KÖVETÉSI TÁVOLSÁG |
Láng Zsolt |
Kétharmad is ugyanúgy töredék, miként egyharmincad. Tízezer oldal is töredék, és száz oldal is; tízezer oldalt töredéknek nevezni nemcsak retorikailag lehet hatásos, ugyanakkor százoldalas töredékek felragyoghatnak, mint egy ezüstmedália. Töredékek egy vígeposzból, ezzel a fejezettel kezdődik az új Bogdán-kötet, emlékeztetve a hetvenes évek végén indult Bogdán-regényfolyamra, amely ugyanezzel a címmel fogta egybe a darabokat. Itt most mutatóban szerepel három töredék, kiválóan beteljesítve az ilyenkor szokásos szerkesztői szándékot, a magyarországi bemutatkozást. A Vígeposzból ismert Hutera Béla az első elbeszélés mesélője, a második elszenvedője, majd ugyanő, aki megöregedve, hanyatlott elmével a harmadikat összerakja. A háromszor elbeszélt idő is ugyanaz, nagyjából a háború vége, a hadifogság, a hazatérés, az ötvenes évek, a leplezetlen terror ideje, a hetvenes évek, a "villanyelvevések", azaz a sötétség "dicsfényes" korszaka. A mondatok is ugyanazzal a lendülettel és ötletességgel indáznak szerteszét, jóllehet kisebb térben. E három rész nagyjából tíz-tíz éves közökkel íródott, mégis törésmentesen kapcsolódik folyamatos szöveggé; és valóban élvezetesen szemlélteti a Bogdán Lászlóra legjellemzőbbet: a történeteket egymásba öltő meséléstechnikát, az élőbeszédet követő mondatkezelést; így aztán (számba véve a további, szintén kóstolónak szánt apróbb írásokat) pontos írói arcot mutat föl ez a könyv.
Már céloztam arra, hogyan módosíthat terjedelemváltozás eredeti hatásokon. Bogdán László bámulatosan sokat ír, sokféle műfajban. Ha pusztán regényeit tekintem, azokban is megejtően sok mindennel találkozom, a pálinkafőzéstől kezdve a dán tehenek tejhozamán keresztül Svedenborg látomásáig aprólékos, tájékozott beszámolókkal. Ami e bámulatos bőséget illeti, kérdés persze, hogy ami bejött amott, hatékonyan alkalmazható-e ebben a leszűkített formában, hogy a töredék töredéke hogyan viselkedik. Azt hiszem, nincs szó veszteségről. Az gyanítható, hogy a történetek szövevényessége, illetve az ebből felfakadó hatás, az egyszerre lendületbe hozó és zsongító részegség ebben a formában nem tud maradéktalanul érvényesülni, és valóban, ezt az olvasói tapasztalat is megerősíti, ugyanakkor a kevesebb egyben tömörebb és fegyelmezettebb, a kevesebb egyedibb lesz. Egy váza szertehullott darabjai végül is törött vázát mutatnak, míg egyetlen, körömnyi darabját féltett kincsként őrizzük... Többet bízni az olvasóra!
Bogdán egyes szám első személyben mesél, de nagyon gyakran váltogatja elbeszélőit; ennek számottevő eredményei vannak: a történet-töredékek egymáshoz tapadnak, összefogózkodnak, kialakul egy második, egy háttértörténet. Mint a tenger zúgása egy légyott hátterében. Arra is alkalmas ez az elbeszéletlen történet, hogy felszínre hozza a csak gyanítható viszonyokat; azok ábrázolását az egyes szám első személyű írásmód csak részben tudta megoldani. De van másik oka is az elmosódottságnak. Bogdán hősei mindig a többes szám hősei, még akkor is, ha egyes számban beszélnek. Épp azért, mert történetük végül is nem a sajátjuk. Mivel indokolhatom ezt a kijelentést? Egyfelől: a szereplők egymás történeteit mesélik el, barátjukét, szerelmükét, nagybátyjukét, ellenségükét; másfelől: a műforma szaggatottsága elsősorban kialakítja az általános öntőformáját, vagyis eleve megvan az egyedhez nem kötött egyetemes kívánalma. Meséket olvasok. Jellemzőnek tartom, hogy miközben a történetek helyszínei igen gyakran a legizgalmasabb vidékei a világnak, addig az elbeszélés helyszíne egy mozdulatlan, változatlan terep. Érdekes volna a Bogdanszki Dolinát, vagyis Bodor Ádám helyszíneit öszszehasonlítani Bogdánéival, egy borbélyműhellyel, egy sörözővel, egy hajófedélzettel. Miközben megteremtődik a valós és a felidézett helyszín között (söröző és csatamező) valamilyen feszültség, ennek az elbeszélői térre nincs alakító hatása, a történetek valamiképpen a söröskancsókkal együtt érkeznek, mint a rumok. Öt korsó sör a Golgotában öt történettöredéket jelent; ezek természetesen kiválóan megírt, izgalmas történetek, és természetesen mesteri kapcsokkal vannak egybefogva. Miféle viszonyokról lehetne szó?
Gyakran szerepelnek nők Bogdán történeteiben, kulcsfigurák. A szép, szőke dán parasztasszony, aki marasztalja a hadifogolyt, ám az hazatér, és hazai nőktől nőkig terelik életének eseményei, Piroskától, a pincérnőtől Mariáig, a román lányig, sok más román lány mellett, Arizonáig. Nagy és legnagyobb szerelmek. Arizona, a pipázó mutatványos, az akrobata, aki a szerelemnek is akrobatája. Bogdánnál voltaképpen minden nő a szerelem akrobatája, és ily módon a legizgalmasabb történet birtokosa. Színes pillanatok, feledhetetlen mutatványok, veszedelmes kalandok, megannyi könyvbe való mese, egy végtelen mesélés hömpölygő folyamába merülve. A nő megjelenik, azonnal rabul ejti a férfit, az pedig mesélni kezd, mint egy fordított Ezeregyben... Jól mesél. A mesélés talán valóban arra való, hogy a férfi életét megkímélje, mert amennyiben a mese abbamaradna, a nő és a férfi egymásra tekintene, és a tekintetek varázslatos egymásbafonódásában bekövetkezne az előreláthatatlan, az elmesélhetetlen pillanat.
Klaniczay Tibor minden bizonnyal nagyon jól látta, mekkora szükség lenne egy megbízható, jól felépített irodalmi adattárra, hiszen ezt a munkát is ő ösztönözte, derül ki a szerkesztői-kiadói ajánlásból. (Ugyancsak ő indította útjára az Új magyar irodalmi lexikon munkálatait is 1985-ben - derül ki az ÚMIL főszerkesztőjének ottani előszavából.) Klaniczay biztosan megelégedett volna egy jó kézikönyvvel, ehelyett ma sok részben megbízható, roszszabb és jobb adattár van, különböző szerkesztők különböző műhelyekben készítették őket, párhuzamosan dolgozva. Annyi energiával, amennyit ezekbe az egyébként heroikus küzdelemmel készített munkákba az ügybuzgó szerkesztők beleöltek, egyesített erővel akár már lehetne is egy jó lexikonunk.
A most tárgyalt kétkötetes mű hasonló igényt óhajt kielégíteni, mint az 1989-ben kiadott Kortárs magyar írók kislexikona 1959-1988 című. Ez a munka azonban nem lexikon. Nem szerepel benne életrajz, pályakép és szekunder irodalom sem. Ezzel szemben az egyes alkotók műveinek teljes felsorolására törekszik. (A szokásos hanyagsággal: jól szerepel Kemény István és Vörös István közös kötetének címe Vörösnél, rosszul Keménynél, a háromszerzős Első oldal szerepel Kovács Zoltánnál és Megyesi Gusztávnál, de nem szerepel Váncsa Istvánnál.) Megbízhatóan közli az írók születési és esetleges halálozási dátumát, majd odabiggyeszt egy-két semmitmondó meghatározást, például, hogy: író, költő, kritikus, szerkesztő. Azt nem adja meg, hogy melyik folyóirat, újság, kiadó szerkesztője az illető, pedig ez már tényleges információ lenne. Közli viszont a díjakat és egyéb elismeréseket (azért azt megjegyzem: Váncsa István nem kapott a Sorostól 1993-ban Krúdy-díjat). Az első kötet előszava azt ígéri, hogy a második kötet végén közreadnak egy összeállítást a díjakról, kitüntetésekről, de ez elmaradt. Azt is ígérik, hogy a hiányzó adatok pótlását folyamatosan elvégzik, és az anyagot az interneten hozzáférhetővé teszik. Hát majd meglátjuk, ha meglátjuk.
Ez a bibliográfia szándéka szerint mindenkit szerepeltet, akinek az adott időszakban bárhol kötete jelent meg. Azt persze lehet pozitívumnak tekinteni, hogy itt aztán tényleg mindenki jelen van, de lehet azt is mondani, hogy sok a nem túlságosan fontos figura. Az anyaggyűjtést már 1997 decemberében lezárták, kicsit korai dátum ez ahhoz képest, hogy a második kötet csak idén nyáron került a boltokba. Azonban ez a dátum magyarázatot ad azoknak, akik azt kérik számon, miért nincsenek jelen olyan írók, akiknek csak 1997 után jelent meg az első kötetük.
Minden komoly bibliográfus és lexikográfus tisztában van vele, hogy munkája soha sem lehet hibátlan, de mind meg van győződve arról is, hogy mindent elkövetett a lehető legjobb munka érdekében. Munkájuk bírálata csak akkor korrekt, ha az általuk vállaltakkal szembesítjük őket. Amit ez a mű a magyar kiadások bibliográfiája és a szerény életrajzi adatok terén vállal, azt kevés hibával és hiányossággal meg is valósítja. Vállal azonban egy nagyon merész dolgot, amit aztán egyáltalán nem is tud megcsinálni, illetve még a lehetőségekhez képest is nagyon gyenge eredménnyel. Sajnos meggondolatlanul (és nyilván a munka elvégzésének fontosságát látva) azt ígéri, hogy az idegen nyelvre való fordításokat is közli - párhuzamosan azzal, hogy a magyar szerzők idegenből való fordításait is felsorolja. Ez utóbbit rendesen elvégzi, és ez tényleg felbecsülhetetlen értékű hiánypótlás: mondjuk Göncz Árpád, Németh László, Réz Pál, Szabó Lőrinc, Szentkuthy Miklós vagy Tandori Dezső műfordításairól is pontosságra törekvő adataink lehetnek most már.
A magyarról idegen nyelvre fordított kötetek felvétele azonban nagyon esetlegesre és rendkívül hiányosra sikeredett. Esterházy könyveinek mindössze négy angol fordítása szerepel, német egy sem, nem beszélve még az olasz, spanyol, holland, dán stb. stb. stb., sőt török fordításokról. Miközben Kertész Imre műfordításai szépen fel vannak tüntetve, azt láthatjuk, hogy az ő könyveinek egyetlen fordítása sincs. Déry Tibor, Füst Milán, Konrád György vagy Szabó Magda esetében is enyhén szólva hiányos a fordítások felsorolása. Nádasnak csak az Egy családregény vége című könyve van németre fordítva, a többi nincs, semmilyen nyelvre sem. Ottliknál még az ő műfordításai is hiányoznak, de az Iskola a határon idegen nyelvű kiadásairól sincs itt semmi. Lengyel Péter vagy Krasznahorkai László könyveinek sem létezik fordítása e bibliográfia szerint. A fiatalabbakról ne is essék szó: nem tud e munka Darvasi, Garaczi vagy Szijj német köteteiről sem.
Bár e téren összefoglaló, mindenre kiterjedő adattár valóban nem létezik, azért ennél sokkal több információt össze lehetett volna gyűjteni a szakirodalomból. Vegyük például Mészöly Miklós munkáit. A bibliográfia szerint Az atléta halála jelent csak meg franciául, és létezik még műveiből egy német, egy román és egy angol válogatás. Pedig ha ismerné a szerkesztő Thomka Beáta kismonográfiáját (Kalligram, 1995), annak 197-198. oldalán megtalálta volna Az atléta halála francia, német, dán, cseh, lengyel, észt, a Saulus német, más fordítású osztrák, lengyel, francia, finn, spanyol, olasz, észt, a Pontos történetek, útközben szlovák, román, német - meg még egyéb művei nyolc különböző lengyel, német, francia, szlovák kiadásának megbízható adatait.
A kötetek végén fotótár is van. A fotók gyűjtését két kiadó, két fotóművész és a PIM fotótárának segítségével végezték, meg rábízták az írókra, küldenek-e képet (ha egyáltalán megkapták a felkérést). Ezért aztán esetleges lett a fotótár, fontos szerzők hiányoznak, ismeretlen arc viszont van bőven. Nem elegáns dolog úgy szerkeszteni, hogy ami van és ami bejön, azt beteszem és kész. Így például van fotó Oravecz Péterről, de nincs Oravecz Imréről. Van Kulcsár-Szabó Zoltánról, nincs Kulcsár Szabó Ernőről. És ha nem küld képet teszem azt Balassa Péter, Darvasi László, Garaczi László, Háy János, Kovács András Ferenc, Krasznahorkai László, Láng Zsolt, Pályi András, Rakovszky Zsuzsa, Radnóti Sándor, Szijj Ferenc, Tar Sándor vagy Visky András (a névsor hosszan bővíthető), akkor szerezni kell róluk egyet, nem kihagyni őket.
(Szerkesztette F. Almási Éva, Enciklopédia, I. kötet: A-J, 1998. 347 oldal + 14 oldal fotótár, 3500 Ft, II. kötet: K-Z, 2000. 494 oldal + 21 oldal fotótár, 4400 Ft)
Ez a kézikönyv 1989 óta létezik, bár nem minden évben jelent meg (volt összevont száma is). Tartalmazza a tárgyalt évnek a szerkesztők által legfontosabbnak vélt irodalmi eseményeit, a magyar irodalom - természetesen: hazai és határon túli - alkotóinak bizonyos adatait (a legfontosabb életrajzi adatok, más kézikönyvek, ahol a szerző megtalálható, díjak, lakcím és telefonszám abban az esetben, ha az alkotó hozzájárult, az adott évben megjelent kötet), kortárs magyar írók rádióban, tévében, színházban bemutatott műveinek felsorolását, az irodalmi folyóiratok, könyvkiadók, időszaki kiadványok listáját, végül az irodalmi jellegű intézmények - szervezetek, tudományos, oktatási intézmények (a külföldiek is), alapítványok, könyvtárak, kiállítások, hazai, sőt határon túli irodalmi emlékhelyek - adatait. Hasznos segédkönyv ez, névmutató is van már benne.
Az irodalmi élet főbb eseményeit nyilván nagyon nehéz kiválasztani, sok szubjektív és esetleges tényezővel kell számolni, de kétségtelen, hogy az 1999. év irodalmi eseményeinek krónikája sokszínűségre, alaposságra törekszik. Súlyozásra viszont nem nagyon törekszik, de nem is teheti, hiszen az események ömlesztve követik egymást időrendben, így a Magyar Napló katalán számának október 14-i bemutatója az Írószövetség Klubjában ugyanúgy megbújik a szövegtengerben, mint az, hogy október 12-én Göncz Árpád és Esterházy Péter megnyitotta a frankfurti könyvvásár magyar pavilonjának programjait.
Az írók adatai nagyjából rendben vannak (kivéve a notórius költözködők elérhetőségét), hatalmas munka lehet ezt az adathalmazt évről évre gondozni. (A szerkesztők egyébként kérdőívet küldenek az íróknak, de becsületükre legyen mondva, ha nem megy vissza a levél, akkor is próbálják rendbe tenni az adott szócikket.) Csak egy kérdés: tudom, hogy az írók hiúak nagyon, de vajon szükséges-e az összes kisebbnél kisebb díjaikat ilyen terjedelemben közölni? Elég lenne talán csak egy kiadványban (de ha lehet, ne egy új, külön erre specializálódó, mondjuk A magyar írók mindenféle díjai és fotótár című munkában).
(Összeállította, szerkesztette és előszóval ellátta Buda Attila, Széphalom, 2000. 374 oldal, 1400 Ft)
Nos, az ilyenfajta munkákkal kellene a leginkább csínján bánni. Ilyen specializált kiadványra csak akkor van szükség, ha a benne lévő adatok máshol nem hozzáférhetők, esetleg máshol csak hibásan és hiányosan szerepelnek, illetve ha így, egyben nincsenek meg sehol.
Az a nem túl bőséges adatmennyiség, ami itt megtalálható, nagyjából fellelhető az ÚMIL-ban és a két imént tárgyalt kiadványban. Összességében e három mű már fölöslegessé is teszi ezt a negyediket. S akkor még nem is beszéltünk a speciális kézikönyvekről, például a Borbándi Gyula-féle nyugati, a Fónod Zoltán-féle csehszlovákiai vagy a Balogh Edgár-Dávid Gyula-féle romániai magyar irodalmi lexikonokról és más összefoglalásokról. Persze ezeket a könyveket a szerzők is ismerik, sőt bevezetőjükben fel is sorolják (kilenc saját művükkel együtt). Éppen azt mondják, hogy aki többet szeretne megtudni a határon túli magyar irodalomról, az forduljon a már létező többi műhöz. Magyarul: ebből a munkából az olvasó kevesebbet fog megtudni a tárgyalt területről. Ez is valami. Ez a kiadó A Tudás Könyvtára című sorozatának eme darabjával azokhoz fordul, akiknek ennyi tudás is elég. És ez is megmagyarázható: a nem szakember csak a legfontosabbra kíváncsi.
Terjedelmi okokból tehát le kellett mondani a teljesség igényéről, írják a szerkesztők az előszóban. Ez még rendben is volna, de akkor miért szerettek volna, ahogy írják, "az életmű hivatott méltatóitól megfelelő terjedelemben idézni" - egy kislexikonban? Szerencse, hogy nem volt elég helyük rá. Mégis odatettek a szócikkek végére egy-két mondatot a fontosabb alkotóknál, általuk hivatottnak tekintett "méltatóktól" vagy önerőből. Kár.
Ehelyett inkább jobban oda kellett volna figyelni arra, milyen címszót vesznek fel, illetve abban milyen adatok legyenek. Nem szerepel például Deréky Pál, aki két évtizede a bécsi egyetem finnugor tanszékén tanítja és kutatja a magyar irodalmat, vagy Tamás Gáspár Miklós, aki 1978-ig Kolozsváron élt, első két könyve Romániában jelent meg, tehát a kislexikon logikája szerint itt a helye, miként Balla Zsófiának, Bodor Ádámnak vagy Csiki Lászlónak, aztán nincs itt Szigeti László, aki lassan egy évtizede a pozsonyi Kalligram igazgatója, s mellesleg két kötete is van (kiadója szócikket sem kap, csak épp megemlítődik a folyóiratnál), hiányzik Vida Gábor kétkötetes író, a marosvásárhelyi Látó szerkesztője. Nem szerepel císzóként a Mentor Kiadó sem, pedig más kiadók általában igen. Nem kapott címszót az Éneklő Borz erdélyi hangos irodalmi folyóirat, pedig ugyanúgy irodalmi intézmény, mint a Szepsi Csombor Kör vagy az Iródia. Az újvidéki Új Symposion itt van, a veszprémi Ex Symposion nincs (pedig az Arkánum esetében szerepel, hogy 1991-től nem Washingtonban , hanem Pécsett jelenik meg). A szerzők pikkelhetnek Vida Gáborra, mert a Látó címszónál minden szerkesztőt megemlítenek (mellesleg mind a négyet főszerkesztőnek titulálják), kivéve őt. Így aztán ő az egyetlen, aki nem lett annak a lapnak a főszerkesztője, melyről azt az elképesztő információt olvashatjuk, hogy: "A szépirodalom mellett helyet kap benne az irodalom más ága is".
A szerzők előszavukban azt írják, hogy ha valamely adat mégis téves lenne, vagy mást emeltek volna ki, mint amivel az alkotó (!) is egyetért, szíves elnézését kérik (mármint az alkotónak). Az olvasó elnézését nem kérik.
(Szerkesztette Erdélyi Erzsébet és Nobel Iván, sorozatszerkesztő Kisbán Gyula, Fiesta-Saxum, 2000. 208 oldal, 1380 Ft)
Az előzővel ellentétben ez az a fajta kiadvány, amire szükség van az általános lexikonok mellett is, mert olyan speciális területet dolgoz fel, és olyan alapossággal teszi ezt, hogy messzemenően indokolt a kiadása. Az elmúlt körülbelül 150 év emigráns irodalmárait, közéleti embereit és társadalomtudósait (a történészektől a teológusokig), a sajtó és a könyvkiadás munkatársait veszi számba e munka, esztétikai és ideológiai fenntartások nélkül, a Törökországban, Amerikában, Angliában, majd Olaszországban élő Kossuth Lajostól mondjuk az Ausztriában, Németországban, majd Izraelben élő Salamon Pálig. Nem állapítanak meg konkrét időhatárt, de az nyilvánvaló, hogy II. Rákóczi Ferenc vagy Mikes Kelemen nem szerepel, ellenben itt van a torontói Rákóczi Alapítvány és a müncheni Mikes Kelemen Kör. És végre valahol elegendő információt kapunk a Bécsben élő Deréky Pálról is. Sőt az emigráció politikai, kulturális mozgalmairól, intézményeiről, kiadványairól és folyóiratairól, újságjairól is.
Azért például a hosszú ideig Ausztriában élt Báthori Csaba nincs benne a lexikonban, pedig 1992-ben kötete is jelent meg Bécsben, igaz, később hazaköltözött, ám a szerkesztői gyakorlat szerint szerepelnie kéne, hiszen például Szőcs Géza is szerepel, aki csak négy évig élt Svájcban. Sok apró hibát lehetne még találni, például a szerkesztő névrokonának három álnevét is megadja a lexikon, de azt nem közli, hogy az illető itthon az utóbbi években Sz. Nagy Csaba néven publikált, pedig több más szócikknél ezen a néven szerepel az irodalomjegyzékben. Egyébként a szakirodalom megadása itt is gyakran esetleges (mondjuk Heller Ágnesről mindössze három kis cikk említése elég vicces, de hiába hosszú a Határ Győző-szakirodalom, ha nem feltétlenül a legfontosabb írásokat emeli ki). Albert Pál 1997-es kötete szerepel, de annak recepciója már nem. Haldimann Évának viszont egyszerűen hiányzik az 1997-es kötete. Alexander Brodynál nem szerepel, hogy létrehozta a Bródy Sándor-díjat, amit itthon adnak 1995 óta a legjobb elsőkötetes íróknak. A lexikon még nem tud arról, hogy Gyukics Gábor költő hazaköltözött Amerikából. Mint ahogy nem tud még Ferdinandy György 1999-es Krúdy-díjáról, András Sándor 1999-es Ady-díjáról sem. Pedig más helyen 2000-es adat is szerepel.
Módszertani probléma, hogy mi legyen azokkal, akik csak életük egy részében éltek emigrációban. Ilyenkor az történik, hogy csak az emigráció idejére eső munkásságát tüntetik fel a szerzőnek. Ez mondjuk Kassák esetében nem okoz nagyon nagy bajt, hiszen róla ettől függetlenül eleget tudhat az olvasó. De például a Vajdaságból Svédországba került Domonkos István igencsak kurta-furcsa szócikkéből a tájékozatlanabb érdeklődő bizony egyáltalán nem fogja megtudni, ki is ez a szerző, és ez nem lehet egyetlen (akármennyire is specializálódott) adattár célja sem.
A kötet végén alapos álnévlexikon is található. Amellett, hogy a szakterülettel foglalkozók számára ez nagyon hasznos, szórakoztató is lehet a szellemes és kevésbé szellemes álnevek böngészése. Néhány a kínálatból: Karakán Tivadar, Róka Tóni, Vagdosó szerkesztő. És a két legszebb: Amatőr és Emigráns.
(Összeállította Nagy Csaba, lektor és főmunkatárs Sárosi Attila, Argumentum-PIM és Kortárs Irodalmi Központ, 2000. 1126 oldal, 5400 Ft)
The World We Have Lost - ez eredetileg Peter Laslett könyvének a címe, amelyre Gyáni Gábor is hivatkozik a kötethez írt előszavában, arról a radikális fordulatról szólva, amit a hagyományos történetírásban "a társadalomtörténet névvel illetett sokrétű történetírói áramlat" megjelenése jelentett. Történelmen addig ugyanis a nemzet nagyjainak, az államnak, az állam nevében fellépő társadalmi erőknek stb. a históriáját értettük; a társadalomtörténet ezzel szemben a részjelenségekre - csoportokra, rétegekre, szubkultúrákra - figyel, ezzel mintegy kiegészítve az intézmények és struktúrák világáról alkotott képet, ám egyúttal el is helyezve a szubjektív történelmi tanúságtételt az "objektív" történelem égisze alatt. Az előszó hangsúlyozza, hogy a jelen kötet szerzői, akik munkájukban az ötvenhatos elítéltek gyermekeinek sorsával foglalkoznak, nem ezt az utat járják, legalábbis nem kívánják alárendelni az egyéni vallomásokat semmiféle "objektivitásnak", mégis úgy tűnik, "a még lezáratlan múlttól kerek történetírói elbeszélésbe foglalt, befejezett történelmet" adnak a kezünkbe.
Negyvenkét életinterjú képezte a gerincét a kilencvenes évek elején Kőrösi Zsuzsanna által irányított vizsgálatnak, amelyben fontos szerepet vállalt a pszichológus Hoffmann Gertrud is, aki azonban már nem élte meg a könyv megjelenését, s amelynek feldolgozásában Molnár Adrienne töltött be tevékeny szerepet. Az interjúk huszonkét halálra és huszonkét börtönbüntetésre ítélt ötvenhatos gyermekeivel készültek, ám a két szerző eleve kijelenti, hogy "nem az egykori valóság feltárására vállalkoztunk, és könyvünkben sem azt kívánjuk rekonstruálni". Jobban érdekelte őket, hogy e sajátos társadalmi csoportnak "milyen tudása van a múltról, mennyire volt képes" a forradalmat "identitásába beépíteni". A magam részéről a most olvasható végeredmény alapján nem tudnám eldönteni, hogy az 1956-os Intézet Oral History Archívumának munkatársait inkább a fentebb jelzett, rendhagyó történészi vagy a kevésbé rendhagyó szociológiai motiváció vezette, avagy egyszerűen az a közönséges emberi jó érzés, amely Laslett sokat sejtető könyvcímét emblematikus jelentéssel ruházza fel, e máig nem tudatosult, elveszett múltunkra utalva.
A könyvet - alaposságát, józanságát, tudományos igényességét, egzakt, tiszta vonalvezetését, megszerkesztettségét, olvasmányosságát és még sok egyéb szempontot tekintve - igazán sok-sok elismerés illeti, számomra mégis az a drámai erő, az a szembesítés a leglényegesebb, amelyet az olvasó, ha már betévedt ebbe az utcába, vagyis olvasni kezdte a könyvet, aligha úszhat meg. Ma már közhelyként cseng Mérei Ferenc megállapítása a forradalom eltiprását követő "össznemzeti elfojtásról", nevezetesen, hogy a hatalom nyomására az emberek többsége elfogadta a kádári alkut, s nemcsak elhallgatott, hanem egykori élményeit is kitörölte emlékezetéből. Mai felvilágosult politikai tudattal olvasva mégis megdöbbenünk, amikor Brusznyai Árpád lánya, aki két és fél éves korában látta utoljára később kivégzett apját, a november 7-i ünnepélyre verset ír Leninről, és azt büszkén elszavalja. "Mi bevettük azt a mesét, hogy a szovjet felszabadító csapatok [sic!]. De én is úgy elgondolkodom rajta, hogy ennyire naivan elhittük - mondja Földesi Katalin, akinek később szintén kivégzett apja kétkezi munkásként került a Szegedi Forradalmi Bizottmányba. - Ezt az ellentmondást már középiskolában kezdtem érezni." Jellemző az is, hogy a szerzők szerint "az előzetesen megkeresettek közel egyhetede elzárkózott attól, hogy elmondja emlékeit. (...) Náluk a több évtizedes felejtési kényszer oly erősnek bizonyult, hogy még a kilencvenes évek közepén sem akartak beszélni", esetleg még mindig féltek a bosszútól: "ezek az emberek eggyé váltak a félelemmel".
Ha az egyes sorsok alakulását nézzük, különösen a megtorlás első éveiben, nincs is ezen mit csodálkoznunk. Az apa letartóztatását, majd bebörtönzését a család teljes diszkriminációja követte: ítélet, vagyonelkobzás, a szolgálati lakásból való kiköltöztetés, a feleség elbocsátása a munkából, a gyerekek bárminemű továbbtanulásának intézményes megakadályozása, olyannyira, hogy a kivégzettek hozzátartozói se özvegyi nyugdíjat, se árvasági segélyt nem kaphattak. "Az iskolában felszólítottak bennünket, hogy álljon fel, aki árva vagy félárva. Másodikos voltam ekkor, édesapa már meghalt. Én felálltam, hát persze, hogy felálltam. És akkor a tanító mondta, hogy én csak üljek le" - meséli Tihanyi László. Az a stigmatizáció, amely e családokat sújtotta, egyszerre volt elemi csapás és égbekiáltó igazságtalanság; nem is nagyon mérhető mással, csak a Simone Weil-i értelemben vett szerencsétlenséggel, hisz találóan írja Weil, hogy nincs szerencsétlenség vak véletlen nélkül, akiket tehát sújt, csak vergődnek, mint a félig eltaposott rovar, nincs szavuk többé, s épp attól válnak igazán szerencsétlenekké, hogy a félelem és a szenvedés hatására még üldözöttségük okát is elfelejtik. Weil a második világháború üldözötteiről beszél, ám Kőrösi Zsuzsanna és Molnár Adrienne könyve azt tanúsítja, hogy az ötvenes évek végi Magyarországon még ugyanaz az embertelenség tombol, hideglelős magabiztossággal és össznemzeti amnéziától övezve.
A történetnek ez az aspektusa ma is zavarbaejtő, kínos, alig feldolgozható. Hisz a mai, a tegnapi vagy a korábbi társadalmak is meg voltak vagy vannak terhelve az etnikai, a szociális stb. stigmatizáció százféle súlyos változatával, ám ezekben az esetekben, minden igazságtalanság és szörnyűség ellenére, felfedezhető valami sorsszerűség; a hatalom pitiáner bosszúja azonban, amely ráadásul legtöbbször esetlegesen szedte áldozatait és nem mutatott semmiféle érzéket a tények, az elkövetett tettek mögött rejlő emberi tartás vagy erkölcsi érték iránt, amely még a végtisztességet is megvonta az áldozatoktól és a méltó gyászt a családtagoktól, lelkeket megbélyegző vak szerencsétlenségként hatott. Ez is volt a politikai cél. Politikai? Igen, ezzel a fajta hatalomgyakorlással degradálódott oly mértékben a politika, hogy máig nem sikerült rehabilitálnia önmagát. Mondhatni, kész csoda, hogy e megalázott és megtört emberek évtizedek múltán mégis kiharcolták maguknak azt a bizonyosságot, ami sajátos megváltást vagy inkább egyfajta megszabadulást jelentett számukra: "Soha nem hittem volna, hogy mennyire fontos tudni, hogy hol van (...) nem féltem ettől az exhumálástól - mondja Brusznyai Margit. - Anyám meg akarta fogni a koponyát, és meg is fogta, és nem lett rosszul, csak elnézegette. És azt lehet gondolni, hogy ez szörnyű. Nem volt az, mert ő ott volt, és meg lehetett találni, és ott mintha nevetett volna ránk. Megnyugtató volt."
Ez a könyv tényeket, vallomásokat közöl, csoportosít, tudatosít, pár szavas magyarázatokkal. Mégis fájó sebeket tép fel. Immár nem az áldozatok és az üldözöttek sebeit, hanem a társadalomét - mindannyiunkét -, akik nem tudtunk (nem tudhattunk, nem akartunk tudni) üldözésről, áldozatokról. És ma is hajlanánk arra, hogy kutyaharapást szőrével, azaz az amnéziát amnéziával gyógyítsuk. Nem jósolok nagy olvasótábort e könyvnek, minden kemény tárgyszerűsége és szigorú tárgyilagossága ellenére sem. Holott "nem a felejtés gyógyít, hanem az emlékezés" - írják a szerzők, s igazuk van: csak az emlékezés által kaphatjuk vissza azt a múltat, azt az elvesztett világot, ami mai identitásunkhoz tartozik. Akarom mondani, kellene, hogy tartozzon.
Az alvajárók a széthullás dokumentálására tett átfogó kísérlet. A regénytrilógia egyes részeit (Pasenow avagy a romantika -1888-, Esch avagy az anarchia -1903- és végül Huguenau avagy a tárgyilagosság -1918-) sorjában olvasva szinte fokról fokra követhetjük nyomon a hagyományos regényforma felbomlását.
Az első rész stílusában még a lecsengő romantika érződik, a forma megfelel a XIX. századi családregénynek; a második részben az első világháború előtti anarchisztikus zűrzavart ábrázolva repedezni kezdenek a hagyományos struktúrák, a harmadik rész pedig már széttördelt regény, melynek hangneme a két világháború közötti úgynevezett új tárgyilagosságot hordozza.
Az egyes részek főhősei a címekben megadott korszakok jellemző vonásait testesítik meg. Pasenow őrnagy élete a vallás etikájában gyökerezik, porosz junkerként tudatában van hazafias és etikai kötelezettségeinek és hisz a becsületben. Esch életformájában már alkalmazkodott a közelgő tárgyilagos, kereskedelmen alapuló világhoz, lelkében azonban még a hagyományos értékek elkötelezettje. Viselkedésében egy két korszak közé ékelődött ember anarchista, új hitet kereső világszemlélete tükröződik. A két első könyv hősei aztán a harmadik részben a közöttük lévő társadalmi különbségek ellenére baráti szövetséget kötnek a trilógia befejező kötetének főszereplője, Huguenau ellen.
Azonban hiába. Tartalmilag ugyanis a harmadik regény - mint arra az elbeszélésbe ékelt elméleti, filozófiatörténeti reflexiók utalnak - az értékek teljes széthullását rögzíti. Huguenau az új, tárgyilagos életforma megtestesítője, teljességgel etikátlan ember, semmilyen kapcsolat nem fűzi a hagyományos értékekhez, megszabadult tőlük, ezáltal válik korának gyermekévé. Az elöregedett, elhalóban lévő értékek képviselőit pedig kíméletlenül söpri ki a regényből.
Az idős Pasenow őrnagy lelki összeomlását az okozza, hogy rádöbben, Huguenau becstelen dezertőr, s ezen felismerés hatására önmagában is felfedezi az "árulót", aki már nagyon szívesen "dezertálna" a civil életbe. Majd miután Pasenow egy baleset következtében eszméletét veszti, Huguenau úgy tesz szert új katonai iratokra, hogy önkéntes betegápolónak jelentkezik az őrnagy mellé, vagyis csúfot űzve Pasenow értékrendjéből, őt használja fel ahhoz, hogy veszélyes dezertőri helyzetéből kimásszon.
Eschsel Huguenau még durvábban bánik el: először erőszakosan magáévá teszi Esch feleségét, azután megpillantva Escht az utcán, hátulról ráront és szuronyával ledöfi. Később, mintegy ráadásképpen Esch özvegyét zsarolással, csalással megfosztja örökségétől, ügyesen kereskedik tovább, családot alapít és a társadalom elismert tagjává válik. Magatartására és tetteire Broch a regény epilógusában ad magyarázatot a kort elemezve, melynek Huguenau oly jellemző képviselője.
A Huguenau által képviselt fő cselekményszál mellett azonban párhuzamosan több másik történet is fut. A "feltámadott" Göddicke közlegény története, a félkarú Jaretzki hadnagyé, Hanna Wendlingé és Marie-é, a berlini üdvhadseregi leányé, aki reménytelenül szerelmes Nuchembe, a lengyel emigráns zsidó fiúba.
A különböző fejezetek közé pedig újra és újra beékelődnek Az értékek széthullása című kultúrkritikai, filozófiai értekezés egyes részei. Az amúgy igen jó fordítás, illetve a könyv szerkesztőjének nagy hibája azonban, hogy noha az eredeti német szövegben Az értékek széthullása alcím mindig szerepel az adott fejezetek sorszáma alatt, addig ez a magyar kiadásból valamiért kimaradt. Pedig az író nagyon is szándékosan emeli ki az alcímek mindenkori megadásával ezt a két szálat a regényben.
Az üdvhadseregi leány történetének fejezetei lírikus intermezzókat képeznek a szövegben, Az értékek széthullása alcímet viselő részek pedig külső, elméleti reflexiók. Míg tehát a hagyományos regénynek még szerves alkotóelemei voltak az érzelmek és szenvedélyek, melyek megteremtették a regény sajátos feszültségét, és az elbeszélésen átsejlettek a filozófiai, az általános, szellemivé emelkedett tartalmak, addig ebben a széthullást demonstráló regényben az érzelmi és az elméleti tartalmak különálló szigetekké válnak, melyeket körülfolynak a történetek tárgyilagos elbeszélésének áramlatai.
Van azonban a könyvnek egy epizódja, melyben az érzelem, az elbeszélés és a filozófia még egységet alkot. A fentebb említett különböző történetek minden főszereplőjének közös és legjellemzőbb vonása a magányba való kitaszítottság. És hiába tűzte ki az író célként maga elé a tárgyilagosságot, a regény hangvétele a magány ábrázolásaiban újra és újra melankolikussá válik. A legmagányosabb és legmelankolikusabb alak a kis Marguerite. "Egy nyolcéves gyermek, aki világgá akar menni." A 82. fejezet a tárgyilagos hangvétel ellenére is a regény leginkább érzelemmel telitett, ugyanakkor legtranszcendentálisabb fejezete, a könyv esszenciális összegzése. Marguerite az életüknek célokat kereső figurák kontrapunktjaként megsejti, "hogy a bolyongása és a cél keresése meddőnek bizonyult, hogy legföljebb a végtelen lehet a célja", és trilógia címére visszautalva "a végtelenség alvajárása" telepszik rá. Mintha kitaszíttatna Lukács regényelméletének "transzcendentális hontalanság"-ába. Ahol már nem biztos, hogy meghallja a regény utolsó mondatát: "Semmi kárt ne tégy magadban; mert mindnyájan itt vagyunk."
Különös bestsellereket teremt a sznobizmus - no meg az, amit többnyire posztmodernnek nevezünk. Több eladási statisztika szerint hónapokig vezető helyen állt nálunk Lawrence Norfolk második regénye, A pápa rinocérosza, amely azonban, gyanítom, az olvasási statisztikákban már jóval hátrább végezne, hiszen még a posztmodern prózán edződött olvasó számára is embert próbáló, irdatlanul nehéz könyv.
Akárcsak az első Norfolk-regény, A pápa rinocérosza is a posztmodern próza olykor barokknak nevezett ágához kapcsolódik: arasznyi vastag, hömpölygő és szétágazó cselekményű, hatalmas műveltséganyagot mozgató szöveg, amelynek mintha az lenne az egyik célja, hogy az angol értelmező szótár valamennyi szavát magába foglalja - és néhány százat azon kívül is. Mintha az az enciklopédikus vágy mozgatná, hogy minden, de tényleg minden benne legyen, s a szöveg elsődleges feszültsége és szépsége elsősorban ennek a lehetetlen nekiveselkedésnek köszönhető. Sokáig nehezen dönthető el, hogy amit olvasunk, vajon csak újabb kísérlet, hogy valaki megírja végre a nem létező Borges-regényt, vagy valóban jelentős műről van-e szó, amely a saját módján beszél mindenféle enciklopédikusság és egyetemesség lehetőségéről és lehetetlenségéről. Én jelenleg, számos kételyem ellenére, ez utóbbi felé hajlok.
A XVI. század második évtizedében játszódó történet emlékeztet Norfolk első regényére, hiszen mindkettőben egy pszichoanalitikusan is motivált egyéni történet íródik bele egy őt magában foglaló, ám a lélektani motiváltság által mintegy megfertőzött történelmi, illetve mitologikus-allegorikus elbeszélésbe. Lempričre esetében az apa-fiú kapcsolat mozgatta a történeteket, itt a Niklot/Salvestro és anyja közötti viszony a gigantikus történet- és képhalmaz eredete (de nem magyarázata). Salvestro gyermekkorában anyja halálát okozta azzal, hogy elárulta titkukat, a víz alá süllyedt kincses várost; egész későbbi életében az a sorsa, hogy mindenki elárulja, hogy állandó kitaszítottságban éljen. Salvestro, akinek története örökös viszszatérés arra a helyre, amely már nem létezik, arra ítéltetett, hogy mások történeteinek legyen öntudatlan részese. Így vezet el az Odera torkolatában fekvő Usedom szigetéről a pogány Salvestro egy maroknyi szerzetest egészen Rómáig, mert az apátság temploma folyamatosan csúszik a tengerbe, és Jörg atya a pápa segítségéért akar folyamodni; így keveredett bele korábban egyszerű zsoldosként az itáliai hatalmi harcokba és árulásokba, amelyek legfontosabbika (Prato lakóinak lemészárlása) X. Leó, a Medici pápa hatalomra jutásához vezetett; így lesz részese annak az expedíciónak, amely a mesés egyszarvú-orrszarvú keresésére indul Afrikába, a pápa szeszélye ugyanis a portugál-spanyol hatalmi vetélkedést vetélkedővé egyszerűsíti: aki hamarabb hozza el neki a Pliniusból ismert csodalényt, az jár majd jobban az osztozkodáskor; így testesítheti meg a nyugat-afrikai törzs számára a mitológiájukból ismert rossz testvért, aki most a fehér ember képében visszatér; és így válik egy pillanatra népi hőssé kitömött orrszarvúján lovagolva a pápa által szervezett karneváli vízicsatában. Salvestrónak az a sorsa, hogy mindenkit elveszítsen: egyetlen barátját, a kissé visszamaradt, de népmesei erejű óriás Bernardót (olyanok ők ketten, mint George és Lennie az Egerek és emberekben), a vak Jörg atyát és a szent kislányt, Amaliát, a pratói mészárlás túlélőjét, aki kivezette őket a körbezárt városból, és aki, akárcsak Jörg, megváltóként tekint Salvestróra.
Salvestro megváltástörténete (amennyiben az olvasás az ő sorsának szálát követve próbálja meg "egyértelművé" tenni, lerögzíteni a szöveget) egy jelentésektől roskadozó, valóban sok szempontból barokknak nevezhető szöveglabirintusból bontakoztatható ki. A barokk vonások Norfolk nyelvhasználatának legelemibb szintjén is megmutatkoznak: a kibogozhatatlan mondatszövevények, a Joyce-t és Burgesst idéző poliglott szójátékok, a gyakran szinte ritmizált próza egyszerre átláthatatlanul indázó és - fonetikai szinten is - hihetetlenül pontosan megtervezett kádenciái, a hihetetlen képgazdagság mind-mind fokozatosan arra a belátásra vezetik az olvasót, hogy az érzékletes megjelenítések inkább a nyelv érzékiségét jelenítik meg, hogy az oldalakon át tartó "leírások" (a tenger, a Niger folyó, a nyüzsgő Róma stb.) inkább afféle kompozíciók, amelyeknek legfőbb állítása önmaguk belső tökéletessége. Ez a hihetetlen nyelvi öntudatosság mindazonáltal nem öncélú, hiszen végig ott működik benne valami hallatlan retorikai pátosz, a világ nyelvbe foglalásának pátosza, amely a szerkezet miatt a leírások mikroszintjére is beszivárog.
A szöveg ugyanis olyan, mint egy túlzsúfolt táblakép, ahol - részben a modernista nézőponttechnika alkalmazása miatt - az előtér és a háttér megkülönböztetése sem könnyű, ahol minden apró részlet, ha rávetül a figyelem, burjánzó mélységekké oldódik (helyesebben efféle mélységek illúzióivá, mint például a patkányok epikus háborúja). A történet számtalan szálból sodródik össze, nem is történet ez, hanem kavargó sodrás, amelynek előrehaladásához hol ez, hol az a szál tesz hozzá váratlanul és mintegy mellékesen valamit. Ha pedig a szöveg (táblakép) "vertikális" tengelyét tekintjük, egyfelől az allegorikus rétegződés egymásra épülő és egymást kioltó geológiai szintjeit találjuk, másfelől pedig egy olyan cselekményt, amely számtalan terv, szándék előreláthatatlan következménye; Salvestro és Bernardo római tartózkodása és afrikai expedíciója oly sok fondorlat és összeesküvés része, hogy minden egyes apró részlet egyszerre hat-hét egymásról nem tudó, mégis egymásba fonódó cselekményterv szintjén jelent valamit.
Barokk vonás még a regényt kicsinyítve megismétlő számtalan belső önmetafora (a barátok krónikája, az afrikai labirintus vagy a római Colonna-palota), amelyek közül a legszemléletesebb talán maga a karneváli vízicsata, a Naumachia, ahol a poéták és a római "nép" összecsapása nyíltan a verslábak és egyéb költői eszközök küzdelme is. Valahogy így képzelhetjük el a regény nyelvi világának lerögzíthetetlen, konfliktusok által létező gazdagságát is. A regényben a középkori, egyirányú és tisztán allegorikus elbeszélő elv (a barátok zarándokútja) ennek a világnak és nyelvnek a képzelt középpontjába, Rómába tart, ahol viszont már a reneszánszon is túl vagyunk, és Leó pápa világi uralkodóként igazgatja dekadens világát; a születő újkor nyelvi világába érve az allegori