XLIV. ÉVFOLYAM, 45. SZÁM, 2000. november 10.

HALÁSZ MARGIT:

Legyek

Hajdúságban meg Biharban veres a tél, sárga a nyár, legyek dongják erdőszélit, domb oldalát, terem a légy, nyűből kel ki, százezer és egymillió, dong, zsong, zümmög, orgiázik, légyfogóért, Kemotoxért pénzt kidobni ostobaság.
      Klára néni, hetvenéves özvegy néném jól tudja ezt, tornácának könyöklőjén kis tepsikbe cukros vizet oszt ki nekik, a legyeknek, hadd éljenek, légymániás nénikémnek háza furcsa, légy, pók, szúnyog, semmiféle, semmifajta tücsök-bogár nem zavarja életének hűs folyását.
      Gyermekei szétszéledve nagyvilágba, ura pora sárgaföldben, jó helyen van, mondogatja, gazdaságot maga vezet, almásderest maga hajtja vasárnapi miseszóra, kis házában erdőszélin csendes homály, kutya, macska, disznó, pulyka mind a helyén, tornácán a dölyfös legyek.
      Klára néni!, hogyan is volt az az őszi, őszelői verőfényes és satöbbi nap épp húsz éve?, ugyan hagyjad, majd összeirkálsz badarságot..., hát az úgy volt, lágyul hangja, hogy megjelent a kapufélen, legyek szálltak rögtön reá, vizet kért egy kortyintásnyit, mit tehettem, adtam neki.
      Na, na, na, na, szikár tények!, megjelent a kapufélen, kacsintottam oldalról rá, na de hogyan?, mi volt rajta?, hova nézett, mikor ivott?, ígérem, hogy nem másítom, csak kiszínezem annyira, mit e műfaj elbír.
      Karcsúsított vászonzeke, nagy gallérú, benne zipzár, félderékig lecsusszintva, mellszőrzete tökéletes, úgy hajladoz, mint vihar után mézsárga rozs, belebújni, bogarászni..., ó, hagyd el már!, restelkedik, melle szőre sárga rozsos, honnan szeded?, kigondolni, kimondani ilyesmiket.
      Kornyintásból négy findzsa lett, hűsölésből álló egy év, ahogy itta jóízűen, Klára néni megkívánta borostás nyak ugrabugra gigájáról patakokba csordogáló kúti vizet, szájról szájra járt a findzsa, egyet nekem, egyet neked.
      Csípőnadrág felül feszes, akkor az volt a nagy divat, nadrág, zeke mindkettő kék, légyriasztó árnyalatú, pakombartos szép idegen!, busa fejű!, téged honnan szalajtottak?, mért támaszkodsz a kútkávára?, hisz délceg vagy mint Elvisz Preszli, amikor még toka nélkül királykodott.
      Kúttól házig csak tíz méter, langyos tornác várta őket, volt ott minden: szem, száj, inger, sőt gömblégy, botlégy, púposszúnyog, csupaszemlégy, juhcsimbe meg kolumbácsi, hesszeni és egy-két bögöly, de a legtöbb a híres-neves tífuszt hordó muszkafajta domesztika.
      Elindult a délceg Elvisz, mért a csodák csak pár percig?, jobb lábfejét porba húzva bicegett el tornáchűsig, ottan leült kitikkadva, elmesélte árvaságát, sántaságát, mit tehettem, befogadtam, így a néném, nem ver meg az isten érte, hajnaltájig beszélgettünk, lámpa fénye zöld meg lila, egy pillanatra megijedtem, mi van hogyha közönséges útszélen nőtt haramia?
      Világ előtt kocsisának, isten előtt ágyasának, anya, fiú, így néztek ki, nem tagadom, jól állt nekik a szerelem, minek töve véletlenbe gyökerezvén szárba szökkent istállóhoz toldott-foldott kocsiszínben, magas küszöb, belebotlott, segítettem, mondja néném, nem hagyhattam, hogy szép nagy ember földre essen.
      Botladoztak aztán reggel, délben, sziesztakor, délután is, vacsorakor, lefekvéskor, hajnaltájban, hajnaltájban jó sokáig, délceg bice idegennek botló kedvét legyek szegték, mit is szegték, horgasztották, hervasztották, légyiszonya gyermekkori árvaházból kísérte őt férfilétbe.
      Klára néni!, elmondom én, mert már muszáj, milyen szörnyű vérfürdőnek lett színhelye ez a tornác, először is kékre meszelt néném mindent, az egész ház tompa azúr meg víg égszín, a legyeket riasztandó, de csak jöttek, szúró-szívó szájszervükkel nyalakodták cukros tepsi gyilok nedvét.
      Igen, igen, mit szépítsem, mérget tett a cukor közé a legyeknek, bár sohase tette volna, jár a csapó, csüng a fogó, szóródik a vészes permet, délceg, félszeg sánta Elvisz iceg-biceg, Klára néni alig győzi sepregetni, elhordani lába alól a sok legyet.
      Boldogságuk útjába már semmi se áll, csak a küszöb, eget nézik, csillagokat, álldogálnak a tornácon, csudába már!, csillagokból kiviláglik Serleg, Holló, Festő, Nyilas, mellette a Teáskanna, és jaj!, hogyismondjam, az öt csillagból támadt Muszka.
      Klára néni beszaladott, nem nézhette balsejtelmet, jaj, most mi lesz?, nagy égi légy!, így a néném, történni fog rossz valami, meg is történt, ahogy írva, francnak várni legrosszabbra!, szegény asszony hét nap múlva nagy szép férfi veszedelmes holtát sírja.
      Mindig csak az egyetlennel adódik baj, milyen temérdek a többi!, mit számít az, hány légy zümmög szanaszéjjel a nagyvilágban, tífuszt csakis egyetlenegy bosszúálló hozott be a kékre meszelt erdőszéli hűs tornácba.
      Hát ez ennyi!, mondhatnám még, hogy veres a tél, a nyár meg sárga, a tornác fehér, nénikém ősz, de nem mondom, nem színezem, megígértem, nem irkálok össze mindent, Klára néni!, nem túl sok ez?, nem, nem, nem, nem, hidd el, nem, sőt!

CSAPLÁR VILMOS:

Kis, lila virág

Kádár János egy napon állt a villája szobájában, és kifelé nézett a kertbe. Szép idő volt odakinn. Elég nagyoknak látszottak a fákon meg a bokrokon a levelek, túlsúlyba került a zöld. Ilyenkor április vége felé minden évben szinte hirtelen megtörtént ugyanez, de nem minden áprilisban nézte a kertet Kádár János. Kis, lila virágok nyíltak a fű közt. Kádár János városban nőtt föl, nem ismerte a virágok fajtáit, de most valahogy nagyon szerette volna megtudni, mi ennek a virágnak a neve.
      Kinyitotta az ablakot. A zajra rögtön előtűnt egy fa mögül az egyik testőr, akinek különben úgy kellett elhelyezkednie, hogy a háziakat ne zavarja a látványa, ne érezzék azt, hogy őrzik őket. Viszont kintről az utca felől se volt szabad észrevennie az arra haladónak, hogy hol tartózkodik az őr, ez szakmai előírás volt. Így aztán az őrök a bokrok tövében guggoltak vagy hasaltak, és békaügetésben vagy kúszással változtatták a helyüket.
      A Sanyi nevű dugta elő a fejét, mikor Kádár János nagy nehezen, sok rángatás után kinyitotta az ablakot. Mert nem nyílt ki azonnal. Beszorult az egyik sarka, az nem engedte.
      - Sanyi! - kiáltott oda neki Kádár János.
      - Parancsára, Kádár elvtárs! - Akkoriban Magyarországon ez volt az illendő megszólítás, elvtárs. A nőket elvtársnőnek hívták, értelemszerűen. Ez a titulus különösen kijárt az ország első számú elvtársának, Kádár Jánosnak.
      A testőr fegyelmezetten tisztelgett, de a ruháján koszfoltok éktelenkedtek. - Mi történt magával? - Nem ezt akarta Kádár János kérdezni, de annyira szerette a rendet meg a tisztaságot, hogy nem állta meg.
      - Semmi, Kádár elvtárs.
      Az őr azért válaszolta ezt, mert nem kapcsolt azonnal, hogy mire is céloz Kádár János, de ha kapcsolt volna is, nem mondhatta meg Kádár Jánosnak az igazságot. Kádár Jánosnak nem volt szabad tudnia, hogy ők időnként a földön csúsznak
      - Ismeri azt a kis virágot? - Kádár János mutatott valamerre, az őr nem fogta föl pontosan, merre. Illetve rögtön utána fölfogta, akkor viszont időt akart nyerni.
      - Melyiket? - kérdezte.
      - Lát itt másfelé is virágot, mint amerre mutatok?
      - Nem, Kádár elvtárs.
      - Na ugye! - Ez Kádár János egyik kedvenc mondása volt: na ugye. - Ismeri ? Úgy értem, hogy tudja-e a nevét?
      Ismerni ismerte a Sanyi nevű testőr, az egyik épp az imént még a fülét csiklandozta, de persze nem névről. Viszont bevallani se merte, mert azzal meg hátha bajt hoz a fejére. Nem lehetett előre kitalálni, mire irányul igazából a kérdés. Kádár János országszerte híres volt a fineszéről.
      Így a Sanyi nevű testőr csak állt, meg se mukkant.
      Kádár János elvesztette a türelmét, becsapta az ablakot.
      Csak becsapta, mert amikor be akarta ténylegesen csukni, az ablak ugyanúgy ellenállt, mint nyitáskor, sőt még jobban. - Na ugye! - mondta Kádár János, amikor végül mégiscsak sikerült visszazárnia.
      Gondolt egyet, fogta magát, és kisietett a házból.
      Nemsokára jött volna érte az autó, hogy bevigye a hivatalába, a Központi Bizottságba, de nem várta meg. Kiment a kertkapun.
      A kapu előtt az őrbódéban őr állt. Kicsit csodálkozott, hogy a Kádár János ilyenkor kimegy a kertkapun. A kertben guggoló és hasaló testőrök is zavartan álltak föl.
      Letisztogatták, megigazították az öltönyüket. Most az utcáról is és a villából is látni lehetett őket, de nem törődtek vele. Végül a legokosabb, a Sanyi elővette a zsebéből a kézibeszélőjét, és jelentette a felettesének a kialakult helyzetet.
      A Kádár Jánost vigyázó őrök főnöke csak különleges esetekben tartózkodott a helyszínen, és nem lehetett előre tudni, hogy ma különleges helyzet áll elő. Persze most már nem volt idő rá, hogy odaérkezzen.
      - Az istenedet, Sanyi! Azonnal menj utána! Mire vársz?
      - Igenis, Ronaldó elvtárs!
      Ronaldó elvtársnak hívták a személyi testőrök vezetőjét, akit különben is úgy ismertek, mint aki hamar dühbe gurul. Dühében pedig mindenféléket mond. A kommunisták - és egy testőrparancsnok feltétlenül az kellett, hogy legyen - nem hittek Istenben, sőt tudományosan megmagyarázták, hogy nemcsak nincs, hanem soha nem is volt. Azért mérgükben csak a szájukra vették a nevét, mint ez az eset is mutatja.
      - Sanyi!
      - Parancsára, Ronaldó elvtárs!
      - De feltűnés ne legyen!
      - Megoldom, Ronaldó elvtárs!
      De hogy? Két méter tizenkét centis magasságával, Sanyi az őrök között is feltűnő jelenségnek számított. Haját hetente tarkopaszra nyírta valamelyik szolgálati borbély, az orrát pedig még bokszoló korában úgy szétverték, hogy mint egy horpadt merőkanál, terült szét az arcán szinte a szája teljes szélességében. Nem is kapott rajta rendesen levegőt, így aztán a hangos szuszogása még csak fokozta a hatást, ha bárhol megjelent.
      Hacsak nem a száján át vette a levegőt.
      Most tehát az első dolga az volt, hogy kinyitotta a száját, s áttért a szájon át történő légzésre.
      Szépen, csöndesen kiment a kapun, mintha csak sétálni támadt volna kedve, igaz, hogy a kilincs kicsit meggörbült a markában.
      Nem látott senkit. Lejtősek, kanyargósak voltak a villanegyed utcái, és a Kádár-villa talán a leglejtősebb, legkanyargósabb utcában állt.
      Megindult abba az irányba, amerre Kádár Jánost látta eltűnni, de pár pillanat múlva rájött, hogy így sose hozza be a hátrányát. Gyorsított. Aztán jobban gyorsított. Végülis bárki kocoghat reggelente. Sőt futhat, mert az még egészségesebb. Úgy lenne tökéletes, ha az öltönyét gyorsan lecserélné melegítőre. (Ami sajnos nem volt megoldható.)
      A fő a légzés. Hogy ne tévessze el.
      Futott-futott a Sanyi oly természetességgel és könnyedséggel, hogy Ronaldó elvtárs biztosan nagy gyönyörűségét lelte volna benne, ha látja, de Kádár János mindegyikőjük eszén túljárt. Mert hol volt? Miért nem pillantotta meg őt még mindig a testőr?
      Egy bokorban lapult. Útközben ugyanis, mikor éppen azon töprengett, miképp rázza le a feltehetően utána küldött biztonsági embereket, észrevett egy üres területet, egy bekerítetlen telket, melynek elvadultan burjánzó bokrai szinte rejtőzésre csábították az arra járót.
      Búvóhelyéről látta a Sanyi nevű testőrét elfutni. Aztán Ronaldó elvtárs szolgálati gépkocsija is elsuhant a villa irányába. Végül a Sanyi, hegynyi testét fölfelé vonszolva az emelkedőn, visszafelé igyekezett .
      Na, gondolta Kádár János, ha ezek összegyűltek, a Ronaldó kivág egy nagy beszédet,
      mialatt én tényleg eltűnhetek végre.
      Mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna, előjött, s lesétált a buszmegállóhoz.
      Várt már pár ember a buszra. Nem néztek sehová, legföljebb néha abba az irányba, ahonnan a busz nem jött. Mérgesen.
      Mikor a busz végre megérkezett, Kádár János is fölszállt rá. A már fönn ülők közül néhányan rápillantottak az újakra, Kádár Jánosra is. Na, nézd csak, gondolta egyikük-másikuk, ez az ember mennyire hasonlít a Kádár Jánosra! Persze eszük ágában se volt, hogy gyanakodjanak, mert mit keresne a Kádár János egy buszon? Kádár János legszívesebben rájuk mosolygott volna, hogy igen, én vagyok az, jó utazást, utas elvtársak, de nem tette, mert ha hagyja, hogy felismerjék, kiderül, hol van, s utánajönnek a testőrök. Inkább közömbösen maga elé bámult, sőt igyekezett ugyanolyan fásult és rosszkedvű arcot vágni, mint a többiek Azok meg úgy okoskodtak, hogy ha mégiscsak a Kádár János utazna a buszon, mert elromlott az autója, biztosan nem volna rosszkedvű, tehát ez nem a Kádár János.
      Nem volt Kádár Jánosnak határozott elképzelése arról, hova megy, csak nem szerette volna, ha túl gyorsan a nyomára bukkannak. Tulajdonképpen keserűség fogta el amiatt, hogy nem tudja, milyen virág nyílik a saját kertjében, és a testőrei is tudatlanok. Amikor az ablakról kiderült, hogy beragad, úgy érezte, rég járkált már szabadon, csak úgy a saját kedvére. A bokor mögött guggolva pedig kimondottan vágya támadt arra, hogy körülnézzen az országban, legalább a városban. Hátha talál valami érdekeset, amiről különben nem értesülne.
      Azelőtt Kádár János is egyszerű emberként élt. Például kitanulta az esernyőkészítés mesterségét.
      De rég volt az már!
      Élvezte a tavaszi napsütést, közben számolta a megállókat. Úgy döntött, hogy a tizenharmadik megállónál száll le, ha pedig nincs annyi, akkor a végállomáson.
      Épp a tizenharmadik megálló lett a végállomás.
      Leszállt, és mit látott meg elsőre? Egy virágboltot.
      Eszébe jutott, hogy amikor elbújt az üres telken, ott is nőttek ugyanolyan lila virágok, mint nála. Többet is akart szedni, de végül csak egyet tépett. Most elővette a zsebéből, kisimogatta a tenyerében.
      Belépett a virágboltba.
      Köszönt. - Jó napot kívánok! Vagy inkább még jó reggelt!
      Az eladónő kávét ivott egy piszkos üvegpohárból, és csak ennyit válaszolt: - Nem vagyunk még nyitva.
      - Hogyhogy? - csodálkozott Kádár János.
      - Úgy, hogy tízkor nyitunk. Ki van írva.
      - Ne haragudjon - mentegetőzött Kádár János, aki maga is a pontosság híve volt -, nem vásárolni akarok, csak kérdeznék valamit!
      Az eladónő a hüvelykujjával ügyesen a pohár széléhez fogta a kávéban hagyott alumíniumkanalat, és nem örült, hogy zavarják.
      - Mit?
      Kádár János a nő felé nyújtotta a tenyerén fekvő lila virágot. - Meg tudná mondani, hogy mi ennek a virágnak a neve?
      A nő futólag odapillantott, s azonnal rávágta: - Fogalmam sincs.
      - Nézze meg jobban! - próbálkozott Kádár János.
      - Jól megnéztem - felelte a nő, oda se nézve.
      - Kicsi, lila - mondta Kádár János.
      - Láttam.
      - Nem szagolja meg? Bár illata nem nagyon van.
      - Nem.
      Kádár János kicsit szemlélődött, rég nem látott ennyi virágot egyszerre. - Úgy tűnik, maguknál tényleg nem kapható. Van a közelben másik virágbolt?
      - Nincs.
      Amikor Kádár János udvariasan elbúcsúzva, kilépett a boltból, az eladónő ránézett a karórájára, és gyorsan kulcsra zárta a bejárati ajtót.
      Kádár János a nyakába vette a várost. Egész sok virágüzletet talált, de egyikben se tudtak neki segíteni. Két, kerti szerszámokat árusító helyen is érdeklődött, hiába.
      Éppen arra gondolt, hogy már biztos nagyon várják a Központi Bizottságban, különben meg ezzel a módszerrel úgysem ér el eredményt, majd más eszközöket alkalmaz, amikor hangokra lett figyelmes. Nem messze tőle munkások beszélgettek egy markológép mellett. A markológép láthatóan arra készült, hogy elkezdje markolni a két emeletes ház közti üres terület földjét. Nem akármilyen föld volt az. Az ott álló házat már régen lebonthatták, talán még a háborúban bombázták le. Örült a Kádár János lelke, hogy végre ilyen dús zöldet is lát a házrengetegben, úgyhogy közelebb ment. Várt ott egy üres teherautó is, minden készen állt a munka elkezdéséhez, mégse kezdték. Kádár János, aki nem szerette a lustaságot, úgy szólította meg munkásokat, hogy vegyék magukat észre. Nem bírta ki, ő ilyen volt.
      - Jó napot, elvtársak! Látom, nem zavarom meg magukat a munkában, ha kérdezek valamit.
      Hát a munkások nem örültek ennek a célzásnak, csak morogtak valamit, szinte vissza se köszöntek. Kettőjük közül az egyik a teherautósofőr, a másik a markoló kezelője volt. Egymásra néztek, s mindegyik elindult a saját gépe felé. Még mindig jobb dolgozni, mint a Kádár Jánossal szóba állni, gondolták. Persze ők nem tudták, hogy ez a Kádár János.
      Kádár János óvatosan belenyúlt a zsebébe, elő akarta szedni a már eléggé meggyötört virágját, amikor egy szempillantás alatt észrevette, hogy itt is nőnek a fűben ugyanolyanok.
      - Odanézzenek, elvtársak!
      A két munkás megtorpant, a mutatott irányba pillantottak.
      - Ismerik azokat a virágokat?
      Mind a ketten rázták a fejüket, hogy nem.
      - Szóval, maguk se tudják a nevét?
      - Miért, maga tudja? - kérdezte a markolós, de már kapaszkodott is föl a gépére.
      A teherautósofőr szintén szállt be a teherautóba.
      - Sajnos én se. Épp ezt akartam kérdezni - mondta Kádár János.
      A teherautósofőr csodálkozott: - Ezt?
      A markolós becsapta maga után a vezetőfülke ajtaját, a lehúzott ablakon köszönt ki:
      - Akkor viszlát!
      - Jó munkát, elvtársak! A viszontlátásra!
      A teherautó fülkéjének is nyitva volt az ablaka. A sofőr várta, hogy eltávolodjon Kádár János, s mikor azt gondolta, hogy már nem hallhatja meg, rákacsintott a kollegájára.
      - A faszod az elvtársad, nem én! - mondta.
      - Hé! - röhögött a markolós. - Nem szabad csúnyán beszélni!
      - Melyik a csúnya, a fasz vagy az elvtárs?
      Hogy mit válaszolt rá a másik, nem lehetett hallani, mert közben beindította a markológépet.
      Egyikük se szerette, ha elvtársnak szólították. Kár, hogy Kádár János nem jöhetett rá az igazságra még ezen a tapasztalatszerző útján se, mert már az utcasarkon is túl járt, és azon morfondírozott, hogy nagyon eltelt az idő, keresnie kellene egy rendőrt, az majd intézkedik.
      Talált is egyet hamarosan.
      - Jó napot, törzsőrmester elvtárs! - köszönt neki, mert Kádár János jól ismerte a rendőri rangfokozatokat is.
      A rendőrnek nem tetszett, hogy egy civil ilyen bizalmasan üdvözli, rögtön támadott: - Kérem a személyi igazolványt!
      Kádár János nem is próbálta azt színlelni, hogy nála van, tudta, hogy nincs.
      - Nem hordom én azt magammal.
      - Nem? És miért nem?
      - Ne akadjunk fönn a részleteken. Általában nincs szükségem rá.
      A törzsőrmesternek kezdett derengeni az agyában valami. - Szóval, maga olyan helyen tartózkodik, általában (az utolsó szót erős nyomatékkal ejtette ki), ahol nem kell igazolnia magát, mert mindenki ismeri?
      - Pontosan. - Kádár János belenézett a rendőr szemébe, szinte szuggerálta. - Na ugye! Remélem, most már tudja, ki vagyok?
      - Maga a Napóleon.
      - Napóleon? - Nem értette hirtelen Kádár János, hogy mire akar a törzsőrmester célozni ezzel.
      - Én meg a Puskás Öcsi vagyok.
      Kádár János elnevette magát. - Nana! Ő mint katonaszökevény, be se léphet az országunkba.
      - Elég baj az! Ezért olyan szar a magyar foci.
      - Rajtunk nem múlt. Mi többször próbáltunk tárgyalni vele. - Szerette Kádár János az egyszerű embereknek is feltárni a nehézségeket, őszintén. Ha alkalma kínálkozott.
      Közben azért jobbnak látta, ha úgy mosolyog a törzsőrmesterre, mint ahogy a televízióban és az újságok fotóin szokott. - Én vagyok a Kádár János.
      A rendőr rögtön vágta a választ erre is: - Akkor én meg a Nyikita Szergejevics Hruscsov! - Kádár János mosolyától végképp biztos lett a dolgában. Ha valaki ilyen jól utánozza a Kádár Jánost, az alighanem tényleg személyi igazolvány nélkül éldegél. Valahol. Egy zárt helyen. Úgyse volt még dolgom szökött bolonddal, gondolta. Jó egy kis kikapcsolódás.
      Kádár János kezdett ideges lenni. - Ne vegye az elvtárs tréfára a dolgot, mert sietek. Hívjon egy járőrkocsit, és vigyenek el a Parlamenthez, már éppen tárgyalnom kellene a Központi Bizottsággal!
      Erre aztán a törzsőrmester gyorsan előkapta a kézibeszélőjét. - Meglesz. Nem is kellett volna kérnie!
      Félrevonult, úgy telefonált, nem akarta, hogy Kádár János hallja, mit mond.
      - Petikém, van itt valaki, aki azt állítja magáról, hogy ő a római pápa, de személyi igazolványa az nincs... Gyertek ide!... Sallai-Körút sarok... - hadarta félhangosan.
      Pár perc múlva két másik rendőr ugrott ki egy csikorogva fékező gépkocsiból. Csak úgy lengett a gumibot az oldalukon. Kétfelől elkapták Kádár Jánost, bependerítették az autóba. A törzsőrmester meg a kettő közül a szakaszvezető közrefogta az ülésen, a tizedes pedig indított, s azonnal tövig nyomta a gázpedált. A gyorsaságot illetően teljesült a Kádár János kívánsága.
      - Megmotoztad? - szólt hátra a sofőr.
      A törzsőrmester nemmel válaszolt.
      - Tapogassátok meg, az ilyeneknél lehet fegyver is!
      - Sose hordok magamnál fegyvert - mondta Kádár János.
      - Kuss! - válaszolta a tizedes.
      Benn az őrszobán Kádár János szeretett volna telefonálni, de a hadnagy, akihez a kérését intézte, ragaszkodott hozzá, hogy mondja be a Kádár János a számot, ők majd tárcsázzák. Csakhogy a szám szigorúan titkos volt!
      Mit tehetett végül? Miután hiába érvelt, meg kellett hajlania a rendőrségi szolgálati szabályzat előtt. Az előállított nem hívhat föl senkit saját kezűleg.
      A hadnagy elvörösödött, elfehéredett, megkékült. Egy kórház idegosztályának a jelentkezését várta, ehelyett maga Ronaldó elvtárs üvöltözött vele torka szakadtából.
      Mialatt várta Ronaldóékat, Kádár János két dologra gondolt: 1. Megint meg kell tanulnia egy titkos számot, mert ezt most érvénytelenítik. 2. Kár, hogy ma már nincs kedve senkinek megmutatni a virágot.
      És többször is elmondta magában, hogy: na ugye!
      - Mi az eset tanulsága, Kádár elvtárs?
      Ronaldó elvtárs kérdést tett föl, de volt ebben a kérdésben egy csöppnyi szemrehányás is.
      Kádár János mellett ült, hátul, igyekezett minél nagyobb helyet biztosítani az első titkárnak, aki látható élvezettel nyújtotta ki a tagjait a kényelmes autóban. Elöl, széles vállával a fél szélvédőt eltakarva, Sanyi figyelte éberen az utat. Mögöttük kétautónyi testőr jött, az élen egy szirénázó felvezető egység haladt.
      Robogtak a Központi Bizottság épülete felé, Kádár Jánosnak most már megint ott volt dolga.
      - Sok mindent tapasztaltam ma - felelte Kádár János Ronaldó elvtársnak. - A legfontosabbnak azonban nem jártam a végére.
      Kitérő válasz volt, de Kádár Jánost nem abból a fából faragták, hogy feladja azt, amit elhatározott.
      Először csak egy embert hívott meg a kertjébe, igaz, hogy ez a tudós az ország leghíresebb botanikusa volt. Nem akart nagy felhajtást a virág körül, már csak azért sem, mert szégyellte, hogy ők, kommunisták, beleértve a feleségét és a testőreit is, képtelenek felismerni egy kis virágot.
      A szakember nézegette a virágokat, leguggolt, szinte lehasalt, hogy megszagolhassa, mert Kádár János nem engedett kihúzni egyet sem. Nagyítón keresztül is vizsgálta. Na, gondolta Kádár János, ha egy akadémikus ilyen nehezen boldogul, nekünk, kommunistáknak sincs okunk szégyenkezni. Végülis mi nem a növényekre specializálódtunk.
      Jött egy fiatal tanársegéd is a botanikus kísérőjeként. Növényhatározó könyveket hozott magával. Valósággal belebújtak a könyvekbe, keresték a rajzok, fényképek közt a megfelelőt, csakhogy nem találták.
      Nagy sokára a híres és több kitüntetéssel elismert tudós bevallotta, hogy ott helyben nem képes megbirkózni a feladattal, de ha beszállíthat az intézetbe egy példányt, garantálja a gyors eredményt. Kádár János elküldte a szakember elvtársakat a közeli telekre, a maga virágaiból nem hagyott egyet se leszakítani.
      A botanikus és a tanársegéd távozáskor buzgón fogadkozott, hogy lerántja a titok leplét, bár feltehetőleg ritka fajtáról van szó.
      Nem így történt. Kénytelenek voltak beismerni, hogy kudarcot vallottak.
      Kádár János ezután azt kérte, hogy a televízióban mutassák be a virágot, valamint az újságok is tegyék közzé a képét.
      Rengetegen jelentkeztek, töméntelen sokaságú név gyűlt össze, ám minden esetben bebizonyosodott, hogy tévedésről van szó. Viszont mégiscsak lett haszna a közvélemény bekapcsolásának. Kiderült, hogy a lila virág az ország legeldugottabb pontjain is nyílik, ugyanolyan kicsi, és mindenhol szerényen a fű közt búvik meg.
      Ezután már nem tehetett mást Kádár János, mint hogy kiküldött egy példányt a szovjet elvtársaknak, azzal a kéréssel, hogy egyeztessék az ottani növényzettel, s mondjanak véleményt.
      Óriási meglepetésre az egész nagy Szovjetunióban híre-hamva se volt a lila virágnak. A baráti, szintén szocialista országokban sem. Kádár János ezután természetesen a harmadik világbeli államokhoz fordult, és csak azután az ellenséges kapitalista hatalmakhoz.
      Az öt kontinens válogatott tudósai csak ingatták a fejüket.
      Ez a virág Magyarországon kívül sehol nem élt.
      Eljött a pillanat, amikor Kádár János a kérdést a Központi Bizottság elé vitte.
      - Elvtársak! - kezdte mondandóját, ám szokása szerint rögtön a lényegre tért. - Van egy virágunk, de nincs neve. Apróság az országépítés nagy kérdéseihez képest, kezelhetnénk mellékesen is. Miért nem bízzuk a tudósokra és a költőkre a továbbiakat? Megmondom, miért nem. A természetnek ez az új jövevénye a mi népi demokráciánkat szemelte ki élete teréül.
      Hangsúlyozom, csakis a miénket. Esetleg ez jelent valamit. De mit? Gondolkodjunk el rajta, mielőtt a névadás kérdésére rátérnénk!
      Néma csönd követte a beszédet. Mindenki gondolkodott.
      Pár perc múlva ismét Kádár János volt az, aki szót kért.
      - Örülök a megilletődött csöndnek. Ez nekem azt mutatja, hogy komolyan vesszük a mi kis lila virágunkat. Akkor most lépjünk tovább!
      A napirendi pont második részében sok felszólalás hangzott el, persze senki se tett konkrét javaslatot. Kerülgették a lényeget, minden oldalról megvilágították a lila virág nevének jelentőségét. Végül Aczél György, egy alacsony, fekete hajú, bajuszos bizottsági tag, aki Kádár János kedvencének számított, egyetlen javaslattá formálta a véleményeket. Ideológusokból, botanikusokból, nyelvészekből, esetleg írókból és költőkből bizottságot kell létrehozni, majd ez körültekintően elvégzi a feladatot. Javasoljanak azonban több nevet. Ezek közül a Központi Bizottság nyílt szavazással kiválasztja a legjobbat.
      Lelkesen megtapsolták, mindenki úgy érezte, hogy épp ezt akarta mondani ő is.
      Még tartott a taps, amikor Kádár János megint szólásra jelentkezett.
      Hamiskás, ravasz mosollyal állt föl, sejtették a többiek, hogy ez jelent valamit. El is csöndesültek gyorsan.
      - Elvtársak! - mondta. - Mi lenne, ha nem adnánk neki nevet?
      Hüledeztek egynéhányan, persze csak magukban. Brutyó János és Faluvégi Lajos szinte köhögőrohamot kapott, és szinte egyazon pillanatban. Brutyó összeszorította a száját, visszatartotta, nehogy azt higgyék, utánozza a Faluvégi Lajost. Aczél György a bajuszát tépkedte, s mintha ez a tépkedéssel együtt járna, bólogatott, elgondolkozva. Várt.
      Csak Czinege Lajos kiabálta be minden formaságnak fittyet hányva, hogy: - Mit szólnak majd a szovjet elvtársak?
      Kádár János számított erre az ellenvetésre.
      - Kis ügy - mondta. - Kicsi, de nekünk fontos. Csakis nekünk az. Mondhatnánk, belügy.
      Erre már Aczél György is úgy érezte, hogy közbeszólhat, támogatólag. Ki nem állhatta
      Czinege Lajost, az örök engedetlenkedőt, aki ha bajba került, a szovjet elvtársakhoz futott támogatásért. A Kádár János pedig a jószomszédságra való tekintettel, megbocsátott. Úgyhogy nem fordult felé, nem neki címezte a választ.
      - Más esetekben is meggyőztük már őket.
      - Gondoljunk bele, elvtársak! - folytatta a Kádár János. - Mi most itt küzdünk, építjük az országot. De majd egyszer már nem leszünk. Miért ne nevezhetné el az utókor? Esetleg rólunk. Persze, ha megérdemeljük.
      - Ügyes, ügyes - morogta Komócsin Zoltán, olyan halkan, hogy csak a szorosan mellette ülő Biszku Béla hallja.
      Volt ugyanis egy törvény, mely szerint élő személyről nem nevezhettek el utcát, teret, meg kellett várni, míg meghal. A virágot nem sorolták föl, de lehetett a törvényt így is értelmezni. Ezt az eshetőséget előzte meg a Kádár János.
      - Kádár-virág, Kádár-világ - mondta Biszku Béla, ő is halkan.
      Aczél György nagyon díjazta Kádár János fineszét, tapsolni kezdett. A többiek is összeütögették a tenyerüket, bár nem mindenki őszinte meggyőződésből.
      Aznap tapssal szavazott a Központi Bizottság.

PODMANICZKY SZILÁRD:

TÁRCATÁR

A betegség lefolyik

(Ki gondolta volna?)

A kihúzott kétszemélyes ágy külső felén tiszta ágyneműk között fekszem, kezem a mellkasomon, az orromban lassan hullámzik a szoba-hőmérsékletű levegő. Fejem kissé feltámasztva, előrebiccen, állam mellkasomnak nyomva, a vékony csipkefüggönyön át nézek azon túlra. Az utcán, az ablakkal szemben három magasra nőtt akácfa, tulajdonképpen a szomszéd háza előtt állnak, nem gömbakácok, igazi nyárfatermetű akácok. A bal szélső mélyzöld levélzetű, a középső világosabb, a jobb oldalon álló pedig már enyhén sárgás árnyalatú, mintha mindig épp kiszáradni készülne. E három fa finom színskáláján percenként végigfut, lépdel a szemem. A fejemet nem mozgatom, az állam talán valamivel hidegebb, mint a mellkasom.
      Az orvosnak perceken belül itt kell lennie, majd hallom, ahogy a kocsi ajtaja csapódik, és halk szóváltás is indul az utcán, mintha egy kisebb nézőtér zsongana, hamarosan kezdődik az előadás, a színész már fekszik, kész a beteg.
      De van még néhány perc, addig talán alszom. Lehunyom a szemem, magától kinyílik. Fejem fölött jobbra a csillár szürke karjai, rajtuk áttetsző díszgömbök. Nem mozdulok. Végigfutok a három akácon, aztán jobbra el a sarokba, ahol az íróasztalom áll. Kicsi gyerekíróasztal, rajta egy réges-régi, zöld macskaszemes rádió, mellette egy újabb kivitelű rádiómagnó. Hátul össze vannak kötve, így nagyobb a hanghatás; mellettük öcsém játékkészletéből egy műanyag kocka, benne kis izzó, kellő sötétben ez a fényorgona. Füzetek és könyvek a fiókban, illetve alul egy polcon. Majd valaki hozni fogja a leckét, nem félve attól, hogy bármit, mondom bármit elkap. Jó neked, mondja, te beteg vagy. Mindig fiúk hozzák a leckét, lányok be nem merik tenni a lábukat. Az íróasztal fölött rengeteg kép a falon, némelyik gombostűvel fölszúrva, vagy ragasztva lágyan a festett vakolatra. A képeken zenekarok másolt fotói, egy- vagy kétpálcás céllövöldei termékek, köztük színes űrfotók, az Androméda, csillagok, ilyesmik. Büszke vagyok rájuk, azt is meg lehetne fogalmazni, miért.
      Az ablak bal oldalán egy subázott faliszőnyeg a falon, apám fantáziáját dicséri, az ő előzetes tervrajzai alapján készítette édesanyám. Tovább mi van? Nem tudom. Talán egy falilámpa. De ott? Ott minek? Mindegy, falikar, és kész. A hátam, vagyis a fejem mögött tömött szekrénysorok, a polcokon könyvek, díszvázák, az ajtók mögött ruhák. A sarokban, a fejem mögött, a szekrény mellett olajkályha. Most halkan fűt, de ha a szívató elereszti vagy fönnakad, vörösen dörömböl, mintha az ördög bújt volna bele, a vörös ördög, csak kicsi neki, ezért tüsténkedik. Néhány szék is kellene. Hol vannak a székek? Nem tudom. Pedig volt pár szék is, ha mondom. Meg egy pneumatikus dohányzóasztal. Azt hiszem, pneumatikus. A délutáni fény úgy esik az akácfákra, hogy ami sárga volt, azt még sárgábbra festi, a mélyzöld pedig kicsit kéknek tűnik. Sokadszor nézem itt a fákat, megszoktam már őket. Állítólag méterenként változnak itt a talajviszonyok, s az, mint olyan, meghatározza a fák lombkoronájának pigmentáltságát. De nem számít. Néha, ha télen látom őket csupaszon, és ahogy csillog rajtuk a nedvesség vagy éppen ráfagy az ágakra az eső és az csillog, egy pillanatra el is tévesztem a színsorrendet. Nem akarom megjegyezni, csak, gondoltam, ha már ennyiszer láttam őket, akkor talán emlékszem rá. De csak csillog a víz meg a jég, az ég olyan tiszta, érezni, milyen hideg. Egy-egy repülő a csupasz ágak mögött, vékony, majd lassan elomló kondenzpermet. Ha nincs légmozgás, órákig ott maradnak. És persze a madarak. Szélcsendben jól látszik, melyik lombrészben verekednek. Néhány veréb és galamb. Vadgalamb. Házi galamb nem száll rá a fára. Snassz neki vagy miért. Esetleg télen néhány óriási varjú, állítólag vetési. A fán. Jól van.
      A mellkasomon elmozdítom a két tenyerem, olyan forró, mint két rántott szelet. Az orrom nincs bedugulva, de nehezebben érzem a szagokat, persze, így könnyű, tudom, mit kell érezni. Ha az orvos elmegy, jön a tea, mézzel és kamilla, később még egy bögrével, ahhoz már lesz két szendvics is, jó sok paprikával, paradicsommal, kolbásszal és enyhén sós főtt tojáskarikákkal. Máskor nem is nagyon ettem főtt tojást. És hát az a tojásszelő, az aztán igazán valami. A föl-le nyitható húros keret, alatta a műanyag, gömbölyded tojástartó, aminek hosszú résein, ha már benne ül a tojás, átszaladnak a húrok. Egyforma hangú minden húr, de azért sokáig tudok rajta játszani.
      Majd biztosan meg fogok gyógyulni, ezt szokta mondani az orvos, és én hiszek neki. De a gyógyulásom napjáig itt kell az ágyban kitartanom. Néha a vécéig kimegyek, fázom, sietek vissza, jobb a paplan alatt. Nézem a fákat, a függönyt is szoktam, a képeket, a faliszőnyeget, néha, ha hanyatt fekszem, a csillár minden egyes részletét megnézem. És mindig minden változatlan. Talán ha egyszer lesz egy új függöny vagy csillár, esetleg akkor más lesz ugyanaz a betegség. De addig ugyanaz. Nincs kedvem semmivel se foglalkozni, vagy arra gondolni, hogy. Semmire nem gondolok, nincs hozzá erőm, le vagyok gyengülve teljesen. A mozdulataim keservesen lassúk, a papucsba is alig bírom beledugni a lábfejem. Irdatlan erőfeszítések. És ha a szokottnál hosszabbra nyúlik az épülés, arra gondolok, hogy ez most már nagyon hosszú, de közben meg valahogy megszokom. Mire ellenkezhetnék, azt érzem, ez így fog menni egy jó darabig, és nem tehetek ellene semmit. Nem is bírnék. A fák, a függöny, az ablakkeret látványa, ennyit látok és nem többet. Tévézni se megyek ki, majd ha jobban leszek. Tálcán kapom a meleg húslevest, krumplifőzeléket és fasírozottat. Először nagyon ízlik, de ahogy az első néhány falattal eltelek, már nem kívánom. Inkább egy kis tea vagy kompótlé. Ledőlök, magamra húzom a takarót, jó meleg. Nem, nem kérek már semmit. Pihenni akarok, elfáradtam. Talán alszom egy órát, vagy felet. Jól esik aludni. Úgy fog el az álom, hogy nem hallok, nem érzek semmit. Minden csak van, elalszom, és nem hiszem, hogy bármit is álmodom ezután.
      Az utcán felzúg egy autó hangja, rosszul ébredek, talán az orvos az. Tegnap esett, egész nap szakadt, a ház előtt vastagon áll a sár, valószínűleg elakadt. Máskor kimennék kitolni a sárból, de most akkor se, ha erre külön megkérnek. Nem, mondanám, nem megyek sehova, beteg vagyok, az ágyban a helyem. Aztán, hogy mit mondtam, nem is tudom, nézem a fákat, a függönyt, a képeket, mind ugyanolyan, nem megyek, ezzel akkor nem mondtam semmit. Hallom most, egy lóval kihúzzák a sárból a kocsit. Úgy kétszáz méterre ide működik a terménydaráló, ott mindig van egy-két kocsi, négy-öt ló.
      És akkor bejön az orvos, mozdulatai gyorsak, ő tudja, miért jött. Fölülök az ágyban, elvégre miattam van itt. Halkan, finoman beszél, jól van, jól van, ez is jól van. Minden megállapíttatott. És jönnek ugyanazok a receptek, ugyanazok az orvosságok, és legalább egy hét, amíg az iskola közelében sem leszek. Ha tudnék örülni..., de cserébe itt van ez a mozdulatlanság. Bizonyos fokig megnyugtató, de néha a nyugalom arra a határra ér, amikor alulról zuhan bele az őrületbe. Egy-két könnycsepp, amikor nem látja senki. Nem bírom már, ki akarok innen menni. Elindulok, de nincs erőm, vissza az ágyba. Fák, függöny, ablakkeret, a tenyerem és a pizsamám átázott illata. Eddig még mindig meggyógyultam, de mintha már nem is rólam lenne szó, csak egy betegről, akit elnyel az általános tapasztalat.

HORGAS BÉLA:

Alvó könyököd és a világmegváltás illúziói

kell hogy testi érzéki legyen
valódi kétségtelen
a könyököd ahogy alszol s oldalamhoz
ér
vagy ha homlokom és halántékom
vonalának alsó pontját hol
a szemgödör felső széle fut
könyököd csúcsához
helyezem és
úgy
alszom el: ez a szerelem
elvont mértanának aktuális praxisa
mind mint kognitív meta hat vissza és a hajnali-őszi hűvösségben
míg a Duna felől közönséges rózsaszín ragyogást
fest a szomszéd ház hengeres falára a nap
barlangot fűt körénk behajlított
karod összeránt
hőt álmot időt
ámulok
eddig nem tudtam ezt nem láttam nem voltam elég éber
nem voltak rá szavaim csöndek
rohantam hanyatt-homlok
a történések sávokban villogó körútjain és
most már megmondhatom
a világmegváltás helyi táncfiguráinak illúziói is el-elragadtak
s még ma sem tökéletes
feléjük fordított pajzsom közönyöm
de eljött végre hívtam
itt van az új változás érintésed legújabb jelentései
egy sohasem-volt birodalom folytatólagos genezise
s ha zeneműnek gondolom karmestere most
alvó könyököd

MARNO JÁNOS:

Változat József Attila Én ámulok, hogy elmúlok szövegű versére

Én aggódom, hogy öregszem.

A költészet daidala

Van egy rossz hírem.
Jó lesz, ha meghallgatod.

Négysoros

A kutya isten kapart ál-
momban a kedves bal alsókarján.
Fogam most majdnem mind szilárd.
S felriasztott egy fogyó holdszilánk.

Holdfonál

Csiga csiga hátán. Torzszülött, te,
természet mostoha gyermeke, könnyen mész,
ugye, hogy süt rád a hold, akárha kék-zöld
csigára, melyet azonmód eltaposol.
Lesz még belőle a házig ezer. Aztán
reggelig nem alszol, s csak vonszolódsz egész
nap, mint a takony, melyből éppen összejön
annyi, mint égen a csillag és e földön
a nyű. És még erre sem lep meg az álom,
hanem vissza kell térned, ahonnan jöttél,
ama házba, mely mész csak, s roppan, mint a tél.

SZILÁGYI ÁKOS:

Ede-dal

Bantu néger dallam*

ó Ede, ó Ede!
de-de!
de-de, Ede!
de-de Ede lett
mindenki Ede lett
pad alatt
Ede lett
s odalett
jaj-jaj oda-lett!

mert ahol Ede van
mindenben Ede van
Ede van
Ede van
odavan
de-de odavan
odaát
odaát
odaát
látod őt mint örök
ideát
de de ideát!
Edét mint ideát!

ó Ede, ó Ede!
de-de!
de-de, Ede!
Ede mondd Ede mondd
Ede mondd
mondd a nevedet Ede!
mondd a tiedet Ede mondd!
nemde mind Ede mind Ede mind
hatalom dede mind
Ede mint Ede mint

addide Ede
addide nevedet addide!
dáda lesz Ede!
ó dáda lesz Ede!
addide nemadom addide
nemodabuda addide
padödö-padödö addide
addide Ede addide
nem adom nem adom nem adom
én Ede nem adom
nem nem!
le veled Ede
le veled!
de-de le veled!
fölmásztál jól van
le veled!
mi a vád?
Eduárd! -
le veled!
vidd a kalodád -
le veled!
szerettünk pedig -
le veled!
fenn voltál légy most már

Ede lenn!
élj te is gödölén
odalenn!
le veled!
le veled Ede
le veled!
le veled
most már le veled!
hát majd odalenn
neveled
egész népedet
neveled
odalenn!
odalenn!
egész népedet odalenn!

ladi-ladi-ladilom
ladi-ladi-hatalom
ladi-ladi le veled!
ladi-ladi-
le veled!
ladi-ladi-
(megkaptam leveled)
le veled!
leve-
leve-
le veled!

diliteld ede
hatalom
diliteld:
eladom
eladom!
diliteld
diliteld
Ede-lét!
teli tál
ne utáld
a tiéd!
Ede-lét
oda-lét -
odalát:
lét ködén
névalak
halad át
lét ködén
köddé lett
névlovag -
Neéljen-Eduárd -
és az agg
velszi bárd
bólogat:
„nincs harag!"

füst a név
füst a száj
füst a hang

//: diliteld
diliteld
ne dobold!
diliteld
diliteld -
telihold! ://

*Dodó & Didó, In: Légzőgyakorlatok kezdő haldoklóknak, Vox Libri, 1996.

NÁDASDY ÁDÁM:

Edeszeretet

Ki Edét ismer, magát összeszedje,
és ne szürcsöljön mást, mint Eduschót,
zengje a hárfán: „éljen Eduárd!",
és tartson Edelényben nyaralót.

Ki Edét szeret, szeresse sokáig,
s ne edelődzködjön, ha beleun;
töltse vele élete negyedét,
és zengjen ajkáról az Edeum.

Ki Edéjénél keres edezéket,
s mint bűvös italt, edelve fogyasztja,
ürítse fenékig a sors edényét -
hisz aki Edét szeret: ederaszta.

VARRÓ DÁNIEL:

Ede óda

Kinek van egy vagy két Edéje
méltán van annak víg kedélye
mert ők Edék dicső Edék
világunkat jobbá tevék
belevágtak sok nagy dologba
a szőlőt immúnis homokra
telepitették hegyre másztak
egy csomó mindent föltaláltak
tejcsarnok atombomba sőt még
a lófogatú sorvetőgép
is egy élelmes Ede műve
Egán Bodnár Materna Kühne
Margalits Daits Telcs Blásy Tóth
adtak e névnek ázsiót
Halápy Kallós Hertelendi
dicsük ma versem szertezengi
Bohacsek Ede Szenger Ede
már mind jobb létre szenderede
mind hősök voltanak kedég
de élnek köztünk még Edék
s tán egyszer még ódák dicsérik
a mi korunk dicső Edéit

Vagyok már hetek óta
egészen kelekótya.
Nyomaszt az Ede-óda.
Ódázzam? Elodázzam?
Oda az óda-lázam.
Vannak pedig annyi Edék!
Egy reggel arra ébredék:
huszonnyolc van összeírva
Internetről egy papírra
megtámogatni ihletem.
Hát jó, ódával illetem
(még tegnap már, illetve most)
Kallóst, Telcset, Tellert, Kabost,
Margalitsot, Szigligetit,
s akinek utcájába itt
bejöttem: őt is hogyne, persze,
s gondolok még Wéberre, Theissre.
Bohacsek, Neumann, Hertelendi,
Ormos, Tóth - ódát érdemelt ki.
Muskát, Porges, Halápi, Égán
osztoznak ódám maradékán.
Materna, Wrenkh, Daits, Blásy, Kühne,
mindegyiküknek óda kéne.
Szenger, Harkányi, Hruby, Bodnár,
az tűrhetetlen állapot már,
hogy róluk nincs egy árva óda,
és már mióta, már mióta!
S a 28-on kívül is tán
akadna név az Ede-listán.
Hogy mást ne mondjak: Zathureczky.
Róla talán nem kérdik: ez ki?
S a másik hegedűs Ede: Reményi,
akit Brahms nem volt rest kísérni,
és más vonós hangszerre térve
térjünk csak ki Banda Edére!
Vagy más téren: Szabó Ede,
„Gyulai Pál egynegyede",
aki fordítva nagyra nőtt,
németből mindenekelőtt.

Ó, Edék, Eduárdok,
kik mind ódára vártok!
Volna csak lant kezembe',
nem állnék ily feszengve,
vagy más efféle kellék,
hogy méltón énekelnék!

Hanem ha Ede: Edvárd,
adódik itt a nem várt
kérdés, hogy az is éljen,
fakó lován, vagy mégsem?
Én nem vagyok egy velszi bárd:
Éljen, ma éljen Eduárd.

A fenti összeállításban olvasható alkalmi versek a terézvárosi Paulay Ede utca névadóját ünneplő Ede-napi fesztivál keretében tartott irodalmi felolvasóestre íródtak, melyet a magyar Lettre International szervezett, és október 14-én, a Vista Galériában hangzottak el.

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz