Antalfy István: Ennyi... (Versek)
Ill.: Kürthy Sándor
Házinyomda Kft., 151 old., 350 Ft
Fábián László: Madaraskönyv
Kortárs Kiadó, 147 old., 1120 Ft
James Joyce: Dublini emberek
Ford.: Papp Zoltán, Gergely Ágnes (versek)
Orpheusz Kiadó, 239 old., 1895 Ft
Walter Kirn: Ujjszopó
Ford.: Hazai Attila, Berta Ádám
Athenaeum Kiadó, 267 old., 1990 Ft
Mirko Kovac: Malvina Trifkovic életrajza
JAK-Műfordító Füzetek 21., sor. szerk.: Zilahy Péter
Ford.: Radics Viktória; az előszót Tolnai Ottó írta
Osiris Kiadó, 87 old., 1500 Ft
Salman Rushdie: Hárún és a Mesék Tengere
Ford.: Falvay Mihály
Európa Könyvkiadó, 185 old., 1300 Ft
Varga Imre: Zen Benedek (Följegyzések egy világi kolostorból)
Kortárs Kiadó, 326 old., 1560 Ft
Daniel Defoe: Bob kapitány
Könyvfalók Könyvtára 12.
Ford.: Lukács Jolán; áldolgozta: Tóth Emőke; ill.: Faltisz Alexandra
Mágus Kiadó, 199 old., 550 Ft
Ethan Hawke: Mi a gond velem?
Ford.: Feig András
Ulpius-ház Könyvkiadó, 167 old., 1380 Ft
Anna Sewell: Fekete szépség
Könyvfalók Könyvtára 11.
Ford.: Törék Margit; ill.: László Viktor
Mágus Kiadó, 235 old., 498 Ft
Jean Webster: Erre csak Patty képes!
Könyvfalók Könyvtára 13.
Az 1926-ban megjelent fordítást átdolg.: Borbás Mária; ill.: Navratil Zsuzsa
Mágus Kiadó, 174 old., 594 Ft
Gróh Gáspár: Egymásért vagyunk (Tanulmányok, kritikák)
Kortárs Kiadó, 257 old., 1300 Ft
Nagy Péter Tibor: Járszalag és aréna (Egyház és állam az oktatáspolitika erőterében a XIX. és XX. századi Magyarországon)
A szerkesztésben közreműködött Szilágyi Mihály
Új Mandátum Könyvkiadó, 320 old., 2680 Ft
Olimpiai almanach (Sydney 2000)
Szerk.: Kozák Péter, Rochy Zoltán; Csanálosi Beáta, Lipiczki Ágnes, Tóth Anita
Tarsoly Kiadó, 720 old., 2000 Ft
John Freeman: Hogyan készül a tökéletes fénykép
Ford.: Gálvölgyi Judit
Glória Kiadó, 130 old., 2190 Ft
Hazel Harrison: Akvarell-, olaj- és akrillfestés
Ford.: A. Fodor Ágnes
Glória Kiadó, 132 old., 2190 Ft
Hazel Harrison: Rajzolás és pasztellfestés
Ford.: A. Fodor Ágnes
Glória Kiadó, 132 old., 2190 Ft
Hunyady Sándor az 1930-as évek Magyarországán ünnepelt színpadi szerző volt, novelláit, regényeit, hírlapi tárcáit sokan szerették és olvasták, méghozzá viszonylag széles társadalmi körben. "Sándorkát", ahogy barátai, jó ismerősei szólították, írói, hírlapi szakmai körökben is kedvelték, elismerték. Korabeli és későbbi visszaemlékezésekben, kritikákban, tanulmányokban szinte kivétel nélkül mindenki úgy szólt róla, mint kitűnő stílusú elbeszélőről, akit már egyes mondataiért is érdemes olvasni, akinek elbeszélői hangja eleve megragadja az olvasót, s aki a novellaformában maradandót alkotott. Illés Endre egy emlékező tanulmányában tíz olyan novellát sorol föl, melyet szerinte "egyetlen kritikus sem tud megkarcolni". Az utókornak is nagyjából ez a véleménye Hunyadyról: színpadi művei erősen megkoptak, egyes regényei szinte olvashatatlanok, ám novellái, elbeszélései és Családi album című önéletrajzi regénye ma is élő alkotások. Azaz, "Sándorka" par excellence novellista, a rövid történet mestere. Mégis, már a korabeli kritikák szerzői közt is nem egy akad, aki e tiszta képre árnyékokat fest. Csak találomra ragadok ki közülük néhányat: Halász Gábor Hunyady A tigriscsíkos kutya című kötetének az Aranyifjú című elbeszéléséről írván jegyzi meg: "Az elbeszélés maga is ilyen rohanó, elidőzés, kitérés nélküli lesz, hiánytalan kidolgozása az ötletnek, ellenállhatatlan sodrású. Csak éppen az igazi élet és az igazi epika kanyargásait áldozza fel"; majd így folytatja: "Ebből a megtorpanásból, végül minden jóra fordulásból ugyanaz a kicsit puha kényelem ütközik ki, mint ötleteiből, jellemzéseiből; így is jó lesz. És jó is; de hátha egyszer megpróbálna kegyetlenebb lenni az élettel, emberekkel és az olvasók tetszésével szemben?" Örley István hasonlóképpen szigorú Hunyadyval szemben, és szinte szó szerint ismétli meg két írásában is Halász Gábor formai és főleg tartalmi-etikai kifogásait, de részletesebben ír egy prózapoétikai problémáról is, nevezetesen az anekdota szerepéről Hunyady epikájában. Örley állítja, Hunyady "egyre határozottabban siklott a mesterember felé", s az is árulkodó, ahogy dicsér: "Alighanem Hunyady volt az egyetlen író, akinek szabad volt korunkban régimódi, asztal melletti anekdotát írni: mert ezt az olyannyira elnyűtt ruhát is tündéri redőzettel viselte." Ottlik Géza egy 1946-os írásában, szintén hasonlóképpen vélekedik: "- és, sajnos!, abban hasonlít Somerset Maughamra, hogy "szereti a jól kifundált történeteket", és nem abban, hogy kérlelhetetlen legyen figuráival, mert sokszor, akárcsak a mi Mikszáthunk, már-már puhány jószívűséggel simítja el a bonyodalmakat, s a hamis anekdota-szerkezetekkel eláztatja, lagymataggá puhítja kemény, remek prózáját." Illés Endre említett tanulmányában - a "karcolhatatlan" novellák emlegetése mellett - lényegében Halász Gábor, Örley, Ottlik álláspontjára helyezkedik (s nemcsak utólag, már Hunyady életében is kritikával illette az író egyes műveit).
Összefoglalva az előzőeket, Hunyadyt már kortársai közül is sokan nagy tehetségű, de sikerszerzőnek érezték, aki sokszor árulta el e tehetségét, s szolgálta ki olvasói igényét, vagy éppen eleve elébe ment ezen igényeknek, s ez visszahatott magukra a művekre is. E megközelítés azonban alapvetően erkölcsi, s mint ilyen, esztétikai vonatkozásban majdnem érdektelen. Lényegesebb úgy feltenni a kérdést: hogyan lehetséges az, hogy a Jancsi és Juliska vagy a Nemesfém és más regények Hunyady tollából széteső, formátlan művek, míg novelláinak egy része valóban időtálló, kompozicionálisan tökéletesen formált alkotás? Továbbmenve: hogyan lehetséges az, hogy tucatnyi "karcolhatatlan" novellát írt csupán, s a többi bizony bár kellemes, de felejthető? S még az is megemlítendő, hogy hírlapi cikkei, tárcái vajon miért meggyőzőbbek olykor a gyengébbre sikerült novelláknál.
Hunyady elbeszélőművészete kétségkívül az anekdotaformára alapozódik, arra a tradícióra, mely a magyar próza alakulásában meghatározó szerepet játszott. Az anekdotikus szerkesztéselvből többfelé vezetett út; vezethetett, mint Krúdynál vagy Kosztolányinál a modern narráció és epikai struktúra felé, de vezethetett az igénytelen, humoros, ma úgy mondanánk, bestseller irodalom formái felé is, melyekben a puszta történetmesélés és szórakoztatás a kizárólagos cél. Hunyady prózája mindkét változatból építkezik, aszerint, hogy az író az anekdotaformát mennyire alakítja át, illetve mennyire csak átveszi annak hagyományos formáját, elbeszélői hangnemét. Úgy is fogalmazhatnám, köztes helyzetben, félúton van a klasszikus modern elbeszélés és a hagyományos, XIX. századi narráció között. Epikai alkotásai középpontjában az ötletre épülő történet helyezkedik el, ám legjobb írásaiban a történet transzformációkon megy keresztül, s elmozdul a lélektani ábrázolás vagy a leírás felé. A történetelvűséghez párosul Hunyady sajátos elbeszélői hangja: az anekdotából származó természetes, az élőbeszédhez hasonlatos előadásmód, mely az olvasót mintegy arra emlékezteti, mintha egy társaságban hallgatná valakinek a meséjét. Hunyady azonban ezt is képes valamelyest transzformálni: elbeszélése ugyan valóban természetes hanglejtésű, ám ha közelebbről vizsgáljuk, nem egy írásában vehető észre a hangsúlyozott irodalmiság, az a tény, hogy irodalmilag megalkotott történettel van dolgunk. További elmozdulást jelez az is, hogy történetei, anekdotái nem példázatosak, s igen gyakran nem él bennük a hagyományos csattanó lehetőségével sem. Mindezzel pedig párosul egy többnyire tartózkodó, kívülálló, leíró, rögzítő elbeszélői hangnem, mellyel a szemtanú hitelességével kísérli meg a történetmondást. E modern narrációs elemek mellett ugyanakkor ott találhatók egy korábbi prózaállapot (ne felejtsük, a 30-as években teljesedik ki munkássága) technikái is. Például az a törekvés, hogy elhitesse olvasóival: igaz történetet mesél. A formában ez a keretes elbeszélés eluralkodását jelenti; e keretekben hangsúlyozza aztán az elbeszélő, hogy a történet igaz, ténylegesen megtörtént. Legjobb novelláiban is megtalálhatjuk ezt az alkotásmódot, mely arra utal, hogy az elbeszélő mégsem mer mindent a történetre bízni, holott legjobb novelláiban e keret már végérvényesen felesleges. Ilyen fordulatokra gondolok például: "(Miért tegyek ide költött neveket, amikor az egész dolog valóságosan megtörtént!)"; "Az alább következő történet, a hős nevét kivéve, betűről betűre igaz..."; "Ez a történet nagyon régi. Majdnem negyven éves"; de hosszan lehetne még sorolni. Mintha az író nem hinne abban, hogy a fikció valósága egyenértékű lehet a valószerű valósággal, s ezért mintegy "megtámasztaná" hitelesítő védjegyként azzal, hogy igaz, megtörtént, így esett valóban. Legjobb novellái azonban szinte "levetik" magukról a "mankókat" s az anekdotaformából, a történetközpontúságból következően önmagukban teljesek és feszesek. Más kérdés, hogy mivel Hunyady a metaforizáció lehetőségeivel csak csekély mértékben számol, minden nagyobb lélegzetű munkája, regényei vagy A hajó királynője című kisregénye, kudarc, mert a nagyobb formához elégtelen az önmagában vett anekdotikus narrációs mag; ehhez Kosztolányi vagy Krúdy metaforikusan alkotott elbeszélése szükségeltetne. S a harmincas évek közepére a magyar epika modernizációs törekvései éppen e két alkotó munkásságában már nagyon-nagyon komoly eredményekre jutottak. Hunyady különös módon egy valóban igaz történetből, saját életéből volt képes maradandó nagyformát létrehozni, a Családi album című önéletrajzi regényét, s talán nem véletlenül, hiszen ebben a történet mint olyan csak laza kompozíciós szál, s a regény mozaikdarabjaiból mégis, tán éppen ezért öszszeáll egy teljesebb egész.
Hunyady a kisformák mestere volt, az egy történet avatott elbeszélője. Hírlapi tárcái, cikkei is erről győzhetik meg olvasóját. Ezekben nem kötötte őt sem tradíció, sem irodalmi alkotottság, viszont az elbeszélő és az elbeszélt "valódisága", igaz volta - a szerző szempontjából - megkönnyítette a zavartalan mesét, adomázást s persze azt is, ami Hunyady egyik legkiválóbb művészi jellegzetessége: a pontos megfigyelés eredményének rögzítését. Az apró témák elképesztő könnyedséggel bomlanak ki mindössze néhány lapon, csiszolt, árnyalt stílusban. Legjobb kritikusai közül sokan éppen Hunyady egy-egy mondatának elemzésével bizonyítják az író nagy tehetségét, s igazuk is van: Hunyady novellában vagy tárcában egyaránt stílusművész, a legnagyobbak közül való, legalábbis legjobb alkotásaiban, mert egyébként hajlamos ebben is az ismétlésre.
"Ismerte határait - amit felróhatunk neki: nem töltötte ki őket egészen", írta posztumusz könyvéről szóló kritikájában Örley. A megállapítással csak egyetérteni lehet, miközben azt is meg kell jegyeznem, hogy örvendetes novelláinak, elbeszéléseinek ezen újabb kiadása, s talán nem is tanulság nélkül való ma, az elmúlt tíz év epikájának alakulása tükrében. A posztmodern szövegalakítás után fellépő újabb történetelvűség számára fontos lehet a huszadik századi epika különféle tradícióira való visszatekintés, az azokban való tájékozódás.
A két kötetet Réz Pál válogatta gondosan, valóban a legjobbakat gyűjtve össze. Én talán a Havasi levegőn címűt is idetettem volna, hiszen a Téli sport párdarabja, bár igaz, halványabb, mint az, s esetleg a Cukorbajt is bevettem volna. De hát ez mellékes. Az viszont már nem az, vajon miért két kötetben jelentek meg a művek, ráadásul az egyik novellák, a másik elbeszélések alcímmel. Műfaji kérdés, hogy mit minek nevezünk, de a Szivarhalál című tárca bizonyosan nem elbeszélés, viszont a Diadalmas katona az, s akkor miért a novellák közt a helye? (Persze, ha e megkülönböztetésnek egy írói életművön belül van egyáltalán értelme.) A Szivarhalált pedig így is, úgy is nyugodtan el lehetett volna hagyni. A tizennyolc írás szépen elfért volna egyetlen kötetben is. Így most az az érdekes helyzet állt elő, hogy a Millenniumi Könyvtár sorozatban van két Hunyady-kötet, az egyik 64-es, a másik 85-ös sorszámmal; a könyvtári polcokon nem egymás mellett lesznek. És ha egy kötet lett volna (s miért ne, hiszen 280 oldal sem feszítette volna szét a táblákat) nem kellett volna Réz Pál egyébként kitűnő utószavát kétszer is közölni. Ha arra gondolunk, hogy milyen viták előzték meg e sorozat összeállítását, érthetetlen az eljárás, megkockáztatom, nemcsak érthetetlen és meggondolatlan, de pénzpocsékoló és értelmetlen is. Különösen, ha e sorozatba nem mindenki fért bele, akinek talán mégis helye lenne itt.
A versolvasás szüntelen önvizsgálatra késztet. A jó vers szétzilálja a megrögzött előítéleteimet. Mégis, nehéz tőlük megszabadulni: akár azért, mert nagyon is tudom, mit keresek a versben és csak azt veszem észre benne, amit látni akarok; akár azért, mert egyáltalán nem tudom, és olvasói megszokásaimra hagyatkozom. Egyik esetben tudatom túlzott ébersége, a másikban kényelmessége határolja be választásaimat. Félő persze, hogy ezzel magánhasználatra leszűkítem a költészet sokféleségét. Olyan köteteket vizsgálok most, amelyek iránya erősen széttartó. Vajon meddig tudom követni őket, megtalálom-e azt a réteget, amely minden költészetben közös?
Határ Győző életműve olyan szerteágazóan terjedelmes és akkora késéssel érkezett vissza a kortárs magyar irodalomba, hogy a kritika csak jelentős lemaradással képes követni. Néhány regénye, a Heliáne és az Anibel, misztériumjátéka, a Golghelóghi, filozófiai művei közül elsősorban az Özön közöny már eleven hatóanyag. Lírája, attól tartok, kevésbé. Pedig Határ minden műfajában költő is, ahogyan azt a nyelvhez való alkotó viszonya és megszólalásainak intenzitása mutatja. Költészetének áradó melódiáira virtuóz hajlékonysággal épülnek rá a magyar nyelv játékosan egymásba játszott stílusregiszterei. Versei a magyar irodalmi nyelv egészét magukba oldják: Balassi formakultúrája, Pázmány szókincse Határ lírájában nem felelevenítendő múlt, hanem élő jelen. Vajon azért, mert költészete - leszámítva korai, 1948-ban még Budapesten kiadott Liturgikon című kötetét - emigrációban, idegen nyelv közegében született? Ahol az irodalom diakronikus rétegezettsége hirtelen megszűnik, és ahonnan a magyar irodalom egésze szinkróniában látszik? Határ tobzódik a nyelv lehetőségeiben. Álomblődli című versét, mintha csak finnugristák örömére, például így zárja: "sír a nyíl és nyíl a sír".
Költészetének legfőbb szervezőelemei a kísérletező kedv és a lobbanékony indulat. Határ technikailag virtuóz költő, gazdagon ontja magából a veretes strófaalakzatokat, amelyek állandóan próbára teszik a nyelvet is. A könnyed dalforma és a bölcseleti tartalom örök feszültségforrása. Határ ugyanis filozófus költő, méghozzá szenvedélyes filozófus. A megszokott romantikus képlettel szemben benne inkább a költő az, aki szakmai igényességével megzabolázza a bölcselő lobogó haragját. Igazságkereső indulata szatirikus hangfekvésben szólal meg. Verseiben szüntelenül ott vibrál a játékos és komoly, csúfondáros és emelkedett stílus groteszk kettőssége. Nyelvi rétegek, kultúrhagyományok és filozófiai törmelékek kaleidoszkópikusan kavarognak, állnak egybe pillanatnyi egésszé, hogy szétesve ismét összerendeződjenek. De Határ nemcsak a formai fegyelemnek alávetett nyelvi kifejezéssel kísérletezik, hanem prózaverseiben magának a lírafogalomnak ellenőrzi szüntelenül a teherbírását.
Mintha ez az öntörvényű mozgásforma tükröződnék abban a sajátos tényben, hogy Határ Győző költészetének keresztmetszetét három teljesen más szempontból válogatott kötet együttese adja ki: A léleknek rengése: Válogatott versek 1933-1988 (1990), a Válogatott versek: H. Gy. levelesládája (1998) és ez a mostani kötet. A Karkasszban álomversciklussal indul. Határ nemzedéktársai közül Jánosy István és Jékely Zoltán használták lírai alapanyagnak álmaikat ilyen szakszerű módszerességgel. Az álom természeténél fogva a szubreális és szürreális közé fogja a realitást. Nem minden álomleírás válik automatikusan verssé, kiválasztásához és megformálásához a legnagyobb pontosság kell. Határ, a filozófus, nem a mítoszi mélyréteget ássa elő, őt inkább mintha a létezés individualitása érdekelné jobban. Akkor is, amikor kabaréversekben vagy könnyed dalokban dolgoz fel mitológiai-vallási motívumokat. Mint Utolsó vacsora című fanyar versében, amely megindító öniróniával így kezdődik: "még működik a kis motor / valami érthetetlen módon / ez már a nyolcvankettedik / napév ha nem csalódom // még működik és üzemel / miközben dolgom végzem / s az is figyelmet érdemel: / mindenre jól emlékszem". Határ Győző két- (angol-magyar), sőt, háromnyelvű (angol-francia-magyar) versekben feleleveníti a makarónivers hagyományát. Az angol és magyar szavak rímeltetése igazi kuriózum, de mint a költő minden játéka, több is annál. Old Fool című versében a bravúron átüt a kétnyelvű hang fájdalma: "by whom shall I be sigh'd for / by whom shall I be wept / ki rossz emléket ápol / és egy összetört szivet".
Utóiratként jegyzem meg, hogy Határ tiszteletlen szellemének tisztelői értékes könyvritkasághoz jutnak, ha beszerezik A Karkasszban egy példányát. A költő ugyanis egy kétszázhetvenöt változatos tételből álló hibajegyzéket juttatott el e sorok írójához, hozzáfűzve, hogy a kiadó hamarosan megjelenteti a kötet javított kiadását.
(Littera Nova, 2000. 670 oldal, 1990 Ft)
Márai születésének századik évfordulójára szolid európai hírnévnek örvendő író lett, olasz, spanyol, katalán és német nyelven jelennek meg regényei, s nem is feltétlenül azok, amelyeket az irodalomtörténet itthon a legjobbnak ítél. De hogy az európai szellem konok védelmezőjének munkásságából mi kell az európai szellemnek, azt sem ő, sem a hazai irodalmi gondolkodás nem mondhatja meg. Annál kevésbé, mert Márai már emigrációja előtt is tudta, hogy amit képviselni szándékozik, aligha létezik. Írásai legfeljebb a szellem Európájának emlékét, esetleg lehetőségét őrzik.
Gyűjteményes verseskötetének olvastán ott motoszkál bennem a gonosz kérdés: vajon a költemények önértékükön is oly becsesek, vagy csak kiváló prózájának visszfényében? Márai lírikusként indult, Mint a hal vagy a néger című kötetében (1930) feltűnő a Kosztolányin iskolázott hang: "Egyszer decemberben megálltam Pesten / Az Emke előtt és szédülve álltam / S gondoltam: ez is a hazám itt". Az író bizalmatlan volt az orpheuszi költészet lélekjárásával szemben. Neki elég körülnéznie Budán, hogy a pokolba vezető utat megpillantsa, ez a Verses könyv (1945) rövid darabjainak tanúsága. Fölényes retorikai biztonsággal kezeli anyagát, és ez elfedi, hogy olykor olcsóbb anyagot használ képeihez. De valahogy ez is része vershangjának, ez az egyensúlyozás, mint a hatvanegyedik versben: "Az eszelős zaj felveri magányod / Barlangod előtt nyögnek a sakálok / Bűzös nyál és frecskelő lepedék / Rondítja az írástudók kezét / Kereszténység! - rikoltják, - Haza! Fajta! / Két telt pofára lakmároznak rajta / És - úgy fáj, hogy nem mondod ki azóta - / Szennyes szájukban jelszó Európa". Márai később, az emigrációban igen kevés verset írt. A delfin visszanézettben (1949) az emigráció kezdetén keményen szembenézett lehetőségeivel. A Halotti beszédet (1950) azokban az években, amikor hozzáférhetetlen volt, a legenda Dsida Jenő Psalmus Hungaricusa mellé emelte. A fél évszázada született versnek ez a sora: "A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli oké", ma nem hat olyan elemi döbbenettel, a gyerek nemcsak Ohióban, hanem a Tiszaháton is ezt feleli.
Alig írt többet. A Mennyből az angyal című versében megemlékezett az ötvenhatos forradalomról, de ez a biedermeier érzelmességű vers sem lett a forradalom emblematikus megörökítése. Karácsonyi üzenet "Az üszkös, fagyos Budapestre. / Oda, ahol az orosz tankok / Között hallgatnak a harangok. / Ahol nem csillog a karácsony, / Nincsen aranydió a fákon". Márai hangja nem volt alkalmas efféle közéleti feladatokra. A Manhattani szonettek (1964) ciklusában nem is próbálkozik ilyesmivel, s a kötet tanúsága szerint egyik utolsó verse, a Szorzat (1977) ezzel a szép gondolattal zárul: "jó volt megfogni a kezed / És tudni, hogy az Energia - mint a Szerelem, a vers és a madárdal - / Egyenlő az Anyag és a Fénysebesség négyzetének szorzatával". De én mégis azt hiszem, Márai verseiben a gondolat tisztaságához ritkán ért fel a költői képzelet.
(Helikon, 2000. 408 oldal, 1880 Ft)
Fél évszázaddal Márai után Böndör Pál a vajdasági Temerinből ugyancsak háború sújtotta vidék fenyegető képét festi: "Ahány ablak annyi lőrés", írja Mennydörgés című versében. Az az Európa, amelynek nevét Márai már nem vette szájára, szánalmas önparódia. Böndör világában Határ Győző groteszk víziói váltak valósággá: "Ne sokat töprengj azon, hogy ki űz / el: mikor fent a föld és lent a tűz / - menekülj! Otthonod gyorsan felejtsd el. / Vagy béküljél meg ez új helyzeteddel / s maradj a seggeden! Írj krónikát" (Sötétedés). Ezek a számozott, szabadon kezelt szonettek alkotják a krónikát. A lírai ént és a nyelvi megnyilatkozást kritika tárgyává tevő költészet nem a brutális külső eseményeket rögzíti, hanem önmagát figyeli. A háború épp ezáltal válik bensővé: "A pusztulást magunkon kell lemérni / és nincsen kinél emelnünk panaszt" (Lehasítás). A kötet duplafenekű könyv: a számok alapján rekonstruálható a keletkezés sorrendje, a költő azonban tematikus sorrendbe állította a verseket, s így a kezdet (3) és a vég (6) gyanúsan közel esik egymáshoz. A könyv grafikai iróniája a lapokon átvonuló teknősbéka. Mint egykor az iskolai füzetek margójára rajzolt ábra: a lapokat átpörgetve mozgó képet kapunk. A változásom könyve ironikusan az állhatatosság emblémáját hordozza: hiszen Böndör legfőbb poétikai fogása a szöveg képlékenységének hangsúlyozása, akkor is, ha "Az már kevésbé világos, hogy / miért csak arról írok amiről még / nincsen kialakult kész véleményem. / Hogy ez állhatatosság vagy ökörség / arról bárki nyilatkozhat - csak én nem" (Állhatatosság). A háborús valóságnak a versekben tárolt törmelékanyagából minduntalan megindító sorok ragyognak fel: "Nálunk hirtelen támad fel a szél / és úgy fúj hogy a szem könnybe lábad" (Pangás).
(Forum, 1999. 80 oldal, ármegjelölés nélkül)
Aki távolról figyeli Grandpierre Attila működését, kétlaki lénynek vélheti: tudományos kutató és a Vágtázó Halottkémek frontembere. De ami kívülről kettősség, belülről egység. Épp a határok által szétszabdalt érzékelés egységét kívánja újrateremteni. Ahogy egy rádióinterjúban kifejtette, írásai látásadó művek, többletértelem van bennük, amit ő csillagerőnek nevez. Nézete szerint a csillagok nem élettelen anyagcsomók: bennük él a világegyetemet létrehozó eleven teremtőerő. Ugyanez az erő van az emberekben, akik szóhasználata szerint "csillagmorzsák". A költészet feladata megszüntetni belső világunk intuícióra, érzésre és tudatos értelemre való széttagoltságát.
Hasonló gondolatok többször felbukkantak a költészet történetében. A tizenhetedik századi angol metafizikusok emlékezetesen megfogalmazták, hogy az ember mikrokozmosza pontos megfelelője a univerzum makrokozmoszának. Ami pedig az ember lelki funkcióinak széttagolódását illeti, William Blake profetikus könyveinek lüktető szabadversei zárt modellben térképezték fel az ösztön, értelem, érzelem és érzékelés négyességének egyensúlyát. Grandpierre Attila - a Titokfejtő-VHK körben tartott előadásaival, a VHK zenéjével és költészetével - hasonló célokra tör. Csakhogy ha ezeket a szövegeket költészetként olvasom, bizony kételyeim támadnak, hogy a megfogalmazás esztétikai ereje hű közvetítője-e vitathatatlanul létfontosságú gondolatainak. Akkor is, ha az Éden visszahódítása több, mint esztétikai hitvallás. "Mára olyan útra terelődött az emberiség, ami elfűrészeli életünk kozmikus függőhídját", írja az előszóban. Vonakodva teszem szóvá, de az út, amely függőhidat fűrészel, közönséges képzavar. Ha valóban olyan súlyos a válság, mint ahogyan érzékeli (s amilyennek én is gondolom), a szerzőnek kötelessége, hogy a megfogalmazásra is kellő gondot fordítson. A Szférák zenéje című VHK-szövegben az égi jelekről így énekel: "Talán sikítanak ezek a jelek! / Talán csak artikulálni próbálnak! / Próbálják körülrajzolni, azt, hogy mit is akarnak, / azt, hogy miből áll az életük!" A szöveg artikulációjának nehézkessége azonban sajnos nem idézi meg a szférák zenéjét, amelyet a költészet olyan nagy szellemei, mint Shelley vagy Weöres, valóban megszólaltattak. Grandpierre Attila a lét teljességét kutató programjával túllép a költészeten, azonban művészileg innen marad rajta.
(Lazi, 2000. 160 oldal, 990 Ft)
A legendabeli hős lényegéhez tartozik a nagy utazás, mely út hossza általában fordítottan arányos a hős céltudatosságával. Henry David Thoreau annyira céltudatos hős, annyira tisztában van elvégzendő feladatával, hogy bár szülőfaluját, Concordot egy rendes hőshöz illően elhagyja, az ő nagy utazása a falu szélén mindjárt véget is ér. Itt, a Walden tó partján, az erdőben házat épít magának és gazdálkodásba kezd. Az idejével, tehát az életével akar elsősorban gazdálkodni. "Azért mentem az erdőbe - mondja -, hogy megfontoltan éljek, hogy arcomat csupán az élet lényeges tényei felé fordítsam, lássam, mit taníthat nekem, hogy azután ne a halálom óráján kelljen megtudnom, nem éltem." A falujával egy olyan világot hagyott maga mögött, ahol szerinte az emberek nagy többsége csendes kétségbeesésben él; ahol az üzletekben, az irodákban és a földeken szüntelen vezeklés folyik, melyhez képest egy tűz fölött fejjel lefelé csüngő, vagy egy oszlop tetején fél lábon álló hindu fakír önsanyargatása nem is olyan különleges; ahol nem az emberek tartják állataikat, hanem az állataik őket; s ahol halhatatlan lelkek öröklött és felhalmozott tulajdonaikat, tárgyaikat maguk előtt tolva csúsznak végig életük lejtőjén. Ebben a világban már alig emlékeznek arra, hogy a ruházat, a ház, a lakás mindenekelőtt a test éltető melegének megőrzésére szolgál. Az emberek egymást ruháikért tisztelik: ha valaki minden göncét egy madárijesztőre aggatja, s meztelenül mellé áll, a madárijesztőt fogják megsüvegelni. Házak és lakások helyett - mert eredeti rendeltetésükről megfeledkeztek - emlékműveket, mauzóleumokat, kiismerhetetlen labirintusokat építenek, hogy a telezsúfolt szobákban azután üres vendégeket fogadhassanak. Ezt a világot egyetlen határozott gesztussal félre lehet tolni, s a Walden ennek a gesztusnak a dokumentuma.
Megfontolt életbe csak úgy lehet kezdeni, ha az ember a fennálló nézeteket mellőzve újra végiggondolja, mi az, ami a léthez valóban szükséges. A túlélés legelemibb feltétele a test éltető melegének fenntartása. Ez evidens, ezen nincs mit tűnődni. Szubtilisebb lényeknek, például az angyaloknak, ilyesmivel nem kell törődniük. Az ő életük teljes, a matematika nyelvén szólva egy természetes egész szám, míg az emberi élet csak egy törtszámban fejezhető ki. Minél kisebb a nevezője, annál nagyobb a törtszám értéke, vagyis annál közelebb van az osztatlan egészhez, a teljeshez. Thoreau azzal a matematikai szándékkal költözött az erdőbe, hogy az emberi törtszám nevezőjét a lehető legkisebbre redukálja. Nem valamiféle aszkétikus mutatványra készül, hiszen a concordi társadalmi létnek éppen azért fordított hátat, mert számára az civilizált önsanyargatás volt. Erdei redukciós programjának célja tehát egyáltalán nem az, hogy a testhőmérsékletét a lehető legalacsonyabb szintre szorítsa, hanem, hogy megtalálja az ideális testhőmérsékletéhez szükséges legminimálisabb feltételeket.
Első ránézésre kézenfekvőnek tűnik, hogy az ember ruházata egyben hajlékául is szolgáljon. Van is erre példa, mondja szerzőnk: a lappföldiek vastag állatbőr ruháikban kényelmesen alszanak a havon, szabad ég alatt. Ám hosszú távon mégiscsak kényelmesebb az olyan hajlék, melyet nem kell mindig a hátunkon cipelni. Ha más nem akad, vagy másra nem telik, egy ládaféle is megfelel. Mondjuk egy olyan láda, amiben a pályamunkások a szerszámaikat tartják. Két méter hosszú, egy méter széles, csak néhány lyukat kell bele fúrni szellőzés végett; jól zárható fedele van, és az egész nem kerül többe egy dollárnál. (Thoreau idejében egynapi átlagkereset). Ez persze nem egy tökéletes megoldás, de még mindig jobb, mint egy ennél fényűzőbb doboz birtoklásáért életünk felét odaadni, vagy béréért a háziúrtól halálra gyötörtetni. Ha viszont van az embernek egy kis megtakarított pénze - kéthavi átlagkereset megteszi -, akkor építhet magának házat is. Hogy ezt a munkát maga végezze el, az már azért is fontos, mert könnyen előfordulhat, hogy aki másokkal, szakemberekkel építteti a házát, az a munkamegosztás iránti lelkesesedésében a gondolkodást is másokkal végezteti el.
Thoreau tehát építkezésbe fog, és munkája végeztével büszkén állapítja meg, kevés az olyan, aki tételesen, a legutolsó szögig, zsaluig meg tudja mondani, mennyibe került a háza; az övé huszonnyolc dollár tizenkét és fél centbe. Nem nagy ház, de van pincéje, padlása, mind a négy oldalán ablaka, egy kandallója, egy kéménye és egy ajtaja, melynek küszöbéről a szurokfenyőkön túl a Waldenre látni. A berendezés egy ágy, egy asztal, egy íróasztal és három szék: egy a magány, kettő a barátság, három pedig a társaság kedvéért.
Fizikai létünk önállóságának feltétele tehát a hőháztartásunk felett gyakorolt kontroll, egyfajta termodinamikai önfegyelem, melynek a hajlékon kívül még az is kérdése, hogy mivel takarjuk be a bőrünket, s hogy mivel tápláljuk belső égésünket. Óvakodjunk az olyan vállalkozásoktól, tanácsolja szerzőnk, melyek új ruha viselését követelik, új ember helyett. Ruhatárunkat olyan körültekintéssel állítsuk össze, hogy ha városunkat ellenség foglalná el, üres kézzel, egy öreg filozófus nyugalmával sétálhassunk ki a kapun. Ami az élelmet illeti, termeljük az ablakunk alatt, ha csak tehetjük. Ő maga kukoricát, krumplit, zöldborsót termesztett háza déli oldalában. Kétholdnyi földet babbal vetett be, amiből ő, Püthagorasz iránti tisztelete okán, ugyan nem evett, de a faluban indián rozsra és rizsre cserélte, mert ezek viszont már az indiánokkal és az ókori hindukkal érzett lelki rokonsága miatt is kedvenc alapélelmei voltak. A babtermesztéssel a második nyárra fölhagyott, mert nagyobb szabadságnak érezte földméréssel, kerítés vagy pajta javítással keresni a megélhetését. Számítása szerint évi negyvenöt nap magaválasztotta, szabadban végzett munkára volt szüksége ahhoz, hogy magát ép egészségben és kedélyben fönntartsa. Ezzel elég pontosan megfelel annak, amit nyolc évvel korábban, harvardi diplomája átvételekor mondott beszédében követelt. A dolgok sorrendje egy kis változtatást kíván - mondta akkor -: a hetedik legyen a munka napja, a fennmaradó hat pedig az érzelem és az ész vakációja. Ugyanezt most, egy év bevételeinek és kiadásainak összegzése után egy felnőtt, huszonnyolc éves férfi prózaibb stílusában így fogalmazza meg: "nem igaz, hogy az embereknek arcuk verejtékével kell megkeresni a kenyerüket, ha csak nem izzadnak jobban, mint én". A pap is jobban tenné, mondja másutt a könyvben, ha ahelyett, hogy vasárnap a heti robotjuk után a szószéke előtt bóbiskoló farmereket egy újabb végeérhetetlen prédikációval nyaggatná, inkább mennydörgő hangon rájuk rivallna: Állj! Szüntess! Mi ez a színre eszeveszett sietség, de halálos lassúság?
Thoreau nem általában mindenkihez szól. Tudja, hogy vannak szorgalmas emberek, akik a munkát önmagáért szeretik, vagy azért, mert megmenti őket attól, hogy valami rosszabba keveredjenek. Ezeknek nincs mit mondania, ahogy azoknak sincs, akik nem tudnának mihez kezdeni, ha a jelenleginél több szabad idejük lenne; illetve, az utóbbiaknak azt tanácsolja, dolgozzanak kétszer annyit, mint eddig. Ő egyébként is csak azért szól, mert kérdezték. Kíváncsi polgártársai tudni akarták, hogyan tartotta fönn magát az erdőben, mit evett, hogyan viselte a magányt, nem félt-e. Ezekre a kérdésekre válaszolt a helyi kultúrházban tartott előadásában, melyet a nagy érdeklődés miatt egy héttel később meg kellett ismételnie. De a lelkesedés az előadó és hallgatósága között nem volt kölcsönös: a közönség, írja Thoreau a naplójában, átlagembert akar látni, átlagmanírokkal és átlaggondolatokkal. Minél jobban sikerül felkeltenie az érdeklődésüket, annál több rostálódik ki abból, aki ő maga, amit magában becsül. Ezért jobb, ha a közönség járul az emberhez, mint fordítva; ezért sokkal jobb könyvet írni, mint előadni.
A Walden tehát mégsem egyszerűen az elutasítás gesztusának, hanem a tagadás rövid dialektikus sorozatának a dokumentuma. A szerző kivonulását, polgártársainak megtagadását megtagadva visszatér közéjük, hogy elmondja, milyen nélkülük. A civilizált közösség tagjai arcukon a derű és a borzadás redőivel hallgatják ezt a vicces horrortörténetet, (élet nélkülünk!). A történet csattanóját, hogy miért hagyták ott őket, éppen azért nem értik, mert olyan humorosan egzotikusnak találják az elbeszélést. Ha értették volna, nem lett volna szükség a könyvre. Így viszont a tagadás dialektikai sorozata folytatódik, azzal a különbséggel, hogy most már nem egyszerűen egy polgár tagadja meg polgártársait, hanem egy elbeszélő a hallgatóságát, és ebből a hallgatásból a közvetlen beszédhez már nincs visszatérés. Marad a könyv.
A Walden tehát nem népszerű könyvnek íródott, ám mégsem kerülhette el, hogy népszerű szellemi irányzatok ki ne sajátítsák maguknak. Erre az teszi különösen alkalmassá, hogy a történet, amit elmond, elvontságában általános és a modern képzelet számára mindig időszerű. Nem is annyira történetről van itt szó, mint egy akusztikai eseményről, arról, hogy egy civilizált közösségi lét zihálását miként nyeli el a természet egyenletes lélegzésének hangja. Ilyen irányban fejlődik ez a regény, méghozzá olyan következetesen, hogy az utolsó fejezetekből, (Téli állatok, A tó télen, Tavasz) egészen eltűnik az ember, illetve aki marad, a narrátor, már egy sólyom, egy búvómadár vagy egy pézsmapocok szemével nézi a világot. Egy lény fekszik a tó jegén, s ennek átlátszó azúr üvegén keresztül vizsgálja más lények vonulásainak a tófenék fehér homokjába karcolt nyomait. Vagy egy árokparton hever a hó összeroppanásának első napján, az agyaggal kevert csillámló szemcsés homok és a hólé viszonyát, a medrüket percenként változtató erek, patakok, folyók ábráit tanulmányozva. A környezetvédelmi mozgalom radikális, ökocentrikus szárnya ezt a földszagú lényt ünnepli Thoreauban. Mert csakis így, a természetbe belesimulva tudhatjuk meg, milyen a sok milliárd létforma közül csupán az egyiknek lenni, s hogy milyen érzés egy a fajtánkénál, az összes fajtánál magasabb szellemiséghez asszimilálódni. A mérsékeltebb, antropocentrikus környezetvédők szemében viszont ez a horizontális elvegyülés éppen az emberi faj sajátos tulajdonságait semlegesítő túlasszimilálódás. Ők a saját két jó lábán megálló, észszerűen beosztó gazdálkodót szeretik a Walden szerzőjében, akit szívesebben látnak a kertjében, amint a "földet arra kényszeríti, hogy gaz helyett babot mondjon". Az első nézet szerint Thoreau a természet nevében lázadt föl az ember ellen, a második szerint pedig a természetes környezetével okosan és békésen együtt élő ember nevében a tékozló, környezetromboló civilizáció ellen.
A lázadásra szerzőnk kétségtelenül hajlamos volt. Kortársai egybehangzó tanúsága szerint sokkal szívesebben mondott nemet, mint igent. Csakhogy nála ez nem rossz szokás, hanem a korszellemmel szembeni ellenállásának szükségszerű következménye. Ő egy olyan New Englandben született 1817-ben, melynek korszellemét akkor már kétszáz éve uralta az eleve elrendelésről, kárhozatról, bűnről, az ember alapvető gyengeségéről és gonoszságáról prédikáló autoriter kálvinizmus. Volt mi ellen lázadni, gondolhatja a modern olvasó. A függetlenségi háború óta folyt is javában a rebellió, ami a XIX. század elején a liberális, toleráns, racionalista unitárius teológia részleges győzelméhez vezetett. Ám Thoreau ahhoz a magát transzcendentalistának nevező baráti csoporthoz tartozott, melynek tagjait, Emersont, a szellemi vezért beleértve, éppen az unitáriánizmussal szembeni idegenkedés egyesítette. Ez a csoport nevével azt a szándékát fejezte ki, hogy a John Locke-féle angolszász empirizmussal és racionalizmussal ellentétben ne úgy gondoljon az emberre, mint az érzékelés adataival fokozatosan feltöltődő, eredetileg üres edényre, hanem mint egy minden ilyen adatot meghaladó, transzcendens, tudással rendelkező lényre. (A transzcendentalisták zendülésükben egyrészt ösztöneikre támaszkodtak, másrészt pedig a Coleridge és Carlyle által közvetített német, főként kanti és hegeli filozófiára.) Röviden: míg a kálvinisták gonosznak nyilvánították az embert, az unitáriusok jónak, a transzcendentalisták viszont istenségnek. Thoreau, ennek a szellemi csoportnak legfiatalabb és legkövetkezetesebb tagjaként az isteni ember nevében lázadt a pusztán ember ellen. Mert ha társadalmi létünket üres edényként kezdjük, akkor csak egymás bölcsességével és jóságával töltődhetünk fel, márpedig ezek önmagukban semmit nem garantálnak. Semmi akadálya például annak, hogy okos és jó emberek gyülekezete - a hidegtől, az éhezéstől és egymástól való félelmükben - írott, vagy íratlan társadalmi szerződésben állapodjanak meg egymás és önmaguk sanyargatásáról, kizsákmányolásáról. Miért ne lehetne a toleráns, racionális, jó ember toleráns, racionális és jó rabszolga vagy rabszolgatartó? Egy jó ember lehet rabszolga, csak egy isten nem. A hidegtől és az éhezéstől való félelem nem elég a szabadság ilyen mértékű kompromittálásának igazolására, mert ezek még mindig kevésbé félelmetesek, mint a leküzdésükre ajánlott megszokott módszerek. "A legtöbb ember élete, abban a pillanatban, hogy egy szakmára adja a fejét, bevégeztetett. Akár rögtön siratót is lehet énekelni fölöttük" - mondja Thoreau.
Vannak, akiknek mindez túl radikális. Nem lehet megfontolt az az élet, amelyik ennyire túlmegy a józan megfontolás határain. Csakhogy Thoreau szemében a "józan megfontolás" az "átlagos" vagy "tompa észjárás" eufémizmusa, mely észjárás legtisztább kifejezését az ember alvás közben adja: horkolással. Ettől a józanságtól pedig nem lehet elég korán megszabadulni. ("Nem is értem, miféle ördög bújt belém, hogy eddig olyan jól viselkedtem.") Mások éppen azt kérik számon rajta, hogy nem ment elég messze. A szülőfalujától. A civilizációtól. Kétségtelen, hogy erdei remete magányát barátok, szerető rokonok, érdeklődő ismerősök rendszeres látogatásai fűszerezték; hogy anyja vagy nővérei szombatonként süteményekkel megrakodva érkeztek a valóban alig fél óra járásra lévő szülői házból, s hogy ide ő maga is gyakran visszajárt. De hát a Walden-kísérletnek éppen az a lényege, hogy egy egyszerűségében méltóságteljes életet a civilizált közösség kellős közepén, vagy attól pár lépésre is lehet élni, mert egy ilyen élet feltétele nem a civilizáció, hanem a konvenció megtagadása. Életünk akkor kezd bonyolulttá és méltatlanná (pusztán emberivé) válni, amikor az ideális testhőmérsékletünk feltételeinek megteremtése után semmi jobb nem jut eszünkbe, mint hogy ezeknek a feltételeknek a további halmozásán, tökéletesítésén dolgozzunk. Mintha a természet szabta 37 fok nem lehetne elég a boldogsághoz, melyhez biztosan közelebb jutnánk, ha testünket legalább 400 fokra fűthetnénk. Életformánkból ítélve ez a cél, s ezt az életformát csak azért követjük, mert a konvenció, a hagyomány, az íratlan társadalmi szerződés ezt diktálja. Thoreau úgy tekint polgártársai életmódjára, mint a konvenció nevében a természet ellen intézett öntudatlan támadásra. Öntudatlan, mert ők a megszokott és a természetes között nem is tesznek különbséget: természetes és jó az, amit elég sokan, elég régóta csinálnak. Szerzőnk ezzel szemben úgy gondolja, hogy bár nagyon sokan, nagyon régóta tartják önmagukat rabszolgaságban, ez mégsem jó. Tiltakozásul egy saját maga építette ketrecbe zárja magát (jelképesen persze) mondván, ha a ti életetek szabadság, akkor én a saját cellámban letöltendő szabadságvesztésre ítélem magam. Továbbá úgy gondolja, hogy bár tágabb hazájában elég sokan, elég régóta tartanak másokat (feketéket) rabszolgaságban, ez a bevett szokás sem jó. Tiltakozásul megint csak a szabadságvesztést választja, úgy, hogy megtagadja a rabszolgatartást és kereskedelmet támogató Massachusetts állam adójának befizetését, amiért a megyei börtönbe zárják. Ez is csak jelképes, hiszen rokonai már másnap kiváltják, de ennél kevesebb nem illett volna egy olyan emberhez, aki meggyőződése szerint cselekszik.
A természet és a konvenció közötti különbségről el lehet feledkezni, de ez nem a természetnek árt meg, hanem az embernek, aki ezért a feledékenységéért a saját természetéhez méltatlan élettel fizet. Ez a Walden tanulsága.
Thoreaunak mint stilisztának kevés versenytársa van a mindenkori angol nyelvű irodalomban. Mondatait azok az erények hatják át, melyek szerinte a valódi filozófus életének szükséges elemei: egyszerűség, függetlenség és nagyvonalúság. Ugyanúgy építi őket, mint az életét, vagyis megfontoltan, de a józan megfontolások határain túl. Egy a városból kifelé tartó, elnéptelenedő földútról például úgy tud írni, hogy mi magunk is ott vagyunk. Nem azért, mert mondatai olyan pontosan fedik ezt az utat, hanem mert olyan pontos párhuzamban futnak vele, tehát ezek is kifelé tartanak a modern irodalmi hagyomány lakott területeiről. A XIX. századot, korát, Emersonon, Ruskinon és Carlyle-on keresztül hagyja el, hogy azután a XVIII. századot megkerülve John Donne, Abraham Cowley és Sir Thomas Browne társaságában andalogjon az angol nyelv XVII. századi édenkertjében. Ám mindezek közvetett kapcsolatok. Közvetlen rokonságban az Upanisadok szerzőin kívül elsősorban a görögökkel áll: Aiszkhülosszal, Szophoklésszal és Pindarosszal, akiknek műveiből sokat fordított.
Örvendetes, hogy a Waldent harminc év után újra kiadták, de az már kevésbé, hogy bevezetés vagy utószó nélkül, s az még kevésbé, hogy ugyanabban a rossz fordításban. Szőllősy Klára a rutin gőzhengerével hajt át Thoreau mondatain. Egy elrettentő példa: "Think, also, of the ladies of the land weaving toilet cushions against the last day, not to betray too keen an interest in their fates! As if you could kill time without injuring eternity" - írja Thoreau.
"Gondoljunk az ország hölgyeire is, akik díványpárnát hímeznek a lelki üdvösségükért, és ne tanúsítsunk túlságosan élénk érdeklődést sorsuk iránt! Aki agyonüti az időt, mindenképpen az örökkévalóságot károsítja" - fordítja Szőllősy, pedig a szerző nem ezt és nem így mondja, hanem inkább ezt, és így:
"Gondoljunk az ország hölgyeire, akik díványpárnát hímeznek az utolsó leheletükig, csak hogy ne kelljen túlságosan nagy érdeklődést tanúsítaniuk a saját sorsuk iránt! Mintha lehetne időt ölni az örökkévalóság megsértése nélkül."
Ilyen félrefordításból szerencsére kevés van, inkább az alaphang következetes elvétése a jellemző. Az eredeti szöveg ereje azért így is átüt. Elkelne egy új fordítás, de - ahogy az angol mondja - ne tartsuk vissza a lélegzetünket addig.
Konrád György a nemzetközi PEN hajdani elnöke, a magyarországi kommunizmust bíráló regényeivel vált ismertté az 1970-es években. Új könyve 1993-ban játszódik, négy évvel a rendszerváltás után. Dragomán János, a híres író, aki sok tekintetben Konrádra emlékeztet, visszatér a magyarországi Kandorba, egy képzeletbeli városba, melynek mintája Budapest... A könyv első kétharmadában Konrád - Dragomán múltjának és jelenének első és harmadik személyű elbeszélése között ugrálva - a főhős életének és korának kanyargós történetébe vezet bennünket... A cselekmény a regény utolsó harmadában sűrűsödik hirtelen össze... Azok számára, akik olvasták Konrád korábbi regényeit, érdekes lehet ez a lassú sodrású regény is; a többiek azonban jobban teszik, ha a korábbiakat veszik elő...
(Publishers Weekly, 2000. március 20.)
Ez a gondolatébresztő és megindító mű megerősíti Konrád helyét a legérdekesebb európai regényírók között. Nélkülözhetetlen minden komolyabb regényolvasó könyvtárából.
(Andrea Caron Kempf. Library Journal, 2000. március.)
Mr. Konrád Kőóráját átjárja az a fajta költői-politikai hevület, amit az ember Európa boldogtalanabb, keleti régiójához társít. Alakjai - többnyire zsidó értelmiségiek, akik sokat forgatták Dosztojevszkijt és átélték a sztálinizmus időszakát - hosszasan és keserűen elmélkednek életük történetéről.
E kiváló író új könyvének legfőbb érdeme: szellemi ereje és gondolatgazdagsága. Kevésbé örülhetünk esetenkénti bőbeszédűségének és az elbeszélés szerkesztésbeli lazaságának. Az események sokszor nem önmagukban fontosak: csupán lehetőséget teremtenek arra, hogy a szereplők hangot adjanak töprengéseiknek, vádaskodásaiknak, vágyaiknak vagy felháborodásuknak.
Ezt a bizonyos tekintetben nagyszerű és bizonyos tekintetben fárasztó könyvet olvasva az az érzésünk, mintha ilyesmivel korábban már találkoztunk volna, olyan egymástól sokban különböző íróknál, mint Milan Kundera, I. B. Singer vagy Vladimir [sic!] Bulgakov. Az a fajta, századunk borzalmain edződött érzékenység ez, mely fogékony a dolgok hátborzongatóan komikus abszurditására. Az eseményeknek ez a sajátos szemlélete védekezést nyújt az érzelgős gondolatokkal és az önsajnálattal szemben, s módot ad arra, hogy ne csupán statisztái, hanem tudatos szemlélői legyünk mindannak, ami megesik velünk...
Dragomán rendkívüli és titokzatos személyiség, s alakja életteliségének köszönhető, hogy a Kőórát nem nyomja agyon a túl sok beszéd...
Dragomán szerepét a világban Mr. Konrád, aki hősét alighanem önmagáról mintázta, szándékosan homályban hagyja. Olyasvalaki ő, akárcsak Melville Bulkingtonja, akinek ég a lába alatt a talaj: nem képes egy helyben maradni...
Mi tehát a könyv végkicsengése? Bármi legyen is, mindenképpen összetett és többértelmű tanulság arról, hogy sorsunk fonala kibogozhatatlanul összefonódik a múlt történéseivel és mindazok sorsával, akiket életünk nem hagyott érintetlenül. Mr. Konrád regénye, melyet Ivan Sanders kiváló fordításában olvashatunk, túlságosan bőbeszédű és túlzottan nagy teret szentel szerzője rapszodikus töprengéseinek. Ám a könyv olvasásakor mindvégig az emberi élet tragikus és tragikomikus oldalának mélyen megélt szemléletével szembesülünk: ezzel hat ránk.
(Richard Bernstein: Bittersweet Homecoming for a Well-Travelled Exile. The New York Times, 2000. június 7.)
Nemrégiben az egyik budapesti szupermarketben kisebbfajta csoda tanúja voltam. A pénztárosnő elvette tőlem a pénzt, és felém nyújtott egy zacskót, miközben folyamatosan beszélgetett a másik pénztárgépnél dolgozó kollegájával. A klasszikus szocialista felállás volt ez - a vevő mint zavaró tényező. Aztán, mintha csak működni kezdtek volna benne az újdonsült reflexek, hirtelen rámmosolygott és készségessé vált, betette a zacskóba azt, amit vásároltam, és további jó napot kívánt. Eszébe jutott, hogy az új Magyarországon számít a pénz, és számítanak az emberek is, akik a pénzt elköltik. Ezt a szellemi állapotot - melyben a múlt még túlságosan is eleven, de már le is vált a jelenről - járja körül Konrád György, a kiváló magyar író új regénye, a Kőóra.
...Dragomán azért veszélyes, mert a múlt még mindig munkál benne.
Nemzedéke számára a múltat 1956 őszének eseményei uralják. Hol voltál és mit csináltál a felkelés idején, ez az, ami mindörökre meghatározza, ki vagy, bármilyen éles fordulatot vett is azóta az életed vagy a világ...
...A regény a múlt és a jelen feszült viszonyának példázata a posztkommunista Magyarországon. Az átültetés és fordítás miatt e példázat néhány eleme nem érthető az amerikai olvasó számára, de nem is ez a fontos, mert Konrád regényének fő szépségei másutt vannak.
A Kőóra, melyet Ivan Sanders remek fordításában olvashatunk, olyan, mintha egy Közép-Európai Saul Bellow műve volna, mely az óvilágban maradt génállományból merít. A regény elejétől a végéig egy értelmiségi univerzumában játszódik, bár első és harmadik személyű elbeszéléssel is találkozunk benne. Konrád képességeit dicséri, hogy egy idő után ezek az idegesítő váltások kimunkáltnak és szükségesnek tűnnek.
Minden tekintetben intellektuális regény ez - intellektuel az írója, intellektuellről szól, mégpedig azoknak, akik nem sietősen lapozgatva, hanem minden szót megrágva olvasnak.
Cselekménye elnagyolt, szándékosan mondvacsinált - minden a példázatra fut ki. Nem Dragomán színes egyénisége kelti fel érdeklődésünket, hanem életének kanyarulatai, melyeket vele együtt járunk be. Bár életútját sok esemény tarkítja, ezek nem regényszerű közvetlenséggel bomlanak ki, hanem az emlékezet szűrőjén átrostálva. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy - akárcsak egy Bellow-regényben - ne volnának benne költői részek.
(Richard Lourie: Past Imperfect. The New York Times Book Review, 2000. július 2.)
Konrád György regényének valamennyi szereplője képtelen arra, hogy valamiféle emelkedett tanulságot vonjon le a szovjet érából. Ezért a hiányosságért részben maguk okolhatók, részben pedig a történelem: mivel Közép-Európa olyan földdarabján élnek, amelyet hosszú századokon át leigáztak, alakjai nemigen hisznek a szabadság ígéretében...
Mindezt fényévnyi távolság választja el a berlini fal tetején 1992-ben örömmámorban ugráló tömeg jól ismert képétől. Konrád "az újjászületés melankóliájának" nevezi ezt az attitűdöt. Hogyan? A szabadság mint ok a melankóliára? Persze nem az amerikaiaknak, akik úgy tartják, hogy a szabadságnak forradalom nyit utat, és aztán töretlenül fejlődik tovább. A magyarok számára azonban a szabadság csak átmeneti időszak, mely a régi és újabb hódítók - tatárok, törökök, Habsburgok, németek és szovjetek - időszakai közé eső réseket tölti ki...
Konrád, a nemzetközi PEN hajdani elnöke azt mondja, hogy a Dragománhoz hasonló intellektuellekre egy másik veszély is leselkedik. Hiába az őszülő halánték és kulturáltság: miközben emlékeit közönsége okulására szépen kiporciózta, Dragománból kihunyt a szenvedély, küldetésének hite...
A Kőóra a következő kérdést teszi fel: hogyan találhat valaki állandóságot abban a világban, amelyben semminek, még saját emlékeinek sincsen gyökere vagy tápláló ereje?
Kár, hogy a regény nem tesz kevesebb kerülőutat, mint Dragomán. Markáns cselekmény csak a regény vége felé kezd kirajzolódni a jellemrajzok, politikai eszmefuttatások és beszélgetések homályából...
...A gyökértelenség ellenszerét nem a dolgokban vagy az eszmékben kell keresnünk, hanem önmagunkban. Önazonosságunk olyasvalami, ami mindenhova elkísér bennünket, ott a helye borotvánk, alsóneműnk és írószerszámaink mellett - hátizsákunkban. Ez a vélekedés Zbigniew Herbert, a lengyel költő kijelentését visszhangozza - szerinte minden ember "egy egész várost hordoz magában... maga válik a várossá" -, ám mindenféle heroikus hangsúly nélkül. A szovjet utáni élet merő káosz - ezt sugallja a Kőóra -, az ember vagy megragad mindent, amit csak tud, vagy odébb áll.
(Nick Owchar: To These Hungarians, Freedom is Just an Other Word for Defeat. Los Angeles Times, 2000. június 22.)
Konrád víziója szerint Kelet-Európa új világa olyan hely, ahol a száműzötteknek és a hontalanoknak... fáradságos módon kell újból felépíteniük az életüket szemközt a múlt keserű örökségével, még ha a jövő bizonytalan is.
(The New Yorker, 2000. július 24.)
A paradoxon fontos része az egészséges közép-európai intellektuális diétának. A Kőórában Konrád György nem is fukarkodik vele. A kitűnő magyar írónak a kommunizmus összeomlása utáni első regénye kíméletlen eszmefuttatás a belső életről, amely a nyilvánosság előtt folyik. Olyan, mint egy kávéházi beszélgetés, amely bágyadtan kezdődik, ahogy a barátok és ellenségek beugranak egy-két italra, aztán hajnalig folyik a nagy felismerések fáradhatatlan kutatása közepette. A végeredmény egy különös, csapongó regény, mely a posztkommunista Európa valóságának szintézisével kecsegtet, de amikor a kíváncsi amerikai olvasók a végére érnek, alighanem kevésbé értik a dolgokat, mint eddig - ami talán rendjén is van így.
A Kőóra folytatása Konrád korábbi regényének, A kerti mulatságnak - ugyanazok a szereplői és a szerkezete is ugyanúgy áttekinthetetlen...
Az olvasók egy része (köztük, bevallom, jómagam is) elfárad és öszszezavarodik, míg átküzdi magát a sűrűn, hogy elérkezzen [Dragomán és Aba] összecsapásáig... Az elbeszélői hang minden különösebb ok nélkül ingázik az első és harmadik személy közt...
Még szerencse, hogy Dragomán emlékezetéből nagy ívű jelenetek kerekednek elénk: látjuk őt az 1940-es években kisiskolásként; 1952-ben, amint első feleségének, Laurának udvarol...; felidézi 1956-ot, ennek az egyetemista forradalmárnak a gondolatait, aki géppisztollyal járkál mindenhova, azt keresve, hogy mikor és hogyan válhatna hőssé. Ezekben az epizódokban az elbeszélés nagy lélegzetet vesz, felváltva a szaggatott és csapongó jelen idejű részeket...
(John Allison: Killer Intellectuals, The Washington Post, 2000. július 16.)
BÁRON GYÖRGY: |
Film |
Bolond Pierrot moziba megy című pompás monográfiájában Bikácsy Gergely a francia film egymással feleselő két nagy tradícióját különbözteti meg: tiszteletet parancsolóan tekintélyes, múzeumi és akadémikus az egyik - friss, eleven, máig ható a másik. Az elsőt a végzetes mozirománcok érzelmes elbeszélőjének, Marcel Carnénak a neve fémjelzi. Művei a francia film panteonjának becses ereklyéi. Cirádás pompától roskadoznak, avíttság és patina lengi körül őket: egy lezárult korszak végsőkig kiérlelt mestermunkái. Műteremszagú díszletépítmények - tervező: Alexander Trauner -, érzelmes kísérőzene - Joseph Cosma -, emelt, poétikus szövegek - Jacques Prévert és más korabeli dalnokok tollából.
Sokan költőinek és nagyon franciásnak tartják e filmeket, ám elbeszélésmódjuk minden érzelmességük ellenére igazából epikus. A papírmasé díszletfalak között lezajló szenvedélyes történetekből épp a franciás (vagy annak vélt) könynyedség hiányzik. Túl súlyosak, komorak, végzetesek; nem véletlen, hogy e sötét műfaj film noir néven Hollywoodban találta meg az igazi formáját.
Ami igazán franciás, költői, s - ezért - ma is inspiráló, az a francia film patronjának, Jean Renoirnak a művészete. Könnyed csevegések, veszedelmes szerelmi játékok, természetes helyszínek, a francia táj eleven képe, rugalmasan - mintha kézből (nem abból) - mozgatott érzékeny kamera, lendületes, hosszú kocsizások, tágas totálok, laza, sokmozgásos színészi játék - a nouvelle vague, mely oly kérlelhetetlenül szigorú volt Carné munkásságával, nem véletlenül választotta gazdájává, mesterévé Jean Renoirt. (A világ legnagyobb filmművésze, mondta róla az új hullámosok másik idolja, a Renoirhoz sok mindenben hasonló Orson Welles.) Carnénak temploma van - 1995-ben, a mozi centenáriumi kiállításán a Beaubourg-ban egyetlen filmnek szenteltek külön termet: a Szerelmek városának, természetesen -, ám követői nincsenek. Renoir útján viszont ma is sokan járnak: az új hullámosok közül a legszembeszökőbben Eric Rohmer, kevésbé feltűnően Jacques Rivette, újabban Resnais, talán a komédiás Tati is, néhány késői művében Truffaut, majd Tavernier. Aztán ez az élő hagyomány a gall mozi amerikanizálódásával halványodni látszott. A hetvenes-nyolcvanas években színre lépett fiatalok - Carax, Beineix, Besson - istene már nem Renoir volt, hanem a tengerentúli filmesek: Kubrick, Lynch, Ridley Scott.
Annál meglepőbb, hogy most két filmben is újra előbukkan. A debütáns Laurent Achard több nemzetközi díjjal ékesített A holnapnál jobb a tegnap című munkájában és a sokadik filmes Jean Becker A lápvidék gyermekei című figyelemreméltó opuszában. Mindkettőről elmondható, amit Laurent Achardéról írt lelkesen a Positif kritikusa: "Majdhogynem életművészet, a vidéki élet művészete a maga mélabús hétköznapiságában. Filmje almakompót, ritkán használt öreg kredenc, paradicsomosrekesz, fagyalsövény, zöldségleves, viaszosvászon, nedves műkő, hideg föld, hajnali harmat és esti gyógytea illatát árasztja." (Mellesleg: mikor olvashatunk ilyen mondatokat magyar filmkritikában? [Bikácsy, persze, kivétel.] A lápvidék gyermekeiről azt írta az egyik honi ítész, hogy benne "sok a szöveg". Hűha...)
Amúgy tényleg sok benne a szöveg (nem annyi, persze, mint Rohmer, Renoir, Bresson vagy Godard filmjeiben), de sok a kép is, nincs olyan mondat - szorgos mozijárónak ez aligha okoz meglepetést -, mely ne kép alatt hangzana el. A legtakarékosabban a pornófilmekben adagolják a képhez a szöveget, s kórosan szövegszegények az akciómozik is. Woody Allen, Ingmar Bergman folyton fecseg. Becker és Achard filmjében például alig van akció - talán ezért beszélgetnek oly hosszan a hőseik. Nem történik semmi, peregnek a napok, évek, lassan, komótosan, van idő cseverészni a dúsan terített asztaloknál, a pompás borok mellett. A lápvidék gyermekeinek - mely a két mű közül a kiérleltebb, hibátlanabb - ez a lassúság, ez a bőbeszédűség nem a formája, hanem a tárgya. A címbéli lápvidék a letűnt, kedélyes vidéki élet jelképe, mint volt Eötvös Károly művében a Balaton-környék, barátságos fogadóival és hívogató udvarházaival, később Krúdynál a régi Óbuda, titkokat rejtő házaival, sejtelmes, sötét kapualjaival, intim megvilágítású, elfüggönyözött ablakaival, vendégváró kisvendéglőivel.
Kedves széltolók, bohókás, ártatlan mosolyú férfiak élnek a ködös lápvidéken, kiknek nem számít pénz, iparkodás, siker, eredmény és idő - mindaz, ami oly fontossá lett a modern életben. Garris az első nagy háborúból hazatérve telepedett meg a környék egyik gazdátlan házában. Elmaradhatatlan társa, a dagi Riton őslakos e tájon, évtizedek óta él itt szörnyű feleségével, s évtizedek óta álmodik rég elment kedveséről, Pameláról. E két léha kocsmafilozófus hol gyöngyvirágot árul, hol májusi dalok édesbús gajdolásával keres némi pénzt. Mindig akad annyi, amennyi borra, sajtra, kenyérre elég, a folyóban sok a hal, a rák, a béka, csiga is van bőven - a lápvidék eltartja gyermekeit. A mocsár menti kis házban érzi igazán otthon magát Amedée, a kótyagos városi arisztokrata, és Pépé papa, aki a környék leggazdagabb embere, ám igazából arra büszke, hogy ő tudja kifogni a tóból a legtöbb békát. Vagyonában rideg felesége, úrhatnám lánya és gőgös veje ül - ám Pépé ezt nem bánja, csak kimehessen a lápra a cimborákhoz, s magával vihesse a széltől is óvott kisunokáját, talán a gyereknél még nincs veszve minden.
A francia színészet legjobbjai játszanak e filmben. Nem az önmaguk szobrává merevedett sztárok, Delon, Belmondo, Deneuve, hanem a francia filmszínészi hagyományok igazi folytatói. A szüntelen vedelő és izzadó lusta Ritont a vígjátékok dagijaként megismert Jacques Villeret alakítja, az idők során kicsit megkopaszodva és megfáradva, de jelentős színésszé érve. André Dussolier gyermeki jókedvvel, széles gesztusokkal komédiázik, s remek a vadállatias külsejű, ám érző szívű bokszbajnok szerepében a valamikori focisztár, Éric Cantona. Az igazi meglepetés azonban az öreg Pépé megformálója, az Őrült nők ketrecében és annak különböző folytatásaiban népszerűvé lett Michel Serrault. Csak a vége-főcím pergésekor döbbenünk rá, hogy a finom arcjátékú, lassan mozgó, sokat tudó öregember azonos azzal a kedves, tehetséges komédiással, akinek ripacskodásain hajdan annyit nevettünk a moziban.
Az 1921-ben játszódó történet mai képekkel zárul: a mocsarat lecsapolták, helyén modern bevásárlóközpont, sorházak, parkolók. A lápvidék gyermekei a falu temetőjében nyugszanak, históriájukat a nagymamakorba ért unokák regélik el, a gyermekkor elveszett paradicsomát megidéző nosztalgiával és fájdalommal.
(Laurent Achard: A holnapnál jobb a tegnap. Francia film; Jacques Becker: A lápvidék gyermekei. Francia film)
BAKÁCS TIBOR SETTENKEDŐ: |
Mozi-film |
Az Úr uralkodásának 2000. évében olyat láttam, amibe még az én sokat szenvedett szemeim is belegörbültek. Michael Hymen Ítéletnap című neoprimitív metafizikus baromsága szót sem érdemelne, hisz Hollywoodban, ha nem figyelnek oda, akkor is képesek olyat szintű ízléstelenségre, amelytől forgás közben döccen egyet a Föld. Ebben a Rosemary babyből, Ómenből és más hasonló jellegű ördögi horrorból összeszecskázott trágyában a főszerepet az az Arnold Swarzenegger játssza, aki amúgy már bizonyított vásznon és lepedőn (Ovizsaru, Ikrek, illetve a Kennedy-klánban kapott szerep). Komolyan gondolom, nem lehetett egyszerű egy hegyvidéki osztrák faluból eljutni az Ígéret Földjére. De valószínűleg az Ítéletnap című film zsaruhőse az elérhető maximum, amit minden, önmagára adó és önmagával elégedetlen testépítő vágyhat.
A 2000. év utolsó perceiben New York éppen megszakad az önfeledségtől, amikor egy sokat szenvedett ember (Swarzi) az ördög karmába kerül. Sátán őfelsége éppen az írás betűjét szeretné valóra váltani, de folytonosan útjába akad egy hitében megkopott zsaru, így kénytelen oldalágon leszámolni vele. Hogy az Ítéletnap az egész emberiség pusztulását foglalja magában, még nem jelenti azt, hogy abba minden becsületes rendőr meg is kattan. (Lásd Pintér főangyal és Nógrádi lidérc esetét.) De mondom, Swarzit nem abból a fából faragták, ami a pokol tűzében elég. A civilben bróker foglalkozású Lucifer megkínozza az osztrák-amerikai-galaktikus férfit s a végén keresztre feszíti.
Amikor láttam a keresztény ikonográfia szabályainak megfelelően ábrázolt ártatlant a kereszten függeni, elakadt a lélegzetem. Swarzenegger ott függött zsidó prófétaként, elárult Messiásként, a katolikus Anyaszentegyház fejeként. Ami tényleg a mellére bukott, míg lába megbicsaklott. Péntek volt, s hiába volt a sok szteroid és koksz, majdnem kilehelte a lelkét. ( Krisztus története Hollywoodban egy kicsit karcos és szomorú, ezért a majdnem. A világ nem pusztul el, az ötvenkét centis bicepszű Szent György lovag meg pár horzsolással megússza.)
A fitnesszőrület és az egészséges élet irracionalizmusa kétségtelenül amerikai találmány, ám azt mégsem hittem soha, hogy megváltójuk egy testépítő lesz. Nemcsak azért, mert János evangélistától is tudom, hogy "a test nem használ semmit", hanem főképp azért, mert a kereszten függő, ólajtó nagyságú színész még vészhelyzetben sem hasonlít arra a rabbira, akinek a születésétől például az időt számítjuk. Még akkor sem vagyok képes őt a külső és belső jegyek alapján Krisztusnak látni, hogy tudom róla, szívesen találkozott Orbán Viktorral, akiről már sok jót hallott a nyugati parton. Persze, lehet, hogy kicsiny a fantáziám, s ő már új, testhezálló szerepre készül. Krisztus után szakmailag már nem lehet probléma Gandhi vagy Teréz anya figurája sem.
Attól félek, hogy az Ítéletnap már rég eljött, csak senki nem vette észre. Moziban, világhálón vagy valamilyen buliban ültünk s a Sátánról azt hittük, hogy DJ, aki meglovagolja a technót. Vajon az ostoba lélek alkalmas-e bármire is? Honnan fogja tudni, hogy amit elszenved, az a kárhozatos büntetés, vagy ellenkezőleg, a feloldozó kegyelem-e éppen?!
(Michael Hymen: Ítéletnap)
KOLTAI TAMÁS: |
Színház |
Fogalmam sincs, hallott-e Jürgen Flimm rendező a készülő magyar Nemzeti Színházról, mindenesetre Wotan a legújabb bayreuthi Wagner-Ringben egy rém ronda Walhalla-makettet tart nagy büszkén a kezében, és a háta mögötti felvonulási területen, szittya pusztaság közepén már folyik az építkezés. No jó, Wotan félszemű, isten bocsássa meg, neki nem kell látnia, milyen épület az, amit a saját dicsőségére emel. Másfelől viszont ő a szerződések istene, neki illene leginkább védeni a törvényt, és éppen ő az, aki szerződések sorát szegi meg, hogy hatalmát fönntarthassa. De ráfázik, mert alighogy átadta a Walhallát, három színházi estével később bekövetkezik az istenek alkonya, nem marad se hatalom, se épület, se semmi.
Aki egy pillanatig is kételkedik abban, hogy ezt Richard Wagner így írta meg, jól teszi, ha áttanulmányozza a szerző 1848 és 1851 között született zürichi írásait, amelyek A Nibelung gyűrűje tetralógia szellemi alapjait képezik. Meg fogja tudni belőlük, hogy Wagner szerint a világot a politika rombolta le, nevezetesen az, hogy a magukat istennek képzelő politikusok - elvben a törvény és az erkölcs őrei - hatalmuk megtartása érdekében félresöpörnek minden morális meggondolást, ami a totális összeomláshoz vezet. A Ring ebben az értelmezésben "a fösvénység átkának átfogó bemutatása és (...) azé a pusztulásé, ami belőle következik". Flimm, a rendező nem tesz mást, csak amit minden interpretáló művész: mai viszonyokra fordítja le az érvényes gondolatot. És ezzel automatikusan beletrafál sok mindenbe, keleten és nyugaton.
Wotan, az isten a Festspielhaus színpadán a hatalom és egyben egy családi vállalkozás birtokosa. (Utóbbira már Patrice Chéreau, az 1976-os jubileumi fölújítás rendezője is utalt, amikor a Buddenbrookokkal hasonlította össze a wagneri germán istenek kiterjedt családját.) A Wotan Família Kft. - másképpen a Wotan & Co. Walhalla közeli cég - tehát vastagon benne van a politikában, és ebből lesz a baj. Az építkezéshez ugyanis anyagi forrást kell szerezni, és Wotan egy elhamarkodott pillanatában úgy gondolja, hogy a közkincs, a Rajna aranya őt - finomabban: az ő közjóra törekvő gazdaságpolitikai vállalkozását - illeti meg. (Csak zárójelben: alighanem egy Kohl nevű főisten is úgy gondolta.) Mi több, meg is szerzi, dörzsölt ügyvédje, Loge - azelőtt a tűz és a ravaszság félistene - segítségével. Ámde ehhez igénybe kell vennie a tokjában műtárgyként porosodó dárdáját, amelyre rá vannak vésve az ettől kezdve folyamatosan megszegett szerződések. (Flimm itt, szellemesen, a mai hétköznapi közeghez képest az eredeti, mitológiai tárgyat kezeli anakronizmusként.)
Wotannak egy ideig sikerül a felszínen maradnia, részgyőzelmeket is arat, például az illegális (föld alatti) aranyműves üzemet működtető tolvaj Alberichen, de a törvény által támogatott konzervatív családpolitikus Frickával (ráadásul a saját felesége) vagy az általános félelem légköréből kiszabadult, irányíthatatlan Siegfrieddel szemben már alulmarad. Wotan, az egykor morális lény mindinkább hátat fordít korábbi énjének, de becsületére válik, hogy szenved ettől. Tragédiájának betetőzése, hogy látnia kell műve összeomlását, a Walhalla-székház süllyedésével párhuzamosan a konkurens Gibichung konszern tündöklését, amely még utolsó reménysugarát, a szeretett unokát, Siegfriedet is magához hasonítja és elpusztítja.
Flimm jószerivel egy Wagner-szappanoperát állít színpadra, aminek A Wälsungok öröksége lehetne a címe (A Guldenburgok öröksége című televíziós családtörténet mintájára). A jelenetek a tévédramaturgiát megelőlegező wagneri párhuzamos szerkezetben követik egymást. Az egyik szálon látjuk a Gibichungok emelkedését, attól kezdve, hogy Alberich egy szakadt nejlonszatyorral a kezében leliftezik a Rajna fenekére, ahol az egybefürdőruhás sellők az ominózus aranyat őrzik. A másik szál a Walhalla-építkezéstől indul: tervrajzok, makettek, raktáron fóliázott bútorok között a Wälsung-párt feje, Wotan főépítésvezető tervezi a jövőt. Itt még elemében van, nemzetközi karhajlítással jelzi a generálkivitelező óriásoknak, mi jár nekik s hová az általuk kívánt Freia helyett. Aztán futni kezd a pénze után. Kirabolja Alberichet a saját párnázott irodájában, szélnek ereszti az óriásokat egy csille arannyal, és bevonul a nagy prériépítkezés első elkészült épületébe, a Walhalla-irodaházba. Frickával szemben azonban már nem tudja beépíteni a testvérszerelmet az új családjogi törvénybe, a miniszter asszony hajthatatlan, az indítvány az iratmegsemmisítőben, Brünnhilde, az engedetlen frakcióvezető - legalábbis átmenetileg - a walkürkommandó tornaterméből átalakított monumentális hőlégkamrában végzi. Innen már közel a vég, a dolgok irányítása kicsúszik az isteni vezető kezéből, inkognitós vándorként asszisztál hatalma elvesztéséhez.
A koncepció egyszerre monumentális és részletezően intim. A Hunding-villa - sznob ízléssel lakberendezett nyaraló - kőrisfája jelenetről jelenetre metaforikusan pusztul, amit azért látunk, mert Mime és Siegfried, sőt később Siegfried és Brünnhilde is ide, az időközben rommá lett falak közé költözik, csak a padlófűtés (tepsiben láng) emlékeztet az egykori családi tűzhelyre. Minden széthullik, szó sincs már a Wotan emlegette "boldog párról", Siegfried, a hős, akinek autogramjáért később irodisták hada töri magát a csupaüveg Gibichung-irodaházban, fásultan csomagolja szvetterét az útra, s visszatértében, az újkapitalistáktól elvarázsolva, a nornák vastag, vörös sorsfonalával kötözi meg Brünnhildét, a hitvesét.
Az elképzelések próbája a működőképesség. Bayreuth mint szcenikai terüljasztalkám még mindig pazarul működik, egálban van realitás és csoda, a walkür-páncélcsarnok kommandós nyüzsgése és a Fafner-sárkány mint elnyelt halottainak csontvázát kimutató, lassan a semmibe fölszívódó, zizegő fóliaszfinx. Ámbár az általam látott estéken kisiklott az óriások forgó-váltóra szerelt aranycsilléje, A walkür tűzvarázsára pedig valahogy beszabadult egy ide-oda röpködő, korán jött kismadár (a Siegfried második felvonásában ugyanez stílusosabb lett volna).
A döntő szó (hang) az énekeseké. Lényegtelen, hogy a szereplők dobozos sört isznak és laptopot használnak, ez csak a közmegegyezés része: könnyebb természetes gesztusokkal élniük, ha nem színháztörténeti múzeumban vannak. És történik is néhány emberi csoda az előadásban. Elsősorban Plácido Domingo Siegmundja és Waltraud Meier Sieglindéje között; tökéletes Wagner-stíl és pszichofizikai modernitás az elkárhozott testvérszerelemben. Alan Titus Wotanja szánalomra méltó isteni baldóver: kinyújtott mutatóujja Michelangelo Teremtőjének fonák mintájára halált lehel a haldokló, szeretett Siegmundba. Günter von Thannen Alberichje tagbaszakadt, bősz kapitalista, ahogy a marxi nagykönyvben meg van írva; sárkánynézőbe magával viszi kempingelni ijedős, vézna iskolásfiát, akiből Az istenek alkonyára kifejlődik majd John Tomlinson Hagenje, ez az apja lidércnyomásával küszködő frenetikus gazember (alakítója korunk grandiózus énekes-színésze). Wolfgang Schmidt Siegfriedje és Gabriele Schnaut Brünnhildéje karakternek - asszimiláns üzletembernek és női kommandósnak - jobbak, mint férfinak-nőnek; utóbbihoz hiányzik mind vokális, mind személyes vivőerejük.
Volt őrjöngés a közönség körében, és alig volt "búúú", ami ritka az új bayreuthi Ringek első évében; a szokatlanságot elfogadtatta a minőség. Ha Flimm és a karmester Sinopoli gondolatilag kevésbé mélyek is, mint a tavalyi Lohengrint jegyző Keith Warner és Antonio Pappano, Wagner-szappanoperájuk jó mulatság, férfimunka. A legvégére még egy légbőlkapott fiúcskát is behoznak talpig páncélban. Talán a megváltó lesz a kis lovag, aki visszahozza a lovagi erényeket? Mindenesetre nem túl biztató, hogy jövőutópiáért a régmúlthoz kell fordulni.
(Wagner: A Nibelung gyűrűje - Bayreuthi Ünnepi Játékok)
FÁY MIKLÓS: |
Zene |
Az archívumok sokadik nagytakarításának idejét éljük a lemezkiadásban. A nagy kiadók közül most éppen a Deutsche Grammophon indított el egy remek sorozatot, Panorama a címe, zeneszerzőportrék Bachtól Wagnerig, két lemezre válogatva a legfontosabbnak vélt műveket, sztárelőadókkal, húzónevekkel. Az albumok ára négyezer forint körüli összeg, nem számítva természetesen a Rózsavölgyi Zeneműboltot, ahol szokás szerint vastagabban fog az árazógép, s kilencszáz forinttal drágábban adják az egyes darabokat, mint a szomszédos üzletben. A lemezekben rövid zeneszerző-életrajz, számegyenes, hogy mettől meddig élt a komponista, és ezalatt mi történt a világban. A kiadói-terjesztői szándék egyértelmű: minőségi előadást adni a kezdő lemezgyűjtő, nyiladozó értelmű zenebarát számára, piacfejlesztés és lélektágítás, százötven percben viszonylag hűen összefoglalni egy-egy fontos múlt századi vagy kétszáz évvel ezelőtti életet.
Bizonyos szerzőknél és bizonyos életművek esetében ez teljesen reménytelen. Két és fél órára Bachtól ráfér egy szép csomag versenymű, de egyetlen kantáta, passió, orgonamű, szólóhegedűre, csellóra, csembalóra írott darab sem. A Schubert-albumba belefért a két legnépszerűbb szimfónia, a Pisztrángötös, és némi zongoramuzsika, de a dalokból már semennyi - nyilván azért, mert egy kevés lenne, huszonöt daltól viszont betelne az egyik lemez, és ennyi még mindig nem mondott volna eleget. Viszont az emberi agy számára felfogható zsenik, azok, akik vagy mérsékelt menynyiségben, vagy legalább mérsékelt műfaji változatossággal írtak, kényelmesen érzik magukat. Verdi, Wagner, Gershwin, Sibelius, Grieg, Johann Strauss, Rimszkij-Korszakov zeneszerzői világa belátható, bejárható, aztán mindenki maga el tudja dönteni, hogy akar-e még tovább kalandozni. A legjobb - és egyáltalán nem ritka - esetekben azonban a Panorama lemezei nemcsak a kezdőknek való.
Mondjuk, hogy hazaviszi valaki a Mendelssohn-lemezt. Nem ígér se többet, se kevesebbet, mint bármelyik másik album, fehér borítón lágy körvonalakkal széles panorámakép, Mendelssohn esetében feltehetőleg az Olasz szimfónia miatt itáliai táj, dombokkal, ciprusokkal. A Mendelssohn-életutat jelző vonal mentén az alapvető fontosságú események mellett néhány különös is: az 1819-es karlsbadi határozatokról nálunk valószínűleg csak a történelemszakosok tudják, hogy miről szóltak, és feltehetőleg a távíró 1837-es feltalálása sem bírt mérhetetlen jelentőséggel Mendelssohn számára. A rövid életrajz is kissé idilli, Felix Mendelssohn nem volt feltétlenül annyira boldog és kiegyensúlyozott, amennyire a keresztneve állítja, de a róla írott pár sorból az is kiderül, hogy mennyire modern sors volt az övé. Mendelssohnt a sikerek és a gazdagság egy viszonylag mai jellegű életpályára állították, ahol a befutott művésszel a karrieren kívül anynyira nem történik semmi, hogy kénytelen olvasni, utazni és híres emberekkel találkozni az élmények érdekében. A művek ennek megfelelően kísérőzenék, a skóciai Fingal barlangja zenekari változatban, saltarello és velencei gondoladal. De ami zene ezen a két korongon van, attól leesik azért a hallgató álla.
A dúsan hangzó, Karajan által vezényelt Hebridák-nyitány után egy sokszor újrakiadott felvétel, a viszonylag keményen eljátszott Hegedűverseny Anne-Sophie Mutterral, utána pedig az Olasz szimfónia, még mindig Karajannal, 1973-ból. Az első tételből talán hiányzik az életkedv, az északról délre érkező ujjongása, de ami a három következő tételt illeti, az legfeljebb csak a tökéletessége miatt nyomasztó. A Berlini Filharmonikusok életének talán legszebb időszaka ez, a zenekar minden szekciója a lehetőségek határáig felerősítve, a szépasszonyhoz méltó szenvedélymentes érzékiséggel szóló fafúvók előtt a végsőkig fegyelmezett, de kifejezéssel teli vonóskar. A pontosságuk, ahogy egy trillához érnek, ahogy egy gyors és halk szakasznál tartják a tempót, ahogy a szólamok szétválnak majd összefutnak, lenyűgöző, de annak ellenére, hogy a testület úgy játszik, mintha egyetlen hangszer lenne, mégsem válik gépszerűvé.
A második lemezen a Szentivánéji álom kísérőzenéje bizonyos fokig éppen az ellentéte annak, amire Karajan törekedett a zenekarával. Rafael Kubelik vezényletével a Bajor Rádió szimfonikusai valamivel gyengébb képet mutatnak, a kürtszólam érezhetően megküzd a felelősségteljes nehézségeivel és a hangzás egyébként felvételtechnikailag sem annyira szép, mint Karajannál. Ennek ellenére a hegedűsök bámulatosan gyors tempóra képesek a nyitánynál, a Scherzóban pedig a fuvolák, klarinétok, fagottok együttes hangjának rugalmassága képszerű, szinte ugrik, pattan, szökell. Kubelik vezénylésénél mégsem a zenekar idomítása vagy csiszoltsága, kifinomultsága a lényeg, hanem az egyensúlyozás. Úgy értem, hogy végig lehet menni a kifeszített kötélen úgy is, mint Karajan, elegánsan, nemes tartással, billegés, fölösleges mozdulatok nélkül, meg úgy is, mint Kubelik, egy kis játékkal, egy kis jobbra hajlással, balra igazítással, gyorsítva, lassítva, ha mindennek nem az az oka, hogy valóban nehezére esik végigmenni azon a nyavalyás dróton, hanem csak meg akarja mutatni, hogy az a kötél tényleg a levegőben van, és nincs alatta semmi. Kubelik interpretációjának lényege az értelmező jellege, folyton mutatja, hogy mi van, és mi miért van, aláhúzza a lényegest, felhívja a figyelmet a nyitányban mondjuk a megfelelő helyen a tuba szólamára, hogy a nagy tündérzenélésben a különöset, a furcsát is érzékeltesse. Csakugyan azon kell ilyenkor töprengeni, hogy ha egyszer az archívumokban ilyen felvételek vannak, akkor mi értelme lenne újra stúdióba menni, és mai zenekarokkal, új karmesterekkel fölvenni az alaprepertoárt. Láthatóan a kiadókban is töprengenek rajta.
(Panorama - Felix Mendelssohn - Deutsche Grammophon, 2000)
KAÁN ZSUZSA: |
Tánc |
Elhangzik a nyitó szavalat, énekel a kórus, aztán a beszédek jönnek. A társulatvezető Novák Ferenc is sorra kerül, ő is beszél. Lelkesen, hevesen, frappánsan. Majdnem ugyanúgy, ahogyan szokott. Mivel ilyenkor évek óta szinte mindig velük vagyok, a társulati ülés menetrendje is ismerős: a koreográfia alig változik. Most azonban egy kicsit mégis más. Például az is, amit Novák mond, és az is, ahogy mondja. Nem veszi észre, hogy én észreveszem: könnyes a szeme, amikor leül. Termetes alakja megfáradva ereszkedik a székre, ahelyett, hogy derűsen lehuppanna. Látom, hogy belül még eszi magát, még most is harcol, bizonygat, érvel, vitatkozik. Híresen extrovertált, vehemens, karizmatikus személyisége ott vibrál előttünk. Pedig már hónapok óta megnyerte a csatát, már hónapok óta biztos a döntés, de elvégre ma, szeptember 8-án indul a szezon. Most kell elmondani, most kell bejelenteni, és ez óhatatlanul újra felizgatja.
Mert hónapokig úgy látszott: valakiknek egészen mindegy a Honvéd Együttes sorsa. A végeláthatatlan külföldi turnék mellett az évi 300 előadás itthon. Ha kellett, pajtában vagy helyőrségi szálláson. Nem csupán a Nemzeti Színházban...
Hirtelen minden lepereg előttem: az István, a király "forradalmi" premierje a Királydombon, a Kőműves Kelemen a Katona József Színházban, az Élektra - Agamemnon király szerepében Fülöp Viktorral, aztán a Forrószegiek, az Élektra és az Antigoné görög drámák ihlette táncszínháza, vagy a vígjátékok: A helység kalapácsa és a János vitéz.
Novák, amikor a néptánc "magyar iskolájáról" beszél, néptánckoreográfus kortársait, sőt ezek több generációját érti alatta. De miért is ne beszélhetnénk a Honvédban 1982 óta megvalósult Novák-iskoláról, a sajátjai mellett a tanítványai és kollégái által megvalósított darabokról? Mint Román Sándortól a Nagyapáék tánca, a Kertész álma, Diószegi Lászlótól a Tündérkert vagy az Utolsó leltár, Foltin Jolántól a Lorca-ihletésű Harangok, vagy az Asszonyok könyve... És akkor még ott van Novák megszámlálhatatlan nagy rendezése, amelyből soha nem maradhattak ki a Honvéd-táncosok: a Magyar menyegző, a monumentális szegedi néptáncfesztiválok, a Budapest Sportcsarnok-beli Keleti táncvihar. No és a legfrissebb élmény: a lányával, Novák Eszterrel közösen megálmodott, áhítattal átitatott Millenniumi sokadalom a Hősök terén.
Vajon a Honvéd Táncszínház hány darabját látták azok, akik majdnem veszni hagyták? Van fogalmuk arról, milyen hatalmas kincset jelent egy ilyen szuverén társulat egy ilyen szuverén repertoárral? Hogy mennyit adott eddig s mennyit adhat a jövőben a mi kultúránknak? És mennyit nyom a latban a világ előtt? "Ha ebben az országban egy interjúban ki lehet jelenteni, hogy az 50 éves Honvéd Együttes és az általa képviselt kulturális értékek helyett inkább felszerelünk egy zászlóaljat, akkor ebben az országban nem akarok élni" - írta Novák Ferenc a miniszterelnöknek. Lehet, hogy ez hatott, lehet, hogy a Kossuth-díj, az érdemes művészi cím, a Magyar Művészetért-díj, a Magyar Örökség Alapítvány kitüntetése, vagy valami más. A fő mégis a döntés, hogy a kulturális tárca felvállalta a Honvéd Együttest, és július 15-től saját költségvetési intézményeként kezeli.
Vers is van, a kórus is énekel. Elment a cselszövő, elmúlt a rút viszály... Wachsler Tamás lemondása óta ez a nóta járja a Honvéd Együttesben... De a nyomás alól még nem szabadultak fel igazán. Ahol máskor a "karok": a színészek, az énekesek, a táncosok, a nép- és folkzenészek ínyenceknek való vidámsággal szokták meglepni egymást, ott most még minden és mindenki komoly. A vers is, a maga allegorikus módján: "A víz szalad, a kő marad..."
KOZÁK CSABA: |
Megnyitó |
Vannak táblák és vannak rendek. De most nem a történelemről beszélünk. Haász István kiállítása a táblák rendjéről szól. Új, sárga reliefjei mellett nehéz lazítani. Ő a nézőt is fegyelmezi, művészete nem a szórakoztatóipar része. Van egy ember, közel három évtizednyi munkássággal, aki mindig a magáét mondja, ha nem is mindig ugyanazt. Kicsiben kezdte, de megpróbált nagyban gondolkodni. Festményein is az foglalkoztatta, mint rajzain: tisztelgés a geometria művészi hagyományai, a konstruktív szellemiség előtt, ugyanakkor ezek átírása, saját - másokkal összetéveszthetetlen - hangjának megtartása. Vállalkozásának merészségét jelzi, hogy minimális eszközhasználattal, a színek totális redukciójával is képes elmondani azt, amit arra érdemesnek tart. Mert mi is történik itt? A korábbi objekteket relieffé nemesítette, egyszerre szolgálja és kihasználja ennek a páratlan térnek a lehetőségeit. Úgy alkalmazkodik, hogy uralkodik a falakon, a templomtérben. Precízen szerkeszt, illeszt, egymás mellé rendel elemet, táblát, kubust, dobozt, objektet. Frontálisan ütköztet, feleseltet síkokat, lapokat és ezekből építkező testeket. Négyzetet, téglalapot nagyít a térbe, hasábokkal játszadozik, eltörli és egyszerre újrafogalmazza a sík és a tér határait, megengedi nekünk, hogy a műtárgyat innen is, onnan is nézhessük, más-más pontokból és szögekből értelmezhessük. Elhiteti, hogy monokróm és homogén, pedig az a felület testközelből gazdagon pulzál. Kemény, korrekt és konkrét egyszerre, hibátlanul, kiszámítottan szerkesztett, miközben esélyt ad a véletlennek, a játéknak. Nem tudom, hány újságot kellett szétvágnia, hogy az alapozott felületre tetszőlegesen felhordhassa azokat a cetliket-fecniket, olvashatatlanná téve a szöveget, hogy szövetet szőjön. Mindössze kétféle sárgát használ, szentendrei műtermének napfényében ezek azonosíthatóak voltak. Itt a templomtérben a világítás melegsége teljesen megváltoztatta, elementárissá tette visszafogott koloritását. Egyszerre van jelen a "csinált" (macher) és a véletlen szabadsága. Ő felnőtt ahhoz, hogy ezt éltesse, hagyja és kihasználja: néha nem tudom, hogy meddig kép a kép, meddig övé a relief. Az idomok - a spotok beállításától függően - szabályos alakzatot írnak le, rajzolnak ki a képtérben és a kép terén kívül a téglafalon. Gyerekkorunk árnyjátéka figurativitás nélkül elbeszélve. Pazar, tobzódó és egyszerre szűkszavú. Van, ahol a képtér nyitott, kalandozik az égtájak felé, van, ahol feszes, téglatestbe zárt. Van, ahol a széleken, a sarkok élein történnek a dolgok, és van, hogy a központba, magvába húzza vissza a kompozíciót.
Van, ahol a reliefen belül ismétel, repetitív, van, ahol kontrasztál, bipolaritásra törekszik. Egyszer nyugodt, kimért, egyensúlyt teremtő, máskor viszont éket-rést vág a felületbe, szabdalja, tördeli azt. Haász olyan illuzionista, aki be is avat a trükkjeibe, csak lemásolni, utánozni őt felesleges. Ki meri kimérni a művészetben a mértant?
Fitz Péter - a hamarosan megjelenő katalógusban - Stazewski és Kolibal szellemi rokonságáról beszél. Sík Csaba - Haász művei kapcsán - a festészet és a szobrászat határainak átlépéséről (is) értekezett, míg Frank János a "borzongatóan szép" jelzős szerkezettel ajándékozta meg a művész tevékenységét. Haász munkásságát méltatva hosszan idézhetnék, de ez illetlenség lenne, ez a szakirodalom dolga, nem tárgya a kiállításmegnyitónak. Elmesélni egy koncertet pedig olyan, mint verbalizálni egy festményt.
És talán - egy másik intézmény kiállításrendezőjeként - annyit tennék hozzá, hogy kevés ilyen tökéletesen rendezett kiállítást láttam. Irigykedem. Itt nagyon lehet rendezni, ez a tér tud valamit. Haász előzetes koncepciója alapján a kiállítást Lorányi Judit rendezte. Így könnyű kiállítást csinálni, de csak akkor, ha "van képem hozzá". Nekik volt.
(Elhangzott 2000. augusztus 24-én Haász István kiállításának megnyitóján a budapesti Kiscelli Múzeumban. A kiállítás megtekinthető 2000. október 1-jéig.)
SINKÓ ISTVÁN: |
Kiállítás |
Az ember sétál és néz. Száz plakátot néz az ember több száz emberrel együtt a Műcsarnok és a valamikori Sztálin-szobor közti téren. (Na jó, már csak Felvonulási tér ez). Az ember arca, az ember feneke, az ember gépe, az ember maga, vagy már csak a pörzsölt disznó. Gigantikusra fölhúzva. S közben ez alatt a kép alatt (fölött, rajta, helyette) szövegek. Angolul, magyarul, félmagyarul.
Óriásplakát-pályázat, óriási ötlet, hibátlan pr-munka (Geszti és új csapata - Kép + Az -, vagyis Bakos Gábor és Fatér Barna grafikusok. A frontember persze Geszti PÉÉÉTEEERRR.)
A dolog fontos - mivel a nyolcvanas évek vége óta ez az új dizájn Pesten is, s bizony, szegényességben felvesszük a versenyt a nyugati reklámokkal. Mintha egy szál ép eszű és (szemű) grafikus sem lenne széles e hazában. S íme, itt a 100 poszter - egyik jobb, mint a másik (tessék közönségszavazni!). Valóban igényes és szellemes képi, de főleg nyelvi lelemények.
Sajnos az olvasó nemzet ez által sem lesz képolvasóvá eléggé, mivel a plakátok legtöbbjén a szöveg, a szó erősebb, mint a hozzá csatlakozó kép (úgy is fogalmazhatnék, a kép gyakran csak illusztrálja a jópofa, igényes, szellemes szöveget). Mikor e cikk megjelenik, tán már tudni lehet, kik a győztesek. Én sokat vergődtem e képi-verbális vetélkedő hálójában, de azért akadtak tippjeim, melyeket íme megosztok a majdani metrófolyosón álló érdeklődő publikummal.
Tehát: tetszettek Goran Dimic kábeltévés nonszenszei (olyanok például, mint az ESTFM hirdetései, csak jobbak), de Goran hentesplakátja (egy térdeplő ember mint henteskínálat) épp grafikai egyszerűsége miatt frappírozott (de szép szó). Hasonlóan képi geg Ráczmolnár Sándor Dingbats kvázihirdetése.
Nota bene, a reklámszlogen-torzítások és a direkt utalások helyett a képi utalások sokkal izgalmasabbak. Eközben rengeteg valós hirdetés és termékbemutató jelentkezett új köntösben, nem is rossz megjelenéssel.
Petrók György Mosolyt varázsolunk egyszerű játéka nem több, mint egy igényesen elővezetett poén, de annak kitűnő. Lakner Antal ezúttal régebbi munkáját tette ki. Ő ennek a műfajnak "élő klasszikusa", kár, hogy nem új művel jelentkezett.
Volt a kiállításnak egy "festői vonulata" is. Így Vetlényi Zsolt Védd a gyermekkort, vagy Kupcsik Adrián kissé belterjes Planet art műve, ahol a "jól értesültek" a Műcsarnok néhány prominens személyiségét láthatták festői digitalizálással feltűnni. A végére hagytam Csákvári Dániel Pear Vision jeligéjű munkáját. A felnagyított internetoldalon egy gépi levelezés drámája - egy összeomló élet e-mailes megjelenítése duzzad óriásira. A szellemes és képileg is átgondolt figyelmeztető tábla jól funkcionálhatna hétköznapjaink Europlakát tábláin. "Do You Want Restart?"
(Óriásplakátok a Felvonulási téren)
Vissza az idei számokhoz