Vissza az idei számokhozRudi tizenhét éves múlt, amikor az oroszok a faluban a férfiakat összeszedték. Valahogy kimaradt ebből a gyűjtésből. Jókor ment vízért a kútra vagy lisztért a malomba, maga sem tudja. Vittek el nála fiatalabbakat, tizenhat éveseket is.
Nem sok nappal ezután már esténként kísérhette haza azt a lányt - Jucit -, aki addig csak köpött utána, ha a néptelen utcavégen, ahol lesett rá, hátulról letámadva, egy pillanatra mellére tapasztotta a kezét (majd elszaladt).
Esténként, miután hazáig kísérte a lányt, a kert kerítésének tövében megszeretgette, majd megkönnyebbülten, már a következő nap sikerén fantáziálva indult haza.
A front elkerülte a települést, de a falu határában az oroszok felállítottak egy kisebb, alig néhány fős ellenőrző pontot, ahol katonanők teljesítettek szolgálatot. Egyik este a férfietlenített falu határában portyázó járőr karjaiba sétált Rudi. A katonanők feltartóztatták, hátra kötötték a kezét, majd bekísérték.
A poszt, kifosztott kis tanya épülete, nem volt messze a falutól. Üres ólak, elhordott vagy elégetett gazdasági épületek szegélyezték a lakóházat, ahol a parancsnokság berendezkedett. Rudit az egyik sötét szobába vezették, ahol a hatalmas termetű parancsnok asszony az asztalon ülve várta. Kioldozták a csuklóját és mondták oroszul, hogy vetkőzzön le. Rudi nem értette, és hiába mutogatták neki, mit kell tennie, állt mozdulatlanul a katonanő előtt. A többiek röhögtek.
Végül, amikor a katonanő mindenét ledobta magáról, és ujjai segítségével mutogatni valóját megmutatta, Rudi megértette, mi lenne a dolga, miért van ott, ahol van. Magyarázkodni, mutogatni kezdett, és a kert tövében néhány perce kitárulkozó Jucit látta a szemei előtt. Intett a fejével, hogy most az, amit várnak tőle, semmiképpen sem fog menni neki.
A parancsnok asszony katonaingét maga elé terítette és határozott kézmozdulattal intett a többieknek. Azok hárman lekapták Rudit, lecibálták a ruháit, hasmánt az asztalra fektették és széles, katonai szíjjal elverték a seggét. Nem sokáig tartott a verés, de jó hatása nem volt. Amikor Rudit meztelenül talpra állították, jól látszott az eredménye is. Egyértelmű utasításra erővel ismét a parasztasztalra terítették, újra elverték, majd megint talpra állították. Az eredmény egyre siralmasabb lett. Láthatták ezt a katonanők is, mert egyre felszabadultabban röhögtek mind a négyen. Ebben a sorrendben ismételték beavatását egészen addig, míg Rudi saját kezűleg rá nem vezette őket a kívánatos megoldásra. Többet már nem verték meg, elengedték.
Nekem ezt a történetet, nem ugyanezekkel a szavakkal, Rudi mesélte el 1970-ben, amikor vasgyári segédmunkásként az éjszakai műszakban nyersanyag nélkül maradtunk. Azon az éjszakán töltöttem a tizenhetedik évemet. Ajándékba kaptam, és most Juci története nélkül továbbadom.
A katonát saját házában fogták el. A pincéből tovább vájt kamrában találtak rá. Az udvarra kihordott friss földhalmok elárulták. Nedves kis lyukban ült összegémberedett tagokkal már több hete.
Kihurcolták az udvarra. Összeverték, összerugdosták, leköpdösték, levizelték. Addig kínozták, míg össze nem szarta magát. A tornác fagerenda oszlopához kötötték ki. Ha megmozdul, rászakad a tornáctető. Odacsődítették a szomszédokat, az összes falubélit. Szeme láttára erőszakolták meg az anyját, két testvérét meg a lányát.
Aztán azt mondták, meghagyják az életét, ha a nővel, akit hoznak neki, most azonnal, ott előttük szeretkezik.
– Ha megteszed, egyszer még bosszút állhatsz - mondták neki az ismerősök, azok meg hoztak neki egy nőt. Egy falubélit.
Szekeres Dódi azzal csalta el Pétert, hogy mutat az udvarukban valamit. Napok óta fokozódó hőséggel tetőzött a nyár. Péter kora reggel kelt, amíg árnyékban horgászhatott, lent volt a vízen. Utána hazament. Ha fogott, kibelezte a halakat, eltette a hűtőszekrénybe. Egyedül megebédelt. Rajzolgatott, játszott. Elébe ment a szüleinek. Ült a játszótéren, nézte az elsuhanó autókat. Egyszerre a semmiből, beállt a busz a megállóba. Apja súlyos testétől egy kicsit megbillent, amikor leszállt. Eléjük rohant. Kikérdezték, fogott-e valamit vacsorára. Büszkén újságolta, hogy fogott másfél kiló keszeget, már csak meg kell sütni. Szülei fanyalogtak, foghatott volna valami mást is. Mit csináljon, az első meleg napokban még lehetett délután is süllőt fogni a Vén Dió alatt, most már csak ezt adja a víz. Jól van, nem azért mondták. Fogjon csak nyugodtan keszeget, csak egy kicsit már unják. Este majd megpróbálkozik, mondta Péter, süllőzni a Büdösnél. Most, hogy ilyen hőség van, csak este kap a hal. Pont ott - kérdezte az anyja -, nem tudna máshol horgászni? Mit csináljon, mondta Péter, ha ott van a legtöbb hal? Ragadozó halaknak nincs olyan íze. Különben is egy kicsit arrébb van az, ahol fog, félúton a híd felé, a második lépcsőnél, ahol szederindák buknak a vízbe. Azok közt állnak a süllők, de csak akkor kapnak, ha rájuk kúszik az árnyék, úgy este hét felé. Addig hiába lógatná a zsinórt, lehetne a horgon a legjobban fickándozó kishal, akkor se kapnának rá. Hát ő tudja, hagyták rá a szülei, bár ha halat akar sütni, hogy akar elmenni? Korábban kellene vacsorázni, mondta Péter, utána menne csak le. Mire besötétedik, hozza a süllőket. Szülei elnevették magukat. És ha nem fog semmit? Az nem lehet. Ott vannak a süllők, várják őt. Otthon szülei átöltöztek, fölmentek a padlásra leszedni a ruhát. A hétvégi nagymosás után már csontszárazra keményedhettek. Apja hóna alá szorította a nagy, nyiszorgó ruháskosarakat. Anyja kendőt kötött. Elindultak. Péter egyedül maradt a folyosón. Állt az ablak előtt, kinézett. Hallotta, ahogy fölötte lépkednek, nyekeregtek a deszkák. Eltöprengve nézte a szomszéd ház hosszú, poros falát. Mivel üsse el az időt? Rajzoljon? Játszszon? Megvakarta a fülét. Lerakott mindent az íróasztalról. Elővette a gombosdobozt a fiókból. Fölállította a kapukat, beállította a csapatokat. Gondolkozott, hogy három vagy négy csatárral álljanak-e föl a kékek. Tologatta a gombokat. Végül négy csatár állt a képzeletbeli felezővonalnál. Akkor viszont a zöldeknek négy védőre van szükségük. Odatolt négy masszív gombot a kapu elé. Három csatáruk lesz, a kékeknek három védője. Előkotort egy húszfillérest a zsebéből. Ha fej, akkor a kékek kezdenek. Földobta. Fölemelte a kezét. Írás. Meglökte az egyik zöld csatárral oldalirányba a labdát. Az megállt a másik csatár előtt. Nézte, hogy lehetne elrúgni előle. Sehogy sem lehetett. Akkor legalább meg kéne akadályozni, hogy jól passzolhasson. Finoman eléje lökött egy középpályást, apró kis rés maradt a két gomb között, semmiképp se tudta volna előrefelé pöckölni a labdát. Érintőlegesen megtolta. A labda kikerülte a kék gombot, megállt egy másik kék gomb háta mögött. Csak oldalról lehetett, az egyik szélső hátvéddel, elrúgni. Hamarosan nagy összevisszaságban álltak a gombok az asztalon, és még mindig nem akadt gólhelyzet. Duplán kezdett unalmassá válni a játék. Hol ennek, hol annak a csapatnak a fejével gondolkozni, ide-oda járkálni, ráhasalni, nézegetni. A labda megakadt a középpályán. Péter ráhajolt a kékek kapujára. Nézte, hogy van-e rés a másik kapuig. Nem volt. Tehetetlen dühvel megpróbálkozott egy távoli lövéssel. Hátha beakad valahogy a kapuba. A labda megpattant a középső védőn, fölpördült, leesett a földre. Lehajolt megnézni, merre van. Üresen tátongott a kő az asztal közepe alatt. Hitetlenkedve nézte. Letérdelt, benézett az asztal háta mögé. A homályban nem látott semmit. Rátapadt a hűvös kőre. Lassan kihűlt a térde, karja. Hagyta. A kelleténél tovább így maradt. Már rég látta, hogy a labda nincs sehol. Zseblámpa kell, gondolta. Bement a szobába érte. Bevilágított az asztal mögé. Pormacskák közt lapult a labda, meszsze, bent az asztal háta mögött, a közepén. Tűnődött, hogy tudott odáig elpattanni. Elővette a fiókból a vonalzót. Előkotorta a labdát a pormacskákkal együtt. Letörölte a vonalzót, a gyöszt összesodorta, ledobta a földre. Oldalról hozta játékba a labdát. Ígéretes helyzetbe került az egyik csatár, de Péternek megremegett a keze, vagy csak nagyon ki akarta lőni a bal alsó sarkot, mindenesetre nem találta telibe a labdát, visszapattant a kapufáról, egyenesen a balhátvéd elé. Akkor dühből erőteljesen megnyomta a gombot, az labdástul előrevágódott a mezőnybe, az egyik csatár felé. A labda csaknem beszorult egy kék és egy zöld gomb közé. Esélye sem volt, hogy értelmesen megjátszható lenne. Ide-oda pattogna a gombok között. Mire ebből tervszerű támadás lesz, lemegy a nap. Fölegyenesedett. Elfordult. Nézte a falat. Hagyja abba az egészet? Unalmas így egyedül játszani. Elindult az ajtó felé. Miklósék egész napra kimentek a Dunára. Jancsi a nagyanyjánál nyaral Szekcsőn, leltározott. Amíg ezt átgondolta, odaért az ajtóhoz. A szúnyoghálón át nézte a kertet. Anyja újonnan ültetett hortenziája kornyadozott a hőségben. A rózsaszín virágok megfakultak, zöldesen, májfoltosan borultak széjjel. A levelek egészen megsárgultak, függőlegesen csüngtek alá. Hol lehet a rongy, amivel be szokták takarni? Valahol hátul? És egyáltalán, hogyhogy nem takarták be?
Kiment az udvarra. Rászakadt a meleg. Valósággal nyomták a napsugarak, mintha présbe került volna hirtelen. El is feledkezett a rongyról. Előrement a kapuhoz. Ott behúzódott az árnyékba. Nem sok köszönet volt benne. A kapu forróságot lehelt, mint egy izzó kályha. Hallgatózott. Csönd ült az utcára. Ki az a bolond, aki ilyenkor kimenne? Képzeletben jóllakottan szundító alakokat látott lugasok alatt, vagy a sezlonon hortyogva hűs szobákban. Megfordult. Bemenjen? Inkább hátrament, egészen a hátsó udvarig. Kinyitotta félig a vaskaput, megállt. A hálóba kapaszkodva ki-be nyitogatva csikorgatta a kaput. Menjen tovább? Megfogta a kilincset. Égette a kezét. Mi van itt látnivaló? Holt kacatok, ócska vasak, elfekvő szerszámok. Nagyapja dolgos keze nélkül nincs mit nézni rajtuk. Nézte a nyitott padlásajtót. Menjen föl? Csak fölveri a port a tiszta ruhákra. Apja ilyenkor mindig olyan ingerült. Egy egész napi mosás, fehérítés, keményítés menne kárba. Jobb, ha nem trappol föl hozzájuk. Esetleg megnézheti, mi van a csirkékkel. Nem szomjasak-e? Odament a kerítéshez. Benézett fölötte. A csirkék a meggyfa árnyékában ültek kikapart gödreikben. Elnyílt csőrrel pihegtek. Szemüket behunyva tartották, de azért a vékony hártya alatt éberen figyeltek. Kinyitották a szemüket a mozgásra. Kicsit megemelték a testüket, de nem álltak föl. Várták, hogy mi lesz, szór-e enni valamit, de miután nem szórt semmit, viszszaereszkedtek. Becsukták a szemüket. Péter mozdulatlanul állt. Nézte a földet. A hold lehet ilyen hamuszürke, sivár. Üres kráterek sorozatban. Por és széttaposott híg ürülék keveréke borította az egész baromfiudvart. Lombárnyékkal tarkított sápadt homály ült az egészen. Kukoricadara finom pora borította a vizet a konzervdobozban. Jól van. Van elég vizük. Amióta az apja kitalálta, hogy rádrótozza az ivóedényt egy kiszuperált kályharostélyra, nem tudták fölborítani, hiába álltak a szélére ivás közben. Eltartott egy napig a víz. Fölnézett a fára. Haragos zölden lengtek a levelek. Végigpásztázta. Alapos munkát végeztek, egy szemet se hagytak rajta. Egy hete volt már vagy két hete, hogy leszedték? Mindegy is. Hamar vége lesz a nyárnak. Egy-két lobogó hét és kész. Nézte a konnyadt leveleket. Elkedvetlenedett. Mit ér az egész a bogyók nélkül? Hirtelen rászakadt, hogy betelt a nyár. Hamarosan vége lesz a júliusnak. Túl sokáig hagyták érni a termést. Már majdnem fekete volt. Hogy az Öregnek is elég édes legyen. Látta magát, ahogy ült a fán. Milyen más idő volt az! Még felhők úsztak az égen, illatozott a levegő, nem volt ilyen égett porszag, mint a padláson. Még volt kedve az egészhez! Mennyire friss erővel mászott föl akkoriban a fára! Látta magát a fán, amint kényelmesen elhelyezkedik. Ahogy szájával letép egy meggyet. Ahogy kiköpi a magot jó messzire. Ha csak ennyi lett volna: ülni a fán, és köpködni a magokat, rendben is lett volna a dolog. De utána az üres fa! Az átfordult év! Az ellobbant nagy várakozások! Persze - nyugtatgatta magát -, jönnek még apró örömök. A dinnye hűse a feszülő gyomorban, vagy ahogy csorog a karon az őszibaracklé. Ahogy ropognak a szőlőszemek a szájban, és ahogy illatozik a szilva édesen, savanyúan, mint amikor az ember mellett elmegy egy lány. De ezekkel már nem tudta megtéveszteni a nyár. Túl volt az év javán, a nagy tavaszi örömön, a májuson, júniuson. Jön az augusztus, utálatos pöffeszkedésével. Mindent készre érlel. Csömörig teletölti a nyarat. Fölfalja a vakációt.
Bement a fészerbe megnézni a horgászbotjait. Útra készen, türelmetlenül álltak a sarokban. Vagy csak ő érezte így? Rendesen rájuk tekerve a zsinór, beakasztva a végükbe a horog. Nézte a zsinórt, nincs-e rajta valami fölös bog, gyengülés. Majd, motyogta magában, félig a botoknak, félig magának. Még túlságosan meleg van. Becsukta a fészer ajtaját. Előrement. Ismét ott állt a kapunál. Rátette kezét a forró rézkilincsre, de hirtelen le is kapta róla. Aztán mégis úgy döntött, kimegy. Valósággal föltépte a hatalmas kaput. Iszonyú hőség vágta hátba a kapuzugból. Két lépéssel még kijjebb is lódította. Csak ekkor nézett körül. Sehol senki. A járda fölött vibrált a levegő. Ólomsúlyokkal zuhogott a fény. Odahegesztett mindent a helyére. A porszemeket milliárd apró villanással a földhöz. A vakolatot ráégette a falra. Elgörbítette leheletével az ablakkereteket. Pikkelyesen széttöredezett a festék, mint a száraz iszap. Elszürkültek a fákon a levelek. Puha por vont be mindent. Kopottan vegetált a világ. Hol volt már a június friss fénye! Egyedül a nap ragyogott. De az meg több volt már, mint ragyogás; pusztító tűzvihar az égen. Egykettőre rozsdásra pörköli a vadgesztenyék leveleit. Fölnézett. Kifakult az ég kékje is, fehér fátyol vonta be, mintha teregetnének odafönt. Milyen lehet ilyenkor a víz? Látta maga előtt a part menti köveket. Vékony zöldalgafátyol vonja be őket, csillámló szemekkel bugyog a víz. Küszhordák pipálnak a felszínen. Semmi értelme lemenni, nyilvánvaló. Még strandolni se nagyon érdemes. Szétégeti az embert a nap. Aztán forgolódhat az ágyban vöröslő tagokkal. Most mi legyen? Menjen vissza játszani? Felváltva pöckölgetni? Legalább lenne valaki!
Csaknem megfordult, hogy bemegy, amikor megnyikordult a Varga-ház vaskapuja. Dódi lépett ki nagy lendülettel, jó szokása szerint becsapta a kaput, s már fordult is volna a sarok felé. Talán, ha Péter mozdulatlan, Dódi észre se veszi, de éppen lépett befelé. Dódi megtorpant, biccentett, némán, az ujjával intette oda magához. Péter becsukta a kaput, átment a túloldalra, a házak tövében oldalgott hozzá. Messziről köszönt. Dódi viszszaköszönt, és megkérdezte, mi van. Semmi, válaszolta Péter. "Akkor gyere át hozzánk. Mutatok valamit az udvarban." Péter nem szólt semmit. Lehajtotta a fejét, töprengett, mit tegyen. Rákérdezzen-e egyáltalán, mi az? Végül is mindegy. Jobb így kettesben. Jobban telik az idő. Beleegyezően bólintott. A sarokig árnyékban haladtak, komótosan, öregesen hátra tett kézzel. Dódi megkérdezte, fogott-e tegnap valamit.
- Pár keszeget.
- Az nem sok. Én egy süllőt.
Erre Péter egy kicsit felélénkült.
- Mekkorát?
Dódi megmutatta a karján.
- Az szép. És hol fogtad?
- Lent a Súgón - és hamiskásan elmosolyodott.
- Te hülye! Gondoltam, hogy nem mentél ki a Dunára. De azon belül hol?
- Gondolod, hogy elárulom a biztos helyeimet?
- Biztos a hely?
- Holtbiztos. Tuti.
- Akkor áruld el. A többit nem kell, csak ezt az egyet - most meg ő mosolygott hamisan.
- Mért, te hol szoktál süllőt fogni?
- A Büdös és a híd között, vagy a Vén Diónál - szaladt ki a száján meggondolatlanul.
Dódit láthatólag meglepte Péter őszintesége. Elfordult, nem nézett a szemébe. Tusakodott magában, elárulja-e a helyet. És ha kifogja az összes süllőt előle? Közben odaértek a sarokra. Megint ott volt a nap. Szemből tűzött, akár a vallatólámpa. Nem lehetett elbújni előle. Elszótlanodtak. Valahogy már Pétert se érdekelte annyira az a biztos hely. Nekilódultak, futottak néhány háznyit. Odaértek Dódiékhoz. A szomszéd utca sarkán terpeszkedett ez a nagy ház. Három nagy új ikerablak. Nemrég cserélték ki a régi kis ablakokat, s egyúttal leverték a föltáskásodott vakolatot. Újramalterozták, bekockázták, s már csak az utolsó fázis volt hátra, a kőporozás. Már majdnem kinyitotta Dódi a résnyire nyitott nagykaput, amikor gondolt egyet, és a sarok felé vette az irányt. Fejét lehúzva osont el az ablakok alatt. Intett, hogy ő is bukjon le. Befordultak a sarkon. Odatűzött a nap. Megcsapta Pétert megint a forróság. Itt, a dombra futó kis utcában, egészen megrekedt a levegő. A járda meg, akár az izzó parázs, égette a talpát. Dódi bevárta, a fülébe súgott. "Nem akarom, hogy meglásson minket az öreglány." Péternek ott volt a nyelvén: "miért nem?" Végül mégse kérdezte meg. Mindegy. Ha nem akarja, hát nem akarja. Mielőbb tűnjenek már el a nap elől! Dódi benyitott a kerítésbe vágott kiskapun. Végre - gondolta Péter -, amikor eltakarta a kapu árnyéka. Az alacsony kapun lehajtott fejjel lehetett csak belépni.
Amikor fölnézett, elvakult a fénytől. Megállt egy kicsit a hűvösben.
Milyen por ez? - gondolkozott. Fédervájszszal szórták föl az udvart? Otthon nagyapja ilyet használt, hogy a gumik össze ne tapadjanak. Fakó fehér por. Még a föld színét is kiszívta volna a nap? Vibrált, mintha ezernyi kis apró tükörrel villogtak volna a szemébe.
Amikor megszokta a ragyogást, körbenézett. A nagy ház takarásában bújt meg ez a kis hátsó udvar. Kamrák a telek szélén, a kerítésfalhoz támaszkodva, s egy kicsit beljebb, árván, magányosan, a sárgára meszelt, fa árnyékszék. Egy kicsit előredőlt, mintha orra akarna esni. A deszkák tág közein be lehetett látni. "Én nem tudnék itt" - állapította meg Péter magában. Szétesőben lévő kalyiba.
Dódi már ott állt a hátuljánál. Lehajolt, fölemelte az egyik deszkát. Kivette, s csöndben rátette a többire.
- Ezt nézd meg! - mondta, és fölállt, merev karral mutatott a mélybe. Péter közelebb lépett.
Lehajolt. "Mi ez?"
Féltérdre ereszkedett, hogy jobban lássa. Egyszerűen nem értette a látványt.
"Hogyan?"
"Megmozdult a szar?"
A bevágódó pengeéles fényben nyüvek tízezrei dagasztották, egymás testén átfurakodva, átbukva, a sűrű barna anyagot. Fojtogató bűz áramlott ki, lökésszerűen, mintha fölrobbant volna egy gázgránát. "Ezek büdösebbet tojnak, mint mi!" Vagy csak azért bűzlik jobban, mert fölforralta a nap? Szétnézett. Ezért van itt ennyi légy! Náluk is sok a légy, pedig ott nem is süti a nap. Megdöbbent. Megállt az esze.
"Te jó ég!"
Nem. Ez lehetetlen!
Ebben élnek?
Visszafogta lélegzetét. Közben Dódi is odaguggolt mellé. - No mit szólsz? - kérdezte kajánul. Ha megszólal, megfullad, gondolta Péter. Sokat mondóan bólintott. "Fantasztikus." Aztán nem bírta tovább, levegőt vett. Hozzáért Dódi izzadt, ragacsos karja. Napégette bőrének illata csiklandozta Péter orrát. Odanézett. Milyen barna! Mennyivel vastagabb kar, mint az övé! Szaglászva mély levegőt vett. Mintha megmozdult volna a levegő. Nem volt más, csak Dódi karjának viaszszaga. Kéjesen beszívta. Nem tartott sokáig. Újra fölgomolygott egy felhőnyi trágyaszag. Záptojás és vizelet savanyú szúróssága keveredett el aludttej vagy inkább öreg túró édeskés, tompa illatával. Rátelepedett, bevonta, fojtogatta. Gyomra elindult fölfelé. Erőt vett magán. Nem, nem hányhatja el magát Dódi előtt. Mit szólna? Örök téma lenne. A gyomor megállt, visszasüllyedt a helyére. Megint a tündökletes látványra koncentrálhatott. Egyszerűen nem tudta levenni róla a szemét, a száját is eltátotta. Annyira belemerült, hogy észre sem vette, Dódi elhúzódott mellőle. Vészjósló árnyékát se látta a deszkákra vetülni.
Még soha nem látott ilyen undorító gyönyörűséget. Az Isten nézheti ilyen szent utálkozással s egyszerre gyönyörtelien a városi forgatagot.
Arra eszmélt, hogy elemi erő taszítja a nyüvek felé. A karjával csápolva keresett valami kapaszkodót, de az egyiket fogva tartotta valami, a másik meg csak a levegőt markolászta. Tehetetlenül zuhant a felső teste. Egyenesen bele a résbe. Amikor már olyan közel került, hogy az orra csak egyarasznyira volt vagy kettőre, de legfeljebb háromra az egésztől, ugyanaz az erő vissza is rántotta. Fölnézett. Egy kéz: Dódi vasmarokkal szorította a karját. Mivel nem tudta eldönteni, hogy Dódi tréfált-e, vagy komolyan bele akarta-e lökni, megpróbált felállni. (Soha nem tudott elmenni ezen a fiún. A tréfái mindig félig komolyak voltak.) Dódi megérezte rajta a félelem szagát, nekibátorodott újra. Lenyomva tartotta, akárha víz alá nyomná. "Szagold csak." Péter megmarkolt fél kezével rátámaszkodott az iszamós deszkára - csak most döbbent rá, hogy Dódi ezt az egyet fordítva tette a többire -, a másik kezével megpróbálta a markot lefejteni a karjáról. Dulakodtak. Felocsúdott ugyan az orvtámadás keltette meglepetésből, de rossz helyzetben volt. Dódinak több se kellett. Már vagy egy éve birkózóedzésre járt, élvezte a küzdelmet. Teljes testével ránehezedett, derekát kicsavarta. Péter tehetetlenül átfordult, mint egy orsó. Lábával tapogatva keresett új támaszt. Rálépett a fölfordított deszkára. A gumitalp lecsúszott róla. Megtapadt a földön, a száraz porban. Végre! - gondolta megkönnyebbülten. Azt hitte, messzebb került a réstől. Odapillantott. Válla már csaknem ráért a deszkákra. Közel volt a kétvállhoz. Kár volt magában fölsóhajtania. Ellankadt a figyelme. Profival szemben nem engedhető meg ekkora luxus. Egyetlen pillanatig nem figyelt, s íme mi lett? A fenekét is a deszkákra nyomta. "Milyen lesz a nadrág!" Lenézett. Nagyon közel tátongott a rés. Recsegett-ropogott alattuk az egész hóbelevanc. Nagyobb bajban volt, hogysem azzal törődhetett volna, milyen lesz a nadrág. Pánikba esett. Utolsó tartalékait mozgósította. Szabad lábával megtaszította - teljesen szabálytalanul - Dódi bal lábát. Az megbicsaklott, oldalt lépett, egyenesen rá a csúszós deszkára. Péter csaknem fölkiáltott, hogy vigyázzon. Nagyon gyorsan történt minden. Dódi már dőlt, mint egy nehéz zsák. Csak annyi ideje és ereje volt, hogy - mintegy kapaszkodásként - a vállánál fogva őt is elfordítsa, és magára rántsa. Egy kicsit olybá tűnt, mintha az utolsó pillanatban észhez tért volna, és direkt elrántotta volna Pétert a réstől. Vagy csak bevillant, hogy kettejük súlya alatt beszakadhatnak a deszkák? Mindenesetre oldalt elterültek a porban. Mire Dódi föleszmélt, ő már rég fölpattant. Kezéről kapargatta a poros undokságot. A dühtől nem tudott megszólalni. "Mit akartál, te aljadék?" Nézte Dódi szemét, szúrósan, hosszan. Hússzor, harmincszor beledöfött. Hogy folyjon ki a lelke összes vére. Ha van lelke egyáltalán az ilyennek. Végzett a kezével. Óvatosan hátra nyúlt, hozzáért a nadrághoz. Aztán végigtapogatta, mint aki nem hisz a kezének. Nem, nem lett olyan. Akkor bátran nekiállt leporolni a fenekét, hátát. Dódi fölült. Ziláltan nézett ki. Kilógott az inge. A felső gomb kigombolódott. Vagy leszakadt? Kötözködve megszólalt: "Ugye megijedtél." Afféle megállapításnak hangzott inkább, mint kérdésnek. Nem várt rá feleletet. Péter, ha magában őszintén bevallotta volna, azt válaszolta volna, igen, megijedt. Volt oka rá. De mert végül is nem kapott ki, és nem történt semmi nagyobb baj, azt hazudta, nem, nem ijedt meg.
- Akkor kezdjük újra! Gyere ide! Dódi fölállt, birkózópózt vett fel, kilazította a karját. Lengette a kezét, pár centivel a talaj fölött, akár egy majom. Várta, hogy Péter nekifeszüljön. De annak már semmi kedve nem volt verekedni. Mereven nézte Dódit, de közben a szeme sarkából oldalt pislantott, hol van a kapu, s aprócska lépésekkel araszolt arrafelé. Mint egy giliszta, amint összehúzza és kinyújtja magát a száraz földön. Halad is, meg nem is.
- Félsz, mi?
Gyorsan rávágta: Nem. (Nyújtózkodás, összehúzódás.)
- Akkor gyere!
Semmi válasz. (Nyújt, összehúzódik.)
- Gyáva vagy.
Újabb hosszú csönd. (Kinyújt, összehúzódik.) Eljutott a kapuig. Csaknem föllélegzett. Dódi ekkorra eszmélt föl, hogy kicsúszik a karmai közül. Fölegyenesedett. Kezdett már nevetségessé válni. Eléje pattant a kapunál, eltorlaszolta az utat. Megfogta a kapufélfát, könyörgőre vette: "Gyere vissza, játsszunk még!" Péterben csak ekkorra oldódott föl a görcs. Rákiáltott: "Ez neked játék volt?!"
- Az hát! Mért, micsoda lett volna? Na gyere! - adta Dódi az ártatlant.
- Nem megyek - mondta Péter, s erőteljesen megnyomta mellkasával Dódi karját. Visszapattant, mint egy gumilabda. Iszonyú dühös lett. Na jó, akkor most belemászik a képébe. Két kézzel letépte a kart a kapufélfáról, félrerúgta Dódi lábát, kilépett. Magát is meglepte, honnan lett ekkora ereje. Kint volt megint az utcán, csak egy másikon. Egy pillanatra nem is értette, hol van most valójában. Levegőtlen katlanban volt, az biztos. Tüzet okádott a fal. Dódi is kilépett mögötte. Már nem próbálta meg visszatartani. Baráti jobbot nyújtott, és megkérdezte, ugye nincs harag. Nincs - válaszolta Péter -, miért lenne? Akkor jó - mondta Dódi, és tréfásan megrántotta a kezét, de Péter már résen volt. Tudta előre, hogy ez fog következni. (Mindig ezt csinálta. Ilyen unalmas trükkjei voltak.) Csak egy kicsit lendült meg a felsőteste. Elköszönt. Dódi bement, de közben még kiszólt az udvarról, a kerítés fölött, hogy estefelé találkoznak a vízen. Erre már Péter nem válaszolt semmit. Nem tudta volna teljes szívvel azt mondani, hogy jó.
A nap még mindig ugyanott állt, mint amikor elindult. Vagy legalábbis látszólag ugyanott. Mintha beledermedt volna saját hőségébe. Mintha az lenne a végleges helye. "Sose ér véget a nap?" Emlékezett, hogy a Bibliában Mózes megállította a napot serege győzelméért. Most ki, mi állította meg? Aztán többet gondolt. "Sose ér véget a nyár?" Némán, gúnyosan ragyogott a nap. Akár az a fényes sárgaréz borbélytányér a sarki üzlet bejárata fölött, két sarokkal arrébb. Csak ezt nem lengeti a szél. Odaszögezték örökre. Vakított magahitten, irgalmatlan erővel. Legszívesebben belevágott volna, csak elérte volna bár! Hogy szakadjon le az égről. Vaksötét legyen, és jó hűvös, hideg. Egy pillanatig (lehet-e tovább?) farkasszemet nézett vele. Aztán lehajtotta a fejét, és szemében a vakító vibrálással elindult hazafelé.
Amikor befordult a sarkon, megnyugodott. El is mosolyodott. Azért mégiscsak arrébb mozdult a nap. Az ereszaljak árnyéka csaknem eltakarta az egész hátát. Már csak a jobb vállára ömlött olvadt szurokként a fény. Azért sem sietett. Egye meg a fene a napot. Égesse szét a karját. Közben megpróbálta feldolgozni az iméntieket. Dódi piszok volt, nem vitás. De mért engedte el ilyen könnyen? Nem jellemző rá. Félelmetesen rá tudott akaszkodni a gyengébbekre, vagy azokra, akiket annak vélt. Tulajdonképpen nem is ezzel volt baja, hogy könnyen elengedte, hanem hogy túl hamar. Hogy múlik el ez a tenger idő estig?
Megállt a sarkon. Hosszan nézte a járdát. Mennyire girbe-görbe az utca! Rádöbbent, hogy még soha nem állt itt a sarkon. Teljesen más nézőpontból látta az utcát. Aztán az is fölrémlett benne, ha ezen az oldalon marad, végig árnyékban haladva eljuthatna a pékségig, átrohanva a kis terecskén a szemétdombról megnézhetné a vizet. Vagy akár a Parti utcán is végigmehetne, ilyenkor alszanak a szódás házában, nem kell félnie senkitől. Egykettőre lent lehetne a parton. Ezzel is elmenne egy negyed vagy egy fél óra. Attól függ, mennyit bámészkodik.
Határozott léptekkel indult el. Ám amikor a Bajai-ház hosszú kerítéséhez ért - hangtalanul pihegett mögötte a kert -, belevillant, mint egy tűszúrás vagy egy méhcsípés, hogy nem zárta be a kaput. Kikap, ha apja észreveszi. Átrohant, benyitott. Azazhogy csak benyitott volna - neki is dőlt a lendülettől a forró fának -, de a kapu zárva volt. Határozottan emlékezett, hogy nyitva hagyta. Akkor már le is bukott. Lesz nemulass! Most mi legyen? Húzza az időt? Hátha elfelejtik? Vagy jobb túlesni rajta mihamarabb? Égette a nap. A farzsebéhez nyúlt, kivette a kulcsot. Résnyire nyitotta a kaput, hogy meg ne nyikorduljon, s úgy osont be, mint egy macska, nesztelenül. Mit mondjon, hol volt? Lent olvasgatott az Öregnél, csak nem vették észre? Alighanem keresték, szólítgatták. Semmi értelme hazudni. Apja különben se szereti a hazugságokat. Nagyobb büntetés járna érte. Esetleg nem engedik el este. Jobb megmondani az igazat.
Ráadásul nyitva hagyta a kaput, míg ők a padláson dolgoztak! Tárva-nyitva állt a ház! Hú, mit fog ezért kapni!
Remegő gyomorral nyitotta ki a szúnyoghálót. Legyen, aminek meg kell lennie!
A folyosón egymás mellett a púpozott ruháskosarak. A zseblámpa eltűnt az íróasztal sarkáról. Nagy csönd. Megnyomta a konyha ajtaját, bekukkantott. Senki. Hallgatózott. Mintha valaki sóhajtott volna. De hol? Honnan jött a hang? A szobaajtóhoz lépett. Újabb mély sóhajtás, aztán egy kis nyögésféle, furcsa hang. Rosszul van valaki? Mindenesetre biztos, hogy innen jött a hang. Lenyomta a kilincset. Nem engedett a zár. Nagy szemeket meresztett. Még soha nem volt zárva ez az ajtó! Kétszer-háromszor lenyomta, tényleg zárva volna? Halk pusmogás bentről. Kinyissák? Ne nyissák? Jobb, ha kinyitják, hallotta az anyját. Recsegtek a rugók az ágyban. Aztán lépteket hallott, nehéz, döngő lépteket. Mezítláb közeledett valaki. Az ajtó mögött kilengett a rádiószekrény, megzörrentek a vitrinen az üvegek. Súlyos csönd az ajtó mindkét oldalán. Elment? - szólt hátra a szoba mélye felé az apja. Péter egy pillanatra fölháborodott a harmadik személyen. Válasz helyett újból lenyomta a kilincset. Klikk-klakk, a zár. Apja feje a keskeny résben. Mit akar? Semmit. Bemenni.
Minek?
Mondani akar valamit.
Nem mondhatná el itt?
Péter töprengett. Lejjebb siklott a szeme. A résben föltűntek apja lábujjai. A hüvelykujj egy nagy bütyök után csaknem derékszögű kanyarral rontott neki a kisujjaknak.
Tulajdonképpen, mondta, csak azt akarja kérdezni, besózták-e a halat?
Csak ennyi?
Ennyi.
Apja hátraszólt: "Cicuskám, besóztad a halat?"
Anyja, a "Cicus" hangja messziről: még nem, még nem sózta be. Péter hirtelen dühös lett, hogy így tárgyalnak vele a zárt ajtó előtt, meglökte az ajtót. A rés tágabbra nyílt, apja egy szál alsóban állt előtte szégyenkezve. Vonaglottak a combján a visszerek vastag gilisztái. Eltakarta az ölét, miként a focisták szabadrúgáskor. Félre is fordult, eliramodott vagy inkább megfutamodott. Péter nem is értette, hova tűnt ennyire gyorsan. Mire a belső szobába ért, apja éppen rádobta magát a dupla ágyra. Anyja a másik ágyon zöld pléddel állig betakarózva. Gömbölyű, meztelen fehér karjai, elvágólag a pléd szélén, két felkiáltójel. Föl ne emelj! Apja nem látta meg a néma kiáltást. Fölemelte a plédet. Sejtelmes homályban selymes hajlatok. Apja gyorsan a pléd alá siklott, mint egy sikló, ráfonódott anyjára. Félig eltakarta, mint kígyó a zsákmányát. Nem adja semmiképp.
Péter tátott szájjal nézte őket. Mit csinálnak ezek itten? Gyönyörűek voltak így együtt. Különösen csillogott a szemük, mintha ittak volna, anyja haja szétterült a párnán, ajka vöröslött. Apja is mintha megfiatalodott volna. Péter önkéntelenül is egy pillantást vetett az ágy fölötti képre, összehasonlításképpen. A képen szülei ifjú házasok. Anyja arca oldalt kipirosítva, a fekete-fehér képen is látszik. Apja meg olyan igézően néz a kamerába, mintha meg akarná szuggerálni. Vagy mintha abba volna szerelmes.
Most ilyenek voltak az ágyban, mintha el se telt volna húsz esztendő. Péter teljesen értetlenül állt a jelenség előtt. Mitől fiatalodtak meg ezek ennyire? El is felejtette, miért is akart bejönni. Kérdezett-e, kérdezni akart-e egyáltalán? Vagy magyarázkodni? Ugyanakkor érezte, hogy nem neki kell itt szégyenkeznie. Megfordult a helyzet, ő van fölényben. Apja rá is érzett erre, megtörte a hosszúra nyúlt csöndet, megszólalt. Csak aludni készültek egy keveset. Rosszul aludtak az éjszaka. Aha - gondolta magában Péter. Ő is rosszul aludt, folyton fölriadt, melege volt. Mégse akar ilyenkor aludni. És különben is, mért kellett ehhez ennyire nekivetkőzni? De mielőtt rákérdezett volna, rögtön eszébe is ötlött a kézenfekvő magyarázat: meleg van. Nagyon meleg. Körbenézett. Az egyik ablakon félre volt húzva a mélyzöld sötétítőfüggöny. Idegesítő zöldessárga homály lebegett a szobában. Mint egy akvárium mélyén. Beleszagolt a levegőbe. Pállott párna- és lepedőszag. Fülledt nehéz illat, most jött rá, hogy ettől nem kap levegőt. Ki innen! - gondolta. Levegő kell! Még egy mohó pillantást vetett rájuk, aztán kirohant az udvarra. Még hallotta anyja kétségbeesett hangját "hová mész, kisfiam?!", de nem válaszolt. Becsapta a szúnyoghálót, állt a napon. Bántotta a szemét a nagy fény, se látott, se hallott. Csak arra eszmélt, hogy anyja lágyan és simán, mint az olvadt vaj, megszólal közvetlenül mögötte, hogy játsszon egy kicsit valahol. Péter hátrafordult. Anyja összefogott pongyolában állt mezítláb a hideg kövön. Föl fog fázni, gondolta Péter riadtan, ha sokáig áll itt. Nézte a kicsi, sima lábat.
Bólintott. Jó. Játszani fog valahol. Csak nem itt. Valahol, ahol nem süt ennyire a nap, és nincs ilyen döglesztő hőség. Megkeresi a környéken a legnagyobb árnyékot.
TÁRCA |
Szív Ernő |
Volt Brukkelklein Rezsőnek egy igazán nagy szerelme, úgy hívták, Mary Smith, és ez a lány a nevekkel mindig bajban volt. Vannak emberek, akiket roppant mód zavarnak a nevek, az elnevezések, bizonytalansággal és haraggal terhelik meg a lelküket, az a rengeteg név, a világon minden csak név és név, nyüzsgő férgek a sírgödörben. Mintha a név valóban arról szólna, ami mink magunk vagyunk, s nem arról, amit mások hazudnak, képzelnek és vágynak mirólunk. Ne mondd ki a nevem, mert elrontod. Nincs neved, mert elveszi egy másik ember, te pedig az övét veszed el, így van ez. Élt egy ember ezer évvel ezelőtt, elneveztem Brukkelklein Rezsőnek, nevetett Brukkelklein Rezső. De közben remegett a keze, és csak harmadjára tudta meggyújtani a cigarettáját.
Mary Smith vastag derekú lány volt, élénkpirosra festette az ajkát, reggelente karhajlításokat csinált, és szerencsejátékon gyakorta megduplázta Brukkelklein Rezső csekélyke halálhonoráriumát. Abban az időben a férfi temetői beszédek megírásából tartotta fenn magát. Van, aki politikusok beszédeit lektorálja, van, aki szomorú meséket ír, más meg eredetinek vélt történetekért sanyargatja a szellemét és a lelkét, tette ezt Brukkelklein Rezső is eleget, mígnem aztán egy szívbéli barátja halála után kedvet kapott a finom temetői beszédekhez. Boldog, aki végül megtudhatja, mennyi tágasság van az őszinte gyászban. Kivirágzó özvegyek és megkönnyebbült férjek adták egymásnak a kilincset Brukkelklein Rezső lakásában, aki délelőttönként lázasan dolgozott, délután pedig elsétált Mary Smith elé, aki ügyintéző volt egy a Soldatfleurs nevű motelben, amely arról volt híres, hogy filozófusfeleségek randevúztak itt a szeretőikkel, többnyire filozófusférjük ellenlábas filozófusával.
- Hogy hívnak? - kérdezte szinte minden alkalommal a lány, ahogy a recepció kicsiny pultja előtt meglátta a férfi görnyedt, füstfelhőbe burkolódzó alakját, és Brukkelklein Rezső soha nem azt mondta, drágám, hiszen én vagyok az, Brukkelklein Rezső, hanem ilyeneket mondott, egyszer, Mary Smith, kedves, kollégista voltam egy iskolában, aminek nem voltak ablakai. Máskor meg azt válaszolta, olyanok vagyunk, mint a fűszál, Mary Smith, aminek hazudik a föld és az ég is. Tudja azt mindenki, hogy nem Isten a lényeg, hanem az angyalok.
Finoman lefejtette Mary Smith válláról a tulipános selyemingecskét, nézte a testét, hogy hívnak, drágám, sóhajtotta a lány. Olyan volt minden, mint egy filmben, Mary Smith dúdolva mosogatott a konyhában, de mindig csak a poharakat mosta el. A férfi egy idő után pohárból ette a húslevest, pohárba töltötte a spenótot, a spagettit, a lencsefőzeléket. Pohárból éltek, mert a pohár magasabb, mint a tányér. Legmagasabban pedig a szánk van, mosolygott Brukkelklein Rezső.
- Hogy hívnak, drágám? - kiáltott be a konyhából a lány a férfinak, aki éppen Jean Auguste Dominique Ingres méltán híres képét, A török fürdőt vizsgálta órák óta. Néha lázasak voltak mind a ketten. Ugyanaz a hőfok, és a fájdalmak, és egyszerre tüsszenteni.
- Hogy hívnak, drágám? - törölgette piros orrocskáját Mary Smith.
- Egyszer egy olyan városban éltem - mesélte szipogva Brukkelklein Rezső -, ahol nők voltak a szemetesek. Szépek voltak, adtak magukra. Finom és nagyon elegáns ruhákban hordták a kukákat, és tökéletes volt a toalettjük is. De mindig azon vitatkoztak, ki csinál több szemetet, a nő vagy a férfi. Mígnem egy nap beállt közéjük egy kislány, olyan volt, mint egy elsőéves filozófushallgató, kicsi volt, törékeny volt, a száját összeszorította, és persze a hasán tartotta a kezét. Vitatkoztak a többiek, ki csinál több szemetet, a férfi vagy a nő. Tán hajba is kaptak volna, ha nem szólal meg ez a kislány, keze a hasán, azt mondta egyszer csak, én nem értelek benneteket, hogy ezen vitatkoztok, lányok, hát hiszen mi nők, szülünk is.
- Hogy hívnak? - kérdezte Ella, és nem mosolygott.
Tél volt, Mary Smith mindig jégcsapokat tördelt hazafelémenet. Jól mentek a dolgok a Soldatfleursben, minden szoba kiadva, néha tovasietett a félhomályos folyosón egy izgatott filozófusfeleség, szeretője pipázva, a fejét vakargatva, hóna alatt könyveket cipelve ballagott utána. Ó igen, azok a téli esték, amikor az emberből csak az ujjai vannak ébren. Hahogy a lélek soha nem alszik. Aludj el, lelkem, Mary Smith.
Ha igazat szól az ember, nem láthatja az Istent.
Ha hazudik az ember, Isten látja őt, és haragszik, nagyon haragszik.
- Te ki vagy? - kérdezte a lány, amikor fölébredt.
A férfi ült mellette, és újra elmesélte az életét.
- És hogy hívnak? - kérdezte a történet végén Mary Smith. A lány eljárt kártyázni, rulettezni, néha kockázott is a sarki törökökkel, és nagyon értett a pénzhez. Jól éltek, igazán semmi gondjuk nem volt. Azon a tavaszi napon, március elején a férfinak egy Mr. Fresch nevű nagyvállalkozó búcsúbeszédét kellett megírnia. Mrs. Fresch, az özvegy különlegesen sokat fizetett. Kiállította a csekket, a monogramjára rálehelt, és úgy libegett ki a szobából, mint akit a Soldatfleursben vár egy világfilozófus. Oda is tartott az özvegy, hát persze, Mary Smith este elárulta. Brukkelklein Rezső nézte a tengerkék csekket, és rossz érzése volt. Mrs. Fresch szája olyan volt, hogy a férfi csodálkozott, ezzel a szájjal nem csak enni és harapni, de beszélni is lehet.
- Hogy hívnak? - kérdezte Mella a csekket lobogtatva, már este, s közben végigtáncolta a lakást. Olyan volt, mint a filmben, ahol minden szereplő boldog. Különben is, egy nő mindig jobban örül a pénznek, más viszony, mert a pénzt nem igazán érti a nő, mert a pénz szemét. Brukkelklein Rezsőnek igaza volt. Mr. Fresch a temetésen feltámadt, már ahogy egy hajógyáros föl tud támadni. Üvöltve, káromkodva szállt ki a koporsóból, az isteneteket, Emma Lujza, mert így hívták a feleségét, Emma Lujza, hát ezt gondoljátok rólam?! Lett egy kis csend ekkor. De az özvegy, vagyis hát Mrs. Fresch dacosan fölszegte a homlokát, igen, ezt gondoljuk rólad, Fresch, és még gondolunk más is, Fresch, sokkal rosszabbakat, Fresch. Így történt. De ezt csak később tudta meg Brukkelklein Rezső, voltak tisztelői a sírásók között. Azon a délutánon a férfi nem találta a lányt a motelben.
- Úgy tudom, Mary Smith kilépett - nevetett rá egy filozófusfeleség. Kék volt a nevetése, mert szerelmi légyott után volt. Brukkelklein Rezső arra ért haza, hogy Mary Smith bugyborékolva kacag, mint a hegyipatak. Mr. Freschsel kártyázott, és a lány vesztett, és boldog volt, hogy végre veszíthet. A bőröndök már a lakásajtó előtt álltak. Két bőrönd, és az egyikben csak poharak, mert Mary Smith az összes poharat elcsomagolta.
- Hogy hívnak? - kérdezte a lány búcsúzóul.
Mr. Fresch tapintatos volt, a lépcsőházban szivarozott, s közben a körmeit nézegette. Még mindig nyolcvankét hajója volt, pedig hagyott néhányat Mrs. Freschnek is.
- Egyszer voltam egy szigeten - válaszolt Brukkelklein Rezső -, ahol csak gyereksírok voltak. Hatalmas, büszke nyárfák, és gyereksírok.
A lány szájon csókolta a férfit, és ment. Belekarolt Mrs. Freschbe és nem nézett vissza. Évek múltán jött tőle posta, tenyérnyi képeslap, a tengert ábrázolta, ég nélkül. "Drágám, sajnos Mr. Fresch már nincs velem. Viszont nekem adta a legszebb, a legnagyobb hajóját, nyílt vizeken járunk. Matrózaim csak pohárból esznek, sokat kártyázunk, reggelente együtt tornázunk, valósággal egy kis család vagyunk."
A postásfiú a Brukkelklein Rezsőre meredt.
- Rossz hírt kapott, uram?
A férfi aprót szórt a fiú kezébe.
- Semmi baj, Franz. Éppen csak Mary Smith és matrózai elfelejtették a hajójuk nevét.
Személyesen sohasem találkoztunk.
A buszmegálló című drámájára Baracs Dénes hívta fel a figyelmemet, aki a "kulturális forradalom" éveiben az MTI tudósítója volt Pekingben, majd a Teng Hsziao-ping vezénylete alatt megindult "reform és nyitás" politikájának kezdetekor, a 80-as évek elején ismét ellátogatott Kínába, s akkor találkozott a negyvenes éveinek elején járó íróval, aki viszont falusi átnevelésen töltötte az előző évtizedet. Mármint őt kellett volna az ottani körülményeknek átnevelniük, alighanem azért, hogy ne érezze magát többé értelmiséginek.
Az átnevelés - úgy tűnik - nem járt sikerrel.
"Elhoztam a darab kínai szövegét - mondta Dénes a telefonba, aki franciául beszélgetett a szerzővel, mivel az kényszerű vidéki tartózkodása előtt nyelvszakosként végzett -, hátha érdemes lefordítani, nagy sikerrel játsszák." Majd hozzátette: "Egyébként a szerző nagyon rokonszenves."
Egy stílusirányzata szerint abszurd drámát adott át nekem, amely ugyanakkor Kao nemzedékének legreálisabb mindennapjait mutatta be, hiszen valójában az elrabolt évtizedről szólt, amikor Mao hagymázas elképzelései következtében egy egész ország került téren és időn kívül - maga a "kulturális forradalom" volt az igazi abszurdum.
A történet egy külterületi megállóban játszódik, ahol utasok várnak a városba vivő buszra, amely azonban csak nem jön. A becketti végtelen várakozásban szerelmek szövődnek, életek hunynak ki, s úgy repül el felettük a tíz esztendő, hogy mit sem tudnak arról, mi történik közben a világban.
Érthető, hogy a darab nagy visszhangot váltott ki.
Kao azonban nem azért írt parabolát, mert csak így tehette szalonképessé mondandóját: azokban az években valóban úgy tűnt, hogy a nagy sokkot követő kijózanodásban a szellemi élet minden hátrahúzó kolonctól megszabadul. A szürrealista, groteszk vagy szimbolikus elemek nem a fedést szolgálják a darabban, érzékelhető: a szerző egyszerűen így tudja a legjobban kifejezni magát. Közvetlenül kevés a politikum a darabban, ha csak az olyasféle kifakadások nem számítanak annak, hogy: "Megtéríti-e a busztársaság az utazóközönség kárát?". Mégis alig született ennél gyilkosabb szatíra vagy inkább tragikomédia a "kulturális forradalomról".
A fordítással viszonylag gyorsan elkészültem, a Nagyvilág is hamar megjelentette, de nálunk különösebb visszhangja nem támadt. A késő Kádár-korban mi már szabadon mászkálhattunk a világban, a darabban nem ismertünk saját életünkre, legfeljebb egy távoli világ kuriózumának számíthatott.
Meglepett, bár tulajdonképpen teljesen érthető, hogy éppen a Ceauşescu Romániájában élő kolozsvári Harag György figyelt fel a fordításra, s rendezte meg a darabot Újvidéken, mert otthon ezt nyilván nem tehette még meg. (Később Tompa Gábor rendezésben a kolozsvári magyar színház is előadta, hangfelvétel, vendégjátékok révén pedig ezek az előadások Magyarországra is eljutottak.)
Kao Hszing-csienhez eljuttattam a Nagyvilág-számot, levélben köszönte meg. Ugyanígy számoltam be arról, hogy darabjának - azt hiszem, hogy első külföldi - előadását egy zsidó származású romániai magyar a jugoszláviai Újvidék magyar színházában rendezte. A kínai író a groteszk iránti minden vonzalma ellenére is inkább zárkózottságának engedett, s ezt a levelemet válasz nélkül hagyta. Időnként azonban postára tette egy-egy kötetét. Tajvanon kiadott elbeszélésgyűjteményét éppen egy hónappal a Tienanmen téri események előtt, 1989. május 4-éről datált dedikációval küldte meg Párizsból.
Tudtam róla, hogy otthon bírálatok érték, s még a politikai fordulat előtt elhagyta Kínát. Ám arról, hogy csak 1989-ben lépett ki a Kínai Kommunista Pártból, s hogy azóta a francia állampolgárságot is felvette, csak a Nobel-díj bizottság tájékoztatóanyagából értesültem én is.
Illetlenség lenne, ha olyan műveiről is nyilatkoznék, amelyekbe csak bele-belenéztem vagy a kezemben sem voltak.
Abban azonban eddigi ismereteim alapján is bizonyos vagyok, nem érdemtelen kapta a 2000. évi irodalmi Nobel-díjat.
Megértem persze a pekingi kormányzat ódzkodását, hogy éppen egy nem túl ismert emigránst tüntettek ki első kínai íróként ezzel a nemzetközi rangú díjjal. Hiszen korábban nem kaptak belőle a XX. század olyan elhunyt nagyságai, mint Lu Hszün, Mao Tun, Lao Sö, vagy a nagy nemzedék Sanghajban még ma is élő tagja, a Kínai Írószövetség 96 éves díszelnöke, Pa Csin.
De hát amikor Rabindranath Tagore 1913-ban első ázsiaiként irodalmi Nobel-díjat kapott, még modern kínai irodalmi nyelv sem létezett, nemhogy irodalom, amelyet megismerhetett volna a világ. A modern kínai irodalom nagyjai nem jutottak el a kínaiul nem olvasókhoz, akik pedig hírt adtak Kínáról a világnak (Lin Yu-tang), nem voltak igazán nagy írók, vagy nem voltak kínaiak (mint például Pearl Buck, aki egyébként éppen Kínáról szóló munkáiért 1938-ban Nobel-díjat is kapott).
Kétségtelen, hogy a Nobel-díj bizottság nem múltbéli igazságtalanságokat kívánt most orvosolni, hanem mai teljesítményre akarta felhívni a figyelmet. Az indoklás az irodalmi kifejezésmód megújításáról beszél, s ebből a szempontból mindegy, hogy ki hol él, s milyen politikai nézeteket vall. A kínaiak irodalmi kapcsolatai különben szoroson innen és túl, óceánon innen és túl sokkal erőteljesebbnek tűnnek, mint ahogyan az az egykori szocialista országok és emigrációs irodalmuk között valaha is elképzelhető lett volna. Hogy Kao Hszing-csien mégiscsak emigráns? Pekingben a politikai vezetésnek inkább azon kellene elgondolkodnia, hogy az elmúlt két évtizedben feltűnt legtehetségesebb írók miért hagyták sorra ott az országot.
A Kis Verébkönyv megnyitása volt ez?
1976 nyarán?
Hogy egy madár lógott a csenkefán,
láb-madzagán; mentünk, féltünk, halott lesz.
De nem - ! S leszedtük: egy bicikliről
ágaskodva fej-le-madár-magasba,
aztán madzagát leszedni se hagyva
elrepült zajosan. Jó, s ki elől?
Számos hullt-madár-temetés után
ez volt végső jelünk, hogy bizodalma
régi vágyát - félelmét félrehagyva -
a Madárkirály új év hajlatán
felénk hajlítsa. Bárhová tekintesz,
így peregnek a levelek. Kidől
egy fa, nő egy gally, mind Valamiről
vall. Legmélyebb bizalmai szerint tesz.
Nem tesz semmit, mondja. És mi lapozzuk
levelek, tollak könyvét, végre nyitva,
valahova felvisszük, ha lehoztuk,
s csak múló záruláshoz igazítva.
– - - Csak jaj, hogy mindig oda, soha vissza!
Áll a diadalkapu a téren,
sötét szájával ásít sötéten:
a semmit választja el
a semmitől.
Nem sejti, kik haladnak
íve alatt át,
pattogni nem érzi
oldalán a labdát,
nem tudja, mikor emelték,
s mely napon lesz,
hogy majd ledől.
Fúj a szél, szakad a hó,
a kocsik sarat fröcskölnek
a kőbe vésett feliratra:
fekete lé csorog
az aranyozáson,
s a kapu áll századokon át,
márvány lelkében nincs fájdalom,
se részvét, mert az a dolga,
hogy ne halljon, ne lásson.
Az emberek jönnek és mennek,
kövének hátat támasztva
koldusok pihennek,
s áttódul a kapun mind,
ki küzd s a küzdelembe
belehal,
peregnek süketen, vakon,
számlálatlan az évek,
nyüzsögnek a tolvajok,
elnökök, pártvezérek,
pazarol, két marokkal
szórja pénzét az élet,
van minden, mi az idő nagy
zsákjába beleférhet,
csak diadal nincs,
nincs diadal.
(1671-1674 facit) Gian Lorenzo Bernini szobra. RÓMA.
Trastevere. San Francesco a Ripa templomában.
"Donna Ludovica Albertoni önkívületben"
Vajon van-e vénuszi Vigilia is, van imádság, fohász,
életfogytiglan fogadalom, könyörgés, van-e Megváltó-megtisztulás
a nyílt, fékezhetetlen őrjöngésben, riadó őrületben? A rajongás
ezen a női márványszobron, ezen a tébolyig-tisztult asszonyon:
feledni látszik lázas imádságait, áttör, eszméletlen: minden fogadalmon!
Mintha mindentől el-ragadtatottan, immár Üdvözülten repülne
Ludovica pilóta-lelke
fel, szárnyalva, fel az ígért Örök Mennyekbe, az Ígéret felé,
vétket meggyónnia nincs mit, egész tetszhalott teste rajong!
Csuklyája, csalános pellegrina-ruhája, vezeklő öltözete: csupa rongy,
mintha kínzó rémálmában ő maga tépné önmagát édeni Éva-meztelenné,
nem a szemérem tartja vissza anyaszültre-vetkezéstől, talán csak
egy őérte-bátor, őtőle-boldog társ hiánya...
Mintha k i á l t a n á szenvedő, szótlan szája:
"SZERETNI MERJ: mert, KI ÍGY AKARJA, ISTEN AZ!"
Nemcsak a magas Mennyekbe emelő lelki szárnyalás
ragadja Megváltójától távol, el, Beata Ludovicát!
Tévelygő eszméletével együtt, most sok tortúrát kiállt teste
is szabad! Áldott önkívületében felszabadította önmagát:
evilági FELTÁMADÁSRA! Ha eszmélne, ha engedné, ha hagyná:
második életet, második sorsot nyerne, hisz Isten már övé!
De ahhoz, hogy n ő i önmagát Teremtőjétől visszakérné
és visszakapja: siralomvölgyi, földi életideje már kiméretett...
- - - Jobb kezével keblébe markol és a ruharedők alatt:
bal kezét férfiszem soha-látta szeméremdombjára ejti
és az a vétlen-vétkező kéz ott is marad! Vissza-szökni
holt hitéhez, holmi megbánás már meg nem engedi...
Ki tarthatná vissza Ludovicát elemi vonzásától eksztázisának?
Számára nincs már kolostori klauzúra, nincs oszlop-soros,
minden szenvedélytől s z é l c s e n d e s zárda, nincs virágot
sohase-látott, szűk, szűzi zárka, nincs többé ima-zsámolyos,
zsoltáros, egy szál viaszgyertya őr-lángjától alig világos
cella, hol tékozló, mókás démona meg-nem-kísértené testét,
vérét... és hiába is olvasná szüntelen Hildegard von Bingen
misztikus látomások, hallucinációk sugallta könyvét:
álmában széttárulnak térdei, megnyílnak hosszú, szépen ívelt, izmos
combjai és Énekes-könyvének sárguló lapjai közül kihullanak a szirmok,
a préselt, titkos virágok...
Ó-SZÖVETSÉGI, ősi Parancsolatok, ÚJ-SZÖVETSÉGI imperatívuszok,
SZENT-EVANGÉLIUMI Igék, Ígéretek, atyai-fiúi intelmek és boldogító
szavai a SZENTÍRÁSNAK: már nem szólítják, nem hívják Ludovicát...
Őt immár az Énekek Énekének bűnös, "babiloni" bujaságai ragadják
magukkal, lökik mély önkívületbe, már-már boszorkány-őrületbe:
messze, túl hitén, eszméletén, emlékezetén, levezekelt életén!
Ludovica kolostori zárkáját pokoli lángok hamvasztják hamarosan
porrá, hamuvá... Elvész szívének töredelmessége, nővéri alázata lassan
ördögi erővé változik és sikoly lesz eddigi szelíd, szolgálatos
csendessége! Tudom, Ludovica Bernini márványából felriad majd,
világra-ébred, megszületik másodszor is és blazírtan, bizony
blazírtan, flegmán: megbocsát minden emberi vétket, tiltott viszonyt,
tudva-tudván, hogy oly sok bűn szinte mindig vétlen! Keltsen bár
második életével a gyülekezetekben útálatot, iszonyt, megvetést:
édesmindegy lesz neki megint-megszületésének sugaras káprázatában
minden káromló, kiátkozó, kiközösítő szava, kiáltása a képmutatásnak:
Beata Ludovica Albertoni, Róma leánya, ki bátor volt hinni,
élettel-hírdetni, hogy csak az élni-merészelt élet jelentheti
nőknek, férfiaknak, gyermekeknek, ifjúságnak: az ÉLETET! - - -
- - - És végül így fog megtérni is a kínzó keresztfán kivégzett,
kivérzett, tövis-koronás Megfeszítetthez
és megkapja tőle az Örök Életet, a KEGYELMET!
Ázott posztószagot cipel magával
és száraz évszakok emlékeit.
Még nem fázik, de messze még az este.
Elképzel egy esőcseppet szakállán.
Ha valaki közelről belenézne:
megnőtt fűszálak vékony jég alatt.
Valaki úgy zihál, mint akinek
a vére ömlik, vagy mint aki éjjel
ébred, priznicben, szűkülő torokkal.
Kizárásos módszerrel kideríti,
hogy ki is az. Összeszedi magát és
orron keresztül vesz majd levegőt.
A ferdén satírozott délelőttben
lábán a nyirkos bakancs megnyikordul,
vagy a földben sikítoznak a csírák.