KOLTAI TAMÁS:

Nemzeti közérzetjavítás

Ez a cikk bevallottan azért született, hogy „megzavarja önkormányzati és más képviselõk tudatát".
      Nem kell megijedni, nem valami komoly ügyrõl van szó, csak a színházról, annak is bagatell részérõl, a fõvárosi teátrumokban esedékes vezetõi pályázatokról, amelyek kiírása és elbírálása a következõ négy és fél hónap attraktív eseménye lesz. Még csak az elõcsatározások folynak, de már van valaki (nem szívesen nevezném nevén, személyiségvédelem is van a világon), aki a döntnökök tudatát félti. A döntnökök tudata egyelõre intakt. Még alig csengett le az elmúlt évad, még alig kezdett hatni elõrelátó színigazgatók foyer-beli hajlongása meghívott állami és pártvezetõk elõtt, még csak a háttérben, a kulisszák mögött folyik a helyezkedés és a lobbizás, de az önkormányzati és más képviselõk tudata tiszta fehér lap. Arra majd a hivatott színházi korifeusok titkos megbeszélésein kitervelt térképet kell rajzolni, lehetõleg vegytintával, hogy csak a kellõ pillanatban, megfelelõ oldószer segítségével bontakozzék ki: kinek hol a helye, ki marad, ki megy, honnan hová és egyáltalán. Köznapi halandónak fogalma sincs arról, mennyi fáradságukba kerül rátermett szakmai vezetõknek és az igazgatói posztok ambiciózus kandidátusainak összehangolniuk magánérdekeiket, szívós munkával megdolgozni politikusokat, bizottsági tagokat, frakciókat a kívánt cél érdekében. Nincs elég bajuk amúgy is? Nem érthetõ, hogy amikor még csak az elején tartanak önkormányzati és más képviselõk befolyásolásának, ráadásul az egész manõvert óvatosan, szisztematikusan, szinte észrevétlenül - s ami a legfontosabb: a nyilvánosság teljes kizárásával - csinálják, akkor nehezményezik, ha valaki megzavarja a szisztémát (nem beszélve a szerencsétlen, épp hogy a kívánt pályára állított önkormányzati és más képviselõk tudatáról), s nem átall emelkedett szempontjaiktól független, önálló, mindenekelõtt nyilvános érvkészletet terjeszteni elõ ugyanabban a témában.
      Ami azt illeti, érthetõ a bosszúság. Egy okkal több, hogy közreadjam, amit errõl gondolok. Önkormányzati és más képviselõk legföljebb zavart tudattal fognak dönteni.
      Látszólag egyszerû a kérdés: ki legyen színigazgató és ki ne legyen? Igen ám, csakhogy ennek eldöntéséhez tudni kellene, hogy mire való a színház, amit az igazgató igazgat. A színháztörténet a kérdésre meglehetõsen sokféle választ ad, amibõl levonható a következtetés, hogy a színház sok mindenre való. Ez megnehezíti a döntést, hiszen ha a színház sokféle, akkor az igazgatók kiválasztásának szempontjai is sokfélék, azaz az egyik színházba ilyen igazgató kell, a másikba olyan és így tovább. Csakhogy a sokszínûség igénye megint olyasmi, ami megzavarhatja önkormányzati és más képviselõk tudatát. Szerencsére jön a tudatvédõ egyesület elnöke, és kijelenti, hogy „a Magyar Köztársaság támogatja egyik fontos nemzeti közérzetjavító intézményét", mármint a színházat. Ja, az más, mondhatjuk megnyugodva. Ha a színház legfontosabb kritériuma, hogy közérzetjavító intézmény, akkor visszamenõleg kiiktathatjuk ugyan a színháztörténet tetemes részét, amely az ókori görögöktõl Beckett abszurd színházáig és tovább nemcsak a világ, illetve az emberi faj közérzetjavításra alkalmas természetérõl referált (mondhatnám, sõt!), viszont tényleg megkíméljük önkormányzati és más képviselõk tudatát, minthogy ezek után döntéseikben csupán a közönségboldogítás lehetséges válfajait kell mérlegelniük.
      Hathatós motivációt is kapnak hozzá: „És mert a demokratikus politika gyõzteseinek szükségük van a voksokra, tehát nem szívesen hoznak olyan intézkedéseket, melyek által színházkedvelõk millióiban kelthetnek ellenszenvet."
      Bingó! Ha gyõztél vagy gyõzni akarsz a választásokon, tisztelt önkormányzati vagy más képviselõ, jól vigyázz, ne hagyd megzavarni tudatodat, ne lacafacázz, ne törd a fejed, mi a támogatandó érték, mi nem az, javítsd csak (nemzeti) közérzetünket, akkor majd mi is javítjuk a tiédet, mindenki jól jár. A színháznak meg annyi.
      A függés, látom, életelv neked, mondhatnám Madáchcsal, a túlintellektualizált iskolai kötelezõ olvasmány szerzõjével, akit az agyvérszegénynek képzelt s e képzelgés beteljesítése érdekében szisztematikusan agyvérszegénnyé tett közönség kedvéért programatikusan le kell vinni kutyába.
      Szeretnék a fenti szervilis, panglossista véleménnyel, amely szerint az ötmillió nézõ színháza a lehetséges magyar színházak legjobbika, egy másik véleményt szembeállítani. Egy hiteles színházi ember véleményét. Eszenyi Enikõ néhány héttel ezelõtt arról beszélt a Magyar Hírlapban - ez volt az utóbbi idõk legfontosabb színházi interjúja -, hogy a magyar színész vagy Hamletet játszik, és akkor ismeretlenül fölkopik az álla, vagy beépül a televíziók különféle mûsoraiba, és akkor népszerûséget és mindenesetre több pénzt szerez. Mindez erõs döntés kérdése, mondja a mûvésznõ, és hozzáteszi, hogy máshol is így, sõt még ígyebbül van, nálunk a helyzet még csak most alakul, késõbb fog kifejlõdni igazán, eredményeként hamarosan egyre több tehetséges színész megy majd el televíziós sorozatokat forgatni, és így egyre nehezebb lesz jó színészeket szerezni az elõadásokhoz.
      Eszenyi itt megáll, és megállása árulkodó, mivel az általa indukált dilemma magán a színházon belül is kibontható, ott is lehet szûk körben értéket létrehozni vagy olcsó népszerûséget szerezni, legföljebb a jövedelmezõséget tekintve ott nincs a kettõ között lényeges különbség. Saját gondolatának elharapását azért mondtam árulkodónak, mert fiktív Hamlet-elõadását stúdiószínházba teszi, elismerve ezzel, hogy az érték a stúdiókba szorul, tehát a nagy színházak nem mûvészszínházak, ami viszont máshol nincs így. Nálunk sem kellene így lennie, ha sikerülne letörni a színházat nemzeti közérzetjavító intézménynek tekintõ gondolkodás és az ehhez kapcsolódó állami támogatási technikák hegemóniáját. Mert az tényleg abszurdum, hogy a közérzetjavításban érdekelt állam csak a nézõ feneke alá dugdossa a pénzt - az ízlést ficamító gagyiságokra is a jegy árának felét -, de nem fizeti meg tisztességesen azokat a mûvészeket, akik minõséget és értéket hoznak létre. Nem kívánok lehetetlent, nem mondom, hogy egy jó Hamletért vagy Elektráért akár az egytizede is járjon annak, ami egy televíziós ízetlenkedésért - az alkotó munkát vállalni az olcsó siker helyett mindig is döntés kérdése lesz, látjuk magunk körül az utóbbit választó pályaelhagyókat -, de azért álljon meg a menet: a reális árán eladhatatlan kommersz (értsd: kereskedelmi iparcikk) létrehozásában támogatott színházi üzletemberek dotációjából csak-csak lecsíphetnénk valamicskét azok javára, akik az univerzális emberi kultúrát gazdagítják kimûvelt hangjukkal, testükkel, gondolataikkal, netán filozófiájukkal is. A kettõ között azért mégis van különbség. (A sokat szidott Schwajda György volt az, aki megpróbálta az átlagnál jobban megfizetni a teljesítményt, lám most is ráígért havi kétszázezret a Nemzeti Színházába meghívott gazdasági igazgató jelenlegi jövedelmére, s akárki meglássa, mennyivel kecsegteti majd a tervezett nyitóelõadás színészeit; csak hát nagy baj, hogy a pénzgazdálkodási ügyességgel nála nem járt mindig együtt értékpreferencia, s fõleg hogy a jelenlegi politikai kivételezettségbõl származó anyagi bõség sem szavatolja ugyanezt, sõt, éppenséggel az értékek kontraszelekciójához vezethet - noha egy minõségi Nemzeti Színház mûvészeit csakugyan megilletné a busás honorárium.)
      Eszenyi beszámol egy másik dilemmáról is, ami közvetlenül érinti a választott témát. Nevezetesen arról, hogy a közeljövõben inkább színész legyen-e, vagy inkább rendezõ. Ha rááll a színészetre, nem jut ideje rendezni, pedig több helyre hívják külföldön is. Ezúton bõvíteném választási lehetõségeit: Eszenyi azok egyike, akik színházat csinálhatnának Budapesten. Nem nekem jut eszembe elsõként, nyilván gondolt már rá. Erõs döntés kérdése, mondhatnám az õ szavával. Egyáltalán, hogy pályázzon-e. Sok mindenrõl kellene lemondania, ha színházat kapna. Külföldi (és hazai) rendezésekrõl, szerepekrõl is, legalább az elsõ idõben. Anyagilag biztosan roszszabbul járna. Személyes mûvészi ambícióit tekintve szintén. Nem beszélve a kockázatról, a hercehurcákról, a felelõsségrõl, amit a színigazgatás jelent. Strapa és lemondás, lemondás és strapa. A másik oldalon a színházcsinálás álmának szivárványos (bizonytalan) horizontja.
      Eszenyin kívül másokat is mondhatnék. Alföldi Róbertet. De cseverészhet-e egy színigazgató a reggeli televízióban? Mácsai Pált. De eljátszhatja-e a direktor a saját színházában Hamletet, még ha maga választhatja is meg a rendezõjét? Folytathatnám a neveket. Máté Gábor. Tordy Géza. Hegedûs D. Géza. Nem tudna bárki közülük olyan színházat csinálni, mint sokan mások? Tudna. Talán jobbat is. Döntés kérdése, milyen sorrendbe állítják személyes ambícióikat. Döntés kérdése, vállalják-e kívülállóként a pályázat kockázatát, a bentlevõk erõs, részben politikai lobbija és változatos manipulációs technikája ellenében. Döntés kérdése, számolnak-e azzal, hogy betörni egy zárt körbe a színházi szakmában bizonyos kockázattal jár. Döntés kérdése, elviselik-e a szakmai zsûri, illetve a megzavart tudatú önkormányzati és más képviselõk különmeccsét, az elõreláthatóan nem szakmai, hanem egyéb (csoport-, párt-, frakció- stb.) érdekek mentén tagolt döntéseket.
      Könnyen lehet, hogy azt gondolják, túl sok minden van itt elõre levajazva, és akkor nem éri meg ringbe szállni. Nem éri meg pályázatot írni, mert már az ígérgetéshez is gyomor kell, s bár az elmúlt években megtanulhatták, hogy nemcsak a papír türelmes, hanem a zavartalan tudatú önkormányzati és más képviselõk is azok, amikor hitelt adnak a legképtelenebb aláígérésnek (dotációban), illetve föléígérésnek (nézõszámban), és az elõre látható becsõdölés ellenére kineveznek bárki politikai pártfogoltat (hogy aztán utólag se a becsõdöltet, se önmagukat ne vonják felelõsségre), ennek ellenére vagy éppen ezért, a saját szakmájukban hiteles színész-rendezõk talán mégis úgy döntenek, minek koszolódjanak össze, inkább továbbra is játszanak és rendeznek, ahelyett, hogy egy méltatlan iszapbirkózás részeseivé váljanak.
      Hanem itt vannak a fõhivatású rendezõk, akik vagy voltak már színházvezetõk, vagy még nem voltak, de lehetnének. Ha a kvalitást nézzük, nincsenek sokan. Szikora János és Telihay Péter, akik (Zsótér Sándorral) a Szegedi Nemzeti Színházból csináltak rövid idõre színházat, amíg hagyták õket. Verebes István, aki fölvirágoztatta Nyíregyházát, s miután galád taktikával esélyt sem adtak neki a Játékszínben, úgy megundorodott, hogy azóta be se teszi a lábát a pesti színházi életbe. (Õ persze nemcsak rendezõ, hanem színész is, író is, showman is, s mindenekelõtt sziporkázó szellemi ebadta, aki a jég hátán is megél, sõt a jég hátán sokkal jobban megél; én értem õt, tisztelem õt, és elfogadom, hogy úgy gondolja: a könnyebb és népszerûbb megoldást kell választania; ez nem az a színházi élet, amiért érdemes lenne minden mást feladni.)
      Székely Gábor. Õ ideális színházi ember, pedagógus és vezetõ. Egy kulturált országban fölkérnék, hogy csináljon színházat és teljesítenék a föltételeit. Minálunk logikusan munkanélküli.
      Mindeddig mûvész-igazgatók kerültek szóba. A szellem embere ösztönösen úgy véli, hogy esztétikailag mérhetõ eredményt nem hozhatnak menedzserek, csak mûvészalkatok. Ez nem egészen így van. A Thália Színház a menedzser-igazgató Megyeri László és a mûvészeti vezetõ Meczner János együttmûködésével - bukdácsolása ellenére is - körvonalaz egy lehetséges befogadó programot, amely a mûködési föltételek zavarossága miatt maradt homályosabb a kelleténél. Ugyanis nagyon nehéz színházat csinálni úgy, hogy nincs tisztázva: a mûvészi vagy az üzleti szempontokra épül a mûködés.
      Ha már eljutottam a néven nevezésig, miért ne tekinthetném végig a megpályáztatott színházakat? Tizenkettõ van belõlük, a tizenharmadik Szabad Tér Színház teljesen más tészta, ne keverjük ide.
      Némelyiknél a pályáztatás remélhetõen megmarad formalitásnak. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy mérlegelni kellene, ki tudna egy „jobb" Katonát vagy egy „jobb" Radnótit csinálni. Mintha valaki megkísérelné Esterházyt vagy Rost Andreát leváltani önmagáról. A Katona és a Radnóti önmagával azonos színházi „személyiség", kialakult karakterrel, játékkultúrával, közönséggel, néha jobb, néha rosszabb teljesítménnyel. Jobb Katonát, jobb Radnótit csak a Katona és a Radnóti tudna csinálni (reméljük, tud is). „Másik" Katonára, „másik" Radnótira pedig nincs szükség. (Ezen csak az változtatna, ha Zsámbéki Gábor és Bálint András másik színházat pályázna meg, amit nem tartok valószínûnek.)
      Lényegében ugyanez vonatkozik a Kolibri Színházra, valamint a Mikroszkóp és Vidám Színpadra is. Elõbbi Novák János személyes kitalációja, illetlenség lenne elorozni, aki hasonlót akar, próbáljon gründolni magának. A két kabarészínház jelenlegi mûködtetõjére van szabva, Sas József Mikroszkópja mindenképp, a Bodrogi-féle Vidámmal kapcsolatban nem érzem magam illetékesnek a véleménynyilvánításra.
      A Vígszínház kényes ügy. Nemzeti híján Nemzeti. Úgy is kell viselkednie. Marton László a Várkonyi-féle Vígszínházat és Kaposvárt szeretné egyesíteni, ami nem lehetetlen, csak nehéz. Az, hogy Várkonyi Vígszínháza jó színház volt, hamis legenda. Voltak benne jó elõadások. Legalább annyi jó elõadás volt a gyûlölt Lenkei elõzõ dekádjában is. Mert élt és még mindig él a minõségi Vígszínház tradíciója, amely a Várkonyi- (vagy a Lenkei-) éránál jóval korábbról datálódik. A kérdés az, meri-e a Vígszínház önmagával szemben egy olyan modern mûvész-népszínház igényét támasztani, mint amilyen a bécsi Burgtheater, a Comédie Française vagy a londoni Nemzeti, s ha meri, van-e, lesz-e olyan polgári-intellektuel közönség, amely hajlandó megfelelni ennek az igénynek. Idõ kell hozzá, és a színházi látóhatár széléig nem látok embert, aki Marton Lászlónál alkalmasabb lenne a hosszú távú feladatra.
      A Pesti Színház az átépítés után leválasztandó. Jöjjenek bele a könnyû kezû, felszínes (poszt)modernek.
      Az Új Színház három meghatározó személyiségének - Márta Istvánnak, Kiss Csabának és Ács Jánosnak - nem lehet egyetlen közös színházi gondolata sem. Nyûggel vállalt, kényszerû érdekszövetség, ami meglátszik a seszínû színházon. Ez jóra nem visz, nem vihet soha. Márta erõs ember, tovább erõsített a Fidesz közeli „Kelemen-társulat" beágyazásával. Lehet folytatni így, ahogy van, csak nem tudom, mit.
      A Madáchról Kerényi Imre lerobbanthatatlan, hacsak nem õ akar elmenni az Opera és az Operett fõfõ-fõigazgatójának. Nincs kizárva, hogy ezt a sajtóban megszellõztetett intendatúrát neki kreálja a magas minisztérium. Még sok zûr lehet belõle, lévén az Operett a fõvárosi önkormányzaté, és nem fogja könnyen adni. A budoárnak kipingált Erzsébet körúti bulvárból, amely hajdan, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a legjobb társulat volt, de hogy újra az legyen, ahhoz a közönségét is le kellene cserélni, még válhatna igazi musicalszínház, igazi zenekarral, igazi musical-színészekkel, mûkedvelõ prózai elõadások nélkül. A Madách Kamarából pedig önálló prózai bulvár, egy jó kis saját csapattal. Persze, csak ha Kerényi átmegy az Opera-Operettbe Beöthynek (esetleg a Tháliát is hozzátrösztösítve).
      A Tháliát (ameddig Kerényi nem akarja trösztösíteni) sokan szabad prédának tekintik. Itt minden elõfordulhat, csillogó pályázatok várhatók ígérettöltelékkel. Megy majd a nagy beetetés. Pedig ugyanaz kell, ami most van, csak jobban: olyan menedzserszemlélet, amely egyensúlyt talál a kreatív tevékenység és a befogadás, az üzleti megfontolás és a mûhelymunka, a színvonalas bulvár és a progresszív színház között.
      A József Attila Színházban a 2002. november 30-ig hivatalban lévõ Léner Péter mellé ki fogják nevezni az új igazgatót, dolgozzanak együtt a sima átadás érdekében. Semmi probléma, ez nekünk nagyon megy, két igazgató vállvetve a közös szemlélet, a tolerancia, a kölcsönös megértés jegyében - ez igazi magyar profil, szinte nemzeti sajátság.
      A Bábszínház az Bábszínház. Ne felejtsük el, itt Meczner János az igazgató, aki a maga hozzáértõ, szerény és abszolút profi módján a kevés jó színidirektorok egyike, máshol is elkelne, ha a pozíciókat érdem szerint osztogatnák.
      A pályázatokat egyszerre írják ki, de két ütemben bírálják el. Akinek az elsõ ötös csoportban nem sikerül székhez jutnia, utóbb nekifuthat a maradék hétnek.
      Jó meccset, jó szurkolást!

SZÉCSI ÉVA:

A flotta halála

Nincsenek új forgatókönyvek. A katasztrófák mind egyformák.
      Amikor a svéd sportolók tornacipõi már sugároztak, a saláták sugárfertõzöttek voltak, az égbõl ömlött a radioaktív esõ, a Magyar Rádió egyik felelõs szerkesztõje (ma egy egészen más jellegû intézmény - párt - felelõs politikusa) azt mondta e sorok írójának: „Maga nem fog itt külön tájékoztatni, nem fog senkit figyelmeztetni, maga azt teszi, amit fentrõl parancsolnak".
      Feltehetõen ugyanezt ordította valaki Moszkvában annak az embernek, aki augusztus 12-én - vagy 13-án - nyilvánosságra akarta hozni a hírt, hogy a Barents-tengeri hadgyakorlaton az egyik atom-tengeralattjáró súlyos balesetet szenvedett. A Kurszk, az orosz flotta büszkesége már ott feküdt száz méter mélységben, belefúródva a tenger fenekébe, fedélzetén 116, 118 vagy 113 emberrel. Napokig nem lehetett tudni, pontosan hányan voltak a hajón.
      Napokig nem szólalt meg az elnök, a miniszterelnök.
      Emlékszünk? Hitler megtámadta a Szovjetuniót, és Sztálin nem szólalt meg. Felrobbant a csernobili atomerõmû, és Gorbacsov nem szólalt meg. Felrobbant - ütközött? - a Kurszk, s az elnök nem szólalt meg. A válságstáb hat nappal a katasztrófa után ült össze, a rokonokat nem tájékoztatták. A murmanszkiak is, információ hiányában, maguktól gyászoltak, az öregasszonyok imádkoztak.
      Az amerikaiak, a britek, a norvégok, a NATO, a svédek segítséget ajánlottak fel s vagy nem kaptak választ, vagy kurtán elutasították õket.
      Aztán, augusztus 16-án, egy szerdai napon Putyin elnök közölte, hogy a helyzet válságos. Szocsiból jött vissza, rövid idõre megszakította szabadságát. Fehér inget viselt. A mögötte álló vezetõ férfiak is mind ugyanolyan fehér inget viseltek (ugyanott vásárolnak?), néhányan széles mosollyal ráztak kezet egymással, beszélgettek. Nem fogták fel, hogy veszi õket a kamera.
      Ez nem tájékoztatási csõd. Ez a rendszer csõdje. Gyengébbek kedvéért: már nem a kommunista rendszer csõdje. Még mindig a gyengébbek kedvéért: világszerte vannak atomfegyverek, atombalesetek, atomtitkok, stratégiai és taktikai érdekek, érdekszférák, üzleti titkok és összefonódások, s ki tudja, honnan ránk zúduló veszélyek, amelyeket ki-ki úgy titkol (kezel - ez a divatos kifejezés), ahogyan akar és tud. Legfelsõ titkos elhatározás kérdése.
      Amikor néhány héttel ezelõtt a Concorde szénné égett, szinte a felszállás pillanatában, a legszókimondóbb francia napilap, a Libération a következõ, óriás, elsõ oldalas címmel jelent meg: A Concorde halála. Még nem ismerték az okot, még nem vizsgálták meg a keréknyomokat milliméterenként, szóvivõk még ütközésrõl beszéltek, meg rejtélyes fémdarabokról, de a „Libé" már tudta: a Concorde megbukott.
      Nos, a Kurszk tragédiájának megértéséhez sem kell pontosan tudni, honnan, hány rakétát lehetett kilõni, mennyi oxigénnel rendelkezik egy tengeralattjáró. A laikus is képes felfogni a lényeget. Még akkor is, ha a flotta, a minisztérium illetékesei a legellentmondásosabb információkat adják. Nem baj, ha az újságíró nem tudja, hány napra elégséges az oxigén. Akkor van baj, ha a konstruktõr, a parancsnok, az admirális sem tudja. Nem baj, ha az újságíró továbbadja az információt - ez a dolga. A baj az, ha a szakember is elhiszi. A Pentagon szakértõi szerint olyan tengeren, olyan idõjárási viszonyok közepette semmiféle kopogtatás nem hallható. Akár van élet a hajón, akár nincs.
      Csütörtökön délelõtt a CNN moszkvai irodája bemutatott néhány légi videofelvételt: norvég pilóták készítették, akiket az oroszok le akartak lõni és elzavartak a légtérbõl.
      Aztán - ismét a nyugatiak - bemutatták a legénység néhány tagjának fényképét, az iszonyatos stressz alatt élõ rokonokkal készült interjúkat. Ezek az emberek nemcsak elgyötörtek, hanem rosszultápláltak; véznák, vitaminhiányosak. Pedig a fényképeken derûsen mosolyognak. De nem egészségesek. Ez egy beteg ország. A Kurszk a jéghegy alja.
      ...1999-ben a sydneyi kikötõ szenzációja volt a Russian Foxtrot Submarine, vagyis: Az Orosz Foxtrot Tengeralattjáró. 1994-ben selejtezték le. Egy vállalkozó szellemû sydneyi úr vásárolta meg. Mint nekem elmondta, elment Szentpétervárra, az admiralitásra, és megkérdezte, mi van eladó. Olcsón. Ez volt. Egy kicsi, 91 méter hosszú (nem atom) tengeralattjáró, 78 fõnyi legénység számára. A Csendes-óceánon vadászott ellenséges nyomokra. A Darling Harbour látogatóit orosz beszédfoszlányok, orosz zene és figyelmeztetõ táblák fogadták: vigyázzunk a fejünkre! Hihetetlenül szûk és alacsony egy ilyen tengeralattjáró. (A legénység is az alacsonyabb növésûek közül kerül ki.) Ha a hajó 30 foknál nagyobb szögben dõl meg, kormányozhatatlanná válik - írta a rövid, közérthetõ, ámde mégis szakszerû szórólap, amely megemlítette, hogy ezen a hajón (is) volt robbanás, amely megölt egy tisztet, tûz, amelyet sikerült eloltani. De az ausztráloknak nem ez volt a legfõbb szenzáció. Tudják-e, kérdezte a szórólap, hogy a tengeralattjárón mindössze 2 zuhanyzó és 3 WC van, hogy 27 priccsen osztozik, három mûszakos váltásban az 52 fõnyi legénység? (A tiszteknek saját ágyuk volt.) „Ezt látni kell - írta a szórólap -, mert része Oroszország tengeri történetének."
      A Kurszk nem (volt) muzeális darab. Rendkívül korszerû atom-tengeralattjáró (volt), sokkal kényelmesebb, tágasabb, nagyobb, mint szovjet elõdei. De nincs az a kényelem és technikai tökély, amely leküzdené a légszomjat okozó bezártsági érzést. A CNN, a BBC kamerái elõtt megszólaltak a veteránok, akik a régi hajókon szolgáltak. Elkeseredetten ingatták a fejüket. Õk tudják, meddig lehet azt kibírni.
      A tragédiák asszociációkat váltanak ki. (Déjà vu.) Most senki sem emlegeti a Titanicot, de mindenkinek eszébe jut Csernobil: a tájékoztatás, a kár minimalizálása, a részvétlenség. Eddig is hazudtak, most is hazudnak - mondta egy ifjú orosz hölgy az amerikai riporternek. (Most már megteheti, ez a különbség.)
      Tragédiák mindig voltak és lesznek, de ez nem közönséges tragédia. A következõ felvonás teljes biztossággal megjósolható: belpolitikai vihar, a vezetõk (azelõtt így mondtuk volna: a vezetés) bírálata, fejek hullanak, majd megkezdõdik a találgatás: van-e sugárzás, milyen intenzitású, kikapcsolták-e és mikor a reaktorokat. Nagy botrány lesz.
      Elõbb-utóbb minden, vagy sok minden leleplezõdik. Nemcsak a mi féltekénken. Az Öböl-háborúról is lerántották már a leplet. Semmit sem lehet teljes titokban tartani. Valakinek mindig érdeke lesz a tényeket, vagy azok töredékét nyilvánosságra hozni. Csak ez rengeteg könnybe és vérbe kerül.
      Szégyenkezve írom le: talán mi, közönséges civilek jobban sajnáltuk a tengeralattjáró-koporsóban lévõket, mint „azok" a különbözõ parancsnokságokon. Tehetetlenek vagyunk, de vannak érzéseink.
      És néhányan még emlékszünk az Optimista tragédia címû szovjet dráma befejezõ mondatára, amelyet a haldokló komisszárnõ mondott: „Õrizzétek meg a flotta becsületét..."
      A többi néma csend.

GAÁL JÓZSEF:

Formák genezise

Hozzám a belülrõl teremtõ, érzelmekkel telített alkotómód áll a legközelebb. Munkám, amely a könnyed rátalálások mellett a kínok és harcok árán megtalált formáról szól. A homályban tapogatódzás közben apró megvilágosodások, rácsodálkozások visznek tovább, amit szóban megfogalmazni nehéz.
      A polihisztor mûvész, a reneszánsz példakép, akinél a mûvészet, a filozófia és a természettudomány összefüggõ rendszerré áll össze, a mai világban csak ábrándkép. A modern mûvészetben épp az egység hiánya, a biztos tudás vége fejezõdik ki, de legalábbis háttérgondolatként minden mûben benne van. A Nagy Egész megidézése, a „mintha-lét" kritikája, az elképzelt Aranykor utáni vágyakozás a jelen valóságától menekülõ mûvész világa. A posztmodern modor - ironikus lemondás, a szimbólumok, szimbólumláncolatok lebontása, kiforgatása is a valóság megkerülése, kiforgatása. Bizalmatlanság a tradíciókkal szemben, a hagyományokat szétzilálva egy bizonytalan és változó rendszert próbál kreálni, mely tagadja a stabilitást. A végtelen számú interpretáció-variációk, az értelmezések értelmezései a hiábavalóság kaotikus érzését hozzák létre.
      A strukturalizmus virágzása idején megszületett az enciklopédikus mûvészet ideája, amely még reménykedett a nagy szintézis eszméjében. Az archaikus mûvészet formáit továbbgondoló expanzív avantgárd mûvészet még nem adta fel a Nagy Szintézis ideáját. Ha sorra vesszük a klasszikusnak nevezett modern mûvészeket - Kandinszkijtól Joseph Beuys-ig -, munkáik és vallomásaik bizonyítják, hogy eljutottak az állandó metafizikai alapokhoz.
      A keleti mûvészet hatására és a buddhizmus térhódítása által az informel festõk ars poeticájában megjelentek a történelmi fejlõdést tagadó elvek. Az elvont, elemi gesztusokból építkezõ munkákhoz hozzátartozott egy olyan misztikus gondolati háttér, amelyben a világ ciklikus hullámmozgás, körforgás, pusztulás és újjászületés. Egy olyan pulzáló világ, amelyben az örök világszellem felragyog és elhalványul. Egyfajta gnosztikus világlátás ez, amelyben egyszerre van jelen a tragikus lemondás és a beavatottság utáni vágy. A formátlanság felvállalása, a disszonancia beépítése a képi rendszerbe ellentmondásokkal teli, tragikus festészetet teremtett. Megszületett az elégedetlenség festészete, a bomlás esztétikája, lázadás a rend ellen, lázadás önmagunk ellen. Az ember génjeiben benne van a vágy a rendezett világra. A szervezõ elvben való hit tartja életben a kultúrát, viszi elõre az embert. Ahol élet van, ott mintázat van, kapcsolódó formák, hangok ritmusa. Az érzékelés eddig ismert lehetséges formája csak rendszerteremtõ szûrõn lehetséges. Hiába van káosz a természetben, egy csipetnyi rend az értelemnek, s a mi membránunk csak arra lesz érzékeny. A megtalált rend karaktert ad a világnak, rendszert teremtünk magunkban és ezt a rendszert totalizáljuk, a már meglévõ - ugyancsak általunk teremtett - rendszerekhez csatoljuk.
      Az ember azzal az igénnyel kezdett el kutatni, hogy a kiszámíthatatlan, a kaotikus mögött is megtalálja a rendet. A régi rend ezt diktálja: az ember feladata a világ rendszerezése, Isten megtalálása a rendben, Isten dicsõítése a rendben. Ezért érzi és hiszi a rendszerteremtõ mûvész, hogy a Mindenséget fejezi ki a mikrokozmoszban, és ezáltal az univerzummal, a túlvilággal is képes kapcsolatot teremteni.
      A környezet természete kiépített bennünk bizonyos mintázat iránti hajlamot. A mítoszok ellentmondással, abszurditással teli magyarázatai bizonyítják a félelmet a bizonytalanságtól, ezért a bevált mintázatot ráerõszakoljuk a megfoghatatlan valóságra.
      A felfedezett struktúrák, formakapcsolatok látszatazonossága és egyben végtelen variálhatósága a rendben megbújó véletlen és káosz együtthatását jelzi. A káosz a rendet megváltoztatja. Más formát teremt, mint katalizátor, kikényszeríti a változást. A rendben megbújó bizonytalanság egyben az új konstrukcióra való hajlam. A legracionálisabb formáció is egy nagy konstrukció része. Érzékelésünk, életünk egy szelekciós folyamatban fejlõdött. Kialakult egy mûködõképes alapszövet, melyben az ember szándéka szerint nincs helye a káosznak. Tökéletes konstrukció, abszolút igazság nincs, törvények vannak, amelyek bizonyos természeti állandókból épültek fel. Az ember hasznosította és állandósította ezeket a törvényeket, az örök törvények késõbb függetlenné váltak a valóságtól.
      Minél rejtélyesebbé vált a festészet, minél több konkrét jelentéssel bíró formáról mondott le és jutott el a teljes absztrakcióig, annál bõbeszédûbbé vált a képet megfejteni, kimagyarázni akaró retorika.
      Kimagyarázó, védõbeszéd jellegû szövegek, mert a csupasz gesztikulációkhoz szükséges valami mitológiai, ezoterikus máz. Mivel a kép már nem tartalmaz semmiféle leírható elemet, lehetetlen transzformálni egy másik jelrendszerbe. Segédasszociációkhoz nyúlnak, az embert eltüntették a képrõl és most fájdalmas leltárt készítenek a veszteségrõl. A mûalkotás már önmaga, tárgy a maga jelentésével vagy jelentés nélküliségével. Mégis médiumként használják, szellemidézõ, csatorna az érzelmektõl túlcsorduló mûvész fájdalmas öninterpretációjához.
      Gondolatok, érzelmek összetükrözve, szintetizálódva, és ez a summázat megadja az „õselv" impulzusát, mintha a Bölcsek Kövéhez vezetõ kusza térkép lenne maga a festmény.
      Az ötvenes évek informel festõi Platón barlangjába vagy valami misztikus szentélybe igyekezték terelni címeikkel a közönséget. Formátlan, artikulálatlan csapongásaikkal apokaliptikus forradalmakat, egzisztencialista szorongásokat akartak elõidézni. Az elvont gesztusfestészet és érzelmek gyûjtõedénye valami õsnyelvet akart létrehozni. Olyasmit, amit Ádám beszélhetett a Paradicsomban - Jacob Böhme szerint. Természetes nyelv, érzelmek manipulálatlan artikulációja, amely szabadon áramlik a világban, egyedül az ember felejtette el.
      Az informel és az absztrakt expresszionista festõk célja az érzelmek megformálása és intenzívebb kifejezése volt. Nálunk ennek a törekvésnek nincs igazán hagyománya, a racionális, logikusan építkezõ absztrakció volt az uralkodó irányzat, amely leginkább az aktivista, kassáki hagyományokból építkezett. A szocializmus idején az absztrakt expresszinista (informel, tasizmus) irányzatot tûrték legkevésbé, talán az irracionális hevülete miatt túl veszélyesnek tartották. Az egyéni energia kisüléseit, az én nyers kitárulkozásait rombolóbbnak hitték minden más irányzatnál.
      Az absztrakt festészeten belül a határozatlan formákkal, bizonytalanságban keresgélõ, csak atmoszférát létrehozó informel a felfokozott - s legtöbbször kínzó, katartikus - érzelmeket próbálja közvetlenül felszínre hozni. Ebben a festõi törekvésben, mivel a motorikus ösztönszférából táplálkozik, s ezáltal a képek görcsös és önismétlõ látomásokká válnak, megszûnik az építõ törekvés, a tudatos konstrukció, ezért különösebb esztétikai elvárás és elõkép nélkül jönnek létre. A viszonylagos harmónia az ösztönszinten mûködõ rendszerezõ elv által alakul, amint a festõ a végén tudatosan alakít, kontrollál. Az írás, a kalligráfia is beépült ebbe az önkifejezõ festészetbe, de a jelek általában a nyelven túli világhoz tartoznak. Ezt a „révület-festészetet" vallási, filozofikus metaforákban próbálják verbalizálni, megközelíthetõvé tenni.
      A Malevics utáni geometrikus absztrakció is megszülte a maga kiméráját. A formák túlhajszolása üres arabeszkké, kilúgozott mustrává alakítja az õsi motívumokat. A strukturalizmus laboratóriuma ráébresztette a mûvészeket az analizáló, fragmentáló módszerek sterilizáló hatására. A káosznak hitt organikus forma- és szimbólumtenyészet kizsigerelése, a túlzott általánosítások az õsi szimbolikus geometrizmust élettelen csontvázzá változtatták. Ezáltal a múlt kultúráját mint egy kihalt õsállatot kezdték vizsgálni. A strukturalizmus sematizálása a mûvészet gazdagságát, összetettségét figyelmen kívül hagyva életidegen képleteket erõltetett a mûvészetre. Tipizálása, táblázatai megszakították az organikus folyamatot. Ikonográfiai iskolák jöttek létre, mûvészi kohézió nélkül elõírt szabályzatok alapján kezdtek idézgetni. A mûvészetet szövevényes természeti képzõdményként kezelni veszélyes, az analizáló módszerek kiiktatták a zavaró tényezõket. A modernizmus hitt a végsõ megoldásban, a geometrizmus mint a strukturalizmus végsõ esszenciája és az archaikus, geometrikus emblémák félreértett és vulgarizált jelentése keveredett egy technicista, forradalmi filozófiával. Így az organikusság megszüntetése által sikerült a véletlentõl, a kaotikustól végleg megszabadulni. A technikában hívõ forradalmár és az õsi esszenciát kutató misztikus a geometrikus absztrakcióban találta meg saját istenét. A végsõ megoldás, a Nagy Szintézis illúziója a geometrizmusban fulladt meg, nem a káosz nyelte el, hanem tátongó üresség. A véletlen és a káosz elõhívása a geometrizmusban szükségszerûvé vált. Az egyik lehetõség afraktál, a másik a centrum nélküli, dekonstruktív felfogás és világlátás. A harmadik lehetõség kifejezetten formális, a száraz geometrikus séma feldúsítása, a kiüresedett formák érzékivé tétele. Megjelennek a felületi játékok és fakturális kísérletek, a hagyományos és nemes impasztó - ez az érlelõ rétegfestészet, ami Rembrandt mûvészeténél érte el egyik csúcspontját - újra elõtérbe kerül, seprûvel és kõmûveskanállal pakolják fel a festéket a lírai vagy neogeometrizmus mûvészei. A geometrikus szobrászatban új érzéki anyagokkal reformálják meg az elfáradt irányzatot, a neon, a rozsdás fém, áttetszõ plexi, nikkel vagy aranyozott fém ütköztetése „nemesíti" meg a csupasz idomokat. Megjelenik a szakrális illúzió, a posztmodern építészet üresen kongó oltára. Az emberré válás szent fétise a geometria, ami által kiemelkedtünk az öntudatlanságból, ezernyi formában jelen van, de mágikus szerepét már elveszítette. A modern kor már nem érzékeli a természeti káosz Gorgó-tekintetét. A káosz most belül bújt meg, a külvilág már túlzottan rendezett. A geometria rendje a káosztól való menekülés temploma volt, Apollon szentélye. A geometrizmus mágiájával jött létre világunk, legmélyebben a geometria ivódott bele tudatunkba. Stabil és erõs képalkotó ösztönné vált, fölösleges fetisizálni azt, ami a tudatos és tudattalan emberi létnek egyaránt alapja.

(Az írás egy hosszabb tanulmány kivonata, az axiomatikus kijelentésekhez fûzött magyarázat hiányában számos dolog támadható, ezért a szöveg inkább vitára késztetõ pamfletnek is felfogható, és annak is szántam.)

SERES LÁSZLÓ:

Cigányok ideje

Augusztus 4-i számunkban cikksorozatot indítottunk a magyarországi cigányság helyzetérõl. (György Péter: Mai magyarok és mai magyar romák). Eddig Ungváry Rudolf, Lantos Gabriella és Örkény Antal-Székelyi Mária írását közöltük. Seres László írásával és a következõ oldalon olvasható cikkekkel a sorozat folytatódik.

Ismét szezonjuk van a romáknak: most éppen azért, mert a zámolyiak egy csoportja külföldre, nemzetközi fórum elé vitte hazai bajainkat, úgyhogy a polgári kormány úgy érezte, kötelessége lehazaárulózni polgárainak egy részét, amiért éltek demokratikus jogaikkal, a jó szándékú ballib értelmiség meg ismét, mint minden romaszezonban, jó szándékúan elmondja, hogy valamit most már tényleg tenni kéne, különben. A különben után kb. három héten át mindig ugyanaz a pár dolog következik: ugrik az EU-csatlakozásunk, leszakad félmillió ember, leszakad a fél ország, rossz lesz a többségnek is. A romaszezon általában hatósági diszkrimináció (Komoróczy Géza kifejezésével: „közigazgatási fasizmus") idején jön el (Pásztó, Sátoraljaújhely, Fajsz, Tiszavasvár, Székesfehérvár, Zámoly stb.), a lapok megtelnek olyan cikkekkel, mint ez is, hogy most már tényleg tenni kéne valamit a rasszizmus/a megkülönböztetés/a rendõrségi brutalitás/az önkormányzati önkény ellen, és most már tényleg meg kéne fogalmazni valami elõremutató stratégiát a romák problémáinak orvoslására (még örülhetünk, ha valaki képes megírni a cikkét anélkül, hogy leírná a „romakérdés" kifejezést). A reakciók elülte után aztán csend, közöny, feledés. A humanizáló semmitmondás, a jó szándékú tehetetlenség ugyanis visszatérõ eleme a legtöbb, romákról szóló (tehát eleve nem velük folytatott) vitának.
      Egy olyan országban, ahol a lakosság minimum 90 százalékának feloldódik a kognitív disszonanciája, ha az elviselhetetlen nyomor képeit napi szinten reprodukáló cigány polgártársai végre elhúznak a France-ba; egy olyan országban, ahol a szociális miniszter szerint a Strasbourgba menekült családok „követelõznek és fenyegetõznek", és a nyilatkozat másnapján még mindig szociális miniszter; ahol a miniszterelnök azt mondhatja, hogy „a romák felemelkedéséhez az út a tanuláson és a munkán keresztül vezet", és a nyilatkozat másnapján még mindig miniszterelnök, szóval egy ilyen országban (pláne az eddigi vitacikkekhez képest) jelentõs felüdülés az olyan írás, mint György Péteré (Mai magyarok és mai magyar romák, ÉS, aug. 4.), amely három tényezõ „különösen nagy felelõsségérõl" beszél: „A politikusokról, az értelmiségiekrõl és a médiáról van szó. E három, részben azonos személyekbõl álló, de eltérõ irányultságú társadalmi csoport és intézmény feletti kontrollal rendelkezõ kisközösségek mára szinte riasztóan megbonthatatlan összjátékáról, amelynek lényege a szolidaritás megtagadása és a felelõsség folyamatos áthárítása." Így igaz. Csak remélni lehet, hogy ezek után például a Matáv Rt. a szolidaritás jegyében kedvezményesen köti be a kelet-magyarországi cigánytelepeket a telefonhálózatba, és még a romungrókat is felrakja a világhálóra.

Alany, tárgy

Jól látja György Péter, hogy a kormányzatnak, az egyes pártoknak különösen nagy a felelõsségük raszszista közhangulat idején. Jelzésértékû lépésekre, a kirekesztés elítélésének határozott kimondására vagy legalább valami hasonló ráutaló magatartásra lenne szükség, nem pedig a legalantasabb cigányellenes indulatok bátorítására - és nem az EU-csatlakozás miatt, hanem saját jól felfogott érdekünkben. Ám ahogy Horn Gyula nem utazott Fehérvárra, közölvén, hogy amíg õ itten a kormányfõ, addig bizony senki sem fog embereket konténerekbe rakni, úgy Orbán Viktor sem utazott Zámolyra, hogy jól elmarasztalja a jogsértõ önkormányzatot. Azt is fontos volt kimondania György Péternek, hogy az értelmiség, amikor éppen nem „cigányromantikában" utazik, bûnösen közönyös a romák sorsával kapcsolatban; ugyanígy fontos meglátás, hogy a média egyfajta ijesztõ rémképét tárja elénk a cigány rögvalóságnak, amely természetesen éppúgy konstrukció, mint az azt létrehozó szerkesztõk, riporterek fejében élõ cigánykép. (A kérdésrõl részletesebben lásd: Bernáth Gábor-Messing Vera: Vágóképként, csak némában. Romák a magyarországi médiában, Budapest, 1998.)
      A kialakult helyzetért tehát a politika, az értelmiség, a média felel elsõsorban - nem hiányzik még valami? De bizony, hogy. A romák maguk valahogy kimaradtak a felsorolásból, ami azért is érdekes, mert György Péter külön hangsúlyozza: „A romák társaink." Márpedig ennél fontosabb emberi jogi mondatot ritkán írtak le ebben a köztársaságban, ahol a többségi társadalom is csak ritkán partner a partnerségre.
      Ha azonban a romák társaink, akkor ekként is illene kezelnünk õket. Legelsõsorban is komoly szemléletváltásra van szükség: nem gyerekekrõl beszélünk, hanem felnõtt, megfelelõ információk birtokában dönteni képes önálló egyénekrõl, saját akarattal, tervekkel, fantáziával, kreativitással. Hozzánk hasonlóan roma polgártársaink is autonóm emberek, hogy úgy mondjam, alanyok, nem pedig a jó szándékú szociálliberális szolidaritás által felkarolandó tárgyak - és különösen nem valami kihalófélben lévõ egzotikus törzs, amelynek autentikus folklórját még jól át kell menteni az új évszázadba. Mindennek a méltósághoz van köze, ha ez a szó még bárkinek is mond valamit.
      A romák nagyrészt önhibájukon kívül kerültek megalázó helyzetükbe, a megoldás egyik kulcsa azonban az õ kezükben van. Ha a romák felelõsségének felvetése tabu, mert kínosan rímel a Harrach-féle „a romák kevesebbet tettek önmagukért, mint amennyit ez az ország értük tett" érvelésre, akkor éppen a fent említett politika, értelmiség és média dolga tudatosítani: éppen az ellenkezõjérõl van szó. Annak kimondása, hogy a romáknak tenniük kell önmagukért, egyáltalán nem jelenti azt, hogy felelõsek lennének az õket sújtó rasszizmusért, a szegénységért, egész kilátástalan helyzetükért. Autonóm társlétük elismerése semmiben sem mentesíti a helyzetükért fõ felelõsséget viselõ kormányzati, közigazgatási, rendészeti stb. szerveket az alól, hogy tegyenek meg mindent a romák méltóságát lábbal tipró köztisztviselõk megbüntetéséért, az alkotmányos jogegyenlõség és törvényesség helyreállításáért.
      György Péter „a haza szerethetetlenségérõl" beszél, meg arról, hogy „a kisebbség otthonlétéért (...) mindig a többség felel". Ez, azon túl, hogy a nem homogén, multikulturális társadalmakra nézvést általában nem igaz, érzelmi kategóriát, a hazaszeretetet tesz meg elvárandó normának. Holott nem szeretni kell a hazát/a többséget/a kisebbséget, hanem minimálisan elfogadni és kijönni vele, azaz sokrétû túlélési és gazdasági-kulturális integrálódási stratégiákra van szükség. Biztosra vehetõ, hogy a Nagy Magyar-Roma Közös Hazaélmény egy ideig még illúzió marad (az sem biztos, hogy kívánatos cél), a lassú integráció azonban egyáltalán nem tûnik irreálisnak. Ehhez azonban sürgõsen meg kell szabadulni néhány tévképzettõl.

Látszat, szolidaritás

Az egyik leglényegesebb tévedésre Ungváry Rudolf hívta fel a figyelmet (Amíg nem késõ, ÉS, 2000. aug. 11.): „A kirekesztést ma a nyílt rasszizmus mellett a látszatszolidaritás konzerválja, mely állami segélyezéssel letudhatónak véli a megoldást, s ami egyre nagyobb mértékben járul hozzá a kulturális és életmódbeli szakadék szélesedéséhez. (...) Akármennyire is kiábrándító, de a nem roma többséget inkább csak konkrét tervekkel, pontosan megfogalmazott követelésekkel, határozott politikai programokkal lehet megnyerni, semmint szolidaritásra buzdító nyilatkozatokkal." Érdemes hozzátenni, hogy a segélyezési kultúrát a nyugati jóléti államok is lassan, de biztosan átformálják, csökkentik, mert kissé késõn, de felismerték annak demoralizáló hatását. Aki nyomorog és éhezik, annak természetesen folyósítani kell valamiféle segélyt, de ez nem pótolhatja annak végiggondolását, milyen hosszú távú gazdasági projektek fogják kiváltani a roma és magyar segélyezettek számára egyaránt megalázó segélyezést.
      Végsõ soron a segélyezési kultúra fennmaradását célozza az a javaslat is, amit Örkény Antal és Székelyi Mária fogalmaz meg írásuk végén (Jog az emberi méltósághoz, ÉS, aug. 18.): „Az értelmiségnek és az újságíróknak ugyanaz a felelõssége ebben a kérdésben, mint mindnyájunknak, nevezetesen, hogy rákényszerítse a hatalmon levõket egy olyan újraelosztó szociálpolitikára, amely minden állampolgárnak megadja az esélyt az emberhez méltó élethez." Ez ritka unintelligens következtetés egy ilyen nem unintelligens, de jellemzõ módon üres frázisoktól hemzsegõ írásban, amelynek jó szándékát természetesen nem vitatom el. Az értelmiségnek és az újságíróknak (e különválasztás az egyetlen lényeglátó dolog az idézett mondatban) nem dolguk rákényszeríteni a kormányt valamiféle „újraelosztó szociálpolitikára", ami kizárólag az államtól való függést, a kirekesztést konzerválja. Az emberiség kultúrtörténetének eddigi tapasztalatai alapján elmondható: a piac az, amely minden állampolgárnak emberhez méltó életet biztosíthat (már ha valóban piacról beszélünk, nem pedig féletatista-félmonopolista ká-európai vircsaftról).
      Az állam által nyújtott szociális kedvezmények lényege éppen az, hogy az állam adja õket, tehát politikai alku és döntés eredménye, így nem gazdasági-szociális, hanem politikai adomány, amely bármikor visszavonható. A Fidesz kinézett magának egy kedvenc társadalmi osztályt (történetesen a közép felsõ harmadát), amelyet különbözõ eszközökkel támogat, de ezzel nem az a fõ baj, hogy azokat segíti, akik maguk is fenn tudnak maradni, hanem hogy egyáltalán osztálypolitikát folytat. Semmi sem változna a romák életében, ha egy szocialista kormány, tegyük fel, jelentõs jövedelemátcsoportosítást hajtana végre a javukra - egyébként hogyan, milyen formában? A kormánynak semmiképpen sem feladata társadalmi osztályokat „pozitívan diszkriminálni", pláne valamiféle etnikai kvótarendszert bevezetni - alkotmányos kötelessége azonban (ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni) a létezõ negatív diszkrimináció, apartheid, jogtiprás elleni drasztikus fellépés, a társadalmi rasszizmus nyílt és határozott elutasítása.
      Visszatérõ követelése roma civil szervezeteknek és emberi jogi aktivistáknak az „antidiszkriminációs törvény". Ez a placebó ártani nyilván nem árt, de még csak a tüneteket sem kezeli: a megkülönböztetés válfajait szinte lehetetlen egyetlen jogszabályban összefoglalni, másrészt a megkülönböztetés sajnos sok esetben bizonyíthatatlan (és ha lesz törvény, a diszkriminálók úgy fogják intézni, hogy még inkább az legyen). Sokkal fontosabb lenne az önkormányzatok, közigazgatási szervek jogszerû mûködését felügyelõ közigazgatási bíróságok létrehozása, amire Noszkai Gábor jogász hívta fel a figyelmet (Jogalkotással esélyegyenlõséget? In: A hátrányos megkülönböztetés tilalmától a pozitív diszkriminációig. Budapest, 1998.): „Csakis a közigazgatási bíróságok megyénként felállítandó rendszere lehet intézményes garanciája a magyar közigazgatás alkotmányos mûködésének. (...) Antidiszkriminációs törvény hiányában hasznos segítséget nyújtana a jogalkalmazók számára, ha a büntetõjogban, munkajogban és az államigazgatási eljárás jogterületein a hátrányos megkülönböztetés deklaratív tilalma ésszerû és arányos szankciókkal egészülne ki."
      Merthogy ez lenne az áttörés: ha a helyi rasszizmusoknak, törvénytelen kilakoltatásoknak, jogtiprásoknak végre lenne következményük. Nem látszat-, hanem valódi szolidaritás lenne roma polgártársainkkal, ha biztosra vehetnék, hogy a köztársaság jogrendszere az õ oldalukon, a mi közös oldalunkon áll: az alkotmányosság, a jogbiztonság, a törvényesség oldalán. Ez garantálhatná, hogy a romák „formai mellett tartalmi értelemben is állampolgárokká váljanak", ahogy Bíró András, az Autonómia Alapítvány volt vezetõje fogalmazott (Népszava, 1999. jan. 2.).

Piac, integráció

Érdekes, hogy amikor a romákra kerül sor, a legpiacpártibb érvelés is hirtelen átmegy állambarát-paternalistába, holott szó sincs arról, hogy az állam, a kormányzat lenne a „társadalmi igazságosság" (ha van ilyen) egyetlen letéteményese. Még Antal László, Csillag István és Mihályi Péter kitûnõ globalizációpárti írása (Magyarázzuk a globalizációt. Népszabadság, aug. 12.) is abba a hihetetlenül felelõtlen állításba konkludál, hogy „a globalizáció, a világgazdaság fõ áramlataihoz való csatlakozás rajtuk eddig sem segített, és a jövõben sem fog. Az õ gondjaikat a piac nem fogja megoldani, itt valóban állami beavatkozásra van szükség." Érdekes, mennyire evidens ez a tézis a három liberális közgazdász számára (akik egyébként az SZDSZ új gazdaságpolitikai programjának kidolgozói is), milyen egyszerû mozdulattal söprik ki a félmillió romát a társadalom szabad, cselekvésre képes individuumai közül, ahhoz képest, hogy a rendszerváltásig soha, senki nem próbált meg piaci vagy civil eszközökkel segíteni a romákon. Természetesen jelen körülményeink között a piaci megoldásokhoz is szükség van állami akaratra, beavatkozásra.
      Sajátos módon a legjobb szándékú liberális megközelítés is csak újratermeli a romák áldozat státusát. Arra mindeddig nem volt példa, hogy valaki komolyan vegye Kemény István kutatásának egyik eredményét (A magyarországi roma [cigány] népességrõl. Magyar Tudomány, 1997/6.), amely szerint „a rendszerváltásnak nemcsak vesztesei vannak a romák között, hanem nyertesei is. A romák egy része valamikor kereskedésbõl élt (...). Most kinyílt elõttük a világ, és élnek is a lehetõségekkel." Ez nyilván a roma lakosság töredéke csupán, de azt a közhelyt bizonyítja, hogy aki kap lehetõséget, az élni is fog vele.
      A cinikus, közönyös fehér többség számára javasolnék egy cinikus, ámde pragmatikus megközelítést romaügyben, a hazaszeretet, a részvét és egyéb kötelezõ szoclib pátosz helyett: a többségi nemzetnek saját, önös érdekében, szociális biztonsága és életminõsége érdekében érdemes invesztálnia a romákba. Nem csupán a diszkriminációmentes oktatásra gondolok - az is fontos, de a jövõ nemzedékeirõl szól. Mi okunk lenne leírni a mai felnõtt roma generációkat? Miért ne profitálhatnánk kölcsönösen az egymással való (legális!) üzletelgetésbõl?
      Semmi olyat nem javaslok a romák piaci, gazdasági integrációja (tehát nem feltétlenül kulturális asszimilációja) érdekében, ami ne lenne a nem roma többség elemi érdeke is: erõs jogsegély-hálózatra van szükség legelemibb jogaik és kötelességeik megismertetésére; összehasonlíthatatlanul bürokráciamentesebbé és áttekinthetõbbé kell tenni a kisvállalkozások elindítását, mûködtetését, adózási feltételeit; a kormánynak kedvezményt kell nyújtania a válságövezetekbe invesztáló hazai vállalkozóknak és multiknak (aki azt hiszi, hogy ez pozitív diszkrimináció, az nincs tisztában a fogalom jelentésével); mikrohiteleket nyújtó cégek, bankok, köz- és magánalapítványok, világbanki és PHARE-pénzek kellenek, hogy lendítsenek valamennyit a roma vállalkozókedven; a gazdasági, adózási szabályok liberalizálásával fokozatosan legalizálni kell azt, ami ma kényszerûségbõl szürke- vagy feketegazdaság; privát és nonprofit szervezeteknek módszeres tréningeket kell tartaniuk az elmaradott térségekben romáknak és nem romáknak kommunikáció, adományszervezés, önszervezõdés és önfinanszírozás tárgyában.
      Mindez csak néhány példa szemléltetésül, de a cél, azt hiszem, világos. A kulturálisan tagolt roma közösségek társadalmi önazonossága, identitása, politikai párttá szervezõdése nem az a kérdéscsoport, ami a magyar többségre tartozna, amit az értelmiségnek nyilvánosan meg kellene vitatnia a romák feje fölött. Autonómiájuk, méltóságuk, gazdasági felemelkedésük azonban a mi ügyünk is - pláne, ha nem „felkarolni" akarjuk õket, hanem békében együttélni velük. A felelõsség közös.

PIK KATALIN:

Székesfehérvár, Zámoly, Zugló - Strasbourg

A zámolyiak esete nem különbözik lényegesen egyéb, hasonló ügyektõl: érdekellentét merül fel az állampolgárok egy csoportja, valamint a lakó- és tartózkodási helyük szerint õket és a velük egy településen élõ, a csoporthoz nem tartozó többi állampolgárt képviselõ önkormányzat között. Székesfehérvár, Sátoraljaújhely, Zámoly, Ózd, Zugló és számos más település egyazon társasjátékot játszik. A gond, hogy a játékszabályok nem egyértelmûek.
      Valakik - többnyire végletes nyomorban élõ, roma kisebbséghez tartozó magyar állampolgárok - valamilyen módon kikerülnek a lakhatás szokásos módozataiból. Halmozott adósság a közüzemi díjakkal, lakbérrel - kilakoltatás. Vagy: végletes állagromlás az épületekben, a többség normáitól szélsõségesen eltérõ viselkedés akár életmódban, akár a lakáshasználat módjában - kilakoltatás.
      Ha az egyik oldal elveszíti a lakhatás lehetõségét, egyértelmûen azt várja, hogy szûkebb közössége, önkormányzata biztosítson számára hasonló vagy magasabb színvonalú elhelyezést. A többségi társadalom képviselõjeként fellépõ önkormányzat pedig mindent megpróbál, hogy - többnyire a jogi formák látszólagos betartásával - eltávolítsa, távol tartsa a településtõl azokat az embereket, akik sokszor rasszista indulatokat váltanak ki, és az elkülönítés, szegregáció szelídebb és durvább módjainak már addig is szenvedõ alanyai voltak.
      Amíg a megoldást a két fél közötti játékként próbáljuk elképzelni, amelyben csupán az együttmûködés, illetve együtt nem mûködés, egymás kártyáinak kijátszása, illetve elrejtése a meghatározó, addig az a fél fog gyõzni, amelyik ügyesebb, amelyiknek jobb jogászai, érdekérvényesítését tudatosabban segítõ partnerei vannak. Az újabb és újabb esetekben ügyesedni fognak a felek, minek révén esetleg jobb játékosokká válnak, de a szabályok ettõl még nem lesznek tisztábbak. Talán kevésbé használnak majd kirívóan szélsõséges érveket, esetleg kevesebb családtagot fogadnak és költöztetnek be önkényesen. A többségnek persze mindig nagyobb valószínûséggel kedvez majd a szerencse, s a szabály nélküli társasjátékban a másik félnél sokkal nagyobb sikerrel alkalmazhat bármiféle taktikát. A gond ugyanis a tiszta, írott szabályok hiánya, amit azonban csak egy külsõ szereplõ pótolhatna.
      Azok a jogi formulák, amelyek azt igyekeznek megfogalmazni, mit jelent „az állam felelõs polgárai életéért" kifejezés, ezt a szabályalkotást célozzák. A szabályokba persze az is bekerül, hogy a polgárok is felelõsek saját életükért. Hogy pontosan kinek mi a felelõssége az egyes ügyekben - ezt kellene átgondolni. Azt, hogy a játékon kívüli harmadik fél, az állam, milyen felelõsséget vállal magára a nemzetközi okmányok vagy az alkotmány bizonyos szövegrészeinek jóváhagyásával, azt csak az eljárási szabályok részletes kimunkálásával lehet pontosan meghatározni, egyértelmûvé tenni.
      Kontinentális éghajlat alatt nem élhetünk a szabadban, mert nagy valószínûséggel elõbb-utóbb megfagyunk. Ez is elegendõ érv ahhoz, hogy a lakhatás állampolgári jog legyen. Ugyanakkor a „lakás" nemcsak a fizikai ellehetetlenülés megakadályozását célozza, hanem a családok fennmaradásának is egyik feltétele. Hogy rendelkezésükre álljon egy olyan, viszonylag nyugalmas tér, amelyben a társas élet, a szülõk és gyermekek együttléte megvalósítható. Az otthon többet jelent a fagyhalál elleni puszta védelemnél. Jelenti egy-egy család, kisebb csoport védett, intim környezetét, amelyben élni, dolgozni, rekreálódni lehet. De jelent az otthon, a lakás szimbolikus vagyontárgyat is, amelynek minõsége jelzi a benne lakók társadalmi hierarchiában elfoglalt helyét, hiszen ma Magyarországon a jelenlegi kereseti, hitel- és árviszonyok mellett sokszor egy élet megfeszített munkájával lehet csak megszerezni egy akárcsak minimális nagyságú saját, zárható, a külvilágtól védõn elkülönítõ helyet. A megfeszített, szorgalmas munkára azonban nem minden ember kész és képes. Lehetõsége sem mindenkinek adódik, hogy rendesen megfizetett munkát végezzen.
      Lakást szerezni tehát nem mindenki tud saját munkája révén. A társadalom - azzal, hogy elfogadja azokat a törvényeket, amelyek elvben garantálják a lakhatáshoz fûzõdõ jogosultságot - látszólag tudja és elismeri, hogy azoknak az embereknek, akik nem képesek megvásárolni saját lakhatásukat, szolgáltatásként kell nyújtania ezt. Bizonyos feltételekkel természetesen. A lakásigénylések idején például a prioritások rendszere arról szólt, hogy bizonyos kereseti szint alatt és bizonyos gyerekszám felett a társadalom átvállalta a lakás megvásárlásának kötelezettségét, állami bérlakás használatát tette lehetõvé az éveken át türelmesen várakozó családoknak. Az új gyermekvédelmi törvényben lefektetett elvek (miszerint egy gyereket pusztán anyagi okok miatt nem lehet családjától megfosztani) azt is jelentik, ha egy család elveszíti lakását, vagy a gyermek születésekor nem rendelkezik ezzel a jószággal, a társadalom kötelezettséget vállal, hogy egy térben, családként helyezze el ezeket az embereket. Ez az „egy tér", amelyben családok együtt élnek, csak lakásként képzelhetõ el.
      A lakás tehát nem pusztán a négy falat jelenti, hanem ennél lényegesen többet. Ezért van helye az állampolgári jogosultságok között. Mivel azonban rendkívül drága, nagy értékû jószág, az állam igyekszik gondosan körülhatárolni, kinek juttat „ajándékként" ebbõl.
      Zámolyon (és a hasonló esetekben) az állampolgárok egy része azzal próbálkozik, hogy a közösség támogatásából valamiképpen nagyobb részt szerezzen magának annál, mint amekkorát az neki adni kíván. A többség pedig azt próbálja megvalósítani, miként lehetne kevesebbet adni annál, mint amit a törvény (betûjében és szellemében) elõír; hogy egy család a szükséges intimitásban élhesse saját életét.
      Mivel mindkét fél saját elvei szerint próbál többet elérni - az egyik többet kapni, a másik kevesebbet adni -, a nem jól szabályozott játék értelemszerûen kudarchoz vezet, és mindig a gyengébb fél veszít.

(A szerzõ szociológus)

DEÁK PÉTER:

Biztonságpolitika és romakérdés

Az ÉS február 11-i számában jelent meg a MA-HOLNAP közéleti vitaklub felhívása, amely a civil szervezet egy korábbi, a cigányok helyzetével foglalkozó beszélgetése nyomán született. A számos ismert személyiség aláírásával megjelent felhívás nyomán kissé nekilendült egy eszmecsere, de talán a közelgõ nyári szünet miatt, vagy az eseményi vákuum okán leállt, vagy befelé fordult. Most azonban reményeink szerint a kérdés valódi lényegében bontakozik ki, és György Péter írása (Mai magyarok és mai magyar romák, ÉS, augusztus 4.) talán cselekvésre is ösztönzi mindazokat, akik a politika vagy a közélet más dimenziójában konkrét lépéseket kezdeményezhetnek.
      De miért vesz részt a vitában egy biztonságpolitikai szakértõ? Általában kijelenthetõ, hogy az etnikai vagy annak titulált problémák, néhol válságok, a kisebbségekkel és a mássággal szembeni intolerancia, az ennek következtében kibontakozó mozgások, konfliktusok, kihívások globális és regionális megközelítésben is a stabil politikai, gazdasági és közélet megrendítõi - potenciális válsághordozók. Nemcsak a fegyveres konfliktusok jelennek meg nemzetközi dimenzióban, amikor a többségi vagy magát annak valló nemzetiség a népirtás, a háborús bûntett, a diktatúra eszközeivel megvalósuló jogtiprás útjára lép, hanem - szinte elõrejelzéseként - olyan jelenségek is, amelyek felismerhetõen az emberi jogok megsértését, a rasszizmus megjelenését tudatják.
      A „cigánykérdés" (a magyar közélet lényegében a megnevezésben való finomkodással ért csak el e kérdésben valamiféle eredményt), a roma probléma nemzetközi jelzései máris mutatkoznak. Az országjelentések negatív észrevételei - nem csupán nálunk - az Európai Unió harmadik pillérének elemeit érintik, és ezek direkt kapcsolatban vannak a közös kül- és biztonságpolitikával. A probléma látható elfajulása korántsem a csatlakozás evidenciáját és gyorsaságát eredményezi. A vízumkérdés egyelõre - éppen a roma exodus példái miatt - nem Magyarország esetében került elõtérbe, de más aspiráns országokkal kapcsolatban, ahol a cigány népesség aránya meg sem közelíti a magyarországit, már mérlegelés tárgyává vált. Tévedés ne essék, a nyugat figyelmeztetése nem faji alapú, hanem a tömeges és egyidejû migráció számos, biztonságot érintõ következményére való reagálás.
      A roma probléma távlati, de végleges megoldása két szempontból veti fel a belsõ biztonság dilemmáját Magyarországon. Az egyik, hogy a közvéleményben, a hatalmi szférában, a közigazgatásban, a gazdaságban és az oktatásban meglévõ diszkrimináció, a felerõsödõ kirekesztés tovább csökkenti a cigány közösségek életszínvonalát, és ez indukálja azokat a jelenségeket, amelyeket a részben reájuk kényszerített életforma negatív elemeiként értelmezhetünk. Nem vagy nem csupán a megélhetés okán megjelenõ, kétségtelen „megélhetési bûnözés"-rõl, a kukázásról, a koldulásról beszélek. A roma közösségek vagy csoportok hangos, egyesek szerint tapintatlan viselkedése korántsem etnikailag jellemzõ, genetikus tulajdonságok, hanem következmények. A bõr- és hajszín, az intonáció, a másféle viselkedési kultúra miatt sokak által nyíltan megvetett etnikum életformája éppen hogy okozat, a rasszizmus történeti és mindennapi következménye.
      Ezért a fenti jelenségek és magatartások, ha nem találunk megoldást, közrendet sértõ cselekedetekhez vezethetnek. Az elmúlt hetek, hónapok eseményei (még tettlegesség is, amelyek közül egy még emberhalált is okozott), a demonstrációk elfajulása és a kétségtelen rendzavarások és vétségek, valamint - és nem mellékesen - az ezekre következõ önkényes, többnyire jogszerûtlen reakciók felzaklatják a belsõ rendet, kölcsönös félelmet keltenek, tehát: megzavarják a belsõ biztonságot. Ide tartozik még, hogy a kivándorlás esetleges növekedésével megjelenhetnek az illegális határátlépés esetei és az ezzel járó incidensek. És még nem beszéltünk a feketemunka mindkét fél számára kedvezõnek tûnõ, de teljesen törvénytelen gyakorlatáról.
      Ez a dolgok egyik, a részletezés ellenére talán kevésbé súlyos oldala. A romák körüli ügyek ugyanis egyre inkább túlmennek a cigányság problémáinak eseti keretein, és szinte felkínálják a szélsõséges politikai erõk számára az aktuális események ideológiai manipulálásának lehetõségét. Nem kell soká várni és a New York-Tel-Aviv „tengely" után megfogalmazzák a „keleti kreol" kategória faji alacsonyrendûségét. E két népcsoport - zsidók és cigányok - már volt együttes szenvedõje egy rettenetnek, amelyet most meg sem kívánok nevezni.
      A radikális szélsõjobboldal érzékelhetõ, de még visszaszorítható élénkülése Európában, a Haider-szindróma, a keleti német tartományok neonácijainak aktivizálódása, bizonyos orosz és belarusz jelek arra figyelmeztetnek, hogy a szélsõségesek, közéleti megjelenésükhöz, szinte gyûjtik a felületes argumentációkat. A számos „fajtára" kiterjedõ idegengyûlölet új hívek toborzásának lehetõségét vetíti elõre. A cigányság helyzete és a hazai szociális problémák a demagógok értelmezésében összekapcsolódhatnak.
      Ha a biztonsági kockázatokat sorolnám, még mindig az alacsony intenzitású fegyveres konfliktusok és az ökológiai problémák állnának az élen, csak eztán említeném a migrációt, a katasztrófákat, a maffiajelenséget, a terrorizmust és az informatikai bûnözést. (A szélsõséges nacionalizmust is fegyveres válságmotívumként említem.) Ám ideje, hogy kilépjünk a sztereotípiákból. A radikális jobboldalnak a hatalom közelébe kerülése lokális és regionális biztonsági kockázat. A demokrácia elfojtásához, az emberi jogok korlátozásához, majd megsértéséhez vezet, és az erõszakos cselekmények sem zárhatóak ki. Nemzetközi értelemben elszigetelõdést és szankciókat hozhat, feszültséget kelthet, és ezek így együtt robbanáshoz vezethetnek.
      A romakérdés megoldásának elodázása mélyíti és szélesíti a szélsõséges hangulatot, ami pedig a demokrácia belsõ stabilitásának megingásához vezet. A jobboldal tömegbázisa, ha nem is a hatalom, de a politika gyakorlóinak körébe vonhatja (hacsak máris meg nem tette) az Európa-, valamint civilizációellenes pártokat, szervezõdéseket.
      Így kerül a biztonságpolitika értelmezési tartományába és a politikai gyakorlatba a romák problémája. Ha elfogadjuk ezt az érvelést, akkor evidens, hogy a jelenség kezelése és megoldása stratégiai feladat és kétségtelenül hosszú távú. Nem, vagy nem csupán egy tárcaközi bizottság feladata ennek kialakítása, mert az szükségképpen (pláne, ha az igazságügyi fogja össze) jog- és igazgatásközpontú lesz, holott e nélkülözhetetlen stratégiának politikai, szociológiai, társadalompszichológiai, képzési, munkahelyteremtési és karrierpálya-felvázolási elemei egyéb megközelítést is igényelnének.
      Kompetencia és kutatási gyakorlat nélkül, csupán beszélgetések, esetenként elmélyült viták alapján úgy tûnik, e stratégiának két irányba is el kell indulnia. Az egyik a romák helyzetének fokozatos konszolidációja. Ennek hosszabb távra szóló alapja az oktatás, a speciális intézmények, metodikák, támogatások, de nem a kirekesztõ iskolaformációk létrehozása. A foglalkoztatás problémájának eltökélt rendezése ezzel részben összeköthetõ, ha a képzést nem csupán iskolaként képzeljük el. A roma munkaerõ alkalmazásának ösztönzése az egyik lehetõség, de az amerikai „fekete-kérdés" tapasztalatai azt mutatják, hogy a megfelelõ felkészítéssel együtt ez jó lehetõség a közszférában való érvényesülés feltételeinek biztosításához is. Ebbõl a feladatból részt vállalhatnak a rendvédelmi szervek, az igazságügyi tárca, az állami egészségügyi intézmények, a média, az önkéntes hadsereg, feladat lehet az állami tulajdon kezelése és õrzése, lehetõséget adhatnak erre a központi beruházások. Mindez együtt biztosíthatná a közéleti megjelenést, a foglalkoztatottságot és az állandó jövedelmet. Itt lenne megvalósítható a folyamatos inspekció (szándékosan nem felügyeletet írok) toleráns rendszere és metodikája is. A cigányság kutatókat, írókat, költõket, orvosokat, színészeket, katonákat, képzett szakmunkásokat, zenészeket - köztük a dzsessz magas színtû mûvelõit - és bármi rendû-rangú közembereket küldött a társadalomba.
      Ugyanebbe a vonulatba tartozik a cigány kultúra kiemelése a sülylyesztõbõl, valódi értékeinek bemutatása és életre keltése, az alkotók támogatása. És természetesen, fõleg a folyamat elején, a szociális támogatás pénzügyi és dologi forrásainak átgondolt, célorientált és kézben tartott elosztása.
      A másik csatorna a közvélemény céltudatos, programszerû befolyásolása. Ehhez be kell mutatni a cigány életformát meghatározó körülményeket, ennek pozitív részeit - az összetartás sajátos formáit -, ellensúlyozandó a negatívumokat. Be kell mutatni a roma kultúra azon értékeit, amelyek a másság okán is figyelemre méltóak, és mindennek helyet kell adni a médiában. Továbbá tudatosítani kell a többségben, hogy a másság elismerése, a tolerancia valódi morális, demokratikus és humanitárius érték. Hogy nem az tesz valakit, ha szidalmaz, hanem az, ha megért és segít.
      Itt az ideje, hogy a kormány kezdeményezésének véglegesítése elõtt létrejöjjön egy állandó fórum, amelyben az illetékes intézmények képviselõi, a téma közismert és elismert kutatói és a roma szervezetek delegáltjai vennének részt.

(A szerzõ a Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központjának alapító tagja)

PETÕCZ GYÖRGY:

Újságnemírók nemzeti hümmögése

Igen, itt csak hümmögés folyik. Ez egy hümmögõ ország, egy hümmögõ demokrácia. Folyamatosan hümmögünk, halkan és hangosan: közéletünk egy nagy adag rosszkedvû és következmények nélküli morgás. Ennek persze nem feltétlenül kellene így lennie. Kételyeinket és bajainkat akár kérdésekbe is önthetnénk, vitákká duzzaszthatnánk, álláspontokká érlelhetnénk, erõvé fejleszthetnénk, ügyekké emelhetnénk. Elérhetnénk, hogy véleményünket ne lehessen csak úgy semmibe venni, meg se hallani, válasz vagy ellenvélemény nélkül hagyni. Kicsikarhatnánk, hogy a mindenkori hatalomnak érvelnie kelljen akarata megvalósításáért, hogy ebbe beleizzadjon, néha zavarba jöjjön és alkalomadtán még visszavonulót is fújjon. Megzavarhatnánk a hatalomgyakorlás édes kényelmét, és megmutathatnánk, hogy mi, kormányzottak is létezünk.

Ha Magyarországon mindez nem így van, ezért a felelõsség nem csupán, s talán nem is elsõsorban a kormányzatot terheli. Hivatalban lévõ politikusaink végül is nem karizmatikus hatalombitorlók, csak opportunista ügyeskedõk, akik honfoglaló lendülettel maguk alá gyûrnek mindent, amit mások engednek nekik. Kik ezek a mások? Természetesen a demokrácia kontrollfeladattal megbízott intézményei, a különbözõ érdekvédelmi szervezetek és a civil társadalom sejtjei. De mindenekelõtt és -fölött a sajtó. Annak kellene ébernek lennie, utánamenni és utánanyomozni, feltárni, világgá kürtölni, a véleményeknek teret adni, kérdõre vonni, szembesíteni. Ügyeket felépíteni, közvéleményt szervezni és mozgósítani, robusztus faltörõ kossá és megkerülhetetlen védelmi vonallá válni. Minderrõl azonban szó sincs: sajtónk csak hümmög, mert a mienk egy hümmögõ sajtó (jelen írásban sajtó alatt végig a napisajtóra gondolok, mert az újságírás közéleti funkcióinak szempontjából ez a döntõ).

Legyünk konkrétabbak! Nézzük meg, mit kezdett a Nemzeti Színház ügyével - de ugyanígy választhatnánk például a 4-es metró és a futball állami támogatásának közérdekû kérdéseit is - két vezetõ napilapunk, a Népszabadság és a Magyar Hírlap (valószínûleg a többi napilap áttekintése sem módosítaná jelentõsen a következõkben leírt képet. De ha mégis, az említett két lap az országos politikai napilapok olvasóinak mintegy négyötödét magáénak tudhatja, s így színvonaluk meghatározó.)
      Bosszantó élményben lesz része annak, aki a két lap Nemzetivel foglalkozó ez évi írásait kifotózza, összefogja és sorban végigolvassa. Szembesül egy nyugodtan drámainak nevezhetõ ellentmondással: miközben az olvasók egy része szinte már unja a Nemzetit, mert úgy érzi, állandóan errõl van szó, és a szóban forgó újságoknál dolgozók is hajlamosak azt mondani, hogy „de mi mindent megírtunk", kiderül, hogy lapjaink nagyon keveset foglalkoztak a kérdéssel, és a lényegrõl szinte semmit sem tudtunk meg. Újságjainknak sikerült tehát kifárasztaniuk egy témát, még mielõtt az témává válhatott volna.
      Tartalmi szempontból két cikktípusban foglalkoztak a színházépítés körüli hercehurcával. Az egyik az egyflekkes, nyers hír. Rendre közölték az MTI értesüléseit, a kormánybiztos és egyéb érdekelt hatóságok közleményeit, elmentek a meghirdetett sajtótájékoztatókra, ott néha még kérdeztek is („Lapunk kérdésére XY kamarai elnök elmondta, hogy..."), és az is elõfordult, hogy hírekért közvetlenül az érdekeltekhez fordultak („Schwajda György kormánybiztos, a héten megalapított Nemzeti Színház Részvénytársaság megbízott igazgatója lapunknak nyilatkozva kijelentette: az rt. nemcsak beruházással foglalkozik..."). A másik típusba a publicisztikai írások, a lapokhoz beküldött nyílt levelek és a fõszereplõkkel készített általános és érdeklõdõ - nem konkrét kérdéseket tisztázni akaró és polemikus - interjúk sorolhatók.
      A hírek és véleményírások az újságok szempontjából bepottyant anyagok. Közlésükkel a lapok csak passzív közvetítõk maradnak, egyszerû sportriporterek, akik a tribünrõl figyelik az eseményeket. Holott a demokratikus rendszerek intézményi munkamegosztásából fakadóan a sajtónak játékosként, a pályán kellene lennie. Az újságírók munkája a hírek kézhez vétele után kezdõdik. Az újságírás „elbeszélõ mûfaj, amelyik összeköti egymással a múltat és jövõt, az okot és okozatot - írja tavaly megjelent visszaemlékezés-kötetében Max Frankel, a The New York Times nemrég nyugdíjba vonult fõszerkesztõje. - Nekünk az eseményeket súlyoznunk és mérlegelnünk kell, hogy a puszta információt megértéssé alakítsuk. A tények önmagukban nem informálnak. Ez a feladat az újságírókra és szerkesztõkre vár." Utánajárás, kutatás, bemutatás, összehasonlítás, értelmezés, kiegészítés, elemzés, az ellentmondások kimutatása, szembesítés, emlékeztetés stb., és mindezt az észrevehetõségi küszöböt meghaladó terjedelemben és koncentráltsággal, kellõ idõn át és rendszerességgel: ez jelentené egy Ügy felépítését.

Nos, a Nemzetivel kapcsolatban az említett két újság semmit nem tett ebben az irányban. Semmit. Az újságírók utánajárásának, egy-egy konkrét kérdést feltáró és körüljáró, objektív igényû kutatásának-kutakodásának nincs jele. Ezekre - cédés archívumkutatásom és az újságok átnyálazása során - egyetlen példát sem találtam. A dolog annyira hihetetlen, hogy magam is kételkedem benne. Ha valamit tudunk a Nemzetirõl, azt publicisztikákból és interjúkból tudjuk, véleményként (persze az ilyen írások száma is minimális: nyolc hónap alatt számuk a két lapban a tízet sem éri el), egy-két mondatból. Nézzük csak találomra!
      Koltai Tamás felveti, hogy nincs tisztázva a leendõ Nemzeti Színház „mibenléte, célja, fölépítése és mûködési szerkezete". Ha korábban nem is, ezek után újságíróink igazán utánajárhattak volna a problémának, megkérdezhették volna az illetékes politikusokat és hivatalnokokat, a színészeket, egy-két kompetens értelmiségit; megnézhették volna a nemzeti színházak funkcióit külföldön, meg hogy szükség van-e egyáltalán ilyen színházra Magyarországon, s akik szeretnék, milyen érveket sorolnak mellette. Ugyancsak Koltai - majdhogynem õ az egyetlen, aki a politizáló és moralizáló dohogás helyett konkrétumokkal is foglalkozik - írja, hogy Siklós Mária alkalmatlan a színháztervezésre, és elkészített terve ezt fényesen igazolja is. Ezen „információk" birtokában az újságírók megismertethettek volna bennünket Siklós eddigi munkáival, megkérdezhették volna az általa tervezett vagy átépített színpadokon dolgozó rendezõk és színészek véleményét. Elmondhatták volna, hogy végül is mit ajánl a Nemzeti számára a mérnökaszszony, és azt is, hogy milyen egy modern színház. Esetleg e kettõt szembe is állíthatták volna. És a színházi embereket is megkérdezhették volna, hogy mi hiányzik Magyarországon, milyen színházról álmodnak, melyek a magas színvonalú szakmai munka technikai feltételei. (Eközben akár magyarázó ábrákat is használhattak volna, csak hogy jobban értsük, mirõl is van szó.)
      Láttuk az újságokban a két homlokzati terv vázlatát. Siklós Máriáé avétos giccsnek látszik, Vadász Györgyé meg tényleg olyan lelketlennek és unalmasnak, mint egy NDK-s kultúrház (ez Schwajda kifejezése). Nem lett volna feladatuk az újságoknak érdeklõdni a modern építészet esztétikai zsákutcáiról, csapdáiról? Nem kellene tudatosítani, hogy egy-egy ronda középület akár örökre elcsúfíthat egy várost? A Roosevelt téri spenótház, vagy a Vörösmarty téri „kultúrpalota" eseteinek megismétlõdését elkerülendõ nem lett volna érdemes az egy-két cikkben elbújó egy-két pikírt mondat helyett inkább elgondolkodni, érdeklõdni, és ha szükséges, hangosan és hosszan - hallhatóan - üvölteni? Üvölteni.

Vagy itt van az expótelek mellett zakatoló HÉV. Sorsáról a hírek szerint egyelõre senki nem tud semmit. Mi az, hogy nem tudnak semmit!? Egyik lapszerkesztõ vadászösztönét sem izgatta fel a majdani Nemzeti elõtt elhúzó szerelvények víziója? Vagy az a tény, hogy a tervek a közlekedés megoldásával egyáltalán nem foglalkoznak? Hogyan mutat majd a Nemzeti egy Westend-típusú kongresszusi és bevásárlókonglomerátumban? Stb. Nem kellett volna ezeket a kérdéseket az egy-két mondatos morgás helyett a lapoknak inkább körüljárni, és ebbõl ügyet építeni?
      De, hogy más témát vegyünk, érdekes lett volna megtudnunk valamit az érdekelt szakmák - az építészek és színházi emberek - szervezeteirõl, arról, hogy ezek hogyan mûködnek, nekik mi a véleményük, miért képtelenek határozott álláspontot kialakítani és azt közzétenni, mi akadályozza õket a minimális szakmai szolidaritás kifejezésében érintett tagjaik iránt? Egy jó kis oknyomozással sok mindent megtudhattunk volna közügyeinkrõl, a politika befolyásáról, megosztottságokról, félelmekrõl, gyávaságokról, közömbösségrõl, meg még ki tudja, mi mindenrõl. Vagy - ennél érthetetlenebb példát már nehéz lenne említeni - miért csak az egyszerû újságolvasók akadtak fenn Schwajda egyik kijelentésén, miszerint a pályázat elbírálásáért fél-félmillió forintot kellett az építészkamara elnökének és egy törvényalkotó hivatalnoknak (!) a „zsebébe dugnia"? Az egyszerû olvasóban ennek hallatán felmegy a pumpa. Tényleg nem kellett volna, legalább az õ megnyugtatására, utánanézni, hogy mirõl is van szó? És mindennek kapcsán nem lett volna érdekes utánajárni a pályázatok elbírálási és díjazási rendszerének?

A kép még tragikusabb, ha a cédés kutatás után végiglapozzuk az újságokat. A tanulság: nem is kell nagyon felületes olvasónak lenni ahhoz, hogy valaki hónapokon keresztül észre se vegye a Nemzeti-motívumot lapjainkban. Nem lett volna helyesebb az egész idõszakot átfogó - a nyúlfarknyi hírek mellett - koncentrált, egymást kiegészítõ célinterjúk, beszámolók és elemzések együtteseként foglalkozni a Nemzetivel? Hiszen a terjedelem is fontos jelzés: irányítja az érdeklõdést, és segít súlyozni az ügyeket. Arról nem is beszélve, hogy a megfelelõ bemutatáshoz hely is kell.
      Millió más szakmai, politikai, morális vagy politológiai természetû kérdést sorolhatnék még, amiket az újságok nem tettek fel, amikrõl az újságolvasó talán nem is tudja, hogy léteznek, s ha tudja, úgysem kap választ. Így azután Schwajdának valóban igaza van: „Azért sem lehet nagy az ellentábor, mert a népességnek sajnos csak igen kis hányadát érdekli a Nemzeti ügye". Na ja, hiszen a sajtó mindent megtett, hogy eluntasson és elaltasson, hogy ne legyen Ügy, hogy az embereket leszoktassa a közéletrõl, és - s ez itt a legfurcsább öngól - az újságolvasásról!
      Kóda: lehet persze, hogy a Nemzeti Színház ügye nem olyan érdekes kérdés, ami nagy figyelmet és gondot érdemelne. Elképzelhetõ. De akkor mi érdekes? Vagy ilyen nincs is? A lapokat olvasva ez utóbbi látszik valószínûnek.

TÁBOR ÁDÁM:

El nem fordult tekintet

Privát reflexiók Petri György halálhírére

Vasárnap délután hason fekve rádiózom az ágyon. Orosz tudósok szerint az utolsó tíz év legnagyobb mágneses vihara várható ma este, akkora napkitörés volt. Egy barátom szerint a napkitörés nagyon megviseli a szervezetet. Ennek számlájára is írható, hogy az idén az átlagosnál nehezebben lábaltunk ki az influenzákból, meg hogy több a szívhalál. Egy protuberancia vitte el Szobcsakot és Hundertwassert is. Rögtön utána azt hallom, hogy meghalt Petri György. A halálhír nem ér váratlanul. Elõször is vagy másfél éve tudom, hogy Petri halálos beteg. Másodszor is tíz napja egy kánikulai hajnalon, álmomban a Merlinben egy csoportból kiválva valamelyik távolabbi ismerõsöm közölte velem, hogy Petri meghalt. Megköszönöm, hogy informált. Nehezen aludtam vissza: azon tûnõdtem, a freudi módszer szerint kire vonatkozhat a közlés. Sokat voltam beteg idén, mindketten költõk vagyunk - talán saját magamra: halálfélelmem jele?
      Úgy látszik, mégis infantilis álom volt az a múlt heti: a manifeszt és a latens jelentése egybeesett. Utoljára egyébként épp a Merlinben találkoztunk Gyurival, decemberben. Mondtam neki, mennyire tetszenek a „télikéi" - így neveztem õket -, és tervezem, hogy írok róluk. „Tedd meg" - mondta. Ez volt az utolsó kézszorításunk. Persze közbejött mindenféle, és nem írtam a télikékrõl.
      És hol találkoztunk elõször? Vagy harminc éve, azt hiszem, az azóta Rézkakassá avanzsált Bajtárs nevû kocsmában. Arra viszont pontosabban emlékszem, hogy egy-két évvel késõbb a Baross utca vagy Üllõi út elején található Balaton (?) nevû sörözõben ültünk, egy nagyobb asztaltársasággal. Verseket mutogattam, õ is elolvasta õket, majd azt mondta: „Tudod, a te verseid fent röpülnek a levegõben, az enyémek meg a földön kúsznak."
      Aztán nemsokára az õ versei is röpültek - a szerkesztõségi szobákból, akárcsak az enyémek. A hetvenes években találkoztunk a leggyakrabban, mivel Eötvös utcai lakásuktól macskaugrásra volt akkori törzshelyem, a Fiatal Mûvészek Klubja. Az alternatív kulturális eseményekben emlékezetem szerint nem vett részt - a viszonylag olcsó alagsori kocsma vonzotta, meg talán a mûvésztársaság. Egy éjjel, záróra után Mayával meginvitáltak a lakásukra, ahol megmutatta újabb verseit, a késõbbi Örökhétfõ alapdarabjait. Az illegálisan kiadott kötet premierjén, Kõszegéknél azután az egész Lélegzet-csoport jelen volt.
      Petri - „eliotos" fordulata dacára - valójában régi vágású alanyi költõ volt, akinek - ha nem is adysan „fölszánt", hanem - elszánt és (ön)ironikus „poéta-ceruzáját" lelkébõl „más sohasem érdekelte, / Csupán Politika és Szerelem", no meg - az utóbbi években különösen - a halál. Õ a Kádár-korszak legautentikusabb, reprezentatív - mert õszinte, merész, eredeti, szellemes és keserû - politikai költõje. Ennek annyira tudatában volt, hogy amikor a nyolcvanas években Galántai György kulturális szamizdatjában meg az ÉS-ben már én is publikálhattam hasonló tárgyú opusokat, az Astoriában egy ízben minden apropó nélkül azt mondta: „a politikai verseid messze nem érik el egyéb dolgaid szintjét". Udvarias hallgatással reagáltam, mire olyasmivel zárta le a témát, hogy én irodalmi ellenzékiként jeleskedtem.
      Lehet, hogy a jövõ évezred szerencsésebb sorsú versrajongói nem értik majd, miért számított klasszikusnak a XX. század végén a „Ha a seggünkbe nem csizmával rúgtak, / azt tiszteltük volt liberalizmusnak: /ha virágnyelven küldtek el a francba: / a Repression átment Toleranz-ba" kezdetû vers (bár mostanában - remélhetõleg átmenetileg, de - kezd újra túlságosan is aktuális lenni). De az a költemény például, ami miatt én Petrit örökre a szívembe fogadtam, meggyõzõdésem szerint halhatatlanságra ítélte szerzõjét. A Kizsarolt nevetséges életünket szintén politikai vers is, ám egyben egy örök egzisztenciális-etikai magatartás visszafogott pátoszú, klaszszikusan tökéletes kifejezése: „soha az elmosódás / a hallgatás és / a hallgatólagos tudomásulvétel között"... „akkor a csendünk/ el nem fordult tekintet".
      Petri valóban egyetlen percre sem fordította el a tekintetét sem a sorsáról-sorsunkról dönteni vélõ külsõ hatalmi-politikai, sem a sorsát teste-lelke legmélyén meghatározó végzetes, belsõ erõkrõl. Mint télikéi tanúsítják, a halálnak is a szeme közé nézett. Ahogy Halálrajzában még sok évvel ezelõtt írta: Úgy fordult be az ismerõs úton, hogy a megállóig már nem. És tudta.

•

Az én Petrim

I.
      Most aztán jól bezárkóztál. Alaposabban, mint Almásfüzitõn, betyárkodásunk egykori szálláshelyén. Intézményekbe ideig-óráig beépített jóembereink jóvoltából, derék fõnökeik szemhunyásától kisérve a tudomány féllegális, félig-meddig földalatti, terepmérõ fekete munkásai voltunk akkor, s a mûszak végén kászálódtunk volna haza. Te fürgén, néhány perccel megelõztél, mert pofátlanul hátrahagytál a kellemetlen bizalmi poszton, hogy közös kasszánkból én intézzem a fizetõpincérnél az utolsó kenetet. Természetesen a kocsmából voltunk hazatérõben, amely nekünk ott is egybeesett munkahelyünkkel. Mire utánaderedtem, már késõ volt. Hajlamos voltál mindig az elõzményeknek ellenmondó, váratlan, egyidejûleg kétfelé kacsintó viselkedésre, amivel ellenségeinket pukkasztani, barátainkat ugratni bûvészkedtél elõ. Akkor is, ott is hanyagul és pedánsan, szóval disznó módon, de a végre békében nyugvás számára tiszteletet parancsolólag, mint most is, a mély, földsüket álomba zuhanás elõtt magadra zártad az ajtót, jóllehet kétfõs különítményünk nem volt - most sincs - teljes létszámban együtt. A minket, téged különösen körülnyüzsgõ és bemászó udvari és mozgalmi hangyák meg a piaci legyek bosszantására rángattam ide ezt a „rossz aszszociációkat" keltõ kifejezést, azok kedvéért, akik jobban lúdbõrzenek a csapongó fantáziától, a kiszámíthatatlan szellemfik bakugrásaitól, a soha nem hallott, de ráhibázóan logikus szabad asszociációktól, mint mi - te meg pláne - a vaskalapos, hüllõpáncélzatú, acélkeretes imperativuszaiktól.
      Na, végül is nem sikerült ellógnod, utánadmentem, kezemben maradt az ajtó, tokostól. Ideiglenes állomásozásunk laktanyájában ráadásul még összeomlott egy tervgazdaságban készült szocialista realista szék. A kárt konstatáló, a kiszolgálás ürügyén felvigyázó gyezsurnaja másnap reggel kiiktatott minket a szocialista embertípus erkölcsi világrendjébõl. „Eddig még egy ajtó sem szakadt ki tokostul, eddig még egyetlen szék sem roppant össze stb., stb." (Petri György: Utószó Zsille Zoltán a Létezõ kecske címû könyvéhez.)
      A széptevésre sosem rest Petri („most jöhet akárki, föltéve, hogy nõ") a csitritõl a vénségig, a nagyságos asszonytól az elvtársnõig, a macskajaj-hajnali kandúr reszelõs, doromboló hangján engesztelõleg udvarolt a némbernek. De aztán nagyon gyorsan eltûztünk, mert amúgy is nyitott a tegnapi bajokra gyomorkeserû orvosságot kínáló patika.
      Munkásságunk terméke, az akkor szabványosított kérdezõbiztosok és statisztikailag valószínû megkérdezettek interjúinak rendõrségi jegyzõkönyv stílusától némileg eltért. Általában nemcsak kérdeztünk, válaszoltunk is, általában nemcsak válaszoltak, kérdeztek is, egyszóval beszélgettünk, mintha emberek volnánk. A diktatúra indiszkrét bájával meg is fenyegette kolleginánk - a késõbbi szakszervezeti csúcsfunkci - a szemet hunyó fõnököket, hogyha állami pénzen támogatnak ellenséges elemeket, feljelenti õket.
      Nem tesz semmit, társadalomfeltáró lendületünk nem lankadt. Gyuri gyakran elkísért a Margit-szigeti úszóóvodába kislányomért, majd a Sziget sörözõben felültettük egy málnaszörppel a polcra, mi meg közben feleseltünk, az életmód tudora ezerfejû kérdõív szörnyetegét uszítottam a költõre. Petri habozás nélkül válaszolt, hol a hatvanéves feminista téesz-fejõnõ, hol a nutria-tenyésztõ melléküzemág rokonlelkû fantasztájának szerepével identifikálódva. Így aztán azt tudjuk az életmódról, amit õ mesélt nekem.
      Petri sokszereplõs dráma volt egyszemélyben, de persze úgy, hogy nem vacakolt az átmaszkírozással: Zsille Titanillának például óvó bácsija, keresztapja, macskáját ijesztgetõ rém és kedvenc költõje is volt.
      „Isten egy szem
      rothadt szõlõje, amit
      az öregúr magának tartogat
      a zúzmarás kertben." (Én)
      Ezt szerette, meg is tanulta kislányom.
      Együtt szüreteltünk Szigligeten, az Alkotóházba voltunk beutalva, egy turnusba gyanús alakok. Az intézményt a jórészt ebbõl élõ bennszülöttek minden fajelméletet és rasszjellegzetességet figyelmen kívül hagyva, a helyi népnyelven egyszerûen „zsidó hizlaldának" nevezték. Alkotó- és eszem-iszom-ház, kicsoda micsoda is lehet lakója. Akkor még jó kedvünk volt a reménytelen hetvenes években, 1999-ben Petrinek már ilyen:
      „Nem is értem, hogy kerültem
      ide.
      Folyton zabálni kell. Seregnyi
      hülye
      vartyog köröttem. Már unom
      iszonyuan.
      Legszivesebben agyonlõném
      magam.

Bizony Lõrinces vagyok, mint
      a dinnye
      ha az Úristen jól belépisált:
      meddig kell még ezt tûrni itten?
      Hinnye!
      Döglesztõ hõben várni a halált..."
      (A költõ Sz. L. Kollégájára gondol.)
      A képzõmûvész Altorjai Sándor szüretelt akkor, csodaszép október végi napsütésben, közel a halottak napjához. Késõn érõ barátai voltunk jelen puttonyosi rangban. Nagy, csillogó szemek néztek vissza ránk, elmúlt nyarunkból, hogy elcsábítsanak, újra elkövetni, újra szenvedni, újra gyönyörködni, újra álmodni az egészet.
      Legalább ez vigasztaljon egy kicsit minket - mondta Ágim a dunaalmási, folyóra nézõ, szomorúfüzes, nyugodt, kedves temetõben, ahol fekete zászlók álltak sorfalat, nem-létezõ Hozzád, Hozzátok akik ott, újra összeköltöztetek Mayával. Na, mondom Csákó Misinek, a szociológusnak - hát ezzel a rosszcsonttal megint kevesebbek lettünk. Moreno román-amerikai szociálpszichológus valamikor diákkoromban fejemen találta a szöget, most szíven üt alkalmazott tudománya: van egy biológiai és egy lényünket megemberiesítõ szociális szervezetünk is. Azok alkotják életfontosságú testrészeinket, szerveinket, akiket szeretünk, akikkel összenõttünk, akikkel így vagy úgy összekötöttük sorsunkat. Ha valamelyikünk elmegy, sírba visz belõlünk is egy jó darab életet.

II.
      Petri hivatásos filozófus is lehetett volna, ha akart volna. Költészete - filozófia is. Na, nem a marxista hulladékból saját életmûs-szemétdombot építõ agit-prop kakasok túlkiabálásáról van szó, ezeket meg se hallotta épérzékû ember. De az úgynevezett „színvonalas" kincstári és/vagy ellenzéki bölcseknél is különb, invenciózusabb, eredetibb lett volna, ha ennek a filozófiának lett volna valami köze, szeme és füle az írás mûvészetéhez. Lehetett volna politikus, költészete - politika is, ha akart volna, súgó, tanácsadó, nyelvzsonglõr Cyranója, az ancien régime, pontosabban prolidiki bikfanyelvû, merev agyú balfácánjainak, az udvari vagy ellenzéki ideológiai magaslesre törtetõ kiválóságainak mozgalmár vagy pártkatona költõe. Az illen vagy ollan profiligás csapatok szívesen leszerzõdtették volna dalárdájuk emide majd amoda igazodó szólistájának. Nem ment, még a filosz, elit pártocskának sem, amibe úgy lépett bele, mint a család gyanútlan barátja a bilibe. „A politikánál fontosabb a Pali töke, a Vak Palijé, aki mindent lát" - sütötte ki ezeket a sorokat feltétnek Óbudán vagy Bécsben, amikor nálunk fõzött valami fantázia-étket à la Petri. Nem akárhol, nem akármit fõzött, nem akárkinek. Nem akármirõl írt. Azoknak, akik hozzátartozói voltak, akiknek a vers és a borjú javát akarta, arról, ami személyes, családi, baráti, szerelmi ügye, elintéznivalója volt.
      Produktumban, termésben nem lett volna hiány, csak nem volt elérhetõ és kapható mindenki számára. Csak annak, akinek nem kellett félnie a védelmezõ tüskéktõl, amik csak kifelé, csak a támadót, a hitetlent, az ellenséget döfték. Mert voltaképpen a szeretet, a hûség, a barátság értékeit õrizték. Aki belül van, aki velünk van, aki a mieinkhez tartozik, annak simogatóak, szelídek, bensõségesek. Õértük kell töviseket növesztenünk. És nincs bocsánat azoknak, akik ellenük vétkeznek. Akik elválasztanak tõlük. Akkor még disszidensként nem tudtam hazajönni apám temetésére. Petri elkísérte a koporsót, amin Zsille Zoltán neve állott, apámét, akit nem is ismert, de aki szerette õt, mert tudta, hogy Gyuri a barátom.
      Petri politizált persze, de csak úgy szenvedélybõl, amatõr módon, független civilként, a mûértõ és mûpártoló értelmében vett dilettáns módjára, mint egy alanyi költõ, ha politikai témát tûzött vitriolba mártott tolla hegyére. Mint õt magát, kiválasztott fiát, kritikus ellenfelét, kaján Luciferét tûzte horgára az Úr, akivel, ellene is, érte is, viaskodott, perelt, akárcsak választott népe a Biblia tanúsága szerint. Ahogy a Mindentudóval kell vitázni annak, aki majdnem mindent tud, de az omnipotencia tulajdonságával már csak rokonszenvbõl se hajlandó felruházni az Istent, aki olyasvalaki, mint az én kísérletezõ Istenem, akivel összebarátkoztattam Gyurit. Olyasvalaki, aki megpróbál ugyan segíteni rajtunk, szabad, ezért tévelygõ, sokszor bûnös embereken, és szomorú, de nem segíthet bajainkban mindig, mint valami megrendelhetõ szerviz, szolgáltatás. Tesz jót is, rosszat is, megszabadít szenvedéseidtõl, s megfoszt minket tõled.
      Nagyon okos voltál, de nem úgy, mint a nagyokosok, akik csak csatárláncra fûzve, nyílegyenesen tudnak masírozni, derékszögben fordulni, mint a katonák vagy mint az ördög, aki bele is veri a fejét a falba a kecsesen ívelõ, hajladozó utcákban, mint például a középkori olasz városkákban - ahogy Somogyi Gyõzõ festõ, huszárõrmester és pap barátunk magyarázta -, mert azokat látnivalóan úgy építették, hogy az angyalok kedvében járjanak, akik könnyedén suhannak a legkanyargóbb utcácskákban is. Angyal voltál, Gyuri, akármennyire is vágtad az ördögfióka képeket, nem ment Neked az értelmes önzés gyakorlata, az emberfarkas szerepe. Így találkoztunk az anarchiában, az örök ellenzékiségben, az e világon überelhetetlen személyességben, az alanyiságban. Ezért idevág, hogy senki nem értette úgy „alanyi szociológiámat", mit Te, talán még én magam sem. Meg is ajándékoztál, bele is írtál könyvembe, a tiéd volt az utolsó szó, te raktad a végére a felkiáltójelet. Most aztán elvett tõlem az Úr, aki magának tartogatott, fizikailag. „De kéretik nem meghatódni." (Petri: A végén)

2000. július

az õ Zsilléje

Kétszer is nekirugaszkodtam, hogy sikerüljön a töredékét elmondani annak, amit szeretnék.

VOLOSIN HÉDI:

Orbán és Mária országa

Orbán Viktor a helyi legendáriumból merítve elmesélte (Kossuth, Reggeli Krónika, 2000. augusztus 14.), hogy István király Esztergomból Székesfehérvárra tartva megpihent Alcsútdoboz határában, és Magyarországot felajánlotta Máriának. Államalapítónk bölcs elõrelátását dicséri a helyszín kiválasztása, hiszen ezer év elteltével ismét nagy dolgok esnek meg a faluban: épül itt sportcsarnok, golfpálya, palota, és e település egykori lakója volt miniszterelnökünk is.
      A történeti kutatások viszont arról tanúskodnak, hogy államalapító királyunk nemcsak e jeles településen, de máshol sem ajánlotta fel az országot Máriának. A legenda jóval István halála után született, amikor a trónviszályokban meggyengült Magyarországot külsõ veszély fenyegette. A Mária-kultuszt pusztán egy nagyon okos politikai érvelés teremtette, amely támadhatatlanná tette országunk szuverenitását.
      A XI. század közepén egyházi reformmozgalom indult az egyház világi hatalmának megteremtéséért. VII. Gergely pápa kimondta a világi szférától független egyház szabadságát, hogy a római pápa nemcsak lelkiekben, hanem világi dolgokban is felsõbbséggel bír. A világi invesztitúra - a püspöki beiktatás - tilalmával pedig már a Német-római Birodalom létét fenyegette, hiszen ezáltal a császárság elveszítette volna legszilárdabb támaszait, a hatalmas területeket birtokló püspököket. A pápa és a császár közt folyó küzdelembõl nem maradhattak ki a birodalom körül fekvõ államok, így Magyarország sem. Mindkét hatalom bizonyítani próbálta hûbéri jogát a fiatal magyar államra.
      Az egyik jogalapot államalapító királyunk koronázása szolgáltatta. István az 1000. év második felében követeit Rómába küldte, hogy koronát kérjen II. Szilvesztertõl, cserébe felajánlotta Magyarországot Szent Péternek. Politikai értelemben azonban ez nem jelentett hûbéri függést a pápaságtól. Inkább a Német-római Császárságtól való függetlenséget szolgálta, amit az a tény is alátámaszt, hogy a felségjelvények közt elsõ helyen említik a zászlós lándzsát, amely nem szerepel a német királyokra - és az eszerint megkoronázott Istvánra - érvényes mainzi koronázási szertartásban. A másik jogalapot viszont az 1044. évi ménfõi csata jelentette, mert szerintük a trónviszályba beavatkozó III. Henrik Magyarországot Szent Péter tiszteletére hódította meg.
      A pápa és a császár Magyarországra vonatkozó igényét kívánja visszautasítani az 1077 körül keletkezett Szent István-legenda. Szent István nagyobb legendája István király életét foglalja össze, erényeit és - a kanonizációnak megfelelõen -két „csodás" tettét (a besenyõ támadás megjövendölése, illetve a rejtélyes futár esetét, aki visszahívja Konrád csapatait) adja hírül. A legenda szerzõjének egyszerre kellett védenie Magyarország önállóságát mind a pápa, mind a császár fõhûbérúri igényével szemben. Tagadja, hogy Magyarország hûbéri függõségbe került volna. A ménfõi csatával egy hasonló csatát állít szembe: I. István 1030-ban legyõzte III. Henrik apját, II. Konrádot. A hadba vonulás elõtt István Szûz Máriához imádkozott, Mária ítéletévé minõsítve a csata kimenetelét. „Konrád (...), ki a béke nyugalmát megtörve, egész Németország csapatait egyesítve ellenségként próbált rátörni Pannónia határaira. Tanácsot tartott ellene a király a püspökökkel és a fõemberekkel, s a haza védelmére egész Magyarország fegyvereseit összevonta. Elõbb mégis megfontolván, hogy Krisztus segítsége nélkül mit sem tehet, kezét-szívét égnek emelte, és sérelmeit úrnõje, az Örök Szûz Istenanya, Mária elé tárva, ilyen szókra fakadt: »Ha kedved telik benne, világnak úrnõje, hogy örökséged szõlejét ellenség pusztítsa, s a kereszténység zsenge ültetvényét irtsa, kérve kérlek, ne róják fel az én renyheségemnek, hanem inkább akaratod rendelésének«". (Árpád-kori legendák és intelmek. Szerk.: Érszegi Géza, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987. 30-31. o.) Konrádot titokzatos követek hazahívták, aki az istenítéletet elfogadva többé nem támadt Magyarországra. Szûz Mária tehát II. Konráddal szemben megvédte az országot, és a Mária örökségének nyilvánított ország felett a pápa sem bírhat e világi felsõséggel.
      A legenda egyszerre utasította el a pápa és a császár Magyarország feletti igényét, és egyben elindította Szûz Mária Magyarországot védõ, pártfogó szerepének meggyökereztetését. „Ez a férfiú (István) hívõ volt, minden cselekedetét teljesen Istennek szentelte, fogadalom s felajánlás útján szüntelen imáiban magát és királyságát az örökszûz istenanya, Mária gyámsága alá helyezte, kinek tisztelete s dicsõsége a magyarok közt oly nevezetes, hogy nyelvükön még e szûz mennybevitelének ünnepét is, tulajdonnevének hozzátétele nélkül, csak kizárólag Királyné napjának emlegetik." (i. m. 28. o.)
      Szent István király nagy legendája jeles bizonyítéka, hogy mi, magyarok tudunk nagyon okosan és jól is politizálni. Mítoszteremtés helyett inkább ezt kéne mûvelni!

(A szerzõ politológus)

KÁNTOR LAJOS:

Kategóriák, idézetek

(Kisebbség és többség)

Jár-kel az ember, de ha otthon ül is (például Kolozsvárt), mindegyre beleütközik ilyen kategóriákba: globalizáció, hagyományõrzés, multikulturalizmus, többségi, kisebbségi, határontúli (így, egy szóba írva és ejtve), másság, rendszerváltás, jövõkép. És két aktualizált S: Schengen, státustörvény. Mielõtt e kategóriákhoz, létünk közeljövõbeni meghatározóihoz közvetlenül vagy közvetve kapcsolódó, Erdélybõl származó idézetek sorolásába kezdenék, pajzsot és dárdát (micsoda ócska fegyverek!) a közép-európai (nagyobb) térség legkisebb országának nekem legrokonszenvesebb szerzõjétõl kérek kölcsön. Az Amerikát megjárt - tehát bizonyára lézerben is gondolkodó - szlovén Aleš Debeljak ezen bizonyos kiválasztott, aki azt mondja magáról, hogy a helyi szlovén hagyománynak, a világ tömegkultúrájának és a jugoszláv térség különleges tapasztalatának, e három erõvonalnak köszönheti kulturális identitása kialakulását. Gondolom, egy romániai magyar jó helyen keresgél, ha a szlovén-amerikai lézerpajzs és lézerdárda irányába tapogatózik.
      A különbözõségek gazdagítják a világot - jelenti ki Debeljak a Bálványok alkonya címû esszéjének elsõ mondatában. Ez önmagában korszerû közhelyként hat. Annak viszont már jelentése van, ha személyes tapasztalataiba fordul az állítás: „A különbözõségek gazdagítják a világot népszerû jelszava számomra sohasem jelentett filozófiai spekulációt. Amióta az eszemet tudom, a különbségek az egymást át- meg átjáró kultúrák közvetlen tapasztalatát jelentették számomra." A legsajátabbról pedig - ragaszkodva természetesen hozzá -, egyrészt a balkáni háború, másrészt az amerikai olvasztótégely tényeinek, folyamatainak ismeretében, ugyancsak illúziómentesen szól. Romániai, illetve erdélyi jelenségekre is gondolva, ide másolok kétbekezdésnyi Debeljakot:
      „A tömegek inkább azokra a csábító szirénekre hallgatnak, akiknek énekét a legkönnyebb megérteniük. Ezek az örökölt mitológiai archetípusok, a nemzetiségi hagyományok szirénhangjai. Az efféle dalok szövegét és dallamát az emberek az anyatejjel szívják magukba, nemzedékrõl nemzedékre szállnak a nagypapa esti meséiben: valamely nép kollektív emlékezete virraszt a múlt tapasztalata felett, amely nélkül a jelenben sem lehet kibontakoztatni egyetlen jövõképet sem.
      Végtére is ismerjük el, hogy valahol mélyen bizonyára mind hajlamosak vagyunk arra, hogy a válság pillanataiban atavisztikusan a túlélés kipróbált módozataira támaszkodjunk, amelyek már elõdeinknek is segítettek átvészelni a bálványok leomlását anélkül, hogy közben õk maguk megváltoztak volna. Vajon nem éppen akkor a legerõsebb-e a kollektív emlékezet ereje, amely az örökölt sémákba kényszerít bennünket, amikor új láthatárok kihívásaival, régi rezsimek összeomlásával és a fényes jövõbe vezetõ széles úttal szembesülünk?"
      A kollektív emlékezet tekintélyének kétélû voltáról szólva, a szlovén költõ-esztéta modern idõfelfogásra akarja tanítani olvasóit, arra, hogy „a megtörtént események nem útmutatást jelentenek mostani magatartásunkhoz, hanem olyan kritikaleckéket, amelyek a legtöbbet mondják el rólunk, mivel az elõttünk járó nemzedékek hibáira emlékeztetnek".
      És most elengedem Aleš Debeljak kezét, a kollektív emlékezet erdélyi magyar örökségébõl emelek ki néhány régebbi és újabb idézetet, a mi sémáinkra, túlélési módozatainkra, jövõképünkre figyelek, némely kategóriákat tartva szem elõtt.
      Magyar (Magyarország), erdélyi (Erdély), kisebbségi (kisebbség). E hármasságban - persze csak mai olvasatban gondolva hozzá a kisebbségit is - alighanem Ady Endre 1905-ös állítása a legelgondolkodtatóbb kiindulópont. Megalapozott dühök és bizonyos történelmi tapasztalatok íratták le vele ezt a 2000-ben abszurdnak tûnõ mondatot: „Szegény Nagy-Magyarország, talán sohasem is volt, csak Erdély volt mindig, Transsylvania, Erdõelve, Szilágyságon túl." Huszonhárom évvel késõbb Adynak is nyilván jó ismerõje, a kiváló erdélyi publicista (1968-ban, elfeledetten, Budapesten halt meg), Krenner Miklós (Spectator) az Erdélyi Helikonban így józanított: „Jelszó: nincs még Európa, csak Románia van." Õ már kisebbségiként, a kisebbségi jogok harcosaként jutott erre a belátásra, erre a viszonyítási pontra. Ugyanabban az évben, vagyis 1928-ban, nem Krennerrel szemben, hanem mondhatni Krenner-Spectator harcostársaként szögezte le, az Erdélyi Helikon programadó esszéjében, Kuncz Aladár: „A kisebbség csak politikában kisebbség, irodalmában és mûveltségében maga az egyetemesség."
      A kortárs erdélyi (romániai) magyar irodalomból vett idézetekkel egészítem ki Adyt, Krennert, Kuncz Aladárt. Például a Longobárd korona címû történelmi esszébõl (egy 1996-os Korunk-számból), Lászlóffy Aladártól: „Volt egyszer, hol nem volt egy Magyarország, melynek népessége a legelképesztõbb helycserék alapján, a leghihetetlenebb, mégis a baseballjáték szabályai szerint megváltoztathatatlan koreográfiák elõre elrendeltetettsége szerint jött össze..." Szintén õ írja, rólunk, erdélyiekrõl: „Erdélyi magyarság. Belsõ és külsõ legfõbb exponense egy klán: a székelyek. Góbék. És mezõségiek, szamoshátiak. Hétfalusi csángók és kalotaszegiek. De a ki- és beszüremkedés egyetlen tájegységet sem hagyott ki." Annak bizonyítékaként pedig, hogy e többségi-kisebbségi kérdések nem csupán minket, hatvanasokat érdekelnek, a marosvásárhelyi Látó egyik ifjú szerkesztõjét, a prózaíró Vida Gábort hallgassuk: „A kisebbségi valami az emberi létezésnek, az életnek csak egy szûk sávja, nem jelentéktelen, és nem is rázható le oly könnyen, mint szeretné az ember. Ám, aki a személyes létértelmezésében a kisebbség szónak túl nagy teret enged át, azaz nem mértékkel kisebbségi, annak Erdélyben majdnem mindenütt összeszorul a gyomra. Ebbõl lesznek az emésztési zavarok és a rossz kedv. Aki nem mértékkel kisebbségi, az nagyon szomorú ember."
      A másságnak nyilván nem csak - és nem is elsõsorban? - kisebbségi-többségi értelmezése lehetséges. Lászlóffy Aladár (akitõl nem idegenek az adys dühök) keményen, ironikusan nyilvánítja ebben is a véleményét: „Normák, észjárások játszanak egymás relativitásának mezejében, foszforeszkáló képernyõ-telehold fényben. Fehér hattyúk kara a fekete hattyúk taván, fekete hattyúk kozákkórusa a fehér hattyúk színpadán. Vendégjáték. Mi vagyunk a jók, ti vagytok a rosszak - éneklik, állítják, fény- és Sztálin-orgonázzák egymás felé. Szemlélet kérdése, mondhatnánk, ha valaha valahol egy percre is komolyan vehetnénk a másként gondolkodást."
      És egy záró idézet Krenner Miklóstól, a két világháború közötti múltból. Az erdélyi helyezkedés címû publicisztikájában olvashatjuk: „Az erdélyi irodalom ma befelé és kifelé hatalmi tényezõ, s most már oda is jutott, hogy további kötelességét is teljesítse: a kisebbségi és többségi irodalmakkal atyafiságos viszonyba lép." Nyilvánvalóan kétellyel másolom ide ezt a mondatot, fõképpen a „hatalmi tényezõ" vitatható, tagadható 2000-ben. De ha már van Európa (és nem csak Románia!), miért ne lehetne egyszer (újra?) az erdélyi irodalom hatalmi tényezõ? A kollektív emlékezetnek mindenesetre az ilyenfajta illúziók is részei. Ami még nem jelenti azt, hogy holnap nálunk fogják sürgetni a státustörvényt a magyarországi írók, jobb erdélyi bebocsáttatás reményében...

TÓBIÁS ÁRON ESSZÉJE:

Az ember tragédiájának olasz fordítója

Antonio Widmar

- Fiuméban születtem, 1899-ben, amikor ez az Adriai-tengerhez tartozó város még Mária Terézia uralkodása óta Magyarországhoz tartozott - emlékezett gyermekkorára az olasz diplomata Antonio Widmar. - Az osztrák császárnõnek és magyar királynõnek, Mária Teréziának ez az intézkedése új életet adott nemcsak a városnak, de a fiumei tengeri kikötõvel a történelmi Magyarországnak. Fiume hivatalos státusa „corpus separatum" volt, mivel a királynõi döntés Horvátországtól elkülönítette és Magyarországhoz csatolta szülõvárosomat.
      A horvát meg olasz õshonos lakosság mellé hamarosan tekintélyes magyar csoportok érkeztek Fiuméba, tisztviselõk, dokkmunkások, különféle kalandos kedvû szakemberek, tengerészek, iskolamesterek, szõlõtelepítõ borászok, akik megpróbálták a tenger melléki dombok napos oldalát megszelídíteni.
      - Rengeteg kivándorló is jött Magyarországról, akik annak idején Amerikába hajóztak, és most már mindmáig az amerikai magyar kolóniának harmad- vagy negyedgenerációs tagjai... Abban az idõben szüleim - apám a fiumei olasz rendõrség parancsnoka volt - jónak tartották, hogy engem magyar iskolába adjanak, hogy tanuljam a magyar nyelvet. Valahogyan megtanultam, de borzasztóan primitíven és egészen egyszerûen. Annyira, hogy a késõbbi, az igazi iskoláztatási, mondjuk a középiskolai és a felsõbb iskolai évek folyamán teljesen elfelejtettem... Hiszen kénytelen voltam olasz iskolába járni Fiuméban, tekintettel arra, hogy az álmom az volt, hogy valaha majd Olaszországba, a bolognai egyetemre kerülök, ahol annak idején évtizedekig tanított Carducci, a híres olasz költõ.
      A magyarországi, azaz fiumei születésû, de olasz szívû fiatal Antonio Widmar valósággal bálványozta Giosue Carduccit, a XIX. század nagy, meghatározó erejû, verseiben szárnyaló lángolású költõjét, aki a bolognai egyetemen - ahol negyvenhét esztendeig tanított - tanítványai hadából irodalmi iskolát teremtett. Olyan fiatalokból, akik egyetlen szavára tûzbe mentek volna érte.
      - De Carducci akkor már közel egy évtizede halott volt, amikor én a bolognai egyetemre kerültem... De lánglelke változatlanul ott élt Itáliában. Õ úgynevezett angazsált, elkötelezett költõ volt, akinek patriotizmusa alól nehezen tudta az ember kivonni magát. Poétai hatalma mindenkire hatott Olaszországban, éppen úgy, mint Petõfi költészete a magyarokra...
      A húszesztendõs Antonio Widmar számára az elsõ világháború végén, véres viharok közepette, hamarosan egy másik kimagasló személyiség adódott. A poétika helyébe a politika, Carducci helyébe az író, haditengerész, repülõtiszt és bátran mondhatjuk, zseniális kalandor Gabriele d'Annunzio.
      A XIX. századbeli olasz romantika talán leghevesebb képviselõje, d'Annunzio ekkor már túl volt élete legnagyobb szenvedélyén; körülutazta szerelmével, a legnagyobb olasz tragikával, Eleonore Duséval egy fejedelmi pompájú jachton Görögországot. Már szakított is vele [lásd A tûz címû regényét], és az elsõ világháború viharainak legelejére sodródott. Hírhedt „haditette" az volt, hogy pilótaként fegyvertelen aeroplánjával átrepült Bécs felett, merészen semmibe véve a frontvonalakat. Csupán hegedûjét vitte magával, amitõl soha nem kívánt megválni... A forradalmár író nem csupán repülõútjával kívánt „nyomot hagyni", hanem dübörgõ hangnemben futurista indíttatású kiáltványt kovácsolt össze, amit Bécsi égbolt címmel terjesztett.
      D'Annunzio, amint hírét vette, hogy az elsõ világháború békeszerzõdései során becsapták Olaszországot, és Rómában megszületett a „megcsonkított béke" mítosza, 1919 szeptemberében kétezer olasz katonaszökevénybõl szabadcsapatot toborzott. Élükön modern kalandorként, motorizált oszlopaival „begördült" Fiuméba.
      - Ez volt az úgynevezett d'annunziói kaland... - emlékezik a régi történelmi eseményre, kedves és elbájoló mosollyal az idõs Antonio Widmar. - Én is d'Annunzio mellett dolgoztam. Tizenkét szenátorral igazgatta az elfoglalt várost, én a külügyek vezetõjeként mûködtem... Igyekeztünk a fiumei eszmének egy szélesebb, egyetemesebb értelmet adni, hogy ez az eszme a Fiumei Köztársaság zászlója lehessen... A város elszakadt tehát Magyarországtól, és külön élt Olaszországtól. Itália abban az idõben erõteljesen liberális és demokrata volt, nem törõdött ezekkel a nacionalista kalandokkal. D'Annunzio haditettét kalandnak tekintették... egy ideig. Majd amikor az olasz kormány elég erõsnek érezte magát, katonái egyszerûen megtámadták a várost. Napokig tartó polgárháborúban vehettünk részt... A demokrata Olaszország a nemzetközi helyzet következtében likvidálta ezt a kalandort... D'Annunziónak nem maradt más hátra, mint visszavonulni. A Garda-tó partján megalakította a Victorianót, amelyben többek között összegyûjtötte kalandos életének összes emlékét. Beleértve egy hadihajót, amelyik egy domb tetején van, azután egy hadirepülõt és egy motorcsónakot. Hadieszközei mind ott vannak kiállítva. Sírja a domb tetején van...
      Ez az „aranyozott magány" vált osztályrészévé Gabriele d'Annunziónak, akit fiumei „dicsõséges korszakaiért", utólag, 1924-ben az olasz kormány Monteneroso hercege címmel tüntetett ki (a címben szereplõ földrajzi pont egy Fiume közeli hegy elnevezése).
      - Egy komikus epizódot még hadd' elevenítsek fel ebbõl az idõbõl - mondja széles mosollyal az egykori fiumei „hadfi", Antonio Widmar. - D'Annunzio annyira megutálta az olasz parlamentet annak fiumei döntése miatt, hogy parancsára egy Keller nevû hadipilóta bajtársunk egy szép napon elindult repülõjével, és római Parlament fölött ledobott egy teli éjjeliedényt... Erre azért emlékszem nagyon jól, mert ez az esemény annak idején nagy botrányt kavart Olaszországban...
      A beszélgetés a fiumei születésû férfiúval kereken harminc éve, 1969 kora õszén történt. Emlékeit szalagra rögzítve a Petõfi Irodalmi Múzeum hangtára számára készítettem.
      Az olasz csizma másik oldalán vagyunk, Fiuméval, az Adriai-tengerrel átellenben, Genova alatt, a Ligur-tenger partján, a Tigullio-öbölben. A Magyar Irodalmi Lexikonban Vidmár Antal néven szereplõ olasz-magyar (Az ember tragédiájának fordítója) itt telepedett le, nagy csöndességben, nyugdíjba vonulása után.
      A lakást, melynek teraszán ülünk, villák sorozatába illeszkedõ házak mozaikjaként, egy sziklás hegyfok fölé „ragasztották" az építész-tervezõk... A vagy félszáz különálló villalakásból összerakott betontömb mintha egyetlen hatalmas folyondár lenne, úgy csipkézõdik lefelé a több száz méter magasságú sziklaoromzatról. Alattunk a tenger, és ennek zúgása, állandó mormolása kíséri beszélgetésünket. A szemhatáron, a végtelen tiszta tenger kékes távolában Szardínia szigete is látszik.
      Az emlékezõ most érkezik el magyarországi élményeihez. Az olasz külügyi kormányzat, felismerve az akkor már bizonyos irodalmi hírnevet kivívott ember képességeit - aki ráadásul belemerül a poétai magyar nyelv titkaiba is -, 1924-ben kinevezte Budapestre az olasz királyi követség sajtóattaséjának.
      - Elsõ budapesti látogatásom alkalmából, amikor még csak „civil"-ként, azaz nem diplomataként érkeztem a magyar fõvárosba a Petõfi Társaság meghívására, máris megismerkedtem a magyar irodalom színe-javával, Babits Mihálylyal, Kosztolányi Dezsõvel, Karinthy Frigyessel és másokkal. A személyes találkozások, mondhatom, teljesen megerõsítették irodalmi impresszióimat. Õk annyira irodalmi emberek, és olyan mélyen meg komolyan, mondhatnám nemcsak a testükkel, de a lelkükkel is írók és költõk voltak, és az agyukkal, és a szemükkel, és az orrukkal; mindenük csak irodalom volt, hogy fiatalon én mindezt természetesnek és magától értetõdõnek találtam... Pedig akkor még nem tudtam jól magyarul, szavakban csak dadogtam az „irodalmi" magyart, de õk máris felkaroltak engem. Pedig én csak egy vidéki kisvárosból jöttem, az olasszá vált Fiumébõl, de rögtön egy fõváros legintimebb irodalmi körébe kerültem, annak központjába, irodalmi csillagai közé.
      A sajtóattaséként irodalmi és kulturális körökben hamarosan ismertté vált, elegáns arcélû olasz hihetetlen energiával vetette bele magát a két háború közötti Budapest csillogó szellemi életébe.
      Babits hamarosan barátjává fogadta. Vidmar Antal segítségével haladt mind nagyobb iramban elõre Dante Isteni Színjátékának fordításában. A született olasz sorról-sorra segíti, ha kell. Az egyes szavak szinonimái fölött hosszasan tanácskoznak. Közben Widmar boszszúsan panaszkodik: miféle nyelv ez a magyar! Hol a logikája?... Ha a „tér" többes száma „terek", akkor a „rét" többes száma miért nem „retek"?... Babits visszavágott: és az olasz nyelv?... Hogyan mondhatják a „kéz"-re, hogy „la mano"...
      Babits Widmarnak olvassa fel elõször Dante Divina Commediájának általa magyarra fordított híres sorát: „...Oh, boldog Magyarország, ne engedd tovább gyötretni magad..."
      A dantei klasszikus „színjáték" magyar kiadása után nem sokkal Antonio Widmar vérbeli kultúrdiplomataként kivívja Babits Mihály számára a rangos San Remó-i díjat.
      - Babits biztatott elsõnek, hogy vágjak neki Az ember tragédiája olaszra történõ átültetésének, miután - szintúgy az õ biztatására - megírtam a Dante és Madách címû tanulmányomat, ami megjelent a Nyugat 1936-os évfolyamában...
      Madách remekmûvének fordítására készülve az olasz fordító elõbb alaposan körüljárta a témát. Emlékszem, amikor beszélgetésünk ebbe az irányba fordult, felkelt székébõl, elment dolgozószobájából; visszatérve könyvei közül Szerb Antal A magyar irodalom történetének 1934-ben megjelent kiadásából olvasta fel a Madáchra vonatkozó sorokat!
      „A XIX. század nagy és termékeny korszakát méltón, stílusosan és teljesen lezárja ez a filozofikus költemény; benne az irodalom leszámol, a tudat hideg világossága mellett, az eszmékkel, melyek a szenvedélyeket fûtötték. Madách mûve a magyar szabadságmozgalom szellemi részének a végsõ konklúziója..."
      Az ember tragédiája olaszul 1938-ban jelent meg egy rangos milánói kiadónál, Fáy Dezsõ fametszeteivel. A színmûvet többször elõadták azután Itáliában, a neves színpadi rendezõ dr. Németh Antalnak, a budapesti Nemzeti Színház igazgatójának instruálásában.
      Az „oda-vissza" fordító Widmar fénykorát dicséri Kosztolányi Dezsõ Nero, a véres költõ címû regényének olasz és Pirandello IV. Henrik címû színmûvének magyar fordítása. Ez utóbbit a Madách Színházban elõ is adták, rangos szereposztásban, 1941-ben.
      - Milyen volt a korabeli Budapest? - kérdezem.
      - Közmondás volt, mondhatnám, 1925-tõl 1935-ig, tíz kerek éven át, közmondás volt, hogy Budapest a második európai kis Párizs... Nemcsak irodalmi téren volt Budapest éppen olyan, persze a maga módján, mint Párizs. De például a magyar színház is mind a darabok megszerzése és kiválasztása szempontjából, mind a színészek képességei szerint is olyan magas nívón állott, hogy gyakran volt alkalmam különbözõ társasági összejöveteleken egészen híres és nagyrabecsült külföldi színházi igazgatókkal, ügynökökkel, rendezõkkel találkoznom, akik Budapestre jöttek... Jöttek New Yorkból, jöttek Londonból, jöttek Párizsból, és jöttek természetesen Rómából is. Rengeteg érdekes emberrel találkoztam... Megerõsítette bennem azt az érzést, amit mindig is tudtam, hogy Budapest egy fontos kulturális központ, különösképpen irodalmi, színházi és zenei szempontból. Emlékszem, hogy egy este - az én tisztem volt - meghívtam az olasz követségre a Budapesten tartózkodó Toscaninit... Ebbõl az alkalomból - sajnos Bartók Béla nem tudott eljönni - eljött Kodály Zoltán, és jöttek színészek, színmûvészek, írók. A magyar kulturális élet krémje jelen volt... Nem sokan, talán húsz-huszonöt ember. És amikor vége lett az estélynek, úgy éjjel két óra felé, Toscanini azzal fordult hozzám, hálás, hogy ilyen estét tudtunk neki Budapesten szerezni. Mert õ egész Európában nem találkozott még együttesen egy este alatt ilyen sok mûvelt és okos emberrel.
      Más emlékezetes alkalmak üstökös csillagainak neve röpköd Antonio Widmar visszaemlékezõ szavaiban. A hírneves olaszok közül elsõnek Pirandellót és Marinettit említi. Ám nemcsak a kultúra ügyei kerülnek szóba, hanem a napi politika és a tágabb értelemben vett külpolitika kérdései is.
      - Mint a magyar nyelvet kiváló minõségben elsajátított olasznak napi kötelezettségem volt minden reggel sajtószemlét készíteni az akkoriban Budapesten megjelent mintegy tucatnyi legfontosabb napilapból... Azután figyelemmel kísértem a legfontosabb politikai mozgalmak útját is.
      - Például?
      - Egy példát mondok: a harmincas évek közepétõl lépésrõl lépésre követtem a magyar falukutató mozgalom kifejlõdését. Megjelentek az elsõ kötetek, azután azt követték az elsõ bírósági tárgyalások... Mindezekrõl készítettem egy 15-16 oldalas összefoglalót. Éppen akkor érkezett Budapestre Ciano gróf olasz külügyminiszter. Amikor meglátta ezt a jelentést, elkérte tõlem és megtanulta, szinte szóról szóra. Hivatalos találkozója volt Kánya Kálmánnal, az öreg külügyminiszterrel. Ezzel az általam megfogalmazott szöveggel mindjárt „beolvasott" Kányának... Hogy milyen robbanékony a magyar vidék helyzete... Attól a pillanattól kezdve Kánya gyûlölt engem, hiszen hamar rájött, honnan fúj a szél. Legközelebb egy követségi fogadáson találkoztam a külügyminisztérium sajtófõnökével, Bakách-Bessenyei Györggyel. Köszöntem: jó estét, báró úr, hogy van? Erre õ azt mondja: hallom, hogy nagyon hûségesen adja a jelentést a magyarországi helyzetrõl... Kötelességem, mondom én. Erre azt mondja: igen, csak az az érzésünk, hogy görbe tükörben nézi az eseményeket... Mondom: nézze, báró úr, a vállam még ma is fáj attól, hogy annyira egyenesnek igyekszem tartani a tükröt... Erre nem tudott mit válaszolni.
      Tragikusabb történetekbe merülünk. Az olaszoknak, Mussolininek érdeke volt az önálló Ausztria megléte, de a magyar külpolitikának is, mivel Ausztria ellensúlyozta jó ideig a mind jobban kialakuló Berlin-Róma tengelyt, Hitler és Mussolini mind szorosabbra fûzõdõ szövetségét. Gömbös Gyula miniszterelnök pedig éppen ez utóbbit támogatta, holott kiszivárgott az olaszok számára is, hogy Gömbösnek már évek óta urémiás elmezavara volt...
      - Jó barátságba kerültem Bajcsy-Zsilinszky Bandival, aki igazán tiszteletreméltó ember volt. Õszinte idealista... Saját magamat láttam benne. Ugyanúgy gondolkodik, mint én, extrém, szélsõséges idealizmus alapján. Annyira mentünk Zsilinszkyvel, hogy együtt írtunk egy cikket Mussolini ellen, hogy én Rómába küldhessem annak a cikknek a fordítását. Azután Zsilinszkyvel feldolgoztuk magyarul is a cikket... Hogy rábírjuk Mussolinit: értse meg, mi az igazi helyzet és ne vigye Olaszországot háborúba, és segítse Magyarországot avval is, hogy Olaszország semleges marad... Természetes dolog, nekem hallgatni kellett. Ahogy a cikk megjelent, nekem kötelességem volt hivatalból leadni. Én le is adtam, szóról szóra. Rögtön megértették Romában. De Mussolini egyre jobban Hitler befolyása alá került. Bekövetkezett az Anschluss, Ausztria bekebelezése a Német Birodalomba. És 1938 nyarán Mussolini bevezette az antiszemita törvényeket...
      A háború utolsó szakaszában, 1943 nyarán, amikor Mussolinit letartóztatták és Pietro Badoglio marsall vette át a hatalmat, az „ellen"-olasz követség vezetõje Antonio Widmar lett. A németek bejövetelekor, 1944. március 19-én õt is letartóztatták. Társai Mauthausenbe, a koncentrációs táborba kerülnek - õt és a Budapesten élõ népszerû karmestert, Sergio Failonit kalandos körülmények között kiszabadították.
      Widmar bujdosik, majd a svéd követségen talál menedéket. Budapest ostromát így átvészeli. A szovjet csapatokkal az Egyetemi templom oltára elõtt találkozik. Gyergyisev tábornok és Szuszmanov ezredes, a szovjet katonai elhárítás vezetõi a több mint húszéves budapesti diplomáciai és kulturális mûködés alapján, meg sokoldalú nyelvismerete miatt - nyolc nyelvet beszél tökéletesen - kémkedéssel vádolják Widmart.
      Szerencséje most sem hagyja el, és a háború miatt Budapesten rekedt olasz kolónia tagjait - mérnököket, építõmunkásokat, fagylaltosokat, cukrászokat, csipkeverõnõket és szabókat, s még vagy tucatnyi mesterség mûvelõit - egy dunai hajón mint rangidõs diplomata, hazaszállítja. Az út a Fekete-tengeren át, érintve a Boszporuszt és a Dardanellákat, a Földközi-tengert félig körülhajózva, két hónapig tartott, amíg Genovában kikötöttek.
      - És tovább?... - kérdezem. - Hogyan zajlott tovább Antonio Widmar élete? Még csak 1945 nyarát írjuk...
      A beszélgetések további szakaszai nem részletezõdtek. Közben ebéd meg vacsora ürügyén végiglátogattunk vagy fél tucat kisvendéglõt. A két háború közötti Budapest mindörökre múltba hulló idõszakának emlékeit a Lacrima Christi, azaz a Krisztus könnyei nevû, finom zamatú borral búcsúztattuk.
      - Tovább?... - révedt a közelmúltba a végképpen magyarrá vált olasz pillantása. - A római külügyminisztérium a lehetõ legtávolabbi helyre küldött. Ügyvivõnek Tokióba... Hogy én szervezzem meg az új olasz demokratikus kormányzat részére a követség munkájának elindítását. Ezt a feladatot elvégezve ismét sajtó- és kultúrattaséi munkakört vállaltam. Külügyi pályám utolsó fél éve Genfben telt el, az ENSZ olasz missziójánál. Nyugdíjasként alig néhány hónapja élek itt, a Ligur-tenger partján.
      Barátai, tisztelõi sûrûn látogathatják. Mint például Dino Buzzati, a nálunk is jól ismert olasz író, aki Egy darab Japán Tigulisban címmel életrajzi portrét írt róla, az egyik legelterjedtebb olasz napilap, a Corriere della Sera egyik számában: „...A. W. nagyon humánus és túlzottan udvarias ember, aki végtelen szeméremmel rejti el érzelmeit. És van benne, titokzatos okokból, valami nagyon patetikus, mintha egy romantikus titkot õrizne, mintha a múltban sokat szenvedett volna... Valaki egyenesen Joseph Conrad mûveinek alakjaihoz hasonlította. Lord Jim-féle típus, olyan emberekhez hasonló, akik mögött kegyetlen élettörténet áll, és már semmi mást nem akarnak az élettõl, mint az alkony tisztaságát..." [1964. július 28.]
      Búcsúzásul valami olyan élettitkot, bölcsességet, netalán mind ez ideig a szív legmélyén õrzött jelmondatot szeretnék tõle kapni, ami kulcs lehet egyáltalán nem szokványos életéhez.
      Fiume-Budapest-Tokió... Mind ez ideig kereken hetven esztendõ. Amibõl - ha jól számolom - született olaszként alig fél évtizednyi idõt élt magában Itáliában... Az is régen történt, még a bolognai egyetemi évek idõszakában.
      Mosolyogva dolgozószobájába vezet. Szótlanul az asztala fölött lévõ keretbe vont képet mutatja. Fiume, a régi tengerparti város címerét látom. Benne elolvashatom a feliratot: Fiume Indeficienter... Widmar máris fordítja: Lankadatlanul.

Vissza az idei számokhoz