedig mi nem akarunk eltartottak lenni, soha nem is akartunk, eléggé kiszolgáltatottak vagyunk enélkül is, hiszen nincs anyaországunk, mely védelmet adhatna diaszpórában élő népünknek. Segélyekből amúgy sem lehet megélni, még közmunkából sem. És ezt nem a munkakultúránk hiánya mondatja velem, hanem az a tény, hogy az azért járó fizetés egy nagy család élelmiszer-szükségletét mindössze két-három napra biztosítja. Kiirtani meg tán csak nem lehet mostanában már egy népet.
      Idegenek jó szándékában bízni - igen, idegenek maradtunk e hazában (az előttem hozzászólók ezt bőségesen taglalták) - olyan, mintha fejünk felett állandóan ott lebegne egy éles kard, ami bármikor lesújthat ránk. De nekünk itt és így kell élni. Naponta nézünk farkasszemet a megkülönböztetéssel (milyen enyhe, semmitmondó ez a kifejezés), s rettegünk, hogy gyermekeinket bántják, esetleg tettlegesen is, a származásuk miatt. De ha kézbe akarjuk venni sorsunkat - ezt azért el is várják tőlünk (még ha hihetetlen is, nekünk is fájdalmat okoz, ha gyermekeink éheznek, vagy meleg ruha és otthon hiányában fáznak, úgy, mint más emberek) -, akkor meg azon háborodnak fel állampolgártársaink (lásd például Fehérvár): hazaáruló és gyilkos lesz a nevünk. Hazaárulónak inkább azokat kellene nevezni, akik milliárdos csalásokkal károsítják az országot. De hazaárulók voltak mindazok, akik - József Attila szavaival élve - kitántorogtak idegen országba a jobb megélhetés reményében? Vagy a másik: a zámolyi romákat nem illeti meg az ártatlanság vélelme?
      Az emberi jogok nyilatkozata alapján minden embernek joga van az elemi életfeltételekhez, még a romáknak is. Jó volna eljátszani, hogy most érkeztünk ide, vajon akkor hogyan bánnának velünk? Mert hatszáz év után ugyanúgy nem ismernek bennünket, mintha most érkeztünk volna. Mintha semmivel sem szolgáltuk volna a magyar érdekeket, mintha semmilyen értékkel nem gazdagítottuk volna a magyar kultúrát.
      Egy gyámügyön dolgozó hivatalnok hölgy azt fejtegette, hogy a cigányoknál soha nem lehet tudni, melyik gyerek kitől van, mert testvér a testvérrel hál, összefekszenek apák a lányaikkal stb. És ennek a lénynek hatalmában áll emberi sorsok felett dönteni! És mit tudnak rólunk azok, akik a törvényeket hozzák s a rendeleteket végrehajtják? Ehhez hasonlókat? Nem kellene vizsgáztatni romológiából mindenkit, akinek így vagy úgy beleszólási lehetősége van sorsunk alakításába? Tudom, vannak már cigány referensek a különböző hivatalokban (persze a legtöbb „cigány munkahelyen" nem cigányok vannak), de biztos az, hogy a legkiválóbb szakembereinket alkalmazzák, vagy inkább azokkal dolgoznak szívesebben, akik nem formálnak önálló véleményt, mert féltik megélhetésüket? A cigány értelmiség a hatalom jóvoltából mára teljesen szétaprózódott. Párbeszédet már nem tudunk folytatni, pláne közösen gondolkodni. Egyben azonban a legtöbben egyetértünk: bár a kormány s az állami hivatalos szervek az Országos Cigány Önkormányzatot fogadják el az egyetlen legitim szervezetnek, mi nem tekintjük annak, mert nem a demokrácia játékszabályai szerint történt megválasztásuk, és működésük sem aszerint történik. Így kirekesztődünk (mármint az értelmiség) a politika látószögéből, létünk megkérdőjelezhető, tapasztalatainkra nincs szükség. De ne gondolja senki, hogy nem tesszük a dolgunkat, ki-ki a maga területén, s nem teremtünk vágyainkban egy emberibb életet magunknak. Mert nem azért maradt meg a cigányság évszázadokon keresztül az üldöztetések ellenére, hogy most a politika holmi mesterkedései által meg lehessen semmisíteni azt a sok felhalmozott tapasztalatot, tudást, ami fennmaradásunkhoz eddig is hozzásegített bennünket. Gyermekeinknek továbbadjuk, ők tudják majd, mit kezdjenek velük.

TAMÁS TIBOR:

Félsz-e a cigányoktól?

Magyarország roma és nem roma lakosságában egyaránt túl sok a félelem. A romák félelmeire írásomban kevesebb figyelmet fordítok: úgy érzem, erről, illetve ennek okairól szólt eddig szinte minden hozzászólás. A romák félelmeinek fő forrása nehezen vitatható tény: ők a gyengébbek. Ha konfliktusokra kerül sor, vagy nyílt versenyben kell öszszemérni gazdasági, kulturális, intézményi erejüket a többség erejével, biztos vereségre vannak ítélve. Nem véletlen, hogy a vitában megszólalók elsősorban arról fejtették ki véleményüket, mit tehetnénk annak érdekében, hogy a romák nagyobb biztonságérzete csökkenthesse megalapozott félelmeiket.
      Mit kezdjünk azonban azzal a nagyon is valóságos félelemmel, amit a cigány szó hív elő a többségi társadalom legnagyobb részéből? A félelem problémáját és a lehetséges megoldások egy részét már kiválóan elemezte Deák Péter (Biztonságpolitika és romakérdés, ÉS, augusztus 25.) hozzászólásában és Szenczi Tóth Károly (Testközelből, ÉS, november 2.) írásában. Mégsem érzem fölöslegesnek a következőket, mert alább máshová helyezem a hangsúlyokat, ami ebben a kérdésben akár azt is eredményezheti, hogy fejtegetéseimet az egyetértve hivatkozott Deák Péter vagy Szenczi Tóth Károly sem fogadja majd el.
      A roma sérelmek orvoslására törekvő jogvédőnek mindenekelőtt azt a félelmet is az elviselhetetlen társadalmi bajok közé kell sorolnia, amit romák keltenek nem romákban. Nem bölcs dolog a mindennapi tapasztalatokon alapuló félelmeket és idegenkedést egy kalap alá venni a rasszizmussal. Annak a közéleti személyiségnek, akiről a valóságos tapasztalataiból kiinduló közvélemény úgy érzi, hogy csak a kisebbség sérelmeit észleli, egyszerűen nincs hitele. Aki ebben az ügyben megszólal, csak a többség félelmei iránt is nyitott, együttérző hozzáállással nyerheti el a közbizalmat.
      A félelmek egy része teljesen megalapozott - ezek oldása csak hosszú távon remélhető. Rövid távon sem megoldás azonban a tétlenség: minden segítséget meg kell adni a szenvedő félnek. A legfontosabb pedig, amire a fenyegetett egyénnek vagy közösségeknek szükségük lehet, önvédelmi joguk elismerése, és amennyire ez kívülről lehetséges, a törvényes védekezés képességének, eszköztárának fejlesztése. (Az etnikai konfliktusok ennyiben akár a civil társadalom oly gyakran hiányolt tagolódását is elősegíthetnék.)
      A megalapozott félelmekre rárakódnak ismerethiányból, lustaságból származó görcsök is. Ezen félelmek kialakulásáért és fennmaradásáért igen nagymértékben a romák és nem romák közötti mindennapi kommunikáció szinte teljes hiánya felelős. A többségi társadalom nagyon kevés tagjának vannak roma ismerősei vagy barátai. Nem kérdés, hogy javított-e ezen a kommunikációhiányon a romák tömeges kihullása a munkahelyekről, illetve az a jelenség, hogy a médiában szereplő romák legtöbbször valamilyen kiélezett konfliktus szereplői, és így leginkább olyan helyzetben látjuk őket, amikor magukból kikelve ordítoznak, vagy a kamerák jelenlétét próbálják „érdekérvényesítésre" használni.
      Miért nagyon nagy baj a félelem légkörének kialakulása és megszilárdulása? Nem utolsósorban azért, mert az egész demokratikus rendszert megmérgezte.
      Bibó István írja a következőket: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az öszszeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni." (A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, Válogatott tanulmányok II., Magvető, 1986.)
      Ha ez igaz, vannak-e, lehetnek-e egyáltalán közöttünk demokraták? A romák és nem romák között gomolygó félelem áthatja minden társadalmi szereplő ítéleteit és cselekedeteit. Az újabb és újabb kilakoltatások és szegregációs intézkedések nyomán kirobbanó botrányok kezelésére félreismerhetetlenül rányomja bélyegét, hogy minden politikai erő a választók „büntető szavazataival" vagy éppen ellenkezőleg, népszerűség-növekedéssel számol attól függően, hogy a romák védelmében vagy ellenük foglal állást. Nem lenne meglepetés, ha a „más nyelvűektől, más fajúaktól és egyéb imaginárius veszedelmektől" való félelem deformált légkörében kormánykörökben a zámolyi romák strasbourgi akcióját is örömmel fogadták volna, azon az alapon, hogy minden ilyen fejlemény szavazatokat hoz a „nemzeti" pártok konyhájára.
      Vajon megszülethet-e valaha egy olyan, ma még körvonalaiban sem létező, többoldalú megegyezés, amely alkalmas lenne a félelmeket fenntartó politikai légkör oldására? Egy informális szerződés, amely alapján első lépésként minden komolyan vehető politikai erő garanciát ad versenytársainak arra, hogy a romák körül menetrend szerint kiújuló konfliktusokat „nemzeti ügynek" tekinti, és nem próbálja szavazatszerzésre kihasználni. A felelősségét érző civil társadalom mindenesetre nem várhat addig, amíg az efféle szövegeket már senki sem érzi utópiának.
      Az eddigiekből látható, hogy én a félelmek további halmozódásának megállítását tartom a legsürgetőbbnek, illetve rövid távon leginkább megvalósíthatónak. A romák és a többség csoportjai közötti kommunikáció szintje életveszélyesen alacsony. Ezen szinte azonnal látványos javulást lehet és kell elérni. Nem feltétlenül „barátkozásra" gondolok: a legfontosabb, hogy a botrányos hírek főszereplőjévé vált arc nélküli romák és a távolból gyűlölködő vagy félő nem roma egyének és csoportok szóba álljanak egymással. Az élő kommunikáció félelemoszlató hálójának megszövése vagy újraszövése pedig egyáltalán nem tűnik lehetetlen feladatnak. Ha valahol szükség lenne a legkülönfélébb szervezeti formákat kitaláló és működtető civilek kreativitására, ez az a terep.
      Nagyon fontosnak érzem azokat a javaslatokat, amelyeket Deák Péter vázolt fel augusztusi hozzászólásában. Jelentőségük miatt röviden megismétlem ezeket: a stratégiai konfliktusok kezelésének szakértője speciális oktatási intézmények, metodikák, támogatási módok - de nem kirekesztő iskolaformációk - kidolgozását javasolta. Felvetette, hogy ha a képzést nem csupán iskolaként értelmezzük, ezzel a foglalkoztatás problémája is, legalább részben, összekapcsolható. Megpendítette, hogy az amerikai etnikai konfliktusok kezelésének tapasztalatai alapján nagyon fontos lehet a romák közszférában való érvényesülési lehetőségeinek kialakítása. (Lehetőségeket lehet nyitni a rendvédelmi szerveknél, az igazságügyi tárcánál, az állami egészségügyi intézményeknél, a médiánál, az önkéntes hadseregnél, feladat lehet az állami tulajdon kezelése és őrzése, lehetőséget adhatnak a foglalkoztatásra a központi beruházások.) „Mindez együtt biztosíthatná a közéleti megjelenést, a foglalkoztatottságot és az állandó jövedelmet. Itt lenne megvalósítható a folyamatos inspekció (szándékosan nem felügyeletet írok) toleráns rendszere és metodikája is" - írja Deák Péter.
      Nagy szerencsénk van. Nem nekünk kell kitalálni, mi a teendő hasonló problémák kezelése esetén. Két olyan módszert említek meg befejezésképpen, amelyek eddig a vitában nem kerültek elő.
      Kurt Lewin és kutatótársai például ötven éve kezdték el az akciókutatás módszertanának kidolgozását és alkalmazását amerikai fehér és fekete közösségek, valamint zsidó és nem zsidó közösségek konfliktusainak kezelésére. A módszer alkalmazói azóta hatalmas tapasztalatokat halmoztak fel. Külföldi kutatók és önkormányzati vezetők hatalmas serege képes átadni tapasztalatait - ha valakit ez érdekel Magyarországon.
      A romák és nem romák közötti konfliktusok gyújtópontjában állnak azok az esetek, amikor törvénysértő cselekmények elkövetői és áldozatai között etnikai különbség is van. Erre is léteznek jobb válaszok, mint elfogult és képzetlen vagy politikai zsoldban álló „újságírók" uszító tudósításai. Roszik Gábor evangélikus lelkész, aki nem mellesleg az ökumenikus - börtönmissziót végző önkénteseket összefogó - Magyar Testvéri Börtöntársaság elnöke, évek óta harcol a resztoratív igazságszolgáltatás külföldön már alkalmazott gyakorlatának a magyar jogrendbe illesztéséért. A resztoratív igazságszolgáltatás röviden azt jelenti, hogy a bűncselekmény következményeit a jogrend nem csupán megtorolni próbálja, hanem az elkövetők és a sérelmet szenvedettek együtt igyekeznek képzett közvetítők segítségével helyreállítani (resztorálni) a felborult egyensúlyt, kezelni a bűncselekmény elkövetője által okozott sérelmeket. Minderről információk találhatók a www.restorativejustice.org internetcímen.
      Nem lehet igaz, hogy a magyar társadalom alkalmatlan mindezen tapasztalatok átvételére és saját megoldásainak kidolgozására.

KENDE PÉTER:

Fény és árnyék

- A zsidó-magyar együttélésről -

Szántó T. Gábor cikke a zsidó-magyar együttélésről (A Nappali hold fénye és árnyéka, ÉS, november 3.) jelentős elmozdulás egy soha igazán meg nem indult dialógus tíz éve tartó holtpontjáról. A Szombat szerkesztőjének okos és tapintatos hangvételű írása azt a kérdést latolgatja, hogy miként léphető túl az „az immár lassan évszázados múltra visszatekintő modernizációs őrlődés, melyben »magyarok« igazsága szembeállítható a »zsidók« igazságával". Szántó fejtegetése a Csoóri naplórészlete körül 1990 őszén kirobbant vitából indul ki, amelyet „két gyenge identitású közösség szomorú birkózásának" nevez, s azt igyekszik kimutatni - ez írásának, ha úgy tetszik, a főtézise -, hogy a mélyen nemzeti érzelmű Csoóri félelme, ahogyan az a naplójában megfogalmazódik, „éppúgy kollektív neurózisból ered, mint zsidó származású vitapartnereié". Utóbbiakkal kapcsolatban még azt az érdekes megállapítást teszi, hogy „bár aktív és nyilvános azonosulásuk zsidóságukkal csekély, félelmeik és sérelmeik mégis jól körvonalazható zsidó félelmek és sérelmek".
      Fő tézisét, amelyre az alábbiakban még visszatérek, Szántó egy sereg fontos megfigyeléssel egészíti ki. Például azzal, hogy „e tárgyról nyilvánosan beszélni itt és ma nem lehet skandalum nélkül", feltéve, hogy a felek „őszintén vallanak" egymásról és félelmeikről. Vagy arról, hogy mindkét „neurózis" valamiképpen a modern világ megjelenésére és az általános szekularizációra vezethető vissza. Magyar oldalról azért, mert a modernizáció folyamatában a zsidóság folklorisztikus vallási kisebbségből (ez nem Szántó kifejezése) univerzalista tanítómesterré lépett elő; a másik oldalról pedig azért, mert a szekularizált zsidóság, legalábbis Magyarországon, „teljesen immár se beolvadni, se önmaga kultúrájába visszalépni nem képes", száműzetési állapota mintegy folytatódik. Szántó megfogalmazása szerint a magyar zsidóság, mint a modern korban már annyiszor, most is egy lépéssel előbbre jár, mint a „gazdanép" - például a nemzet felettiség új eszméinek terjesztésében -; ez azért van így, mert „Európa keleti fertályán" „nem tudta egészen magára ölteni a terepszínt", másfelől „brutális történelmi tapasztalata sem engedi immár, hogy (...) bízzon a nemzetállam hagyományos értékeiben". Szántó T. Gábor e sokrétű nehézségekre való tekintettel úgy véli, hogy egy, az eddigieknél termékenyebb dialógus kialakításához a feleknek „paradox módon előbb önmagukhoz kellene tárgyilagos viszonyt kialakítaniok", csak ezen az alapon juthatnának el odáig, hogy „egymásról alkotott véleményük tárgyilagosságát ne vonják kétségbe".

Petty

Nem titkolom, hogy annyi terméketlen monológ, annyi értetlen - sőt, érthetetlen - vádaskodás és hisztérikus túlreagálás után nagy örömmel olvastam Szántó T. Gábor higgadt, érzékeny ítéletű és minden szempontból méltányos fejtegetését. Abból a frappáns megállapításból kiindulva, hogy Csoóri Sándor abban az ominózus naplórészletben tulajdonképpen alig mondott mást, mint ami a jeles és elismert társadalomkutató Karády Viktor vonatkozó elemzéseiből kiolvasható (s amit Karády fogalmazásában mindenki tudományos igazságként elfogad), Szántó tiszteletreméltó bátorsággal revízió alá veszi, s végül is történelmi perspektívába helyezi a tíz évvel ezelőtti Nappali hold-vitát. Csoóri Sándor, akit 1990-ben politikai indulatai vezettek, de akinek a zsidósággal szembeni empátiája még ez indulat diktálta szavakban is nyilvánvaló volt, tíz év kiközösítése után legalább ennyit szerintem is megérdemelt. (Micsoda ostobaság a dialógust éppen azzal megszakítani, aki annak felvételére a maga oldalán a leginkább hajlamos volt!) A Csoóri-afféren túlmenően, s azt inkább csak illusztrációnak tekintve, Szántó próbálkozásának voltaképpeni célja azonban az, hogy egy megkövesedett alaphelyzet jobb megértéséhez hozzájárulva segítsen kimozdulni abból. Ez a próbálkozás a maga módján - toute proportion gardée, mondaná a francia - Bibó István nevezetes, 1948. évi tanulmányához hasonlítható. Abban is, hogy mindkét fél igazságát figyelembe veszi, de abban is, hogy maximális tapintattal feszegeti a meg nem értés mögött sejthető mélyebb indítékokat. Itt persze olyan, sokszorosan aláaknázott talajon járunk, ahol még annak a szavai is robbannak, aki - mint ezt Bibó ajánlotta, s maga is követni próbálta - „az angyalok hangján" szólalna meg... Előre látható tehát, hogy Szántó megközelítési módja nemcsak tetszést fog aratni, hanem vihart is, hogy céltáblája lesz mindazoknak, akiket nem a megértés és a túllépés, hanem ellenkezőleg, az élezés szándéka vezet.

Petty

Ezekután rátérhetek arra, amit Szántó fejtegetésében elégtelennek, féloldalasnak, vagy más okokból kifogásolhatónak tartok. S itt először is visszatérek a Csoóri-vitára. Szántó szerint az a „zsidó felháborodás", amely a Nappali hold vonatkozó részletének megjelenését fogadta, két lélektani motívumból eredt: egyrészt abból, hogy „a magyarság egyik emblematikus alakja vonta kétségbe magyarságukat", másrészt abból az öncsalásból, amely a magyar zsidók önképét jellemezte (sőt, Szántó szerint máig is jellemzi), s amelyre a Csoóri-napló akaratlanul is rávilágított. Ebből az elemzésből, úgy érzem, kimarad a legfontosabb: tudniillik az, hogy az 1945 után, a bekövetkezett katasztrófa ellenére is Magyarországon maradó és ott élni akaró zsidó-magyarok alapvetően továbbra is azonosulni kívántak a magyar nemzettel, szemben Csoóri (empatikus) feltételezésével, amely szerint a vészkorszak után megszűnt a szellemi-lelki egybeforradás lehetősége. E feltételezéssel ellentétben a magyar zsidók többsége - Szántó szerint tévesen, hamis önáltatásba merülve (de ennek igazságát most ne vizsgáljuk) - 1945-öt, 1956-ot és 1989-et, tehát a közelmúlt három kiemelkedő dátumát is úgy élte meg, mint újabb történelmi lehetőséget arra, hogy a magyar társadalomba teljes értékű alkotórészként betagozódjék, egyszersmind arra is, hogy azonosuljon a mindhárom alkalommal újra megfogalmazandó nemzeti céllal. Utólag persze tudjuk, hogy 1945-ben nem a nemzet felemelkedése kezdődött, nem egy új, igazságosabb világ indult el útjára, hanem valami egészen más, amelyben még a zsidóság helye is sokkal bizonytalanabb volt, mint ahogy ezt zsidó oldalról (pláne zsidó kommunista oldalról) remélték. Ez azonban nem változtat azon, hogy az eredeti szándék mind 1945-ben, mind a továbbiakban az azonosulás volt, s a Nappali hold azért is keltett megrökönyödést, mert ezt kétségbe vonta. De Szántónak is igaza van akkor, amikor az identifikációs törekvés önáltató jellegére rámutat, pontosabban arra a konfliktusra, amit Csoóri váltott ki azzal, hogy a magyar-zsidó önkép hamisságára rávilágított. Itt azonban a helyzet ármányosabb, mint amit Szántó feltételez: Csoóri nemcsak demisztifikálta a - Szántó szerint eleve téves - zsidó önértékelést, hanem kategorikus „többé nem lehet"-jével maga is hozzájárult a zsidó elemnek a magyarságtól való lelki távolításához, s ezáltal a már amúgy is problematikus, de talán mégsem egészen hamis önkép teljes érvénytelenítéséhez... Annál is inkább, mert Csoóri szerencsétlen megszólalása egybeesett egy (nem általa szított, s gondolom, általa nem is helyeselt) új antiszemita hullám fellángolásával. Amely egyébként máig is tart, sőt egy idő óta erősödőben van.
      Ez pedig átvezet minket Szántó gondolatmenetének egy másik hiányosságához. A zsidó-magyar együttélés nehézségeit Szántó írása alapvetően lelki gátlásokra, ilyen-olyan komplexusokra, történelmi eredetű - a két oldal esetében persze más-más - szorongásokra vezeti vissza. Ez a fennálló kommunikációképtelenségnek, illetve a mögötte meghúzódó bizalomhiánynak egy lehetséges, sőt, elismerem, igen termékeny megközelítése. A módszer veszélye - amely különben Bibónál is olykor megfigyelhető - a hamis szimmetria. Ez például úgy fogalmazható meg, hogy a zsidók kíméljék a magyarság nemzeti érzékenységét, a (nem-zsidó) magyarok pedig vegyék tudomásul a zsidóság univerzalista gondolkodását. Vagy: a magyarok ne lássanak a modernizációban zsidó ügyet, a zsidók pedig „ne a demokrácia csendőreiként viselkedjenek", ne kiáltsanak mindjárt antiszemitizmust, „ha rámutatnak gondolkodásmódjuk sajátosságaira". Szántó cikke teli van ilyen tetszetős, de hamis párhuzamokkal. A szimmetria két szempontból is álságos. Az egyik: hogy amíg a zsidó tragédiákban, melyekből a neurózis származtatható, a magyar állam és a többségi nemzet felelőssége sajnos meghatározó, addig a magyar tragédiákban (Trianon, szovjet megszállás stb.) zsidó felelősség vagy nincs, vagy legfeljebb (itt a kommunizmus magyar módozataira gondolok) járulékos. A trianoni határt jóval Kun Béláék hatalomra jutása előtt megvonták. Magyarországot nem a zsidók vitték bele Hitler háborújába, a szovjet győzelem és megszállás pedig mindenütt hasonló következményekkel járt, teljesen függetlenül attól, hogy a kommunista vezetőrétegben voltak-e, s milyen számban, zsidók. - A másik, ami miatt a szimmetrikus igazságosztás jogosultsága kétségbevonható, a felelősség vállalásával kapcsolatos. A zsidó önostorozással semmi sem állítható szimmetriába: a mintegy négyszázezer magyar zsidó pusztulását ugyanis nem követte nemzeti önvizsgálat. Ezt már a kommunista rendszer se nagyon szorgalmazta, a szélesebb köztudat meg egyenesen kitért előle (tisztelet a kivételnek). Volt szó náci, azaz német bűnökről, de mintha az ezzel kapcsolatos össznemzeti felelősségvállalást elsodorta volna a szovjet megszálláshoz, annak sorscsapásaihoz kapcsolódó méltánytalanságérzés.
      Pontosítsunk. Elvitathatatlan, hogy Tildy Zoltántól Göncz Árpádig a háború utáni magyar államiság sok neves - s az említettek esetében még közjogilag is reprezentatív - személyisége kért bocsánatot a magyar zsidóság túlélőitől az őket ért méltánytalanságokért. De nem történt meg Magyarországon az, ami például a Német Szövetségi Köztársaság mögöttünk lévő évtizedeiben igenis végbement, s ami a német közszellem további alakulására meghatározó befolyással volt: a szellemi erőknek (az egyházakat is beleértve) az az erkölcsi önvizsgálata, a politikai tényezőknek az az ismétlődő és folytonos elhatárolódása a nácizmus szégyenétől, amelynek eredményeképpen a szélsőjobboldaliság, illetőleg a rá jellemző fajgyűlölködő nézetek hangoztatása a mai Németországban nem szalonképes. A zsidó-magyar együttéléssel a kilencvenes évek eleje óta az egyik gond - talán a legnagyobb - éppen az, hogy bizonyos rosszul értelmezett toleranciák következményeképpen a gyűlöletbeszéd, vagyis a zsidóság elleni uszítás megint „szalonképes" lett. Ebben persze nem kis része van a politikai cinkosságnak. Amely egyszerűen behunyja a szemét ama napfénynél is világosabb tény előtt, hogy ezzel a cinkossággal, amennyiben az az államéletért felelős tényezők oldaláról mutatkozik, Magyarország kizárja magát a demokratikus világban az elmúlt fél évszázad során kialakult konszenzusból.

Petty

Úgy tűnik, mintha elkanyarodtam volna Szántó T. Gábor fejtegetésétől, pedig - érzésem szerint - a téma közepén vagyok. Miről is van szó? A görcsök oldásáról? A kölcsönös bizalom feltételeinek megteremtéséről? Igen. Ehhez azonban az az elhatárolódás, az a felelősségvállalás is hozzátartozik, amelyről föntebb, a német példára hivatkozva, említést tettem. Magyarországnak volt Illyés Gyulája, de nem volt Heinrich Böllje és Günter Grassa. A magyar katolikus egyházi hierarchia, s vele együtt a papság nagy része a mai napig nem tette magáévá a II. vatikáni zsinat álláspontját a zsidó-keresztény viszonyt illetően, még kevésbé II. János Pál közelmúltban elhangzott, keresztény bűntudattól áthatott önvizsgálatát. A magyarországi protestáns egyházak tettek ugyan - már közvetlenül a háború után is - néhány szép nyilatkozatot, de eltűrik, hogy lelkészi karuk nem egy tagja az európai értelemben szalonképtelen szélsőjobboldal soraiban tevékenykedjen.
      Igen ám, szokták erre válaszolni a gyűlöletbeszéd mai képviselői, „a zsidók" meg tömegesen voltak kommunisták. A szimmetria itt azért sántít, mert a nem-zsidók még tömegesebben voltak azok. Talán más indokokból (legalábbis részben), mint a zsidó származásúak - amint erre Szántó cikke is találóan rámutat -, de nem kevésbé kitartóan és meggyőződésesen. Ami pedig azt a bizonyos, oly sokat aposztrofált budapesti zsidó értelmiséget illeti, köztudomású, hogy a sztálinista kommunizmus leleplezőinek, az egypártrendszerben elkövetett gazságok és hazugságok elleni harc szervezőinek, szóvivőinek és mártírjainak egy nem csekély része éppen az ő soraikból került ki. Igen, voltak közöttük bűnrészesek is, de amikor felismerték (itt egyes szám első személyben is beszélhetnék, de ezt már megtettem másutt, sokszor), hogy milyen ügy szolgálatába sodorta őket valamikori fanatizmusuk, ugyanolyan szenvedéllyel fordultak szembe egykori önmagukkal, mint amilyen szenvedéllyel voltak kommunisták. Az elkövetett bűntől való - gondolati és tettleges - elhatárolódásnak ehhez hasonló példáit hiába keresnénk a szélsőjobboldalon. Ebben az értelemben sincs szimmetria.
      Végül egy utolsó pont, amelyben nem értek egyet Szántóval. Ha jól értem az ÉS-ben közzétett cikkét, annak ideálja és hallgatólagos jövőképe két, egymástól különböző, de azért egymással szót értő, egymást elfogadó közösség békés együttműködése a Magyarország nevű földrajzi, kulturális és közéleti (politikai) terepen. Értelem szerint a kettő lehet három vagy négy is, ha a zsidó és nem-zsidó magyarokhoz hozzászámítjuk a cigányokat, a német, a szlovák (stb.) nyelvi kisebbségeket és így tovább. Ez tehát a „multikulturalizmus" Magyarországa, amelynek különféle (nyelvi, vallási, faji) komponensei, beleértve a színmagyarnak és kereszténynek mondható többséget is (s itt nyitva hagyom azt a kérdést, hogy csakugyan mondható-e kereszténynek ez a többség), egytől egyig mind arra törekszenek, hogy önazonosságukkal tisztába jöjjenek, majd pedig erre építkezzenek. Ez az ideál engem, úgy is, mint republikánust, kételyekkel tölt el, még akkor is, ha Szántó esetében nem feltételezem, hogy bárkit is ki akarna zárni a nemzeti respublika világából. De működhetik-e így egy olyan kis ország, mint Magyarország? Nem az volna-e a belviszályok és értetlenségek túllépésének legcélravezetőbb útja, hogy ki-ki elfogadja a másikat ugyanolyan honpolgárnak, mint amilyen ő maga, nem törődve azzal a születési véletlennel, a genetikai lottónak azokkal a csavarintásaival, amelyek mindannyiunkat mindenki mástól különbözővé tesznek? Elvégre is az embernek csak egy - személyes - azonossága van, a többi már csak neveltetési sajátosság, sokszoros társadalmi determináció, szakmai elferdülés, politikai elhajlás erre-arra, alkalmanként pedig tudatosan választott identifikáció. (Ilyen például az európaiság.) Hazafiak attól vagyunk, hogy ezen a földön születtünk, s ennek az (állam)nemzetnek vagyunk a polgárai. De még esetleges hazafiatlanságunkban is ennek a nemzetnek vagyunk a részei...

Petty

Az én ideálom tehát nem az elkülönülő kultúrtörzsek, hanem az egymásba - már csak a vegyes házasságok miatt is - kölcsönösen átmenő és tendenciálisan, ha nem is aktuálisan, összeolvadó „törzsek" Magyarországa. Az egyedüli, amelyben szerintem közös nyelv elképzelhető. Szemben a szétágazó gyökerek felé orientálódó, a különbségeket folyton-folyvást aláhúzó, sőt ünneplő multikulturalista Magyarországgal, amelynek tagjai ugyan tolerálhatják, de aligha szívelhetik egymást. Talán nem szükséges külön aláhúzni, hogy az én republikánus Magyarországom a zsidó-keresztény értékeket (a kettő ugyanis szinte egy) ugyanúgy magába olvasztja, vagy ha úgy tetszik, talapzatának tekinti, mint ahogy magáénak vallja az emberi jogokat, a felvilágosodás szekularizált szemléletéből kinőtt szabadságintézményeket (a liberális demokráciát), a gazdasági és technikai haladás értékeit, valamint az állampolgárok közötti szolidaritás elvét. A családi, vallási, nemzetségi és ehhez hasonló hagyományokat a republikánus közösség tagjai is tisztelik, de nem hiszik, hogy pusztán ezekből felépíthető egy olyan közös kisvilág, amely egyszersmind lépést tart a körülöttünk forrongó, gomolygó, nap mint nap új struktúrákat öltő nagyvilággal.

Postscriptum

Mire ez az írás elkészült, az ÉS november 10-i számában megjelent Ungvári Tamás szenvedélyes vitairata (A kővendég) Szántó és Csoóri (és Koestler Artúr etc. etc.) ellen. Egy jó francia mondás szerint „ami túlzó, az nem létezik" (l'excessif n'existe pas). Erre tehát nem érdemes szót vesztegetni. Csak az a sajnos, hogy helyet adva ennek a tajtékzó, senkit és semmit nem kímélő írásnak, az ÉS föltehetőleg eltérítette a vitát attól az iránytól, amelyet az - Szántó üdvös hangvételének hála - vehetett volna. Ungváritól csak azt lehet megtanulni, hogy milyen szellemben és stílusban nem szabad vitázni. Nemcsak antiszemitizmusról, hanem másról sem. Az ÉS szerkesztőitől viszont azt kérdezem: a vitaindító Szántó-tanulmánynak azért adtak-e helyet, hogy újból indulatokat szítsanak, vagy pedig azért, hogy végre értelmesen és nyugodtan lehessen eszmét cserélni a magyar közéletnek erről az elátkozott témájáról?

BEDNANICS GÁBOR:

Hagyomány és szellem

Debreceni Irodalmi Napok - november 9-10.

Kevés olyan szakmai-kulturális rendezvénnyel találkozik az ember, amely nagy hagyományokra tekint vissza, minden évben megrendezésre kerül, ahol neves tudósok és szakemberek adnak elő, ámde amely mindezek ellenére nem kizárólag a szűkebb tudományos közönségnek szól. A Debreceni Irodalmi Napok az efféle tanácskozások egyike. Évek óta zajlik, szervezője a város és annak irodalmi folyóirata, az Alföld, mely idén ünnepli fennállásának 50. évfordulóját.
      Elgondolkodtató az ilyesfajta (hagyományos) találkozók kicsiny száma, mint ahogy az is, miért éppen egy vidéki városban lelhet tartós sikerre ilyen kezdeményezés. Kielégítő válaszokat szolgáltatni és messzemenő következtetéseket levonni azonban e helyütt nem feladatom. Csupán arra utalnék, hogy a cívis városban feltehetőleg azért talált otthonra egy ilyen széles körnek (is) szóló szakmai tanácskozás, mert az a szellemiség, amely Debrecent áthatja és irányítja, nem mentes az olyan hagyományoktól, amelyek az irodalmat, illetve a művészetet közösségi szerepkörében fogja fel, azaz nem csupán a kommunikációban, de a társas együttélésben is lényegi (nevelő, alakító) funkciót tulajdonít neki. Erre utalt az eseményt megnyitó Kósa Lajos polgármester is, aki Debrecent irodalmi nagyhatalomnak nevezvén, ebben a rendezvényben a polgári közönség megszólításának, valamint az irodalmi közélet megteremtésének és megtartásának jelentős mozzanatát vélte felfedezni.
      Az Alföld főszerkesztője, Aczél Géza is továbbszőtte a „debreceniség" e sajátos tapasztalatát. Számára a kultúra egyben felelősséget is jelent, és a hely szelleme mellett a kor szellemére utalt, hiszen a hagyományok és a korszerűség egybeesését a jelképes értelmű évfordulók kapcsán igyekezett láttatni. Az Alföld ötven éve, a rendszerváltozás tíz éve ugyanis számvetésre sarkallta a szervezőket, melynek sokrétűségéért a tágan értett irodalom különböző területeiről kért jelentések voltak hivatottak szavatolni. Az Irodalmi élet, műhelyek, folyóiratok az ezredfordulón címet viselő tanácskozást azonban - mint arra már maga Aczél Géza felhívta a figyelmet - nem annyira a józan bemutatás, mintsem a kritikus és sok esetben borús hangvételű értékelések jellemezték.
      A tanácskozás előtt - mint minden alkalommal - az Alföld adta át díjait. Elsőként Kálmán C. Györgynek, akinek kritikáiért, tanulmányaiért járt ki az Alföld jubileumi elismerése. Németh G. Béla akadémikust is jutalmazták iskolateremtő munkásságért, korszakos jelentőségű dolgozataiért. (A neves irodalomtörténésznek egyébként éppen mostanában jelent meg az Alföld Könyvek sorozatában egy kötete.) A professzor köszönetnyilvánításában kitért arra, mily sok köze is van Debrecenhez, hiszen Barta Jánoshoz írta szakdolgozatát annak idején, illetve a debreceni tudós örökségét is magáénak vallja. A harmadik díjazott Térey János volt, akit többek között a verseiben és prózájában előforduló „couleur locale"-ért illette dicséret. Maguk a díjak, illetve a díjazottak köszönő szavai is a debreceni szellemiség formáló és aktív szerepe mellett tettek hitet, erősítve abbéli feltevésünket, hogy ez a fajta szellemiség, illetve az ehhez való ragaszkodás termékeny lehet a kultúra, a művészet és az irodalom közvetítő szerepét valló közeg számára.
      A hagyományosan két főreferátumra és több korreferátumra épülő tanácskozást ez alkalommal Veres András és Thomka Beáta kezdte meg. Kósa Lajos és Aczél Géza kultúrát illető előfeltevéseit az elnöklő Angyalosi Gergely annyiban erősítette, illetve viszonylagosította, amennyiben az említett szellemi szférához tartozást legitimációs válsághelyzetben vázolta, melyben az irodalom területén tevékenykedő embert olyasvalakiként jellemezte, akinek minduntalan meg kell indokolnia saját létjogosultságát. Veres ezután átfogó igényű főreferátumában kétélű retorikával vetette egybe a rendszerváltás előtti és az azutáni irodalmi közéletet. E szóösszetételnek mindkét oldala hangsúlyosan szerepelt nála. A közéletiség - Veres szótárában egyértelműen a politikára utal - erőteljes befolyást gyakorol mindkét időszak irodalmára, az Angyalosi által említett válsághelyzetet azonban nem viszi egyértelműen színre. Hiszen amikor felemlíti, hogy lukácsi alapkérdését („irodalmi műalkotások léteznek - hogyan lehetségesek?") egyesek a kanti formában értelmeznék, példáját adja annak, hogy a hogyan? kérdését ő maga sem a kanti, hanem lukácsi formában kívánja végigjárni. Azaz a műalkotások hogyanját társadalmi-politikai oldalról keresi. Ennek jegyében összehasonlításának két pólusa - a pártállami idők és a kilencvenes évek - között rengeteg adatot és nyilatkozatot sorol föl (Vitányi Ivántól kezdve Domokos Mátyáson át Pomogáts Béláig), amelyek hivatottak lennének kétesélyes alaptételét alátámasztani. Az új irodalmi közeg, az új irodalmi folyóiratok, kiadók, irányzatok, támogatási formák, lehetőségek stb. megjelenésében, a régiek átalakulásában, az ezekhez való alkalmazkodásban azonban Veres nem lát feltétlen előnyt. Referátumát erősen jellemezték a kilátástalanság, bizonytalanság negatív előjelű fogalmai, a 96 utáni irodalmi életre a „túlélés" kifejezést alkalmazta, a folyóiratok jövőjét „Soros kivonulása" utáni periódusban borúsan láttatta. Előadásának zárlatában a kulturális kormányzatnak a pártállami módszerekhez való visszatérését említette, miközben előadása első részében nem igazán fejtette ki azt, hogy mennyiben voltak előnytelenek a hol keményebb, hol puhább diktatúra megoldásai, sőt az összehasonlításban mintha pozitívabb színben tűnt volna föl a 89 előtti elítélendő, de világosabb és biztosabb korszak az utóbbi éveknél.
      Thomka Beáta főreferátumát - a hozzászólások nagy többségével ellentétben - nem hatotta át a finitista (néhány esetben egyenesen katasztrofista) szemlélet, amely egyébként a századforduló korára is jellemző volt. Ez ugyanis azt foglalja magában, hogy minden, ami eladdig jó volt, elmúlt, ami pedig van, az fel sem ér azzal, ami volt. Míg azonban az effajta szemlélet a századfordulón az irodalmi alkotásokat érintette, az ezredfordulón az irodalmi életet jellemzi. Thomka mégis független tudott ettől maradni, és előadásában az egyetem lehetőségeiről beszélt. Felhasználta ehhez a nyelvi, nemzeti, regionális és a narratív identitás elméleteit, majd a regionális vagy nyelvi alapokon szerveződő kisebbség fogalma helyett a kultúrák pluralizmusát vélte alkalmazhatónak. Az ő kísérlete, melyben az egyetem lehetőségeit és a kultúra sokszínűségét taglalta, társtalan maradt a tanácskozás folyamán, hiszen a korreferátumok szinte kivétel nélkül szűkebb területeket vizsgáltak vagy mutattak be - sokkal inkább a Veres bemutatta látókörből.
      A határon túli magyar irodalom életét vázoló előadókat jellemezte leginkább a finitista szemlélet. Gerold László az újvidéki magyar irodalomról számolt be, korreferátumának már címében is jelezve azt a válságot, amelyről beszélni szándékozott. Ő is a személyes túlélést emlegette, mint az egyik legfőbb célt, ám számára érthetően fontos volt a nemzeti megmaradás igényének erős jelenléte is. Miközben pedig a könyvkiadás ellehetetlenüléséről, az egyedüli forrásként szóba hozott magyarországi támogatás szelektív voltáról, a kritika, az intézmények és a műhelyek hiányáról számolt be, az egyedüli halvány megoldási lehetőséget a provincializmussal ellentétes egységes esztétikában látta, és figyelmeztetett arra, hogy ez a probléma több, mint irodalmi. Grendel Lajos hasonlóan borúlátó hangvételű hozzászólásában belső okokra hivatkozott. Számára a rendszerváltás utáni időszak azt mutatta meg, hogy „a király meztelen", vagyis a felvidéki irodalom szegényes, a magyarországi olvasók pedig nem figyelnek az újabb nemzedékre. Kántor Lajos írását Balázs Imre József olvasta fel és kommentálta. Ez a hozzászólás az erdélyi irodalom intézményrendszerét tagoltabbnak mutatta, hiszen az előbbi két határon túli régióval ellentétben az erdélyi irodalom több kiadóval, folyóirattal, műhellyel rendelkezik, és fiatal alkotóira érzékenyen reagál a magyarországi kritika is.
      Jóllehet a határon túli magyar irodalmak képviselői is említették a politikának az irodalommal szemben tanúsított elvárásait, melyekről Veres András is szólt, a folyóiratok és könyvek kiadásáról szóló összes előadó kiemelten kezelte ezt a kérdést. A Soros Alapítvány kivonulása a mecenatúrából, a túlélés kérdésének elsődlegessége, a különböző kulturális kormányzatok hibásnak ítélt lépései egyaránt jellemezték ezeket a szövegeket. Csuhai István expozéjában a magyar irodalmat folyóirat-kultúraként jellemezve szinte kizárólagosan a támogatások formájának kidolgozatlanságát emlegette. A kulturális kormányzat intervencióját igényelné a folyóirat-kiadás, ennek hiányában ugyanis - véli Csuhai - nemcsak elszegényedik, de el is tűnik ez a kultúra. Morcsányi Géza, a Magvető Kiadó vezetője a könyvkiadást mint piacot taglalta. Az ő korreferátumában nem a finitista szemlélet uralkodott, képes volt egy sajátos és sikeres üzleti stratégiát felvonultatni, amely meg tudta Esterházy Pétert szerzői között tartani, miközben sorozatokat is (Márquez, fiatal alkotók) indított. A Veres által 96 végétől keltezett túlélési harc Morcsányinál a Bokros-csomag kapcsán merült föl, mint olyan élet-halál kérdés, amely egy könyvkiadó működését csupán két érték (az igen vagy a nem) mentén gondolja el. M. Nagy Miklós ugyan nem az Európa Kiadó képviseletében volt jelen, hanem a világ- és a magyar irodalom kapcsolatáról szólt, mégis óhatatlanul szóba hozta a kiadói tevékenységével kapcsolatos tapasztalatait is.
      Ágoston Zoltánnak a fiatal irodalomról, annak intézményeiről, Nagy Attilának az olvasásszociológiai vizsgálatok részben kész eredményeiről, Forgách Andrásnak a kortárs magyar drámairodalomról és színházi életről, Oláh Szabolcsnak a régi és az új magyar irodalom kapcsolatáról adott jellemzése átfogó jellegű volt, utoljára részletesebben György Péter provokatív előadását taglalnám. Ez a hozzászólás ugyanis a számítógépes hálózat térnyerését kívánta hangsúlyozni az irodalomban, amely amellett, hogy jövedelmező üzletág, György Péter szerint a magyar irodalom fennmaradásának egyetlen biztosítéka. Előadása végén - mely egyébként az M. Nagy által már szóba hozott hipertexthez hasonlóan szerveződött - a jelen lévő irodalmárokat olyan szerzetesekkel azonosította, akiknek a multimédiába kellene vándorolniuk ahelyett, hogy a könyvtárba járnának. A második nap elnöklő Poszler György nemzedéki hangsúllyal - többek között - erre a hozzászólásra válaszul mondta, hogy ha ennyire megváltozott a magyar irodalom, akkor ez őt már nem is érdekli annyira.
      A politika és az irodalom összefonódása könnyedén adódott a témából. Az irodalomnak a kulturális életben betöltött szerepét egyáltalán nem, politikai (nemzetalkotó) funkcióját pedig e térségben alig lehet vitatni. A referátumok zöme ennek megfelelően sokszor utalt az irodalom intézményeinek, műhelyeinek egy-egy részletelemére, talán sokszor homályban hagyva e kérdés valódi összetettségét. Ha a sokat emlegetett debreceni szellemiségről nem is, de a hagyománynyá vált Irodalmi Napok ez évi témájáról átfogóbb és önálló véleményt formálhat mindenki, aki a főreferátumok és a hozzászólások szerkesztett szövegét az Alföld 2001/2. számában elolvassa.

MÉSZÁROS TAMÁS:

A romlás (szó)virágai

Noha a magyar miniszterelnöknek az utóbbi hetekben feltűnően kevés érdemi mondanivalója van, mégis sokat beszél. Azok a lényegi kérdések, amelyekre az állampolgár joggal elvárhatja a kormányfői válaszokat, egyszerűen nem szerepelnek Orbán Viktor napirendjén; viszont annál több megjegyzést tesz nyilvánvalóan feleslegesen vagy éppen rosszkor. Másként: miközben fontos állásfoglalások elől bujkál, szükségképpen üres, rosszabb esetben magamutogató reflexiókkal igyekszik azt a látszatot kelteni, mintha rajta tartaná a kezét a dolgok „üterén". Mi sem jellemzőbb erre a magatartásra, mint hogy a kisgazda botrányok kellős közepén, amikor már az égből is „dokumentumok" hullanak, Torgyán sztárügyvéd pedig megint egyszer végigrandalírozza a médiát, nos, akkor a miniszterelnök felháborodva közli a nyilvánossággal, márpedig a Dunaferr Rt. bizony túllépte az ÁPV Rt. által meghatározott eladósodottsági szintet, amiből világosan látszik, hogy „némelyek úgy viselkednek az országban, mintha az állam vagyonával a sajátjukként rendelkeznének". Hinné az ember, ez az arrogancia fokozhatatlan.
      Aztán, amikor Torgyán követelésére Orbán némi álhabozás után simán kirúgja azt a minisztert, aki éppenséggel megpróbált fellépni az állam vagyonával sajátjukként rendelkező koalíciós társak ellen, akkor az ember már semmit nem hisz; marad az értetlen döbbenet. Ennyire nem lehet lenézni egy országot.
      És nem lehet olyan szereptévesztésbe esni, ami az Európai Unió országjelentéséről szólva azt mondatja a magyar kormány fejével, hogy személyes önérzete fenntartásokra készteti az ilyesféle bizonyítványosztásokkal kapcsolatban. Mert a magyar kormány fejének személyes önérzete tökéletesen érdektelen ebben a kérdésben, nem ő csatlakozik ugyanis majd az Unióhoz, hanem az ország, amelyben van élet Orbán Viktoron kívül is. Ezek a kivagyi pufogások egyfelől rossz diplomatára vallanak, másfelől belföldi használatra is oktondiak, hiszen azzal azért mindenki tisztában van, hogy a hivatalosan is használt kifejezés, a „felzárkózás" mégiscsak annyit jelent: az uniós tagjelöltnek kell a már bennlévőkhöz képest kétségtelen elmaradottságát behoznia. Orbán önérzeteskedése a bizonyítványosztás ellen tehát mulatságos amúgy általában, míg a konkrét európai kívánalmakat sajátos módon negligálja; arra az újságírói kérdésre például, hogy mit óhajt tenni a kormány a médiakuratóriumok körül kialakult helyzet normalizálására - amelyet a jelentés történetesen szorgalmaz -, a miniszterelnök tömören azt feleli: semmit. Ezt a problémát oldja meg az ellenzék.
      És mialatt a polgári ethoszról reggel, délben, este ájtatosan zsolozsmázó kormányfő mindenről sorozatosan mellébeszél, az ismert munkamegosztás szerint előlép Kövér László, hogy a Fidesz elnökeként ő tartsa a hátát a hálátlan témákban. Persze Kövér úgy szokta „elvinni a balhét", hogy már bevezetőben, amúgy generálisan lemocskolja az ellenzéket, aztán részletezőbben bolsevistázik egy jóízűt, végül pedig az arkangyalok oltalmába ajánlja a Fideszt. Ezúttal azonban kénytelen volt némileg módosítani a forgatókönyvet. Ekkora balhésorozat mégiscsak sok ahhoz, hogysem en passant lerázhassák, mint kutya a bolhát, ezért Kövér már vagy két héttel ezelőtt is olyasmit mondott, hogy részben vállalniuk kell a felelősséget a botrányokért, másrészt természetesen az ellenzék gerjeszti azokat. Aztán legutóbb, a Vasárnapi Újságnak adott interjújában megismételte, miszerint az utóbbi időszak közéleti botrányai között „vannak valósak és kreáltak", ami pedig „valós ténybeli alapokra épül, azt nem szeretné más nyakába varrni". Lássuk be, hogy ez komoly változás a Fidesz elnökének retorikájában - fájdalom, mindahányszor elmulasztja megnevezni azokat a botrányokat, amelyekért a koalíció vezető ereje meglepő módon vállalja a felelősséget; és persze azt sem tisztázza, mit jelent ebben az esetben a felelősségvállalás. Ám rögtön továbblép, hogy dacosan közölje ország-világgal, hiába szeretné az ellenzék szétverni a koalíciót, hiába reménykedik az előrehozott választásokban, ez álom csupán, mert a jelenlegi pártszövetség együtt marad a választásokig, sőt, „reményei szerint azután is".
      Mármost, ha azt mondtuk az imént, hogy Orbán Viktor egyre meggondolatlanabbul beszél, akkor nehéz meghatározni, hogyan beszél Kövér László. Az ő feladata volna ugyanis - vélhetnénk - az ország háborgó népének megnyugtatása. De kit nyugtat meg, hogy a Fidesz garantálja Torgyánék prolongálását? Meglehet, azt a háromszázaléknyi kisgazda választót. A többiek viszont hanyatt-homlok szembeszavaznak majd az egész koalícióval; az egyik televíziós felmérés alkalmával betelefonáló több ezer ember nyolcvanöt százaléka már most azt mondta, hogy a kisgazdák nem élik túl ezt a válságot kormányon.
      Mi indokolja hát Kövér feltűnő lojalitását? Hiszen még csak nem is utal arra, hogy azokat a bizonyos „valós" botrányokat az FKGP hozta össze; ellenkezőleg, mintegy az egész koalíció nevében gálánsan elvállalja azokat. Csapody Miklós, az MDF alelnöke joggal nehezményezi ezt - szerinte „sajnálatos", hogy a kisgazdák sarát a másik két párt hagyja magára tapadni.
      És igaza van. Hogy Kövér ennek ellenére így kiáll a Torgyánnal való együttműködés mellett, azt az elemzők már jó ideje a költségvetés közelgő parlamenti zárószavazásával magyarázzák, mondván, ha a koalíció túlesik rajta, a Fidesz egyszeriben köpönyeget fordít, és ha úgy látja szükségesnek, kiadja majd a kisgazdák útját. Csakhogy a költségvetést már egy hónap múlva elfogadja az Országgyűlés. Attól számítva a Fidesznek célszerű volna minél gyorsabban leráznia Torgyánt, vagyis Kövér László túlságosan hamar lenne kénytelen pontosan az ellenkezőjét előadni annak, ami mellett ma melldöngetve hitet tesz.
      Persze, megteheti. De ha így számítanak Orbánnal, azt mégsem nevezném taktikának. Csak egy simlis stikli lesz belőle, mert mindenki emlékezni fog még a mai nyilatkozatokra. Ha meg komolyan gondolják, hogy továbbra is prezentálják a torgyániádát, az minden szempontból még szörnyűbb; egyebek között azt jelenti, teljesen elvesztették kapcsolatukat a valósággal, és már a saját érdekeiket sem látják reálisan. Hogy a morális igényszintről ne is beszéljünk.
      Egyszóval, az Orbán-Kövér kettős mára sikerrel belemanőverezte magát egy olyan szituációba, amelynek kezelhetetlenségéről a saját korrodáló szövegei árulkodnak a leginkább. Megmutatva, hogy bizony szétmállik, ami összetartozott.

Élők és holtak békéje

Eldönteni fél évszázad tapasztalatával sem tudnám, hogy melyik a legszebb évszak, ám az október végi és november eleji temetők gyertyafényes nyugalma már nagyon régen rádöbbentett: az örök béke ideje az ősz, amint a poros utakon nyikorgó-kotyogó kukoricásszekerek egyikén közelebb és közelebb hozza apámat.
      A szekerek pedig elejében sűrű és hosszú sorokban jönnek a végtelen mezőségből; később el-elmaradoznak; ma már szinte hiába várjuk őket. De hiába keresi szemünk az alkonyati égalj vörösébe furakodó szárkúpokat is, amelyekben a kukoricatörők hetekig aludták kristálytiszta álmukat, míg az utolsó aranyló csöveket is fel nem dobták a kocsiderékba... Az apró templomtornyocskák hegyére fehér sapkát rakott aztán a tél, s lovasszánon érkező nyugodt parasztok simították bele a csendes bácskai éjszakába. Lett aztán a szorosra kötött kévékből gőzölgő tejet adó tehenek eledele a fényesre dörzsölt peremű betonjászlakban.
      Jártak felénk idők, amelyekben az ég alól szertefutottak a dolgos földművesek; kihalt és puszta maradt a határ. Valahogy még a fák is továbbálltak. Síkabb lett a síkság minden addiginál, s sötét felhők borultak a mélységükkel fenyegető vizekre.
      Mindenszentek és halottak napján piciny, pislákoló gyertyák árasztották el fényükkel az öröklét csendes kertjeit, s bennük találkozott élők és holtak békéje. A magunk belső nyugalma a fájdalmasan szép emlékeinkben életre kelőkével.
      Keresztek, akármilyen formájú sírkövek előtt állunk meg halottak napján, innen és túl mindenféle határon. Messzire megyünk és messziről jövünk azok kedvéért, akik ismerős vagy ismeretlen tájakon belevesztek a múló időbe.
      A távoli tájakról hazaérkezők vajon miért éppen az öröklét kivirágzó kertjeiben lelik meg azt a biztos pontot, amelyhez viszonyítva mérhető a földön minden: a dolgok súlya, a ragaszkodás foka, a szeretet szintje?... Úgy érezzük talán, hogy éppen azoknak tartozunk önmagunkért felelősséggel, akiket elveszítettünk magunk mellől, és akiket lakozni itt vélünk?
      Lehetnek ők a bíráink. Az ítélkezés, még ha önmagunk felett történik is, ráérős dolog. Ám a jótétemény, amellyel egymás életét tehetjük szebbé, sürgős. Nem szabad elkésnünk vele!

Csordás Mihály

A szabadkai 7 Nap főszerkesztője)

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz