Július végi glosszádban írod, hogy kibogozhatatlan, honnan tudósított a Tények című tévéműsor, de talán, írod, ez mindegy is, egy teljesen lényegtelen helyről, mondjuk Jászkarafaszajenőről (Tények, ÉS, július 28.). A műsorkészítők nyegleségén túl ebben az a vicc, hogy ebben a teljesen lényegtelen faluban, amely a fasza kivételével stimmel, Jászkarajenő, itt éltem 19 éves koromig, ahogyan a szüleim is itt töltöttek az életükből majdnem negyven évet, ennek a falunak a temetőjében nyugszanak a nagyszüleim, édesanyám és édesapám testvérei, és gyermekkorom legjobb barátja. Ezt, persze, nem tudhattad. Mégis feltételezhető, hogy bármelyik kis falu és a falu neve az ott élőknek nem lényegtelen, kvázi hatszor tíz a huszonharmadikonszor lényegesebb, mint a Tények balfaszsága.
Üdvözlettel:
Teljesen egyetértek -sl-el abban, hogy ne csak magyar parlamenti küldöttség, de maga a miniszterelnök se utazzon Pekingbe, amíg Kínában az emberi jogokat lábbal tiporják.
Azonban -sl- azt is írja jegyzetében, hogy „ha magáncégek piacot látnak Kínában, ám utazzanak".
Kérdem én: miért? Hogy olyan árukat adjanak el ott, melyeket a diktatúra esetleg a terror növelésére használ fel?
A politikában érvényesek az erkölcsi szabályok, a gazdaságban nem?
Hogyhogy? Hiszen a gazdaság legalább annyira befolyásolja az emberek életét, mint a politika!
Nos, ezért nem osztom a gazdasági liberalizmus felfogását. Vannak közügyek és vannak magánügyek. A gazdasági szerződés - közügy.
Egyébként: összefügg a kérdéssel, hogy Orbán Viktor - miniszterelnöksége óta először - valami jót is csinált. Befagyasztotta a gáz-, olaj- és gyógyszerárakat. -sl- ezért is támadja. Ha a gyógyszerárak tovább nőnek, a szegény emberek meghalnak. Ez -sl-t nem izgatja?
Tisztelt Kertész Péter! Lakatos Pál úr MIÉP-es képviselőjelölttel és rádiókorifeussal kapcsolatos cikkét olvasva („El a kezekkel Lakatos Páltól!", ÉS, július 28.) csak azt tudom mondani, ön azt kapta, amit megérdemelt. Lakatos úr pályafutásában immanensen benne van mindaz, amit mostanában a közéletben és a közszolgálatinak nevezett rádióban művel.
Számos, még aktív rádiós van, aki vele együtt volt MSZMP-tag s kiválóan emlékszik Lakatos elvtárs gyújtó hangú, elkötelezett felszólalásaira a szocializmus építésének érdekében. Innen vezetett az út - egy kereskedelmi tévé belpolitikai műsorvezetésén át - addig, hogy ugyanő a MIÉP frontembereként sortüzezzen, hornozzon, munkásőrözzön a közszolgálatiban, méltó társaival, Frankával stb.
Ön ezzel az emberrel szemben kollegiális viszonyt kívánt kialakítani és fenntartani. Csak gratulálni tudok ehhez, mert ez számomra azonos azzal, mintha a német zsidóság prominens képviselői Hitler alatt a Völkischer Beobachter vagy a Stürmer szerkesztő uraival akartak volna jó kollegiális viszonyt fenntartani.
Válogassa meg a társaságát, uram. A cikke, ettől eltekintve, érdekes volt.
Üdvözlettel:
Az erők megosztása (divide et...) sohasem okozott különösebb gondot azoknak, akiknek ez érdekük. Most is sikerült. Dr. Simon Kornél főorvossal - aki most már mint a „fehérvári ügy" főszereplője vonul be az évkrónikába - készült az ÉS-ben interjú (A beteg érdeke a legfőbb törvény, június 2.), arra mindjárt volt mondandója egy gazdasági tanácsadónak (Pénz és szív, június 16.). Véleménye lehet, természetesen, ez nem vonható kétségbe, de miért gondolja Szummer Csaba, hogy orvosszakmai kérdésekben illetékes? Hát ugyanazért, amiért Kornai János közgazdász tavalyelőtt fantáziakönyvet írt e problémáról amerikai minta szerinti magyar egészségügyet álmodva, és ugyanazért, amiért a pénzvilág az élet minden (minden!) szférájába hatalomvágytól fűtve behatolt. Közgazdász sohasem dönthet orvosi kérdésekben, miként egyetlen sebész sem szegődik bankárnak. Az orvosok a pénz urait, azok emezeket nézik rossz szemmel. A divide-tempó jól halad a maga útján, orvos a biztosítóval, beteg az orvossal, családorvos az önkormányzattal, biztosító a gazdasági igazgatóval, kamara a miniszterrel vív harcot, jól egymásnak ugrasztottak mindenkit. Hát így van ez itten.
A háború nem most kezdődött, nem is a rendszerváltáskor. Amiképp az első világégés sem Gavrilo Princippel. A harc magvait annak idején az úgynevezett szocialista egészségügy megalapítói, bizonyos Weil Emil doktor és társai vetették el. Betonalapba öntötték a kommunizmus legnagyobb hazugságát (mostanig nyögjük): az egészségügy ingyen van. Minden mindenkinek jár, állampolgári jogon. Tudvalevő, még az ingyenesség deklarációja is demoralizáló. Belátható, a gyermeknek adott jutalomcukorka is ellentételezése valaminek.
Az egészségügynek az a tragikuma, hogy a mindenkori politikai propaganda eszközévé vált. Ha eddig valaki nem vette volna észre, hogy a létező szocializmus évei (amúgy) hová degradálták e szerencsétlen országot, és ha tízágyas kórteremben nahtkasztlihoz kuporodva, ezerszer használt műanyag tálból látja ebédelni hozzátartozóját, akkor gondoljon arra, amit itt (mintha demagógan!?) mondok. Ma ugyanaz az MSZP veszi cinikus programba (majdani megválasztása esetére) az egészségügy föllendítését (jó távoli időpontot, 15 évet megjelölve), amelynek jeles minisztere e párt kormányzása alatt mondott le, mert világosan látta, propaganda és valóság közt mily szakadékos az ellentét.
Dr. Simon Kornél főorvos Civil kurázsi-díjat kapott, ami, minthogy a Nyilvánosság Klub nevű szervezet ítélte oda, ugyebár már politika. Nyomban rendeződni kezdtek azon polgártársaink sorai, akiknek ereiben nem vér, hanem politikai ideológiák híg leve csörgedez. Simon főorvos úr gyorsan leszögezte, ezt aztán egyáltalán nem akarja.
Igaza van, hiszen semmi mást nem tett, mint kiállt valamiért, aminek igazságát e helyt hadd ne vitassam, mert a személyes ismeretség szubjektivizmusa túlságosan erős az ellenkezőjéhez. Nem ildomos, ahogyan az egyik jobboldali hetilapban nyilatkozott egy budapesti orvosigazgató, címlapfotóval, aki kérdésre fellebbezhetetlen véleménnyel állt elő (a név említése nélkül): mit, hogyan kellett volna tennie a főorvos úrnak... Vélemény, ellenvélemény, üzengetés, orvoskollégák közt. Akiknek érdekérvényesítő képességét különben nem sokra tartja a hazai közvilág (divide...).
Magam pusztán azt a frontvonalat kívánom minősíteni, amely a Szummer-féle gazdasági szakemberek és a hivatásukat szerető orvosok közt húzódik. Miközben nem kellene, hiszen maga Szummer írja: „ki kell mondani végre világosan, mekkora egészségügyre van pénze Magyarországnak."
Sokan követeltük már ezt. De nincsen válasz. Kérdés, ha ez olyan jól látható, miért szegődnek a szaktanácsadók, csődbiztosok mindenkor készséggel arra az oldalra (a politikáéra), amely úgy képzeli (e segítőkkel együtt), az egészségügyben éppen olyan szabályok érvényesíthetőek, mint mondjuk egy vaskereskedésben.
Egyszer s mindenkorra le kell szögezni, a betegellátás nem jellemezhető és irányítható csupán pénzzel, ráfordítási költséggel, hatékonysági mutatókkal és egyéb, másutt jól definiálható, humanitástól, empátiától mentes szabályokkal.
Dr. Simon Kornél Szummer állításával ellentétben egyébiránt nemhogy konzervatív, ellenkezőleg, nagyon is korszerű volt, amikor minőségbiztosításról és teljesítményről beszélt. Valóban vannak szabályok, amelyek fő csapásként meghatározhatják az egészségügyi ráfordítások mikéntjét. Leírhatók és kötelezővé emelhetők azon eljárások, amelyek mindenkor követendők, egyfajta séma szerint. A minőségbiztosítás rendszerén most dolgozik a magyar orvosok zöme (EU-csatlakozás és miegymás, kollégáim!), fáradságosan, megfizetetlenül.
Simon főorvos úr nem vonja kétségbe az egészségügyi menedzsment szakértelmének szükségességét, de a jó vezetőt orvosként gondolkozónak, vagy éppen orvosnak képzeli el. Az osztályvezetői szaktekintéllyel nem szembehelyezkedő, hanem avval együtt gondolkodó kórházigazgató korántsem ritka e honban. Tudok példát, ismerek ilyet. Kölcsönös megértésről, egymás szakadatlan, de a szakma szempontjait kétségbe nem vonó egymás-győzködésről van szó, ami különös fölkészültséget, türelmet és intelligenciát igényel mindkét részről. Nem parancsszavakat. Azokat legkevésbé.
Nagyon hasznos volna, ha a tanácsadók a másik oldalt, tehát azokat is egyszer érdemi bírálat tárgyává tennék (nemcsak újságcikkben), akik a pénzt adják. Tessék egyszer fontolóra venni korábbi javaslatomat, mely szerint ha probléma merül fel valamely beteg kezelési költségeivel kapcsolatban, azaz például drága antibiotikumot, költséges beavatkozást, vizsgálatot kell(ene) választani, akkor a gazdasági szakember vagy a biztosító mindent tudó képviselője teremjen a betegágynál és mondja meg ott helyben, van-e pénz. A beteg szemébe. Aggódó hozzátartozójának. Miért az orvos dolga ez, akinek esküje, szándéka, készsége nem költséghatékonyságról, ráfordításról, finanszírozásról, pontszámról, hanem gyógyításról szól?
Egy ismert budapesti, nagy kórházba szállították váratlanul egy külföldi magyar orvos barátom itt élő édesanyját. Az egyik ápolónő azt kérte a beteg barátnőjétől, ugyan hívja fel telefonon a beteg asszony fiát, értesítse őt a történtekről, mert nekik tilos külföldre telefonálni. Az nagyon sokba kerül. A kórházat egy esztendeje szakember (csődbiztos) vezeti.
Látom az alagút végét.
Az Élet és Irodalom című hetilap 29. számában Gyalázat címmel, timár aláírással megjelent - a poznani Kajak-kenu Európa-bajnokság közvetítéséről szóló - glosszával kapcsolatban a következőkről tájékoztatjuk Önöket:
A Kajak-kenu Eb jogait az EBU-tól szerezte meg a Magyar Televízió. Az EBU vállalásában az szerepelt, hogy az anyagot minden nap 10 perces terjedelemben, összefoglaló formájában, műholdon keresztül eljuttatják a Magyar Televízió számára. Mi is sajnálattal vettük tudomásul azt, ami az Eb alatt derült ki, hogy a lengyel televízió nem közvetíti az eseményeket, csupán 1 db BETA kamerával készíti a felvételeket. Az összefoglalók tartalmába beleszólásunk nem volt, így kénytelenek voltunk tudomásul venni, hogy a legtöbb összefoglalóban körülbelül 8 percen keresztül lengyel érdekeltségű riportokat kapott a Magyar Televízió Sportfőszerkesztősége.
Természetesen számunkra is nagy veszteség, hogy nem tudtunk magyar versenyzőink sikeréről nagyobb terjedelemben hírt adni, mint ahogyan érthetetlen az is, hogy nemzetközi képanyag biztosítása nélkül hogyan kaphatta meg Lengyelország a rendezési jogot. Mi sem értjük.
Nem a Magyar Televízió szándékossága volt tehát annak az oka, hogy a magyar nézőkhöz nem jutottak el megfelelő módon a magyar sikerek - mint ahogyan azt az Élet és Irodalom cikke rosszindulatúan feltételezi -, hanem a fenti sajnálatos és a Magyar Televíziótól teljesen független körülmények. Erről egyébként szívesen tájékoztattuk volna Önöket, ha a cikk megírása előtt megkeresnek bennünket.
médiaigazgató, szóvivő
Vissza az idei számokhoz