XLIV. ÉVFOLYAM, 31. SZÁM, 2000. augusztus 4.

EGRESSY ZOLTÁN:

A felesleges ember

A medvefóka-anyuka szülése épphogy megindul, már ott sertepertélnek a méhlepény-evő madarak. Miért lepnék el méhlepények a jeges szárazföldet? Minden ki van találva. Semmi nincs, mi felesleges. De akadnak azért határesetek. Néha úgy tűnik, mintha pazarolna az ember. És a természet.
      Csészealj, például. Legmagasabb ágon termő cseresznyeszem. Két emberfogó egy magyar csapat elleni labdarúgó-mérkőzésen. Kés és villa asztalra kerülése az evéshez csak kanalat használó suriname-i család vacsorájánál.
      A praktikum természetesen nem minden: a csészealj elegánsabbá varázsolja a kávézást, a pirosló cseresznyeszem szép, ha helikopterrel szállunk a kert fölé (plusz: arra járó éhes madár), a külföldi emberfogó felfedezheti a felfutás szépségeit, Suriname-ban remek polcdísz válhat egy-egy mívesen faragott villából.
      Ami menthető, azt érdemes menteni, belátás, jóindulat és esztétikai fejlettség kérdése. De mit kezdjünk a négyes bob középső két emberével?
      Az mit csinál, az a két ember?... Fut persze, fut a belökött bob után. És nem mindegy, hogy hogyan fut. Futnak mind a négyen. Az első beugró pillanatokon belül kormányozni kezd. A negyedik, ha nem marad le, fékez majd az út során. Közöttük azonban ülnek még ketten.
      Utaznak.
      Talán a súlyuknak lehet szerepe. A tőkesúlyuknak. Ez nagyon fontos szempont, nemcsak fizikai; erkölcsi kérdés is. Ezenfelül elképzelhető, hogy a hangjuk is lényeges elem: menet közben nyilván ők biztatják a kormányost. Dőlnek jobbra, dőlnek balra. Siker esetén természetesen ugyanúgy ünneplik őket, mint a két szélsőt, a kormányost és a fékezőt. Ugyanúgy átveszik az érmeket, ugyanúgy olimpiai bajnokok lesznek, ha éppen olimpiai bajnok lesz a csapat, mint a másik kettő.
      Nincs többé felesleges ember. Négy aranyérmet nem adhatnak át két embernek.
      Fontos lehet a szeretet. Meg a bizalom. Hogy áradjon belőlük. Nekik adatik meg a nyugalom, az első és a hátsó ember ugyanis el van foglalva. Azoknak dolguk van. A középről a szélek felé áradó szeretet azonban tizedmásodperceket jelenthet. Ismert, hogy birodalmakat, országokat lehet ugyan vaskézzel vezetni, de nőket, gyerekeket és bobokat csak és kizárólag szeretettel szabad.
      Kellenek ők is, mint a nép. Rosszindulatú megközelítéssel az lenne megállapítható, hogy azért vannak, mert valaki kitalálta, hogy ne csak kettes, hanem négyes versenyszám is legyen. De rosszindulatú megközelítésről nincs szó ezúttal.
      Beszéljen a jóindulat. Az ötlet - hogy legyenek! - önmagán, vagyis a sporton, ezen belül pedig a bobon túlmutató jelentőségű, minthogy hosszú távon nem kevesebbet oldhat meg, mint a munkanélküliség globális problémáját. A poszt(ok) betöltéséhez (bob-kettes, bob-hármas) képzettség nem kell, iskolai végzettség, tanfolyam, sportorvosi nem szükséges (bár az talán igen), a párthovatartozás civilizáltabb területeken nem lehet kizáró ok, esetleg ha nemzetvesztő liberális kerül a közlekedési eszközbe, mert az biztos nem szurkol elég jól. Az ilyen elemek mondjuk kizárhatóak, de ez sem könnyíti meg túlságosan a választást: még mindig nem világos, milyen megfontolásból kerül be éppen az a két szerencsés a bobba. Nagy a korrupcióveszély. Komoly az edzők, a szövetségi kapitányok felelőssége. Azt pedig egyáltalán nem irigylem, aki a bob-világválogatottat állítja öszsze.
      Valahogy muszáj megtalálni a legtehetségesebbeket. Talán azok utasítják maguk mögé a többi esélyest, akik a legritkábban szólalnak meg. Vagy éppen ellenkezőleg, akik a leghangosabban biztatnak. Akik jól hajlanak el. Jól dőlnek be. Nem lehetetlen, hogy a legprofibbak, a rutinos kettes-hármasok mitfahrerként kiabálják a közelgő kanyarok szögét.
      Komoly távlatokat nyithat meg egy olyan poszt középpontba állítása, amelynek képviselői mentesülnek a világos gondolatok, vagy akár csak az ösztönök parancsainak történő engedelmeskedéstől. Itt ugyanis nem ezeknek, csak a szigorúan vett fizikai törvényszerűségeknek kell megadni magukat. Dőlés jobbra, dőlés balra. Persze ez sem kevés. Hagyni is tudni kell magát az embernek. Megadnia magát. Ez is teljesítmény. Az ma már fontos. Anélkül ma már nem lehet. Teljesítmény nélkül.
      Nálunk gyermekcipőben jár, pontosabban latyakos sárban csúszik a bobsport. Drága az eszköz (Amerikának könnyű, ott eleve sok Bob él), kevés a jég. De érdemes lenne felfejleszteni a sportágat, évi huszonegymilliárd elég lehetne. Érdemes, már csak a munkanélküliség miatt is. Hány és hány ember tűzhetné ki életcélként a bobba kerülést! És talán sikerülne olyanoknak is, akik jelenleg komoly tévedésként mikrofonokba beszélnek, vezércikkeket írnak, tőkesúlyos munkát végeznek.
      Megszűnne a felesleges ember.
      Csak beszállnának, lecsúsznának, és ha jól kapaszkodnak, még dobogóra is állhatnának. Aztán egy suriname-i versenyt követő fogadáson elfogyaszthatnának egy csészealjra helyezett legfelső cseresznyeszemet. Késsel, villával.

PODMANICZKY SZILÁRD:

Foci csak egy van

Annyi találgatás látott napvilágot a portugál Figóról, hogy ideigazol, odaigazol, amoda, meg meguntam, hogy mások képesek több játékost egyszerre alázva cserébe bocsátani érte, úgy döntöttem, pontot teszek a dolog végére.
      Volt egy kevéske megtakarított pénzem, üsse kavics, megvettem a kisfiamnak Figót. Mondanom se kell, nagyon örült neki, bár eleinte húzódozott, hogy neki ez a szint, az a szint, meg amaz, de aztán ráállt a dologra.
      Figo kosztot kap, kvártélyt, és ugyan kisseb apanázst, mint amennyit a nagy csapatoknál, de azt mondja, jól érzi magát nálunk, és ez neki mindennél többet ér.
      Most, amíg tart a nyár, délelőtt elméleti felkészülés van, délután pedig a ház mögötti füves játszótéren bemelegítés és technikai gyakorlatok. Majd ha elkezdődik a suli, ígérte Figo, együtt tanulnak, és tanulás után megint mennek a gyöpre.
      Figo azt nyilatkozta több neves, külföldi sportlapnak, melyek értetlenül állnak a történtek előtt-után, hogy már régen szeretett volna valami különös dolgot csinálni, és így, hogy az még kapcsolódik is a focihoz, különösen nagy örömére szolgál.
      Közben a kisfiam egyre ügyesebben kezeli a labdát, gyorsan elfut a mászóka mellett, és a fejesei se olyan „majd megy, amerre akar" stílusúak, egészséges és kiegyensúlyozott, de a legjobban azt szereti, amikor edzés után kicserélik egymás mezeit.
      A többi, környékbeli srác is be akart már szállni a játékba, vagy legalább lassítást hadd játsszanak a mesterrel, hogy volt, aki mobiltelefont meg mekkdonáldszos jegyeket meg vásárlási bónuszokat ígért Figónak, de az minduntalan rázta a fejét, nem és nem, őt így többé nem lehet megvásárolni.
      Néha elfogja a honvágy, olyankor leülnek a fiammal a szobába, a szőnyegre kiterítenek egy kétszer kettes portugál térképet, és képzeletben autóznak egyik helyről a másikra, és Figo mesél neki, hogy hogy telt az ő gyerekkora. Már mindketten jól beszélik egymás nyelvét, és ami nekem is fontos, nagyon meg van elégedve a főztömmel.
      A sportriporterek, akik valahogy beletörődtek a mostani állapotba, főleg a jövőről faggatják Figót, hogy meddig akar nálunk maradni, és mikor szándékozik visszatérni az úgynevezett profi világba. Figo a kérdéseken csak mosolygott, és ennyit mondott: „De hiszen ott vagyok" - és kézjegyével illetett néhány könnyes vászonzsebkendőt.

TAMÁS TIBOR:

Kilencmilliárdos nyereményünk

1998 tavaszán a Horn-kormány harmincmilliárd forintos állami garanciával állt a 2004-es labdarúgó Európa-bajnokság közös osztrák-magyar rendezési jogáért pályázó sportvezetők mellé. Még friss volt a jugoszláv-magyar tétmeccsek gyászos emléke. Gyakran hangzottak el olyan nyilatkozatok, hogy most már aztán tényleg elég, új vezetők jönnek, új szabályok lépnek életbe, a magyar foci többé nem lesz feneketlen zsák, amely számolatlanul nyeli a közpénzt (például a soha ki nem fizetett köztartozások halmozásával), és nem szolgálhat tovább biztos kikötőként kétes eredetű vagyonok számára sem.
      A harmincmilliárd forint tulajdonosa, a magyar adófizető ez ügyben nem nyilváníthatott véleményt. A témában nem készült közvélemény-kutatás - még propagandacélú sem -, nem zajlott népszavazás, és mivel a javában folyó választási kampánynak sem lett témája az élvonalbeli labdarúgás állami támogatása, ez az ügy a Horn-kormány leváltásában sem játszott szerepet. Mindez nem véletlen: az Orbán-Torgyán-kormány kevés dologban vállalta a folytonosságot elődjével, de egy pillanatig sem kérdőjelezte meg sem az Európa-bajnokság rendezési jogáért benyújtott pályázatnak, sem általában a magyar labdarúgás felemelkedésének állami támogatását.
      Két év múltán ismét nagy mozgást tapasztalunk a magyar labdarúgás vezető testületeiben. A HLASZ (Hivatásos Labdarúgók Szövetsége) legjelentékenyebb vezetője, Demján Sándor egy interjúban kifejtette: ő a Liechtensteintől elszenvedett gól nélküli döntetlenünk láttán mondta ki azt, hogy most már aztán tényleg elég, új vezetőkre van szükség, új szabályoknak kell életbe lépniük, a magyar labdarúgás többé nem lehet feneketlen zsák stb... Az új vezetés tevékenységének első látványos eredménye mindenesetre kísértetiesen hasonlít az 1998-as szenzációhoz: a magyar állam, huszonegymilliárd forintos kötelezettséget vállalva, a labdarúgóélet konszolidálására vállalkozó sportvezetők mellé állt. Az összegből mintegy tizenhárommilliárdot fordítanak közvetlenül a stadionok felújítására és a biztonsági rendszer fejlesztésére, a többihez a hivatásos labdarúgók alszövetsége kötvénykibocsátás útján juthat hozzá, és a labdarúgó-szervezetek tőkehiányának mérséklésére fordíthatja.
      A rég nem látott lehetőségektől fellelkesült sportvezetők nem győznek az „angol példára" hivatkozni - „ott is" jól működik a szurkolói igazolványokon és egyéni beléptető-rendszereken alapuló biztonsági szisztéma, „ott is" elsősorban a létesítmények fejlesztésébe szállt be az állam. Ezzel azonban véget is ér az analógia. „Ott" ugyanis az állami tisztségviselőknek heves közéleti vitákban kellett megvédeniük azt a döntést, hogy állami forrásokat biztosítottak a futballüzlet szereplői számára. Figyeljünk az érvelésre, mert tanulságos: a brit közvéleményt az a kérdés osztotta meg, hogy szabad-e közpénzekkel finanszírozni a magántulajdonban lévő labdarúgó-létesítmények felújítását. Másfél évtizeddel később Magyarországon boldogok lehetnénk, ha legalább így feltehetnénk ezt a kérdést. Nálunk ugyanis mintha ennél is bonyolultabb lenne a probléma: aligha van valakinek is fogalma arról, hogy az állam a stadionokba épített közpénzzel valójában kit is támogat. A sportlétesítmények kusza tulajdonosi viszonyai között csak két pont látszik stabilnak: a klubok nem tulajdonosai az általuk használt létesítményeknek, és emberemlékezet óta még a betört öltözőablakok beüvegezését is nehezen állják, nemhogy értékőrző beruházásokba foghattak volna.
      Szolid demokráciában egy pillanatig sem lehetne vitakérdés, hogy szabad-e a magyar futballvilágéhoz hasonló zűrös szférába egyetlen fillér közpénzt is beleölni. Mint látjuk, vita nálunk sincs, de itt azért, mert a kérdésre, ha a döntés előkészítése során egyáltalán felmerült, úgy látszik, „odabent" már megnyugtatóan válaszoltak.
      Szó se róla, a világon bizonyára nem létezik állami hivatalnok, aki ne vállalná boldogan a költekezést a hazai feltételek között. A miniszterelnök mintha eltekintett volna a tényektől, amikor úgy dicsérte meg saját döntését, hogy a huszonegymilliárdos kiadásban egy ígéretes iparágba történő állami befektetést kell látnunk. Ugyan, miféle kockázata van ennek a „befektetésnek"? Ha öt év múlva egy másik kormánytól annak ezer baja közepette valaki megkérdezi, hova lett a huszonegymilliárd forintunk, hol vannak a beígért változások, ki veszi komolyan ezt a kérdést? Ez egy olyan „vállalkozás", amelyen nem lehet bukni. Minden tőketulajdonos álma. Nyerni viszont lehet - bár az esélyekről bizonyára megoszlik a vélemény.
      Sokat hivatkozunk az angolokra, de jó lenne a „holland példából" is tanulni. A magyar sajtóban is elismerő hangon szóltak arról a néhány héttel ezelőtti jelenetről, ahogyan Frank Rijkaard lemondott szövetségi kapitányi posztjáról. Miután a holland válogatott drámai körülmények között elbúcsúzott az Európa-bajnokságtól, a szövetségi kapitány úriember módjára bejelentette távozását. Ismét érdemes az indoklásra figyelni: a nyilvánosság előtt előzetesen azt vállalta, hogy a válogatottal elnyeri az Európa-bajnoki címet. (Nálunk ezt úgy mondanák: a polgároktól erre kapott megbízást.) A kitűzött célt nem érte el - teljesen mindegy, miért és hogyan -, ezért tisztában van azzal, hogy távoznia kell. Egyébként pedig mindenkinek köszöni a rengeteg munkát, amit ebbe a vállalkozásba belefektettek.
      Egy olyan kultúra üzenete ez, ahol a választott és a kinevezett tisztségviselők pontosan számon tartják, hogy mire is kaptak megbízást a polgároktól. Rijkaard gesztusa ugyanis egyáltalán nem egyedülálló. A holland politikai pártok például hajlandóak a választások előtt felvállalni koalíciós partnereiket, arra szólítva fel a választókat, hogy ennek tudatában döntsenek, így is kellenek-e jelöltjeik vagy sem. (Vajon a komolyan vehető szabad demokrata vezetők között maradhatott volna-e például Magyar Bálint 1994 májusa után, ha ez az elv nálunk is érvényesülne? S ami az ország sorsa szempontjából még súlyosabb, kormányt alakíthatott volna-e 1998-ban a Fidesz, ha tiszteli annyira a „polgárokat", hogy már a szavazás előtt egyértelművé teszi: hajlandó lesz a kisgazdákkal kormányt alakítani?) Néhány hónapja pedig azt is tapasztalhatták, akik figyelnek Hollandiára, hogy a már hatalomra jutott miniszterelnök, mivel az előzetesen megígért felállás jelentősen változott, „nem riadt vissza" attól, hogy soron kívüli választások kiírásával újítsa meg a polgároktól kapott megbízást. Nem kényszerítette erre sem jogszabály, sem a parlamenti matematika, „csak" a nyilvánosság előtt vállalt kötelezettség.
      Ilyen közegben nyilván elképzelhetetlen lenne, hogy a kormány nagy összegeknek egy jogi és üzleti katasztrófaövezetbe történő „befektetésével" lepje meg az adófizetőket korábban megszerzett parlamenti többségére hivatkozva. Lehet nagyszabású befektetési döntéseket hozni, de egyúttal hiteles erőfeszítésekre is szükség van ahhoz, hogy megteremtsék ennek társadalmi legitimációját - s mindennek csak a minimuma, hogy a politikusok legyenek kíváncsiak az adófizetők véleményére.
      Az érintettek mellőzése még egyértelműen jó ügyeket is védhetetlenné tenne. Adóforintjaink tízmilliárdos nagyságrendű kockáztatása ügyében mindannyian érintettek vagyunk. Mindazonáltal van valami, amit a magyar kormány nagyszabású futballvállalkozásának hallatán még a magamfajta gyanakvók is felhőtlen örömmel tudnak fogadni: az előző kormány harmincmilliárdos ígérete két év alatt huszonegymilliárdra olvadt. Sikerült kilencmilliárdot lealkudni. Ennyit biztosan nyertünk.

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz