Néhány éve megjelent egy könyv, szerzője Fricz Tamás, címe: Egy következmények nélküli ország. A kötet egyebek mellett arról szól, ami a címe, azaz hogy történhet ebben az országban akármekkora botrány, megeshetnek égbekiáltó törvénytelenségek már akár a legfelső politikai szinteken is, azoknak semmi következményük nincsen. Az élet megy tovább, és ennek - állapítja meg több helyütt a szerző - nemcsak az egész társadalom tekintetében vannak beláthatatlan morális következményei, de nyilvánvaló ennek az országrothadásnak a személyiségromboló hatása is. A sorozat, melynek egy-egy darabja a Horn-Kuncze-kormányzás időszakának kellős közepén, az akkor még létező Magyar Nemzetben jelent meg, ha akarta azt Fritz Tamás, ha nem (erősen gyanítom, hogy akarta), valamiképp a Fidesz választási stratégiájának alapjává lett. Elméleti alapvetése volt annak a később megtervezett médiakampánynak, amelynek legfőbb üzenete szerint a rendszerváltás utáni kormányok, de elsősorban a szoclib kormányzat bármit megengedhet magának, következménye úgysem lesz, másrészt pedig ami ebből következik: kellene most már végre egy olyan társaság, amelyiknek nincs semmilyen bűne. Amelyik nevéhez nem tapadnak jogszerűtlenül megszerzett pénzek, s melyik másik lehetne ez az erő, mint a fiatal demokraták, akik a politikai hatalmat - elsőkként a rendszerváltás után - nem saját és elvtársaik gyarapodására, hanem a közjó szolgálatára használják majd.
A kötet megjelenésének apró időzítési hibája volt - bár ezt írhatjuk akár a bizonytalan nyomdai átfutás számlájára is -, hogy a könyv már akkor került a boltokba, amikor a Tocsik-ügy fejleményeként egy miniszter, valamint az ÁPV Rt. több vezetőjének a feje hullt a porba, a kötet mégis naponta megélt állampolgári élményt rendszerezett, s indokolt volt az olvasó bólintása, igen, ez így van, ez mégiscsak egy következmények nélküli ország.
Most, az Orbán-Torgyán-kormányzás kellős közepén, hátunk mögött immár a Schlecht Csaba és a Kaya Ibrahim nevű papírtörök (Váncsa után szabadon) közötti, jogszerűnek semmilyen észjárás alapján nem nevezhető szimpla köztartozás-eltüntető ügyleteken, aztán egy bányaügyön, amiből egyértelműen kiderült, és az érintettek sem vitatták, hogy egy közpénzből alapított Fidesz közeli cég résztulajdont szerzett a miniszterelnök apjának bányavállalkozásában, majd annak privatizálása után kiszállt belőle, továbbá, hogy a vezető párt országos választmányának elnöke ellen közvádas büntetőeljárás van folyamatban sikkasztás ügyében, hogy a kisgazda vezetők lassan már azt sem tudják, ki kicsoda a párton belül, ki a pártlap főszerkesztője és szemrebbenés nélkül utalgatnak NATO-pénzeket a pártlapba, de ha mindez nem lenne elég, akkor most legutóbb beúszott a képbe egy Tóth Béla nevű magyar vállalkozó, akiről eddig mindenki, beleértve a Fideszt is, úgy tudta, hogy a kormánypárt bizalmi embere, de most, hogy Tóth némiképp érintve van az olajügyben, már csak Tóth Béla tudja úgy, a Fidesz ma már ezzel szemben úgy látja, Tóth Béla egyszerű vállalkozó: megengedőleg Fidesz közeli vállalkozó. (Egyszer ezt a "közeli"-séget most már rendesen definiálni kellene, ha egyszer a fiatal demokraták minden zavaros ügyletből ezzel a saját maguk által kitalált, és a közhivatalok által jól beszopott, jogilag tetszés szerint értelmezhető agyrémmel próbálnak kimászni, tegyük hozzá: - a magyar politikai kultúra legnagyobb szégyenére - többnyire sikerrel.) A kormánypárti és kormánypárt közeli - hülyüljünk magunk is! -, továbbá kormányszövetséges és kormányszövetséges közeli botrányoknak ez a korántsem teljes taxációja itt most pusztán azért indokolt, mert az ország következménynélküliségétől saját személyiségét illetően már korábban lerobbant állampolgár - ld. Fritz Tamás idézett cikkeit - azt látja, hogy e szempontból az ország állapota, ha lehet, tovább romlott, a szint még mélyebbre süllyedt, momentán alighanem a magma környékén van - hogy képileg is tegyünk hozzá a tapasztalati tényhez. Vagyis homlokráncolatnyi hazánk állampolgára most éppen azt látja, hogy az a politikai erő, amelyik a legutóbbi választásokon még mint az egyetlen, utolsó tiszta párt jelent meg és nyert választásokat, már akkor sem volt makulátlan, amikor azt állította magáról. De talán még ez is tűrhető volna, ha ezeket a morális vereségeket a párt méltósággal viselné. Arra gondolok, hogy ha valami bebizonyosodik, akkor vezetői nem a vállukat vonogatnák - ezt már láttuk Horn Gyulától -, hanem némi közhivatalnoki alázattal és az alkalomhoz egyedül illő őszinteséggel reagálnának a sajnálatos eseményre: egy korábban elhallgatott és most felszínre került hazugságra, esetleg kellemetlen kapcsolatra, esetleg arra, hogy nem minden pénz került oda, ahova jogszerűen kellett volna. Ilyenkor az egyszerű állampolgárnak meg kellene adni a megbocsátás lehetőségét. Aztán lehet, hogy megbocsát, lehet, hogy nem - ez tőle függ, de ez - gondolom - még mindig emberibb, egyenesebb és van benne méltóság, mint már a második mondatban előkapni ezt az agyalágyult masszát: közeli. Csak közeli volt a bűnös, nem a mi emberünk, felelősséget nem vállalunk érte. Igaz, a Fidesz-vezérkar Tóth Béla közelivel együtt ünnepelt azon a mámoros pesti éjszakán, de ez sem jelent semmit, a Fidesz-vezérkarral bárki bármikor együtt ihat, attól az még nem fideszes, csak közeli. (Ha ezt az utolsó fordulatot száz év múlva elolvassa egy magyar, aligha tudja, köpjön vagy nyeljen, de valószínűleg erős múltfeltárásba kezd - Pártkapcsolatok az ezredelőn, különös tekintettel a közeliség fogalmára - valahogy így. Kiváló disszertációs téma.)
Aktuálisan azonban most az a kérdés, hogy ha a következménynélküliség négy éve már súlyos állapotba sodort országot, társadalmat, egyént, akkor négy év múltán, vagyis ma, milyen lehet mindez és hogy milyen perspektívái vannak a további össztársadalmi züllésnek. (Az nem elég, hogy széles: részletesebben!)
Vissza az idei számokhoz